Karácsony Gergely: A történelem fogságában. Generációk, életutak és politikai preferenciák Magyarországon

Átírás

1 Karácsony Gergely: A történelem fogságában. Generációk, életutak és politikai preferenciák Magyarországon Megjelent: Angelusz Róbert és Tardos Róbert (szerk.): Törések, hálók, hidak. Választói magatartás és politikai tagolódás Magyarországon, Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, p. Forrás:

2 KARÁCSONY GERGELY A történelem fogságában. Generációk, életutak és politikai preferenciák Magyarországon BEVEZETÉS Visszatekintve az elsõ szabad választás óta eltelt csaknem másfél évtizedre, két elsõ ránézésre nagyon különbözõ kép rajzolódik ki a magyarországi politikai tagoltságról. Az egyik a bizonytalanság, a változékonyság képe, amely tulajdonképpen megkérdõjelezi, hogy beszélhetünk-e egyáltalán Magyarországon politikai tagoltságról. Ez a tagolatlanság a választók szintjén leginkább a pártpreferenciák változékonyságában mutatkozik meg. Az egymást követõ választások között szavazók millió változtatták meg a pártpreferenciájukat. Az elsõ szabad választáson legtöbb szavazatot kapott két pártra ma legfeljebb a választók egytizede szavazna, míg a jelenleg a szavazók 90 százalékát maga mögött tudó két nagy párt 1990-ban még csak a voksok 20 százalékát kapta meg. A választási eredmények hullámzásának egyszerre volt oka és következménye a pártok ideológiai profiljának képlékenysége. A pártok értékvilága a kilencvenes évek elején sem nem tûnt igazán konzisztensnek, ráadásul az ideológiai szempontból karakteresebb pártok egy része vagy be sem jutott az Országgyûlésbe 1 vagy vezetõi belsõ rivalizálása miatt elõbb-utóbb elveszítette jelentõségét. Ezzel szemben a Fidesz többek között éppen radikális szervezeti és ideológiai átalakulásának köszönhette a sikerét a magyar politikában. 2 A pártok ideológiai profiljának tisztázatlanságával és 1 A MIÉP csak részben jelent kivételt. Egyrészt a párt eleve az MDF-bõl vált ki, másrészt 1998-ban bejutott ugyan a parlamentbe, ám a 2002-es választáson már nem. Azóta a politikai verseny perifériájára szorult. 2 Ennek az átalakulásnak az egyik kísérõjelensége volt, hogy a párt neve kétszer is megváltozott. Az egyszerûség kedvéért ebben a tanulmányban csak a párt eredeti nevét használjuk.

3 162 KARÁCSONY GERGELY változékonyságával is magyarázható, hogy nemzetközi összehasonlításban miért ilyen kicsi a szavazók ideológiai preferenciái és a pártválasztás közötti kapcsolat, 3 miközben a pártrendszerek stabilitását leginkább éppen az érték alapú szavazás elterjedése biztosíthatja (Knutsen és Scarbrough 1995, Tóka 1998). A nagy szavazatingadozásokra a pártok többsége úgy reagált, hogy igyekezett minél inkább az átlagszavazó ahogy a politikatudományban nevezik, a mediánszavazó szája íze szerint politizálni, ami tovább csökkentette a pártok közötti ideológiai különbségeket. A kvázi kétpártrendszert stabilizáló 2002-es választás után a Fidesz és az MSZP úgy osztozik a pártot választók 90 százalékának támogatásán, hogy a szavazók számára egyre kevésbé lehet világos, hogy miben is különbözik a két párt politikai mondanivalója. Egy másik nézõpontból szemlélve a magunk mögött hagyott bõ egy évtizedet, mégis úgy tûnhet: a pártrendszer változékonysága csak a fecsegõ felszín, amely mögött éppen a kikristályosodás és a stabilizálódás jelensége húzódik meg. Apártok mezõnye valóban jelentõsen átalakult, a pártrendszer fragmentáltsága néhány év alatt radikálisan csökkent, de az azt tagoló törésvonalak alapvetõ szerkezete ezzel együtt is változatlan maradt. Atársadalmidemográfiai jellemzõk közül minden eddigi választáson az életkor, a vallásosság, a lakóhely és az egykori MSZMP-tagság mutatta a legerõsebb összefüggést a pártválasztással. A változás legfeljebb csak annyi, hogy a kétpártosodással, a nagyobb és homogénabb szavazói táborok kialakulásával párhuzamosan csökkent ezeknek a változóknak a pártpreferenciákra gyakorolt hatása (Karácsony 2003). Hasonlóan stabilnak tûnik az ideológiai preferenciák és a pártválasztás közötti kapcsolat. A gazdaságpolitikai kérdések megítélésében ugyan nem volt számottevõ különbség a szavazók között, de a különbözõ kulturális kérdések és a kommunista rezsim megítélése mindvégig elég erõs összefüggést mutatott a pártpreferenciákkal. A változás itt leginkább abban következett be, hogy a kvázi kétpártrendszer kialakulásakor egyetlen ideológiai dimenzióban sûrûsödtek össze a szavazótáborokat megkülönbözetõ értékválasztások, és közöttük egyre inkább a múlthoz való viszony vált a legfontosabbá 4 (Karácsony 2003: 1517). Paradox módon a változás volt a legstabilabb jellemzõje a pártrendszernek, hiszen ennek a vál- 3 Lásd Tóka 2005/a. 4 Ami persze azt is jelenti, hogy a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok részben azért mutatnak ki az átlagosnál szerényebb összefüggést a pártpreferenciák és a szavazók értékválasztásai között, mert eleve nem veszik nem is nagyon vehetik figyelembe a magyar politika legfontosabb ideológiai kérdését.

4 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 163 tozásnak egyértelmûen meghatározható iránya volt (Tóth 2001: 82). Ebben az olvasatban a pártrendszer változásai csupán a gyermekbetegségekbõl való kilábalást jelentették. A felszínen történt változások nem kérdõjelezték meg, sõt, egyre inkább felszínre hozták a magyarországi politikai tagoltság igazi szerkezetét; a Kádár-rendszerrel radikálisan szakítani akaró jobboldali és a nagyobb mértékû kontinuitást igenlõ baloldali pártok, illetve szavazók szembenállását. A választóközönséget strukturáló törésvonalak formálódása elsõsorban a pártok által követett stratégiáktól függ (Enyedi 2004). A múlttal való szakítás (vagy annak ellenzése) azért válhatott a magyar politika nagy vízválasztójává, mert ez volt az egyetlen ideológiai elem, amellyel a Fidesz képes volt megalkotni az MSZP által nehezen elérhetõ választói szegmensek koalícióját. Az elitek által követett stratégiák sikeressége azonban természetesen soha nem független attól a társadalmi közegtõl, ami körbeveszi õket. Ez a tanulmány tulajdonképpen azt akarja feltárni, hogy a választói csoportok jellemzõi közül melyek voltak azok, amelyek a jelenlegi bal- és a jobboldali választói blokk kialakulását lehetõvé tették. Mégpedig abból a feltevésbõl kiindulva, hogy ezeket a jellemzõket a választókat ért különbözõ történelmi hatások között kell keresnünk. Azt a korábban valószínûleg sokakban megfogalmazódó sejtést igyekszik megvizsgálni, hogy a választókat közvetlenül, a családjuk történetén keresztül vagy mint egy adott generáció tagjait ért történelmi tapasztalatoknak alapvetõ befolyásuk van a politikai preferenciákra, akár másfél évtizeddel a rendszerváltás után is. TÖRTÉNELMI KORSZAKOK MEGÍTÉLÉSE A politika perszonalizálódásáról divatos dolog beszélni manapság, ám az utókor legtöbbször a közelmúlt különbözõ korszakait is egy-egy történelmi figura személyiségén keresztül ítéli meg. A rendszerváltás során a múlttal való szembenézés nagyon gyakran a XX. század fontosabb szereplõinek újraértékelése révén zajlott. Kirõl nevezhetünk el utcát, és kirõl nem? Kinek állíthatunk szobrot, és kiét kell ledönteni? Az 1956-os forradalom egyik legfontosabb és az utókor által is könnyen átélhetõ szimbóluma Sztálin szobrának ledöntése volt, mint ahogy a Lenin-szobrok eltávolításának is fontos szerepe volt a rendszerváltás szimbolikájában. Az átalakulás idején a Kádár-korszakkal való végleges szakítást Nagy Imre és mártírtársai június 16-i újratemetésekor érezhette át leginkább a lakosság. Ekkor vált

