MUMBAI. 1

Átírás

1 ÁÁÁÁÁÁÁ Ennél találóbban nem tudok hozzákezdeni indiai beszámolómnak. Azt mondják aki először jár Indiában az vagy egy életre megszereti vagy, megutálja a helyet. Most akkor mi? Na jó, ha van olyan kategória, hogy még nem tudta eldönteni akkor az legyen az enyém. Az biztos, hogy nem lesz a kedvenc helyem de felismerhető benne a szépség is. Néhol. Kvázi még mindig nem tudtam elkezdeni az írást, mert a szerkezetet igen csak át kell gondolnom. Nem azt akarom mondani, hogy gyűjtögetem azt a kevés jó élményt amit a meglehetősen sok(k) közé majd be be szúrok, de lehet hogy mégis. Akkor hadd kezdjem a leginkább sokkolóval. Persze ilyenkor jöhetne valamiféle gettómilliomosos szörnyűség, de ez éppen nem az volt. Az utolsó nap mondhatjuk méltó, az úthoz méltó (SAJNOS) befejezésekor történt. Aznap országos sztrájk volt a közlekedésben. Semmivel sem lehetett közlekedni reggel hét és este hét között. Ezért 13 órával a repülőgép indulása előtt ki kellett érnünk a Puri városához legközelebb álló reptérre. A hírekben folyamatosan tájékoztatták azt a pár százmillió embert arról, hogy jelen állapotban, mivel nem fog tudni elérni sehova. De a tévében ami a váróteremben volt azt is mutatták, ahogy a polgárőrség (ilyen teljesen ideiglenesen verbuválódott véletlenszerűen működő helyi nemtudnimi), szétveri a sztrájktörők autóit buszait, teherautóit. Ha mondjuk valaki húsz hektoliter üzemanyaggal ért a feldühödött önkéntes rendőrök színe elé, annak még az autóját is jól felégették. A gázolaj meg nem viccel mint tudjuk. De ami a legszörnyűbb, az az a busz volt amit 6-8 éves iskolai uniformisba öltözött kislányokkal együtt majdnem felborítottak. A buszon belül is volt egy gondolom telefonos kamera, amivel jó közelről felvették az egészet, amint ezek a gyerek sikoltoznak sírnak és nyilván ösztönösen is valami védelmet remélnek. De a feldühödött tömeg csak remélni tudom, hogy nem tudta kiket szállít a busz könyörtelenül szétveri azt. A tudósítást szintén nézi egy öltönyös úriember, akinek csak annyit vetek oda félvállról, hogy na, welcomeindia. De erre csak flegmán minden átérzés nélkül azt mondja, DISZ IZ INDIA, és cinikusan még ellát egy jó tanáccsal, miszerint nem kell idejönni. A vitánknak az sem segített hogy jó hangosan küldtem el a jó francba, sőt, ez még olaj volt a tűzre, mert ha érdekelt volna, akkor még mindig azt hallgatnám, hogy az hogy egy ilyen kis buszborogatásba ha meghalnak, akkor az sem nagy baj, mert a lelkük annál előbb talál egy új testet, ami hivatott lesz egy új életre. A mázlista lelkek persze nem ide születnek majd vissza. Így az emberéletnek nem sok respektje van. Szörnyű ezt leírni de mindazok az élmények amik értek minket, erről tanúskodtak. Sok helyen például elégetik a halottakat. Ezek a halottégetők Váránasziban és Puriban is láttam ilyet az utcán vannak. A puri például a szabad strand azon részén van, ahol szállodának kéne lenni, mellette van is egy közvetlenül. A hamvakat beszórják a tengerbe vagy a folyóba. Állapotos nőt nem égetnek el, az ő maradványaikat egyenesen a folyóba teszik. Ha valaki kígyómarás áldozata lett, őt egy tutajra helyezik és eleresztik a Gangeszen. Ennek az az értelme, hogy egy három napig égő mécsessel jelezzék, hogy ha egy hozzáértő guru megtalálja a tutajt amíg ég a mécses, addig van esély, hogy a halottat mindenféle hókuszpókusszal visszahozzák az élők sorába. A fentiek nyilván nem az egész országra jellemző temetkezési szokások, de sokat elárul egy népről, ha ezek mégis elfogadott és főleg törvényileg támogatott történések lehetnek. A nép. Tavaly nyáron 1,25 milliárdan voltak, ami csak épphogy elmarad Kínától. Az ultrahangos ellenőrzés nem engedélyezett, nehogy kiderüljön a születendő gyermek neme. Az okosabbja azért ki tudja játszani ezt, mert a legfrissebb statisztikai adatok szerint már a született lány fiú arány. Hogy mindenki fiút szeretne ennek igen prózai oka van, mégpedig a pénz. Mélyen gyökerező kulturális szokás az, hogy a hozományt teljes egészében a lányos család adja a hazásságba. Egy totális mély szegénységben levő országban, ahol azért hazásodni kell néha, nem mindegy hogy mennyire terheli meg a családok kicsinyke kasszáját egy egy esküvő. 1

2 28 napos utazásom fő oka egy Indiát spirituálisan bemutatandó film elkészítése volt. Mivel még soha nem jártam ott, célszerű volt egy szakembert is bevonni a filmbe. Gora, több mint tíz évig élt Indiában tizenöt és huszonhat éves kora között. Ma egy jól menő jógastúdiót vezet Budapesten, de bizton állítom, hogy nincs olyan dolog amit ne tudna Indiáról a hétköznapi dolgokon túl a történelmin keresztül, egészen a spirituális és vallási irányzatokig bezárólag. Bármikor bármit kérdezhettünk tőle, mindenre tudta a választ. Na jó, az is igaz, hogy aki nem tudja a választ annak minden válasz jónak tűnik, de következetességével és ugyanazon téma többszöri ismétlésével bizonyította, hogy ő a megfelelő ember a filmünkhöz. A stáb kicsi, Gorán és jómagamon kívül még velünk van Misi az operatőr és a film rendezője egy személyben. MUMBAI Vagy Bombéj? Most akkor hogy is van ez? Russel Peter 1 korunk népszerű sztandup komikusa, megfogalmazásában egyszerre figurázta ki az angolokat, akik a számukra nehezen(!) kiejthető Mumbai-t Bombéjra változtatták és az indiai kormányokat, akiknek több mint negyven év kellett ahhoz hogy rájöjjenek arra, hogy az angolok már biztosan nem jönnek vissza, így nyugodtan visszaváltoztathatják a városaikat az eredeti neveikre. Így Kolkata ismét Kalkutta, Benáresz Varanaszi, Madrasz Chennai lett, stb. A mumbai reptéren találkoztunk mivel én Dubajból érkeztem. Az gépem három órával korábban érkezett, és rutintalanul elkövettem azt a hibát, hogy a csomagfelvétel után kiszagoltam az üvegajtón túlra, hogy mégiscsak milyen az idő. Olyan langyos volt de inkább hideg. Na jó, akkor irány vissza a viszonylag meleg váróterembe. Csakhogy azt nem lehet. Persze elsőre azt hittem viccel a biztonsági őr, de hamar rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem. Ez volt az első találkozásom az indiai szekuriti logikával amely mindenfajta ép eszűséget nélkülöz. Ezt, 28 nap után bátran kijelenthetem, főleg azért mert ez a szőr not allaut (uram ezt nem szabad) mondat, illetve párszavas finom szabálymagyarázat végigkíséri utamat. Persze a szabálymagyarázat maga a szabály. Nem szabad és kész. Így kint ragadtam egy még mindig kordonnal körbezárt területen, ahol persze szintén nem lenne szabad. Leültem és elkezdtem várni, nem gond, úgy három óra múlva jönnek csak. Viszont egy másik biztonsági őr már tíz perc múlva jött és érdeklődött, hogy mit is keresek itt. Az Emirátusokban indiaiak között is eltöltött hat év komoly rutint adott, hogy az ő logikájuk szerint miként is lehet kezelni egy ilyen szituációt. Több fázisa van, melyeket ügyesen beosztva simán át lehet vészelni három óra tilosban várakozást. Az első fázis a visszamosolygás. A második a szőr szorri áj dont szpík hindi. Erre többnyire megnyugszik és elmegy. De csak nem hagyja nyugodni a dolog, olyan húsz perc múlva rádöbben, hogy még jó hogy nem beszélek hindiiül. Erre visszajön és ugyanúgy ilyen indiai angollal újra felszólít, hogy hagyjam el ezt a területet mert not allaut itt lennem. Harmadik fázis a szorri áj dont szpík inglis! De ez többnyire már nem hatja meg őket és ismét felszólít a távozásra. Ekkor jön az ázsiai varázsszó. Noproblem. Ez a noproblem a világ legjobb találmánya. Mindenre jó, de nem Ázsiában szocializálódott embernek baromi idegesítő, mikor is a nyilvánvaló problémáját le noproblem - ezik. Viszont visszafelé is működik ideig-óráig, mert a biztonsági őr megnyugodni látszik. Mire fél óra múlva rájön, hogy nagyon átverték a saját indiai mismásolós módszerével addigra már meg is jönnek az útitársaim. Futás be a városba. Ehhez vásárolni kell egy pre paid (előre fizetendő) taxi csekket, melyre rá van írva az utas által megkeresendő taxi rendszáma. Taxi van bőven. Szerencsénk van, a mi kocsink egy Maruti Suzuki, aminek az amúgy sem létező csomagtartójában van egy derék gázpalack. Na ez a reptéri taxik majd mindegyikére jellemző. A taxis mondja, hogy noproblem ugye csak simán üljünk be, ő majd ránk pakolja a bőröndjeinket a maradékot meg feldobja a tetőre. Aha. Ez egy négyszemélyes autóka szigorúan kis termetű ázsiaiaknak. Egyik feltételnek sem feleltünk meg. Újabb taxi keresés, csekkvisszaváltás, és csoda, találtunk egy Maruti Suzuki kombit

