Boldogult úrfikoromban

Átírás

1 Boldogult úrfikoromban (1929) Egy középkorú úriember így szólt a Duna-parton: I. Az én időmben a varjak az újpesti szigeten laktak természetesen csak a pesti és Pest környéki honosságú varjak, amelyek a torzonborz, szinte megöregedett, megfehéredett, másvilágias Duna felett alkonyatonkint hazafelé tartottak. Ezredeket lehetett volna a varjakból alakítani, amint az északnyugati széllel szemközt lengedezve, hintázva, keringve mentek hazafelé. Rajonkint jöttek a varjak a téli délutánban egymástól semmiben sem különböző varjúcsapatok, csak azzal jelezték egymástól való különbségüket, hogy az egyes csapatok nagyobb távolságban marsíroztak vala rózsaszínnel, szürkével, feketedő füsttel kevert alkonyatban. Minden bizonysággal volt valamely oka, hogy egyik csoport nem keveredett a másikkal talán kilométernyi közt is hagytak, hogy megmutassák hovátartozóságukat. Sőt, egyes varjúcsapatok darab időre egy helyben keringtek, hogy az előttük haladók megfelelő módon eltávolodjanak. Sok ezer varjú igazodott ehhez a reglamához, * nem siettek, nem előzködtek, sőt még csak nem is lökdösődtek az alkonyi levegőben. Pedig cudar hideg volt. De Ferenc József volt a király, és még a varjúcsapatoknak is rendet kellett tartani. Északról mind bővebben hozta a jégtábla-vendégeket a folyam, már sokan kikötöttek a partok mentén, mintha megunták volna az ismeretlen célú sodródást. Az északnyugati szél is hozzájárult, hogy a fáradozó jégtáblák itt vagy amott kiugorjanak a futamodó jégkaravánból, különösen olyankor, ha szülőföldjükről való jégtáblákat vettek észre a part felé. Kend is a Vágból jött, földi? kérdezték szinte érthetően, amikor a partvidék immár megállott jégtábláihoz súrlódtak, és barátságosan sistergő hangot hallattak. Felkapaszkodtak, felcsusszantak a már ott tanyát ütött Földi vállára, hátára, amint ez az embernek is szokása. Bizonyosan csak akad valamely foglalkozás a tájon, ha már a földi is kvártélyt * ütött itt; a fene menjen tovább a nagy ismeretlenségbe, a folyó medrében, amelyet a vadkacsák, a sirályok, a varjak is elhagynak apránkint. De Ferenc József volt a király, és a jégtábláknak is ezredekbe kellett sorakozni. A varjak tanyát keresnek éjszakára, bánják is ők a földhöz gyökerezett fákat, amelyeknek aligha lehetnek kedvükre e sötét, mindenre elszánt csapatok, amelyek kedvük szerint kivernének minden régi lakót az újpesti szigetről. És az idegenségből, a messziségből ide érkezett jégtáblák ugyancsak kinyomnák helyéből a régi, itt termett jégtáblát, talán azon a címen, hogy már elég volt a helybeli mulatozásból, adjon helyet másnak is. De Ferenc József volt a király, és a varjaknak, jégtábláknak kijelölte a maguk kaszárnyáját. Így volt Pesten mondta az úriember a margitszigeti parton, ahonnan a téli Dunát szemlélgette. Pestnek nincs őslakossága, az köt ki most is ebben a városban, akinek eszébe jut. Nincs rend a Dunán. De talán néznénk Vilmosi Vilma őnagysága után, aki azt ígérte, hogy alkonyattal, amikor már senki sem akadályozhatja: átmegy a Margitszigetről Újpestre a zajló Dunán.

2 Az úriember télnek öltözködve, de nevezetesebb bundák, gallérok, csizmák nélkül, mint valamely szolid divatkép, aki nem akar tüntetni a téli ruházkodás ceremóniáival elindult a fehér Duna-part mentében a felső sziget felé, ahol Vilmosi Vilma a merényletet elkövetni szándékozta. Társa útjában egy nagy reményű fiatalember volt, akivel bárhol találkozna az ember: mindenütt megkérdezné, hogyan került ide ez az elbámészkodásra hajlamos, nagy ádámcsutkájú, hórihorgas lábú, gesztikuláló kezeivel szinte összeköttetésben is alig lévő úriember, mintha minden testrészét valamely más állomáson szedte volna össze. Baráti körben (ha ugyan volt ilyen) nevezhették volna a fiatalembert ama kutyadudás taliánok * egyikének, akik hajdanában vándoroltak a magyar falvakban, könyökük rángatásával pufogtatták a vállukon lévő dobot, szájukban dudát tartottak, fejükkel csengettek, csizmaszárukkal cintányért csattogtattak. A mi fiatalemberünk testrészei is különböző életet látszottak élni. Midőn arról volt szó, hogy lábai északi irányba, a sziget csúcsa felé vegyék útjukat: a gólyalábak határozottan kelet vagy nyugat felé akartak elindulni. Sőt, hátráltak is, mintha svungot * vennének a külső iramodáshoz. Ugyanilyen bizonytalan mozdulatokat tettek karjai, amelyek hosszúak voltak, mintha imént jöttek volna ki valamely kolbásztöltőből. Akasszanak fel, ha Vilma beszámítható mondta szokatlanul mély hangon, amely komikus külsejéhez sehogy se pászolt. S a hangról, e mélyről, e jól megvastagodott hangról is azt gondolhatta volna a hallgató, hogy az a rosszul sikerült hatásvadászat céljából mélyült el ennyire. A fiatalember, aki végre elindult, eltökélt, elhatározott léptekkel a margitszigeti parton a helyes irányba, észak felé, a szigetcsúcs felé: Podolini Lajos névre hallgatott volna, ha valaki megszólítaná. Nem Alajos, se szent Lajos, hanem Kossuthi Lajos mondogatta a fiatalember, ha valahol sikerült bemutatkoznia, hogy nevét emlékbe átadja. Foglalkozására nézve ez időben szuplikáns, * mint egykor a vándorokat nevezték. Hajdan, szepességi úrfi koromban, másféle foglalkozásom is volt: legbüszkébb voltam arra, hogy Lublótól Poprádfelkáig nem tudtak bálokat rendezni nálam nélkül mondta ugyancsak a legmélyebb hangon Podolini Lajos, amikor régebbi foglalkozása szóba került. (No meg kicsinykét alszolgabíró is voltam a podolini járásban, amikor az alszolgabírákra még szükség volt.) De ruházkodásában továbbra is megmaradt alszolgabírónak még találkozunk furfangos báránybőr mellényével valahol, amelyet a legnagyobb társaság kellős közepén úgy tudott levetni testéről, hogy kabátjához nem is kellett hozzányúlni: szép mutatvány volt Úgy látszik, Vilma meggondolta a dolgot mondta most a középkorú úriember, aki oly kimért léptekkel érkezett a szigetcsúcsra, mint valamely őrszem, aki kötelességét teljesíti. Podolini azonban testének végtagjait szélmalom módjára kezdte forgatni, ugrándozott, mintha a saját fejét akarná átugrani, a karját pedig dobálta, mintha valamerre elhajítani akarná.

3 Hát nem látja? kiáltotta, amennyire ádámcsutkájával kiáltani tudott. Hát már maga is megvakult, mint minden ember ebben a városban, ahol sose vadásznak se medvére, se őzre? Hát az kicsoda ott, a Duna közepén, az úszó jégtáblán? A hórihorgas fiatalember igyekezett volna a helyes irányba mutatni, de ez jó darab ideig nem sikerült, talán éppen kétségbeesettsége miatt. De a középkorú úr a barna vadkacsák, a jégtorlaszokról körülnéző varjak, a széllel együtt lejtő sirályok között már felfedezte azt a bizonyos női alakot, aki az úszó jégtáblán térdepelve pihent, mintha valamely láthatatlan kereszt előtt imádkozna. Az alkonyatban mind kevesebb látszott alakjából, néha még jégtorlaszhoz is hasonlított, mert szürke kabátja volt, de bizonyosnak látszott, hogy eleven lény, mert olykor mindenféle mozdulatokat tett a part felé. Amely mozdulatokra Podolini érthetetlenül kezdett ordítani, amint igazi ijedelmében szokott az ember. Kitátotta a száját, és belébömbölt az alkonyatba. És amint a jégtábla tovább sodródott a Duna közepén, ugyanolyan távolságnyira a parttól, mint a másvilág: Podolini futamodni kezdett a part mentén, és karjaival olyan jeleket adott, mintha a Dunát akarná megállítani. A középkorú úriember ellenben hegyes, görbe botjával leereszkedett a magas partról a bokáig érő fagyos hóba, gondosan ügyelve minden lépésére, mint valamely tornász, aki rendkívüli mutatványhoz készülődik. A jég már recsegett lába alatt, amint csizmájában a befagyott Dunára lépett, lassan, meggondolva kezdett mendegélni befelé a folyón. Az egykori alszolgabíró a partról most már rekedten ordított: Maga is megbolondult? Nem érheti utol a jégtáblát, a Lánchídnál lesz az akkorára, mire a közelébe ér. Megálljon! Vilma felemelkedett a jégtáblán, és int, hogy nincs semmi baja. Igazat mondott Podolini? A középkorú úriember megállott, és kutatva nézett előre, de aligha láthatott valamit a jégtorlaszok, hórakások hegyei között, amelyek előtte mindent eltakartak. Ezenkívül is ingadozni kezdett a lábai alatt a jégmező, nagyot visított egy sirály a feje fölött, mintha félméteres szárnycsapásával akarná útja folytatásában megakadályozni. A jégtorlaszok sírhalmok alakját öltötték, mint ismeretlen tartományban. A folyó sodra halálos zuhogással közeledett, lépésről lépésre. Ne mozduljon, jöjjön vissza! ordított most a partról Podolini, mintha egyszerre visszanyerte volna hangját. Vilma elhagyta a jégtáblát, és az újpesti part felé mendegél. A Duna jegén tétovázó úriember most megállott útjában, mintha újabb híreket várna a partról. Nincs már baj, Vilma partot ért! hangzott megint az ordítás. Helyes kiáltott fel a jégi úriember, és most már visszafelé igyekezett a margitszigeti part felé. Lassan, óvatosan, hegyes botjával tapogatózva lépkedett a leereszkedő sötétségben, de nem ismerte a folyó területét. Főként nem tudhatott arról a meleg forrásról, amely a szigeti partnak egy helyén a Dunába folyik, és környékén megolvasztja a jeget. Ennek a könnyű, de most láthatatlan párázatot lehelő víztükörnek ment neki a középkorú úriember, és egyszerre derékig vízben találta magát. Ugyanakkor egy féltucatnyi vadkacsa csörögve rebbent fel, mert a forrás környékét választották éjszakai kvártélyuknak.

