KILENC ÉLET KILENC ÉLET

Átírás

1 KILENC ÉLET Versek Mrena Julianna, 2004 FISZ Könyvek 26. Fiatal Írók Szövetsége Széphalom Könyvműhely Budapest, 2004 Az elektronikus változat a 2004-es kiadás alapján készült. A vers titok és zene. Kevésnél kevesebb, mégis nélkülözhetetlen. Mélyebben rejtőzik, mint az első szó. Előbb csak lüktetés az idő meg az időtlen határán. Ahol az álom az ébrenléttel összecsobban. Ahol még a sejtelem is csak készül szavakba öltözni, miként Mrena Julianna verseiben, akinek elég néhány sorát elolvasni, hogy megérezzük, aki ezeket a belső muzsikákat meghallotta, költő. Nem azért, mert amit kimond, végérvényes. Megmásíthatatlan és összetéveszthetetlen. Hanem mert a szavakon túli pulzálás, mely a verseiből kihallatszik, zene. Nem trombitahang, az csak elfedi a titkot. A harsogás több mint elég, ezért elégtelen. Erősebb a pihéket sodró szellő. Az igaz vers több a lélek szeszélyénél. Majdnem-szellem. Mert ide a lélek kevés. A lélek mindig jelenidejű. Az igazi poézis pedig, ahogy Baudelaire mondta: egyszerre az ősökre való emlékezés meg a rebbenő pillanat. Egyszerre régi és új. Mrena Julianna verseiben szerelmes bolondok, ezüst szakállú rémek, sárkányt nevelő hóbortosok, álomi macskák és dögevő galambok, plakátleányok meg leopárd-istenek, borjúnagy tücskök és kimenőruhás angyalok, dzsigolók, szobacicák és vérkandúrok hemzsegnek, ahogy álmainkban és mindennapjainkban. Szereti a benső tükröket, a számokat, a rozsdás szobrokat, a visszhangokat meg a gyógyfüvek illatát. Néha barlangot álmodik, mint Babits. Szereti az összetört szavakat, melyek örvénybe hullnak, hogy aztán új hangzatokká forrjanak össze. Óvatosan kikerüli a nagyotmondás csapdáit, a falvédő-érzelmességet meg a jaj-de-izgalmas szürkeséget. Mrena Julianna költő. (Szepesi Attila)

2 KILENC ÉLET KILENC ÉLET Álmomban két macska voltam, S játszottunk egymással híg halált; Kamion elé lökdöstük ki egymást, S nevettünk rajta hosszan, gurgulázva, Labdáztunk egymás kitépett szívével, Gázkamrában hevertünk nevetve, Patkánymérget meg sztrichnint zabáltunk, Síneken véreztünk el kecsesen, Leugráltunk mindenünnen vihogva, Még a Fehér Ház tetejéről is. Voltunk mindenféle kiirtott faj, Minden nép, vallás és felekezet. Volt már hátunkban kés, Mancsunkban balta, Aspiráltunk, fibrilláltunk és Deliráltunk röhögve. Grilleztük egymást pokol friss tüzén, Játszottunk máglyát, földrengést és pestist, Gránátot hajigáltunk egymásra, és Bombamerényleteket fundáltunk ki. Álmomban két macska voltam, S játszottunk egymással híg halált, Halált, mely nem rosszabb és nem jobb: közepes, Mely úgy megy, mint az ágybavizelés, Mely rímel, mint egy szép sikoltó strófa, És megkérdi még: Akarsz-e játszani, S a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni; Mely oly gyönyörű alkotmány, mint a Louvre, mint egy piramis, Mint a bunkerek, Halált, mely aprócska kilenclyukú híd, És ide-oda osonok alatta. Fulladok, dermedek, Hintázom jobbra-balra, Kuncogva oszladozok, robbanok ezer darabra, Ha ráuntam erre is, Fejem a fűre pottyan, S lassan már meg se kottyan.