3 De jó. Bepasszírozódunk és irány a belváros. Misi régebbről ismert egy jó szállást. Már az is gyanús volt, hogy a recepcióhoz az út egy szűk lépcsőházon keresztül ahol hajléktalanok aludtak vezetett, de szerencsére nem volt nyitva. Így egy másik, sokkal inkább szállodának kinéző helyre mentünk, és rögtön kialkudtuk az árat két éjszakára. Azonnal ki kellett volna fizetni, és begyűjteni a végszámlát. De hol is szerezhetne az ember rutint indiai korrektségből ha nem az ilyen helyeken. Még jó hogy mi értettük félre az árat, pont a felével. De ez csak a távozásunkkor derült ki, nyilván. Első állomásunk azért volt Mumbai, mert itt a közelben van az Ocho, ami egy nyugaton nem annyira támogatott spirituális létforma. Ez a központ Puneban található Mumbaitol 123 kilométerre. Ennyi utat megtenni nem kunszt, már ha van út. Azaz út az van, csak kb., másfél kocsinak elegendő szélességgel. Másfél kocsi az mondjuk egy teherautó. És persze csak teherautó a gépjárművek 60% -a. Így az út uszkve 5 órát vesz igénybe és majd ugyanennyit vissza. Itt kaphattunk egy kis betekintést abba hogy mi is az az életveszélyes manőver az utakon. Időnk nem nagyon volt kipihenni, értelmezni, esetleg elemezni is egyet egyet, mert már a következő kettőt is éppen csak megúsztuk. Te jó ég. Osho 2 A későbbi Osho egy kis indiai faluban, a Madhja Prades állambeli Kuchwadában született 1931-ben. A huszonegy éves korában történt megvilágosodása után még befejezte egyetemi tanulmányait, majd évekig filozófiát tanított ajabalpuri egyetemen. Eközben széltében-hosszában bejárta Indiát, nyilvános vitákra hívva az ortodox vallási vezetőket, megkérdőjelezve létjogosultságukat. Rengeteget olvasott, az indiai tradíciók mellett a nyugati tudomány eredményeiről is. Indiában gyakran hívták szex gurunak, miután több felkavaró beszédet tartott ortodox közösségekben, a szabad szerelemről és a szabados szexualitásról. Tanításai szerint a tantrában minden szent, és semmi sem szentségtelen. Az 1960-as évek elején nagyon különleges és újszerű előadásainak hatására egyre több ember szeretett volna a közelébe férkőzni, és állandó közeli tanítványává válni. Az egyetemről, ahol Indiában tanított, csakhamar kitiltották a jóga-foglalkozásai kapcsán napvilágra került szexuális visszaélések, bírósági perek és kábítószer-terjesztés miatt (a hívek befolyásolására, hogy nagyobb adományokat csaljon ki tőlük, ecstasyt és MDMA-t használt). Ekkor tanítványai segítségével önálló vallási szervezet kialakításába fogott. Az Indiában történt botrányos események és a bíróság elmarasztaló ítéletének hatására kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. Amerikában a vagina gurujának hívták. Ő volt a szabad szerelem guruja, akinek a hatalma és mérhetetlen gazdagsága csúcsán 93 Rolls-Royce állt a rendelkezésére, karjait gyémántokkal kirakott színarany karórák borították, és arra biztatta híveit, hogy a legvadabb nemi kicsapongások segítségével keressék a megvilágosodást. A szegénység spirituális értékeit nyíltan bírálta, gyűlölte és megvetette a nyomort s életvitele, főleg a kései éveiben, igazán erre vallott. Több magánrepülőgépe volt, s lépéseit gépfegyveres kísérők biztosították. Rajneeshpuram néven egy hatalmas város felépítésébe kezdett az USA-ban, mely a felekezetének adott volna otthont. Vállalkozásai több mint 100 millió dollárt halmoztak fel, szavain királyi hercegek, művészek, zenészek és filmsztárok csüngtek. Szemben azzal, mikor hívei Indiában még a tisztaság narancsszínű leplét viselték, az Amerikai Egyesült Államokban az elkeseredett hatalmi harcoktól a zsarolásokig, mérgezésekig, gyilkossági kísérletekig, nemi betegségekig és a közösség széthullásáig mindenben része lehetett. Az ellene folyó négy év megfeszített rendőrségi nyomozás eredményeképpen október

4 án az USA-beli Charlotte-ban letartóztatták, amikor éppen menekülni próbált Amerikából. Portlandban tíz évi felfüggesztett börtönbüntetésre és dollár pénzbüntetésre ítélték embercsempészet és ál-házasságkötések, valamint további harmincféle, bizonyított bűncselekmény vádjával végén visszatért az indiai Púnába, s a Bhagwan név helyett a buddhista Osho címmel szólíttatta magát. Ettől eltekintve változatlanul hirdette tovább a tanait január 19-én, 58 éves korában hunyt el, hosszú betegeskedés után. Az általa alapított szervezet vezetését huszonegy tanítványa vette át. Ez az Ocho ashram egy kb. 15 futball pályányi területen helyezkedik el, feltűnően tiszta környezetben. Nyilván azért is volt annyira feltűnő, mert a megelőző pár óra olybá tűnt mintha egy szeméttelepen mentünk volna keresztül, ami valami miatt nem akar elfogyni. De sajnos, ez India. Szemét szemét hátán. Nincs egy darab kuka sehol. Gora elmondja, hogy a szemetelés itt hagyományos alapokkal bír. (erre nagyon kíváncsi voltam) Ugyanis még jó pár tíz évvel ezelőtt ismeretlen volt a műanyag, mindent pálmalevél tányérból ettek és egyszer használatos agyagpohárból ittak. Ezeket simán eldobták az elmúlt pár ezer évben, nem is okozott semmiféle környezeti problémát. Viszont most van, és Indiát is kezdi beszippantani a globalizált világ. Lássuk be, azt megérteni, hogy a műanyag kicsit más ütemben bomlik le mint a pálmalevél, az nem kis feladat. De az Ochoban rend volt. Az is igaz, hogy az utcán kizárólag nem indiai embereket láttunk. A környék, még az elzárt, falon kívüli helyeken is olyan volt mintha egy falanszterben lennénk. Az emberek egyforma, földig érő piros ruhában szinte mindegyikük egyedül, átszellemülten sétálgat látszólag minden cél nélkül. Ha szembetalálkoznak egymással sőt nem oda tartozókkal is, hosszas ölelkezésbe kezdenek. Itt mindenki szereti a másikat, egyértelműen leolvasható az arcokról, hogy minket is. Persze azt nem tudni, hogy ez az áhítat személyes üzenet-e az újhúsnak, vagy mindenkinek alapból jár-e. A recepciónál egy kedves ember fogad minket, akinek elmondjuk, hogy mi járatban vagyunk. Telefonál, és pár percen belül, maga az intézmény sajtóügyekért felelős vezetőjével ülünk egy asztalnál. Ő Klaus, amerikai, de én tudom, hogy német, az akcentusából és a a nevéből ugye. Később bevallja hogy osztrák. Elmondja, hogy forgatni azt nem lehet. Hivatalosan csak az ő általuk engedélyezett filmet lehet használni, mert a világ gonosz módon félreértelmezi az ő spiritualitásuk lényegét. (Nahallja) Kiderül, hogy ha nem is szívesen, de adna valaki interjút is nekünk, bár erről is van már elkészült kliséjük használjuk inkább azt. Persze ahhoz, hogy ezekhez hozzájussunk, végig kell mennünk egy rövidke kis procedúrán. Elmondta azt is, szép sorjában, kiemelve az első két pont fontosságát, miszerint előbb fizessünk, és utána rögtön menjünk AIDS tesztre. Jaja tényleg, ezt el is felejtettük, ez a lényeg. De a kötelezettségünk további részei is elég furák, mert ugye ahhoz, hogy egy riporter okosakat tudjon kérdezni, végig kell csinálnia egy ilyen őrjöngős meditációt, illetve kettőt is, melyből az egyik hajnali 3 óra 45 kor kezdődik. Kértünk egy kis időd, hogy átgondoljuk ezt az Ocho-t, és úgy döntöttünk, hogy a látottak alapján, valamint az irányított PR okán inkább elhisszük a wikipedianak, hogy ez az egész Ocho a világ legnagyobb swinger klubja. A visszautat szerencsésen túléltük. Az egyik városban találtunk egy Mc Donalds-ot. Menjünk be, ez érdekes lehet. Big Mac van? Van uram, de vegetáriánus. Ennél jobbat! Kérek kettőt! Tehenek A tehenet a hinduizmusban a vallás jelképének tartják. Tejével táplálja az embereket, így érthető, hogy a Védák az emberiség hét anyja közül az egyiknek tekintik. Mivel az egyik legnagyobb bűnnek számít az, ha valaki megöli az anyját, Indiában a tehénnek semmilyen körülmények között sem eshet bántódása. A vallási hagyományok szerint a tehenek nagyon 4

5 kedvesek az Úr Krisnának, s a hindu ember ezért is bánik vele megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel. A tehéntől származik például a védikus áldozatok (jagja) végzéséhez oly nélkülözhetetlen tej, joghurt, vaj és ghí (tisztított vaj). Másnap rövid városnézés Mumbaiban. A belvárosi részek egészen élethűen visszaadják az egykori koloniális világ hangulatát. A Viktória pályaudvar nagyon impozáns, az egész olyan mintha egy hatalmas katedrálisba lépnénk be. Ha már bent vagyunk akkor meg pont olyan mintha valami hajléktalanszálláson lennénk. Később persze más városokban majd látok olyan pályaudvart is amit indiaiak építettek. Na az kívülről is olyan. (Amikor emirátusokban éltem, a cégünknél volt egy indiai építész kinek a mondása szállóigévé vált, mikor is egy építészetileg lehetetlen oszlopmegnagyobbítási problémára azt mondta bízd ránk indiaiakra. Az építészosztály napokig ezzel viccelődött, és természetesen az oszlopot lebontották, hogy egy újat, magasabbat építsenek.) Itt Indiában, többnyire mindent indiaiakra bíznak és ez komoly nyomokat hagy a városok építészeti megoldásain. Szegény angolok nyilván kénytelenek végignézni, hogy a gyönyörű épületeiket miként toldozzák foldozzák, hogyan kerülnek az egykor fenséges homlokzatokra műanyag csövek, klímák meg hasonlók. A koszról és a porról ami elfedi a színeket már nem is beszélve. Na de, thisz iz India, mint ahogy azt mondta az utunk végén reptéri barátunk. Este a szállodában hatalmas vita, mely nem feltétlenül matematikai tényeken alapul, hanem azon, hogy mennyire éhes a portás. Egyébként hogy valami jót is írjak már, a következő pár hétben ilyen szemétséget nem tapasztaltunk, leszámítva a riksásokat, akik valami ördögi fortély hatására valahogy mindig megduplázták a tarifájukat a végcélnál. Amúgy ezek százforintos nagyságrendek voltak így az utólagos alkuk inkább viccesek voltak mintsem zavaróak. UDAJPUR Mumbaiból átrepültünk Udaipurba, mert ez a bűbájos városka fekszik annak a településnek a közelében ahol a pálmalevél jóslás is van. Tényleges célunk, hogy a lehető legjobban bemutassuk India spirituális, vallási és kulturális életét. A pálmalevél kihagyhatatlan. De tudni kell, hogy ha valaki nem hisz semmiféle földöntúli dologban akkor az én vagyok. Hogy alkalmas vagyok-e hitelesen részt venni egy ilyen számomra színjátéknak tűnő, a koldulás kulturáltabb formáját támogató dologban, azt bizton tudom. Nem. De a film kedvéért mindenre kapható vagyok. Pálmalevél jóslás 3 A legenda szerint Indiában több ezer évvel ezelőtt kiválasztott bölcsek egy csoportja pálmalevelekre jegyezte le az Istenek üzeneteit. Az üzenetek emberekhez szólnak, akár ma élők is köztük lehetnek. Akinek van saját pálmalevél üzenete, az bepillantást nyerhet a sorsába, megismerheti valódi életfeladatát, sőt, még a jövőjét is. Sok millió ilyen különleges pálmalevelet őriznek Indiában titkos könyvtárakban, amelyek olyan titkokat rejtenek, amik minden képzeletet felülmúlnak. Ezek közül a legmegdöbbentőbbek azok az írások, amelyek ma élő emberek életéről, részletes életútjukról íródtak születésüktől egészen az utolsó napjaikig. A kéziratok tehát a jövőt is feltárhatják azok előtt, akik megtalálják a saját pálmalevelüket. Állítólag az ország öt helyére szórták szét a pálmaleveleket. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy az Udaipurtól 155 kilométerre lévő Pur nevű kis falucskában egyből rátalálok a saját pálmalevelemre