4 Ördög! káromkodott a vízbe szakadt úriember, de miután talpán maradt a mederben, nagyobb erőfeszítés nélkül kilépett, felkapaszkodott a töltésre. Hol van Vilma? kérdezte, amikor a partra érve az újpesti oldalra nézett a beárnyékosodott Duna felett. Podolini legyintett: Most inkább magával törődjön. Ahogy én Vilmát ismerem: megelégelte a mai kalandokat, és most javában trappol a sziget felé a Margit hídon át. Csak nagyobb baja ne essék. Podolini, az egykori alszolgabíró, mintha már visszanyerte volna rendes felvidéki kedvét. Minket, cipcereket * nem kell félteni. Minket születésünkkor a Poprád folyóba dugnak egy lékbe, és csak az számít, aki visszajött a víz alól. Tudomásom szerint Vilmosi kisasszony is volt a víz alatt, hiszen igazi cipcerlány. Ábrándos, de férfias. Tehát bizonyosan megmenekült a földije, Podolini úr? Olyan bizonyos, mint hogy itt állok. Kiment a Duna jegéről a partra, mintha csak a Poprádon ment volna át felelt az egykori alszolgabíró. Ámde uraságodnak nem ártana levetni a ruháját, nem mindenki szereti, ha csonttá fagy a testén a ruha. Ezt magam sem szeretem felelt a középkorú úriember, és szokásos, lassú lépteit meggyorsítva, igyekezett a szigeti szálloda felé. Vacsoránál, amikor a szálloda éttermében megjelent: csak a hangja volt rekedtebb a szokottnál, ugyanazért forralt vörös bort ivott, amelynek elkészítéséhez asztaltársa, az egykori alszolgabíró pompás recepttel szolgált. Mi, régi bálrendezők, értünk az ilyesmihez, mert forralt bor nélkül hogyan lehetne egy táncestély a Felvidéken? Mikor méteres hó van odakinn, az országútnak nyoma sincs, az éjszaka oly sötét, hogy még a hófúvást sem láthatni, senki se mehet haza reggelre, de a környékbelieknek be kell várniok a déli napsugárt is, amikor az útba eső feszületek, kápolnák, hidak valamiképpen mégiscsak megmutatják az irányt Lubló vagy Szepesbéla felé legjobb táncosaink ugyanis erről a környékről kerültek ki. A lengyel polkát senki se tudta úgy táncolni, mint a lublói. A hórihorgas alszolgabíró kedélyesen kínálgatta a forralt bort asztaltársának, és borsóvirágszínű szemével olyan barátságosan mosolygott, mintha a forralt boron kívül egyéb gondja nem volna a világon. Ha az ember nem akar megfázni: nem lehet olyan hideg az időjárás, hogy az ember megbetegedhessen. Akarat dolga az egész, tekintetes uram. Nono felelt csendeskén a középkorú úriember Podolini biztató szavaira. Vilma kisasszonyt még nem látom körünkben; talán nem érkezett volna haza?

5 Vilmácska kiáltott a szélmalomkülsejű fiatalember, és nevetett. Ha gyanúsítani akarnám, azt mondhatnám, hogy ugyancsak a Duna jegén jött vissza a Margitszigetre, mert olyan gyorsan itt termett. Nono felelte ismét az előbbeni úriember, mert némileg már restelkedett vízbe pottyanásáért, amelyet egy alig ismert hölgyért reszkírozott. Ámde ekkor az emlegetett hölgy megjelent a szálloda ebédlőszobájában, és a figyelem feléje fordult. (Habár ez nem sokat jelentett, mert a szigeti szállodában ezen a télen kevesen laktak, többnyire olyanok, akik más pesti szállodákban nem kaptak helyet.) A sziget kis társadalmában már akkor híre futamodott a vendéghölgy hőstettének. És Vilmosi Vilmácska ekkor megjelent az üvegajtóban. Ha szabályszerűen akarnánk bemutatni a hölgyet: megjelenését vándorszínésznőéhez, postáskisasszonyéhoz, de magános tanítónőéhez is hasonlíthatnánk, mert mind a három típusból felszedett magára valamit. Így például színésznőies volt fekete, tollas bársonykalapja, amelyet semmi körülmények között nem tett le frizurájáról, mint azok a színésznők szokták, akik hosszas próbálgatások után végre eltalálták a kalapnak a megfelelő helyét. Nem, ettől a kalaptól nem lehetett megválni semmiféle eseménynek a kedvéért; olyanforma volt, mint egy útlevél, viselőjének származását is jelentette. Volt díszítésében barna sastoll, kőszáli zergének szakálla és fehér havasi gyopár; a karimája le volt gyűrve, mint a vadászkalapoké. S még egy kékre zománcozott jelvény is volt a kalap szalagjában: Magyar Kárpát Egyesület mondta az aranybetűs körfelirat. Nem mindenki viselhet ilyen kalapot. Ha férfias, szinte egyenruhásan szabott blúzáról beszélhetnénk, akkor ama vidéki postáskisasszonyokra kellene gondolnunk, akik a katonai egyenruhához hasonlatos tiszti zubbonyokat viselték. Ezek a blúzok testhezállóak voltak, és a karcsú deréknak sokat használtak. Szoknyája is szűknek látszott az első pillanatra, de aztán harang alakúvá változott, mozgékony prémszegélye alatt két magas szárú, lapos sarkú cipővel, amilyennel a tanítónők tüntettek, amikor az egész világon a magas sarkú cipők voltak divatban. Csak a jól figyelmező szem vehette észre, hogy a cipőszárak felett zöld színű harisnyák feszülnek a lábszáron. Ilyen volt Vilmácska, amikor az ebédlőbe belépett, egy vadkacsatollat pergetve ujjai között, mint a virágot szokás. Kíváncsi voltam a vadkacsákra, azért mentem a Dunára mondta öntudatos, de meleg, barátságos hangon, mintha a férfiak előtt akarná exkuzálni magát, * miután felesleges ijedelmet okozott. A középkorú úr a régebbi illemszabályok előírása szerint emelkedett fel helyéről, zsakettjében * és fehér mellényében, amelyet az étkezési időben minden alkalommal viselni szokott. Vilmácska úgy nyújtotta felé elég izmos kezét, mintha megszokta volna, hogy a férfiak az egész világon kézcsókkal üdvözlik. Három aranykarika csörrent meg ugyanakkor Vilma kézcsuklóján. Három szerelmem emléke szokta volt mondogatni a karikákra, ha szóba kerültek. És olyan furcsán, szinte bűnbánólag mosolygott, mint valami gyermekkori csínyen. Általában, mióta Vilma belépett az ebédlőbe: valami kellemetes melegség terjengett az üvegfalas, szőrkendős, tél közepén is nyáriasságot színlelő ebédlőben. A szigeti kertészet pálmái a középen, oldalvást a folyondárok és egyéb örökzöldek, a hideg márványasztalok