5 164 KARÁCSONY GERGELY a magyar közvélemény legszélesebb rétegei számára nyilvánvalóvá és egyértelmûvé a kommunista korszak lezárulása, egyidejûleg ez az esemény átélhetõvé tette az évtizedes elfojtással terhelt egyéni és kollektív emlékezet felszabadulásának katarzisát (Valuch 2001: 253). És bizonyára sokan vélték a sors kezét felfedezni abban, hogy Kádár János éppen Nagy Imre és társai jogi rehabilitációjának napján halt meg. A politikai átmenet idején azok a történelmi szereplõk kerültek elõtérbe, akiknek a megítélésében konszenzus volt a különbözõ véleményformáló csoportok között és akik így bevonulhattak az új magyar köztársaság panteonjába. Késõbb azonban a múlttal való szembenézés kényszere és a pártok történeti identitáskeresése olyan történelmi személyiségek újraértékelését is vitatémává tette, akikkel kapcsolatban azóta sem alakult ki konszenzus a magyar közvéleményben. A kilencvenes évek elsõ felének parlamenti vitáiban az MSZP-s képviselõk gyakran Horthy politikai örököseiként támadták a jobboldali pártokat (Kiss 1998: 41). Éles vitát váltott ki az egykori kormányzó újratemetése is, ahol az akkori konzervatív kormány képviselõi végül magánemberként vettek részt. Az elmúlt két-három évben szintén történelmi figurák többek között Teleki Pál, Károlyi Mihály és Ságvári Endre személye váltott ki sokszor igen indulatos politikai vitát. Kádár János negatív megítélésében a parlamenti pártok elitjében konszenzus van, a Munkáspárt viszont továbbra is az egykori fõtitkár szellemi örökösének tartja magát, és többször kezdeményezte, hogy állítsanak szobrot a politikusnak. A XX. század történelmi szereplõinek megítélése részét képezi a szavazótáborok ideológiai profiljának is ha nem is mindig úgy, ahogy az a pártelitek hivatalos álláspontjából feltétlenül következne. A kutatás során felsorolt öt történelmi személyiség közül Rákosi Mátyás megítélése volt a leginkább egyértelmû róla alig mondta valaki, hogy pozitív szerepet játszott volna a magyar történelemben (1. táblázat). Bár hivatali ideje alatt meglehetõsen népszerûtlen volt, tíz év távlatából a közvélemény többsége pozitívan értékeli Antall József történelmi szerepét, és csak valamivel több mint minden tizedik megkérdezett mondta azt, hogy a rendszerváltás utáni elsõ miniszterelnök a közelmúlt negatív figurája. Többségben vannak a pozitív említések Nagy Imre esetében is, bár róla valamivel kevesebben tudtak véleményt alkotni. A legellentmondásosabb annak a két történelmi figurának a megítélése, akik a legtovább voltak hatalmon. Horthy Miklóst másfélszer annyian említették a negatív oldalon, mint a pozitívon (igaz, a lakosság közel fele nem akart vagy nem tudott véleményt mondani róla).

6 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 165 Kádár Jánost viszont a lakosság 54 százaléka tartja pozitív történelmi figurának, 20 százalékuk azonban elítélõen nyilatkoztak róla. Kádár tehát egyszerre népszerû és megosztó figurája a jelenkori közvéleménynek. 1. táblázat Kik játszottak inkább pozitív és kik inkább negatív szerepet a XX. század magyar történelmében? (%, N = 1500) Inkább pozitív Inkább negatív Nem említi Nem tudja Összesen Antall József Kádár János Nagy Imre Horthy Miklós Rákosi Mátyás A történelmi figurák megítélése része a szavazók politikai identitásának, a pártpreferenciák és a felsorolt személyiségek értékelése között minden esetben kimutatható az összefüggés (2. táblázat). Horthy pozitív megítélése leginkább a Fidesz-szavazókra jellemzõ, míg az MSZP-re és az SZDSZ-re szavazás ezzel ellentétes irányú összefüggést mutat. Kádár János személye ennél is élesebben osztja meg a jobboldali és a baloldali liberális szavazókat; bár az MSZP kerüli a hivatkozást Kádárra és a Kádár-rendszerre, az SZDSZ-es elit identitásának pedig talán a legfontosabb része az elõzõ rezsim ellen vívott korábbi küzdelem, szavazóik történelemképében ez nem jelenik meg: az SZDSZ és fõleg az MSZP szavazói az átlagnál jobb, a Fidesz támogatói pedig az átlagnál rosszabb véleménnyel vannak a volt fõtitkárról. A Nagy Imre és Kádár János személye által megjelenített történelmi konfliktust pedig az MSZP-s szavazók történelmi identitásában békévé oldotta az emlékezés. A szocialista pártelit számára legfontosabb hivatkozási alapul szolgáló mártír miniszterelnök személyét a párt szavazói is pozitívan értékelik. A politikai involváltság önmagában is szerepet játszik azoknak a hajdani politikusoknak a megítélésében, akikrõl konszenzus van a véleményformáló elitek között. Nagy Imre elfogadása ugyanis a Fidesz-szavazókra is jel-