6 Mondjuk az sem volt biztos, hogy egyáltalán odaérünk, mert sofőrünk egy épphogy 18 éves forma, nyilván őrületes rutinnal bíró emberpalánta, minden fizikai-, és közlekedési szabályra fittyet hányva vezetett. Itt egy fontos szóval gyarapodott hindi szókincsem. Diredire, vagyis lassan lassan. Persze ennek a diredirének különféle fázisai vannak, annak komolyságát bizonyítandó. Sima diredire, ez az elején még hatásos, de hamar komolytalanná válik. Hangos diredire, melyben érezni lehet egyfajta elégedetlenséget a felszólító által, de a sofőr ezt is hamar ignorálja. Üvöltős diredire, amikor a sofőr hallja, hogy a kuncsaft nem viccel és tényleg nem tervezi, hogy ezen a szűk úton akar meghalni. Ez azért hatásos volt majdnem mindig, pár percre. De van még a negyedik fokozatú diredire is, ami megegyezik az üvöltőssel plusz egy hatalmas tockos is jár vele. Ezt kétszer alkalmaztuk, amikor a hajtűkanyarban a szakadék oldalán, hangos dudaszóval biztosítva magát, egy olyan kamiont próbált megelőzni melynek sofőrje ezt nem nagyon szerette volna. Végre megérkezünk a pálmalevéljós pap bácsihoz. Mondja a segítője, hogy kicsit várnunk kell, éppen egy osztrák forgatócsoport fejti meg ugyanazt a titkot amit majd mi is szeretnénk. Kétórányi várakozás után előkerül egy indiai csoport is, akik mondják, hogy ők jönnek majd előbb. Mondtuk, nem, mi jövünk. Ebből aztán ilyen kis pozíció elfoglalós egymást kiszorítós játék lett, ami azért nem volt annyira élvezetes. Valahogy a mi testközelséget nem elviselő hányadosunk kicsit magasabb értékkel bír mint az indiaiak egyszerű, beleállok a seggedbe és akkor hátha előbb kerülök sorra taktikája. Persze ezt mindenhol alkalmazzák. A legviccesebb a repülőtéri távolságtartó játék, amit viszont én élvezek nagyon, mert a húzós táskámat a hátam mögött jó messzire eltartva az őrületbe lehet kergetni egy ázsiait a sorban. Nem tud rámállni. Megbolondul, olyan idegesek lesznek, hogy simán elkezdenek vitatkozni a semmin amúgy. Ajánlom kipróbálásra, elég vicces játék. Szóval, győz a határozottabb fellépés, és mi kerülünk be előbb. Aztán hamar rádöbbenünk, hogy mégiscsak az indiai rutin győz, és ők kerülnek be előbb. Van még mit tanulnunk, de azért egy pont jár nekik is. Nem mondom, hogy nem csábultam el pár percig, hogy elhiggyem ezt az egész pálmalevéljóslást, de ez nem is elcsábulás, inkább a környezet meg az előzetes elmondások alapján valahol talán egy racionális ember is várja a csodát. Sajnos, vagy talán szerencsére nem tudom, elég hamar visszazökkentem a rögvalóságba. Ugyanis az én pálmalevelemet azonnal megtalálták pont egy kredencben volt, viszonylag elég elöl. Azért ez mekkora mázli, ugye! A bácsi elmondta valamilyen nyelven egy angolul nem tudó tolmácsnak, aki folyamatosan fordított, de abból nem értettem semmit. Szerencsére Gora is ott volt aki beszélte a bácsi nyelvét, és egyből fordította az életemet magyarra. Mert ugye a pálmalevéljós ki tudja olvasni a múltamat a jelenemet és a jövőmet is. Nem voltam együttműködő, inkább csak mereven néztem a szemébe. Ez nagyon zavarta, és hát mit szépítsük az eredmény lesújtó volt. Elmondta, hogy sajnos a jelenlegi házasságom nem lesz sikeres és lesz egy második feleségem. Majd hosszasan a szemembe nézett. Teljes fapofával reagáltam, mikor is megkérdezte, hogy ez így van? Mondtam neki, hogy hát mi van a pálmalevelemre írva? Csak nem adta fel és tovább forszírozta ezt a feleség dolgot, majd lezárta azzal, hogy az elsőtől el fogok válni és lesz egy második is. Akkor mondtam neki, hogy már a harmadiktól is elváltam és nem két fiam hanem két lányom van. Erre persze nem jött zavarba, hanem lelkesen magyarázta nekem, hogy ő ezt látja ám, és higgyem el, hogy lesz majd még egy és lesz egy fiam is. Huh. Na jó nem vitatkozom. Kiderült még, hogy 87 éves koromig fogok élni, gazdag leszek és Krisna templomot fogok építeni Indiában. Mondtam neki, hogy erre azért ne fogadjon sok pénzzel, de Gora meggyőzött, hogy ha már milliomos leszek nem mindegy, simán belefér az a templom. Legyen. Továbbá megtudtam, hogy az előző életemben király voltam és ettől kezdve nemes egyszerűséggel csak maharadzsa úrnak szólított. Azt is mondta hogy olyan gazdag leszek, hogy három autóm is lesz összesen az életemben. Erre már nehezen bírtam türtőztetni magam, és mondtam neki, hogy eddig már olyan 15 volt. Erre a válasz persze egyszerű, jó jó, de lesz még három. Utánam Gora jött a jóslatásban, neki is mázlija volt, mert az ő pálmalevele is kéznél volt. Azon 6

7 kívül, hogy ő nem volt király, szinte ugyanazt kapta mint én. Ettől Misi olyan ideges lett, hogy ő már egyáltalán nem kérte, hogy vegyék ki a kredencből az ő pálmalevelét is. Szóval amikor kiültünk a várószobába nyalogatni a sebeinket, egyértelműen konstatálhattuk, hogy humbug az egész. Na jó, ne jelentsük ezt ki ilyen elhamarkodottan, hiszen utunk során még két pálmalevél jóshoz megyünk. Mivel a hiedelem szerint mindenkinek csak egy pálmalevele van, ezért ugye kizárt dolog, hogy a miénk máshol legyen, ha már egyszer itt volt. A jelenlegi állás szerint ezt a jóslást egy kezdő Moszkva téri zugjósnő is sokkal nagyobb emberismereti rutinnal szárnyalja túl. A visszaút előtt a kis diredire kitalálta, hogy ő is szeretné megtalálni a pálmalevelét, de felvilágosítottuk, hogy ő itt most más ok miatt van. Erre olyan ideges lett, hogy az első húsz kilométert Forma 1-es stílusban tette meg. Mire kimondtuk volna volna hogy lassítson, addigra rendre túléltük a manővereit. Épphogy. Bár én nyugodt voltam, hiszen 87 évig fogok élni mint kiderült. DELHI A delhi reptérről viszonylag hamar bejutunk a szállásunkra. Az a kosz ami abban a belvárosi utcában van ahol a hotel, leírhatatlan. Hajléktalanok, tehenek, kutyák, macskák, majmok, patkányok meg még egy elefántot is láttam. Ezeket az élőlényeket, elég nehéz rávenni, hogy ne az utca közepére szarjanak. Valahogy több ezer éve így van, és akkor ez már jó is így. Ez a nem túl guszta helyzet kiegészül egy nagyon nem kellemes illattal is, ami az egész várost belengi. A hotel maga egy átlagos olcsó ázsiai hotel. Tetszik nem tetszik, ez sajnos nem az ahova az ember szívesen jön, de hogy majd még ezt vissza is fogom sírni, arra azért nem gondoltam. Leginkább a meleg víz miatt. Mert a következő három hétben csak elvétve jött szembe. (Másnap csatlakozunk egy magyar turista csoporthoz, melynek a vezetője Gora. Szerencsés egybeesés ez, mert a csoport tulajdonképpen ugyanarra szerveződött mint a mi filmünk témája. Így összesen huszonöten vágunk neki a következő napok kalandjainak.) A delhi metró a kalkuttai után a második az országban. Az elmúlt tíz húsz év terrorista merényletei óvatosságra intik az indiaiakat. A metróba is csak komoly átvilágítás és motozás után lehet bejutni. A legveszélyesebb eszköz, amire az őrök ugranak az az öngyújtó. Érdeklődő kérdésemre elmagyarázzák, hogy ennél nincs veszélyesebb eszköz a terroristák kezében, hiszen egy öngyújtóval egy egész metrószerelvényt fel lehet gyújtani. Arra már nem maradt idő, hogy elmagyarázza a mikéntjét ennek az akciónak, hiszen újabb veszélyes olasz turistacsoport érkezett, hogy kihasználva az őrök figyelmetlenségét becsempésszenek egy öngyújtót, amivel aztán szörnyű pusztítást terveznek végezni. Gondolom. Viszont a metró területén tilos köpni. Ez jó hír. Azaz lehet, csak azért fizetni kell. (Egyszer kérdeztem egy indiai embert Abu Dhabiban az utcai lámpnál, hogy miért köpött az utcára. Azaz nem is köpés ez, hanem olyan mennyiségű nyáltenger amit mintegy félórányi gyűjtögetéssel tud csak az ember felhalmozni a szájában, hogy aztán az alkalmas pillanatban megszabaduljon tőle. Ekkor egy odavetett fejmozdulattal kielemzi annak tartalmát, és megnyugodva tovább megy. Válasz helyett egy lenéző de mindenképpen sajnálkozó tekintetű viszont kérdést kaptam, miszerint én mit csinálok a nyálammal, lenyelem? Mondom le. Erre aztán olyan utálkozva nézett rám mint én rá a köpés után. Bár az is igaz, hogy abban meg nekik van igazuk, hogy a rongyzsebkendőbe kifújt orr tartalmát az európai ember simán zsebre vágja. Brrr.) Tehát a metróban nem szabad köpni. Ez azért is jó, mert az átlag indiai férfi folyton Betel diót rág. Ez egy kábító zsibbasztó hatású dió, amit különféle fűszerekkel ízesítve egy növény levelébe 7

8 tekernek, és rágják. A dióbél színe piros, és a harmincpercnyi gyűjtögetés eredménye is az. Ez a csula csak a fehér falon válik elemezhető eredménnyé, ezért az indiai férfiak előszeretettel választják a koloniális kor fehérre meszelt épületlábazatait az ürítésre. A plíz dont szpit felszólítás csak falra hányt borsó. Delhi vagy ahogy ma hívják Új Delhi, városnézésünk során templomokat és piacokat érintettünk. Itt van a híres lótusz templom, mely a bahái vallás egyik központja. Az épület egy lótusz virágot formáz, innen is kapta a nevét, de a lótuszvirág maga is, fontos jelképe a vallásnak. A bahai 4 a 19. század közepén Perzsiában alapított egyistenhívő vallás. Üzenetének lényege, hogy az egész emberiség egyetlen faj, és eljött az idő, hogy egyetlen világméretű társadalommá egyesüljön. A bahái hit szerint ugyanaz az Isten küldte a nagy vallások alapítóit, hogy elősegítsék az emberiség lelki fejlődését. Mózes, Buddha, Jézus, Mohamed és mások erkölcsi tanításai ugyanazok, míg társadalmi tanításai az adott kor szükségleteinek és az emberek felfogóképességének feleltek meg. Arra buzdítja híveit, hogy az összes vallás követőjével barátságban, egyetértésben és megkülönböztetés nélkül érintkezzenek, figyelmezteti őket a vakbuzgóság, a zendülés, a gőg, a civódás és viszály veszélyeire; szívükbe vési a teljes testi tisztaságot, az igazsághoz való szigorú ragaszkodást, a makulátlan lelki tisztaságot, a megbízhatóságot, a vendégszeretetet, a hűséget, az udvariasságot, a türelmet, az igazságosságot és tisztességet. Innen pártíz méter csak Delhi legnagyobb Krisna temploma, de sajnos a valóságban meg kellett kerülni a fél kerületet így egy jó kétórás séta volt az út. Ez egy szegény telep mellett vezetett el. Annak idején amikor láttam a Gettómilliomos című filmet másnap egy fontos megbeszélésre voltam hivatalos. A tárgyaláson két indiai üzletember is részt vett. Csak kóvályogtam, még mindig a film hatása alatt voltam. A szünetben megkérdeztem az indiaiaktól, hogy látták-e a filmet, és hogy tényleg igaz-e ami abban van. Az a közöny, ahogy a világ legtermészetesebb módján mondták, hogy igen minden nagyon életszerű a filmben, az sokkal megrázóbb volt mint maga a film. Nyilván, hasonló szituációban én próbálnám szépíteni a dolgot, mégiscsak a hazáról van szó. Hogy a közönyük maga volt a dolgok szépítése azt most személyesen is tapasztalhatom. A film nem árult el minden szörnyűséget. Hogy egy ilyen gyors ütemben fejlődő társadalomnak van-e esélye ebből kitörni azt nem tudom, de nem sok pénzzel fogadnék rá, hogy amikor majd száz év múlva visszajövök, nem ugyanez fogadna-e. Krisna 5 a hinduizmusban Visnu nyolcadik megtestesülése, avatárja, a Bhagavadgíta, a hinduk egyik legszentebb szövege szerint maga az Istenség legfelsőbb személyisége. Jelen van mindenhol, miközben eredeti, örök, tudással és boldogsággal teli transzcendentális formájában mindig lelki világbeli lakhelyén tartózkodik. Krisnát sokan valóban létező személynek tartják, aki i. e között élt. Születésnapját a hindu hagyományok szerint augusztusban vagy szeptemberben ünneplik. A Krisnával kapcsolatos történetek felölelik a hindu teológia és filozófia számos hagyományát. Különböző perspektívákban jelenik meg: mint isteni gyermek, tréfacsináló, az ideális szerelmes modellje, isteni hős és a Legfelsőbb Lény. A bejutás itt is elég komplikált. Kvázi mindent elvesznek a biztonsági őrök, de még a mobiltelefonokat is ellenőrzik, hogy valóban azzal van dolguk. Ez egyszerű, csak be kell kapcsolni. Akinek lemerült, annak pechje van, mert egy bonyolult ruhatári procedúra után léphet csak be. A