6 nem melegítettek, mint azok a sötét faburkolatú, csendes ebédlők, ahová az emberek télen valójában kívánkoznak. Sokkal levegősebb, tágasabb volt ez a csarnok, semhogy komolyan melegedni lehetett volna benne; mindig maradt itt valami a nyárból, és az ember alattomos léghuzamoktól félt, amikor a nagy, fehér rámás ablakokat szemügyre vette. Egy ilyen frissen ropogós asszonyfélének, mint amilyen Vilma volt, kellett ide belépni, hogy háziasságot, melegséget terjesszen maga körül. Szinte természetes mozdulattal vette le bal karjáról kézimunkakosarát, amelyből kék nyomatú, erős vászonkendőt vont elő, amelyet hímezgetni kezdett. Egy kézimunkázó nő majdnem olyan szükséges egy barátságos szobába, mint a magvakat ropogtató madár a kalitkába. Vilma hosszant kihúzta a rozsdavörös szálat, és kerek, színes szemét a középkorú úriemberre vetette, midőn bizalmasan megkérdezte, vajon mit is gondoltak felőle, amikor a Duna jegén megpillantották? Semmi különöset felelt Podolini a középkorú úriember helyett, mintha elébe akarna vágni minden őszinte szónak a kiállott aggodalmakról. Vilma kisasszonytól megszoktuk, hogy kedvelője az extravagáns * dolgoknak. Lajos, Lajos. Bajos a Lajos felelte Vilma, a hímzőtűt fogai között tartva, a hórihorgas úrfi szavaira. De igen folytatta az egykori alszolgabíró. Hát otthon, a pátriában vajon nem mindig azon törte a fejét, hogyan ejtsen kétségbe jóhiszemű, komoly, hiszékeny férfiakat? Talán már nem emlékezne a késmárki Mézébálra, amikor a hölgyválasz idején mindig azokat a nagy hasú urakat vitte táncba, akik már korán este leültek a söröshordó közelében, és onnan senki se tudta őket elmozdítani? Mert tudtam, hogy nem egészséges a mértéktelen sörivás, pláne abból a sörből, amit Poprádfelkán főztek felelt komoly hangon Vilma, miután új szálat fűzött a tűbe. Én csak a poprádi sört szeretem; akasszanak fel, ha Pesten ittam hozzá hasonló sört. Igaz, hogy itt is árulnak szepesi kolbászkákat, árulnak juhtúrót, mérnek szepesbélai borovicskát, persze mindent meghamisítva Mit tudja azt Vilma kisasszony, hogy miért különb a poprádi sör mindenféle más sörnél? A középkorú úriember (miután a hórihorgas Podolini révén jóformán minden este értesült ezekről a dolgokról, mert az alszolgabíró az étkezés idején rendszerint felemlegette azokat az ételeket és italokat, amelyeket hajdanában fogyasztott) hallgatagon üldögélt a helyén, és a hímző leányra függesztette a szemét. Lehetséges, hogy ifjúkori emlékek motoszkáltak a gondolataiban, amikor Vilma hegyesre csavart barna kontyát nézte, amely a lámpa ferde sugarainál, de a napfényben is vöröses színeket mutatott. Vénuszkontynak nevezték a hasonló frizurát, egyetlen tűvel fogták meg hegyén, de minden alkalommal egy hosszú hajszál is kellett átkötéséhez. És mint igazi szepesi szépségnek: frufrui is voltak Vilmácskának, mert a túrósdöbözökön is így festették a felvidéki szépeket. Voltak a füle mellett dugóhúzóvá fodorintott huncutkái, amelyek bizonyára a szilaj lengyel polka lejtéséhez voltak szükségesek. Cipcerlány volt Bizonyára ott volt szemének másolata a Poprád kavicsai között. Arcának fehérsége, húsossága, fogainak fénye, üdesége és frissesége a nagyobbra nőtt havasi gyopárhoz tette őt hasonlatossá. Mindig volt a leheletének valamely különös illata, mintha fenyőerdőben levegőzött volna. Körülbelül ilyen volt Vilmosi Vilma, a dunai merénylő, akiről végre

7 megállapíthatjuk, hogy mielőtt a margitszigeti szállodába költözött, tanítónő volt a Szepességben. De szuplikáns lett ő is, mert fiatal és vidám volt. Olyan hímzett bársonytáskákkal érkezett meg, amilyent napjainkban már nem látni. Oroszlán, kutya és virágok voltak a táskákra hímezve. És most nyugodtan, meglepetés nélkül hímezgetett a szállodai ebédlő asztalánál, mintha egész életében ezen a helyen ült volna. Faykiséknál Podolinban valódi kassai sódart lehetett kapni, néha magam is bementem Faykishoz, ha arra volt dolgom mondta most szinte odavetőleg Vilma, miután a társalgásban maga körül némi szünetet érzett, és igazi felvidéki nő nem tűrheti, hogy a férfiak hallgassanak körülötte. A megjegyzés találó volt, mert az alszolgabíró az asztal alatt meghúzódó gólyalábaival olyan topogást, mozgolódást kezdett, mintha nyomban Faykishoz akart volna futamodni; váratlan felindulásában alig találta meg a kellő szavakat, amelyeket a középkorú úrhoz intézett. Uram, tekintetes uram, ön is sok szép időt élhetett át életében, arcáról látszik, hogy nem volt megvetője a jó dolgoknak, a vidámságoknak, de mégis engedje, hogy kijelentsem önnek, hogy aki Faykisnál nem volt, bál előtt vagy bál után, kränzchen * után vagy táncóra előtt, de akár köznapon is, ha Podolinban volt dolga persze, úgy déltájban, amikor amúgy sem lehet mit sem végezni a hivatalokban, az az pótolhatatlan veszteséggel tekinthet vissza az elmúlt életére. Volt ön valaha Faykisnál, tekintetes uram? Mielőtt a középkorú úriember válaszolhatott volna, az egykori alszolgabíró már talpra állott, mintha valamely bűvészeti mutatványhoz készülődne. Az ebédlőben, ahol amúgy is életunt öregemberek és a régi Margitszigetről ábrándozó asszonyságok üldögéltek, akik a jelenből, betegségből, testi zaklatásokból ebbe a szállodába költöztek, mert azt hitték, hogy a vörös bajszú, csőnadrágos, kifényesedett szárnyaskabátú hotelportás mindenféle bajt el tud hárítani a szálloda lakóiról mondom, az éppen jelenlevő vendégek nagy érdeklődéssel kezdték figyelni, amint Podolini Lajos fontoskodva tologatta a székeket, márványasztalokat eddigi helyükből, mintha valamely műkedvelő előadáshoz készülődne. A végén talán még cigánykereket is hány az ádámcsutkás fiatalember? De nem, Podolini komolyan, lehetőleg mérsékelt hosszúságú léptekkel lemérte a távolságokat a szabaddá tett térségen, és megszólalt: Tíz lépés hosszában és öt lépés szélességében: ennyi lehetett a terjedelme Faykis bodegájának! mondá most olyan mély hangon, mint valamely nagybőgő, amelynek húrjai a viszontagságok folytán megereszkedtek. Igazam van, Vilma kisasszony? A hölgy fel sem tekintett hímzéséből, mert úgy érezte, hogy több kíváncsi tekintet fordul felé. (Ó, ezeket a felvidéki hölgyeket nem kell félteni, ha illedelmes magaviseletről van szó.) Ez volt az első bodega az egész Szepességben; sörház, vendéglő, szálloda akadt másfelé is, de az első igazi bodegát megnyitni csak Faykis merészelte, aki foglalkozására nézve gyógyszerész volt, és tátrai mellpasztilláiról, fenyőillatairól volt nevezetes a fővárosi lapok hirdetéseiben. És valóban a szomszédban volt Faykis gyógyszertára is, ahol azokat a tarkabarka gyógyszereket készítette egy lovag Grósz nevű patikussegéd, aki bár a legjobb valcertáncos volt az egész Felvidéken (még a rózsahegyi bálokra is kapott meghívókat), hiába

8 pályázta meg a patikaengedélyeket. Faykis úr maga személyét illetőleg inkább a bodegában tartózkodott És a cukrászdájában, mert cukrászdája is volt szólalt meg Vilma kisasszony, mintha csak a hímzéséhez szólna, de az alszolgabíró szélmalomvitorláival megfordult a képzeletbeli bodegában. Vilma kisasszony, kegyed nagyon jól értheti azt a tudományt, amelynek segítségével a zajló folyamokon át lehet kelni. Tudjuk nagyon jól, hogy privát szorgalomból hegyi kalauzigazolványt is szerzett, behunyt szemmel is tudta az utat a Lengyelnyeregre, a tarpataki vízeséshez, de a dobsinai jégbarlanghoz is. De engedelmével, Faykis bodegájához én mégiscsak jobban értek. Egy szolgabírónak körülbelül mindenhez érteni kellett Magyarországon. Tessék ebben megnyugodni. Nono mondta most váratlanul a középkorú úriember. Azért lehetett cukrászata is az említett Faykisnak. Volt is, de ez más lapra tartozik felelte Podolini, aki darab ideig nem vette le szemrehányó tekintetét Vilma kisasszonyról, mintha szokatlan ellenségeskedést tapasztalt volna. Vadmacskabőr mellényében, a különböző zsebek útvesztőjében talán kréta után keresgélt, hogy az említett bodega berendezését élethűen lerajzolhassa, de aztán megelégedett azzal, hogy egy-egy félretett széket elővett, és magyarázatai közben a kellő helyre tolt, mint egy sakkfigurát. Itt ült a bodegában Privorszky úr. (A széket keményen a helyére állította.) Fél tizenkét óra tájban jött, amikor a toronyóra-mutatókon nem leltek helyet a csókák, hollók. Ez volt a rendes ideje a nyugalmazott főszolgabírónak, aki harmincöt szolgálati éve alatt többször lehetett volna képviselő, alispán, talán még központi főszolgabíró is Lőcsén, de nem szeretett Podolinból kimozdulni egyetlen napra sem. Privorszky úr szakálla mindig meg volt fésülve, és bundagallérjához simult. Talán a legangyalibb szívű ember volt, akit valaha ismerni szerencsém volt, mégis elégedetlen volt sorsával. A házi fodrászati tudományával, amelyben Milka néni, a felesége is bizonyára segítségére volt, mert egy főszolgabíró nem járhat közönséges borbélyműhelybe: mindennap rendbe hozta a bajszát, szakállát, haját, mert volt hajnyíró ollója is, és amikor a bodegában elhelyezkedett: a közigazgatásra panaszkodott. Itt ült Privorszky úr! mondta most mély meggyőződéssel Podolini, és a székkel koppantott, mintha egy szellemet akarna megidézni, aki mindenben igazat ad előadásában. Igen, de barnára festette a haját s bajszát mond most egy női hang, amely nyilván kötekedni akart Podolini meggyőződéses előadásával. Csak agyagbarnára, mert egyébként fösvény volt az öreg; a szakállára már nem reszkírozott semmit. De a megyei közigazgatás a kisujjában volt felelte Podolini, mintha a szavakat egyedül a középkorú úriemberhez intézné. Nehéz kérdésekben mindig tanácsot kértünk tőle, mert személyesen ismert minden embert a járásban. A lublói kovács tán még ma se tudott volna meghalni, ha egy régi bűnét a halálos ágyán be nem vallja Privorszky úrnak. Utasokkal keveredett pörpatvarba Mindig tudtam, hogy te vagy a huncut, csak a gyerekeid miatt nem bántottalak mond Privorszky, és a kovács megkönnyebbült lélekkel meghalt. Ilyen volt Privorszky.

