Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM

Átírás

1 Világirodalmi folyóirat Alapítva: október LIII. évfolyam, 1 2. szám január február TARTALOM HARRY MULISH A határ (Gera Judit fordítása)... 3 DORIS LESSING Az öregasszony meg a macskája (Lukács Laura fordítása) LISA MAYER versei (Halasi Zoltán fordításai) VLADIMIR NABOKOV Tavasz Fialtában (Kiss Henriette fordítása) ISABELLE GARO versei (Lackfi János fordításai) VARLAM SALAMOV Kórházba! Fürdőben A roham (Goretity József fordításai) JUAN MANUEL DE PRADA Szépiaszín kisasszonyok (Imreh András fordítása) MICHEL DEGUY Párizsi spleen (Farkas Jenő fordítása) OROSZ ISTVÁN Az élvezeti demokrácia MŰHELY Természetes, mint a vers Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Petrőczi Évával R. S. THOMAS The dance R. S. THOMAS A tánc (Petrőczi Éva fordítása)... 89

2 TÁJÉKOZÓDÁS JEAN STAROBINSKI A szertelenség változatai: Don Giovanni (Lőrinszky Ildikó fordítása) VÖŐ GABRIELLA Politika, prófécia, utópia: pályakép Doris Lessingről KÖRMENDY ZSUZSANNA Az irodalom magaslatai Kolima HORKAY-HÖRCHER FERENC Miért éreztük magunkat oly boldognak, amikor esett az eső? Vladimir Nabokov önéletírásáról LŐRINSZKY ILDIKÓ Adomány, ajándék, nagylelkűség Jean Starobinski: Largesse FÁZSY ANIKÓ A tájon, melyen csöndes utam visz Julien Gracq KÜLFÖLDI SZERZŐINK Látogasson el weblapunkra: A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap

3 HARRY MULISH A határ Őfelségének, a Királynőnek, Soestdijkbe Felség! Hosszabb tépelődés után tudtam csak annyira összeszedni bátorságomat, hogy írjak Önnek. Ha lett volna bármilyen más megoldás, azt választottam volna. Tekintettel arra, hogy az összes lehetőséget kimerítettem, nem maradt más hátra, mint hogy Önhöz forduljak, noha tudom, hogy személyes gondjaim az Ön gondjai árnyékában, melyek az egész néppel kapcsolatosak, minden bizonnyal a semmivel egyenlőek. Nevem Joachim Lichtbeelt, hatvanegy éves vagyok, címem: Amstelveen, Blijstein A-14, no 234. Ez év május 4-én, szombaton körülbelül 8 óra 45 perckor hagytam el lakásomat DAF márkájú gépkocsimon, rendszáma HS Velem volt feleségem, A. F. Lichtlbeelt-Da Polenta asszony, életkora ötvenkilenc év. Az oosterbeeki Zonnehelm öregek otthonába készültünk anyósomhoz, aki néhány év óta itt lakik. Körülbelül 10 óra 10 perckor Elspijk környékén megcsúszott az autóm, valószínűleg olajos volt az út, a reggeli ködben nem vettem észre. Először a védkorlátnak ütköztünk, majd az út szélén az árokban kötöttünk ki, ahol is fejre állt a kocsi. Egy-két percig eszméletlen lehettem. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a szélvédőn szennyvíz csordogál. Nekem magamnak is a térdemig ért a víz. Ittott fájdalmat éreztem, s volt a lábamon néhány jelentéktelen horzsolás. Ekkor vettem észre, hogy feleségem nincs mellettem. Azon az oldalon, ahol ő ült, nyitva volt a kocsi ajtaja. Gyorsan kiszálltam az autóból, és néhány méterrel odébb megtaláltam a mezőn, ott feküdt valami egészen furcsa, hogy ne mondjam, szinte lehetetlen pózban, melynek láttán azonnal a legnagyobb aggodalom fogott el. Sürgető kérdéseimre nem reagált. Úgy százötven méterre a sűrű fák közt megpillantottam egy nagy tanyát, de nem tartottam bölcs dolognak, hogy feleségemet ilyen állapotban magára hagyjam. Észrevettem azonban valakit, aki meglátott minket. A hepehupás talaj ellenére sikerült kimásznom az árokból, és az út szélén megpróbáltam magamra irányítani az arra járó autósok figyelmét. Sajnos egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy megálljon és a segítségemre siessen, s ez valóban veszélyes, sőt tilos is lett volna. Negyedóra múltán azonban kiderült, hogy az egyik autós mégis volt olyan kedves, hogy Elspijkben szólt egy orvosnak. Az orvos, bizonyos K. J. M. Maurits, igen segítőkész ember, koponyaalapi törést állapított meg, és komoly belső vérzésekre gyanakodott. Nyomatékosan figyelmeztetem mondta, ne mozdítsa el a feleségét. Elspijkben azonnal értesítem a Községi Egészségügyi Szolgálatot. A feleségé- 3

4 nek kórházba kell kerülnie, amilyen gyorsan csak lehet. Milyen címre küldjük a számlát? Miután megadtam a címemet, elsietett. Húsz perc múlva valóban megérkezett a mentőkocsi. Ekkor azonban kínos szituáció állt elő. Kiderült, hogy a feleségem nem Elspijk, hanem Vrijburg község területén fekszik. A helyzet az magyarázták a mentősök, hogy a két község közti határt az út fölött húzódó villamos vezetékek határozzák meg. Felpillantottam, és láttam, hogy valóban néhány villamos vezeték alatt állunk. Északkeleti irányból sorjáztak a mezőn át a toronymagas, kitárt karú póznák, rézsút keresztezték az utat, majd a másik oldalon eltűntek a horizont mögött. Vagy hogy pontosabban fogalmazzunk így a mentősök, ezek a vezetékek éppen a községhatár felett húzódnak. Ehhez kell tartanunk magunkat, ha baleset történik a környéken. De hiszen a feleségem pontosan a vezetékek alatt fekszik jegyeztem meg. Így igaz mondták, de ez a néhány méternyi sáv a vezetékek alatt még Vrijburg község területéhez tartozik. Nem szabad elhallgatnom, hogy valamennyien rendkívül kedvesek voltak, és a legnagyobb türelemmel magyarázták meg a helyzetet. A tényen azonban ez mit sem változtatott: a baleset nem tartozott a hatáskörükbe. Emiatt sajnos dolguk végezetlen kellett távozniuk. Reméljük mondták, megérti, milyen kínos ügyről van szó. Tudja, két azonos jellegű intézmény... Hát persze helyeseltem. Saját munkakörömben is előfordulnak olykor hasonló problémák. Ilyen esetben jobb az elején egy kis türelem, mint ha utólag aztán annál több időt kell vesztegetni az illetékességi viták eldöntésére. Megígérjük, hogy amint visszaérünk Elspijkbe, azonnal értesítjük a vrijburgi egészségügyieket. Nagyon hálás leszek. Hangsúlyozom, hogy a község valóban félórán belül küldte a mentőt. Legnagyobb meglepetésemre azonban közölték, hogy a vezetékek alatti terület Elspijk községhez tartozik. De hiszen az elspijki mentők szerint a vezetékek alatti sáv éppen hogy Vrijburg község fennhatósága alá tartozik! Miután a mentősök lebiggyesztett szájjal kérdő pillantásokat vetettek egymásra, így szóltak: Ennek azonnal utána kell nézni a községházán. Amíg azonban folyamatban van az ügy kivizsgálása, semmiféle intézkedést nem foganatosíthatunk. Teljesen megértem mondtam nem kis megkönnyebbülésükre. Valóban az a legjobb, ha az efféle ügyeket a lehető legkorrektebben tisztázzák. Kézfogással búcsúztunk el. Kisvártatva megjelent a Körzeti Rendőrség is, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel. Miközben az urak a vizsgálattal voltak elfoglalva, azt latolgattam, volna-e mód vajon, hogy az ő segítségükkel más lehetőséggel próbálkozzam. Teljességgel tudatában voltam, hogy ezzel feleslegessé teszem a vrijburgi községházán folyó vizsgálatot. A vizsgálat befejeztével ugyanis a vrijburgi vagy az elspijki mentőszolgálat ismét megjelenik majd, csak azért, hogy megállapítsa, feleségemet már egy másik intézmény elszállíttatta. Minden fáradságuk hiábavaló lesz. 4