9 legfőbb közellenség itt is az öngyújtó. A templom maga nagyon impozáns, egy domboldalra épült. A főtemplom a tetőn van, az odavezető utat rendezett és ápolt kert veszi körül. Rengeteg szobor mindenfelé. Az a szobor amelynek a színe világoskék, az maga Krisna. Teljesen olyan a szín és némileg a mimika is, mint az Avatár című filmben az avatároknak. Van némi összefüggés a két dolog között, de erről nemigen tudok sokat. Szerencsénkre a templom egyik vezetője kijelöl számunkra egy önkéntest (!) aki szívesen nyilatkozik a vallásról, a templomról, valamint arról, hogy neki személy szerint mit jelent a Krisna tudat. Ezen a helyen betekintést kapok a Krisnások messze földön híres vegetáriánus étrendjébe, ami az út során még sokszor nagyon fontos szerepet játszik abban hogy egyáltalán túléltem ezt az egész kalandot. A Jama Masjid India legnagyobb és legismertebb muszlim temploma ben kezdték építeni és hat év alatt fejezték azt be. Egyszerre huszonötezren tudnak imádkozni. Minden templomnak megvan a maga hangulata, és nekem ezzel a hangulattal kapcsolatban valahogy azonnal értelmezhetővé válnak a szabályok és a lehetőségek. Hogy egy műemlék templomnak ahol azért péntekenként a mai napig is komoly imádságokat tartanak, érdeke-e turisták ezreit beengedni vagy csupán csak kötelessége azt nem tudom, de hogy a beengedők szent meggyőződése, hogy a kíváncsiskodó tömeg maga az ördög, az biztos. Az átlag indiai sem egy mosolygós népség, na de ezek az őrök végképp nem. Természetesen azt a felvetésem, hogy talán lehetnének kedvesebbek is, azt nem értik. Na mindegy. A templom ingyenes látogatható, de minden oszlop mögött leselkedik egy fényképezőgép ellenőr, aki szinte elsütött fotónként sarcolja meg az embert. Nagyon udvariatlanul. Gondolom az is értelmezhetetlen dolog ezeknek az embereknek, hogy ezt lehetne kulturáltan is csinálni. Ezen a ponton már kezd az ember véleményalkotó képessége formálódni ha még csak tudat alatt is illetve egyfajta irányt felállítani abban a kérdésben, amit az írás elején tettem fel, hogy szeretni vagy nem szeretni Indiát. Még a metróban a csoportunkhoz csapódott egy helyi önkéntes, aki annak ellenére hogy hamar felismerte komoly idegenvezetői hátrányát Gorával szemben, nem tágított. A nap végére már megszoktuk jelenlétét, sőt még interjút is csináltunk vele amikor kiderült hogy ügyvéd. Igaz, hogy céges jogesetekkel foglalkozik, de nyilván pontosabb rálátása van azokra az ügyekre ami nem csak minket, de egész Indát foglalkoztatja manapság. Ez pedig a nők helyzete, leginkább a testi épségük bizonyos szituációkban, amikor ki vannak szolgáltatva férfiak kénye kedvének. Szörnyű dolgokat mesélt. India 1,2 milliárdos lakosságának csak mintegy 70 százaléka van regisztrálva a hatóságok által. A regisztrált állampolgárok közül 35 millió nőről nem tudják hogy merre van de főleg hogy mit csinál. Magyarul ennyi a bejelentett eltűnt nők száma. (Mennyi lehet ténylegesen, hiszen a nem regisztráltakat nem is lehet nyilvántartani sem!) Elmondása szerint ezeket a nőket többnyire elrabolják, és szexrabszolgaságra, valamint egyéb borzalmakra kényszerítik. Az éppen aktuális országos felháborodást keltett eset, egy diáklány brutális csoportos megerőszakolása 6 és meggyilkolása kapcsán is kérdeztük. Amit mondott az kicsit segít értelmezni az indiai (remélhetőleg nem átlag) gondolkodást, de sajnos még messzebb visz attól, hogy józan ésszel ezt felfogjuk. Paradoxonnak tűnik, de nem az. Az alacsonyabb társadalmi rétegből származó nők, főleg ha nem megfelelő hagyományos indiai viseletben közlekednek az utcán, az, a hagyományt tisztelő férfiak részére olyan felhatalmazást ad, ami akár számukra igazoltan efféle brutalitásba is torkollhat. És hogy nem élte túl? Erre azzal a már említett elmélettel védekeznek, hogy már úgyis egy új testben van a lelke, kvázi a lélek szempontjából ez csak jó, mert a test úgyis vétkes volt öltözéke okán. Őrület. Az effajta logika sajnos nem csak a komoly társadalmi problémákat mérgezi meg hanem a látszólag komolytalannak tűnő hétköznapi megközelítéseknél is hatalmas károkat okoz. Az ügyvéd úr elmondta, hogy történnek próbálkozások az erőszakoskodók visszaszorítására, már egészen kis dolgokért is komoly börtönbüntetéseket lehet kapni, de nagyon nehéz a bizonyítás sajnos

10 Szikhizmus 7. A szikh vallást mintegy 500 évvel ezelőtt Nának guru alapította. A guru szó tanítót jelent, a szikh vallástkövető embereket pedig szikheknek, azaz tanítványoknak nevezik. Maga a szó a tanítványt, vagy tanulót jelentő szanszkrit sisya szóból származik. A szikhizmus a hindu és muszlim vallásháborúk környezetében kifejlődött vallás annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy mi a helyes hozzáállás az erőszaktól mentes hinduizmusban a szent háborút folytató iszlámmal szemben. Jelenleg 23 millióra tehető a szikhek száma. Na ez érdekes. Ugyanis a szikhekről egyrészről az a sztereotípia terjedt el, hogy nagyon békés emberek, de ugyanakkor sok igaz magukat védő brutálisan erőszakos esetről is tudunk. Nem kell messze menni a történelemben. Indira Ghandi 8 -val saját, szikh testőrei végeztek bosszúból, amikor a szikhek függetlenedni akartak 1984-ben. Gandhi utasítást adott hogy központjukat mely szent helyük is volt, az indiai hadsereg foglalja el. Szikh testőreiben ez szörnyű felháborodást keltett. Halálát követően etnikai zavargások törtek ki, melynek során India sok ezer szikh lakója halt meg. Gora azt is elmondja, hogy az indiai belföldi járatokon szikh vallású emberek maguknál tarthatják maximum negyven centi hosszú késeiket. Persze ezt nem hiszem el, amolyan legenda lehet ez. Itt is kapunk egy érdekes interjút a templom vezetőjétől. Minden esetre sokkal kedvesebbek voltak mint az előző helyen. Ezzel Új Delhi spirituális helyeit bejártuk, és másnap korán reggel busszal kelünk útra. A csoport még nem, de mi Misivel már sejtettük, hogy ez nem lesz egyszerű menet. 845 kilométeres busz út vár ránk. Az útvonal Delhi, Vrindavan, Agra, Allahabad, Varanasi. A Google térkép szerint ez 11 óra út. Ha csak a tiszta buszozást számolom hiszen mindenhol megszakítottuk az utazásunkat akkor is több mint 24 órát töltöttünk a buszon. Szerintem folyamatos életveszélyben. Hogy a Gora által minden buszozás megkezdése előtt hangosan elmondott imádság, vagy csupán a vakszerencse segített túlélni azt nem tudom. De ha az előbbi, akkor javaslom, hogy fejlesszenek ki az illetésesek egy olyan imádságot is, ami a kényelmetlenségi és higiéniai faktorokra is pozitív hatással lehet. A vidéki India, már sokkal kevésbé barátságosabb néhol mint a városi. Hogy is van ez? Ha valaki Európából jön ide turistaként akkor az eleve azt jelenti, hogy gazdag? Nyilván. Legalábbis az átlag indiai szerint. Relatív ez is, hiszen azoknak az embereknek a szemében, akik abból élnek, hogy a turistákat némi pénzadományra rávegyék, elég nehezen tudnám elmagyarázni, hogy azért ez nem teljesen így van. Mert egy-egy szituációban az ember szívesen segít és valóban az aránytalanságok miatt ez egy európai turistának nem okozhat komolyabb problémát. Tehát egy-egy. De nem minden esetben. És sajnos ebben az országban mindenhol mindig, csak minden esettel találkozik az ember. Ezek a találkozások mindenkire más-más hatással bírnak. Viszont egy dologban nem. Ekkora tömegben a koldusok és kéregetők pont az ellenkező hatást érik el az utazókban, mégpedig az előbb vagy utóbb kialakuló totális közömbösséget. Ettől természetesen a koldusok sokkal erőszakosabbak lesznek, ami még nagyobb közönyt vált ki. A Gettómilliomos című filmben láthattuk ezeknek az embereknek a szerencsétlen sorsát, de így élőben még szörnyűbb. VRINDAVAN Krisna központ, a világ minden tájáról érkeznek ide krisnások. A szállás elfogadható, akkor még nem nagyon tudtuk, hogy a következő hetekben majd búcsút mondhatunk a meleg víznek, szóval most jól meg kell becsülni. Gora elmondja, hogy a szemüvegesek vegyék le a szemüvegeiket, mert ebben a városban közel kétszer annyi majom él mint ember, kiknek az egyetlen szórakozásuk, hogy a gyanútlan turistáktól ellopják azt. Mármint a majmok egyetlen szórakozása. Majd elmond egy

