2011. szeptember ~ VIII. évf. 2. szám. ...van Szószólónk (1Jn2,1)

Átírás

1 TARTALOM Pünkösdhétfői családi nap 2 Mi lesz veled, Szendrőlád? 2 Bíró Terézia-díjasunk, Kozák Polett 3 Út a keresztségig 6 TALÁLKOZÁS Rátay Csabával 7 Hagyományos és alternative 8 Barangoló istentiszteletek 9 Istentiszteleteink 13 Ahogy mi éltük át 14 Szolgálat a gyermekek között 15 A pünkösdhétfő 15 Közös készülés 16 Zenekar 16 Egy nehéz prédikáció története 17 Közös szolgálat, és ami elvihető 18 Iskolapélda 18 GYÜLEKEZETI HÉT 19 Gyülekezeti hét és konfirmáció 23 SZOMSZÉDOK A fesősófalvai és halli gyülekezetek 25 ÉLMÉNYBESZÁMOLÓK Kalandozások az ókori Hellászban 27 Székely viccek 30 Munkatársi hétvége Szolnokon 30 PRESBITERJELÖLTEK 31 A megtalált tálentum 38 EGÉSZSÉGROVAT Szabad szemmel láthatatlan 39 Kufárok alkonya 41 KÖNYVMOLY Köszönet Istennek A családbarát gyülekezet 42 Vasárnapi lekciók 43 Rendszeres gyülekezeti alkalmak oldal Vigyázat! A szeptember ~ VIII. évf. 2. szám...van Szószólónk (1Jn2,1) Nem volt előzetes ismeretünk erről. Szinte véletlenül találkoztunk a gyülekezettel. A gyülekezet lendülete és munkája akaratlanul is sodort minket magával. Azt lehet mondani, hogy majdhogy beleolvadtunk a gyülekezet segítő folyamatába. Mivel annyi szeretetet és munkát láttam a gyülekezet adományosztásában, annak megszervezésében és lebonyolításában egyaránt, arra gondoltam, hogy legyen a film a gyülekezet munkájára felfűzve. Így készült el a Mi lesz veled, Szendrőlád? című kisfilm. Úgy látom, hogy ez a kis református gyülekezet különösen is a számarányát figyelembe véve aktívan részt vesz a település életében, és olyan tevékenységeket is folytat, amelyre bár óriási igény mutatkozik korunkban, sajnos mégsem tartozik hagyományosan az egyházi tevékenységek közé. 7. old Nem sokkal később egy fiatalkori ismerősöm felbukkanása indított el a buddhizmus felé. Már maga az irányzat is tetszett: Gyémánt Út. Ki akartam próbálni, meg akartam tapasztalni azokat a dolgokat, amelyekről írt. Na meg persze a titkos tanítások ígérete sem volt közömbös számomra. Egyre többet foglalkoztam az ezotériával és a buddhizmussal. De ahogy beleástam magam, egyre inkább kezdett az egész zavarossá és ellentmondásossá válni. Az ezotériát fogyasztói vallásnak kezdtem látni, ahol a sokszínűségben mindenki megtalálhatja azokat az irányzatokat, amelyben a legkellemesebb számára hinni. A buddhizmussal pedig az lett a bajom, hogy számos ellentmondást fedeztem fel az eredeti tanítások, az eredeti filozófia, ill. a mai nyugati lámák egyébként nagyon hatásos tanításai között. 24. oldal Akkoriban különbséget világi és egyházi zene között tettek, és minden zeneszerző írt mindenfélét. Bach H-moll miséjét és H-moll szvitjét ugyanaz a zeneszerző komponálta, csak ez utóbbit a többi zongoraversenyével egyetemben! kávéházakban adták elő szórakoztató céllal beszélgetések és nagy nevetgélések háttérzenéjeként. A D-moll toccata és fúga szintén egy emberöltővel korábban élt spanyol hegedűverseny átirata, amelyet ráadásul Bach szintén szórakoztató céllal írt. Tehát amikor a D-moll toccatát hallgatjuk nagy áhítattal egy ún. zenés istentisztelet keretében, egy kávéházi háttérzenét hallgatunk. 8. oldal A gyermek közötti szolgálatban a hangsúlyt a gyülekezetünkben az élményközpontúságra helyeztük. Azt látjuk, hogy az idősebb generáció tagjai is, amikor visszaemlékezik régi gyülekezeti emlékeire, nem a prédikációk vagy gyermek-istentiszteleti tanítások tartalmát emlegeti, hanem azokat az élményeket, amelyek személyessé lettek a számára. A mai gyülekezetnek azokat az utakat kell megkeresnie a kisebbek közötti szolgálatban, amelyek abban segítik őket, hogy a későbbiekben is tudjanak, sőt akarjanak a gyülekezet közösségéhez tartozni. 15. old. ÁRA: 450 Ft Nekem a barangoló istentiszteletek azért jelentenek sokat, és azért szeretem őket, mert ezek a prédikációk lehetővé teszik, hogy úgy tudjak befelé figyelni, ahogy arra más istentiszteleteken nem nyílik módom. Ugyanakkor azt is meg tudom élni, hogy létem nem a testem határánál ér véget. 9. oldal Mindketten a férjemmel azt gondoltunk, hogy ehhez a gyülekezethez szívesen tartoznánk, mert ha ilyen klasszul sikerült a fogadtatás, biztosan a folytatás is hasonlatos lesz. Hát így történt. Azóta, amikor időnk engedi vasárnap reggel korábban mint szoktunk, sokkal korábban felkeltem a család férfi tagjait, és indulunk Hetényegyházára.14.old Áttanulmányoztunk az ógörög szöveget is. Majd megpróbáltuk beleélni magunkat a leírt eseménysorba, megfigyeltük a szereplőket, a háttéreseményeket, a kortörténeti sajátosságokat, különböző bibliafordítások árnyalatait és a hangulatot. 16. oldal olvasása maradandó változásokat eredményezhet! szeptember VIII. évf. 2. szám 2. oldal

2 Pünkösdhétfői Családi Nap Újra tapasztalható volt, hogy az egy akarat, a közös cél, s az azért szóló imádságok meghallgattatásra találnak. Kedvesek lehetnek az Úr előtt próbálkozásaink, szolgálataink, erőfeszítéseink stb., ha az nem öncélú. De hiábavalóvá is válhat minden áldozat, ha csupán emberi érdekekre alapoz, s kifelejti belőle az Urat, aki erőfeszítéseinket áldássá formálhatja. Felragyoghatott az Ő jelenléte ezen a napon is, az igehirdetésben, szóban, énekben, zenében, és játékban, a keresztelésekben, a legújabb Bíró Terézia-díjas köszöntő szavaiban, a gyülekezetünkről készült filmben látható szolgálatokban éppúgy, mint azok közös munkálkodásaiban, akik tettek ezért a napért valamit. A meghívásoktól, takarítástól, tereprendezéstől kezdve, szervezésen, tervezésen, alkotásokon keresztül, az igeszolgálatokon, programokon át, a vendégek kényelméért, ellátásáért, jó hangulatáért végzett szolgálatokig. Megjelenhetett az isteni szeretet többlete a gyerekek vidám, érdeklődő vagy éppen rácsodálkozó tekintetében, a felnőttek és ifjak, a rokonok, ismerősök, vagy éppen a csak most találkozók közös játékában, az egymás segítésében, az egymásra figyelésben is. Ez a nap is példázhatta azt, hogy sok olyan tagja van gyülekezetünknek, akik jelenléte, elköteleződése messze túlmutat a felszínes vallásosságon, az örömhír továbbadására, mások gazdagítására törekszik. Azt reméljük, hogy a közös élményeken keresztül valakinek, valakiknek megszólítóvá vagy megerősítővé válhatott ez az családi nap is. B. Kisné Edit Beszélgetésvezető: Pálfi Balázs, az MR1 Kossuth Rádió szerkesztő-riportere, Bíró Terézia-díjas Résztvevők: Kozák Polett, főszerkesztő-helyettes (KTV), Bíró Terézia-díjas Ferenczi Zoltán, lelkipásztor Oravetz Anett, a katasztrófaakció adománykoordinátora P.B.: Köszönöm azoknak, akik megnézték ezt a filmet. Nehezen tudok most megszólalni, bár lehet, hogy ez közhely. Dupla szemüveggel néztem a filmet: egyrészt, mint érdeklődő, mert kíváncsi vagyok, hogy mi van a világban. De volt egy másik szemüvegem is, hiszen én is csináltam valamikor ilyen filmeket. Így pontosan tudom, hogy mennyi munka van mögötte, de ez a nézőt nem kell, hogy érdekelje. Először azt kérdezném, amit a film címe is kérdez: Mi lesz veled, Szendrőlád? Mi lett vele? Miután megnéztem a filmet, engem rögtön az kezdett el érdekelni, hogy most mi van Szendrőláddal? Mi az, amit tudtok? Mi lett Szendrőláddal? F.Z.: A film forgatása után még egy alkalommal visszamentünk Szendrőládra augusztusban, és két kamionnyi, ill. egy teherautónyi bútorszállítmányt vittünk el. Az egy lényegesen feszültebb helyzet volt. Előfordult, hogy a csapat bent ült a kisbuszban és Ferenczy Józsival próbáltuk megteremteni a munkakörülményeket. Tehát egy veszélyesebb időszak volt az augusztusi árvízi akciónk. A segélyszállítmányok már lecsengőben voltak és hihetetlen marakodás volt. Egészen megdöbbentő élettörténeteket láttunk és éltünk meg. Amit tudok, hogy a házak jelentős része újjáépült. Ez a település mélyszegénységben élő falu, tehát komoly lehetősége a maga etnikai összetételével és munkahelyteremtési lehetőségével nem nagyon van. Majdnem azt lehet mondani, hogy mínusz 10-ről mínusz 11-re csúsztak ezek a szegény emberek, de mégis hihetetlen élni akarással rendelkeztek. Volt olyan család, aki négy árvizet élt már át, és mind a négyszer talpra állt. Reméljük, hogy nem lesz ötödik. P.B.: Miközben néztem a filmet, azon gondolkodtam, hogy hol vannak a sztereotípiák, amelyek a mélyszegénységben élőket, illetve a magyarországi cigányságot illeti? A szereotípia önmagában nem negatív fogalom, csak egy tény, hogy bizonyos dolgokról összefoglalóan hogyan gondolkodunk. Akkor van baj, ha ezek a sztereotípiák rányomják a bélyegét az egész képre. Hogyan tudtátok és ez most neked szól, Polett kikerülni azokat a sztereotípiákat, amelyek ott voltak a képeken? Tudom, hogy felvetettek olyan helyzeteket, sztereotípiákat, történéseket, amelyekből lehetett volna egy nagyon ütős, durvább filmet csinálni. Ehhez képest ti nem csináltatok durva filmet. Egy nagyon visszafogott és udvarias, de nem udvariaskodó filmet készítettetek. K.P.: Igen, az arányokat mindig nagyon nehéz megtalálni. Nagyon fontos, hogy mit akar a film rendezője kihozni a filmből. Balázs minden bizonnyal arra gondol, hogy voltak veszekedős, acsarkodós jelenetek, de a film nem erre lett kihegyezve. Én nem ezt láttam túlsúlyban Szendrőládon. Lehet, hogy egy szenzációhajhászabb filmet lehetett volna készíteni, ha veszekedős, hangzatos jelentekre fűzzük fel a filmet, de nem ez volt a cél. A cél az volt, hogy az összefogást, egy pozitív példát, egy olyan lelkes csapatot mutasson be a film, akik szívvel-lélekkel, komolyan csinálják, amit csinálnak, és akik segítenek az árvízkárosultaknak. Valóban egy nyitva maradt kérdés, hogy mi lesz veled, Szendrőlád? De a nézőben legalább felkelti az érdeklődést ahogy Balázst is elkezdte érdekelni ezeknek az embereknek a sorsa, és bízom benne, hogy minden nézőre így hatott. folytatás a 4. oldalon szeptember VIII. évf. 2. szám

3 Szószóló: Először arra szeretnélek kérni, hogy mutatkozz be a Szószóló olvasóinak, mit lehet rólad tudni? K.P.: Kozák Polett vagyok, 33 éves óta dolgozom a Kecskeméti Televíziónál, tehát már 11 éve. 2 gyermekem van, most várom a harmadikat. Vallásomnál fogva katolikus vagyok, így nagyon megtisztelő és nagy örömömre szolgál, hogy egy református közösségtől vehettem át a Bíró Terézia-díjat. Szószóló: Hogyan és miért lettél szerkesztőriporter, újságíró, illetve műsorvezető? K.P.: Ez egy nagyon régi történet. A magyar nyelv és irodalmat mindig nagyon szerettem, és 1996-ban felvételiztem a Szegedi Tudományegyetem magyar szakára, ahová fel is vettek. A nyelvész szakra is jelentkeztem, de oda egy pont hiányzott a felvételemhez. Úgy látszik, Isten nem azt szerette volna, hogy nyelvész legyek. A rákövetkező évben felvételiztem a kommunikáció szakra. Gyakorlatilag ott szerettem meg a televíziózást. A Szegedi Televíziónál töltöttem a gyakorlati éveimet ben az egyetem utolsó évével párhuzamosan kezdtem el dolgozni a Kecskeméti Televíziónál. Szeretek itt dolgozni, mert egy országos sajtóval szemben itt nagyon sok műfajt kipróbálhatok itt: híradó, magazin, film, tehát mindenbe belekóstolhatok egy kicsit óta vagyok a Kecskeméti Televízió főszerkesztő-helyettese, szakmai vezetője. Szószóló: Hogyan kerültél kapcsolata a Méntelek-Hetényegyháza Református Társegyházközséggel? K.P.: Ez egy véletlen találkozás volt tavaly nyáron az árvízsújtotta területen. Elmentünk Szendrőládra, mert hallottuk, hogy több kecskeméti csoport is szervez adománykiosztást, de konkrétan nem tudtuk, hogy mely Szeptember 25. vasárnap Október 2. vasárnap November 1. kedd November 5. szombat November 13. vasárnap November 27. vasárnap December 6. kedd December 23. péntek Gyülekezeti programok ~ Református nap ~ Sportnap a hetényegyházi istentisztelet után ~ Barangoló istentisztelet ~ játékdélután Presbiterválasztás az istentisztelet után ~ Sportnap a hetényegyházi istentisztelet után ~ Mikulásnapi gyermekprogram ~ karácsonyi színdarab csoportok segítenek adományokkal a szendrőládiaknak. Egy vidéki televíziónak ritkán van arra alkalma, hogy egy távoli településre menjen el forgatni. Mivel nem országos televízió vagyunk, sokszor megragadunk a Kecskeméten és környékén történő eseményeknél. Ám mivel a tavalyi árvíz az ország egészének figyelmét erre a térségre irányította, mi is elmentünk Szendrőládra. Szószóló: Valójában akkor nem is tudtátok, hogy gyülekezetünk stábja akkor ott volt? K.P.: Nem, nem volt előzetes ismeretünk erről. Szinte véletlenül találkoztunk a gyülekezettel. A gyülekezet lendülete és munkája akaratlanul is sodort minket magával. Azt lehet mondani, hogy majdhogy beleolvadtunk a gyülekezet segítő folyamatába. Mivel annyi szeretetet és munkát láttam a gyülekezet adományosztásában, annak megszervezésében és lebonyolításában egyaránt, arra gondoltam, hogy legyen a film a gyülekezet munkájára felfűzve. Így készült el a Mi lesz veled, Szendrőlád? című kisfilm. Szószóló: Utolsó kérdésként szeretnélek megkérni, hogy oszd meg velünk, milyennek látod ezt a gyülekezetet. K.P.: Azt gondolom, a mai világban érték az, ha van egy olyan gyülekezet, mint a Méntelek- Hetényegyháza Református Társegyházközség, amely közösségén látszik, hogy elhivatott, és hogy komolyan gondolja azt, amit csinál. Számomra nagyon nagy érték volt, ahogy láthattam, hogy Szendrőládon majd egy héten át ott voltak a gyülekezetből, és a saját életükből több napot áldoztak a katasztrófa áldozatain való segítésre. Nekem a lelkesség, az áldozat- és szolgálatkészség példaértékű ebben a gyülekezetben. Nagyon jó látni, hogy sok a fiatal a közösségben. Azt gondolom, hogy ez a közösség egyaránt vonzó a gyerekek, a fiatalok, a családok és a középkorosztály számára is. Úgy gondolom, hogy nem sok ilyen közösség van hazánkban, de több, mint amit mi látunk. Éppen az a munkám egyik szépsége, hogy az ilyen kis közösségeket felfedezhetjük és megmutathatjuk, és azt gondolom, ebben még nagyon sok a tennivalónk szeptember VIII. évf. 2. szám