7 166 KARÁCSONY GERGELY lemzõ, mint ahogy Rákosi elutasítása is egyaránt jellemzõ a két nagy párt támogatóira. Az elitek véleményét leginkább a magasan képzettek követik: Kádár és Rákosi esetében erõs negatív, Nagy Imre és Antall esetében közepesen erõs pozitív összefüggés van az elismerõ vélemények és az iskolai végzettség között. Kádár megítélésében azonban nemcsak az elitek és a közemberek véleménye különbözik. 5 Az itt vizsgált történelmi személyiségek közül az MSZMP egykori elsõ emberének megítélése osztja meg leginkább az állampárti rezsim hatalmi gépezetébe integrálódó és az üldöztetéseken átesõ társadalmi csoportokat. Az egykori MSZMP-tagok és azok a kérdezettek, akiknek a szülei tagjai voltak az állampártnak ha nagyon kis mértékben is, de szignifikánsan nagyobb arányban tartják Kádárt a XX. századi történelem pozitív figurájának. Ugyanakkor az 1945 és 1990 közötti üldöztetettség a vizsgált öt politikus megítélése közül a Kádáréval mutatja a legerõsebb a várakozásoknak megfelelõen negatív elõjelû összefüggést. Hasonló mértékben osztja meg az egymást követõ korosztályokat is a politikus megítélése. (Rákosi megítélése és az életkor közötti kapcsolat abból adódik, hogy a fiatalabbak kisebb arányban tudtak vélemény mondani róla.) Kádár személyénél jóval kevésbé osztja meg a közvéleményt a kádári konszolidáció évtizedeinek megítélése. A hétköznapi életkörülmények tekintetében errõl a korszakról él a legkedvezõbb kép a közvéleményben. Nem azért, mintha legtöbben ezeket az évtizedeket tartanák életük legjobb idõszakának, hiszen nagyjából ugyanakkora arányban mondták ezt az emberek a rendszerváltás utáni idõszakra is (3. ábra). Viszont amikor a legrosszabb idõszakról kellett nyilatkozni, akkor 70 százalékuk szintén a rendszerváltás utáni idõszakot említette, ehhez képest alig akadtak olyanok, akik a hatvanas, a hetvenes vagy a nyolcvanas évekre mondták ugyanezt. Ami tehát a hétköznapi életfeltételeket illeti amelyen minden bizonnyal elsõsorban az anyagi jólétet és biztonságot érti a közvélemény, az igazán megosztó idõszakot a rendszerváltás utáni évek jelentik. Ezekbõl az adatokból is jól látszik és erre számtalan korábbi kutatás is felhívta már a figyelmet, hogy a közvélemény többsége a rendszerváltás vesztesének érzi magát. A kádári konszolidáció elsõsorban ehhez képest számít egy, a lakosság többsége számára kedvezõ idõszaknak. Az 1970-es és 1980-as évek renoméját, a személyes élettörténeten túllépve, a szülõk élettörténetérõl alkotott kép is megerõsíti itt persze a viszonyítási alapot nem a jövõ, hanem a múlt jelen- 5 Bár a véleményformáló elit túlnyomó többsége negatívan elítéli meg a Kádár-rendszert és Kádár János történelmi szerepét, a kilencvenes évék végétõl egyre gyakrabban jelentek meg az egyértelmû elutasítást megkérdõjelezõ vélemények. Lásd például Kopátsy 2002.

8 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 167 ti. Amikor azt kérdeztük az emberektõl, hogy a szüleik mikor éltek a legjobban és mikor a legrosszabbul, akkor egyértelmûen a múlt század negyvenes, ötvenes éveirõl alakult ki a legnegatívabb, a hetvenes és a nyolcvanas évekrõl pedig a legpozitívabb mérleg. A kádári konszolidációról kialakult pozitív kép tehát egyszerre nyer igazolást a rendszerváltás utáni idõszakban közvetlenül átélt negatív tapasztalatokból, és az 1940-es és 1950-es évekrõl a családi emlékezetben átörökített tudásból. 2. táblázat Történelmi személyiségek pozitív megítélésének magyarázó tényezõi (Lineáris regresszióelemzés; béta-együtthatók, N = 1500) Horthy Miklós Rákosi Mátyás Nagy Imre Kádár János Antall József Életkor,01,14***,06**,16***,03 Iskolai végzettség,02,15***,11***,18***,13*** Szülõk MSZMP-tagsága,01,03,01,05**,03 MSZMP-tagság,02,03,03,04*,01 Vallásosság,02,01,02,08***,07*** Üldöztetés a családban,08***,02,06***,05**,04 Személyes üldöztetettség,08***,02,01,13***,01 MSZP-szavazó,07***,07**,10***,11***,00 Fidesz-szavazó,14***,06**,06**,16***,17*** SZDSZ-szavazó,08***,03,03,05**,02 Korrigált R²,05,03,03,16,05 szignifikancia: ***p < 0,01, **p < 0,05, *< 0,10 A változók leírása: függõ változók: 1 inkább pozitív szerep, 1 inkább negatív szerep, 0 nem említi, nem tudja, szülõk MSZMP-tagsága: 2 mindkét szülõ párttag volt, 1 az egyik szülõ, 0 egyik sem, vallásosság: vallási önbesorolás és felekezethez tartozás alapján képzett változó; 2 vallásos vagyok, az egyház tanítását követem, 0 nem volt megkeresztelve, 1 egyéb válasz, szülõk vallásossága: 2 mindkét szülõ rendszeresen járt templomba, 1 az egyik szülõ, 0 egyik sem, üldöztetés a családban: 2 valamelyik családtagot, felmenõt érte üldöztetés 1945 és 1960 között, és a Kádár-rendszerben is, 1 csak az egyik idõpontban, 0 nem volt üldöztetés, személyes üldöztetettség: 2 a kérdezettet érte üldöztetés 1945 és1960 között és a Kádár-rendszerben is, 1 csak az egyik idõpontban, 0 nem volt üldöztetés, pártpreferencia: 1 az adott párt szavazója, 0 egyéb párt.

9 168 KARÁCSONY GERGELY 1. ábra A kérdezett és a kérdezett szülei életének legjobb és legrosszabb évei (%) elõtt a kérdezett legjobb évei a kérdezett legrosszabb évei szülõk legjobb évei szülõk legrosszabb évei as évek es évek es évek as évek es évek as évek es évek óta A rendszerváltás elsõ évtizedében számos kutatás hívta fel a figyelmet a Kádár-rendszer iránti nosztalgia jelenségére. A letûnt korszak utólagos felértékelése a kilencvenes évek elsõ felében a magyar közvélemény legdominánsabb véleményáramlata volt, ami összekapcsolódott a demokráciával való elégedetlenséggel, a piaci átmenet elutasításával és a minél szélesebb állami gondoskodás igényével (Tóka 1994, Vásárhelyi 1995, Ferge 1994, 1996). Bár ezek a jelenségek a térség valamennyi országában jelentkeztek, az összehasonlító adatok szerint a magyarok voltak a leginkább hajlamosak arra, hogy pozitív mérleget vonjanak a régi rendszerrõl, és negatívat az újról (Vecernik 1996, Csizér 2000). A kádári nosztalgia okát leginkább az elnyert szabadság és az elvesztett biztonság kettõsségében találták meg a kutatók. Közismert, hogy a rendszerváltás utáni idõszak a magyar társadalom többségétõl igen komoly áldozatokat követelt; az életszínvonal drámai mértékû visszaesése, a tömeges munkanélküliség megjelenése miatt a létbizonytalanság érzése a kilencvenes években a lakosság többségének alapélményévé vált. A létbiztonság megrendülését pedig a többség számára nem tudta ellensúlyozni a szabadságnyerés pozitív élménye (Ferge 1994: 15). A rendszerváltás elfo-