11 történetet, miszerint pár évvel ezelőtt egy szemüveglopás után, hosszú percekig alkudozott egy majommal, hogy adja vissza azt. Ez az akció egy kiló banánjába és két mangójába került. Majd a majom visszaadta a szemüveget. Hofinak volt egy mondása a felírt gyógyszerről, miszerint az orvos sem mondta meg, hogy mit írt fel, ő sem, hogy mire használja. Azaz nekem ugye nem kell mindent elhinnem! Szemüveg marad és kész. A csoport tagjai hiszen nem véletlenül fizettek be erre az útra szép lassan kezdenek átszellemülni, és napról-napra egyre mélyebben magukba szippantani India spirituális energiáit. Egy három hetes út, komoly tisztulást eredményezhet a lélekben. Na nem úgy a testben. Vrindavan hindu templomai nyugalmat és áhítatot sugároznak. India autentikus ősi vallását hinduizmus 9 -nak vagy brahmanizmusnak nevezzük. A hinduizmus nehezen definiálható, a történelem során dinamikusan fejlődő vallási rendszer, amely napjainkban is alakul, formálódik. A kereszténység és az iszlám után a harmadik legnépesebb vallási formáció, a világon több mint 900 millió ember világnézetét képezi. Lényege nem isteni kinyilatkoztatáson alapul, hanem a rendkívül differenciáltan rétegződött indiai társadalmi rendszernek, a kasztrendszernek sajátos képződménye. A hinduizmus rendkívül heterogén vallási formáció. A több száz, vagy ezer isten, vagy istenként imádott létező (mitológiai alakok, növények, hegyek, állatok, tárgyak) a vallás természetének hagyományos megközelítését rendkívül megnehezítik. Az indiaiak bár használják a hindu kifejezést, vallási hovatartozásukat annak alapján határozzák meg, hogy kit tekintenek a legfőbb istenüknek. A két legnagyobb vallási csoport a visnuiták azaz Visnu isten és megtestesüléseinek (Krisna, Ráma) követői, illetve a Saivák azaz Siva isten követői. Itt egy nagyon fontos dologra érdemes még kitérni, ez a lélekvándorlás. A lélek örökkévaló, a test átmeneti. A lélek útja a létformák megismerése, az öntudat tökéletesítése a dharmának megfelelő tettek által. A lélek útja tehát a dharmától vezényelt újjászületések útja. Az öröktől fogva létező lélek (atman) szüntelenül járja körforgását(szanszára) a létformák milliárdjai között, újjászületéseinek anyagi minősége előző tetteinek jutalma vagy büntetése. A körforgás célja a mindenség teljességének megismerése, a létezés minden aspektusának átélése. A lelki, szellemi és testi lemondások (jógák), a vallásos hit és áldozatok (bhakti), a jó cselekedetek és rítusok (karma-jóga), vagy a megismerés útja (dnyána) mint lehetőség áll a hívő rendelkezésére, hogy egyesüljön a végső valósággal. Szóval, amikor azt kérdezem cinikusan Gorától, hogy mit követhettek el ezek az emberek előző életükben, hogy ekkora büntetést kaptak az istenektől, lelkük Indiába való újbóli leszületése által, akkor komolyan azt válaszolja, hogy nagyon súlyos bűnöket. (Próbálom megerőltetni a fantáziámat, de ilyen súlyos bűnt amiért ilyen súlyos büntetés jár, elképzelni sem tudok.) Ez a városka már komolyan tükrözi az átlag indiai városok borzalmas szeméttel teli állapotát. Nincs egy üdítő kivétel de kukák sincsenek. Mondjuk nagyon érdekelne, hogy van-e valamilyen hivatalos álláspont a kormányzat részéről erre a nem kis problémára, urambocsá szemétügyi miniszter vagy mi a szösz. Vrindavan állítólag kihagyhatatlan része a bazár. Ez egy utcácska, és pont ugyanazt lehet kapni mint mindenhol máshol. Biciklis riksákkal utazunk. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy valaki ráugrik a riksára, onnan a vállamra, a riksás (aki ezt nem is láthatta mert háttal ült ugye) hirtelen megáll, én meg azt látom, hogy a riksást már nem is látom tisztán. Basszus. A majom. Felugrott és ellopta a szemüvegem. Nem hiszem el. De, szerencsére pont ott termett egy ügyesnek tűnő kisfiú,

12 és azért az is hatalmas nagy mázli volt hogy mindez egy utcai zöldséges (az utcában az egyetlen) előtt történt. A kisfiú, azt a mondatot, hogy ő vissza tudja szerezni a majomtól a szemüvegemet, tökéletes angolsággal mondta el, sőt még azt is hozzá tette, hogy ne sokáig vacakoljak a döntéssel mert a majom már kezdi enni a szemüvegem a szomszéd ház tetején. OK, OK, mondtam, mire kért kétszáz rúpiát hogy vegyen a zöldségestől három darab kis vacak banánt. Kétszáááz rúúúpia? De hamar rájöttem, hogy ez nem az a helyzet ahol az egyébként tíz rúpiás banánt lealkudhatom nyolcra. Megkapta a banánt de a majom meg már félig megette a szemüvegem. A kisfiú szemberebbenés nélkül közölte, hogy az ő tarifája is kétszáz rúpia. Na akkor rájöttem, hogy ez az az üzlet amelyben mindenki jól jár, már ha sikerül visszakaparintanom a szemem. A majom banánt kap, a kisfiú pénzt a zöldséges pedig hiperextraprofittal elad 3 banánt. Na hja. Ezek ebből élnek. A majom meg az övék, nyilván. Trükkös. Az első banánt amit a kisfiú feldobott a tetőre, a majom maga mellé tette és koncentrált a másodikra, illetve a harmadikra. Majd amikor a harmadik is a repült felé, nagy kegyesen odadobta a fiú kezébe a szemüvegem. A szárát megharapdálta, meg kicsit elferdült, de túlélte. Kis késéssel értem utol a többieket. Pont Gora jött elém, na mizu mi történt? Semmi különös, de minden esetre bocs, hogy nem hittem el a kamu majom sztoridat a szemüvegről. Mi mi? Nevörmájnd! Este a városka egyetlen számomra normális éttermében persze vegetáriánus ez is az a meglepetés ért, hogy az étlap utolsó 3 oldala (az 5-ből) hiányzik. A pincérhölgy elmondja, hogy ez azért van, mert ma valamilyen vallási szabály miatt nem lehet semmilyen szénhidrátot enni, de ezt nem így mondta, hanem csak felsorolta a tiltott gyümölcsöket, és akkor mi leegyszerűsítettük hogy jaaa, ezek a szénhidrátok. Az előző nap rendelt isteni finom cézár saláta azért volt a harmadik kivehető oldalon, mert a rászórt száraz kenyér az tiltott dolog. Mondtam a kis hölgynek, hogy akkor azt nehogy rátegye. De mondta, hogy nem is tudná, mert Cézár Saláta nincs. De van de van, és próbáltam neki elmagyarázni a cselt, hogy hogy nem válik tiltott étellé a saláta száraz kenyér hiányában. Na erre már elbizonytalanodott, és mondta hogy megkérdezi. De jött vissza pár perc múlva hogy nem lehet. OK, beszélhetek én is a főnökkel? Persze. Mondom neki, hogy tudna e olyan salátát csinálni amin nincs kenyér mert azt ma tilos! Mondja persze hogy lehet. Megköszöntem, és megkértem hogy ne hívja Cézár Salátának, mert az nagyon megzavarja a pincérhölgyet. (A pincérhölgy amúgy európai volt. De mint kiderült egész életében itt élt. Ja, az más akkor OK!) Cserében félórát vártunk a számlára, de megérte, a Cézárjuk isteni volt. A tovább úton a buszunk már többeknek komoly problémát okozott. Az elöl ülők nem mertek előre nézni a horrorisztikus előzések miatt, a hátul ülők pedig folyamatosan pattogtak a busszal együtt. Megváltás volt amikor Agrába értünk, de a nap végén még várt ránk egy egész éjszakás utazás a híres Kumbh Melara. AGRA Agra két leghíresebb építménye a vörös erőd 10 és a Taj Mahal 11. Szerencsére nagyon szép napsütéses időben értünk oda, és már a nappali hőmérséklet is bőven húsz fok felett volt. A Taj Mahal ( A paloták koronája ) a Jamuna folyó partján található mauzóleum elnevezése, amely valójában egy teljes épületkomplexumot takar, ennek része maga a fehér márvány síremlék is. Sáh Dzsahán mogul sah 1632 és 1647 között építtette 1631-ben, gyermekszülésben elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal emlékére. A tökéletes arányaival feltűnő, nemes anyagokkal gazdagon díszített műemlékegyüttes nemcsak építészeti jelentőségű, hanem a hozzá kapcsolódó legendák és történetek révén az örök szerelem emlékműveként is ismert. Az építkezés húsz évig tartott, s a

13 teljes komplexum építési költsége 4 5 millió rúpiára rúgott. Összességében ember vett részt a munkálatokban. A sah utolsó dokumentált látogatása a síremléknél 1654 decemberében volt. Fia, Aurangzeb letaszította a trónról, így utolsó éveit, 1666-ban bekövetkezett haláláig, házi fogságban töltötte az agrai Vörös Erődben, amelyből kitűnő kilátás nyílik a Tádzs Mahalra. Halála után, fia, szeretett felesége mellé helyezte örök nyugalomra. Egész éjszaka buszoztunk, mikor a hajnali órákban megérkeztünk Allahabadba. Ennek a városnak a nevét nem változtatták ide oda, féltek a muzulmánoktól. Többségi muzulmán vallású lakosai ellenére ezen a helyen van a hinduk egyik legfontosabb ünnepe a Kumbh Mela 12. A Kumbh Melá egy tömeges hindu zarándoklat, aminek során a hívek rituálisan megfürdenek a Gangesz folyóban. A Kumbh Melá egy hatalmas összejövetel, ahol szentek és hívek gyűlnek össze. Négy kijelölt helyen ünneplik a Kumbh Melát a bolygók és a csillagok állásának megfelelően. Az indiai asztrológia szerint itt is akkor ünneplik, amikor a Jupiter belép a vízöntőbe vagy Kumbhába és a Nap belép a kosba. Kumbha szanszkrit szó, jelentése vízhordó edény. Másik neve Kalasa, ami az indiai asztrológia szerint egy csillagjegy, amely alatt ünneplik a Melát, ami találkozót, összejövetelt vagy vásárt jelent. A Kumbh Melára több millió ember érkezik minden nap. Az ünnep legfőbb eseménye a rituális fürdőzés a folyóban. Vallási tárgyú beszédek, spirituális éneklés, szentek és szegények vendégül látása, vallási összejövetelek, ahol az iratokat megtárgyalják és hitelesítik. A Kumbh Melá a legszentebb az összes zarándoklat közül. Szentek, szerzetesek ezrei látogatnak el ide, ennek köszönheti rangját. Rokonaim, és ismerőseim óva intettek hogy bemenjek a Gangesz 13 -ba főleg egy többmilliós tömeg kellős közepén. De mi dokumentumfilmet jöttünk forgatni, és nem azon aggódni, hogy a fonálférgek milyen útvonalon kúsznak fel a szervezetünkbe. Bár a Gangesz erősen szennyezett, a hinduk mégis azt tartják róla, hogy a Föld legszentebb vize, amelynek akár egyetlen cseppje is képes a hívő zarándokok lelkét földi bűneiktől megtisztítani, és így haláluk után megszabadulnak az örökös újjászületés gyötrelmétől. Tehát azért fürdenek meg az asztrológiailag fontos napok valamelyikén hogy megállítsák a reinkarnáció folyamatát. Persze ha el tudnák képzelni hogy vannak jobb helyek is a Földön ahová születhetnének akkor nem is fürdenének meg annyian. De az is lehet, hogy nem szívesen kockáztatnak meg még egy életet Indiában? Ki tudja, minden esetre azt, aki kicsit is hisz a hinduizmusban, most nyilván elvesztettem el mint nyájas olvasót! A parkolótól a Gangeszig másfél óra alatt érünk el kényelmesen, annak dacára, hogy több milliós tömeggel vonulunk. Nem csak látszólag, hanem ténylegesen is ezt elég jól megszervezték. Más kérdés, hogy a magyar szabványnak megfelelő kb. 200 fő/toy Toy WC az itt kicsit más arányú ha jól saccolom olyan 200 ezer főre jut egy, de ilyen aprósággal nem foglalkozunk. Még! Gora, aki amúgy hisz ebben a megmerítkezésben, a filmünk kedvéért a gyakorlatban mutatja be a szertartást, hogy meg kell mosnunk az arcunkat, meg a fülünket, utána háromszor alá kell merülni, és a legvégén még inni is kell a vízből. Itt Indiában sok mondat kezdődik úgy, hogy állítólag. Nyilván így könnyebb elhinni az utána következőket. Állítólag, a Gangesz vizének intenzív réztartalma miatt, semmilyen baktérium vagy vírus nem él meg benne, így a fertőzésveszély mértéke is igen csekély. Állítólag ez a mondat segít meggyőzni olyanokat, akik amúgy nem is akarnak igazán