4 P.B.: A film főszereplői, a segítő közösség kicsit öntömjénező lett volna, ha egy programfilm készült volna róla, ha Zoltán megrendelte volna Polettől, hogy csináljon egy olyan filmet, amely a gyülekezetet pozitívan mutatja be. Ebben az esetben a filmben a közösség sokkal többet szerepelt volna. Itt azonban marginális szerepe volt a gyülekezeti csapatnak. A gyülekezet eldöntötte, hogy segíteni fog, a Kecskeméti Televízió csatlakozott hozzátok, és elmentetek együtt ebbe a faluba, ott készült egy csomó felvétel, és ebből a film. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem volt cenzúrázva, nem volt a gyülekezet által szerkesztve. Éppen emiatt kell nekem a kérdést feltenni (amit nem mutat meg a film): milyen az a közösség, amely ennyire intenzíven meg tud szerveződni és végre tud hajtani két egyhetes programot? Kíváncsi vagyok rá, hogy ez mennyi energiába, munkába került. Az már csak extra kíváncsiság, hogy miért éppen Szendrőládot találtátok meg? Volt valami egyházi kapcsolatfelvétel vagy ismeretség? Mert volt még néhány falu, ahová el lehetett volna menni, de ti Szendrőládra mentetek. F.Z.: Nekem semmi kedvem nem volt az árvízi történetben részt venni. Engem az életem egyik nehéz időszakában ért utol ez a tragédia. Ki voltam fáradva, lógott a nyelvem, nem akartam embereket látni, a kiégés határán álltam. Az egyik gyülekezeti tagunk, egy orvos házaspár, írt egy levelet, hogy ilyenkor illik valamit tenni és érdeklődött, hogy a gyülekezet hogyan fog segíteni, mert ők szeretnének ehhez hozzájárulni. Igazából ez zökkentett helyre, hogy most ne a saját történeteimmel foglalkozzak. Felhívtam Nettit, aki akkor a gyülekezet főállású munkatársa volt, hogy mit szólna, ha szerveznénk egy csapatot, és egy hétre elmennénk az árvízsújtotta területre. Gyakorlatilag egy hét alatt szerveződött meg a csapat, majd elkezdtünk érdeklődni, hogy melyik a legnehezebb helyzetben lévő település. Szentkirályról a Dóra házaspár által vezetett MozGo-Sped Bt. volt segítségünkre, akik nagy nemzetközi kamionokat biztosították. A helyi médiumok a Kecskeméti Televízió, a Gong Rádió, a Petőfi Népe pedig abban voltak segítségünkre, hogy az adományok összegyűljenek. Összeállt egy szakmai program pedagógusokkal, pszichoterapeutákkal és többségében a gyülekezet tagjaival, illetve a zenekarral. A Kecskeméti Televízióval egészen véletlenül találkoztunk K.P.: így van, ezt én is hozzá szerettem volna tenni, hogy mi egészen véletlenül találkoztunk. A Kecskeméti Televízió stábja nem a gyülekezet felkérésére ment Szendrőládra, hanem hallottunk róla, hogy Szendrőládon is van adományosztás. Gondoltuk, ha van adományosztás és ennek van kecskeméti vonatkozása, akkor menjünk. Szendrőládon figyeltünk fel rá, hogy lehet, hogy sokan osztanak itt adományt, de aki igazán kiveszi ebből a részét, az a Méntelek- Hetényegyháza Református Társegyházközség. A gyülekezet nemcsak odavitték az adományokat, hanem szét is osztották. Öt napot áldoztak az életükből, és szívükön viselik, hogy hova kerülnek az adományok. A gyülekezet sodrása vitt magával minket. Tehát a helyszínen és véletlenül találkoztunk a gyülekezet tagjaival. F.Z.: A filmben látott narancssárga gyülekezeti póló pedig ott a helyszínen munkavédelmi ruházat volt. Polették akkor érkeztek, mikor a rendőrség bevetési csoportja már ott volt körülöttünk. Mikor aznap megérkeztünk a helyszínre, a telep tele volt rendőrökkel, és a parancsnok mondta, hogy akar velem beszélni. Kiderült, hogy azért vannak ott, hogy minket biztosítsanak az adományosztásnál. Más segélyszervezetekkel már rengeteg konfliktus adódott. Volt, akit megvertek. Valaki teljesen jó szándékból szólhatott a rendőröknek, hogy segítsenek minket, nehogy még egy verekedés előforduljon. De mi azért voltunk ott egy hétig, hogy a leghangadóbb és legagresszívebb emberekkel előzetesen megállapodjunk. Amikor ez sikerült, a munkatársak csak akkor mentek be a kitelepítettek közé. Azt mondtam az ott élőknek, ha bármi bántódása esik azoknak, akik narancssárga pólóban vannak, elmegyünk és nem jövünk vissza. Az volt a slussz poén, amikor maguk a cigányok jöttek oda hozzánk, hogy adjunk nekik narancssárga pólót, mert félnek saját maguktól és a póló védettséget ad nekik. Kisebb atrocitásokkal megúsztuk. Egyszer volt, hogy olyan konfliktust kellett kezelni, ami pengeélen táncolt. A csapat nagyon fegyelmezetten, összeszokottan és profi módon dolgozott egy eléggé veszélyes környezetben, mindenki megelégedésére. Erre nagyon büszke vagyok, ami nem az én munkám, hiszen Oravetz Anett és Telekesné Pető Szilvi is vezetői szerepben voltak, tehát a vezetői feladatokat hárman láttuk el, és a csapat többi tagja is nagyon klasszul tudott együtt dolgozni. P.B.: Jól láttam-e, hogy bár nem tudatosan, de volt egy tisztes gender megközelítése ennek a történetnek? Most jöttem rá, hogy két helyi, női vezetője is volt ennek az akciónak, és Zoltán, mint férfi ott állt mindig a háttérben. A szereplők közül volt néhány macsós férfi, de a lényeget, az érzelmi hátteret a nők mutatták be. Tehát a nők sokkal kevésbé voltak szerepben, a férfiaknál viszont az érződött, hogy nekik most az a feladatuk, hogy nyilatkozzanak, mert ők a férfiak. Ugyanakkor a megszólaló nők nagyon jól példázták azt, hogyan lehet egy jelenséget úgy megközelíteni és megmutatni, hogy annak hitele is legyen, hogy az hatásos legyen. Tudatos volt-e ez a női megközelítés? A női megközelítés alatt az érzékenységet értem. A nők a filmben egyenjogú szerepet játszottak. De lehet, hogy ez csak az én furcsa látomásom a film alapján. Megvolt-e a konkrét szereposztás a csapatban, vagy ez csak spontán így alakult? O.A.: Az biztos, hogy az első segélyakció alkalmával többen voltak a nők a csapatban, mint a férfiak, de ha jól emlékszem a másodiknál is. De szerintem ez nem volt tudatos folyamat a csapat összeállításánál. F.Z.: A cigány kultúrában a legidősebb nőknek meghatározó szerepük van. Az első nap lementünk többen a csapatból a helyszínre, és a legagresszívabb, legelégedetlenebb, leghangosabb nőket kerestem meg. Három ilyen nőt sikerült magam köré gyűjteni, és a három közül Teréz volt az, aki a másik két nőt is kenterbe verte, és így választottuk ki őt, hogy segítsen nekünk. Ő szerepelt a filmben is. Az egész összefogás Szendrőládon így kezdődött el. Ez volt a háttere annak, hogy mi minden atrocitás nélkül megúsztuk az adományok kiosztását. A második akciónknál le kellett váltanunk Terézt, és egy férfi volt, akit kiválasztottunk vezetőnek szeptember VIII. évf. 2. szám

5 P.B.: Amikor én ilyen típusú műsort csinálok, megpróbálok tudatosan figyelni arra, hogy a társadalmi nemi szerepekben egyensúly legyen. Itt most nem szám szerinti egyensúlyra gondolok, hogy 1 férfi, 1 nő, és így megvan az egyensúly. Nem. Hanem hogy mindenki a szerepének megfelelő súlyt kapja. Ebben a filmben én úgy láttam, hogy a társadalmi nemi szerepnek megfelelő súlyt kaptak a nők. K.P.: Tehát nagyobb hangsúlyt kaptak a nők, mint mondjuk a te filmedben kaptak volna ha visszakérdezhetek? P.B.: Lehet kérdezni, csak nem tudom. Azt tudom, hogy mindig igyekszem figyelni a társalmi nemi szerepek egyensúlyára. Ez a filmben tudatos döntés volt? K.P.: Tehát tudatosan volt-e felépítve? Megmondom őszintén, hogy nem. Remélem, hogy ez nem egy hatalmas nagy szakmai hiba. Nem tudtuk, hogy mire megyünk oda, szinte semmit nem tudtam Szendrőládról, nem tudom, hogy ti mit tudtatok róla F.Z.: ugyanennyit. K.P.: Engem még az is meglepett, hogy a falu több, mint 90%-ban romalakta település. Most előlépnek a sztereotípiák, mert fehér embert a boltban és a presszóban a pult mögött láttunk, és a roma embereket az utcán. Nagyon szoros volt a munkatempó is. Hajnal 5- kor indultunk Kecskemétről és éjféltájban értünk haza, tehát nem terveztem meg tudatosan, hogy kit fogok megszólaltani. Akin úgy láttam, hogy hozzá tud rakni valamit a történethez, azt megszólítottam. De visszagondolva, valóban sok nő szólalt meg. Valószínű, hogy közlékenyebbek voltak a nők, vagy nem tudom. P.B.: Tisztességes közlés volt tőled Zoltán, hogy amikor ez a feladat megtalált engem, kicsit fáradt voltam és jobban esett volna nem azt csinálni, amit. De hogy mégis azt tudtad csinálni, amit nem akartál, az téged minősít. Pozitívan. F.Z.: Á P.B.: Várjál, még nincs vége a kérdésnek. A közösség életében is előfordul, hogy elfárad. Ezt én nem tudom megítélni félig-meddig kívülről, hogy ez a közösség milyen állapotban volt akkor, de a végeredmény számomra azt mutatja, hogy ez a közösség elég virulens ahhoz, hogy egy ilyen rendkívüli helyzetben rendkívüli cselekedeteket tudjon megvalósítani. Hogyan lehet egy közösséget úgy felépíteni és működtetni, hogy egy ilyen rendkívüli helyzetre is jó választ adjon? A jó válasz alatt azt értem, hogy egyrészt a külvilág számára pozitív cselekedetet hajt végre, de másrészt belülről is egy elégedettséget szül - a szó jó értelmében -, hogy segíthettem, hogy segíteni jó. Ezek nincsenek kimondva, legalábbis a filmben nem hangzik el. Hogyan mondódik az ki, hogy segíteni jó, segíteni kötelességem? Ez a kötelezettségteljesítés sok helyen formális. Ebben a közösségben láthatóan ez a szolgálattevés belülről jön, sőt fenn is tartja ezt a közösséget. Hogyan lehet ezt segíteni, támogatni? F.Z.: Kettéválasztanám a kérdést. Azt gondolom, hogy minden közösségnek van egy fejlődési íve, és ezekben a fejlődési szakaszokban vannak krízisek, ami eredeti értelme szerint ítéletet jelent. A saját életünkben is eljutunk krízis pontokig, melyek megítélik az életünket, az eddigi cselekedeteinket és döntéseinket. Az a nagy kérdés, hogy ezekben a fejlődési fázisokban tudunk-e a saját kríziseinkre úgy tekinteni, mint lehetőség. Ez általában konfliktusokban jelenik meg. Én azt hiszem, szabad nem titkolni, hogy úgy élünk, mint egy nagy család, köztünk is vannak konfliktusok, nézeteltérések, valaki más értékeket tart fontosnak. A közösség életében ez fontos. Azt gondolom, hogy ez az időszak egy megítélt időszak volt, amikor újra kellett gondolnunk, hogy ahova eddig eljutottunk, az tényleg jó és helyes-e, az utunkon vagyunk-e? Nagyon sok döntésünkben megmérettettünk, de ezek fontos pillanatok voltak. Engem talán jobban megterhelt, mint ahogy kellett volna. Ami az én szerepeimet illeti, én elég sok vezetői szerepben működöm, és tudatosan törekszem arra, hogy ezeket váltogassam. Mielőtt idekerültem, ebben a gyülekezetben is a lelkipásztor a hagyományosan megszokott módon a gyülekezet életének centrumában volt megtalálható. Én ugyanakkor azt gondolom, a közösségi döntések mindig fontosabbak. Ezt tartom a biblikusabbnak is. Ebben a segélyakcióban nekem viszonylag nagy felelősségem volt, mert nekem kellett garantálni, hogy senkinek ne essen baja. És voltak zökkenések is. Ezeket kezelni kellett. Minden este át kellett ezeket beszélnünk, sokszor éjszakába nyúlóan. De lent a terepen például Szilvi munkaterületén én beosztott voltam, és abban a szerepkörömben én végrehajtó voltam. De a gyülekezetben sem akarok központi helyen lenni. Sokakat meglep, hogy amikor vendég igehirdető szolgál, én nem vagyok fekete-fehérben, mint egy Orion tévé, hanem leülök egy székre a többi gyülekezeti taggal együtt, mint bárki más. Ezt nagyon fontosnak tartom, hogy az ember legyen képes kilépni a lelkészi szerepeiből. P.B.: Egy gyülekezet is kiléphet a saját szerepeiből, és például azt mondja, hogy irány Szendrőlád vagy irány egy erdélyi kirándulás. Az a fajta közösségi élet, ami ebben a nagy családban történik, mennyire szokatlan? O.A.: Nagyon szokatlan. A Dunántúlon tanulok már egy éve, és több református gyülekezetben járhattam. Mindig is tudtam és éreztem, hogy ez a közösség nem egy szokványos református közösség, és más, mint egy hagyományos református egyházközség, de igazán ebben az évben döbbentem rá erre. P.B.: Egyre jobban azt látom, hogy egy közösség szervező erők nélkül nem működik. Ha nem Zoltán a szervező erő, akkor mi a szervező erő? Furcsa dolgot tapasztalok itt: emberek kommunikálnak egymással. Ez nagyon szokatlan, nem jellemző mindegyik közösségre. O.A.: Szerintem egy közösség működésénél nagyon fontos, hogy mindenki megtalálja azt a feladatkört, szolgálatot, ami hozzá leginkább illik, amihez ő kapott adottságot. Ha nekem olyan szolgálatot kéne végeznem éveken át, amihez semmi adottságom, képességem és kedvem nincsen, akkor az nagyon megterhelő lenne, és annak nem is lesz gyümölcse. A kulcs az, hogy minden gyülekezeti tag megtalálja az Istentől kapott ajándékait, amivel hozzá tud járulni ahhoz, hogy a közösség működő, mozgó, élő legyen. Egy lelkipásztornak pedig fontos feladata, hogy meglássa az emberekben ezeket szeptember VIII. évf. 2. szám