10 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 169 gadása tulajdonképpen azt jelentette volna, hogy a feje tetejére fordul az emberek szükséglethierarchiája: a Maslow-féle pszichológiai elmélet szerint ugyanis a fizikai biztonságot és az anyagi jólétet általában fontosabbnak tartjuk, mint az önkifejezés, az önmegvalósítás és a szabadság igényét. A közvélemény értékelte ugyan a szabadság kiterjedését a politikában és az élet hétköznapi területein, ám a szabadságnyerés relatíve kisebb mértékben jelentkezett, hiszen a szabadság (demokrácia, többpártrendszer, parlamenti választások) hiánya is relatíve kisebb mértékben okozott gondot az emberek többségének, szemben az olyan tényezõkkel, mint az anyagi biztonság, munka, lakás, egészség, közbiztonság (Róbert 1996: 61). A kádári konszolidáció idõszaka tehát a rendszerváltással járó társadalmi tapasztalatok vonatkozási keretéül szolgált, és ezért értékelõdött fel a közvélemény szemében. Erre utal többek között, hogy a lakosság gazdasági elégedettsége nem a rendszerváltás után kezdett el romlani, hanem már a nyolcvanas évek elején (Nagy 1989: 55). A rendszerváltással együtt pedig nemcsak a lakosság jövõvel kapcsolatos várakozásai romlottak, de az emberek utólag a rendszerváltás elõtti idõszakot is negatívabban értékelték. A Kádár-rendszer utólagos leértékelése elsõsorban a politikai szabadságjogok érvényesülésének megítélésében mutatkozott meg: 1985-ben a megkérdezettek szûk többsége azt mondta, hogy az emberek beleszólhatnak a közügyekbe és nincsenek kiszolgáltatva a hatóságoknak, tíz évvel késõbb visszatekintve már a többség szerint egyik sem volt jellemzõ a rendszerváltás elõtti korszakra. De 1985-ben azt is többen gondolták, hogy az országban mindenki dolgozhat, hogy az emberek többsége jól él, mint ahányan 1995-ben jellemezték így a Kádár-korszakot. Bár ebben az esetben számolnunk kell azzal, hogy a rendszerváltás elõtt a közvélemény-kutatások során az emberek talán inkább hajlottak arra, hogy kedvezõ válaszokat adjanak. Ennek ellenére egyedül a jövedelmi egyenlõtlenségek tekintetében változott pozitív irányban a kép: a rendszerváltás elõtt öt évvel a többség nagynak tartotta a társadalomban meglévõ jövedelmi egyenlõtlenségeket, a kilencvenes évek második felében viszont már kicsinek látták ezeket (Gradvohl et.al. 1998, 13). ÉLETÚT ÉS PÁRTSZIMPÁTIA A társadalomtörténeti kutatások tükrében is úgy tûnik, hogy a közvéleményben a kádári konszolidációról élõ kép sokkal inkább egy utólag kialakított mítosz, mintsem történetileg létezõ valóság (Valuch 2002). A hatva-

11 170 KARÁCSONY GERGELY nas évek második és a hetvenes évek elsõ fele valóban a hétköznapi élet anyagi-technikai feltétele látványos javulásának idõszaka volt, fõleg az ötvenes évek nyomorához képest. A korszakra visszatekintve a többség vélhetõen elsõsorban a szerény mértékû, lassú, de szinte mindenki számára elérhetõ gyarapodásra emlékszik. Az egyéni emlékezetekben valószínûleg sokkal kevésbé szerepel, hogy az életkörülmények javítása milyen nagy erõfeszítéseket, mindenekelõtt mekkora munkaidõ-ráfordítást követelt meg a családoktól. Az pedig talán még kevésbé, hogy az anyagi gyarapodással párhuzamosan hogyan terjedtek a különbözõ társadalmi devianciák (például az öngyilkosság és az alkoholizmus), hogyan terjedt az a társadalmi frusztráció, ami talán leginkább az egyes emberek által kitûzött és a rendszer korlátai között megvalósítható életcélok különbözõségére vezethetõ vissza (Valuch 2002: 389). Ahétköznapi életfeltételek javítása az 1956-os forradalom után újra megszilárduló hatalmi gépezet legfontosabb legitimációs forrása volt. A politikai lojalitást illetõen a kádári konszolidáció bizonyos szempontból többet, más szempontból viszont kevesebbet kívánt meg a lakosságtól, mint a Rákosiéra elõtt az anyagi és személyi biztonság elvesztése a szocialista modernizáció természetes velejárójának tûnhetett. A hatalom a mindennapokba beférkõzve kényszerítette ki a rendszer elfogadásának demonstratív megnyilvánulásait, anélkül azonban, hogy valóban meg akarta volna szerezni egyetértésüket. A Kádár-rendszer logikája ennek tulajdonképpen az ellenkezõje volt: a politika fokozatosan visszaadta a magánélet szuverenitását, lehetõvé tette a lassú anyagi gyarapodást, hogy ezáltal megkönnyítse a politikai lojalitás kialakulását (Szabó M. 1988). A kádári konszolidáció erre, az elitek és a társadalom többsége között megkötött kompromisszumra épült. Amagyar társadalom felemás modernizációja nagyrészt ebben a korszakban történt meg. Ez jelentett egyfelõl iparosítást, az oktatás expanzióját, a földrajzi és iskolai mobilitás felpörgetését, a hétköznapi életvitel technikai modernizációját, másfelõl viszont a társadalom szociokulturális tagoltságának szétbomlasztását, a politikai artikuláció lehetõségének elvesztését (Hankiss 1989). Ez a folyamat egy sajátos politikai szocializációs mechanizmust alakított ki, amelyet Szabó Ildikó konfliktuskerülõ politikai szocializációnak nevezett (Szabó I. 1991). Ez a politikát valami életidegen jelenségként állítja be, amely felesleges konfliktusokkal nehezíti az emberek életét: az ideológiával terhelt politikát le kell váltani egy olyan antipolitikával, amely a közéleti kérdések megoldását a józan ész és szakértelem szabályaira bízza.

12 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 171 A magyar szavazók így a rendszerváltáskor vegyes és ambivalens politikai útravalóval jutottak a szabad választás lehetõségéhez. A kilencvenes évek elsõ felében számos elemzés hívta fel a figyelmet a társadalom diffúz politikai tagoltságára, a választói viselkedés képlékenységére, a pártrendszer társadalmi beágyazottságának hiányára (például Ágh 1993, Gazsó és Stumpf 1995, Andorka 1996, Márkus 1997). Ennek okát pedig a legtöbben a homogenizációs társadalompolitika és a lakosság depolitizálásának évtizedeivel magyarázták. A rendszerváltás hajnalán úgy tûnt, a Kádár-rendszer megítélése sem tagolja a választóközönséget. Egy 1988 végén készült felmérés szerint a lakosság egésze és az MSZMP tagjai nagyjából egyforma mértékben vonták meg bizalmukat az állampárttól, bár az ideális társadalomról kialakított képük ettõl még továbbra is arra a szocializmusra hasonlított, amit az állampárti berendezkedés nem tudott megvalósítani (Nagy 1989). Ez persze valószínûleg nem volt mindig így, ám az állampárton belüli erjedés a párttagok jelentõs részét vélhetõen közelebb hozta a társadalom egészéhez bár ezt a távolságot a pártonkívüliek még a rendszer szétmállásakor is nagyobbnak érezték, mint a párton belüliek. Ezzel együtt is a rendszer elfogadása és elutasítása közötti határvonal eltekintve az elfogadás és az elutasítás két pólusán elhelyezkedõ, a demokratikus ellenzék és a rendszer elkötelezett aktivistái közötti viszonyt nem jól elkülönülõ csoportok között húzódott, hanem az egyéneken belül. Az emberek egyszerre voltak a rendszer hívei és ellenfelei: egyszerre voltak»kint«és»bent«(gradvohl et al. 1998: 22). Ezért lehetett, hogy a gazdasági természetû elégedetlenség hatására ilyen könnyen átbillent a mérleg, és az emberek jelentõs többségében erõs nosztalgia alakult ki az átkosban eltöltött évtizedek iránt. Ennek ellenére mégis úgy tûnik, a rendszerváltástól távolodva nem csökkent, hanem növekedett az államszocialista idõszakhoz való viszony szerepe a politikai tagoltságban. Ez a folyamat talán ellentmond a rendszerváltás környékén készült felmérések tapasztalatainak, de összhangban van a politikai tagoltság általánosan elfogadott tételeivel. A klasszikus nyugateurópai demokráciák többségében a mély történelmi gyökerekkel bíró társadalmi konfliktusokba való bezárkózás (conflict encapsulation) volt a pártok elsõdleges stratégiája (Bartolini és Mair 1990). A pártoknak viszonylag nagy mozgásterük van abban, hogy milyen társadalmi konfliktusokat tesznek a politikai viták tárgyává. Ezért a társadalmi konfliktusok valódi súlya már ha ezt egyáltalán meg lehet ítélni politikai értékítélet nélkül tulajdonképpen nagyon keveset mond arról, hogy valójában mekkora szerepük