5 Erkölcsös dolog ez? Vagy kevésbé fellengzősen fogalmazva, illendő dolog? Mivel azonban a feleségem iránti aggodalom mindent felülmúlt hiszem s remélem, hogy Felséged ezt teljességgel megérti, átvágtam a gordiuszi csomót, és megkérdeztem: Uraim, nem lehetséges, hogy létezik valamiféle Központi Egészségügyi Szolgálat, amely megkönyörülne a feleségemen? Sajnos mondták ki kell ábrándítanunk. Persze megértjük a problémáját, ezért azt tanácsoljuk, forduljon a Tartományi Közegészségügyi Felügyelethez. Köszönöm, uraim mondtam örvendezve. Azt hiszem, ez nagyon okos javaslat, hiszen a községek kölcsönös határproblémái a tartomány hatáskörébe tartoznak. Most aztán kénytelen voltam egy rövid időre mégiscsak magára hagyni a feleségemet. Állapota semmit sem változott. Hason feküdt. Szerencsére vért sehol sem lehetett látni, de valahogy úgy tűnt, mintha a jobb és bal lábát összecserélték volna. Úgy-ahogy megigazítottam a ruháját, aztán nekivágtam a mezőnek a tanya felé. Az alak, akit kezdettől fogva már messziről figyeltem, maga volt a gazda, bizonyos P. van Amerongen úr. Szép kis bukfencet vetett a járgánnyal mondta mosolyogva. De kerüljön beljebb. Biztosan jólesne egy csésze kávé. Hát nem mondom ismertem be. A nappaliban bemutatott feleségének, M. Van Amerongen asszonynak, aki nevetve szólalt meg: Igen, igen, már vártam magát. Kész a kávé! Mikor elmondtam nekik, miről van szó, maguktól felajánlották, hogy használjam a telefonjukat. Megkérdeztem, melyik tartományban is vagyok. Kiderült, hogy még Utrechtben. Szombat lévén azonban senki sem jelentkezett a Közegészségügyi Felügyeletnél. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy felhívom az utrechti városházát. Ott kizárólag csak a portás tartózkodott. Magyarázkodásomra, hogy mennyire sürgős az ügyem, ezt válaszolta: Uram, csak annyit mondhatok, hogy az ilyen kérelmekkel kizárólag írásbeli beadvány alapján foglalkoznak. Amikor közöltem Van Amerongen úrral az elkeserítő híreket, szó nélkül tollat, papírt, borítékot és bélyeget tett az asztalra. Némán készülődtem neki az írásnak én is, de legnagyobb rémületemre a tollal átszúrtam a papírt, mert az asztalt bolyhos szmirnaterítő borította. Ekkor Van Amerongen asszony odanyújtotta nekem a Boer en Tuinder című hetilap egyik számát, Van Amerongen úr mosolyogva hozott egy másik papírlapot, én pedig megírtam a levelet, melyben pontosan beszámoltam az eddig történtekről, és kértem, hogy haladéktalanul gondoskodjanak feleségem elszállításáról, tekintettel az eset sürgősségére. Lezártam a borítékot, Van Amerongen úr pedig felajánlotta, hogy postára adja levelemet, hogy addig is feleségem mellett maradhassak. Csak ilyen pillanatokban ismerhetjük meg embertársainkat igazán! Parasztok! Hogy vélekedtem én eddig a parasztokról? Mint ízig-vérig amszterdami, faragatlan tuskóknak tartottam őket, akik egész nap trágyalében úsznak, ha meg háború van, egyébre sem tudnak gondolni, mint hogy miként lehet leráncigál- 5

6 ni az éhező városi ember ujjáról a jegygyűrűt egy pohár tejért. A Van Amerongen házaspár határozottan kigyógyított eme torz képzelgéseimből. Tekintve, hogy leghamarabb keddre várhattam választ Utrechtből, beláttam, hogy az ügy sokkal több időt fog igénybe venni, mint amire eleinte számítottam. Miután kifizettem a telefont és a kávét, megállapodtunk a szíves házaspárral, hogy az elkövetkezendő estéken náluk vacsorázom, a további étkezésekhez pedig majd veszek tőlük egy kis kenyeret, gyümölcsöt, esetleg egy-egy tojást. Az ár, amelyben megállapodtunk, jóval alatta maradt a legtöbb amszterdami étterem árainak. Nem terhelem Felségedet komor gondolataimmal, melyek tehetetlenül heverő feleségem mellett töltöttek el az elkövetkezendő magányos órákban azon a szerencsétlen szombati napon, hiszen ez nem érinti közvetlenül kérelmem lényegét. Az idő legnagyobb részét a kocsimban töltöttem. A siralmasan megrongálódott jármű motorháztetőjét víz borította, a kocsi belsejében mindazonáltal addig bíbelődtem az ülésekkel, amíg egy legalábbis részben függőleges ülő- és fekvőhely keletkezett. Egy deszkadarabból, melyet Van Amerongen úr csekély ellenszolgáltatás fejében a rendelkezésemre bocsátott, pallót készítettem, úgyhogy a nedves lábak ideje hál istennek lejárt. Az autó belsejében töltöttem az éjszakát is de természetesen nem mulasztottam el megcsókolni a feleségem homlokát. Másnap reggel egészen átfagyva ébredtem. Zuhogott az eső. Úgy tűnt, feleségem már teljesen átázott, s minthogy ezt nem tartottam kedvezőnek állapotára nézve, elhatároztam, hogy valamiféle építményt tákolok össze, amely megvédi az időjárás viszontagságaitól. A jóságos Van Amerongen úr rendelkezésemre bocsátotta a csűrt, ahol megfelelő anyagra és szerszámokra találtam. Hosszas gondolkodás után klasszikus stílusú ház mellett döntöttem, csúcstetővel. Nincs kizárva, hogy Van Amerongenék háza befolyásolta döntésemet. A nap hátralevő része fűrészeléssel, ácsolással telt. A tetőt, az oldalfalakat, valamint a hátsó falat deszkából készítettem. A bejáratot egy darab jutával födtem el. Munkám végeztével Van Amerongen úr mosolyogva tekintette meg alkotásomat, s este, vacsora után egészen jelentéktelen összeget számított fel a használt anyagért, valamint a szerszámok bérleti díjaként néhány fillért, amit teljesen méltányosnak találtam. Szerencsére az a szokásom, hogy nem hagyok hátra őrizetlenül pénzt a lakásomon, s tekintve, hogy hónap eleje volt, nem csekély összeg felett rendelkeztem, mellyel még jó darabig kihúzhattam. Másnap, május 6-án, hétfőn már reggel 8 óra 30 perckor felhívtam az amszterdami INTEROP vállalatot, ahol huszonhárom éve dolgozom. Eleinte mint raktári alkalmazott, később mint raktárvezető. Főnököm, H. J. Groeneveld külföldön tartózkodott. Fiát és üzlettársát, az ifjabb H. J. Groeneveldet kértem a telefonhoz. Ecseteltem nyomorúságos helyzetemet, és arra kértem, adjon még néhány nap szabadságot, tekintettel a dolgok szerencsétlen alakulására. Igen, igen felelte. Várjon csak egy percet, Lichtbeelt. Az interurbán beszélgetés elég sokba került, de az ifjabb Groeneveld volt olyan kedves és csak néhány percig várakoztatott, majd ezt mondta: Igen, Lichtbeelt, van még négy szabadnapja. Kivételesen kiveheti őket egymás után. 6