14 megfürdeni a vízben. Bár itt kevés ilyen ember volt. Én kb. derékig megyek be a vízbe, ami olyan 8 fokos. A csoport tagjai ketté váltak amíg az egyik fele fürdik, addig a másik vigyáz a cuccainkra. Nem kis feltűnést keltünk, és folyamatosan jönnek az érdeklődők, hogy feltegyék azt az egy kérdést amit tudnak angolul, a verárjúfrom-ot. Mivel elenyésző hányaduk tudja, hogy hol van Magyarország, így mindenkinek Európát mondunk. Végül is teljesen mindegy, mert ez csak belépő a következő kérésükhöz miszerint szeretnének egy közös fotót velünk (pikcsör,pikcsör). Többnyire ezt is a mi gépünkkel kérik, de van egy rutinosabb réteg akik felkészültek az ilyen kóbor turistákra és saját géppel bírnak. Mire visszaérünk a forgatásból a cuccainkhoz, addigra már egy rendőrkordon veszi körbe azt, szerintük biztos ami biztos inkább vigyáznak ránk. Ez a fotózkodni vágyó tömeget nem riasztja el, sőt a rendőrök is kedvet kapnak. Itt a Kumbh_Melá-n valahogy sokkal kedvesebbek és főleg barátságosabbak az emberek mint amit eddig tapasztaltam. Sokféle csoda is van itt, bár sajnos mi csak elmondásokból értesültünk róluk, és nem volt szerencsénk megtapasztalni. De valahol itt van az ember aki a világ összes nyelvén beszél, és az is aki már negyven éve nem szólalt meg. Gondolom nem jó barátok. Az ember aki 35 éve tartja a magasba a kezét, meg ilyenek. Persze ez nem tudom miért csoda, ezt mi másnak hívjuk. Találkoztunk még jógik 14 -kal, akik teljesen meztelenek és, nemi szerveiket egy karddal átdöfve sétálgatnak, Aztán közelről megvizsgálva kiderül, hogy ez is csak humbug, mint annyi sok más itt Indiában, mert nincs is átdöfve csak feltekerve. Mondjuk az se túl biztató. Semmilyen atrocitás nem ért minket, pedig valljuk be őszintén nagyon féltünk ettől a helytől leginkább a tömeg miatt. De az egyik legjobb napunk lett Indiában. Késő délután már ismét a buszon voltunk, és elindultunk Váránaszi felé. VÁRÁNASZI Erről a helyről személy szerint én végig csak rosszat hallottam, de egy csoportos zsebtolvajtámadáson kívül nem volt semmi extra dolog. A közlekedésünket nem könnyítette meg az a tény, hogy a várost szinte teljes egészében lezárták ezen a hétvégén a Kumbh Melá miatt, mert állítólag ez a Jupiter állás meg Vízöntőbe lépés ide is érvényes, és itt is van egy kis Gangeszdarab. De itt más spirituális dolgok is vannak, ami miatt minden nap ünnepelnek. Állítólag már vagy négyszáz éve. Királyok építették ide a palotáikat, azért, hogy halálukkor közel legyenek ahhoz a halottégető helyhez ahol a szertartás után a hamvaikat a folyóba szórják. Állítólag, ez is meggátolja a folytonos reinkarnációt, amit ezek szerint ezek a szegény Indiaiak már nagyon unhatnak mert ez is egy jó kis trükk, hogy kibújjanak a körforgásból. Vagy csak király után nem túl jó tehénnek születni? Lehet. A várost ellepő tömegek miatt a szálláshelyünk eléggé szűkösre sikeredett. Halottégetés 15 A legszentebb hely a Manikarnika ghát, amelyet a nyugatiak csak égető gátnak neveznek. A hinduk szerint, akit a Manikarnika gháton égetnek el és hamvait a folyóba szórják, megszabadul a karmától és feloldozást nyer az örökös újjászületések alól. Ezért szeretne minden hindu életében legalább egyszer eljutni ide, végigjárni a szent helyeket, rituális fürdést végezni a ghátoknál, s a legnagyobb vágyuk itt meghalni, abban a reményben, hogy hamvaikat majdan a Gangesz anya fogadja magába. India nem ismeri a tragikum fogalmát, mert a reinkarnációs sorokban úgyis mindig minden kiegyenlítődik. Így békésen szemlélik a holttestek égetését a-legszentebb-varos.html 14

15 A folyó mentén épült paloták csodálatos összképet adnak, leginkább a vízről nézve azokat. A folyón hajózva egyre közelebb kerülünk a halottégetőhöz, ahol egyáltalán nem tanácsos elővenni a fényképezőgépeinket, mert könnyen bajba kerülhetünk. Pár hete a National Geographic fotóriportere tűnt itt el, ki tudja, lehet hogy nem volt tisztában a szabályokkal. Egy halottégetőben meg nem annyira jó dolog eltűnni, főleg azért nem, mert naponta több tucat embert égetnek itt el és szórnak a Gangeszba. Képzelem milyen adminisztráció lehet itt. A város azon része ahol a szállodánk volt teljesen le volt zárva, ami azt jelentette hogy se tuk tuk se biciklis riksa, senki nem jöhetett be arra a területre rollinál nagyobb eszközzel. Az aznapi városnézés ami egy templomból és egy selyemszövő negyedből állt elég későn végződött a város egyik távoli pontján. A huszonöt ember elosztotta magát öt motoros tuk-tuk-ba, és elindultunk a szálloda felé. Öt csoport öt felé. Vélhetően a mi sofőrünk volt a legrutintalanabb, vagy csak megijedt az őt egy jókora husánggal menet közben nyakon csapó rendőrtől, de a lényeg az, hogy a szállodától légvonalban 3 kilométerre rakott ki minket valahol a folyóparton. Ez nem lehet annyira bonyolult gondoltam, és elindultunk három nő és két férfi vissza a parton. Hamar jött a felismerés, hogy ez nem lesz jó így, mert a sötétben elég világosan látszott, hogy a halottégető fényei mellett megyünk el, sőt, a szűk sikátorok aztán teljes egészében odavezettek minket. Sötét volt és már hűvös is. A három lány hősiesen és főleg szó nélkül tartotta a lépést velünk. Csak nem nézni sehova, gondoltuk ez a legjobb taktika. Gyorsan átértünk a halottégető túloldalára, és kicsit sem nyugodtunk meg, hogy láttunk egy angol párt botorkálni ugyanott, mert az ő arcukról is egyértelműen le lehetett olvasni, hogy azért van jobb dolog is az életben mint a benáreszi sötétségben kóborolni. A sikátorok egyre szűkebbek lettek, teheneken, koldusokon, és az ilyenkor szívesen segítők garmadán vágtattunk keresztül, hogy bár csak elérnénk már a piacot, ami mellett volt a szállodánk. Ebben a pillanatban egy alacsony emberke ragadja meg a kezem, és ahhoz hogy nagy sietségemben ne rántsam ki, nagyon meg kellett szorítania. A szemébe nézek, hogy mi a fenét akar, mikor a nevemen szólít és teljesen nyugodtan kérdezi, hogy mit csinálunk itt, mert ez nem egy turistáknak való környék főleg nem este. Hamar felismertem, bár az indiaiak nekünk nagyon egyformák. Szerencsére friss volt még az élmény, hiszen aznap délután a selyemüzemben ő adott nekünk interjút, és ő maga kísért minket végig a folyamatokon. Na, nem mondom, hogy nem örültem neki, de egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert az interjú után akartam neki adni ötszáz rúpiát, amit határozottan nem fogadott el. Felajánlotta, hogy elkísér minket a szállodáig, amihez nem biztos hogy egyszerűen eltaláltunk volna, mert ezen a részen már nem működött a telefonom GPS-e a szűk utcák árnyékolása miatt. Egyszerre mindannyian megnyugodtunk, és egy jó tízperces sikátorséta után kiértünk a piacra. A piacnál megkérdeztem tőle, hogy miért nem fogadta el azt a kis borravalót amit délután akartam adni. Mire azt mondta, hogy a kollégái ha meglátták volna akkor az neki nagyon kellemetlen helyzet. Na ezen kicsit azért elgondolkodtam, mert eddig ebből az aspektusból nem voltak információim, sőt épphogy az ellenkezőjéből. Most nincsenek itt, akkor elfogadná? - kérdeztem, és azt válaszolta rá, hogy nagyon szívesen. Búcsúzóul még megosztott velem egy gondolatot. Azért találkoztunk mondja mert az Istenek akarták, hogy valaki biztonságban kivezessen minket ebből a nem túl kényelmes helyzetünkből. Fejbiccentéssel adtam tudtára, hogy ha beszél velük akkor adja át jókívánságaimat. Este azért azért elgondolkodtatott ez a kis kaland, és hogy vannak-e véletlenek, minden esetre, ha ez volt India spiritualitásának vagy csodájának a megtapasztalása, akkor köszönjük tényleg. A szállodában vigyorogva fogadnak minket a többiek, nekik nem volt ekkora szerencséjük ezzel a megtapasztalással, ők valahogy simán hazaértek. Két napja odaadtam a szennyes ruháimat a szálloda egyik emberének, akit a tulajdonos jelölt ki erre a feladatra. Is. Mert 17 évesen ő volt egyben a londiner, a pincér, a szobalány (persze fiú), de szereltünk közösen villanyt is, nála reklamáltunk hogy nincs meleg víz. Szóval amolyan mindenes, samesz. Kérdem tőle, hogy akkor készen van-e, mire nagy vigyorogva mondja hogy igen, mindjárt hozza. Nagy elvárásaim nem voltak, főleg azután, hogy láttam a Gangesz parti mosodákat. A ruhákból a piszkot egyszerűen csak a kövekhez csapkodva próbálják kiűzni. Még ha valamilyen szappannal meg is zavarnák az öntisztulás folyamatát, a Gangesz nyilván hamar helyrerakja a 15