13 172 KARÁCSONY GERGELY lehet a politikai tagoltság alakulásában. A politikai törésvonalak a legtöbb esetben meglehetõsen szívósak. A társadalmi konfliktusokkal járó ideológiai konfrontációk nem egyszerûen a különbözõ csoportérdekek artikulációi, sokkal inkább erkölcsi meggyõzõdések, a történelem és az emberi sors értelmezései (Lipset és Rokkan 1967: 11). Az államszocialista múlt törésvonalképzõ szerepének a lehetõségét többen azért vonták kétségbe, mert ebbõl a szempontból a társadalom egészét jóval homogénebbnek, az egykori állampárt tagságát pedig sokkal heterogénebbeak tartották annál, hogy ez a választói viselkedést hosszabb távon meghatározó jellemzõje lehessen (például Gazsó 1997). Nem vitás, hogy a Kádár-rendszer valóban sikeres volt a lakosság többségének a depolitizálásában. És mint láttuk, a hetvenes-nyolcvanas évek megítélésében valóban nincs nagy véleménykülönbség a közvéleményben. A hétköznapi életkörülmények javítása és a társadalom politikai semlegesítése azonban csak a Kádár-rendszer egyik arca volt. Köztudott, hogy a Kádár-korszak az 1956-os forradalomban résztvevõivel való kíméletlen leszámolással kezdõdött. Késõbb a nyílt represszió alkalmazása fokozatosan háttérbe szorult, az uralomgyakorlás eszköztára sokat finomodott, a titkosrendõrség mûködésébõl, a megfigyeltek és még inkább a beszervezettek nagy számából azonban látszik, hogy a diktatúra késõbb sem engedte el a gyeplõt, pontosan tudni/sejteni lehetett, hol vannak a mozgásszabadság határai a legvidámabb barakkban (Valuch 2002: 367). Mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy sokak a többség által boldog békeidõként számon tartott idõszakban is kitaszítottnak érezzék magukat, és hogy az 1950-es évek elszenvedõi közül sokan egyenlõségjelet tegyenek a Rákosi- és a Kádár-korszak közé. A 2003-ban készült adatfelvétel tanulsága szerint, a választóközönség egy el nem hanyagolható része a Kádár-rendszernek errõl a másik arcáról is õriz emlékeket. Bõ egy évtizeddel a rendszerváltás után a megkérdezettek 8 százaléka mondta azt, hogy valamilyen sérelem érte 1945 és 1989 között, 6 százalékot a hosszú ötvenes években, 3 százalékot a kádári konszolidáció idõszaka alatt és 1 százalékot mind a két idõszakban (3. táblázat). Nehéz lenne megmondani, hogy ezek az adatok mennyire fejezik ki pontosan a történelmi valóságot. Ennyi év után ugyanis számolnunk kell a felejtéssel, a múltat megszépítõ nosztalgiával, a kellemetlen emlékeknek a tudat mélyére való számûzésével is, így a valóságban feltehetõen ennél az aránynál valamivel többen lehetnek a ma élõk között is olyanok, akiket valamilyen sérelem ért az államszocialista idõszak alatt. A családi emlékezeten keresztül ennél több embernek van kapcsolata a kommunista éra árnyoldalaival ban a

14 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 173 megkérdezettek 12 százaléka tartott nyilván valamilyen sérelmet, amit felmenõi vagy a közvetlen családtagjai szenvedetek el 1945 és 1989 között, 10 százalékuk az 1945 és 1960 közötti idõszakról, 3 százalékuk a Kádár-korszakból, 1 százalékuk pedig mind a két idõszakról. A sérelmek kétharmada anyagi természetû volt, feltehetõen a földterület elvesztése erre utal, hogy mind a személyesen, mind a családtagok által elszenvedett sérelmek szoros összefüggésben állnak azzal, volt-e a családnak földtulajdona (függelék, 1. táblázat). A birtokos parasztok mellett a meghurcoltatások másik tipikus célpontjai e felmérés tanulsága szerint is a keresztény értelmiségi csoportok lehettek; a szülõk és a kérdezett vallásossága, illetve az apa iskolai végzettsége ugyanis szintén pozitív kapcsolatban áll az üldöztetettséggel. Személyes meghurcoltatás természetesen fõleg idõsebbeket ért. A szülõk MSZMP-tagsága pedig bizonyos fokú védelmet jelentett a felmenõket ért sérelmek ellen. 3. táblázat Érték-e Önt és az Ön családjának tagjait sérelmek, hátrányos megkülönböztetés az elmúlt évtizedek során? ( Az említések aránya százalékban, N = 1500) 1945 elõtt Családban óta 1945 elõtt Személyesen is Anyagi sérelem Politikai alapú üldöztetés, megkülönböztetés Fogság, munkaszolgálat, deportálás B-listázás, kitelepítés, kuláklista Politikai alapú bebörtönzés Vallási megkülönböztetés Népcsoporthoz tartozás miatti megkülönböztetés Származási megkülönböztetés Összes üldöztetés a korszakban óta