9 Vilma kisasszony most nem szólt semmit, csak a hímzésére mosolygott, mintha az egész férfivilág balgatagságát kiérezte volna az alszolgabíró szavaiból. Az pedig egy másik széket vont elő: Itt pedig, a megyebeli intelligencia asztalánál, ahol mi a magunk kis lovagvilágát éltük, itt ült: Görgei A. A valódi Görgeiek közül, aki mindennap, télben, hóban, sárban Toporcról begyalogolt Podolinba a maga pohár söréért, no meg talán azért is, hogy a járási asztalnál helyet foglalhasson. Sohase vetette le a kabátját, sohase tette le vadászbotját kezéből, sohase fizetett, csak egyszer egy hónapban, minden napért egy pohár sört. Görgei A. Ennyi volt a neve. Boldog volt, ha átutazó idegenek az A. betűt néha Artúrnak gondolták. Pedig, sajnos, csak Albert volt. Talán ez szomorította néha Görgei urat, ha ugyan ráért szomorkodni. Mert mindig tele volt dologgal. El kellett menni a postára, a városházára, a boltoshoz, a trafikoshoz, be kellett szólni a körorvoshoz, akit éppen Csákinak hívtak abban az időben mégpedig az igazi Csákiak közül való. De hát hogyan is élhetett volna meg egy ál-csáki a Szepességben a Csákyak hazájában? Csak éppen az y-t mellőzte, mert szabadgondolkodó volt. Hát ezeket mindennap meg kellett látogatni Görgei úrnak, akármilyen időjárás volt. Néha az országúton nem is volt más emberi nyom, mint az ő lépteinek a nyoma a hófúvásban. Ezért nem futotta hosszabb idő az intelligencia asztalánál való tartózkodásra. Így volt, Vilma kisasszony? A hímzésébe merült hölgy megint csak mosolygott, mintha sokkal többet tudna erről a bizonyos Görgeiről, amit itt nyilvánosan elmondhatna. A nőknek külön véleményük van a férfiakról, de ők rendszerint titokban tartják a mondanivalójukat. Vilma kisasszony is csak mosolygott, mikor Görgei A. hófúvásos gyaloglásairól volt szó. Ő talán meg tudta volna mondani, hogy miért járkált a toporci földesúr mindennap Podolinba? Az intelligencia asztalától természetesen nem hiányozhatott Moos N. János, a helybeli piarista algimnázium igazgatója sem. Tömzsi, energikus férfiú volt, akit éppen azért küldtek ebbe az ősi kolostorba, hogy a rendház ügyeit, bajait, hiányosságait rendbe hozza. Sok mindenféle panasz volt akkoriban az algimnázium ellen, mert hiszen a hagyomány szerint éppen büntetésből helyezik vala ebbe a kolostorba a paptanárokat. Még az is előfordult, hogy egy szőke, kék szemű, huszáros járású, fodorintott hajú piarista szerelemből szíven lőtte magát a kolostorban. Ma sem lehet tudni, hogy ki volt az a podolini lány, aki az öngyilkosságba kergette a matematika professzorát. Nagy szükség volt hát ebben a kolostorban az erélyes, pattogó, szigorú Moos N. Jánosra, aki elsősorban úgy intézkedett, hogy a szerzetes tanárok nem járhatnak minden héten a késmárki gőzfürdőbe, meg kell elégedniök azzal, ha kéthetenként egyszer kocsira ülhetnek. És Moos N. János ezt keresztülvitte. Podolini Lajos most szünetet tartott, az igazgató székére támaszkodva, elgondolkozva, hümmögve, szinte még most is csodálkozva azon a cselekedeten, amely Moos N. János emlékéhez fűződik. Igaz, de Ferencet mégsem tudta megjavítani mondta most Vilma kisasszony, mintha Moos N. Jánossal se volna végleg megelégedve. (Vannak ilyen nők a világon, akiknek a legerényesebb férfiak se tehetnek kedvükre.) Ferenc az italnak volt a rabja felelt az alszolgabíró melankolikus hangon, mintha egy jóvátehetetlen dologról beszélne. Nagyeszű, nagy műveltségű szerzetes, akinek memóriáját az egész kolostor csodálta. Olyan latin költő nem volt, akit ő idézni ne tudott

10 volna. A történelem a kisujjában. Zseni, akihez a Tudományos Akadémia írt leveleket nehéz kérdésekben. Büszkesége lehetett volna a podolini kolostornak, de Az igazgató éppen azért hordozta mindig magával a Faykis bodegába, hogy leszoktassa az italról. Két üveg sört engedélyezett neki, amelyet a páter gyors egymásutánban megivott, mert pokolbelien szomjas volt mindig. Nem tudta levenni szemét a pohárról addig, amíg abban a habos sör mozgolódott. Igaz, hogy Faykis protekció révén ugyanazt a minőségű sört kapta a pesti gyárból, amely sört a nemzetközi étkezőkocsikban mérik. Ferenc mint mondá a nagyvilági emlékek hatása alá került, mikor a sört megízlelte, mert egyszer étkezőkocsiban tette meg az utat Pesttől Poprádfelkáig. Ott ült az ablaknál, és a téli tájat nézte, gyönyörködött az állomásokban, amint azok következtek és elmaradtak, két mozdony is volt a vonat elébe fogva, mintha Ferenc tiszteletére volna mindez, és az étkezőkocsi barna kabátos pincérei nagy kitűnőséggel szolgálták ki a főtisztelendő urat. Kínálták kassai sódarral, amelyhez az édes tormát forgács alakban szervírozták, midőn a kassai állomás elmaradt. Francia dobozt nyitottak tiszteletére, olyan szardíniákkal telten, amilyeneket Podolinban nem is láttak. Még egy doboz orsovai kaviár is akadt, mert úriemberek szoktak utazni ezen a vonalon. És Ferenc a bodegában, miután másként nem segíthetett magán: a legközelebbi kéthetes kimenőjét, a késmárki kirándulás napját tette zálogba Moos N. János igazgató úrnál, hogy az engedélyezze a harmadik üveg sört is. Amit elvesztünk a vámon, megnyerjük a réven felelt a szigorú igazgató, és így jutott Ferenc a bodegában a harmadik üveghez is. Sokba került, de megérte. Egy szabadságos napba került, amelyet igazgatójuk nélkül tölthetnek a paptanárok a késmárki gőzfürdőben Ferenc otthon maradt, és a diákok dolgozatait javítgatta. Megérem, hogy Ferencet mondja majd a férfiak ideáljának szólt most Vilma kisasszony, mintha valami csiklandozta volna. Nem akarom őt ideálnak tekinteni, habár sok tekintetben az is lehetne. Szerzetesi lemondása példa nélkül való. Bevallotta ugyanis, hogy a heringsalátát szereti a legjobban a világon. És Faykisnál sohase evett heringsalátát, mert nagyon szomjas lett volna utána, és az igazgatónak tett ígéretét mindenáron meg akarta tartani. Nem ivott három üveg sörnél többet, akármint pattogtak a dugók, habzottak a sörök körülötte. Voltak napok, amikor az újonnan érkezett heringesdobozokat nagy ünnepélyességgel nyitogatta fel Faykis, hogy a nyála csorgott az embernek. Vöröshagyma- és sajtszaga volt az egész világnak, a bodega előtt még délután is ott állottak a lublói vendégek szánjai, akik az új szállítmány hírére Podolinba érkeztek. Ládaszámra fogynak a sörök, virágkorát éli Faykis, aki a legjobb tanácsokat adta arra nézve, hogyan kell a heringes, tojásos, hagymás keverékeket elkészíteni és Ferenc megtartotta fogadalmát. Rossz hírű ember volt; nem züllhetett el jobban, mint ahogy elzüllött mond Vilma kisasszony, és csendeskén nevetett. Vilma kisasszony megjegyzése után Podolini Lajos kitárta a két karját, mintha valamely sorompót zárna le, és mély megindultsággal fordult a középkorú úriember felé. Íme, jó uram, most saját fülével hallhatta annak a hölgynek a megjegyzését, akit a Szepességben a legműveltebb, legerényesebb, a legnagyobb kaliberű hölgynek tartottak. Így nyilatkozott ő Ferenc páterről, aki akadémikusokkal levelezett; elképzelheti, hogy mi volt a véleménye a kisebb kaliberű nővilágnak a tudósról, költőről, szerzetesről! Ferenc úgy élt, mint egy elátkozott kísértet, téli alkonyatokon magánosan ődöngött a kolostor bástyái körül,