6 K.P.: A vágy már megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne folytatni, főleg mikor újranéztem a filmet. Tényleg igényli a folytatást, úgyhogy én igen, szeretném. Várom rá a megfelelő alkalmat, hogy mikor érdemes újból elmennünk Szendrőládra, talán a gyülekezettel együtt. az értékeket és ajándékokat, és ne kérjen meg valakit olyan szolgálatra, amire nem alkalmas, amire viszont alkalmas, abban viszont erősítse az illetőt, hogy a képességei kibontakozhassanak. P.B.: Polett, hozzád lenne még egy kérdésem: lesz-e folytatás? Én alig 79 óta rádiózom, de nagyon ritkán tudom megcsinálni, hogy utána tudok menni a történetnek. A te fejedben van-e valami terv erre vonatkozóan? P.B.: Inkább ne menjetek együtt Szendrőládra, amilyen módon mentetek. A gyülekezet gondolkozik azon, hogy elmenjen és megnézze, mi történt azóta? F.Z.: A helyzetet egy kicsit bonyolítja, hogy ott nagy valószínűséggel egy olyan konfliktushelyzet alakult ki, amely abból adódott, hogy volt egy helyi közszereplő, akinek úgy tűnhetett, hogy a mi jelenlétünk az ő dicsfényét egy kicsit tompítja. Ezt mi nem tudatosan csináltuk, de ő nagyon szeretett volna ráülni erre az egész történetre, és egy nagyon érzékeny helyzet alakult ki Szendrőládon. Bennünket ez arra kényszerít, hogy újragondoljuk, hogy elmenjünk-e újra Szendrőládra. Mi már szerettünk volna, sőt, egy képzési tervet is megcsináltam református lelkészeknek Szendrőládon egy hétig, amelynek a gyakorlati része ott helyben, a családoknál lett volna, hogy az egyház lássa azt a valóságot, amit néha nem szeret észrevenni. Hogy mi lesz a jövőben, ez számunkra elég összetett kérdés. Most nem a mi térfelünkön pattog a labda. A mai napon azért állok itt előttetek, mert szeretném, ha meghallgatnátok a hitéletem eddigi rövid kis történetét. Hozzátok én úgy érkeztem meg, hogy túl sok tapasztalatom nem volt, mivel gyermekként nem kereszteltek meg. Volt idő, mikor ezt nagyon bántam, de a mai eszemmel már nem bánom. Sőt, mondhatni örülök is neki. Ma úgy ítélem meg, így el tudom: tudtam dönteni, hogy hova szeretnék tartozni. Emlékeim szerint mindig is hittem Istenben, de nem gyakoroltam a Dennert Ildikó vallást. Elismertem az Ő voltát, és létezését, de imádkozni csak nagy ritkán volt alkalmam a saját kis módomon. Beismerem hogy az eddigi életem énközpontú volt, ma már ezt szégyellem. De be merem vallani ezt nektek is és Istennek is. És talán meg tudtok nekem ez miatt bocsátani. Isten párszor már próbára tett engem, bizonyára úgy, ahogy benneteket is. Visszaemlékezve felismertem, hogy korábban is többször szólt hozzám, de nem akartam meghallani az Ő szavát. Nem a helyes úton jártam, és valószínűleg nem is akartam volna. De mára megértem rá, hogy megpróbáljam. Ahogy kezdem látni a hitélet lényegét, vélhetően ez az út nem mindig lesz könnyű, de megpróbálok nem célt téveszteni és elveszíteni Őt szem elől. Mielőtt idekerültem a gyülekezethez, egyedül voltam a veszteségeimmel. Amióta járok istentiszteletre, a legszemélyesebb igehirdetés a húsvéti prédikáció volt, amikor a brit királyi pár esküvője tette kifejezetten átélhetővé Jézus gondolatait. [Az igehirdetés meghallgatható: között a április 19-i sorban a szerk.] Elgondolkodtam, hogy vajon nekem is van-e fehér ruhám, és hajlandó lennék-e felvenni azt. Ezek mind olyan kérdések, amelyek felett nem suhanhatunk csak úgy el, hanem ezeket meg kell vitatnunk saját magunkkal és Istennel is. Rengeteget gondolkoztam, hogy nekem van-e fehér ruhám, és hogy hajlandó lennék-e viselni azt. sárnapon került megkeresz- Kozma Patrik is ezen a va- Azóta a válaszom erre a kérdésre: igen! Lehet hogy ez még most a külvilág számára ez nem jól látható, de én már érzem, és remélem, ti is hamarosan látni fogjátok. Szeretném, ha ez a mai nap közös ünnep lenne számunkra, amikor odaállok Isten elé, a keresztségben átélni és megerősödni a bűnbocsánat csodájában. Isten ajándéka, hogy leveszi a vállunkról a terhet. Már kezdem érezni, hogy bármi is történjék velem, soha nem leszek egyedül. Remélem, ti is mindig mellettem álltok, és ami a legfontosabb, hogy Ő elfogad és vigyáz rám! Szeretnék közétek tartozni! Ti már ezt az érzést átéltétek. Elköteleződöm Isten mellett, mert keresztyén szeretnék lenni. Köszönöm! szeptember VIII. évf. 2. szám

7 Szószóló: Hogyan került kapcsolatba a családterápiával? R.Cs.: Pszichológus voltam, de már előtte is foglalkoztam kutatásokkal. Már akkor feltűnt, hogy az akkor alkalmazott megközelítésekből hiányzott a család. Mindig csak az egyénnel foglalkoztak, annak ellenére, hogy minden ember családban él, ott nő fel. A szociológia pedig már nem vizsgálta a családot, ez a tudomány a tágabb környezettel foglalkozik. A családterápiában ismertem fel azt szemlélete, amely a kettőt egységben látja: fontos szerepet tulajdonít az egyénnek, de az egyént körülvevő kapcsolatrendszernek is. Szószóló: Mikortól beszélhetünk Magyarországon családterápiáról? R.Cs.: Az 1970-es évek végén, 80-as évek elején volt pár pszichológus, akik a pszichiátriai klinikán elkezdték megosztani tapasztalataikat egymással, és ebből alakult ki egy rendszeres közös gondolkozás, kölcsönös olvasmányélmények megosztása, illetve esetek megbeszélése. Szószóló: Ekkor alakult meg a Magyar Családterápiás Egyesület? R.Cs.: Nem, ekkor még csak egy családterápiás munkacsoport jött létre, amely a Magyar Pszichiátriai Társaságnak volt a munkacsoportja. A Magyar Családterápiás Egyesület 1989-ben jött létre. Szószóló: Melyek voltak az első lépések a MCSE életében? R.Cs.: Amikor megalakult az egyesület, megpróbáltuk összefogni azokat a műhelyeket, amelyek családterápiával foglalkoztak, akkor zömmel kórházak és klinikák pszichológusait és orvosait. Később jelent meg a szociális intézményekben is a családterápia lehetősége és szükségessége. Így alakultak meg a családsegítő központok és az egyesület ezeket a központokat is egy szervezetbe próbálta összefogni. A közelmúltban ellátogatott gyülekezetünkben Rátay Csaba és a képzésén résztvevő szakemberekből és leendő családterapeutákból álló csoportja. A találkozás apropóját Telekesné Pető Szilvia adta aki maga is családterapeutaként képződik itt. Néhány alkalommal ő beszélt a gyülekezetünkben zajló eseményekről, szolgálatokról, programokról. A zártkörű beszélgetésen gyülekezetünket pszichoterápiával foglalkozó,illetve éppen képzésben lévő szakemberek képviselték. Az együtt töltött nap során közös esetfeldolgozásra került sor, majd számos izgalmas vita alakult ki az egyház lehetőségét, illetve annak határait illetően, valamint néhány szakmaetikai dilemma is felszínre került. Az együttlévő szakemberek szeretnének hagyományt csinálni a kezdeményezésből, és a későbbiekben akár másokat is bevonni a jó hangulatú, őszinte és tényleg építő beszélgetésbe. A családterápia atyjaként ismert pszichiátert ekkor kérdezte meg újságunk. Szószóló: Hogyan kerültek kapcsolatba a gyülekezetünkkel, és miért döntött úgy, hogy a csoportjával látogatást tesznek Hetényegyházára? R.Cs.: Telekesné Pető Szilviától, aki tavaly ősszel kezdte el nálunk a képzést, értesültem erről a gyülekezetről, és arról, hogy a gyülekezeten belül családterápia is működik. Nagyon fontosnak tartom, hogy különböző településeken, különböző intézmények hátterében meginduljanak azok a segítő szolgálatok, amelyek a családdal foglalkoznak. Szilvi elmondása alapján ezt a gyülekezetet is ilyennek gondoltam, és ezért jöttünk el a csoporttal. Azt is fontosnak tartom, hogy a családterápia az egyházon belül is jelen legyen. Nem feltétlen úgy, mint családterápia, de maga a rendszerszemlélet (tudniillik, hogy az egyént a kapcsolataiban lássuk) megítélésem szerint nélkülözhetetlen. Az egyház még ma is a legnagyobb szociális hálóval, kapcsolati rendszerrel rendelkező intézményrendszer, és óriási a jelentősége van. Azt gondolom, nagyon fontos lenne az egyházon belül a rendszerszemléletű segítő hálózat megerősítése. Nem kifejezetten a professzionális családterápiára gondolok itt, hanem a rendszerszemléleti alapon szervezett önkéntes segítői hálózatra. Szószóló: Mit tehet egyházközség ezért? R.Cs.: Olyan kezdeményezésekre gondolok, mint amit itt, ebben a közösségben is látok. Fontos lenne megpróbálni a gyülekezet tagjait olyan szolidaritásra, együttérzésre, segítőkészségre szoktatni, olyan értékeket átadni, amivel tudnak egymásnak segíteni, egymásra figyelni. Ebben a gyülekezeteknek legalább olyan fontos szerepük van, mint a szakmai szervezeteknek. A család érték. Az egymással vitában élő házaspároknak persze könnyen lehet azt tanácsolni, hogy váljanak el, de arra már kevesen gondolnak egy ilyen tanácsnál, hogy miket kell átélnie az elvált szülők gyermekeinek, ugyanis ennek nagyon súlyos későbbi következményei vannak. A szülők döntésének következményeit bizony a gyerekeknek kell valahogy jóra fordítaniuk a saját házasságukban és ez nem kis feladat. A vitázó házaspároknak meg kell adni annak a lehetőséget, hogy bár vitáznak, és kritikus helyzetek alakulnak ki családi életükben, mégse a válás legyen az első megoldás. Ehhez olyan helyekre van szükség, ahol el lehet mondani a problémákat, és lehet reményük, hogy tudnak nekik segíteni. Ezért fontosak a közösségek is, ahol az ember megtapasztalhatja, hogy másnak is voltak vitáik, problémáik, kríziseik, de ezek bizonyos idővel és erőbefektetéssel megoldódtak. Szószóló: Hogyan értékeli a mai napot? R.Cs.: Nagyon örülök, mert nagyon pozitívnak látom. Elsősorban azért, mert nagyon személyes volt, amiket a gyülekezetről hallhattunk. Látszik, hogy Zoli egy közösséggel együtt dolgozik, megosztja a munkát, annak felelősségét és az áldásait is. Úgy látom, hogy ez a kis református gyülekezet különösen is a számarányát figyelembe véve aktívan részt vesz a település életében, és olyan tevékenységeket is folytat, amelyre bár óriási igény mutatkozik korunkban, sajnos mégsem tartozik hagyományosan az egyházi tevékenységek közé. Szószóló: Végül, de nem utolsó sorban, szeretnénk, ha bemutatná a Szószóló olvasóinak a saját családját! R.CS: 48 éve vagyok házas, tehát elég régóta. Két lányunk van és négy unokánk. Feleségem nem a segítő szakmában tevékenykedett, mielőtt nyugdíjas lett, hanem képzőművészeti tárgyak, képek sokszorosítását és forgalmazását végezte a Kultúra Külkereskedelmi Vállalatnál. Szószóló: Köszönjük a beszélgetést! Az interjút készítette: Oravetz Anett szeptember VIII. évf. 2. szám