15 174 KARÁCSONY GERGELY A mai magyar társadalomban a kommunista idõszak kitaszítottjaihoz hasonló arányban találjuk azokat is, akik a Kádár-rendszer kezdeményezettjei voltak. Ezek közé nagyon különbözõ motivációjú embereket sorolhatunk, az apparátusban dolgozóktól a karriercélok érdekében a rendszerrel azonosulókig. Ezt a heterogén csoportot leginkább az MSZMP-tagság révén azonosíthatjuk. Bár az idõ elõrehaladtával a politikai lojalitás mellett a szakértelem is egyre inkább szerepet kapott a munkahelyi elõmenetelben, párttagság nélkül a nyolcvanas években is sokkal nehezebb volt karriert csinálni. A rendszerrel ideológiailag azonosulók számára pedig valószínûleg természetes volt, hogy belépjenek a pártba. A rendszerváltás idején nagyjából 1,2 millió körül lehetett azok száma, akik a megelõzõ 30 évben több-kevesebb ideig tagjai voltak az állampártnak (Angelusz és Tardos 1995). Bár vannak arra utaló jelek, hogy az egykori MSZMP-tagság bevallása a közvélemény-kutatások során némileg összefügg a politikai közvélemény aktuális helyzetével, összességében mégis úgy tûnik, hogy a rendszerváltás után bõ egy évtizeddel is viszonylag megbízhatóak az erre vonatkozó adatok, az így regisztrált volt párttagok aránya épp olyan mértékben csökkent, mint ami a demográfiai folyamatok alapján várható. A 2003-ban készült felmérés során a megkérdezettek 7 százaléka mondta azt, hogy tagja volt az MSZMP-nek. Atágabb családi kontextust azonban ebben az esetben sem érdemes figyelmen kívül hagyni. A megkérdezettek 15 százalékának legalább az egyik szülõje tagja volt az állampártnak, ami a 2 százalékos átfedést leszámítva azt jelenti, hogy 2003-as választóközönség ötödét érték a Kádár-rendszer iránti lojalitást erõsítõ szocializációs hatások. Összességében tehát a mai választók 15 százalékát teszi ki azok aránya, akiknek a személyes életútja közvetlen hatással lehet a rendszerváltás elõtti korszak megítélésére és ezen keresztül feltehetõen a mai pártokról alkotott véleményére is. Ha viszont a tágan családi kontextust is figyelembe vesszük, akkor az így érintett kör a mai választóközönség négytizedét teszi ki. 6 Az, hogy ezt az arányt soknak vagy kevésnek tekintjük, leginkább attól függhet, hogy ezt a választói kört érték-e a többségitõl eltérõ politikai szocializációs hatások. A politikai szocializáció elsõdleges színhelyének tartott család az ötvenes évektõl elveszítette ezt a funkcióját, így a lakosság többségét elsõsorban az intézményesített politikai szocializációs hatások érték el (Szabó I. 6 Az elitek körében a két kör sokszor összeért: a rendszer hívei és ellenségei között sokszor elmosódott a határvonal. Ez azonban csak a társadalom egy nagyon kis szeletére lehetett igaz, mindenesetre a 2003-as lakossági adatokban a két társadalmi csoport között semmilyen átfedés nem volt.

16 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI ). Mivel azonban az idõ elõrehaladtával a rendszer egyre kevésbé ideologikusan és egyre inkább materiálisan igazolta magát, ez végül is a társadalom többségének depolitizálásához vezetett. Ha a rendszerrel a többségnél legalábbis jóval inkább azonosulók és a kitaszítottak családjában kimutatható valamilyen szocializációs hatás, akkor az jelentõsen felértékeli szerepüket a politikai tagoltság formálódásában. A 2003-as adatokon készített regresszióelemzések alátámasztják ezt a feltevést. A családi politikai szocializáció intenzitását a bevett gyakorlatnak megfelelõen azzal mértük, hogy a kérdezett milyen gyakran beszélgetett gyerekkorában politikáról. A modellbe bevont változók viszonylag nagy arányban magyarázzák a függõ változót (4. táblázat). Az egyik legerõsebben magyarázó változó az életkor: minél fiatalabb valaki, annál nagyobb a családi politikai szocializáció intenzitása. Ez érthetõ is, hiszen idõben elõrehaladva, a diktatúra szorításának csökkenésével több szó eshetett a családokban politikáról, a legfiatalabb gyermekkora pedig már a demokratikus idõszakra esett. Ugyanilyen erõs hatása van viszont a szülõk MSZMP-tagságának is, ami igazolja azt a feltevést, hogy az állampártba involvált családokban sokkal intenzívebb volt a politikai nevelés, ami ráadásul párhuzamos lehet az intézményes szocializációval. Az apa és a kérdezett iskolai végzettsége várható módon szintén pozitív összefüggést mutat. Számunkra most talán inkább az a fontos, hogy ha szerény mértékben is, de a szülõk vallásossága és a személyes üldöztetés is szignifikáns összefüggést mutat a családi politikai szocializáció mértékével. A kommunista korszakban egyedül a történelmi egyházak voltak a pártapparátustól nagyobbrészt független, szervezetileg önálló intézmények még ha ezért olykor kétes értékû politikai gesztusokkal is kellett fizetniük. S bár az egyház képviselõi távol tartották magukat a hetvenes évektõl kibontakozó ellenzéki kezdeményezésektõl, intézményeiken keresztül tovább tudták sugározni a hivatalostól merõben különbözõ világnézetüket (Enyedi 1998: 97). A vallásos lakosság szimbolikus elnyomatása nemegyszer politikai színt vihetett a családi beszélgetésekbe is. Az üldöztetettséget kifejezõ változók közül nem a családi, hanem a személyes érintettség mutat szignifikáns összefüggést a családi politikai szocializáció intenzitásával. Ez azonban szintén a feltevéseinket igazolja, hiszen a családi érintettség olyanokra is vonatkozhat, akikkel a kérdezett nem élt egy háztartásban, míg a személyes üldöztetés számos esetben még a szülõi házban érhette a megkérdezetteket. A feltétezéseinknek megfelelõ összefüggéseket mutat a jelenkori politikai érdeklõdést magyarázó modell is: a nem, az iskolai végzettség és a

17 176 KARÁCSONY GERGELY vagyoni helyzet markáns hatása mellett a pártállami politikai integráltság/kitaszítottság is szignifikáns hatással van a politikai érdeklõdésre. A legerõsebben az egykori MSZMP-tagság és a szülõk MSZMP-tagsága magyaráz. A Kádár-rendszer depolitizált többségével szemben az állampártba belépõket markáns politikai szocializációs hatások érték, amelyek még a családi átörökítés révén és másfél évtizeddel a rendszerváltás után is kimutathatóak voltak. 4. táblázat A politikai érdeklõdés és a gyermekkori politikai szocializáció magyarázó tényezõi (Lineáris regresszióelemzés; béta-együtthatók, N = 1500) Politikai érdeklõdés Beszélgetett gyerekkorában politikáról Nem (férfi+),10***,01 Életkor,05,13*** Vagyoni helyzet,09***,03 Lakóhely (urbánus +),07***,08*** Apa iskolai végzettsége,01 11*** Iskolai végzettség,18***,11*** Szülõk MSZMP-tagsága,09***,13*** MSZMP-tagság,10***,05** Szülõk vallásossága,07***,06** Vallásosság,01,02 Üldöztetés a családban,08***,04 Személyes üldöztetettség,08***,08*** Korrigált R²,13,12 szignifikancia: ***p < 0,01, **p < 0,05, *< 0,10 A változók leírása: (lásd 2. táblázat), vagyoni helyzet: 10 tartós fogyasztási cikk birtoklását kifejezõ index; a változók z-score-jainak az összege.