11 álldogált a befagyott Poprád partján, hallgatta vízmerítő lékek sustorgását, amint reggelre a befagyáshoz készülődtek, messziről elnézegette azoknak a piactéri házaknak az ablakait, amelyek ki voltak világítva, odabent zenéltek, énekeltek, társasjátékkal mulatoztak, nagyokat kacagtak a nők, különösen a Duchon kisasszonyok, akik olyanformán szerepeltek a podolini közvéleményben, mint akiknek kacagással telik el az életük, a fehér függönyök néha táncot lejtő árnyakat mutattak máskor a gyógyszerészsegéd árnyát, mert értett mindenféle bűvészeti mutatványokhoz, de a zongoraszó mindig hallatszott a kisvárosi estben, ahol társtalanul bolyongott Ferenc páter. Haragszom rád -ot játszottak az akadémikus nélkül is. Mikor nagykendőikben, posztócipőikben, kézilámpással hazafelé mentek a hölgyek a barátságos, sültalmahéjszagú, a hosszú életre berendezett házakból: megrökönyödtek, ha Ferenc páter görnyedt, fekete alakjával találkoztak a téli estében. Kis lak áll a nagy Duna mentében dúdolgatta a páter. És ezzel növekedett rossz hírneve. No, igen jelentkezett Vilma kisasszony. Természetes dolog, hogy nem szerettük az eleven kísérteteket, még akkor sem, ha azok ezüstfogantyús ébenfa pálcával sétálnak, és bundagallérban járkálnak a piacon. Ferenc páter egyébként nagyon szeretett hosszadalmasan köhögni, mert a déli sört, a hagymás halat, a citromos kolbászt nem bírta kellően megemészteni a gyomra. Egy akadémikus ne veszítse el az ítéletét, ha heringesdobozt bontanak fel előtte. A középkorú úriember, aki eddig nagy figyelemmel hallgatta Podolini Lajos és Vilma kisasszony szócsatáját, amint szokás szerint a távollevőkről vitatkoztak, nagy nyugalommal mondott ítéletet: Az embereket nem lehet megjavítani; úgy kell venni őket, mint amilyenek. Az volna a legfurcsább, ha minden ember egyforma volna a világon. Maguk eljöttek arról a vidékről, ki tudja, mikor mehetnek ismét vissza, hogy megszokott környezetüket újra lássák. Új élet nyílt maguk előtt, amelyben valamiképpen el kell helyezkedni. Mit szándékoznak tenni? Igazában még nem is gondoltam erre mondta most a hórihorgas fiatalember, elpirult, megzavarodott, mintha tetten érték volna. Én azt gondolom, hogy most szabadságon vagyok, csak éppen tovább tart a szabadság, mint ahogy szokott. Egyszer csak levelet találok a portásnál egy reggel, amelyben visszahívnak Podolinba, mert az én íróasztalomban úgysem igazodik el senki. Mindenkinek megírtam az adresszemet *, igaz, hogy még senki se válaszolt. Nincsenek ott közelebbi rokonaim, de Faykis megígérte, hogy amint tud valamit: nyomban levelet küld. A posta nem megbízható felelt a középkorú úr. Jól tudom, hogy a leveleket felbontják, de járnak Pestre szepességiek, akik magukkal hozhatnak szóbeli üzeneteket. A közigazgatásnak nem lehet megállani, akármi történt. Mégiscsak én vagyok a szolgabíró. És Vilma kisasszony mit tervez magában? kérdezte most a középkorú úriember, nagyon csöndes hangon, mintha valamely fájdalmas kérdést bolygatna. De a kisasszony oly élénkséggel, önbizalommal, szinte határozottan vetette fel a fejét, hogy szinte megbánhatta a középkorú úr a kérdés feltevését. Én, kérem, jóformán gyermekkorom óta árva voltam, mert így rendelte a sors. Mogorva atyafiaknál és még mogorvább intézetekben töltöttem életemet. Én tanítónő vagyok.

12 Szegény, iskola nélküli tanítónő, de bizonyosan akad egy darab kenyér a számomra felelt Vilma kisasszony oly végtelen önbizalommal, mintha már titokban tudná is jövendőbeli sorsát. Vidoran nézett hímzésére, barátaira, az ablakokon besötétlő téli éjszakába, mintha leggazdagabb volna az egész társaságban tanítónői oklevele birtokában. A kassai apácáknál szereztem a diplomámat, és a magyar királyi tanfelügyelő írta alá. Ez a diploma a pokolban is diploma. Hát tegyük el magunkat holnapra mondta most a középkorú úriember, aki nyilván ugyanazon a véleményen volt, mint Vilmosi kisasszony. A kassai apácák nem osztogatták érdemteleneknek az okleveleket. A középkorú úriember elmenőben maga elé eresztette a fiatalokat, és a folyosón való búcsúzásnál kérdezte meg tőlük: Most már napok óta van szerencsém ismerni magukat, de még mindig nem sikerült megtudnom, hogy voltaképpen miféle összeköttetésben is vannak egymással. Jegyesek, rokonok vagy jó ismerősök, akik nem hagyják el egymást az idegen városban? Egyik sem. Csak podoliniak vagyunk mind a ketten felelt a szokott vidor mosolyával Vilma kisasszony. Néha az ember hasznát veszi a szülővárosának is. Városkájának szólt helyreigazítólag a középkorú úriember, mintha bizonyságot akarna tenni, hogy az iskolában valamikor földrajzot is tanult, amely földrajzban súlyt helyeztek a nevekre. Igaz, ez egyszer igaz, mert más a város és más a városka, mint akár Márton és Mártonka. Téli szentek ők mind a ketten, de Márton napján, novemberben a hízott lúdpecsenyének van értelme, míg Mártonka névnapján, januárban, már a disznótorért se lelkesedik mindenki szólt az alszolgabíró. Ferenc József intézkedett a Márton-napról felelt a középkorú úriember. A pozsonyi zsidók legszebb libájukat vitték őfelségének ajándékba. Vilma kisasszony a szálloda második emeletén, az alszolgabíró az első emeleten, a középkorú úriember a földszinten lakott. II. Körülbelül egymás fölé esett a szobájuk; ha lyukat fúrtak volna a mennyezetbe, és azon egy zsinórt húznak át: jelt adhattak volna egymásnak, különösen álmatlan éjszakákon. A középkorú úriember álmatlanságban szenvedett, és változatos gyógymódokat talált ki arra nézve, hogy baján segíthessen. Ezért lakott néha a szigeti szállodában is, mert itt egyszer valamikor kellemes, hosszú, álmatag éjszakája volt. Kacskovicsnak hívták, talán éppen ama Kacskovicsok közül való, akiknek annyi házuk volt Pesten, hogy jóformán minden utcában volt házuk. Szerencsére, a mi Kacskovicsunknak még a házakkal se volt dolga. Javában élt egyik belvárosi házában az édesanyja, az én mamácskám, mint a középkorú úriember nevezgette az öreg asszonyságot, aki már húsz év óta nem hagyta el a lakását, mióta egyszer séta közben

13 eltévedt az újonnan épült Belvárosban, és a konfertáblis * bámészkodó szemeket vetett rá, amikor egy utcanevet és egy házszámot diktált neki. Az öreg asszonyság a legkülönbözőbb kalandok után került vissza otthonába, és fogadalmat tett, hogy egyetlen lépést sem tesz többé ebben a városban, ahol tudtán kívül új neveket adtak az utcáknak, új házakat építettek, új boltokat nyitottak, anélkül hogy kellő időben értesítették volna erről a régi bennszülött lakosságot. Ez a szakállas Podmaniczky Frigyes oka mindennek mondogatta özvegy Kacskovicsné, mert talán az egyetlen idegen férfi volt a báró, akit a városi lakosságból ismert. Otthonában üldögélt tehát, és elég baja volt a különböző házmestereivel, akik, bár régi, kipróbált emberek voltak, mindenféle új indítványokkal lepték meg a háztulajdonosnőt. Hol a lakók házbéreit akarták emelni (mert jóformán ingyen laktak), hol meg mindenféle reparációs * tervekkel állottak elő. Különösen az esőcsatornákkal volt baj Ha még egyszer az esőcsatornáról szól valaki, annak kiteszem a szűrét mond Kacskovicsné, s ezzel jódarab időre felfüggesztette az indítványokat. A középkorú úriember: Kacskovics boldognak mondta magát, hogy ilyen édesanyával áldotta meg sorsa. És hogy anyjának kedveskedjen: minden családi házban berendezett magának lakást, ahol hosszabb-rövidebb ideig lakott is, amíg álmatlansága miatt el nem költözött olyan helyre, ahol gyógyulást remélt betegsége ellen. Egy szekrény nagyságú utazóládája volt, amelyet már ismertek minden pesti fogadóban, mert vándorlásaiban leginkább a fogadókban tudott egy-egy éjszakai nyugalomhoz jutni. Ugyanezért az újságokban mindig azt az oldalt kereste, amelyben az Idegenek Névsora helyet foglalt, a különböző fogadók szerint felosztva. Azt lehetne mondani, hogy éppen olyan kíváncsisággal olvasta végig az Idegenek Névsorát, mint némely emberek az étlapokat. Ha megtetszett neki egy név, akár férfi, akár női név, az idegenek lajstromában, amely névnek a viselőjéről feltételezte, hogy az éppen azért szállott meg a bizonyos fogadóban, mert ott jól, nyugodalmasan lehet aludni: habozás nélkül elköltözött darab időre a jelzett fogadóba. Miután évek óta tanulmányozta a névsort, voltak már kipróbált ismerősei, akiknek bizonyos varázslatot tulajdonított. Volt egy Heringer nevű ismerőse, aki mindig a Fehér ló nevű fogadóban szállott meg (mivel éppen lókereskedő volt), és a fogadóban mindig rettegve várták, mert úgy hortyogott, hogy egész emeletet nem hagyott aludni. Amikor Heringer nevét (Szabadkáról) megpillantotta álmatlan barátunk az újságban: bárhol volt a világon: nyomban a Fehér ló -ba költözött, mégpedig lehetőleg a lókereskedő közelébe. A félelmetes hortyogó varázslatot gyakorolt Kacskovics álmatlansága ellen. Amint a legkülönbözőbb hortyogási műveleteket végezte, amint megfordult álmában, amint felriadozott, és hangosan káromkodni kezdett, hogy soha életében nem teszi be többé lábát ebbe a fogadóba, ahol nem hagyják aludni: mind olyan altatószer volt Kacskovics részére, amelyért érdemes volt elutazni a Fehér ló -ig vagy még messzebb is. Éber állapotban sohase látta Heringert, mert nem akart kiábrándulni a hősiesen, szinte emberfölötti erővel hortyogó emberből, csak hallomásból tudta, hogy nagy bajuszú, tokás, görbe orrú, nagy szemű, kis, fekete úriember, aki napközben bocsánatot kér minden fogadói alkalmazottól hortyogásáért. Suttyomban lopózik be szobájába, hogy figyelmeztetni se lehessen az éjszakai jó magaviseletre. Az Idegenek Névsorában az altató cimborák között ismerőse volt egy Radics nevű borkereskedő is, aki arról volt híres, hogy olyan siket, mint a föld. A saját hangját se hallotta.