7 Hálásan megköszöntem előzékenységét. Becsületesen meg kell vallanom, soha nem volt túlságosan rokonszenves nekem, a második generáció szívtelenségével gyanúsítottam, amely oly gyakori manapság a gazdasági életben, s őszinte örömmel töltött el, hogy tévedtem. Ezt követően lányomat, G. J. Hofman-Lichtbeelt asszonyt hívtam fel Middelburgban. Nagyon megrázta a szomorú baleset híre. Noha házassága óta a nagy távolság miatt csak ritkán látjuk egymást, mégis megvan köztünk az a csodálatos kapcsolat, ami csak szülők és gyerekek között létezik. Kérdésére, hogy melyik kórházban ápolják édesanyját, kénytelen voltam beszámolni a szomorú eseményekről. Mintha egy kis reménysugár gyúlt volna a szívemben, mert ezt mondta: Amint lehet, odamegyek! Megkérdeztem, mikor, kiderült, hogy jövő vasárnapnál előbb sajnos semmiképpen. A gyerekeknek iskolába kell menniük, és mindenféle egyéb társadalmi kötelezettségnek is eleget kell tenniük. Vőm, J. A. M. Hofman úr, egy kiváló reklámirodában dolgozik, s munkája teljes egészében a kapcsolatok ápolásán múlik. Ha csak egyszer is távol marad egy heti bridzspartiról, félremagyarázhatják a dolgot, ami aztán komoly anyagi kövekezményekkel járhat, s ezáltal a többi munkavállaló is kárt szenved. Rövid latolgatás után elvetettem a gondolatot, hogy anyósomat is értesíteni kellene a történtekről Oosterbeekben. Az öreg hölgyet talán a kelleténél jobban hatalmukba kerítenék érzelmei. Szombatra tervezett látogatásunkat nem jeleztük előre, így nem sejthetett semmit. Úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha kivárom, míg minden elrendeződik, és feleségem teljesen felépül. Akkor aztán egy csésze tea meg némi fahéjas sütemény társaságában elejétől végig előadhatjuk a mi kis kalandunkat. Másnap reggel Van Amerongen asszony kiáltozására ébredtem: Lichtbeelt úr! Postája érkezett! Hófehér kötényben állt az udvaron a gesztenyefák alatt, feje fölött lobogtatta a levelemet. Azonnal kiugrottam az autóból, s amilyen gyorsan csak rozzant lábamtól tellett, rohantam a mezőn át. Az expresszlevél valóban az Utrechti Tartományi Közegészségügyi Felügyelettől érkezett. Reménykedve bontottam fel a borítékot, de mit hoz a sors? Az Elspijk és Vrijburg közötti községhatár történetesen azonos az Utrecht és Gelderland között húzódó tartományhatárral. Térképeik tanúsága szerint a vezetékek alatti terület, ahol a feleségem feküdt, Gelderland tartományhoz tartozik, ezért sajnos nem segíthetnek rajtunk. Azt javasolták, lépjek írásbeli kapcsolatba a Gelderlandi Tartományi Közegészségügyi Felügyelettel. Lesújtva ejtettem ki kezemből a levelet. Rossz hír? kérdezte Van Amerongen asszony. Noha nagyon kellemesen érint, hogy ilyen gyorsan válaszoltak a levelemre, mégis, úgy látszik, ugyanott tartok, ahol eddig. Bár persze mintha egy kicsit azért mégiscsak haladt volna valamicskét az ügy. A két község határproblémája immár két tartomány problémájává nőtt. Ha ez így megy tovább, elkerülhetetlenül valamilyen központi hatóságnál kell kikötnöm, mely végül is dönteni fog az ügyben. Nem, asszonyom, ez nem rossz hír, ez kimondottan jó hír. 7

8 Szégyenkezve kell bevallanom, Felség, nem vagyok nagyon otthon állami intézményeink szövevényében úgy értem, elméletileg, hiszen egyébként nagyon is otthon vagyok bennük, hisz köztük élek, mindenesetre én azt gyanítottam, hogy ez a központi hatóság nem lehet más, mint maga az Államtanács, amelyet tudomásom szerint más néven Koronának is hívnak. De hisz az ilyen kérdésekben, Felség, úgy hiszem, tartózkodnom kell az Ön tisztelt személyét illető felvilágosításoktól. Ismét helyet foglaltam a bolyhos szmirnaterítővel borított asztalnál. Van Amerongen asszony hozta a Boer en Tuindert, én pedig megírtam a levelet Gelderlandba. Már előre tudtam az eredményt, de a további lépések érdekében most már egyértelmű választ kellett kapnom. Egyszerre tele lettem bizakodással. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódom mondtam Van Amerongen aszszonynak, miközben leragasztottam a borítékot, hogy ez a halogatás esetleg hátrányos hatással lesz feleségem egészségi állapotára. Szerencsére világéletében olyan volt a szervezete, mint a vas, nem emlékszem, hogy valaha is beteg lett volna. Ezt a megpróbáltatást is nagyszerűen kiállja majd. Elhatároztam, hogy ezentúl a jutafüggönyt sem húzom félre, hogy olykorolykor egy pillantást vessek rá, ahogy eddig rendszeresen tettem. A hirtelen beáradó fény könnyen kizökkentheti megszokott körülményeiből. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha teljes nyugalmat biztosítok neki. Másnap már szerda volt, május 8-a végre igazi meleg tavaszi idő köszöntött ránk. A nap mégis kellemetlen meglepetést tartogatott számomra. A pallón állva megmosakodtam a fecskendő vízsugara alatt, és épp nekiláttam egy almából meg egy pohár vízből álló reggelimnek, amikor a főúton a rendőrség autómentő kocsiját pillantottam meg. Legnagyobb meglepetésemre és rémületemre a jármű nekikészülődött, hogy a kocsimat eltávolítsa vagyis a lakásomat. Rögtön odasiettem, és az urakat, akik rendőrsapkát és homokszínű overallt viseltek, sikerült visszatartanom szándékuktól. Mialatt rendre beszámoltam nekik az eseményekről, hirtelen felvetődött bennem, vajon a feleségemet miért nem tudják ugyanolyan hamar elszállítani, mint az autómat, amely éppúgy a villanyvezetékek alatti senki földjén áll. Nincs-e emögött, Felség, valamiféle sajátos nos, nem riadok vissza a szótól, szinte embertelen gondolkodásmód? Uraim fordultam az emberekhez nyugalmamat megőrizve, ha szabad kérdeznem, melyik község rendőrségéhez tartoznak önök? Az elspijkihez mondták olyan hangon, amelyből egyértelműen kiérződött, micsoda kegyben részesítenek azáltal, hogy tudomásomra hozzák ezt az információt. Helyes, az elspijkihez. Bizonyára tudják, hogy az én autóm sokak megítélése szerint Vrijburg község területén áll. Szemüket beárnyékolva a nap ellen, felnéztek a magasfeszültségű vezetékekre, majd megvonták a vállukat. Könnyen lehet bólogattak. De ha már itt vagyunk, elvontatjuk a roncsot. Micsoda látvány, nem csúfíthatja el a főutat. Igen? kiáltottam. Lehet, hogy erre készülnek! De biztosak lehetnek benne, hogy lépéseket fogok tenni maguk ellen hatásköri túllépés címén. Ez pedig 8

9 kétségtelenül az önök szégyenteljes elbocsátásához fog vezetni! Erre néhány másodpercig egymásra meredtek, s valami olyasfélét mormolva, hogy Csak a kötelességünket teljesítjük, elkotródtak Azt hiszem, ez volt az egyetlen pillanat, amikor elvesztettem a türelmemet. Amikor néhány órával később megjelent a vrijburgi rendőrség autómentő kocsija, már jól begyakorolt felháborodással fogadtam őket. A történtek után azon tépelődtem, vajon nem követtem-e el taktikai hibát. Talán okosabb lett volna, ha hagyom, hogy elvontassák a kocsimat, mert így valamiféle precedenssel szolgálhattam volna. Ez viszont könnyen azt a benyomást keltheti, hogy csapdát akarok állítani, s ez a hatóságok jóindulatát irányomban egyáltalán nem növelné. Mindezeken túl a kérdések kérdése számomra az, hogy egy rendőrségi eset lehet-e egyáltalán precedens a közegészségügy számára. Mindenesetre boldog voltam, hogy megmenthettem hálóhelyemet, mert ha Van Amerongen úrnál kellett volna ágyat bérelnem, amelyre ő minden kétséget kizáróan hajlandó lett volna, ez ismét súlyos csapást mért volna a pénztárcámra. Az utóbbi idők rossz termése miatt még az alma és a körte ára is hirtelen felszökött. Csütörtökön visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Mégis ez volt az első nap, amikor reggeltől estig igazán zavart valami: egy kellemetlen szag. Gondoltam, valahol a környéken egy szemétégető kemence működik, s reméltem, hogy hamarosan megfordul a szél. Nem hagytam magam elüldözni. Az autóülést kitettem a fűre, kellemesen sütkéreztem a napon a kis házikó mellett, melyben feleségem életbe vágóan fontos pihenőjét élvezte. Van Amerongen úr tehenei békésen legelésztek, mögöttem süvítve dübörgött a gyorsforgalom, a magasfeszültségű vezetékeken csiripeltek a verebek. Mintha csak vakáción lettem volna. Vakáció! Az enyém épp júliusban lenne, akkorra már remélhetőleg feleségem is felépül annyira, hogy megint elmehetünk Terschellingbe. Vagy talán tovább is merészkedhetünk ezúttal? Az Ardennekbe vagy egy Rajna menti utazásra? Efféle ábrándozások közepette szenderültem el, s csak Van Amerongen asszony hangjára ébredtem fel. Lichtbeelt úr! Posta! Gelderlandból érkezett válasz. Nem tudom eléggé dicsérni azt a gyorsaságot, amellyel országunkban a hivatalos intézmények levelezéseiket bonyolítják talán nem árt, Felség, ha ilyen egyszerű alattvalójától hallja ezt egyszer. A levélben várakozásomnak megfelelő választ kaptam: a vezetékek alatti terület térképeik szerint Utrecht tartományhoz tartozik de ezzel még nincs vége. Közölték velem, hogy ügyem sürgősségére való tekintettel Utrecht és Gelderland Megyei Elöljáróságához fordultak azzal a kéréssel, hogy e két terület kartográfiai vállalata közös kutatást kezdeményezzen. Ezek szerint e két vállalatnak rövid határidőn belül egyszer s mindenkorra meg kell határoznia Utrecht és Gelderland s így természetesen Elspijk és Vrijburg határvonalát, melyhez topográfiai kiindulópontul feleségem jelenlegi tartózkodási helye szolgál majd. Már a következő hét elejére várhatom az illetékes megbízottakat, s ezután remélhetőleg már gyorsan és mindenki megelégedésére rendeződnek majd a dolgok. 9