18 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI táblázat A as évek megítélésének és a pártszimpátiák magyarázó tényezõi (Lineáris regresszióelemzés; béta-együtthatók, N = 1500) Életkörülmények a as években Politikai szimpátia (+ MSZP, Fidesz) 1. modell Politikai szimpátia (+ MSZP, Fidesz) 2. modell Nem (férfi+),00,02,02 Életkor,16***,25***,24*** Vagyoni helyzet,09***,00,01 Lakóhely (város+),09***,10***,09*** Apa iskolai végzettsége,04,00,00 Iskolai végzettség,04,05,05 Szülõk MSZMP-tagsága,08***,07***,05* MSZMP-tagság,05*,17***,16*** Szülõk vallásossága,05*,05,05* Vallásosság,06**,11***,11*** Üldöztetés a családban,05**,08***,07*** Személyes üldöztetettség,07*,13***,12*** Életkörülmények: ,06* Korrigált R²,06,13,13 szignifikancia: ***p < 0,01, **p < 0,05, *< 0,10 A változók leírása: (lásd 2. táblázat), politikai szimpátia: Az MSZP és a Fidesz 7 fokú rokonszenvindexének különbsége, életkörülmények a hetvenes nyolcvanas években: {Ami Önt, illetve a jelenlegi családját illeti, hogyan látja, melyik volt az az idõszak, amikor a legjobban éltek?} 1 a hetvenes vagy a nyolcvanas éveket említi, {És melyik években éltek a legrosszabbul?} 1 a hetvenes vagy a nyolcvanas éveket említi, 0 egyéb válasz Ezek után nem lehet meglepõ, hogy ugyanezek a változók a pártokkal kapcsolatos érzelmi viszonyulásokat is erõteljesen befolyásolják. Az MSZP iránti rokonszenv leginkább az MSZMP egykori tagjaira jellemzõ, és szigni-

19 178 KARÁCSONY GERGELY fikáns pozitív hatással van a szülõk párttagságának is, a vallásosság és az üldöztetettség pedig viszonylag erõs ezzel ellentétes hatást fejt ki (5. táblázat). A rendszerváltás elõtti korszakba való integráltság azonban nem a hétköznapi életfeltételekre való visszaemlékezés révén van hatással a jelenkori pártszimpátiákra. Az as évek megítélését ugyanis ugyanezek a változók sokkal kevésbé magyarázzák. Ha pedig a kádári nosztalgiát is bevonjuk a pártrokonszenvet magyarázó változók közé, akkor az csak szerény mértékû összefüggést mutat a függõ változóval, és nem befolyásolja az eredeti modellben szereplõ változók magyarázó erejét. Körösényi András nómenklatúra-tézise szerint (Körösényi 1996) az MSZMP egykori tagjai a kommunista rendszer politikai osztályát alkották, és ezekkel a szociális privilégiumokkal magyarázható, hogy a rendszerváltás után is az utódpárt fõ támogatóinak számítanak. Adataink azonban azt mutatják, nem a Kádár-rendszer érdektagoltsága köszön vissza a 2003-as politikai preferenciákban. Legalábbis ezt a következtetést lehet levonni abból, hogy az akkori életkörülmények retrospektív értékelése nem befolyásolja a pozitív vagy negatív elõjelû politikai involváltság magyarázó erejét. A politikai szocializációs hatásokból kiinduló magyarázat sokkal kézenfekvõbbnek tûnik. Míg a társadalom többségét ambivalens politikai szocializációs hatások érték a pártállami idõszak alatt, addig a választók két összességükben a népesség egyharmadát kitevõ csoportja egymástól markánsan különbözõ, a mai jobb-, illetve a mai baloldal irányába ható politikai szocializációs impulzusokon ment keresztül. 6. táblázat MSZP-támogatók aránya születési év és a intergenerációs iskolai mobilitás szerint (A pártot választók százalékában, N = 1865) Lefelé mobil Nem mobil Egy lépcsõs felfelé Több lépcsõ felfelé Összesen 1975 után elõtt

20 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 179 Ha a pártállamban való érvényesülés különbözõsége húzódna meg a jelenlegi pártpreferenciákban, akkor azt kellene tapasztalnunk, hogy nemcsak az egykori MSZMP-tagokra, hanem a Kádár-korszakban kiemelkedõk tágabb körére is igaz, hogy a többieknél nagyobb arányban szavaznak az MSZP-re. Ebbõl a megfontolásból kiindulva azt várhatnánk, hogy azok, akik a szocialista idõszakban az apjukénál nagyobb iskolai végzettséget szereztek, kortársaik átlagánál nagyobb arányban szavaznak az MSZP-re. Az erre vonatkozó adatok azonban inkább cáfolják, mint megerõsítik ezt a feltételezést. Csak a legidõsebb korosztályban az 1930 elõtt születettek, többségében tehát a második világháború idején vagy azt követõen felnõtté válók körében egyértelmû az az összefüggés, hogy az apa iskolai végzettségéhez képest minél nagyobb valakinek az iskolai végzettsége, annál inkább valószínû, hogy az MSZP-re szavazzon. Az intergenerációs mobilitás hatása a legfiatalabb, a rendszerváltás után felnõtté váló korosztályban is kimutatható, de ellentétes irányban: az apjukénál nagyobb iskolai végzettséget szerzõk a többi kortársuknál valamivel kisebb, a lecsúszók viszont lényegesen nagyobb arányban szavaznának a szocialistákra. A három közbülsõ generáció esetében azonban nem mutatkozik egyértelmû összefüggés: két esetben például a lecsúszók és a leginkább kiemelkedõk körében felülreprezentáltak az MSZP-szimpatizánsok. Az elõbbi jelenség valószínûleg inkább a jelenlegi státushelyzet pártpreferenciára gyakorolt hatásával magyarázható, míg az utóbbi talán azzal, hogy a pártállami idõkben a felemelkedés sokszor együtt járt a párttagsággal is nehéz lenne megmondani, hogy a többség esetében melyik volt az oka a másiknak. Az idõvel elõrehaladva egyre inkább csökken a mobilitás és az MSZMP-tagság közötti kapcsolat, de még a hatvanas évek után felnõtté válók körében is az átlag két-háromszorosa a volt párttagok aránya a felemelkedõk körében. Bár az adatok az alacsony elemszám miatt inkább csak tájékoztató jellegûek, az 1930 elõtt születetteknél az apa iskolai végzettségéhez képest egy lépcsõt felfelé lépõknél 18 százalék, a több lépcsõt emelkedõknél 48 százalék a volt MSZMP-tagok aránya igazából tehát valószínûleg nem önmagában a társadalmi felemelkedésnek van hatása a jelenlegi preferenciákra, hanem az ezzel járó politikai integráltságnak. A társadalmi mobilitás hatása a politikai preferenciákra tehát csak a legidõsebb és legfiatalabb korosztályban tûnik egyértelmûnek. A rendszerváltás elõtt felnõtté váló korosztályok esetében a társadalmi mobilitás hatása a jelenlegi pártpreferenciákra éppolyan ellentmondásos, mint amilyen ellentmondásos volt maga a társadalmi mobilitás ezekben az évtizedekben. Ezt