8 Ferenczi Zoltán Gyülekezetünkben már hosszú évek óta gyakorlati kérdés és közösségi vita, hogy mi a cél és mi az eszköz. Az istentiszteletek tekintetében ez kifejezetten kényes téma. Ugyanis egyfelől minden gyülekezet érzékenységétől függően valamilyen fokon szenved attól, hogy vannak olyan kereteink is református liturgiánkban, amelyek ma már nem segítik, hanem gátolják, jobb esetben érthetetlen fordulatokat jelenítenek meg az istentiszteleti szertartásban. Másfelől vannak olyan keretek, amelyekhez minden református gyülekezet igazodni szeretne. Aki valamelyest nyomon követi egyházunk liturgiájának jelenleg is tartó átalakulásának folyamatát, számos ilyen dilemmával kerülhet szembe. Ebben a kettősségben nem egyszerű feladat megtalálni azt a szűk ösvényt a gyülekezetépítés során, amelyen érvényesül: a mi Urunktól kapott elsődleges küldetésünk (ti. hogy tegyünk tanítvánnyá minden népeket), véletlenül sem lépjük át egyházunk kereteit, ráadásul az Isten tiszteletéhez méltó, ill. a lehető a tőlünk telhető legmagasabb színvonalú szolgálatok kaphassanak csak teret, legyen az a liturgusok szolgálata, az igehirdetés, az énekek vagy a zene, mindezek mellett mégis képes legyen arra, hogy betöltse küldetését, azaz képes legyen megszólítani a mai kor emberét. A kérdés ez utóbbi ponton válik igazán izgalmassá. Ugyanis a gyakorlatban egyházunkon kívül-belül olykor azt láthatjuk, hogy az emberek megszólítását a színvonal, a minőség rovására látják megvalósíthatónak. Vajon miként lehet igényes, magas színvonalú, hiteles, református és a küldetését is betöltő református istentiszteletet megjeleníteni egy olyan kis létszámú gyülekezetben, mint a miénk. A kérdés részletes kibontása szétfeszítené jelen kereteinket. Azt figyelhetjük meg, hogy ebben a témakörben is az egyházi gyakorlat ismét a nagy létszámú gyülekezeteknek kedvez. Egy olyan gyülekezet, amelybe ember jár vasárnaponként (még ha már ez a gigantikus méretű templomokban is ritka), semmi problémát nem jelent, hogy különböző idősávokban különböző rétegigényeket megjelenítő istentiszteletek legyenek. Erre a leggyakoribb példa hazánkban a vasárnap délutáni ifjúsági istentiszteletek, vagy pl. az USÁ-ban az, hogy ugyanahhoz a gyülekezethez tartozó különböző igényű csoportok egymás után vesznek részt az istentiszteleteken. Nem akarva aláásni ennek a modellnek a létjogosultságát, csak jelzem, hogy az újszövetségi gyülekezetek kultuszi életében nem olvasunk külön zsidó, pogány, praetoriánus, volt leprás stb. alkalmakról. De egy kis létszámú gyülekezetben ilyenre akkor sem lenne lehetőség, ha a közösség szívesen köteleződne el ilyen gyülekezetépítési szemlélet mellett. Amit mi megtehetünk, hogy a vasárnapi istentiszteletek során törekszünk kielégíteni az összes gyülekezeti réteg igényét lehetőség szerint közös érdekké kovácsolva azt. Két olyan területre azonban külön szeretnék kitérni, amely a kérdés konfliktusos pontjait jeleníti meg. Mindenképpen célszerű lenne pillantást vetni: az igehirdetések színvonalának és az egyházi zene gyakorlatának kérdésére. Hogyan tekintsünk az igehirdetésekre? Az igehirdetésekhez kizárólag nagy alázattal és Isten előtti tisztelettel lehet csak közelítenünk. Hitvallásunk biblikus (1Thessz 2,13) megfogalmazása szerint Isten igéjének hirdetése Isten igéje. Hadd romboljuk le itt az egyik leginkább lelkipásztorok gondolatmenetéből kikövetkeztethető mögöttes mítoszt, mely szerint az igehirdetés minőségét, a megtérések számát, a hit lehetőségét az igehirdető hite, más álláspontok szerint a lelkipásztor felkészültsége adja. Mit mondhatunk erre a megtévedt gondolatra? Isten, aki a kövekből képes fiakat támasztani (Mt 3,9), elég bölcs volt ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket ne bízza ránk. Határozottan ki kell mondanunk, hogy minden megtérés, a biblikus hit, a növekedés minden formája kizárólag az Isten csodája. Urunk még a leghitványabb vasárnapi homíliát is felhasználhatja arra, hogy valakinek az életét megfordítsa. A fél-egy órát készülő lelkész is felolvas legalább egy bibliai részt, s bár szolgálata nyilvánvalóan sekélyes lesz, az Ige alkalmas arra, hogy Isten felé vezessen bennünket (Zsid 4,12). A kérdés mégsem ilyen egyszerű. Ugyanis egyfelől ez nem lehet mentség a készületlenség, sekélyesség, trehányság néha felismerhető gyakorlatára, másfelől bár igaz, hogy Isten igéjének hirdetése Isten igéje, de hogy minden vallásos beszéd igehirdetés-e, az emberi beszéd mikor, hol és hogyan válik igévé ezek rendkívül izgalmas, árnyalt teológiai dilemmák. Egy biztos, ennek megítélése is csak nagyon kivételes esetben tartozik a mi felelősségi körünkbe. Akár igehirdetőként, akár igehallgatóként a feladatunk, hogy minden akadályt elhárítsunk Isten igéje elől. Így számunkra most sokkal fontosabb probléma, ha Isten sem a növekedést, sem a megtérést, sem a hitet nem bízza ránk, milyen emberi eszközeink vannak, amelyek alkalmasak arra, hogy Istennel együttműködve (1Kor 3,9) megfelelhessünk annak a megtiszteltetésnek, hogy Ő kooperálni akar velünk a gyülekezetépítésben, igehirdetésben. Különösen is izgalmas kérdés ez, ha nem kerülünk meg még egy nehéz kérdést, amit ma egyházi körökben divat diszkréten átlépni, ti. hogy mindez hogyan érvényesíthető a mi sajátos posztmodern kultúránkban. Ugyanis nem véletlen, hogy templomaink kiürülnek, gyülekezeteink elöregednek, közösségeink egyéni érdekek kereszttüzében roskadoznak, az egyházat a mai társadalom kívülről érthetetlennek, belülről unalmasnak tartja szeptember VIII. évf. 2. szám

9 Ezért először talán célszerűbb a kritikákból kiindulni. Ezekből most csak azokra figyeljünk oda, amelyek az Istenhez való közeledés szándékából fakadnak. Leggyakrabban olyan visszajelzésekkel találkozhatunk, mint hogy az igehirdetések felszínesek, unalmasak, nem adnak spirituális élményt, dogmatikusak, nem a jelenkori problémákról beszélnek, nem adnak választ a mai kor emberének kérdéseire, nem adnak eligazítást a mai kor útvesztőiben, olyan szavakat használnak, amelyek nem vagy félreérthetők, nem követhető a prédikáció gondolatmenete stb. Természetesen tévút lenne, ha az istentiszteleteken megpróbálnánk kritikátlanul kiszolgálni minden igényt. Ugyanakkor meglátásom szerint, ha csak lehetséges, és ez nem ütközik megkerülhetetlen akadályokba, akkor ezeknek az igényeknek a megjelenítése célravezető lehet. Ugyanis a feladatunk épp az, hogy az embereket, akik keresnek, Jézus Krisztus közelébe segítsük, hogy aztán majd az illető a gyülekezet közösségében az Istennel való személyes kapcsolata megerősödhessen. Ugyanakkor az igehirdetés célja még ennél is több. Mi nemcsak azt szeretnénk, ha az Isten igéje érthetőbb lenne, hanem azt is, hogy az igehallgatók azt értsék, amit az igehirdető mondani szeretne. Ehhez persze komoly előkészületek szükségesek. Elfogadhatatlannak tartom, ha egy igehirdető úgy áll föl a szószékre, hogy alig egy órát vagy még annál is kevesebbet fordított a készülésre. Ha egy lelkész a tőle telhető igényességgel akar Istennek szolgálni, akkor ennél sokkal több időre van szükség. Mit jelent a készülés? Látszólag egyszerű dolog felállni a szószékre, és percet beszélni. Ugyanakkor ha az ember ezt kipróbálja különösen is ebben a műfajban könnyen be fogja látni, a befogadható, követhető, érzelmi és intellektuális impulzusokat is jelentő igehirdetés hetenként történő megkomponálása bizony csak komoly erőfeszítés eredménye lehet. Ennek eléréséhez komoly készülésre van szükség. Az eredeti (görög és héber) szöveg mélyebb megértése, a bibliafordítások áttekintése, a kortörténeti adatok felkutatása, a Biblián belüli és azon kívüli összefüggések összegyűjtése, adott esetben felkészültebb lelkészekkel, szakemberekkel történő konzultáció, a szentíró eredeti szándékának megértése, az Isten előtti elcsendesedés, a bibliai szöveg mai impulzusaira való ráhangolódás, az igehirdetés gondolati ívének belső, hitbeli megérése, az igehirdetés struktúrájának felépítése, a prédikáció felosztásának tartalommal való megtöltése, esetleg más igehirdetések elolvasása, illusztrációk gyűjtése stb. önmagában is legalább 6-8 órát, bonyolultabb esetben akár 20 óra készülést is jelenthet. Ám ezután még szükség van arra, hogy az igehirdető eltávolodjon a leírt igehirdetéstől, és fél-egy nap után kritikusan újraolvassa azt, és kijavítsa a nem megfelelő részeket. Ha ez megtörtént, akkor következhet a kivonatolás (ami azért szükséges, hogy az igehirdetés ne felolvasás legyen, mert az szörnyű), ill. végül a prédikáció memorizálása. Ha változtatásokat vezetünk be, annak célja minden esetben az, hogy Isten akarata sokkal érthetőbbé váljon az emberek számára. Mindezt persze úgy, hogy a lécet ne lefelé emeljük, hanem a lehető legmagasabbra. Az első ilyen változtatás az igehirdetés-vázlat volt. Az ötletet egy gyülekezeti tagunk visszajelzése adta, aki szerint az igehirdetések túl tömények, számára nehezen követhetőek voltak. Többekkel beszélgettem ekkoriban erről. Más visszajelzések, illetve a gyülekezetépítési kérdőív igehirdetésekre vonatkozó anonim visszajelzései ezt a véleményt nem tükrözték. Ugyanakkor nem tartottam kizárhatónak, hogy más is így éli ezt meg. SZŰCS DÁNIEL ~ Nekem a barangoló istentiszteletek azért jelentenek sokat, és azért szeretem őket, mert ezek a prédikációk lehetővé teszik, hogy úgy tudjak befelé figyelni, ahogy arra más istentiszteleteken nem nyílik módom. Ugyanakkor azt is meg tudom élni, hogy létem nem a testem határánál ér véget. VASS-EYSEN ÁKOS ~ Én még csak kettő ilyen barangoló istentiszteleten vettem részt. Érdekes volt, hogy mindkét alkalmon Jézus szenvedéstörténetét élhettük át, de mindkét alkalommal más-más szemszögből. Sajátos hangulatot keltett Kovács Levente gyönyörű orgona improvizációi. Nagy öröm volt számomra, hogy egy alapigéből ennyiféle gondolatot meg lehet érteni. ORAVETZ ANETT A barangoló istentiszteleteket egyrészt azért tartom fontosnak, mert így egy másik istentiszteleti formát is megismerhetünk, ami kicsit kizökkent a megszokott liturgiából. Másrészt valóban barangolhatunk a lelkünkben, a múltunkban, a gondolatainkban, az istenkapcsolatunkban. Befelé nézhetünk, elcsendesedhetünk, megállhatunk, és leborulhatunk a golgotai kereszt tövénél Jézus lábainál. A következő barangoló istentiszteletre november 1-jén kerül sor a hetényegyházi gyülekezeti házban órai kezdettel szeptember VIII. évf. 2. szám

10 Mivel az igehirdetések színvonalát nem kívántam lejjebb engedni, ezért kezdtem el bő (majdnem szó szerinti) igehirdetés-vázlatot készíteni, amely akár már az igehirdetés előtt elvehető. Azóta sokan vannak, akik már az istentisztelet elején elveszik azt, és ha leragadnak egy gondolatnál, a vázlat segítségével vissza tudnak kapcsolódni a prédikáció gondolatmenetébe. De ilyen háttere volt a vasárnaponkénti folyamatos igemagyarázat rendszerének is. A gyülekezet hitében egyre erősödő hívő magja már előre akart készülni egy-egy prédikációra. Többen utánanéztek kommentároknak, kortörténetnek, elolvastak más igehirdetéseket. Sőt! Idővel együtt készültünk egy-egy vasárnapra, s így a prédikációban rendszeresen megjelent egy-egy gyülekezeti tag javaslata, felismerése, gondolata. Voltak, akik görögül kezdtek tanulni, s szótárak segítségével közelebb kerülhettek az Újszövetségi rész egy-egy nehezebb részének eredeti árnyalataihoz is. Természetes, hogy ezeknek a keresztyéneknek sokkal többet jelentett a vasárnapi prédikáció, mint akiknek az úrnapja még mindig csak a kikapcsolódás lehetőségét jelentette. Az ő számukra valóban befogadhatatlanok voltak az Ige mélyebb összefüggései, ám a gyülekezet húzóereje már sokkal komolyabb tanítást igényelt. Ezért vezettük be Joó Sándor metódusát, mi szerint az igehirdetések műfaját vasárnapról vasárnapra változtatjuk. Így egy hónapban vannak tanítói, lelkigondozói, hitmélyítő igehirdetések és minden hónap utolsó vasárnapján evangélizációk. De az igehirdetés elsődleges célcsoportja mindig azok köre, akik tenni is akarnak Isten megértéséért, ha máshogy nem, az odafigyelésükkel, az előzetes készülésükkel stb. Ezeket a törekvéseket minden erőnkkel és lehetőségünkkel támogatni akarjuk. Összegezve azt mondhatjuk, hogy Isten igéjének befogadásában mindenkinek saját felelőssége van. Zsákutca az a gyakorlat, hogy az igehirdetők az igehallgatók restségére, az igehallgatók az igehirdetők készületlenségére hivatkoznak. A spirituális igényesség nélkülözhetetlen része a református istentiszteletnek. Hogyan tekintsünk az egyházi énekekre? A másik kritikus pont a gyülekezeti énekek tárgyköre. E tekintetben két fő irányzat él egyházunkban, amely zenei igényességet is felmutat. Az egyik szerint körömszakadtunkig ragaszkodnunk kell énekeskönyvünkhöz. Ennek az érvelésnek persze rendkívül leegyszerűsített magyarázata, hogy ezek az énekek szövegükben és dallamvilágukban is nagyon igényesek, sőt vannak olyan egyházizene-értők, akik szerint liturgikus énekeink már-már ihletett énekek, dallamok. Ezzel a szemlélettel nem is kell vitatkoznunk. (Azzal a kevésbé árnyalt szemlélettel, amely a hangszerek, illetve a szinkópák száma alapján kíván különbséget tenni kívánatos és elfogadhatatlan énekek, zenék között, jelen sorok között nem kívánunk vitatkozni.) A másik számomra alkalmazhatóbb szemlélet azt hangsúlyozza inkább, hogy az énekek és zenék mindig egy adott kultúrához kapcsolódnak. Így a középkor dallamvilága a középkor emberét szólította meg. A 21. század emberét pedig a 21. század dallamvilága. Egy zenei alkotás színvonalát, minőségét soha nem az határozza meg, milyen korban íródott. De vajon beengedhető-e mindenféle zene az istentiszteletre? Ez rendkívül nehéz kérdés. Vajon nem szentségteleníti-e meg a profán zene a szent kultusz áhítatát? (A profán zenék sorába némelyek a mai evangéliumi énekek dallamait is beleértik.) Nagyjából a vita ezen kérdések körül zajlik. Ne kerüljük meg ezt a leggyakrabban megválaszolatlan vitát! Hogy tisztábban lássunk, célszerű visszatekintenünk a zene történetében. A reneszánsz világában közhelyszerű vélemény volt, hogy 30 évnél régebbi zene nincs. Hogyhogy - kérdezhetjük? Ugyanis olyat már nem hallgattak. A mi szempontunkból ez azért izgalmas korszak, mert a reformáció időszaka épp ekkorra esik. Így a mi énekeskönyvünk nagy része, pl. a 150 zsoltár is ekkoriban áll össze. Kálvin nem véletlenül nem vette át korábbi szakrális énekeket (gregoriánokat), hanem neves szakembereket gyűjt maga mellé, akik rímbe szedik a bibliai zsoltárokat, és korabeli dallamokkal látják el azokat. Talán a legérdekesebb a 42. zsoltár, amely nem is gondolnánk egy korabeli pajzán szövegű vadászdal dallamára íródott. Ma közbotrány lenne egy ilyen énekeskönyvi ének! Nos akkoriban ez volt a legkedveltebb dallam kultuszi énekeink között Az istentiszteleteinken áhítattal hallgatott Johann Sebastian Bach dallamokat az ötödik evangélista egyszerűen csak átvette egy másik zeneszerzőtől. (Pl. Vivaldi egyik hegedűversenyművét átírja zongorára, és fölé karcolja, hogy J.S. Bach. Tegyük hozzá, ezzel akkoriban senkinek semmilyen problémája sincs. A szerzői jogok csak a 19. században jelennek meg. Addig ez teljesen elfogadott más szerzőknél is.) Akkoriban különbséget világi és egyházi zene között tettek, és minden zeneszerző írt mindenfélét. Bach H-moll miséjét és H-moll szvitjét ugyanaz a zeneszerző komponálta, csak ez utóbbit a többi zongoraversenyével egyetemben! kávéházakban adták elő szórakoztató céllal beszélgetések és nagy nevetgélések háttérzenéjeként. A D-moll toccata és fúga szintén egy emberöltővel korábban élt spanyol hegedűverseny átirata, amelyet ráadásul Bach szintén szórakoztató céllal írt. Tehát amikor a D-moll toccatát hallgatjuk nagy áhítattal egy ún. zenés istentisztelet keretében, szeptember VIII. évf. 2. szám