10 Nem tagadom, hogy ott, az árnyékos gesztenyefák alatt szabályszerű körtáncot lejtettem a levéllel. Van Amerongen asszony mosolyogva csóválta a fejét, de én előtte sem restelltem magam. Szinte már nem is mertem remélni, hogy minden ilyen gyorsan rendbe jöhet. Magától értetődik, hogy miután a dolgok idáig fejlődtek, most már nem hagyhattam minden egyebet ebek harmincadjára jutni. Valamennyi szabadnapom lejárt, másnap reggel fel is hívtam ismét az INTEROP vállalatot. Mint kiderült, az idősebb Groeneveld úr még mindig nem tért vissza. Ifjabb Groeneveld pedig, akinek annak rendje s módja szerint beszámoltam a tényleges helyzetről, egy percig sem volt hajlandó tovább alkalmazni a cégnél. Ide hallgasson, Lichtbeelt, maga is megértheti, nem vezetünk be efféle vircsaftot. Valóban, uram, tökéletesen megértem. Számolnom kell a vállalat többi dolgozójával is. Ha megtudnák, hogy én magának külön szabadnapokat osztogatok, mit gondol, mi mindent ki nem találnának gyorsan? Groeneveld úr mondtam csodálattal eltelve, az ön emberismerete egyszerűen elképesztő. Bizony, bizony, beletanul ebbe az ember. Gondolja csak meg, Lichtbeelt, hová vezetne az ilyesmi? A végén már senki nem dolgozna Hollandiában. Hahaha nevettem fel, hát ettől tényleg nekem is el kell határolnom magam. Na látja. De megbocsásson, Groeneveld úr, ne vegye bizalmatlankodásnak... mi lesz most a társadalombiztosításommal meg a nyugdíjammal? Persze, persze, jó, hogy mondja. Ennek utána kell néznem. Nem tudom, mi ilyenkor a helyzet. Van valami telefonszáma, amin megtalálhatom? Hogyne, Groeneveld úr. Van Amerongenék száma, akiknek a vendégszeretetét élvezem, Elspijk 346. Elspijk 346. Jól van, Lichtbeelt, keresni fogom. Most pedig, azt hiszem, köszönetet kell mondanom magának hány évig is dolgozott nálunk? Huszonhárom évig, Groeneveld úr. Huszonhárom évi hűséges szolgálat az INTEROP-náI. Huszonhárom év, egy egész élet. Pontosan az én életkorom. Akkor jött a vállalathoz raktárkezelőnek, amikor megszülettem, és máig sem felejtem el, amit apám kifutókoromban mondogatott, hogy csak a maga idejövetelével kezdtek rendbe jönni a dolgok a raktárban. Szorgalmas munkával tizenhat éven belül sikerült felküzdenie magát a részleg vezetőjévé. Nem sokan tudnák maga után csinálni. Az INTEROP szinte elképzelhetetlen maga nélkül. Maga és az INTEROP egy. Távozása igazi űrt fog maga után hagyni mondta, és azzal letette a kagylót. Könnyek szöktek a szemembe. Valószínűleg nincs ember a földön, aki ne érzékenyülne el, ha megdicsérik. Ez pénteken volt. A szép idő tovább tartott, sajnos a szag is. Szombaton nem csináltam mást, mint írtam az amstelveeni Népsegélyező Bizottságnak egy levelet, melyben feltártam helyzetemet, és kérvényeztem a munkanélküli-segély folyósítását. 10

11 E szomorú nap éles ellentéteként, amikor is életemben először koldulni kényszerültem, a következő nap valódi ünnepnek számított. Úgy délfelé egyszerre csak tülkölést hallottam a főút felől, s már meg is pillantottam a vőm elrobogó autóját, melynek valamennyi ablakából gyermekkezek integettek felém. Valamivel feljebb rákanyarodott az Elspijk felé vezető útra, majd kisvártatva megérkezett a tanyára. Soha nem fogom elfelejteni a látványt, melyet szeretteim nyújtottak, amikor rohanvást közeledtek felém a mezőn át: a kicsik Nagypapa! Nagypapa! kiáltásokkal, a lányom egy fehér szalvétával lefedett fonott kosárral, a vőm fényképezőgéppel a vállán, elegáns, feszes nadrágban. Miután üdvözöltük egymást szegény szakállamnak sok megjegyzést és huzigálást kellett kiállnia, unokáim visítva a gyönyörűségtől felmásztak a kis házikó tetejére, melyet sérült nagyanyjuknak építettem. A lányom meg akarta tiltani, de rászóltam, hagyja csak a kópékat, hadd játsszanak. Noha tudtam, hogy a betegeket általában a legkisebb zaj is zavarhatja, meg voltam győződve, hogy feleségem ezt a zsivajt boldogan elviseli. Különben is, a gyerekek csakhamar maguktól is lejöttek a ház tetejéről. A szemétégető bűze, melyhez jómagam időközben egészen hozzászoktam, mintha megzavarta volna játékukat. A vőm készített néhány fotót, később kétségtelenül kedves emlék lesz az eseményről, különösen feleségem számára. Ezek után jócskán kivettem a részemet a magukkal hozott ennivalóból. Zsúrkenyér, májpástétom, sőt még bor is került a leterített szalvétára, s már néhány korty után mesebeli nyárrá változott számomra a tavasz. Vőmnek sajnos hirtelen hánynia kellett, ezért hamarosan felkerekedtek. Ön, Felség, szintén nagy családdal van megáldva, mely évről évre növekszik, és Önnek is van egy gyönyörű pázsitkertje, ahol talán Ön is piknikezik néha az unokáival. Nem kell hát éppen Önnek magyaráznom, mit jelent ez valakinek a mi korunkban. Ez után a nap után sajnos már nem láttam viszont őket, de hát mi értelme is lett volna? Segíteni úgysem tudtak rajtam azzal segítettek a legjobban, hogy ők maguk jókedvűek voltak, így igaz. Május 13-án, hétfőn valóban megjelentek a földmérők és a kartográfusok, összesen nyolc ember. Csak általános iskolai végzettségem van, nem sokat értettem hát bonyolult tevékenységükből a piros-fehérre mázolt karókkal: állványokra szerelt kis látcsöveiken át nézegették őket. De a szakértelemmel végzett munkát mindig jó nézni, legyen az földmérés vagy ajtómázolás, deszkafűrészelés vagy sörcsapolás, bankjegyek számlálása vagy egy cukroszsák összehajtogatása. Korunk egyik rákfenéje hitem szerint éppen az, hogy a legtöbb ember nem ért már a szakmájához. S ez nemcsak azért baj, mert rossz munkát végeznek, hanem mert ők maguk is elégedetlenek emiatt, s így a nem megfelelő munka nem megfelelő embereket eredményez. Az emberek gyakran panaszkodnak arról a végzetes hatásról, melyet a gyárakban végzett személytelen munka gyakorol rájuk, de a személyes jellegű munka egy hajszállal sem megy jobban. Az okok tehát mélyebben gyökereznek. De ezeknél a tisztviselőknél erről szó sem volt milyen figyelemre méltó, hogy az ember akkor is meg tudja állapítani, szakszerűen végzik-e a munkát, ha maga nem is ért hozzá. Mintha valamiféle általános művészi érzékenység bújna meg az emberben az elegancia és az ökonómia iránt, melyet bárki bármiben felismerhet. 11