14 Ugyanezért éjszakánként nagy ordítozásokat rendezett, mert rendszerint tűzzel, bikával, betyárral álmodott a bőséges vacsora után; a csizmáját hajigálta az ajtóhoz, felrántotta az ablakot, belerohant a szekrénybe, elbújt az ágy alá, és teli tüdőből nyögött, kiáltozott. Barátunk, ha megpillantotta nevét Radicsnak (Várpalotáról), nyomban beköltözött a budai szállodába, ahol Radics, dunántúli ember létére, rendszerint megszállott. Ha már álmatlanul tölti az éjszakát: legalább legyen oka errenézve. De nem. Radics álmában birkózott a bakonyi betyárokkal: barátunk jóízűen fordult a másik oldalára. Ugyanilyen ismerőse volt egy sokszorosan bukott képviselőjelölt, aki a Pannonia fogadóban minden alkalommal megjelent Pesten, amikor valahol egy kerület megüresedett. Álmában minden alkalommal elmondta azokat a beszédeket, amelyeket a miniszterhez, a választókhoz intézend. Kacskovics a szomszéd szobában jóízűen aludt. Nem csodálható tehát, hogy a középkorú úriember, aki az álmatlansága ellen bujdosott az Idegenek Névsorában: nyomban észrevette a podoliniak nevét, akik a szigeti szállodába költöztek. Podolini emberrel úgyse volt még dolga életében. Hátha tudnak valamely varázslatot, amely álmot hoz Kacskovics szempilláira? De az éj álmatlanul múlt el. Csak néha, másodpercekre vélte hallani Ferenc páter dünnyögő hangját, amiről annyit hallott az est folyamán. Igaz, hogy most más dalt énekelt, mert a papoknak különös nótáik vannak. Azt énekelte: Elmegyek a templom előtt, jaj be szépen énekelnek De a páter mindig elmenőben és nem jövőben volt, ami nagyon megrontotta az álom megtelepülését. Semmi rendkívüliség nem történt az éjszaka folyamán, még szórakozott vendég sem akadt, aki idegen lakószobába nyitott volna be, ami ugyancsak hozzájárult volna Kacskovics éjszakai álma nyugalmához. S egyetlen házaspár se lakott a fogadóban, aki éjfél után rendezné családi ügyek megbeszélését; pedig Kacskovics úr, beszélyünk egyik hőse: igazándiban akkor tudott jóízűen aludni, ha a szomszédjában éjszakai edényeket vagdaltak egymás fejéhez az álmatlan házastársak. (Felejthetetlenül jó álmokat okozott például Kristófiné, egy jóravaló vidéki asszonyság, aki a Vadászkürt szállodában éjfél után mindig hosszadalmasan csengetett a szobaasszonynak: Adjanak már hamar valami álmoskönyvet, mert a férjem megint valami bolondot álmodott. És az asszonyság megverte a férjét, ha valamely gyanús dolgot olvasott ki az álmoskönyvből.) A fogyó hold mind másvilágiasabb arculatot mutatott a Duna felett való utaztában, a középkorú úriember dermedten figyelt az éjszakába a legkisebb neszre is, hogy elaludhasson. De senki se vágta a csizmáját az ajtóhoz, az éj álomtalanul telt el. Szinte megcsaltnak érezte magát Kacskovics, amikor reggel felé észrevette, hogy az éjszaka apró, sűrű hó hullott észrevétlenül, amely behintette a tegnapi lábnyomokat a szigeten. Ha tudtam volna, hogy odakünn havazik gondolta magában az álmatlan ember. De a hó nesztelenül jött, és most már nem lehetett hasznát venni. Elmegyünk Pestre mondta az alszolgabíró, aki már elővette mindazokat a ruháit, amelyek nézete szerint egy városi látogatáshoz szükségesek. Nagy csizmát húzott, pálinkát ivott, sós, paprikás kenyeret majszolgatott, elszántan nézegetett maga elé derékig érő vadászkabátjában. Fel és alá járkált az ebédlőben, mint valamely vasúti állomáson.

15 Hová készül? kérdezte Kacskovics. A minisztériumba felelt Podolini, mert már megtanulta, hogy az őhozzá hasonló lézengők mindig a minisztériumba készülődnek. (Vidéki ember Pesten általában mindig a minisztériumba jár.) Ám rövid idő múlva előkerült Vilma kisasszony is, mégpedig komolyan látogatáshoz öltözve, fekete ruhában, amely nyilván a legjobb ruhája volt. Vilma kisasszony is a városba megy? A tanítónőnek változatlan jókedve volt, nemigen álmodhatott semmi rosszat az éjszaka folyamán. Piros táblájú noteszkönyvecskét vett elő, amelyre az volt aranybetűkkel nyomtatva: Tanítók Naptára. Három rokonom is él Pesten, akinek a címe itt van feljegyezve. Valamelyiktől csak hallok egy okos szót a sorsomra nézve. Pénzt nem kérek tőlük, tanácsot szívesen adnak a rokonok, ha azzal lerázhatnak a nyakukról. Én nem mutatkozom a rokonaim előtt, mert nem akarom őket megijeszteni felelt szokatlan mogorvasággal Podolini Lajos. A rokonok csak addig jók, amíg a távolból lehet beszélgetni róluk. Miután a jegyzőkönyvecskéből kiderült, hogy Vilma rokonai, bizonyos Klebákék, a terézvárosi templom környékén laknak, a középkorú úriember felkiáltott, hogy neki is azon a környéken van dolga. Legalább megtanítja Vilma kisasszonyt az oda való utazásra, ha máskor is meg akarná látogatni Klebákékat. Az alszolgabíró elhallgatott a maga minisztériumával, és szótlanul csatlakozott, miután néhányszor megnézte csizmáit, mintha nem volna egészen bizonyos abban, hogy a terézvárosi templom környékére is illik ez a viselet Lóvasúttal mentek végig a behavazott szigeten. A kocsis a lovát szabadjára hagyta (amúgy se léphetett volna ki a lovacska a sínek közül), és jegyváltás közben barátságosan elmondta, hogy nagyobb hóeséskor a lóvasút meg szokott állani, és szánkával járnak a szigeten. De a szánkó csak óránként indul az alsó szigetről a felsőre, ezért jó idejében ott lenni a szánkó indulásánál, mert óra hosszáig is lehet várakozni. A szánkót is egy ló vonja? kérdezte hitetlenkedve Podolini, aki apránként visszanyerte kedélyét, miután az aggasztó minisztériumi látogatásról lemondott. A szánkót két ló húzza, és csengőt is kötünk a lovak nyakára, hogy a sötétben el ne tévedjünk felelt a vörös bajszú kocsis, aki láthatólag szeretett beszélgetést kezdeni az utasaival. Csak néha kiáltott a zörgő, üvegtábláit reszkettető jármű belsejéből a gyeplő nélkül futó lovacskára: Csillag, te.