11 egy kávéházi háttérzenét hallgatunk. Wolfgang Amadeus Mozart az utolsó, akinél még egyensúlyban van (anakronisztikus kifejezéssel) az ún. könnyű - és komolyzene. Könnyűnek talán az alkalmi zenéket (tánczenék, étkezések alatt játszott zenék, háttérzenék, szórakoztató alkotások, vígoperák stb.) nevezhetjük, komolynak az olyanokat, mint a requiemek vagy szimfóniák. Bachtól Beethovenig mindenki írt több egyszerű, de rendkívül szellemes szórakoztató vagy tánczenét. Ez volt a korabeli diszkó. Érdemes végiggondolni, hogy mi ezeket szakrális céllal hallgatjuk ma. 19 sz. első felétől kezdődik el az a divat, hogy a zeneszerzők kifejezetten törekszenek az ún. komolyzene írására (maga a fogalom is ekkor jelenik meg, korábban nem ismerték). Ez a gondolat főleg Richard Wagner nevéhez kötődik az utókor visszatekintése során. Innen kezdve a különbségtétel nemcsak ijesztően zavaros és értelmetlen, hanem tkp. érthetetlen is. A könnyű- és komolyzene vitája mára már önmaga paródiájává vált, amikor neves komolyzenészek pl. a népzenét a könnyűzenéhez sorolja Könnyűzenének számít Presser: Képzelt riport című összeállítása, amely az emberi élet alapkérdéseivel foglalkozik, de a King Singers zeneparódiái már komolyzenei besorolást kapnak. Ravel Bolerójával mai napig nem jutnak dűlőre a szakemberek, de a temetési istentiszteletek során lévén hogy szakrális eseményről van szó komolyzenei besorolást kap az unalomig ismételt Csak a jók mennek el más giccsel műdalok vagy éppen nótaesti sallangok mellet. Szemben pl. Vedres Csaba: Tengerész című kifejezetten igényes evangéliumi zenéjével szemben, amely természetesen könnyűzene, pusztán azért, mert befogadható, érthető és szép A vitában Molnár Antal 20. századi zenetörténész ad okos, érthető és elfogadható eligazítást, aki a zeneműveket az alkotói és befogadói szándék szerint választja külön. Mi az istentiszteleteink során is így tekintünk a zenei részekre. Egyfelől szakítani kívánunk az értelmetlen és inkább egyfajta kultúrprotestáns álelitista pszeudoműveltséget kirakatba állító zenetörténeti szemlélettel. Másfelől törekszünk arra, hogy a komolyzenei értékek a maguk méltó helyén megjelenjenek az istentiszteleteink világában. Molnár Antalt követve arra törekszünk, hogy a zene és az ének írója, valamint annak előadói és éneklői ugyanazzal a szándékkal, Isten dicsőítése céljából jelenítsék meg az adott alkotást. De énekeskönyvünk hagyományvilága alapján azt sem tartjuk az ördögtől valónak, ha jelen korunk kultúrájának elemeit emeljük be az istentiszteletekbe. Amire minden esetben törekedni kívánunk az Isten dicsőítésében, az a tőlünk telhető legmagasabb színvonal és minőség. A református tradíció és a posztmodern kultúra Ha mélyebben megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a református tradíció és posztmodern kultúra nem feltétlenül lesznek kizárólagos ellenfelei egymásnak. Meggyőződésünk, hogy végzetes tévedés az, hogy hagyjuk, hogy gyülekezeteink beleszoruljanak egy ma már érthetetlen kultúra kommunikációs eszközvilágába, amely ahelyett, hogy közvetítene gáttá válik. Valójában itt érkezünk el a gyülekezetépítés egyik legfontosabb sarokkövéhez. Ha végiggondoljuk, hogy mi a mi feladatunk akkor, ha Isten a növekedést, a megtérést és a hitet a maga hatáskörében tartotta meg, nem marad más, mint hogy elgördítsük azokat az akadályokat, amelyek az Ő Szentlelkét akadályozhatják abban, hogy mindezek tapasztalható valóságai legyenek gyülekezeteink életének. Mert megtérést ugyan nem tudunk adni, de gátjai viszont lehetünk Isten munkájának (Mt 23. fej.), még akkor is, ha Isten hatalma nagyobb, mint a mi bekövesedett szokásrendszerünk. Amikor gyülekezetünk missziói szolgálatáról gondolkodtunk, ezen gondolatok mentén akartuk azok számára is érthetővé tenni Isten munkáját, akiket a mai egyház csak alig képes elérni. Azt ismertük fel, hogy ha létezne is református tradíció úgy, ahogy arról sokan ma szeretnek beszélni, az legfeljebb a Szentírás lehetne, illetve az abból fakadó minőségi személet. Teológiai értelemben ez az egyetlen református tradíció. Gyülekezetépítésünk során ennek a kettőnek a hangsúlyait igyekeztünk megteremteni úgy, hogy a régi és új egyaránt helyet kaphasson. Minden egyes változást több hónapos előkészítés után vezettünk be, amelyet hosszas előkészítés, kritikus együttgondolkodás, Istenre figyelés előzött meg. Döntéseinket mindig hosszú távon és gyülekezetünk rendszerének egészébe ágyazottan értelmeztük. Így azok kizárólag gyülekezetünk életének összefüggésében értelmezhetők, s az egyes elemek átvételének önmagában nem sok értelme van, ha a régi struktúra a helyes változások ellen hat (Mt 9,17). Így pl. hiába készít egy gyülekezet gyülekezetépítési stratégiát, ha figyelmen kívül hagyják a stratégiakészítés szabályait, és azt egy vagy két ember alkotja meg. Hiába alakul ki egy gyülekezetben munkatársi kör, ha a lelkipásztori szerepek nem változnak meg. Hiába indul el egy gyülekezetben ifjúsági zenekar, ha a gyülekezet nem ifjúság- vagy családbarát. Sokáig folytathatnánk a sort. De mindez igaz istentiszteleti változtatásainkra is. Ugyanakkor nem hisszük, hogy az eszközök adhatnának bármilyen megoldást egyházunk életének megrekedésében. De úgy ismertük fel, hogy egyházunk életének megrekedéseit többségében alkalmatlan eszközeinknek köszönhetjük. Eszközkeresésünkben többféle eszközrendszert alkalmazunk, amelyek olykor átfedik egymást. A megfelelő eszközök megválasztásában az alapkérdés mindig az, mi a cél, ill. hogy a cél megvalósításának tényleg ez-e a legalkalmasabb eszköze. Gyülekezetünk értelmezésében ezért tartjuk fontosnak, hogy azt ún. koncentrikus körökként lássuk. A legtágabb kör a társadalom, a legszűkebb gyülekezetünk legaktívabb, legelkötelezettebb köre. Így amikor a misszióról beszélünk, a legtágabb gyűrű kulturális sajátosságait vesszük figyelembe, amikor ügyrendi döntésekről van szó, akkor a biblikus értékeket a lehető legszorosabb értelemben kívánjuk érvényesíteni. Így ha a társadalom nemhívő részét kívánjuk megszólítani, akkor nem várjuk el, hogy magkura nézve kötelezőnek tekintsék a Biblia által adott vagy gyülekezetünkben kialakult kereteket (Rm 14,1kk), ám ha pl. a gyülekezet hívő tagjainak konfliktusának kezeléséről van szó, fontosnak tartjuk, hogy a Szentírás útmutatását a mindennapok döntéseiben alkalmazzuk (Mt 18,15kk). Ez bizony nehézséget jelent némelyeknek, mert a felszínes szemlélő néha úgy szeptember VIII. évf. 2. szám

12 tűnik nem mindig tud eligazodni, hogy mely esetekben milyen eszközök mentén gondolkodik gyülekezetünk munkatársi köre vagy presbitériuma. Így van ez többek között a keresztség vagy konfirmáció kérdésében is. Akik pl. a (legtöbbször a csecsemő) keresztségben a lényeget még nem ismerik fel világosan, mindössze a külsőségekben látnak valamit, ami vonzza őket, azoktól azt kérjük, vagy értelmezzük közösen a keresztség lehetőségét és felelősségét, és keressük meg azt az utat, amely a megkeresztelendő gyermeknek, a családnak és a gyülekezetnek is a legjobb. Minden esetben próbáljuk világossá tenni, hogy ha havonta 1-2 alkalommal, tehát minden 3-4. istentiszteleten az igehirdetés után a lelkész, a család és a gyülekezet összekacsint, és azt mondják, mindazt, ami eddig történt komolyan vesszük, de most úgy teszünk fogadalmat, hogy azt senki sem veszi komolyan, és senki sem kéri számon, az olyan mértékben ásná alá a gyülekezet spiritualitását, amely hosszú távon először saját értékvilágát később önnön létét kérdőjelezné meg. Bár még soha egyetlen esetben sem küldtünk el senkit azok közül, akik a keresztség kiszolgáltatását kérték, rengeteg időt, energiát szántunk ilyen beszélgetésekre. Az is előfordult, hogy valakitől azt kértük, keresse fel azt a gyülekezetet, amely erősségei között épp ebbéli rugalmasságát szokta említeni, és ahol a keresztségnek vagy a konfirmációnak nincsenek ilyen hitbeli feltételi. Azok viszont, akik inkább az általunk felmutatott értékek mellett döntöttek, ma is gyülekezetünkben vannak. Ezt azért tartjuk fontosnak hangsúlyozni, mert a posztmodern ember spiritualitását tekintve kifejezetten értékorientált ember. Ha magas minőséget, érthető üzenetet, értékeket, színvonalas közösségi életet, tartalmas istentiszteletet lát, az felkelti a figyelmét. Sőt, azért még áldozatot is szívesen hoz. Nem véletlen, hogy kifejezetten sok gondot fordítunk arra, hogy a tőlünk telhető legmagasabb színvonalú szolgálatot valósítsuk meg. Nemcsak azért, mert a 21. század gyülekezetének ez az egyetlen lehetősége, hanem azért is, mert a biblikus istentisztelet ilyen. Így valóban előfordul, hogy elveszítünk néhány olyan embert, akinek semmilyen spirituális igénye nincs, és minden valószínűséggel nem is láttuk volna a jövőben, ám megnyerünk sok olyan embert, aki életében fontos kérdést jelent, hogy olyan (keresztyén) közösséget találjon, amelyben számára minőségi választ ad a mindennapok kihívásaira, és lehetőséget teremt a személyes istenkapcsolatra. A posztmodern-kor sajátos kultúra, amelyben az nem jelent problémát, ha ember életének legfontosabb területeit egymásnak ellentmondanak. Így egy magát reformátusnak mondó ember minden további nélkül íratja katolikus iskolába gyermekét, miközben elkötelezetten tanulmányozza a buddhizmust a jógaórák mellett, gyermekét nem kereszteli meg, mert úgy gondolja, majd ő eldönti, ha felnőtt lesz, amúgy meg úgy ítéli meg, az egyház fölösleges intézményrendszer a mai korban. Ezt a kicsit kusza szemléletet kitűnően szolgálja ki az ezoterika, amely lehetőséget teremt arra, hogy spirituális igényünket ne az Isten követésében éljük meg, hanem énközpontú módon mi készítsünk magunknak isteneket a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Így rak össze egy ezoterikus érdeklődésű ember egy ultramodern mozaikképet egy istenről vagy istenekről a buddhizmus, hinduizmus, taoizmus, iszlám, izraelita vagy keresztyén vallás elemeiből. Az igényes keresők azonban előbb-utóbb érezni fogják, hogy az ezoterika nem ad választ a legjelentősebb kérdésekre, hogy azt túlzottan ember- és pénzközpontú szemlélet jellemzi. Mi kifejezetten tekintettel kívánunk lenni ezekre a kori sajátosságokra, és elsődleges célcsoportunkat épezik azok, akik már nem találják meg számításukat az ezoterika ellentmondásos világában, és tovább kívánnak lépni egy igényesebb, színvonalasabb irányba. Gyülekezetünkben ennek megfelelően igyekezünk kialakítani a tartalmi és formai kereteket. Tartalom és forma Amikor gyülekezetünk életét reformálni akartuk (azaz annak visszaformálni Isten eredeti szándékához), újra és újra fel kellett tennünk, mi a cél és mi az eszköz. Az útkeresésben kifejezetten fontos törvényszerűség, hogy célszerű gyülekezetépítés csak akkor lehetséges, ha az célokhoz keresünk eszközöket, és nem fordítva. Kifejezetten hálás dolog a 21. században gyülekezetet építeni, ugyanis az Újszövetség kifejezetten sok levele szinte egy az egyben érvényes a mi kultúránkban. Rengeteg szoros párhuzamot találunk a globalista, multikulturális, pénzközpontú, kétségbeesetten kereső korabeli társadalommal. Így visszatekintve igyekeztünk olyan gyülekezeti rendszert felépíteni, amely egyszerre érvényesíti az alapvető bibliai elveket, reformátori irányokat és a jelenkor kulturális sajátosságait. Így alakítottuk ki gyülekezetünk néhány istentiszteleti sajátosságát, melyek jóllehet mind református gyökerűek, sőt olyanok, amelyeknek jellemeznie kellene minden református gyülekezetet (pl. az ún. laikus igehirdetés), az a mai református emberek többségében meglepődést vált ki. Itt is a cél és az eszköz alá-fölérendeltsége elsődleges volt. Azaz, ha felismertünk egy olyan célt, amely kifejezetten fontos volt a gyülekezetépítésben (pl. kerüljenek fiatalok a gyülekezetbe), akkor számba vettük, hogy a gyülekezet eddigi ilyen törekvése (pl. nyári gyermektáborok) miért maradtak eredménytelenek, s a tapasztalatokból új, eredményesebbnek tűnő irányvonalakat fogalmaztunk meg (pl. családbarát gyülekezet kialakítása), majd az eszközök keresésénél, ha szükség volt rá, szakítottunk azokkal a korábbi megrögzöttségekkel, amelyek gátjai voltak annak, hogy gyülekezetünkben megjelenjenek a fiatalok. Persze a gyülekezet egy része szerette volna úgy elérni ezeket a mindenki által kívánatos változásokat, hogy közben semmi se változzon. Persze ez lehetetlen volt. Sőt voltak olyanok is, akik veszteségként élték meg a fiatalok, családok, kisgyermekek megjelenését. Talán a leginkább megmosolyogtató az volt, amikor valaki megüzente, ha a gyülekezetben kialakítjuk a baba-mama helyiséget, és ő ezért nem tud a régi bejáraton bejönni, akkor ő soha többet nem jön istentiszteletre. (Anno ez még akadálya volt a baba-mama helyiség kialakításának.) Azóta sajnos a karácsonyi és a húsvéti istentisztelet statisztikája egy fővel csökkent, de vasárnaponként ennél sokkal többen csatlakoztak azóta szeptember VIII. évf. 2. szám