21 180 KARÁCSONY GERGELY fõleg a hetvenes évek elõtt egy kívülrõl érkezõ és kizárólagos politikai normává emelt, sajátos szocialista gazdasági és politikai modernizációs modell indukálta, miközben a társadalmi önismeret fenntartására nem volt mód: a társadalmi mobilitás személyes motivációi tekintetében az egyének továbbra sem tudják önmaguknak megválaszolni azt az alapkérdést, hogy vajon mihez képest és mit szeretnének elérni (Örkény 1989: 32). Márpedig ha a bejárt mobilitási pályák nem csapódnak le a személyes identitásokban, akkor aligha várhatnánk, hogy évtizedekkel késõbb megjelenjenek a politikai attitûdökben. A rendszerváltás után felnõtté váló korosztály esetében viszont egyértelmûen úgy tûnik, hogy minél inkább ki tudta valaki használni a megnyíló továbbtanulási lehetõségeket, annál inkább szavaz a Fideszre és annál kevésbé az MSZP-re. Mint láttuk, a rendszerváltás utáni évtizedek megítélését elsõsorban az életkor határozza meg: természetesen a fiatalok érzik leginkább a rendszerváltás gyõztesének magukat, már csak azért is, mert egyszerûen nem lehetnek személyes tapasztalataik az azt megelõzõ idõszakról. Mindez azonban csupán részleges magyarázattal szolgál arra, hogy az életkor miért gyakorol ilyen erõs hatást a politikai preferenciákra. A legfiatalabb korosztályban a vesztesek között is a Fidesszel szimpatizálók vannak egyértelmû többségben, mint ahogy a legidõsebbeknél leszakadók is a teljes népesség átlagánál nagyobb arányban szavaznának az MSZP-re. Eddig nem szóltunk az életkor pártpreferenciákra gyakorolt hatásáról pedig ez a jellemzõ is par excellence valamilyen történelmi hatásra utal, ráadásul jóval erõsebben magyarázza a pártválasztást, mint az eddig vizsgált többi változó. Mindez azt is jelenti, hogy a politikai szocializáció mikroszintje mellett figyelembe kell vennünk a makroszintet is. A pártállami idõszakhoz kötõdõ családi szocializációs hatások ugyan markáns hatást gyakorolnak a jelenlegi politikai attitûdökre is, ám ezek jelentõsen veszítenek az erejükbõl a hatvanas évek után születettek esetében. Ha fel tudjuk tárni, miben különböznek a különbözõ korosztályok politikai tapasztalatai, akkor talán meg tudjuk érteni, hogy miért van ilyen éles életkori különbség Magyarországon a jobb- és a baloldali szavazók között.

22 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 181 PÁRTOK ÉS GENERÁCIÓK Az 1990 óta megtartott négy parlamenti választás adatait figyelembe véve, a társadalmi-demográfiai jellemzõk közül az egykori MSZMP-tagság és a vallásosság után az életkor gyakorolta a legerõsebb hatást a pártpreferenciákra (Karácsony 2003: 1512) ben elsõsorban az akkor választási szövetségben induló liberális pártok (Fidesz, SZDSZ) és a három parlamentbe jutó konzervatív párt (MDF, FKgP, KDNP) szavazótáborának volt nagyon markáns életkori profilja (2. ábra). Az 1956 után születettek relatív többsége, az 1965 után születettek pedig csaknem fele a Fideszre vagy az SZDSZ-re szavazott, míg az 1935 elõtt születettek közül a legtöbben a konzervatív pártokat támogatták. A választáson gyõztes MSZP támogatottsága nem mutatott ilyen éles hullámzást a különbözõ életkori csoportok között, a legnagyobb arányban a középkorúak, a 1940-es és az 1950-es években születettek szavaztak a pártra. 2. ábra Pártpreferenciák születési év szerint, 1994-ben (A pártot választók százalékában, N = ) Fidesz, SZDSZ MSZP MDF, FKGP, KDNP után elõtt Forrás: Medián 1994-es exit poll kutatás. Az 1994-es választás során kimutatható életkori hatások kísérteties hasonlósággal köszöntek vissza 2002-ben is, annak ellenére, hogy a pártrendszer idõközben radikálisan átalakult. A Fidesz egyszerre örökölte meg a li-

23 182 KARÁCSONY GERGELY berális és a konzervatív pártok szavazótáborának életkori jellegzetességeit: elsõsorban a fiatalabb korosztályok szavaztak rá, de az 1930 elõtt született szavazóknál szintén megelõzte az MSZP-t (3. ábra). A negyvenes és az ötvenes években születettek 2002-ben is fõleg a szocialistákra szavaztak, ugyanakkor nyolc év elteltével a harmincas években születettek körében is az MSZP volt a legnépszerûbb párt. 3. ábra Pártpreferenciák születési év szerint, 2002-ben (A pártot választók százalékában, N = 5.400) MSZP Fidesz-MDF után elõtt Forrás: Medián 2002 márciusi, április összevont adatok. A 2003-as kutatás adatai szerint az életkor hatása tovább erõsödött, és az összefüggés még inkább lineárissá vált: a legfiatalabbak felõl a legidõsebbek felé haladva folyamatosan növekszik az MSZP-szavazók aránya, és csökken a fideszeseké. Új jelenség tehát 2002-höz képest, hogy az 1930 elõtt születettek körében egyértelmûen az MSZP-re szavaznak a legtöbben, viszont a nagy választóvonal továbbra is az 1960 elõtt, illetve az azután születettek között húzódik (7. táblázat). Ráadásul a két nagy párt tábora között meghúzódó életkori szakadék tulajdonképpen még nagyobb annál is, mint amilyennek elsõ ránézésre tûnik. A jobboldalra szavazás a 40 évnél fiatalabbak mellett a vallásosak és kistelepülésen élõk körében haladja meg az átlagot. A fiatalok körében azonban az átlagnál szignifikánsan kisebb a falvakban élõk aránya, a fiatalok és az idõsebbek vallásgyakorlása között pedig nemzetközi összehasonlításban

24 A TÖRTÉNELEM FOGSÁGÁBAN. GENERÁCIÓK, ÉLETUTAK ÉS POLITIKAI 183 valósággal extrém mértékû a különbség (Tomka 1996). A fiatalok tehát annak ellenére szavaznak az átlagot lényegesen meghaladó mértékben a Fideszre, hogy túlnyomó többségük nem vallásos és az átlagnál nagyobb arányban élnek városi, nagyvárosi környezetben. 7. táblázat Pártpreferenciák születési év szerint 2003-ban (A pártot választók százalékában, N = 1865) MSZP Fidesz SZDSZ Egyéb párt Összesen 1975 után között között között elõtt Együtt Az életkor és pártválasztás közötti szignifikáns kapcsolat nem számít sem kivételnek, sem általános szabálynak a régebbi demokráciákban. Nem világos azonban, hogyha vannak, mibõl fakadnak a különbözõ korosztályok politikai viselkedésében kimutatható különbségek. Számos esetben a különbségek oka az életciklushatással magyarázható: eszerint az egymást követõ életszakaszok megváltoztatják az emberek gondolkodását, ezért a különbözõ korú emberek nemegyszer máshogy szavaznak. Ennek azonban hosszabb távon nincs hatása a politikai folyamatokra, mert az idõsebbek értékrendje is más volt fiatalabb korukban, így várhatóan a mai fiataloknak is benõ a feje lágya. A másik feltételezhetõ hatás a kohorszhatás. 7 Már a klasszikus tudásszociológia felhívta a figyelmet arra, hogy az emberek alapvetõ értékorientációi a késõ gyermekkorban alakulnak ki, az abban az idõben domináns társadalmi feltételeknek megfelelõen, és késõbb akkor is változatlanok maradnak, ha közben a társadalmi környezet átalakul. Mannheim szerint a kortárs csoportokból az elõzõ korosztályétól 7 A választói preferenciákban kimutatható életkori különbségek kétféle magyarázatához lásd például Hellevik 2002.