16 És a lovacska megint trappolni kezdett. Az alsó szigeten, ahol a síneknek nyomuk veszett, a lóvasút véglegesen megállott, a kocsis kifogta a lovát, hogy a kocsi másik végére ragassza: szinte bánatos volt megválni a barátságos alkotmánytól, amelyben az egész világot körül lehetett volna utazni. A középkorú úriember, miután útitársai vonzalmát a lófogatú alkotmány iránt észrevette, nyomban kijelentette, hogy lófogatú utazásban még lesz részük a nap folyamán. Még sohasem utaztam omnibuszon * mondta Vilma kisasszony, habár már sokszor olvastam az omnibuszokról. A szigetről kiérve tehát darab időre villamosvasútra ültek, amelyet bár átmeneti állapotnak tekintettek: Vilma kisasszony indítványára barátságos hangon tudakozódtak arról, hogy hol kell majd a Király utcai omnibuszra átszállni. A kalauz nyájas ember volt, vidékről származott Pestre, és nyilván magának is örömet okozott, amikor eldicsekedhetett azzal, hogy mennyire kiismeri magát ebben a nagyvárosban. Bizonyos leereszkedéssel jelentette be a társaságnak, hogy most csak a Vígszínházhoz címzett megállóhely következik. Valóban néhány rövid ruhás hölgy ugrott fel ültéből, miután szemügyre vette cipőjét. Táncolni járnak ide a fruskák mond a kalauz, miután Kacskovics úr vidéki szokás szerint megkínálta a szivartárcájában barnálló Regalitászok egyikével. (Kacskovics úr, talán álmatlansága miatt is: jó viszonyban akart lenni mindenkivel.) A Berlini téren azt mondta a kalauz: Itt most a Nyugati-vonattal érkezett vidékiek is felszállnak. Vigyázni kell velük. Vidéki ember nem szeret jegyet váltani. A Podmaniczky utcánál a mindentudó villamoskondoktor * arra figyelmeztette kis társaságunkat, hogy ezen a helyen szállnak le azok, akiknek a törvényszékeken van dolguk. Lehet, hogy nem mindenki jön vissza, hogy egy régi szakaszjeggyel megint körülutazza a várost. Az Andrássy útnál a megkedvesített kalauz a földalatti vasutat is figyelmébe ajánlotta utasainknak. Én a magam részéről, ha szabadnapos vagyok: szívesen utazom a földalattival. De már közelgett a Király utca, és Kacskovics úr indítványára utasaink mozgolódni kezdtek. Az alszolgabíró láthatólag nagyon jól szórakozott a villamoskalauz előadásán. Történetesen én is szepességi vagyok, valaha állami»tisztviselő«voltam, és szabadjegyem volt Felka és Podolin között szólt búcsúzás közben a villamoskalauz. Locsárek, a finánc kiáltott fel az alszolgabíró, amint alaposan szemügyre vette új barátját. De a villamoskocsi továbbment. Csak egy vidám, felvidékies üdvözlet válaszolt a kocsiról. Minden baj nélkül jutottak utasaink a híres Király utca sarkára, ahol az omnibusz megállni szokott hosszadalmas utazásában, amelyet Budáról Pestre végez. És a nagy kerekű, hatalmas, sárga kocsi valóban már jött is a forgalmas térségen keresztül, a kocsis bátran hajtott, mintha minden jármű köteles volna respektálni az ő kocsiját. Elég izmos lovak voltak az omnibusz elé fogva, amelyek szinte maguktól lassítottak a megállóhely közelében. Utasaink helyet kaptak a bőrüléseken, amelyek ugyan szakadtak, kopottak voltak, de mégis arról tettek bizonyságot, hogy olyan korban szállítottak pasasérokat *, amikor még szokásban volt az utasok kényelméről is gondoskodni. Többnyire idősebb emberek, asszonyságok foglaltak helyet az omnibuszban, akik valamely rejtelmes okból Budáról Pestre jöttek, és kiszámították, hogy az omnibusszal tehetik meg legolcsóbban

17 útjukat. Az első percben szinte ijesztőnek látszott, amint a kocsis vakmerően megindította lovait, egyenesen a forgalmas, keskeny utca közepének tartva. Temérdek kocsi volt ebben a szűk utcában; mindenféle kocsi volt, amely a város területén feltalálható. Nagy málhásszekerek mentek vagy jöttek, mintha itt keresnék azokat a raktárakat, ahol szállítmányuktól megszabadulhatnak. Minden bolt előtt kézikocsik voltak felállítva, amelyekre reggeltől estig pakoltak, mintha egyetlen nap alatt akarna elköltözni az egész utca helyéről. Postakocsik állongtak, amelyek kifogyhatatlanul ontották belsejükből a csomagokat, amelyekben talán a földkerekség minden portékáját ideszállították. Citromos-, narancsos-, fügésládák tornyosultak a nyitott kapus udvarokon. Megszakítás nélkül következett egyik boltajtó a másik után, mindegyikben más portékát árultak, csak a boltosok voltak egyformák, akik ernyős, puha sapkáikban itt jöttek a világra, és itt öregedtek meg. És az omnibusz úgy haladt ebben a zűrzavaros, látszólag fejvesztett utcában, mintha nem is törődne az emberekkel, akik keresztül-kasul mászkálnak az úton, átbeszélgettek egyik oldalról a másikra, terheket cipeltek, kocsikat igazgattak, gyerekeket vezettek, kirakatokat nézegettek, tettekvettek, serénykedtek, mintha ez a nap volna az utolsó, amikor a Király utcában vásárolnak. De most, döngő döcögések után, megismerkedve ruhásboltok, heringkereskedések, fűszeresek, vászonüzletek, udvarok látványaival, amely udvarokra, raktárokra, műhelyekre szinte meggörbedve hajoltak a vasrácsos gangok, az ablakok, mintha úgysem lennének az emeleteken emberek, akiket szolgálni kellene: mindenkinek az utcán, a boltban, a raktárban van helye: a Király utcai utazás után kifújta magát az omnibusz a terézvárosi templomnál, s a többi utasokkal a mi ismerőseink is leszállottak, szinte elfáradva a látnivalóktól, amelyeket e rövid pesti utazás nyújtott nekik. Azt hiszem, legjobb volna megpihennünk valahol, mielőtt utazásunkat folytatnánk indítványozta most a középkorú úriember. Tudok itt a közelben egy sörházat, ahol emberemlékezet óta a legjobb villásreggelivel szolgálnak. Podolini Lajos kérdő pillantást vetett Vilma kisasszonyra, és a legnagyobb meglepetésére Vilma kisasszony nem mondott ellent. (Mint későbben bevallotta: korainak tartotta még az időt a viziteléshez, az embernek az élet minden körülménye között tartani kell magát bizonyos társadalmi illemszabályokhoz.) Sohase mennék haza Podolinba, ha Minka néni megírná az odavalósiaknak, hogy Pesten neveletlenül viselkedtem. A templom előtt álló társaságot különben sem vette figyelembe senki más, mint azok a borzalmas koldusok, akik itt a város környékéről, a város legkülönbözőbb részeiből tolókocsikon, zsámolyokon, háromlábú székeken a Teréz-templom környékén összegyülekeztek. Valóságos kolduskiállítás volt itt, mintha Budapest legszánalomraméltóbb emberei találkoztak volna a szabadon álló templom környékén. Valami titkának kellett lenni, hogy a terézvárosi templom környékén volt a legtöbb koldus, szörnyű gyűjtemény a nagyváros nyomorából. Vilma kisasszony szinte megrettenve nézett körül a rátámadó szörnyű szemek között. Borzasztó elgondolni, hogy ezek az emberek valaha fiatalok is voltak mormogta a kisasszony, és aprópénzecskéket osztogatott a koldusok között, amely pénzecskéket azok jóformán meg sem köszöntek. Elkényeztetett koldusok ezek magyarázta a középkorú úriember, a terézvárosi koldusok a legszemtelenebbek az egész világon. Szinte követelőznek, mert ebben a városfertályban kötelező a jótékonyság. Annyi mindenféle jótékonysági egylet van itt, mintha az embereknek egyéb dolguk se volna az adományozásnál. Másrészt ezen a környéken laknak a színésznők, táncosnők, a mulatóhelyek dámái, akik babonásak a koldusok átkai vagy áldásai iránt. Ül itt egy borzasztó csúnya öregasszony, fűzve-varrva, mozdulatlanul egy

18 kerekesszékben. Ha ez megátkoz valakit, abból nagy baj szokott lenni. A közeli Operaházban hamisan énekel a primadonna, a boldog szerelemben pedig bizonyosan bánat következik. Kinek volna kedve ilyen vén boszorkánnyal kikezdeni? Szerencsére, nem vagyok énekesnő mondta végre Vilma kisasszony, miután visszafojtott lélegzettel elhaladt az utolsó koldus mellett is, aki mankójával éppen arra törekedett, hogy az úttestre vonszolja magát, hogy a kocsin járókat is megadóztassa. Frankli! integetett neki a hosszú bajszú rendőr messziről, aki vasalt ruhájában, fehér kesztyűjében méltóságosan állott a templom előtt. Néhány lépést mentek a Király utcában; a cipőkereskedés kirakatából ragyogtak a lakkcipők, a kalaposnék, a fűzőkészítőnék háziasan, fehér zubbonyokban, de fodrászkéztől alkotott frizurában állongtak boltjuk küszöbén, jókedvük volt, pedig vevő se látszott a boltban. Nem kell félteni őket, ebben az utcában mindent eladnak dörmögte Kacskovics úr, amikor vendégeit bekormányozta egy nyitott kapualjba, amelynek kövezete domború volt, mert pince húzódott alatta. Az udvaron ugyancsak ládákat szegeltek vagy bontogattak, mint minden Király utcai udvarban, de a forgács, a gyanta szagán át már érezhető volt egy másik illat is, amelyet kocsmaillatnak neveznek a hozzáértők. Valahol kocsmának kellett lennie a házban, mert csak a kocsmai pörköltnek van olyan hatalma, hogy mindenféle más szaggal megbirkózzék. Csinálhatnak a szardíniás-, datolyás-, fügésdobozok, amit akarnak, de a déli fertályórákban a pörköltszag az úr minden udvaron, ahol kocsma van. Az udvarra egy kopott, az időtől immár reszketeg üvegajtó nyílott. A törzsvendégek bejárata mondta Kacskovics, és a sörház belsejébe igazította társaságát. Mindjárt nyilvánvaló volt, hogy ezen az ajtón csak azok szoktak bejárni, akiknek bizonyos jussuk van hozzá, mert a kék kötényes sörmérő és legényei, a legkopottabb és legöregebb pincérek barátságosan néztek az udvari ajtó felé, habár a barátságosság nem volt természetük. Nem, sehogyan sem vidultak fel, ha az utcai ajtó felől benyomakodott valamely idegen arc, amely nyilván először mutatkozott e helyen. De Kacskovics urat szemlátomást ismerték. A vendéglős megtörölte kezét kötényébe, amikor régimódiasan kezet fogott vendégével. Én vesevelőt ettem reggelire mondta, mielőtt a vendég megkérdezte volna. Mi is azt eszünk, Vájsz úr felelt a középkorú úriember. És a sörrel hogy állunk? Rendes porciómat * már megittam szólt a kék szemű, szőke, széles vállú vendéglős, mintha egy német lugasból lépne elő. Nekem mondhatnak a doktor urak, amit akarnak, délelőtt nem lehet mást inni, mint sört. Ha valami gusztust csinál az élethez, az mégis a frissen csapolt sör. Úgy bizony, uraim. És figyelmessége jeléül egy füles korsóban saját kezűleg csapolt a középkorú úriember részére, a világosság felé tartotta a habzó sört, mielőtt az asztalra tette volna. Régen nem láttam a kedves mamát mondta bizalmasan. Hallottam, hogy felmondott egy lakójának, a belvárosi madárkereskedőnek. Káromkodásra tanította a papagájokat ez a bolond madárkereskedő, persze hogy nem tűrhették a házban.