13 ORAVETZ ANETT teológus hallgató Lectio continua Gyülekezetünkben már évek óta lectio continua (azaz folyamatos olvasás) alapján történik a vasárnapi igeszakasz tanulmányozása. Ez azt jelenti, hogy egy előre kiválasztott bibliai könyvet az első fejezetétől az utolsó soráig végigvesszük vasárnapról-vasárnapra. Egy ószövetségi könyvet általában egy újszövetségi könyv követ. Így került már sor pl. Sámuel 1. könyvére, Jakab levelére, Hóseás könyvére, az Apostolok cselekedeteire, Mózes 4. könyvére, és most Máté evangéliumának utolsó fejezeteit olvassuk. Talán a 4Móz lehetett a legnagyobb kihívás, hiszen ez a nehezebb bibliai könyvek közé sorolható. Nem véletlen, hogy nagyon kevés igehirdetés magyarázza végig ezeket a fejezeteket. Ennek a módszernek több előnyét tapasztalhatta már meg a gyülekezet. A lectio continua alapján előre tudható, hogy mely bibliai szakasz következik az igehirdetésben, így azok a gyülekezeti tagok, akik előre is készülnek az istentiszteletre, már otthon elolvashatják a soron következő részt. Azért is jó a folyamatos olvasás, mert így lehetősége van a gyülekezetnek a bibliai könyv egészét, illetve annak általános, mélyebb üzenetét megismeri. A lelkipásztornak is több szempontból előnyös a lectio continua. Elsősorban csökkenti annak veszélyét, hogy a lelkipásztor az éppen őt foglalkoztató gondolatokat, dilemmákat egy általa választott történet alapján vigye a gyülekezet elé. A kötött rend nagy segítség az igehirdetésre való készülésben is. Végül pedig a gyülekezet többször megtapasztalhatta már, hogy Isten az ő üzenetét már előre elkészíti, hiszen megélhettünk olyan alkalmakat, mikor az éppen soron következő bibliai rész a gyülekezet aktuális öröméhez, ünnepéhez vagy éppen mélypontjához, veszteségéhez meglepő aktuálissággal kapcsolódott és mutatott irányt. Két bibliai könyv között egy-egy tematikus sorozat alapján figyelhetünk Isten igéjére, rövidebb időre megszakítva a lectio continuát. Ilyen sorozat volt évekkel ezelőtt a Dávid seregében, a Mit mondhatunk Jehova tanúinak?, illetve legutóbb a Családi élet dilemmái sorozat. Igehirdetési műfajok Joó Sándor ( ) nagyformátú református lelkipásztor volt. Hosszú ideig ő irányította a pasaréti gyülekezet lelki munkáját. Ő négyféle igehirdetést különböztetett meg, amelyeket felváltva alkalmazott a vasárnapi szolgálatokban. A mi gyülekezetünkben is ennek alapján négy típusú igehirdetés váltja egymást vasárnapról-vasárnapra. A hónap első vasárnapján tanító igehirdetést hallhat a gyülekezet, a második vasárnapon lelkigondozó prédikáció hangzik el, a harmadik vasárnap a hitmélyítés lehetősége és az utolsó vasárnap evangélizációra kerül sor. Ez a szemlélet eszközt ad ahhoz, hogy a gyülekezet lelki élete kiegyensúlyozottan növekedhessen, és mindenki saját hitbeli érettségének megfelelően kaphasson lelki eledelt. Vendégváró istentisztelet Évente általában 2 vendégváró istentiszteletet tartunk, melynek elsődleges célja, hogy megszólítsuk azokat az embereket, akiknek még semmi kapcsolatuk nem volt eddig a keresztyén hittel, közösségünkkel, vagy már kapcsolatba kerültek gyülekezetünkkel, de valamiért elmaradoztak. A már jól előre hirdetett vasárnapi időpontra gyülekezetünk tagjai egy igényesebb meghívóval invitálják hozzátartozóikat, barátaikat, munkatársaikat, mivel azt tapasztaltuk, hogy a személyes megszólításnak van a legnagyobb hatása. Az evangélizációkhoz hasonlóan a vendégváró istentiszteleten is próbálunk olyan eszközöket alkalmazni, amelyek segítséget adnak az Ige üzenetének megértéséhez. Minden alkalommal szolgál a zenekar is, ill. szem előtt tartjuk, hogy korunk embere már nem verbális, hanem vizuális módon gondolkodik, így a projektor segítségével, találó illusztrációkkal akarjuk követhetőbbé tenni az igemagyarázatot. Az igehirdetésben mindig előkerül egy hatalmas kalitka, egy pár cipő, néhány tégla, egy rádió, vagy bármi, ami befogadhatóbbá teszi az igét még annak is, aki soha nem volt ilyen helyen. A vendégváró istentisztelet után szeretetvendégségen vehetünk részt. Ez jó alkalmat ad arra, hogy kapcsolatokat építsünk a meghívottakkal. Az eddigi vendégváró istentiszteletek, azt mondhatjuk, hogy mind áldottak voltak. Volt, hogy ember jött el meghívottaink közül, és ezután 1-2 család mindig elkezdett közeledni Istenhez, illetve a gyülekezetünkhöz. Barangoló istentisztelet Már a neve is sejteti, hogy ezeken az istentiszteleteken barangolunk. A lelkünk mélyére. Nagypénteken évek óta ilyen istentiszteleten vehetünk részt. Ez az istentiszteleti forma elsősorban a hitben már előbbre járó gyülekezet tagjainak nyújt lehetőséget arra, hogy a feltámadás örömünnepe előtt megélje a nagypénteki események súlyát. Református istentiszteleteinkből sajnos hiány szeptember VIII. évf. 2. szám

14 zik a meditáció lehetősége és a csend. Ezt a hiányt igyekszünk, még ha csak csekély módon is, de pótolni a barangoló istentiszteletekkel. De november 1-jén is ilyen istentiszteleteken meríthetnek, akik veszteséget éltek át közelmúltjukban. Egy-egy rövidebb bibliai vers felolvasása után orgonaművész kántorunk halk kísérőzenéje mellett lelkipásztorunk vezetésével belső útjainkon barangolhatunk végig. A barangolást nagyon elgondolkodtató képek segítik és mélyítik el. Maga az istentisztelet olykor meglepő, máskor megható, de lehet megrendítő is. Bizony nem kevesen vannak, akik ilyenkor sírnak is, ezért ezeken az istentiszteleteken mindig diszkrét világítás van csak, amely megengedi az érzelmek szabad megnyilvánulásait. A vezetett imádság után egy ideillő énekeskönyvi éneket éneklünk el Jézusnak, majd folytatódik a bibliai fejezet további felolvasása a fent említett módon. Gyermekistentisztelet felnőtteknek Évente két olyan vasárnapunk van (virágvasárnap és karácsony második napja), mikor a gyerekek nem mennek ki a gyermek-istentiszteletekre, hanem bent maradnak a felnőttekkel. A gyerekek előre ülnek, olykor a földre, a szülők, felnőttek pedig a hátsó székeken foglalnak helyet. Ilyenkor az egész istentisztelet a gyerekek nyelvén folyik. A gyermekek, és persze a felnőttek is egy történetbe csöppennek, amely egy mesebeli világba vezeti a képzeletet, az ige alapján amely a kivetítőn végigolvasható, de a lelkész narratív módon meséli el azt gyermekszerűen. Ezek az istentiszteletek elsősorban az ünnep lényegére világítanak rá, de mindig hordoznak olyan üzeneteket, amelyek főleg a szülőket szólítják meg. Érdekes, hogy bár ezeken a vasárnapokon Isten üzenete a gyermekek gondolkodásmódjához illeszkedő meséken, kalandokon és izgalmakon keresztül jut el, azt kifejezetten szeretik a felnőttek is. AHOGY MI ÉLTÜK ÁT tavaszán értesültünk kedves lelkész barátunktól arról, hogy hoz- A következő istentiszteleten, amely elsősorban a gyermekeket szólítja meg, karácsony második napján vehetünk részt. zánk nagyon közel, Hetényegyházán, működik egy református gyülekezet, ahová sok fiatal család is tartozik, és szívesen várják a kisgyermekeket is. Nagyon megörültünk ennek, és elmentünk az első istentiszteletre egy esős tavaszi napon. Hogy teljesen őszinte legyek, fogalmam sem volt, hogy hogyan lesz az egész kivitelezhető két izgőmozgó gyermekkel, de azt gondoltam, megpróbáljuk. Ferenczi tiszteletes úr - aki az -t csak úgy egyszerűen Zoli - ként írta alá, ismeretlenként is bátorított, hogy nyugodtan jöjjünk a gyerekekkel, hiszen van baba-mama szoba. Azért csodálkoztam annyira, mert a férjemmel mindketten Erdélyiek lévén, a kommunista diktatúra alatt jártunk iskolába, egy nagyon szigorú poroszos iskolarendszerben nőttünk fel, és ehhez hasonló bibliaórákra, istentiszteletekre is jártunk. Szóval eléggé hitetlenül, de reménykedve indultunk első hetényegyházi istentiszteletünkre, ahová persze minden igyekezetünk ellenére késve érkeztünk. Férjem a másfél éves Csongor fiúnkkal maradt a baba-mama szobában - jé, és tényleg volt baba-mama szoba, és még meg is találtuk-, én pedig beültem az első sorba a 3,5 éves Zsombor fiúnkkal. Azt gondoltam, hogy maximum 5 perc múlva biztosan megelégeli a nagyobbik fiú ezt a sosem látott környezetet, és mehetünk ki. Jött a következő meglepetés, az ölemben szépen hallgatta a prédikációt, még azt megkockáztatom, hogy valamennyit értett is belőle. De a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor Zsombi fiam félhangos kérdésére a prédikációban Zoli reagált. Én még ilyennek nem voltam részese, így nagyon szívet melengetőre sikerült az első találkozás. A végén bemutatkoztunk, beszélgettünk Zolival. Mindketten a férjemmel azt gondoltunk, hogy ehhez a gyülekezethez szívesen tartoznánk, mert ha ilyen klaszszul sikerült a fogadtatás, biztosan a folytatás is hasonlatos lesz. Hát így történt. Azóta, amikor időnk engedi vasárnap reggel korábban mint szoktunk, sokkal korábban felkeltem a család férfi tagjait, és indulunk Hetényegyházára. Sokszor vasárnap reggel azzal ki tudtam csalni a fiúkat az ágyból, hogy megyünk a pap Dr. Komlódi Júlia bácsihoz, tudjátok, ahol a templomkertben annyit szoktatok szaladgálni, és gyíkot is fogtatok a nagyobb fiúkkal. Ez utóbbi momentumra nagyon emlékeznek, és mindig hat. Számunkra nagyon fontos és nagyon pozitív, hogy a gyerekek kimehetnek a gyermek-istentiszteletre. Én sajnos ilyet korábban nem láttam, de már a nagyobbik fiúnk aktív részese annak, a kicsi pedig elrajzolgat, vagy elmotorozik mellettünk. De lévén, hogy azért még elég kicsi gyerekekről van szó, a udvaron való szaladgálásnál jobb azért csak nincs, hála Istennek, ebben a gyülekezetben ez sem bűn. Zoli szavaival élve, nem baj, ha elkéstek, nem baj, ha a gyerekek bezavarnak az istentisztelet rendjébe, örülünk, ha itt vagytok velünk. Ez bizony a legnagyobb bátorítás egy kisgyermekes családnak, akik néha azt érzik, jobb lett volna ha otthon maradunk, mert már megint elkéstünk, mert már megint zajongnak a gyerekek, mert már megint Időközben szüleim is csatlakoztak a gyülekezethez. Amióta Erdélyből eljöttünk, először járnak ők is rendszeresen istentiszteletre. És mi sem mutatja jobban, hogy nem volt egy gyülekezet, ahová tartozhatnánk, hogy a lassan 2 éves kora felé közeledő Csongor fiúnkat még nem kereszteltük meg. Így történt, hogy augusztusban a régi kedves tiszteletes barátunkat megkértük, keresztelje meg őt az új gyülekezetünkben. Köszönjük a gyülekezet részéről a kedves fogadtatást, a bátorító mosolyokat, a magunk módján igyekszünk meghálálni, és a gyülekezet aktív tagjaivá válni szeptember VIII. évf. 2. szám

15 SZOLGÁLAT A GYERMEKEK KÖZÖTT Gyülekezetünkben vasárnaponként két csoportban tartunk gyermek-istentiszteletet. A négy éven aluli gyermekeket a babamama helyiség várja persze édesanyjukkal. Ebben a szobában kihangosítva lehet az isten- Ferencziné Bodor Csilla tiszteletet hallgatni, a kisgyermek pedig zavartalanul játszhat édesanyja mellett. Természetesen itt pelenkázásra és szoptatásra is biztonságos körülmények között nyílik lehetőség. A kisebbek csoportjába az óvodás korosztályt várjuk. Az életkori sajátosságaikat figyelembe véve, a kicsinyek énekeket, bibliai történeteket tanulnak, kézműveskednek, ismerkedhetnek a közös játék örömeivel. Az általános iskolásokkal egy másik csoportban tevékenykedünk. Itt játékos, vidám légkörben keressük a Biblia útmutatását az ő mindennapi kérdéseikkel kapcsolatban. Ezeken az alkalmakon már hangsúlyosabb a beszélgetés, vagy akár a vita is, de persze mindez játékosan történik, úgy, ahogy az ő fejlődési szakaszuk ezt megköveteli. A gyermek közötti szolgálatban a hangsúlyt a gyülekezetünkben az élményközpontúságra helyeztük. Azt látjuk, hogy az idősebb generáció tagjai is, amikor visszaemlékezik régi gyülekezeti emlékeire, nem a prédikációk vagy gyermekistentiszteleti tanítások tartalmát emlegeti, hanem azokat az élményeket, amelyek személyessé lettek a számára. A mai gyülekezetnek azokat az utakat kell megkeresnie a kisebbek közötti szolgálatban, amelyek abban segítik őket, hogy a későbbiekben is tudjanak, sőt akarjanak a gyülekezet közösségéhez tartozni. De jól megfigyelhető, hogy még az információk is tovább megmaradnak, ha a tanult történetek befogadását egy-egy élmény készíti elő. Közös munkánkban ezért választottuk ezt a pedagógiai módszert. A foglalkozásokon külön szerepet kapnak a közösségépítő játékok. A gyermekek itt nem az egyéni érvényesülést, versengést tapasztalhatják, hanem a jól működő, együttmunkálkodó, az eredményeket is elérő csoport élményét. Ez nemcsak biblikusabb, de gyermekeink számára ez olyan öböl lehet, amelyben az őket leginkább megbetegítő folyamatok viharában megpihenhetnek egy kicsit. A konfirmandus korosztályt már az istentisztelet közösségébe próbáljuk beemelni. Ők már az ifjúsági csoportjainkat látogatják. Gyülekezetünkben 3 ifjúsági csoport működik három korosztályban, így mindenki megtalálhatja a saját belső közösségét. Persze ügyelni akarunk arra is, hogy a fiatalok, gyermekek ne szakadjanak el egymás korosztályától, sőt, akár a felnőttek vagy idősek közösségeitől sem. Ezeket közös programokkal, illetve a bibliaórák közös részeivel akarjuk lehetővé tenni. Igyekszünk a gyermekeket, fiatalokat felkészíteni arra, hogy felelősségteljes, a közösség erejét megtapasztaló, aztán később az alakító felnőttekké váljanak. A PÜNKÖSDHÉTFŐ A pünkösdhétfői ünnep mindig is különleges alkalom volt a gyülekezetünk számára. Az idei családos napot leszámítva, mindegyiket a Nyíri erdőben töltöttük. Ez olyan gyülekezeti esemény, amikor az emberek akár gyülekezeti tagok, akár csak érdeklődők, családtagok, barátok kötetlenebb formában lehetnek egymás társaságában. Mindezt persze úgy, hogy dr. Schlégl Annamária közben Istennel is találkozhatnak. Maga az istentisztelet sem szokványos, hiszen egy szabadtéri istentiszteletről van szó, ahol a zenekar is szolgál. Közös énekléssel szoktunk kezdeni, majd a lekció és az imádság után a gyerekek a koruknak megfelelően külön alkalmakon vehetnek részt. Tehát nemcsak a felnőttek élvezhetik a természet különös varázsát, hanem a kisebbek is. A prédikáció mindig magas színvonalú, erre vonatkozóan rengeteg visszajelzés érkezik a gyülekezet munkatársaihoz. Isten egyik csodája, hogy az ige mindig aktuálissá válik, pedig folyamatos igeolvasást alkalmazunk, tehát nincs kiválogatva az adott ünnephez egy-egy bibliai rész, mégis van kapcsolódási pont az ünnephez. Számomra az is ajándék, hogy Isten, amenynyire emberi korlátaink engedik, az intellektusunkon keresztül is szól hozzánk. Emellett a pünkösdhétfői alkalmon egyfajta élményszerűség is tapasztalható. Az ünnep egyediségét növeli, hogy az istentisztelettel egybekötve osztjuk ki a Bíró Terézia-díjat, amelyet 3 éve alapított a gyülekezet. Ezen díjat annak adja a gyülekezet, aki bár nem tagja gyülekezetünknek, mégis sokat tett a közösségünkért. Minden évben bővül ez a kör, és idén eljuthattunk odáig, hogy a kitüntetettekkel egy kerekasztal beszélgetést rendezhettünk a délutáni program keretében. Az istentisztelet után egy közös ebéden veszünk részt. Ez kiváló lehetőség arra, hogy olyan asztalközösségek alakuljanak ki, ahol az ismerős arcokon kívül új emberekkel is találkozhatunk, beszélgethetünk. Ez az alkalom családi napként van jegyezve. Azért kapta ezt az elnevezést, mert egész családokat hívunk meg, akik még vagy már pedig egyedülállók, azoknak a gyülekezet közössége adhatja a családi összetartozás élményét. Itt kicsik és nagyok, fiatalok és idősek egyaránt megtalálják a helyüket. Még közös játékot is szoktunk szervezni, amiben mindenki részt tud venni. Ilyenkor egy teljes napot együtt töltünk, amelynek középpontjában az igehirdetés áll. Az istentiszteletet követő programok pedig lehetőséget adnak arra, hogy megtapasztalhassuk a közösségi élet örömét. A gyülekezeti tagok lehetőséget kapnak arra, hogy meghívhassanak olyan embereket, akik érdeklődnek Isten, vagy akárcsak a gyülekezet iránt, illetve megmutathassák a hozzájuk közel állóknak, hogy miért is vagyunk ennek a közösségnek a tagjai. Itt lehetőségünk van arra, hogy az istentisztelet után minőségi időt tölthessük el együtt, és hogy emberi kapcsolatok épülhessenek szeptember VIII. évf. 2. szám