12 De eltérek a tárgytól, Felség, ostoba dolog, tekintve, hogy ez az írás már eddig is rengeteget elvett az Ön drága idejéből. A munkálatok eredménye elkeserítő volt. A mérnök, aki vezette a munkát, és akinek a nevét legnagyobb sajnálatomra elfelejtettem, volt olyan kedves, és a munka végeztével elmagyarázta nekem, mi a probléma. Megmutatta a terület részletes térképét, ahol tartózkodtunk, s kisujját végighúzta egy vonal mentén. Ez itt a tartományhatár mondta, tehát egyben Elspijk és Vrijburg határa is. Pontosan van berajzolva, ellenőriztük. A baj csak az, hogy ez a hollandiai kartográfiában használatos legnagyobb léptékű térkép. Ez sajnos azt jelenti, hogy a határvonal, ahogy ezen a térképen látható, pontosan ugyanolyan széles, mint a fejünk felett húzódó két legszélső magasfeszültségű vezeték közti távolság. Maga a vezetékek közti terület, ahol a felesége fekszik, bizonyos értelemben tehát nem létezik, legalábbis kartográfiai értelemben nem. Ez maga a határ, elválasztja Utrechtet Gelderlandtól. Még csak nem is számít olyasvalaminek, mint amit elválaszt, ez kizárólag csak az, ami elválaszt. Nagy nyugtalanság kerített hatalmába e szavak hallatán. Akkor most mit tegyek? Hja mondta a mérnök, miközben a térképet összehajtogatta és egy lapos tokba bújtatta, legjobb lenne természetesen, ha valahogy sürgetni lehetne, hogy készítsenek nagyobb léptékű térképeket. Ebben az esetben azt kell mondanom, a legideálisabb az életnagyságú méretarány lenne: 1 : 1 léptékű. Ha a határ még így is keresztezné a felesége testét, a szakemberekre várna annak a megállapítása, hogy az asszony személyazonossága vajon a fejében vagy a szívében vagy felőlem akár a kislábujjában fészkel-e, s akkor ez a testrész vajon Utrecht vagy Gelderland területén fekszik-e. De ez igencsak hosszú eljárás lenne. Magam is attól tartok mondtam. Rám nézett. Adhatok magának egy tanácsot? Haladjon tovább a kitaposott, hivatalos úton. Jó, jó, de kihez fordulhatok még? A közegészségügyi felügyelőhöz, Hágában. Magyarázzon el neki mindent, ezt a határproblémát is, s ő minden bizonnyal megteszi, ami tőle telik. Azon sem csodálkoznék, ha az ügy az Orvosetikai Kollégium vagy legalábbis a Közigazgatási Bíróság elé kerülne. De ez, remélem, köztünk marad. Ismétlem, borzasztóan sajnálom, hogy ennek a rendkívül segítőkész szakembernek elfelejtettem a nevét. Mindenesetre megfogadtam a tanácsát, és még aznap este megírtam a vonatkozó levelet. Másnap délelőtt tíz órakor Van Amerongen úr kiáltására lettem figyelmes: Lichtbeelt! Telefon! Sietve léptem be a házba: a telefonban az idősebb H. J. Groeneveld úr ismerős hangját hallottam. Mondja csak, Lichtbeelt, igaz, amit hallok, most jöttem meg külföldről, valóban elbocsátotta magát a fiam? Ahogy mondja, Groeneveld úr. Hát megőrült ez a gyerek? Magát elbocsátani! Huszonhárom év után, csak azért, mert kért néhány szabadnapot a felesége miatt? 12

13 Félek, nem tehetett egyebet. Nem tehetett egyebet? Magának elment az esze! Az előbb úgy lekaptam a tíz körméről, hogy bőgve rohant ki a szobából! Nem túlzás ez, Groeneveld úr? Meg vagyok győződve, hogy a tisztelt fia csakis a vállalati érdeket tartotta szem előtt... Ugyan kérem! A hülye! Majd én móresre tanítom! Az emberek nem régi kesztyűk, amiket csak úgy el lehet dobni, ha már nem tetszenek. Hát, így is lehet mondani, igen, van benne némi igazság. Csakhogy, Lichtbeelt, ha már így történt, nemigen lehet rajta változtatni. Boldogan felvenném újra, de akkor meg a fiamat kéne elbocsátanom. Egy szemernyi tekintélye sem maradna az emberek előtt. Pontosan így van mondtam, ehhez nem fér kétség. Állnia kell a szavát. Ha az ifjabb H. J. Groeneveld nem engem, hanem valaki mást elbocsát, akit aztán az idősebb H. J. Groeneveld újra felvesz, hát én is a hasamat fognám a nevetéstől. Igen, éppen erről van szó, Lichtbeelt. Az volt a benyomásom, hogy Groeneveld úr megkönnyebbült a szavaim hatására, s ennek igen megörültem, mert tudom, hogy a rossz munkahelyi légkör neki is rengeteg álmatlan éjszakát okoz. Csak még annyit, Groeneveld úr, mi a helyzet a társadalombiztosításommal meg a nyugdíjammal? Á, jó, hogy mondja. Sajnos meg kell mondanom, nem valami rózsásak a kilátások. Jól van, akkor hát szép türelmesen várakozni fogok, legjobb, ha nem számítok semmire, a végén csak sikerülnie kell. Semmi esetre se csináljon magának gondot, meg vagyok győződve, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Jól van, Lichtbeelt. Mielőbbi gyógyulást a feleségének! Köszönöm szépen. Viszontlátásra, Groeneveld úr. A kellemes beszélgetés felvidított. Végül is nem kellett volna okvetlenül felhívnia. Még egyszer megvilágosodott előttem, hogy nekünk, hollandoknak nem szabad ellenségeskednünk egymással, ellenkezőleg, minden körülmények között össze kell tartanunk. Már beállítottam magam, hogy május 15-én, szerdán egész nap nem teszek egyebet, mint a hágai választ várom, de már reggel megérkezett a motoros rendőrség. Motorjaikat egymás mögött az út szélére állították, majd letértek az útról. Legyen szíves az építési engedélyét mondták minden bevezetés nélkül. Építési engedély? Értetlen pillantásomra némán az ideiglenes hajlékra mutattak, melyet a feleségem számára húztam fel. Ehhez építési engedély kell? kérdeztem elképedve. Miért, talán nincs odaépítve? De igen, hogyne mondtam, tagadhatatlan. De engedélyem, az sajnos nincsen. A helyzet ugyanis a következő. Ez év május 4-én, szombaton, körülbelül 10 óra 10 perckor... Igen szakítottak félbe nyersen, lassan már kívülről tudjuk. De hová jutnánk, ha mindenki csak úgy, a saját szakállára kezdene építkezni? Egy ilyen kis 13