19 A középkorú úriember kissé megzavarodva hallgatta a vendéglős szavait, nem szerette, ha házairól, lakóiról beszéltek, mert nem akart az ügyekbe avatkozni. Mintha szégyellte volna, hogy háziúr. De a vendéglős folytatta: Az én madaramat, a Matyit meghallgathatja bárki, soha illetlen szó nem hangzik a kalitkájából. Utóvégre nem is szereti mindenki, ha az ebédjébe belekotyognak. Hess, te cudar! szólt a vendéglős, és egy szalvétával a falon függő nagy, fekete kalitka felé legyintett. Betyár! felelt a madár a kalitkából, s ezzel el volt intézve a produkció. Jó, régi vendéglőnek látszott ez a hely, barna fatáblák fedték benne a falakat embermagasságnyira, és a fogasok is fából voltak. Nehéz, bőrrel párnázott székek, pamlagok sorakoztak az asztalok mellett, amelyek olyan nagyok voltak, mintha egész családoknak készültek volna. Annak az asztalnak a lábai, amelynél a középkorú úriember társaságával helyet foglalt, a padlóhoz voltak erősítve. Ez a vendéglős család asztala mellett volt, ahonnan könnyűszerrel figyelni lehetett a söröshordója mellett összefont karral állongó csaposlegényt, aki nemigen szenvedhetett valamely lelki bántalomban, mert bajusza szabályszerűen volt pederve, halántéka mellett haja előre kefélve, szőkés hajzata pomádésan megfésülve, tarka inge könyökön felül szabályosan, vasalt fehérneműként felgyűrve; jobb karjában kéken L. F. betűk tetoválva, miután éppen Ludvig Franznak hívták. Nem csalódhatott senki, aki a Bécs városá -hoz címzett sörház csaposát valahonnan fotográfia után ismerte. Vilma kisasszony, akinek kedves természete szerint hamarosan volt megjegyzése Bécs városá -ról: azt indítványozta, hogy vegyék át a kocsmárosságot a fentebb említett Vájsz úrtól, ha az netán unná magát. Podolini megrökönyödve nézett rá, hogy szinte megakadt a friss sütemények tapogatásában, amelyek drótfonatú kosárkában helyezkedtek el az asztalon. Volt ott császárzsemlye, vizeszsemlye, köménymagos zsemlye, sóskifli és perec is, amely mind pillanatnyi önfeledkezést jelentett az élet bajaiban. Nem hallottam még arról életemben, hogy egy diplomás tanítónő kocsmárosné akart volna lenni dörmögte az egykori alszolgabíró, aki darab ideig tartotta komolyságát az úgynevezett ringlis-skatulya mellett is, amelyet az Öregpincér frissen bontott fel számukra. Más itt a bökkenő mond most Kacskovics úr, aki nyájasan tekingetett az öreg pincérekre, akik gazdájuk magatartását látván: ugyancsak barátságos buzgalommal siettek a vendégek kiszolgálására. Nem lehet akárki vendéglős Bécs városá -ban. Vájsz úr, a mostani vendéglős fiatal korában sörfőzőlegény volt az öreg Dreher Antal sörgyárában. Igen rendesen viselkedett, munkája ellen senkinek kifogása nem volt, de jött a szerelem, amely a sörfőzőlegényt is elkapja. A szerelemmel mindenféle kívánságok járnak, és Vájsz úrnak eszébe jutott, hogy kocsmát nyit Pesten, ahol azt a sört méri, amelyet Schwechátban segített főzni. Esküvője előtt jelentkezett gazdájánál, hogy ő elmegy Pestre, és schwecháti sört mér. Schwechater Lager-Bier-t, mint abban az időben nevezték. Nászajándékul azt kérte gazdájától, hogy ő legyen az egyetlen pesti vendéglős, aki ezt a sört mérheti. Miután a schwecháti sörnek amúgy se volt nagy népszerűsége Pesten, a sörfőző beleegyezett munkása kérelmébe. Azóta mér Vájsz egymagában olyan sört Pesten, amely máshol nem kapható. A sors megjutalmazta a sörfőzőlegény hűségét, és Vájsz úr manapság tekintélyes adófizetője a városnegyednek (mert valahogy úgy vagyunk manapság is, hogy a tekintélyességet az egyenes adó után osztogatják).

20 Miután a középkorú úriember ilyenformán megdicsérte a kék kötényes kocsmárost vendégei előtt, időszerűnek látta, hogy az Öregpincérnél a vesevelő után érdeklődjék. Csak tessék rám bízni. Nálunk a konyhából nem adnak ki semmit, amit esetleg visszautasítson a vendég. Mi tudjuk, hogy a vesének nem szabad keménynek lenni, mert bizonyos életkorban nem lehet élvezni. Az Asszony kinézett a konyhaablakon, hogy lássa, kinek kell a vese velővel. Most már tessék rábízni a dolgot. Az Öregpincér, miután a gazda a csapossal elegyedett némi megbeszélésbe, felhasználta az alkalmat, és mintha csak véletlenül tenné, egy sarokba ment, ahol a deszkafal kis kiugró párkányzatára háromdecis pohár volt a részére elrejtve. Titkon, de szertartásosan hörpintett a borospohárból, valamely krákogásfélét is hallatott, mint ezt már a régi borivók szokták, akik csak kis kortyokban nyelték boraikat, de az apró kortyokat is megbecsülték. Vájsz úr, a vendéglős ugyanakkor a csapos bádogasztalánál kóstolt meg valamely borfélét, amelynek élvezete után hangosat csettintett nyelvével, mintha ennél a bornál jobbat sohase ivott volna életében. Az ilyen nyelvcsettintésnek varázshatása szokott lenni; a csap körül levő asztalok egyikénél, ahol a szakértők szoktak elhelyezkedni, egy szomszédos művirágkészítő nyomban tudakozódni is kezdett a bor után. A legjobb rizling, amit valaha mértem felelt odavetőleg Vájsz úr, és a pohárban levő maradékot áhítatosan hajtotta gégéjébe. A művirágkereskedő, aki felesége, Lorsi Emilné néven vezette a közelben levő üzletét: láthatólag sokat adott volna azért, ha ugyanolyan jóízű kortyokat tudott volna nyelni, mint a vendéglős. Minden vendéglőben, különösen a csap körül előfordulnak Lorsi E.-hez hasonló emberek, akik egész életükben azt lesik, hogy valakitől megtanuljanak jóízűen enni és inni. A kocsmában a maguk fütty -je vagy féldeci -je mellett üldögélnek, s ezalatt mindenre van megjegyzésük, mialatt sokszor felemelik poharaikat, mintha azzal végezni akarnának. De szerencsére közbejön valamely új téma, amely miatt meg lehet hosszabbítani a kocsmában való tartózkodást. (De hiszen mi is várja otthon az embert egy Király utcai művirágkészítő boltocskájában?) Lorsi E. éppen az új témát csípte el, amikor a bormérőnek a tavalyi tolcsvai borát kezdte emlegetni, amelyből ő maga annyit ivott, mint egy marha. Vájsz úr ugyan jól tudta, hogy a művirágkészítő takarékos ember lévén tavaly se lépte túl a megszokott határokat, de nem akart udvariatlan lenni a hízelgő vendéghez: Igen, a borok nem tartanak örökké. Pláne az ön borai, Vájsz úr. Vájsz úr gondolkozóba esett, hogy egy deci ingyenborral (az új rizlingből) vajon megkínálja a művirágkereskedőt, de valamely okból elállott ettől a tervétől. Ám ugyanekkor (a sovány macskaként lesben álló művirágkészítő szerencsétlenségére) a legbelsőbb szobába nyíló ablak felől rövid, parancsoló csengetés hallatszott, a tolóablak is megzörrent, mintha a szakácsné tenné rá a pontot befejezett művére. Az Öregpincér ott hagyta a poharát a sötét sarokban, mint egy régi balerina perdült elő, mintha eddig magában dúdolgatta volna a taktust, amint az öreg táncosnők a hátulsó sorban szokták, hogy nyomban beugorhassanak a karmester intésére. A kellner * olyan melodikusan, ringatózva tudott