16 Darányi Kriszta Olyan csodálatos azt tudni, hogy Isten a gyermekeit külön-külön személy szerint megajándékozza karizmákkal. Képességeket adott az övéinek, amelyek egy-egy szolgálati területben rendkívül hasznosak lehetnek. Egyeseknek tehetséget adott a művészetekhez, a hangszerekhez, műszaki gépekhez, vagy az együttműködés képességet, nagy kitartást, kreatív gondolkozást Vannak olyanok is, akik képességet kaptak a Szentírás üzenetének mélyebb megértésére, és hozzá még előadókész-séget is. Nagy öröm, hogy a gyülekezetünkben nemcsak lelkészünk kapott talentumokat az igehirdetői szolgáltra, hanem mások is. Ők nem lelkészi pályára készültek, nem tanulták egyetemen, hogy hogyan épül fel egy jó igehirdetés, Isten mégis megáldotta őket és képességeket adott arra, hogy vasárnap az Úr asztalánál állva egy remek prédikációt mondjanak el. Nagy ajándék, hogy lelkipásztorunk mellett már hárman is vannak, akik több-kevesebb rendszerességgel az igehirdetés szolgálatát végzik közöttünk. Az ilyen szolgálatok talán még hangsúlyosabbá teszik hagyományos református értékeinket, hiszen így nemcsak beszélünk arról, hogy egy református gyülekezet nem lelkészközpontú, hanem meg is éljük. Mivel nem akarjuk, hogy gyülekezetünk lelkészközpontú közösséggé váljon, szeretnénk, ha a szolgálatokban is Jézus lenne az, aki vezet bennünket. Így valódi tekintélye lesz az istentiszteletünknek, amelynek talán legfontosabb része a prédikáció és a Biblia üzenetének megismerése, megértése. Az előző évi gyülekezeti alkalmaink közül szívesen gondolok vissza a Műhelyre, amikor együtt készültünk a vasárnapi prédikációra. A közösen eltöltött két órában a soron következő bibliai igeszakaszt olvastuk el, és áttanulmányoztunk az ógörög szöveget is. Majd megpróbáltuk beleélni magunkat a leírt eseménysorba, megfigyeltük a szereplőket, a háttéreseményeket, a kortörténeti sajátosságokat, különböző bibliafordítások árnyalatait és a hangulatot. Nagyon izgalmas volt együtt ötletelni, és fejtegetni a Szentíró eredeti szándékát. Bámulatos volt, hogy az egyik gondolat hozta a következőt. Egymás gondolatainak segítségével egyre mélyebbre jutottunk, és aztán így bontakozott ki az igehirdetés műfajának sokfélesége, hiszen aztán azt is szem előtt kellett tartanunk, hogy tanítói, lelkigondozói, hitmélyítő vagy evangélizációs istentiszteletre készülünk. A legnagyobb fejtörést az jelentette, hogy rájöjjünk: Isten ma nekünk mit akar üzenni ezen a szövegen keresztül? Nagy öröm volt, hogy munkánk végére összeállt a prédikációvázlat. Ezek a közös munkák segítettek abban, hogy a vasárnapi istentiszteletekre nem a mindennapi teendőimből estem be, hanem lélekben is megérkeztem. Az előre készülés, elmélkedés másik haszna az volt, hogy még elmélyültebben tudtam figyelni és a lekció felolvasásánál nem ütköztem rögtön kérdésekbe. Ha azt a szót halljuk, hogy zene, akkor eszünkbe jut egy hangulat, egy érzés vagy egy emlék. Nagyon sok embernek van legalább egy kedvenc zeneszáma, amely valamiért fontossá Telekesné Pető Szilvia vált életének egy-egy időszakában. Hogyan lesz egy zeneszám meghatározóvá az életünkben? Mi az, ami megragad bennünket egy zeneszám vagy ének hallatán? Megérinthet a dal szövege, melyben hasonló gondolatokat fogalmaz meg a zeneszerző, mint ami minket foglalkoztat, vagy megragadhat bennünket egy éneknek a dallama, ami eszünkbe juttat valamit, vagy egyszerűen csak jó érzéssel tölt el. Vannak olyan zeneszámok, melyek békességet adnak és vannak, amelyek zaklatottá tesznek. Talán abban mindannyian egyetértünk, hogy a zene hatással van ránk és valamilyen lelki, érzelmi szerepe van az életünkben. A zene olyan művészi kifejezési forma, amely érzelmeket kelt és gondolatokat ébreszt. Azt ismertük fel, hogy az istentiszteleteken elhangzó ének és zene lehet olyan eszköz, amely által Isten megszólíthat embereket. Amikor készülünk az istentiszteletekre, nagy gondot fordítunk az énekek kiválasztására. Fontosnak tartjuk, hogy szövegük biblikus legyen, zeneileg pedig olyan minőséget jelenítsen meg, amely méltó az Isten dicsőítésére. Ha jobban odafigyelünk az istentiszteleteken, akkor felfedezhetjük, hogy az igehirdetés mondanivalója és az énekek szövege egymást erősítik, tartalmát tekintve egységet alkotnak. Így válhat az istentisztelet olyan spirituális élménnyé is, melyből erőt meríthetünk hétről-hétre. *** Gyülekezetünk kamarazenekara 2008 januárjában alakult. Fuvola-, hegedű-, cselló-, gitár-, zongora- és klarinétkísérettel énekeljük a református énekeskönyvi énekeket és az evangélizációs énekeket egyaránt. Havonta két alkalommal szolgálunk Hetényegyházán a lelkigondozói és az evangélizációs istentiszteleteken. Nagy örömünk, hogy két zenetanár (Závogyánné Varga Ildikó és Gyalus Erika) is van köztünk, akik segítenek abban, hogy a tőlünk telhető legjobb minőséget adjuk Istennek a ránk bízott szolgálatban, és külön köszönjük Révész László tanár úrnak, aki kiváló szakmai tudásával részt vesz a kamarazenekar munkájában a teljes partitúrák megírásával. Szeretnénk, ha az istentiszteleteken megszólaló zene segítene elmélyíteni az igehirdetés üzenetét és élményszerűbbé tenné az Istennel való találkozás ünnepét és örömét szeptember VIII. évf. 2. szám

17 Előttem az özönvíz Mt 24, Móz 6,1-22 Azért döntöttem úgy, hogy megfogalmazom azt az élményt, amit átéltem egy vasárnapi istentiszteleten, mert szeretném átadni, amit megértettem ebben az igehirdetésben. Nagyon sok a hasonlóság mutatkozik a ma élő és a Noé korában élt emberek gondolkodásmódjában. Mindkét korban az ember pazarlóan bánt azokkal a lehetőségekkel, amelyeket Istentől kapott ajándékba. Ugyanakkor Isten igéje szerint nagyon fontos kérdés, hogy mit kezdünk a Tőle kapott tálentumokkal. Lehetünk sikeresek, gazdagok, elismertek mások szemében, de ha életünk nem Isten szeretetére, dicsőségére mutat, akkor Peszmet Imréné nem töltjük be küldetésünket, nem a helyes irányban haladunk. Valójában mi is hajózhatunk azon a bárkán, amelyen Noé, ha az életünkben elért eredményeinket nem a magunk ügyességének, szorgalmának tulajdonítjuk, hanem azokra Isten ajándékaként tekintünk. Hiszen mindenünk, amink van, csak ideig-óráig a miénk, mert Ő rendelkezik azzal, meddig élhetünk vele. Az igehirdetést hallgatva megerősödött bennem az a gondolat, hogy amit Isten értéknek tekint, az nem a külsőség, nem is megfogható, és pénzben sem kifejezhető. Ezzel nem azt akarom megfogalmazni, hogy nincs szükség ezekre, vagy ne képeznék mindennapjaink szükségleteit. De életünk vége felől nézve mindezek másodlagos szempontként jelennek csak meg. Az a tapasztalatom, hogy az emberek többsége szeretne megfelelni másoknak (főnök, családtag, szomszéd), de vajon legalább ennyire fontosnak érzik, hogy Istennek is megfeleljenek? Persze, Isten nem ígér Kánaánt az őt követőknek. De Noé történetében azt ismerhetjük fel, hogy Isten Noé cselekedetei mögött a hitet kereste és ismerte fel. Nekünk is van még lehetőségünk a hibáink ellenére is, hogy az egyházat ne kikapcsolódásnak, hanem a megmenekülés lehetőségének tekintsük. Most szeretnék idézni az igehirdetés záró gondolataiból: Aki erre a hajóra váltott jegyet, jó, ha mindezeket tudja. Nem lesz könnyű. Vihar lesz. Sok olyan emberrel kell együtt utazni, akivel egyébként nem mennénk. Sok olyan dolog is lesz, ami zavarni fog, meg amivel nem fogunk egyetérteni. De ez a hajó célba ér! Kívánom, hogy sok testvéremmel együtt megtaláljuk ezt a hajót és a megváltott jeggyel el is induljunk a jó irányba, amely biztosan a célba ér. Nagyon nehéz kérdéseket tett fel a számomra ez az ige. Az alapvető problémát az jelentette, hogy ha meg akarjuk érteni, mit mond Jézus a lekcióban (Mt 24,36-51), ahhoz meg kell értenünk Noé történetének idevonatkozó részét. Igen, de itt óriási bonyodalomba keveredik az is, aki csak a bibliafordítások világára vet pillantást. Ugyanis amit a magyar nyelvű bibliafordítások itt óriások kifejezésként adnak vissza, az eredeti szövegben mindössze elbukottakat, elesetteket jelent. Így foszlik le egy bibliai részről egy mitologikus köntös, és adja vissza annak a résznek mélyebb, hitéleti üzenetét. Az eredeti szöveg alapján lényegesen egyszerűbb volt Jézus tanításához közel kerülni. Így látva ezt a bibliai részt, már egészen egyértelmű, mire is utal itt a Mester. Igen, de vajon nem rombolja-e, nem ássa-e alá egy ilyen igemagyarázat a bibliafordítások vagy éppen a Biblia tekintélyét a felszínesebb igehallgatók előtt? Vajon jól fogják-e érteni a gyülekezet tagjai ezt valóban nem könnyű gondolatmenetet? Épít-e vagy inkább elbizonytalanít egy ilyen tanítás? Ilyen kérdésekkel hadakoztam, miközben egyre izgalmasabb mélységeit kezdtem megérteni a két szentírási résznek. A vita azóta sem zárult le bennem. Mindenesetre alkalmat adott arra, hogy Zsuzsa írása aki az istentisztelet után lelkesen elmondta, most valami igazán fontos dolgot értett meg az Igéből megszülethessen, és hogy ezt a nem könnyű vitát a Szószóló olvasói tovább bontogathassák magukban. Ferenczi Zoltán Az igehirdetés, valamint az igehirdetés-vázlat letölthető a alatt a július 10-i dátumnál szeptember VIII. évf. 2. szám