14 országban, mint a mienk, amely ilyen sűrűn van beépítve, minden darabka zölddel takarékoskodnunk kell, ami még megmaradt. Én vagyok az első, aki ezt tiszteletben tartja feleltem. Kisfiúkoromban magam is órákon át barangoltam erdőn-mezőn anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztam volna, a botanika és a madártan volt a mindenem, úgyhogy nekem aztán igazán nem kell magyarázniuk. De ami a feleségem szerény kis hajlékát illeti mondtam, és most én böktem a kis házikó irányába, határozottan állíthatom, hogy még egyetlen autósnak sem tűnt fel a főúton. Meglehet hagyták rám, de mindig így kezdődik. Először megjelenik valami jelentéktelen kis épület, aztán, mielőtt még észbe kapna az ember, ott terem a helyén egy nyaraló úszómedencével, miegymással. Egy percig sem kétlem, hogy így van mondtam, hisz maguknak biztosan megvannak a maguk tapasztalatai ezzel kapcsolatban. De, uraim mondtam kissé felemelt hangon, ha a feleségemet nem lehet kórházba szállítani, mert a terület, ahol fekszik, nem tartozik semmiféle fennhatóság alá, csak nem fognak itt holmi építési engedélyek miatt cirkuszt csinálni? Egymásra pillantottak, majd kitört belőlük a nevetés. Ezek szerint talán azt gondolja, hogy itt a vezetékek között még akár büntetlenül gyilkolhatna is? kérdezték. Ezt az ötletet valóban kissé túlzottnak találom. A baleset meg a bűntény az két dolog, drága uram. Bűntény vagy kihágás esetén minden állampolgárnak letartóztatási joga van, függetlenül attól, melyik községben lakik, vagy melyik tartományban követték el a törvénysértést. Lehorgasztottam a fejem. Beláttam, hogy itt semmiféle tiltakozás nem segíthet. Legyen szíves, mutassa a táborozási engedélyét mondták kurtán. A kisujjamat sem mozdítottam. Jegyzőkönyvet vettek fel, az iratokat a mellényzsebükbe dugták, majd így szóltak: Az utóbbi vétséggel kapcsolatosan az eljárás valószínűleg nem lesz szigorú, de abban biztos lehet, hogy ezt az illegális építményt még a napokban lebontják. Hogy az események egyre kétségbeejtőbb fordulatot vettek, nem maradt rám hatástalan. Még Van Amerongen úr is észrevette rajtam. Amikor aznap este felálltunk a vacsora mellől, néhány pillanatig némán a vállamra tette becsületes parasztkezét. Másnap két levél is érkezett. Az egyik a Népsegélyző Bizottság válaszát tartalmazta a munkanélküli-segélyért benyújtott kérvényemre. Nem vagyok rá jogosult, mert nem jelentkeztem az előírt huszonnégy órán belül a lakhelyem szerinti Területi Munkaközvetítő Hivatalnál. Nehezen tagadhattam volna, hogy ezt bizony elmulasztottam. Azt tanácsolták, nyújtsak be fellebbezést a Különleges Betegellátási Költségek felett rendelkező Törvény alapján. A tanácsot szívből megfogadtam. A második levél a Közegészségügyi Főfelügyelőtől érkezett. Ebben az állt, hogy ez a határincidens egészen új problémát vet fel ( csaknem metafizikai problémát ), melyet egyes-egyedül a miniszter oldhat meg. Ő azonban pillanatnyilag Zambiában tartózkodik, utána pedig Nigériába, majd Ugandába látogat. 14

15 Azt javasolták, hogy amíg visszajön, forduljak az Alsóház Törvényhozó Testületének Kérvényeket Kezelő Bizottságához. Felség! Belátom, hogy ha beszámolómat ilyen részletességgel folytatom, óriási merényletet követek el Felséged drága ideje ellen. Közérdeket szolgáló fontos államügyek várhatnak elintézésre, az íróasztalán mappák tornyosulnak, mintha csak magam előtt látnám, itt a Van Amerongen úr asztalán. Az egyén kis problémáinak meg kell hajolniuk ez előtt, ehhez nem fér kétség. Azt hiszem, szükségtelen felhívnom Felséged figyelmét még egyszer arra, hogy szenvedéseim útján egyetlenegyszer sem hallottam senkitől egyetlen rossz szót sem. Soha senki nem vesztette el velem szemben a türelmét, noha erre olykor okot adhattam. Nem ezért vettem hát a bátorságot, amikor személyesen Önhöz fordultam, hogy panaszkodjak. De, Felség, erősen aggódom a feleségem miatt. Nincs jól. Amikor ez év június 2-án lebontották a házikót a feje fölül, láttam, hogy a csontjai ittott már kilátszanak a bőre alól. Ha csak figyelembe vesszük a tényt, hogy ekkor már egy hónapja nem evett, nem ivott semmit, talán érthetőbbé válik aggodalmam, akármilyen túlzott lehet egyébként. De talán ez is megbocsátható harminchat évi házasság után. Jómagam két hónapja vagyok bérszolgálatban Van Amerongen úrnál, aki volt olyan jóságos, hogy rajtam, öregemberen megkönyörült. Napközben kitakarítom az istállókat, ellátom a disznókat, este krumplit pucolok és elmosogatok, amiért jótevőm szállást és kosztot ad. Ami ezt illeti, nincs tehát okom panaszra. Időközben azonban már szeptember eleje lett s a viharos szél, amely ezen a héten alaposan megtépázta a vezetékeket, s amely, remélem, nem okozott túl nagy károkat a földeken, lassan kifújja feleségemből a lelket. Ha hamarosan nem kapok segítséget, attól tartok, már késő lesz. Utolsó reményem éppen ezért az, hogy Ön, Felség, személyesen gondoskodik feleségem kórházba szállításáról királyi autóján, melynek rendszáma, ha jól tudom, AA l. Hisz Ön az utolsó intézmény, amely minden párton és határon felül áll! Abban a reményben, hogy nem vettem túlságosan igénybe nagyra becsült figyelmét, maradok, Felség, a legnagyobb tisztelettel, az Ön alázatos szolgája, J. Lichtbeelt GERA JUDIT fordítása 15

16 DORIS LESSING Az öregasszony meg a macskája Hettynek hívták, és a huszadik századdal született. Hetvenévesen halt meg, elvitte a hideg és a hiányos táplálkozás. Hosszú ideje élt egyedül, azóta, hogy egy kemény télen, nem sokkal a második világháború után meghalt a férje tüdőgyulladásban. Nem volt idős a férfi, épp csak középkorú. Azóta Hetty négy gyereke is középkorú lett, már ugyancsak felnőtt gyerekekkel. A négy közül az egyik, egy lány, karácsonykor üdvözlőlapot küldött az anyjának, de egyébként Hetty nem létezett a gyerekei számára. Ők ugyanis mind tisztes polgárok voltak, otthonuk, jó állásuk és kocsijuk volt. Hetty pedig nem volt tisztes polgár. Mindig is kicsit fura volt, mondták, ha egyáltalán emlegették az anyjukat. Amikor még élt a férje, Fred Pennefather, és a gyerekek még csak cseperedtek, egy városi bérlakásban laktak, szorosan, kényelmetlenül összezsúfolva, Londonnak abban a részében, mely leginkább folyótorkolatra emlékeztet, mert árapályként özönlenek ott ki-be az emberek: fél mérföldön belül három nagy pályaudvar is található, Euston, St. Pancras és King s Cross. A negyedben újdonságnak számítottak az emeletes bérházak, zordan, szürkén, rondán magasodtak a sok-sok holdon tarkálló kis házak és kertek között, melyeket nemsokára mind lebontottak, és még több magas, szürke bérházat építettek a helyükre. Pennefatherék rendes lakók voltak, fizették a lakbért, és nem adósodtak el; Pennefather komoly, megbízhatóságára büszke építőmunkásnak vallotta magát. Akkor még semmi jelét nem lehetett látni annak, hogy Hetty a jövőben egyre kevésbé lesz normálisnak tekinthető, hacsak azt nem vesszük, hogy igen gyakran kiosont egy-egy órácskára, s ilyenkor valamelyik peronról nézte a beérkező vagy kifutó mozdonyokat. Szereti a szagát, mondta. Szerette nézni azt a forgatagot, a mindenféle más tájról érkező, jövő-menő embereket. Skóciára, Írországra, Észak-Angliára gondolt ilyenkor. Ezek a látogatások a lárma, a füst, a kavargó embertömeg sűrűjében úgy hatottak rá, mint másokra az alkohol vagy a szerencsejáték. A férje ugratta, cigánynak hívta. És Hetty tényleg félcigány volt, hisz cigány volt az anyja, csak elhagyta sátoros népét, és feleségül ment egy emberhez, aki igazi házban lakott. Fred Pennefather szerette, hogy más a felesége, mint az általa ismert átlagos nők, éppen azért vette feleségül; ám Hetty gyermekei már féltek, hogy a pályaudvarok gyakori látogatásánál rosszabb formában is kiütközhet anyjuk cigány vére. A magas termetű Hettynek rengeteg fényes, fekete haja, könnyen barnuló bőre és erős pillantású, sötét szeme volt. Élénk színeket hordott, hirtelen haragra lobbant, de gyorsan meg is békélt. Élete fénykorában feltűnő jelenség volt, büszke és csinos. Megjelenése óhatatlanul azzal járt, hogy a környékbeli utcák lakói cigány -nak emlegették, az a cigány nő, mondták, ha róla beszéltek. Ha Hetty meghallotta, visszakiabált, hogy attól ő még nem rosszabb, mint más. 16