16 dolgot a maga szennyével. A Kumbh Melá-n viselt alsógatyámat ki kellett dobnom, mert a réztől olyan sárga lett mint egy citrom. A samesz hozza a cuccaimat, - persze a nejlon zacskót lenyúlta ez nagy kincs errefelé -, és olyan összeget kér amit talán egy ötcsillagos szállodában sem mernének. Ha az egytizedére lealkuszom még akkor is sok. De rendes fiúnak tűnt, ezért ha minden pénzt nem is adtam oda amit kért, de búsásan megjutalmaztam. Olyan tíz perc múlva érzékeltem hogy ez jó nagy hiba volt. Egyetlen kivétel nélkül, minden ruhám olyan volt többnyire fehér ingek és pólók mintha egy batikműhely első munkafázisán lettek volna túl. Nagyon ideges lettem, és megkerestem a fiút. Megkértem, hogy ugyan magyarázza már el, hogy mi történt a ruháimmal, mindegyik olyan foltos volt (fekete) mint egy tehén. Mire készségesen beavat a szállodai mosoda rejtelmeibe. A kellékek egy jó nagy vödör és víz. A ruhákat hopsz beledobja a vödörbe felönti vízzel, és vár egy napot. A kosz állítólag kimászik a szennyesből, és már lehet is teregetni. Mutatom neki az eredményt és kérdem, hogy miért lesznek foltosak, mire kicsit sem megszeppenve elmondja, hogy jaaa, amikor az én fehér ruháimat mosta, véletlenül belekevert egy sötétkék gyapjúpulóvert. Véletlenül? De ez így használhatatlan nekem reklamáltam tovább, mire egy noproblemszőr kimosom újrával próbált megnyugtatni. A nagyobb botrány csak akkor lett, amikor próbáltam megértetni vele, hogy ezért nem járt neki semmilyen fizetség és azonnal adja vissza a pénzem. Ezen a ponton természetesen elfogyott az angoltudása, de éppen kapóra jött a főnöke a szálloda igazgatója. Két mondatban összefoglaltam neki a történteket, mire szegény samesz akkora pofont kapott, hogy azt hittem lerepül a feje. Próbáltam közbelépni, hogy azért ezt nem így kéne megoldani, de már repült is a következő. Te jó ég. Az igazgató kedvesen rám mosolygott és mondta hogy kifizeti a kárt. Mondtam neki hogy kb. 200 dollár. Erre mondta, hogy akkor nem. És ennyiben maradtunk. Amúgy sajna több is volt egy picivel. Mind tönkrement. A következő este elindultunk a vonatállomásra, mert a társaság nem nagyon akart buszozni a veszélyes és kényelmetlen körülmények miatt. Mivel a kivezető út még mindig le volt zárva, így kénytelenek voltunk, az első nagyobb kereszteződésig magunk cipelni a bőröndjeinket és főleg a hátizsákjainkat. Egy hátizsák a benáreszi éjszakában felhívás keringőre. Hamar sok kérőnk akadt, késekkel és egyéb trükkös eszközzel felszerelve. Folyamatosan pakoltam ki az oktalan kezeket a teljesen üres zsebeimből, de sajnos pár embernek azért el-eltűntek dolgaik. Ha a jól megpakolt hátizsákkal az ember hirtelen visszafordul miközben megtorpan, akkor az éppen annak zsebeiben matató polgártársat úgy lehet felborítani szó szerint hogy a sajnálkozó bocsánatkérő résznél simán elhiszi, hogy nem direkt volt. Mondjuk három esésig, utána már gyanakszik. Na de álljon meg a menet, mégiscsak engem rabolnak ki éppen. A vasútállomás. Maga a pokol. Amikor odaérünk, már mindenkihez eljutott a hír az egy nappal azelőtti szörnyű agyontaposós balesetről az abdallahbadi vasútállomáson, melynek több mint harminc halálos áldozata volt. Ember ember hátán, áll, fekszik, ül, nyomul. Kilátástalan helyzet, és a tömeges utazások miatt ami a Kumbh Mela miatt többszöröse a normálisnak csak harmadosztályra volt jegyünk. Erre a büfés azt mondta, hogy képtelenségnek tartja hogy feljussunk a helyünkre, mert itt Indiában a jegy az csak egy dolog, de a másik meg az, hogy a jogos igényednek hogyan szerzel érvényt. Főleg úgy hogy nem vagy indiai. A vonat húsz perces késéssel érkezett. Mivel két egymástól nagyon távoli kocsiba szólt a jegyünk, egy walky-talkyval tartottuk a kapcsolatot, és azt beszéltük meg, hogy ha problémás a feljutás akkor inkább nem tülekedünk érte. De nem volt az, sőt a mások által már elfoglalt helyünket sem volt nehéz megszerezni. Csodálkoztunk is, hogy viszonylag üres a kocsi ahhoz képest hogy mikkel rémisztgettek minket. Na de a következő állomáson. Az indiai vonat ablaka be van rácsozva. Nyilván okkal. Viszont ez nem könnyíti meg adott esetben a menekülést sem. A kocsit kilenc részre osztva, részenként nyolc fekvőrészt találunk. Egy egységben három-három egymással szemben és ezzel szemben ahol a folyosónak kéne lenni normálisan, még kettő. Elválasztó fal nincs. Minden egységhez van egy kis ablak, amin a rácsok belül vannak. Elvileg ezeket az utasok tudják lebontani, és az lukon ami marad 16

17 higgadtan elhagyni a szerelvényt mondjuk tűz esetén. Szóval megérkeztünk a következő állomásra egyébként ugyanabban a városban volt és látjuk, hogy úgy négyszázan akarnak felszállni, a 72 helyre. Hova? A jelzésértékű folyosóra? Ne ez érdekes lesz. A tömeg baromi hangosan és erőszakosan egymást taposva igyekszik. Hamar rájövök, hogy azokra a helyekre pályáznak amik az alsó ágyakon, a jeggyel rendelkező utas által szabadon hagyott felületek. De minket valahogy elkerültek. Indiaiak egymás között viszont nagyon kis édesen bújtak össze. Akinek nem jutott hely, azok viszont folyamatosan nézték a mi üreskés ágyainkat, nagy boci szemekkel és olyan arckifejezésekkel, amire egy szociálisan érzékenyebb ember azonnal átadja a helyét. Persze nekik jegyük sem volt, és ez az út olyan 15 óra. Maradok érzéketlen szociálisan, Sőőőőt. Inkább alszom. Kitaláltuk a biztonsági őrzést és felváltva próbáltunk aludni. Csakhogy, ez a kétszáz ember olyan hangzavart csinált hogy erre esély sem volt. Arról nem is beszélve hogy elözönlöttek minket az árusok, akik 15 órán keresztül folyamatosan próbáltak meggyőzni minket fizetőképes keresletet hogy vegyünk tőlük valamit. Borzalmas kaják, kávék, csipszek, komplett játékbolt plüssgenyákkal, meg műanyag hangszerekkel, bételdió árus (ez a piros köpetet okozó legális kábszer) meg egy csomó soha nem látott ismeretlen valami. Pár óra múlva már hangról és szagról is felismertük, hogy mit nem fogunk venni. Hogy egy ilyen árus fejében mi zajlik le amikor huszadszorra is megpróbál nekem valami szart eladni sikertelenül, azt nem tudom. De nyilván, ha meg sem próbálja, akkor tutti nincs siker. Az ágyam mellett áll egy helyi viszonylatban elegáns indiai. Ő kért kávét. Az árus mivel a jobb keze tele van vízzel, cukorral, kávéporral, teafilterrel, egyéb nasikkal a bal kezében tartja az összes poharat. Elég sután mozog, nagy a tömeg, nehéz a portéka, ezért ahogy önti a kávét, a bal hüvelykujja teljesen belelóg a pohárba. Miért pont ne ezt tenném szóvá, és kérdem a jól öltözöttet, hogy nem zavarja-e. Nem érti. Mire mutatom neki, hogy hát nézze meg, az árus szutykos mocskos keze belelóg az ő kávéjába. De még mindig nem érti. Aztán rájövök, hogy soha nem is fogja, harminc éve így issza, lehet, hogy így is szereti. Rövidke biológia órámat, miszerint a klotyó után-, sőt pár hónapja egyáltalán nem kezet mosó ember ujján tanyázó bacilusok milyen komoly fertőzéseket okoznak, egy rövid, de annál hatásosabb vitazáró noproblemmel megoldja. Ja, pedig pont fel akartam ajánlani a lábam végénél lévő részt, hogy leülj. Noproblem marad üresen. Borzalmas éjszaka volt, aludni azért csak kell, de az állandó készenlét miatt nem egyszerű. Jó lenne egy kávé is, még ha hüvelykujjas is nem bánom. Előkerülnek a koldusok is, meg egy nagyon érdekes csoportja a társadalomnak az indiai ladyboy-ok. Az azonnal szembetűnő különbség tájföldi kolléganőikhez (azaz kollégáikhoz) képest hogy míg azok gyönyörű-, addig ezek, baromi randa nőnek álcázzák magukat. Míg azok napi két órát töltenek kozmetikusnál addig ezek azt sem tudják mi az. Az ujjaik közé helyezett papírpénzzel csapkodnak, és varjúkárogással jelzik jöttüket. Állítólag kétfajta szolgáltatással bírnak. Az egyik elég prózai, és a wc-ben van vége, de a másik az sokkal érdekesebb. És gyorsabb is, no meg higiénikusabb is. Ez pedig nem más mint hogy fizess és nem átkozlak meg. Az indiaiak nagyon félnek a transzvesztitának álcázott emberektől. Ők meg ebből élnek, hogy a többiek félnek. A férfiak közül rengetegen adnak pár tíz rúpiát, csakhogy ne legyenek átkozottak. Az egyik velem is próbálkozik, de metakommunikációmból hamar rádöbben hogy én nem eszem meg ezt a baromságot. (Mondjuk lehet, hogy pár héten belül kinő még egy fejem, de akkor majd lemegyek a Moszkva térre és keresek valakit aki ismeri az ellenszert.) KALKUTTA A szállásunk egy viszonylag normálisnak tűnő szállodában van a város szívében. A város nem annyira szemetes mint Delhi, sőt a közlekedés is sokkal jobban szervezett. Ahogy Mumbai fő közlekedési eszköze a Padmini 16 nevű autó úgy Kalkuttának ugyanez az Ambassador 17. Míg az előbbi olasz úgy utóbbi angolok tervek alapján készült de idővel az indiaiak továbbfejlesztették. Illetve toldozgatták csak, hogy pontosak legyünk. Minden esetre nagy élmény mindkettő. Az

18 alapvető biztonságérzet csírája sincs meg bennük, de cserébe jó hangosak motorilag és dudailag is. A város kiemelkedő épülete a Viktória emlékmű melyet Viktória királynőnek építettek, de ő maga sohasem látogatott el Indiába, így csak fényképen láthatta. Forgattunk még a belvárosban, ahol a régi koloniális épületek között az ember teljesen úgy érezheti magát mint London egyes részeiben. Sok épületet egyszerűen csak ugyanazon tervek alapján építettek fel mint pár ezer kilométerre levő eredetijüket. A virágpiac és a Howrah-híd is Kalkutta fontos látnivalója. A híd lábánál éppen ballywoodi vagy ezen a részen tallywoodi filmet forgatnak de nem tudunk a közelébe menni. Az indiai film pedig nagyon érdekes. Mindegyik arról szól, hogy a szegénysorból származó fiú nem lehet a gazdagabb lány férje, mélyen gyökerező szerelmük ellenére sem. Ezt többféle megközelítésben láthatjuk kibontakozni, de visszatérő elemként filmen belül is többször előfordul a városból kitáncolós és hirtelen egy hatalmas zöld mezőn tovább folytatódós figura. Aztán hirtelen előkerül egy hatalmas tölgyfa és persze a népes tánckar is. A rossz ember az igazi férj, már akinek majd jár a nő, irgalmat nem ismerő mimikával szemléli a táncot. Majd közbelép, illetve közbetáncol, és próbálja átvenni az irányítást. Magyarul, rángatják a szerencsétlen nőt összevissza. Aztán hirtelen táncos rész autós üldözésbe csap át, menekülés, megint mező fa vízesés, és a fentiek értelmezhetetlen újra játszása. Ha szerencsénk van akkor 3 óra múlva egy csók is elcsattan. Egy átlag mozifilm minimum 3 órás és szünet is van közben, és a moziközönsége folyamatos tetszésének vagy éppen nem tetszésének ad hangot. Bollywood 18 Az indiai filmgyártás már a kezdetektől jelen volt a filmművészetben. A XX. században globális vállalkozássá nőtte ki magát a hollywoodi és kínai filmgyártás mellett ben a statisztikák szerint India gyártotta a legtöbb filmet, ezzel megelőzte a filmkészítés fellegvárát, Hollywoodot is. Az indiai filmgyártás magja Bollywood, ami nem összekeverendő magával az indiai filmiparral, bár túlnyomórészt onnan származnak az ország filmjei. Bollywood nem egy földrajzi név, inkább egy fogalom. A kifejezés Bombay (a mai Mumbai) és a filmgyártás fellegvár Hollywood nevének összeolvasztásából született. Mára filmes nagyhatalommá vált, és több filmet bocsát ki éves szinten, mint Hollywood. Este a szálláson furcsa zajra lettem figyelmes. Mondjuk folyamatosan furcsa zajok vannak mindenhol, de ez nagyon közelinek tűnt és zavaró volt. Mintha egy egér szorult volna a táskámba és próbálna menekülni. Aztán rögtönzött kis nyomozásom kiderítette, hogy nem mintha, hanem az. Nem fogok sikítva felugrani az ágyra, de harcolni sem fogok vele, nyilván nem jó ha egy ilyen állat megharap. Lementem a recepcióra, ahol a szálloda igazgatója, éppen egy angol pár becsekkolását intézte. Gondoltam kegyes leszek, ezért diszkréten az igazgató fülébe súgtam, hogy a szobámban van egy egér. Mire a legnagyobb nyugalommal felnéz és hangosan annyit kérdez, hogy kicsi vagy nagy. Őrület. Na akkor fenébe az amúgy sem fényes reputációtokkal, és már kicsit ingerülten de nem hangosan válaszoltam neki, hogy nagy, és azonnal tüntesse el. Pár perc múlva kopog egy 17 éves forma szokásos samesz, és kérdezi hogy hol az egér. A táskámban banyek. Kihúzza a folyosóra, és kipiszkálja az egeret, majd a gumipapucsát lekapva elkezdi kergetni szerencsétlen párát. Úgy félperces fogócska után, győz a papucs, az egér törött nyakkal a padlón marad. A boy elégedetten rám néz, és büszkén elindul mint egy hős hadvezér a győztes csata után. Az éjszaka nem telt túl békésen, gondolom egérpapa és egérmama folyamatosan kereste a kis csellengőt. Aztán volt itt még egy kisebb problémám is amin a társaság több mint kétharmada ezidáig már átesett. Szerencsére nagyon enyhe lefolyású volt és csak kétszer kellett rohannom. A sors fintora, hogy egy multinacionális pizzéria (Domino) savanyú sült krumplijába szaladtam bele. Az első falatnál tudtam, hogy valami nem stimmel, de már késő volt. Szerencsére reggel indultunk tovább