18 AZ IGEHIRDETÉS-VÁZLATOK ~ Van akinek már a keményebb eledelre, s van, akinek még a tejnek italára van szüksége. A gyülekezet közösségében az istentiszteletek alkalmával együtt vannak jelen azok a testvérek, akik az Ige több rétegének feltárásával, a mélyebb összefüggések megvilágításával tudnak előbbre jutni hitbeli útjukon, s akik érdeklődőként, újonnan érkezőként, vagy egyéb okok miatt még nehezebben tudják követni az igemagyarázatot. Mindannyiunk számára hasznos segítség, hogy a vázlatokat már az istentisztelet előtt elvehetjük, s azt követve könnyebben tarthatjuk figyelmünket az igei tanításon, ill. egy-egy hosszabb gondolatmenet megértésén is. Ha valakihez látogatóba megyünk, aki nem tudott vasárnap templomba jönni, elvihetjük a kinyomtatott lapokat. A gondosan kidolgozott vázlatokat összegyűjtve bármikor utánanézhetünk egy-egy korábban elhangzott gondolatnak, igehelynek. A gyülekezet honlapjáról letölthető igehirdetés-vázlatok és hanganyagok is egyre többek számára elérhetőek és használhatók. Gyülekezetünk honlapja Liptai Mihály munkatársunk munkájának gyümölcse, melyen az igehirdetéseken kívül fényképeket, információkat és aktualitásokat is találhatunk közösségünk életéből. A LITURGUSOK SZOLGÁLATA Egy-egy istentiszteleten (különösen is Hetényben) van, hogy gyülekezeti tag szolgál. A szolgálók között nagy szerepük van a liturgusoknak. Vasárnaponként egy-egy gyülekezeti tag olvassa fel a lekciót az istentiszteleten. Az első ellenállások és megle- B. Kisné Edit pődések óta már sok víz lefolyt a Dunán. Ma már ott tarthatunk, hogy Ménteleken beosztást sem kell készíteni. A felkért munkatársak a közös szolgálat örömét, felelősségét felismerve, önszerveződően jelentkeznek, készülnek szeretettel egy-egy vasárnapra az igeszakasz felolvasására. Azok vehetnek részt ebben a szolgálatban, akik a liturgusok képzésén részt vettek, azonosulni tudnak azzal a példával, melyet az első gyülekezetekben szolgálók adtak elénk. Nem szolgálhatott abban az időben sem mindenki, csak az, aki át tudta érezni ennek a súlyát, jelentőségét, és az ebben rejlő ajándékokat is. Miért lépett vissza gyülekezetünk az iskolaalapítás szándékától? Voltak, akik szomorúan konstatálták, mégsem szólal meg a csengő a fülöpházi iskolában, és voltak, akik nem értettek semmit a kezdeményezés lényegéből. Az ígéretes szakmai program, a felálló tantestület, az országos hírű szakemberekből álló szakértői háttércsoport mind-mind megalapozták azok váradalmait, akik úgy gondolták, ez az iskola egyházi jellegén túl számos olyan sajátossággal is rendelkezik majd, amely ma kielégítetlen igényeket hagy maga mögött [ld. előző számunk tematikus összefoglalóját!]. Aki ilyen jellegű iskolába szeretné járatni gyermekét, annak km-t kellene utaznia naponta. Ezért nem volt légből kapott az a gondolat, mely szerint az iskolának mindössze 3-4 átmeneti évre van szüksége, hogy olyan létszámmal tudjon működni, amely rentábilissá teszi fenntartását. Erre a 3-4 évre pedig a fülöpházi önkormányzattal, illetve az illetékes minisztériummal olyan megoldást sikerült találnunk, amely garantálta a működés lehetőségét. Mégis mi történt? Sajnos a faluban ami korábban nem volt ennyire jól látható két politikai érdekcsoport acsarkodott a község közügyeinek kérdésében. Az előző polgármesternek (aki megegyezik a korábbi tanácselnökkel) óriási érdeksérelmet jelentett, hogy a falu jelenlegi vezetése képes újraindítani az iskolát. Ennek a hátterében az áll, hogy a korábbi faluvezetés zárta be az intézményt, és a helyébe (figyelemre méltó a szimbólum) egy krematóriumot akartak létesíteni, amely bevételt jelentett volna a fülöpháziaknak. A faluval történő egyeztetés mindaddig zökkenőmentesen haladt, és közelfogadásnak örvendett, amíg ez a számában kicsiny, de aktivitásában meglepően intenzív csoport el nem kezdett olyan valótlan információkat terjeszteni, amelyek elbizonytalanították a helyieket. Ilyen zughír volt, hogy amint elindul az iskola, fizetőssé tesszük, csak a pénzeket akarjuk lenyúlni, és nem is fogjuk elindítani az első évet, kiadjuk azoknak a diákoknak a nevét, akik át akarnak jönni a többi iskolából, ha beindul az iskola, bezáratjuk az óvodát, ide csak a reformátusok jöhetnek majd, a katolikusoknak kötelező lesz konfirmálni és egyéb említésre sem méltó meglehetősen buta és demagóg hírek keltek lábra a kis faluban. Ez persze aláásta azt a közösségi összefogást, amely ekkor már túlterjedt a falu határain. A váratlan fordulatot az jelentette, amikor már nagyon sok szülő jelezte, hogy a beiratkozás időpontjában még nem köteleződne el írásban. Ígérték ugyan, hogy szeptembertől áthozzák gyermeküket a saját falujukba, de ilyen ígéretekre viszont nem lehet több ember egzisztenciáját építeni. Nagyon szomorú volt a búcsúzás a falutól. Nekem talán még ennél is fájóbb volt annak a programelemnek az elveszítése, amely Szeleczki István (országos hírű gyógypedagógus) vezetésével valósult volna meg. Ez értelmi fogyatékosoknak adott volna védett munkahelyet stb. Ennek is volt komoly gyülekezeti vonatkozása. Közösségünkben hál Istennek több értelmileg gátolt testvérünk van, akik megtalálják ugyan a helyüket közöttünk, de azt hiszem, nekünk ebben több felelősségünk van. Az így finanszírozhatóbbá váló program megálmodásánál elsősorban Gyurira gondoltam. Körülbelül 6 éve keresem azt az utat, amit egy ilyen gyülekezet érdemben adhat valakinek, aki korlátozott gondolkodása miatt rendkívül kiszolgáltatott a mi rendkívül énközpontú világunkban. Legközelebb Ferenczi Zoltán szeptember VIII. évf. 2. szám

19 DR. SEBŐK SAROLTA ~ Az idei gyülekezeti családos hetünkön két egész délelőttös munkánk során az ezoterikus világnézettel foglalkoztunk. Az első délelőttön megtudhattuk, hogy a napjainkban oly divatos ezoterikus szellemi irányzat gyökerei az első századokig nyúlik viszsza. A ma létező tévtanok már a kora keresztyén hívőket és keresztyén gyülekezeteket is veszélyeztették. Nagy érdeklődéssel vártuk a második délelőttöt, amikor továbbfolytattuk barangolásunkat az ezotéria és New Age-es tanok útveszőin. Először egy kérdőívet töltöttünk ki, ami mindannyiunkat kihívás elé állított, ti. a legkülönfélébb spirituális kérdésekre kellett választ adnunk. Megdöbbentő volt számomra, hogy a kérdésekről kiderült, hogy mind az ezoterika egy-egy jellemző állítása volt. A feladatot az is nehezítette, hogy az állítások különbözőképpen voltak értelmezhetők, magyarázhatók. Sőt még egy-egy mondat esetleg a Bibliából is alátámasztható volt. Csak a teljes írás összefüggésében döbbennünk rá, hogy egy-egy kiragadott részigazság óriási tévedés is lehet. Ezért fontos számunkra Isten teljes igéjének pontos ismerete, hogy mindenki saját maga is el tudja dönteni egy tanításról, filmről vagy elméletről, hogy igaz-e, hogy ne téveszthessenek meg minket a médiából özönlő vagy akár a közoktatásban hallott vallással kapcsolatos állítások. Az óvodától az egyetemekig, a munkahelyünkön és a különböző továbbképzéseken áradnak felénk ilyen tanítások, elvek, módszerek. Ne fogadjunk el egy állítást, tanítást vagy módszert csak azért, mert valaki magabiztosan állítja, tudományosnak hangzik, vagy sok követője van! Érdemes mindent Isten igéjének tükrében megvizsgálni, és ebből csak azt érdemes megtartani, amely kiállta a próbát. A délelőtt második felében egy ismeretterjesztő filmet tekintettünk meg. A National Geografic stábja által készített Júdás evangéliuma című film egy részletét néztük meg. A film egy tudományos dokumentumfilm köntösében jelenik meg, de a figyelmes szemlélőnek rögtön kiderül, hogy túl az érzelmekre ható elemeken számos megdöbbentő csúsztatással próbálja a tényeket jobb esetben más színben feltüntetni, más alkalommal egyenesen megváltoztatni. A film egy nemrégiben megtalált ókori iratról szól, amely a Júdás evangéliuma felirattal volt ellátva. Ez egy gnosztikus irat. A gnosztikusok kifejezés a görög gnózis [= tudás] szóból ered, ami jelzi a gnosztikusok egyik fontos tantételét, hogy a megváltást egy titkos tudás, ismeret megszerzésétől várták. Bár a gnosztikusok a mai napig (ma ezoterikus elnevezéssel) szívesen sorolják magukat a keresztyének nagy családjába, valójában nem tartoztak Jézus követői közé. Már a legelső újszövetségi levelekből is kiderül, hogy a gnosztikus tanok nagyon komoly gondot okoztak. A korai keresztény egyházban a gnosztikus tanok beszivárgása nagyjából ugyanolyan hatással volt a keresztény gyülekezetek spirituális fejlődésére, mint ma az ezoterikus hatások. Nem véletlen, hogy igen komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ezektől az egyébként vonzó irányzatoktól megóvják a keresztyén közösségeket. Például János apostol első levelében is erről olvashatunk. Beszélgetésünk során elemeztük a látott filmrészleteket ebből a szempontból is. Így ízelítőt és egyben gyakorlati útmutatót kaphattunk, hogyan elemezhetjük mi magunk is a minket érő hasonló hatásokat, miként tudjuk eldönteni, hogy egy-egy minket ért hatás jó szándékú, de felkészületlen állítás, vagy olyan tudatos szándékú tanítás, amelyre jobban oda kell figyelni. Mindent megvizsgáljatok, a mi jó, azt megtartsátok! Mindentől, a mi gonosznak látszik, őrizkedjetek! (1 Thessz 5:21) szeptember VIII. évf. 2. szám

20 NAGY ATTILA ~ A szokványostól eltérő gyülekezeti hét több rövidebb-hosszabb kirándulásra adott lehetőséget Erdély vadregényes tájain. Az első sétánkat mindjárt az odautazás közben tartott pihenőidőben tettük meg. Buszunkkal a Tordai-hasadék közelében álltunk meg, hogy megcsodálhassuk ezt a különleges természeti látványosságot. Az idő szűkössége miatt sajnos nem tudtuk bejárni az egész hasadékot, de a környék így is lenyűgöző látványt nyújtott. Kezdtük magunk átadni Erdély varázsának. Korondi szállásunkra érkezve a napokat felváltva töltöttük lelkigyakorlatokkal és kirándulásokkal. Első utunk Felsősófalvára vezetett, ahol istentiszteleten vettünk részt és közben megnéztük a református templomot is. Délután Szász Tibor Nagytiszteletű úr a Korond körüli természeti látványosságok közül mutatott meg néhányat. Először a Korond-patak völgyében található Likas-kőhöz kalauzolt minket. A földből kibúvó vulkanikus sziklaalakzatot egy emberi kéz által készített lyuk fúrja át. A lelkész úr ennek legendájáról mesélt nekünk. Következő állomásunk a Csiga-dombi aragonitbánya volt. Itt a vulkanikus és üledékes kőzetek határán lévő forrásokból lerakódott aragonitásvány különleges előfordulását nézhettük meg. A domb nevezetes látnivalója a szénsavtól pezsgő, rendkívül sós vizű forrás, melyet a legbátrabbak meg is kóstoltak. Innen az Árcsó-forráshoz mentünk, amelynek helyén valaha gyógyfürdő állott, vize iható és enyhén szénsavas. Újabb kirándulásunkra két nap múlva került sor. A közeli hegyekbe utaztunk lovas kocsikkal. Először csak az aszfaltúton haladtunk, de később csendes erdei utakon mentünk tovább. Végre közel kerülhettünk a természethez. Egy medveles megtekintése után, ahol csak a medve nyomaival találkoztunk, vidám szalonnasütéssel töltöttük az időt. Ebédünk elfogyasztása után réteken és erdőkön keresztül kocsikázva tértünk vissza szállásunkra. Szerdai napon indultunk leghosszabb kirándulásunkra. Áthaladtunk a Görgényi-havasok hágóján, a Bucsintetőn, majd leereszkedtünk a Gyergyóimedencébe. Gyergyószentmiklóson előbb az örmény katolikus templomot néztük meg, majd az ortodox keresztény templomot, mely a könnyező Madonna képéről vált híressé. Utunkat folytatva a Gyergyói-havasok hágójába, a Pongrácz -tetőre kapaszkodtunk fel és onnan aláereszkedtünk a Békás-szorosba. A buszról leszállva gyalog sétáltunk keresztül a szoroson hatalmas sziklafalak és bazári árusok között. A szoros végében újra buszra ültünk és az ezeréves határig folytattuk utunkat, ahonnan visszafordultunk. A szállásunkra vezető úton még rövid pihenőt tartottunk a Gyilkos-tónál, ahol a tó keletkezésének emlékét őrzik a vízből kiálló fenyőfacsonkok. Utolsó nagyobb kirándulásunkon Énlakára indultunk. A faluba nem vezet aszfaltozott út és mivel a nem aszfaltozottból sem találtuk meg elsőre a megfelelőt, néhány kilométeres sétával értük el célunkat. A faluban megtekintettük az unitárius templomot, melynek legnagyobb nevezetessége a kazettás famenynyezeten található rovásírásos szöveg. A falut elhagyva a Bözödújfalui-víztározó mellett haladtunk el, melyet hivatalosan árvízvédelmi céllal, nem hivatalosan falurombolásként építettek meg. A vízből ma is kilátszik az elárasztott falu templomának tornya. Magyarországra vezető utunkon újra Tordán álltunk meg pihenőt tartani, ahol megtekintettük a tordai sóbányát. A nem régen megépített új bejáraton keresztül jutottunk a hegy gyomrába, ahol a folyosók és termek során vezetett végig kalauzunk. A bánya hatalmas aknái lenyűgöző látványt nyújtottak a rengeteg turista és az utóbbi időkben oda épített vidámpark ellenére is. SÁGINÉ SZABÓ GYÖRGYI ~ Lovaskocsitúra. Jól hangzik! Olyan hangulatot ígér, amit már nagyon régóta szeretnék megtapasztalni: hegyeket, dombokat, sötét aljú fenyőerdőket, vadvirágos rétet, jó levegőt. Végre elindulunk. Legtöbben a kocsi oldalán lógatjuk a lábunkat, van közülünk, aki megkegyelmez a lovaknak és inkább az apostolok lovát választja, és van, aki eldől a vastagon rakott szénában. A kocsisok értik a dolgukat, a földúton a lovak lassan baktatnak fölfelé, ha fáradnak, pihentetik őket. Az út mellett patak csordogál, előjönnek a medvés történetek, látjuk a nyomaikat. Eleinte hitetlenkedve mosolygunk. Berci - a kocsis - elvisz bennünket a medveleshez. Ezt az utat már gyalog és valamivel halkabban tesszük meg. Frissek a nyomok, nemrég járt arra a szerencsétlen állat. Ez egy vesztőhely. A kíváncsiságom és az izgalmam a látvány után alábbhagy. A túra megkoronázása a szalonnasütés. Gyerekek és felnőttek gyűjtik a száraz ágakat, hamarosan fellobban a tűz, Menya bácsi sorozatgyártásba kezd, készíti a nyársakat. Az ínyencek áfonyapálinkával öblítenek, és hozzák helyre a koleszterinszintjüket. Hazafelé zötykölődve én már a funtineli boszorkányt is látni vélem. Hiába, a koleszterincsökkenéssel párhuzamban a fantáziánk egyre növekszik, színesebb lesz. Leérünk a tisztásra, egy ott lakó székely emberrel beszélgetünk, elénekel nekünk egy ősi himnuszt, közben meleg barna szemei körbejárják a domboldalt és a hegyeket. Meghatódom, szívem keserédes gondolatokkal telik meg, és ez az érzés egész héten fogja a kezem és el nem enged Sokan tudjátok, hogy a fiaim elveszítették az édesapjukat. Már három éve ennek. Áron fiam most tizenöt éves, abban az érzékeny korban van, amikor a fiúk egyre többet vannak apjuk társaságában, felnéznek rá. Az édesapának ebben a korban különösen meghatározó szerepe van a gyermek lelki fejlődése során szeptember VIII. évf. 2. szám