17 Amikor meghalt a férje, majd megnősültek, férjhez mentek és elköltöztek a gyerekek, a városi tanács egy kicsi lakásba költöztette Hettyt, ugyanabban a bérházban. Munkát szerzett, eladó lett egy közeli áruházban, de unta. Középkorú, egyedül élő nők, akik már letudták az életük sűrű, felelősségteljes részét, szinte hagyományosan hódolnak bizonyos elfoglaltságoknak. Isznak. Kipróbálják a szerencsejátékot. Új férjet keresnek. Túlesnek egy-két bánatos viszonyon. És kész. Hettynek volt egy korszaka, amikor kipróbálta mindegyiket, mint valami hobbit, de belefáradt. S bár a soványka bérért egy darabig még eladó maradt, mellette új vállalkozásba kezdett; használt ruhát vásárolt, és adott el. Nem volt saját üzlete, a házakat járva vásárolta vagy kérincsélte össze az áruját, amelyet aztán utcai árusoknak vagy használtruha-boltoknak kínált fel. Imádta ezt. Szenvedélyévé lett. Kilépett rendes munkahelyéről, és teljesen elfelejtette a vonatok és utasaik iránti mély vonzalmát. Mindig tele volt a szobája tarka kelmedarabokkal, hol egy ruha mintája tetszett meg neki annyira, hogy nem akart megválni tőle, hol egy gyöngydíszes szalag, régi prém, hímzés, csipke. A bérházak lakói között akadtak más utcai árusok is, de abban, ahogy Hetty házalt, volt valami, ami elriasztotta a barátait. Húsz-harminc éve ismert szomszédok jelentették ki, hogy Hetty meghibbant, és többé nem kívánják ismerni. De ő nem bánta. Szerfelett élvezte az egészet, különösen azt, amikor az utcákat róhatta öreg gyerekkocsijával, melyet zsúfolásig megtöltött az épp megvásárolt vagy eladni szánt holmi. Szeretett pletykálkodni, alkudozni, hízelkedéssel ezt-azt kicsalni a háziasszonyokból. És ezt az utóbbit kifogásolták a szomszédok, nagyon is tisztában volt vele. Ez vert éket közéjük. A kéregetés. Rendes ember nem kéreget. Hetty már nem volt rendes. Magányosnak érezte magát az apró lakásban, így a lehető legkevesebbet időzött otthon, inkább a mozgalmas utcákat járta. Valamennyi kis időt persze mégis a szobájában töltött; egy szép napon aztán, egy mocskos sarokban, elkóborolt, reszkető kiscicára bukkant, és hazavitte a bérházba. Az ötödik emeleten lakott. A kismacska nagy, erős kandúrrá fejlődött, s ezalatt megismerte, keresztül-kasul barangolta a lépcsőházak, liftek, soktucatnyi lakás együttesét, mintha város volna az épület. A hatóságok nem üldözték aktívan a házi kedvenceket, épp csak megtiltották, majd megtűrték a tartásukat. A macska érkezése óta Hetty többet érintkezett a környezetével, mert az állat lépten-nyomon összebarátkozott valakivel, aki az udvar túloldalán lévő szikla, azaz háztömb lakója volt, vagy éppenséggel éjszakákon át nem ment haza, így aztán Hetty kénytelen volt ajtókon bekopogva, kérdezősködve megkeresni; máskor pedig összerugdosva, sántítva állított be, vagy vérző sebbel, mert fajtabélivel verekedett. Hetty veszekedett a rugdosókkal és az ellenséges macskák gazdáival, macskatani ismereteket cserélt macskabarátokkal, és állandóan talált bekötözni vagy ápolni valót szegény Tibbyjén. Tibby hamarosan sebhelyekkel ékes, bolhás, tépett fülű, rongyos küllemű harcossá edződött. Tarka macska volt, kicsi, sárga szemekkel. Bizony mérföldek választották el a szép bundájú, kecses, pedigrés macskáktól. De független volt, és amikor elege lett a konzerv macskaeledelből vagy a dobozos mártásba tunkolt kenyérből, amivel Hetty etette, gyakran fogott galambot magának, és amikor Hetty a magánytól szenvedve a mellére szorította, Tibby 17

18 dorombolt, és befészkelte magát az ölelésbe. De Hetty egyre ritkábban szenvedett. Amint felfogta, miben reménykednek a tulajdon gyerekei abban tudniillik, hogy anyjuk, ez a röstellni való öreg rongykereskedő, távol tartja magát tőlük, feldolgozta a tényt, és keserűsége, melybe mindig jó adag vad humor is vegyült, csak nevezetes alkalmakkor, például karácsonykor tört föl belőle. Ó, te vén csúfság, te piszkos öreg macska énekelte, kántálta a macskának, nem kellesz te senkinek, hát kellesz, Tibby? Dehogy kellesz, te csak egy kóbor kandúr vagy, csak egy settenkedő öreg macska, azám, Tibs, Tibs, Tibs. Hemzsegtek a macskák a házban. Két kutya is volt. Állandó csatározás folyt a szürke cementfolyosókon. Olykor el kellett takarítania valakinek a kutya- és macskapiszkot, de előfordult, hogy napokig, hetekig is ott maradt, a szomszédháborúk és viszályok tartozékaként. A lakók sok panaszt tettek. Végül kiérkezett egy városi tisztviselő, és azt mondta, hogy érvényt fognak szerezni az állattartással kapcsolatos rendelkezéseknek. Hetty, akárcsak a többiek, köteles elpusztítani a macskáját. Ez a válság épp akkor köszöntött be, amikor Hettynek amúgy sem volt szerencséje. Influenzás lett; nem tudott keresni; nehéz lett volna elmennie, hogy fölvegye a nyugdíját; eladósodott. Rengeteg lakbérrel is tartozott. Televíziót bérelt, de nem fizette a díját, ezért állandóan a nyakára járt a televíziós cég képviselője. A szomszédok kipletykálták egymás közt, Hetty elvadult, mondogatták. Onnan eredt a pletyka, hogy a macska galambot fogott, aztán felvitte, lépcsőn, folyosókon, átjárókon keresztül tollat és vércseppeket hullajtva maga után; és amikor egy asszony utána ment, hogy panaszkodjon, Hetty épp a galambot kopasztotta, hogy majd megfőzi, immár nem először, majd megosztja a fogást Tibbyvel. Mocskos vagy mondta, és kiszedte a macskatálba a galambhúst, hogy hűljön egy kicsit. Te mocskos öreg jószág. Megennéd azt a piszkos öreg galambot. Minek képzeled magad, vadmacskának? Rendes macskák nem esznek koszos madarakat. Csak öreg cigányok, azok esznek vadmadarat. Aztán egy este segítséget kért az egyik szomszédjától, akinek volt kocsija, bepakolta a tévét, a macskát, több batyu ruhát, a gyerekkocsit és saját magát. A szomszéd London túlsó végébe fuvarozta, egy szobához, egy utcába, ami egy szegénynegyedben volt, és tatarozásra várt. A szomszéd fordult még egyet, a kocsitetőre kötözve elvitte Hetty ágyát és matracát is, valamint egy fiókos szekrényt, egy öreg bőröndöt, serpenyőket. Így hagyta el Hetty azt az utcát, ahol harminc éven át, csaknem fél életében lakott. Ismét berendezkedett abban az egy szobában. A hátrahagyott lakbértartozás és a lopott televízió miatt nem merészkedett a közelükbe, hogy gondoskodjék nyugdíja folyósításáról, és rendezze személyazonossági papírjait. Újból kereskedni kezdett, és a kis szoba, akárcsak az előző, hamar megtelt a szivárvány minden színével és anyagával, csipkével, pitykével. Egyetlen gázrózsán főzött, a mosogatóban intézte el a mosást. Melegvíz nem volt, csak ha lábasban forralt vizet. A pusztulásra ítélt házban öreg hölgyek, és egy ötgyermekes család lakott. Hetty a földszinten, a hátsó traktusban lakott, gazdátlan kertre nézett az ablaka, macskája pedig boldogan vette birtokba az új vadászterületet, amely nagyjából egymérföldes körben övezte úrnője ragyogó hajlékát. Csatorna húzódott a 18