19 Természetesen a folyosón még mindig ott volt a kisegér. Ugyan már, karbantartó és takarító az két külön szakma kérem. MAJAPÚR A buszút címe: Bátraké a szerencse, avagy 120 kilométer életveszélyben. Volt egy film régen, Féktelenül címmel, melyben egy buszt nem lehet lefékezni, de ennek ellenére minden közlekedési helyzetben megmenekül. Gondolom jó sokba került elkészíteni. Ha ezt az öt órás (!) utat felvettük volna videóra, izgalmasabbat tudtunk volna csinálni mint bármilyen buszos katasztrófás film az biztos. Valahogy az indiai sofőr csak úgy tudja elképzelni az utat, mint egy autóversenyt. Sajnos minden indiai sofőr ilyen. Gondolom ez kreszvizsga előírás náluk. A visnuizmus 19 a hinduizmus három fő ágának egyike. Elsődleges és legfőbb istennek Visnut, vagy annak egy megtestesülési formáját, avatárját ismeri el. Alapját Visnu földre szállásainak mítosza képezi. E tanítás szerint, amikor a világ végveszélybe kerül, Visnu avatár formájában leszáll a földre, hogy megmentse azt. Visnunak 10 fő avatárja ismert, a vaisnavizmus szempontjából a két legjelentősebb Ráma és Krisna. A vaisnavizmus mai híveinek száma háromszázmillió körül van, zarándokhelyeik India minden részén megtalálhatók. A legjelentősebb Májápúrban van. Gora elmondja, hogy itt épül a világ legnagyobb temploma. Aha. Kis falucskába érkezünk, a környezet semmiben nem különbözik a szokásos indiai szeméttelep érzéstől. Egy nagy kapun keresztül egy elkerített részre érkezünk. Ahogy kiszállunk a buszból nem tudjuk nem észrevenni, hogy az az épület ami félkészen áll előttünk, az tényleg valami akkora monstrum amilyet még templomban nem láttam. Így félkészen is lenyűgöző. Másnap szerencsénk volt találkozni az épület tervezőjével, aki készséggel végigvezet minket az építkezésen. Ő is megerősíti, hogy ez lesz a világ legnagyobb temploma 20. Egy kisebb kirándulást teszünk a Gangesz holtágában. A hajó amivel átkelünk a túlpartra, autó kivételével mindent szállít, embert állatot, kerékpárokat. Nagyon zsúfolt, és ahogy ez Indiában lenni szokott, az ember semmiféle biztonságérzettel nem rendelkezik. Ez az egész út olyan, mint egy túlélő túra. Nem titok, hogy szerencsére mindenkinek sikerült szerencsésen kipipálni. Bár volt egy eset amikor ez egyik társunkat elütötte egy motorbicikli, és ő, egy félfordulatos szaltóval esett a földre. Ebben az esetben a motoros megállt. Kis rábeszélésre még elnézést is kért. De nem mindenki ilyen szerencsés. A túlparton kerékpáros riksákba ültünk hogy meglátogassuk a 95 éves embert aki 85 éve őriz valami tüzet amikor a falucska határában páran látják, hogy egy motoros riksa elüt egy embert. A tűzőrző ember éppen alszik, de amikor motoszkálásunkkal felébresztjük, tiszteletünkre mantrázásba 21 kezd, amit jó sokáig nem hagy abba. Gora elmondja, a bácsi életét, amit jóformán teljes egészében ebben kis templomocskában élt le. Izgi volt. A visszaúton az ominózus kanyarban az út kellős közepén fekszik egy ember, később kiderül, hogy ugyanaz akit egy órával azelőtt elütöttek. Még bámészkodók sincsenek, úgy mennek el mellette a földekről hazatérők, mintha egy fadarab lenne. Egyébként a teste alá szorult kapából ítélve ő is egy munkás, a kollégájuk. Elkezdem ütni a biciklis hátát, hogy álljon meg azonnal, de talán még gyorsabban kezd tekerni. Hiába üvöltözünk vele, a füle botját sem mozgatja, illetve csak megvetően hátranéz és kézlegyintésével tudatja velünk, hogy ne foglalkozzunk a dologgal. A halál vagy a halálhoz vezető út, látszólag személyes probléma itt Indiában, és számunkra érthetetlen, hogy miért nem segítenek egymáson egy ilyen helyzetben. Talán pár évet el kéne tölteni itt hogy megértsük, de én azt hiszem

20 inkább megvárom amíg ez kötelező lesz. A fárasztó napot egy kiadós alvással tervezem lezárni, de ezt megakadályozza az éppen aznap kitört tavaszünnep. Ez azt jelenti, hogy az emberek hirtelen elkezdenek örülni, és ennek hangot illetve komoly hangerőt is adnak. Szinte minden házban van egy jó kis hangfal amit maximumra tekerve indiai dalokkal terhelnek. No meg minket is terhelnek nagyon is, bár mi is lehet jobb egy baromi torz és baromi hangos indiai népdalnál persze többszörös kánonban, minden szomszédos kertből! Szerintem semmi. Illetve egy jó meleg fürdő. A szálloda annyira új, hogy mi vagyunk az első lakói. Meleg víz már csak azért sem lehet, mert piros színű tekerő sincs csak egy kék. Azért csak megkérdezem, hogy hogy is van ez. A tulajdonos, szemrebbenés nélkül válaszol. Noproblem szőr. De igen, az. Persze ezt a Hacsek és Sajót már nagyon unom, de azért mégis. Pár perc múlva az emberünk hoz egy 200 (!) literes műanyag hordót és félméteres (!) merülőforralót. Huh. Nem fogja kiégetni a hordót? Nem. Aztán meg dehogynem, de gondolom ez is noproblem. Fél óra múlva lett langyos vizem. Jó kis tervezés, biztos a bízdránkindiaikra építésziroda remeke ez is. Következő éjjel átéljük de főleg túléljük a Féktelenül című úti film második részét és szerencsésen megérkezünk a kalkuttai vasútállomásra, ahonnan 12 órás harmadosztályú vonatozással megérkezünk Puriba. A puri szálloda végre az első, amire azt mondhatom, hogy teljesen rendben van. Azért ez nem valami jó hír huszonöt nap után. Medencés, meleg vizes (igaz csak napközben), van étterme, gyönyörű tengerpartja, normális személyzete. A parton azonnal megtalál minket a helyi ember, aki felelős a turisták szórakoztatásáért, tengerparti gagyik vásárlásában való eligazításért, valamint marihuána és gyémánt beszerzéséért. Amolyan Jolly Joker. Legjobb érve az, hogy rajta kívül mindenki hamis cuccokkal kereskedik, szóval ha olcsón akarunk jót venni, akkor azt csak nála lehet. Nem nagyon foglalkozunk senkivel, leginkább azzal a tömeggel, akik médinhángeri nokia telefonjukkal fotózzák a bikinis lányokat a csoportunkból. Minden esetre nem egyszerű úgy napozni, hogy az embertől pont fél méterre rajongók és árusok hada próbál meggyőzni valamiről. Jokerrel megállapodunk, hogy másnap reggelre szerez két halászhajót és az egész csoportot kiviszik a másfél kilométerre lévő tengerparti részre, ahol állítólag hemzsegnek a cápák. Másnap hajnalban ott is van, de a hajók sehol. Sebaj, mondja sétáljunk el a halászfaluba, mert ott vannak a hajók. A halászfalu a szállodánk tengerparti részétől tízperces sétára van, de ahogy egy picit is eltávolodunk, rá kell döbbennünk, hogy ezt a köztes részt az emberek egy nagy természetes klotyónak használják. Én még ennyi szarkupacot nem láttam, összesen sem életem során. Testüket, nyilván nem kényeztetik el az emberek holmi higiéniai heppifinissel, mert egy darab papírt nem látni sehol. Állítólag halászok még a kézmosás terhe alól is fel vannak mentve. Mire átverekedjük magunkat ezen a szarságon, a társaság felének elmegy a kedve az egésztől. Sokaknak akkor, amikor látják, hogy az első hullámokon nem is annyira egyszerű túljutni, mert a tízméteresek és majdnem függőlegesre állítják a csónakot. De bátorság. Beülünk a csónakokba, csurom víz lesz mindenünk. Ülünk ülünk, mikor is jön egy öltönyös(!) ember és közli, hogy nem mehetünk sehova. Jokerünk heves vitába kezd vele, de látszik, hogy nem erősebb nála. Nekünk azt mondja, hogy ez az inspektor vagy mi a szösz csak féltékeny hogy nem ő keres pénzt ezért nem engedi hogy kimenjünk. Később nyilatkozik is nekünk, melyben elmondja, hogy Indiában a korrupció minden kezdeményezést megöl. Reggeli után, rövid városnézésre indultunk. A tengerparti sétány csak földrajzilag hasonlít egy hasonló üdülőhelyre, funkciójában nem. Vannak, árusok, szállodák, megint árusok, halottégető, szállodák, és így tovább. Micsoda??? Halottégető. Te jó ég. A strand kellős közepén egy halottégető. A hamvakat meg ugye a vízbe szórják. Itt sokkal barátságosabbak mint Váránasziban. Beinvitálnak, lehet nézelődni, őrület. A hozzátartozók megigazítják elhunyt szeretteiket a máglyán, miközben érzelemnyilvánításnak se híre se hamva. Már elnézést az áthallásért. Hogy ez a felfogás könnyebbé teszi-e a gyász folyamatát nem tudom. De nekünk nagyon felkavaró volt az biztos. 20