19 közelben, s a városi szennyvízből kiálló szigetecskéket egyik horgonyzó csónakról a másikra ugrálva könnyen elérhették a macskák. Patkányok és madarak laktak a szigeteken. Sok járdát pedig valósággal elleptek a kövér londoni galambok. Ügyes vadász volt a macska. Hamar rangos helyet vívott ki a helybéli macskatársadalom hierarchiájában, és nem kellett sokat harcolnia, hogy meg is tartsa. Erős kandúr volt, sokalomnyi macskakölyök apja. Öt boldog évet éltek ezen a helyen, Hetty meg ő. Hettynek jól ment a bolt, mert a közelben gazdagok is laktak, így az ő levetett ruháikat olcsón megvehették tőle a szegények. Hetty nem volt magányos, mert veszekedéssel fűszerezett, ám nagyon is hálás barátságot ápolt egy asszonnyal, aki a legfelső emeleten lakott, és ugyancsak özvegy volt, és ugyanúgy nem látta sosem a gyerekeit, mint ő. Ami az ötgyerekes családot illeti, Hetty gyakran ráripakodott a gyerekekre, sopánkodott, mekkora ricsajt és felfordulást csinálnak, de miután kioktatta az anyjukat, mondván, hogy semmi értelme kitennie a lelkét értük, úgysem hálálják meg, itt-ott pénzt vagy édességet nyomott a gyerekek kezébe. Nyugdíja nélkül is jól megélt. Eladta a tévét, egyszer-kétszer meghívta emeleti barátnőjét a tengerpartra, és vett egy kis rádiót. Sosem olvasott könyvet vagy lapokat. Az az igazság, hogy nem tudott írni-olvasni, vagy ha mégis, olyan gyengén, hogy nem volt benne élvezet. Minden öröme a macska volt, ráadásul ingyen, mert Tibby nemcsak ellátta magát, hanem rendszeresen hordott haza neki főzni és enni való galambot is, cserébe pedig tejet kért. Ó, Tibby, te falánk, te mohó, nehogy azt hidd, hogy nem tudom, de igen, tudom, hogyne tudnám, majd meglátod, milyen beteg leszel tőle, aki ilyen ronda öreg galambokat eszik, hát nem ezt mondom örökké? Egyszer aztán tényleg nekiláttak, hogy rendbe hozzák az utcát. Megszűnt kiterjedt, egységesen lepusztult nyomortanya lenni, középosztálybeli népek vásároltak benne házakat. És igaz, hogy ez még több meleg holmit jelentett, amire Hetty alkudhatott vagy amit kikönyöröghetett, mert továbbra sem tudott ellenállni a kísértésnek, ha furfangos siránkozásával, még mindig szép, villogó pillantásával elérhette, hogy semmi ellenében adjanak neki valamit, tudta, akárcsak szomszédai, hogy hamarosan eladják a házat, felújításra, és a benne lakó szegényeket szélnek eresztik. Azon a héten, amikor Hetty betöltötte a hetvenet, meg is érkezett a kis közösség végét jelentő felszólítás. Négy hetet kaptak, hogy új lakóhelyet keressenek maguknak. A lakáshiány Londonban és persze mindenhol máshol a világon többnyire szétszórta volna ezeket az embereket, gondoskodjanak csak magukról, ahogy tudnak. Ennek az utcának a sorsa azonban fölkeltette a közfigyelmet, közeledtek ugyanis a helyhatósági választások. Ebben az utcában sűrűsödött össze a hajléktalan szegények problémája, mert tökéletesen jelképezte az egész környék, sőt igazából az egész város megosztottságát: míg egyik felét előkelő, ízlésesen átalakított házakban jómódú, költekező emberek lakták, a másik fele haldokló bérházakból állt, olyan lakókkal, mint Hetty. Városi tanácsnokok és egyházi emberek beszédei hatására a helyi hatóság sem tehette meg, hogy nem vesz tudomást a tervezett fejlesztés áldozatairól. 19

20 Hettyék házába munkacsoport látogatott el, amely egy munkanélküliséggel foglalkozó tisztviselőből, egy szociális munkásból és egy lakásügyi szakemberből állt. Erős, ösztövér öregasszony invitálta őket a szobájába; Hetty skarlátvörös gyapjúkosztümöt viselt (azon a héten találta kiselejtezett ruhák között), sapka gyanánt kötött, fekete teáskanna-melegítőt és századelős, fekete, gombos csizmát, amely nagy volt neki, ezért csoszogva járt benne. Jóllehet e hivatalnokok láttak már épp elég nyomorúságot, egyikük sem akart belépni, csak a küszöbön állva tettek ajánlatot: segítenek, hogy Hetty megkapja a nyugdíját miért is nem folyamodott érte már régen?, és hogy ő, meg a házban lakó másik négy idős hölgy, elköltözhessenek a Város által fenntartott Otthonba, mely az északi külvárosi övezetben található. Az öregasszonyok imádták London mozgalmasságát, hozzá voltak szokva, s miközben nem volt más választásuk, mint hogy beleegyezzenek, komor mogorvaság vett erőt rajtuk. Hetty is beleegyezett. A két utolsó tél óta kegyetlenül sajogtak a csontjai, és lépten-nyomon rájött a köhögés. És noha talán ő volt a legurbánusabb lélek mindannyiuk közül, hiszen fél életét utcák százait róva töltötte, rongyokkal, csipkékkel megrakott öreg gyerekkocsiját tolva, s mert olyan jól ismerte London szövedékét és minden ízét, ő bánta legkevésbé, hogy új otthona zöld mezők közt lesz. Igazából semmiféle mező nem volt a beígért Otthon környékén, de valami okból mindegyik öreg hölgy ezzel a régi dalszövegtöredékkel rukkolt elő, mintha ez illene a helyzetükhöz, azaz olyan öregasszonyokhoz, akik nemsokára meghalnak. Jó lesz újból zöld mezők közt lakni mondogatták egymásnak teát szürcsölve. A lakásügyi tisztviselő újból eljött, hogy megtegye az utolsó intézkedéseket. Megállapodtak, hogy Hetty Pennefather két hét múlva kiköltözik a többiekkel együtt. A zsúfolt szobában csak egyetlen szék volt, annak a legszélén ült a fiatal hivatalnok, mert zsírréteg ült mindenen, meg aztán félt, hogy bolhát, vagy valami rosszabbat is összeszedhet, s közben igyekezett a lehető legkevesebb levegőt beszívni az undorító bűz miatt: volt ugyan vécé a házban, de három napja nem működött, és csak egy vékony fal választotta el őket tőle. Bűzlött az egész épület. A fiatalember pontosan tudta, micsoda nyomort okoz a lakáshiány, és tudta, milyen sokan vannak azok a gyermekeiktől elhagyott öregek, akiknek nem ajánlják föl utolsó napjaikra a hatósági gondoskodást, ezért szinte önkéntelenül úgy érezte, roppant szerencsésnek tarthatja magát ez az emberi roncs, amiért elhelyezést nyer az Otthonban, még ha igaz is s ő sajnálkozva vette tudomásul e tényt, hogy ebben az intézményben haszontalan, ostoba kisgyerekként kezelik az öregeket, míg jó szerencséjük úgy nem hozza, hogy sikerül meghalniuk. De amikor épp azt magyarázta Hettynek, hogy egy kis teherautó jön majd értük, az fogja elszállítani az ő és a másik négy öregasszony ingóságait is, s hogy nem kell magával vinnie semmit, csak a ruháit, és talán néhány fényképet, egyszerre csak észrevette, hogy amit addig tarka rongykupacnak vélt, most fölkel, és tépett vörösessárga-fekete mancsát az öregasszony szoknyájára helyezi. Ami aznap egy rózsaszín és piros rózsákkal ékes függöny volt; Hettynek tetszett a mintája, s a dereka köré tűzte. 20