3 ÉNEK ILLAGÓRÓL, A LÁNG-LELKŰ SZERELMES BOLONDRÓL Porból lettél, és csontjaid összekoccannak hogyha fázol; kipergő könnyed csillogó, s miként barna erdei állatok moccannak, úgy mozdul néked is szemed, ó, Illagó. Szíved izzó sárból, és eléje rogysz annak, Kit mint véredet, szeretsz; kíntól villogó foggal. Úgy imádod, hogy csontjaid roppannak belé, S már többé össze egy se forr, ó, Illagó. Bús sárkányodnak mellkasodban enni adsz, Parazsát falni sosem csókolt csóknak Ó, Illagó, ez sok volna egy holtnak. Hogyha ölelnek, hogyha ütnek, megriadsz. Szerelmes szó csak messzeringó csónak Ó, Illagó, porrá leszel már holnap. BETEG BETEG A SZÜRKE NŐSTÉNY Beteg beteg a szürke nőstény Nem tud az életnek örülni Kicsi szobája levegője Sebzi torkát mint olcsó kölni A galambok akár a keselyűk Ablakpárkányra odagyűlnek Zúdul a napfény befelé Előle hogyan menekül meg Beteg beteg a szürke nőstény Karosszéke titkos koporsó Belé a lélek csak ölni jár Minden napja a legutolsó Hajában rózsa rég nem fészkelt Por lepi mind a brilleket Messziről borzadva figyeljük őt Nem értjük mindez hogy lehet Kora reggel fürödni megy Sápadva dől bele a kádba A csapot megnyitja s zúdul íme A fekete bánat hát ebben ázva Tisztul meg ő és vezeklőcsuhaként Szürke bőrét újra felölti Beteg beteg e szörnyű nőstény

4 Ki tudná magát így gyötörni Rendszerint lágy tojás az étke Feltöri s bentről meleg vér fröccsen Kávéja: félelem sötétje S nincsen cukor mi ezen segítsen Így él a nő ki bálról bálra Egykoron mindenkit szédített Zavart mosollyal összesúgunk Hát mégis mi történhetett Mert a szomorú szürke asszony Baljós titkát tartja magának A gombszemű dögevő galambok Makacsul ablakára járnak Soha fel nem sír nem jajong S mi lessük ezt a műsort remegve Túléli tán vagy belehal Pokolra készül vagy felszáll a mennybe A VÁROS A Város láncaiban ébred S észrevétlen eloldozódik Felsikolt mikor bőréhez érsz Rezzenése elhat a holdig Az visszatükrözi és hiába Menekülnél mert ez egyszer Késő úgy éljek késő és a drága Beburkol jeges parazsába Többé már nincs levegő Pesten Megrogy a rozsdás szobrok térde Döglődnek a villamosok Bezár a bolt az aszfalt kérge Dörgölőzik hozzád és dúdol Liánt növeszt beléje fon Feltündököl egy bérház fénye Valahol messze nyugaton A Város él moccan s felsziszeg Agyarral bokádba harap Nem ereszt innen nem ereszt Tőled a világ elmarad Ezentúl így éltek ti ketten Tangózz vele azt szereti s tán Ez éjszakán aludni hagy

5 Ez éjszakán nincs könny se kávé Álmodd egy barlangba magad Viszolyogva de arra ébredsz Hogy a barlang maga a Város A Város a kert a Város a síkság Mindig önmagával határos Csak táncolj míg szétfolyik a rúzsod Míg a pillangók visszatérnek Megtöltve minden rossz lokált És mind a jampik visszatérnek Ne tudd te ne tudd az okát Ha él az Isten és szeret még Egyszer majd elkorhad a Város Sóhajtva öntestébe omlik Magába fordul és a tágas Sugárút romján elbotorkálsz Éj és nap tengerbe merül És nem remegsz és nem viháncolsz S azt hiszed nem vagy egyedül A FEHÉR DÖG S A CIRMOS DÖG Két rossz bakmacskám van nekem Semmire jók s hatalmasok Förtelmesek ördögi rútak Bársonytalpuk merő mocsok Járnak csak szobáról szobára: A falból kifordul a szög Marcangol mindent zúz cibál A fehér dög s a cirmos dög A hangjuk rusnyán nyarvogó Prüszkölnek még egymásra is A vén komondort leköpik Danájuk büszke bár hamis És mindez oly rettenetes Mert nem dorombol csak hörög Nem hízeleg de kizsarol A fehér dög s a cirmos dög Zabálnak disznómódra piszkot Csámcsognak kaviárt mohón Virágágyásban rózsát falnak Sülteken híznak s habrolón Szellentgetnek kénköveset

6 És meghasadnak a függönyök És ezen csudamód kacag A fehér dög s a cirmos dög A fehér dög s a cirmos dög Kályhalángjába kancsalít Tunyán kövéren elterül Istent vagy csodát nem gyanít És prémes teste mint a rongy Nagynéha húsosat böfög Így él s tenyész míg a világ S örökkön engemet szekíroz Örökkön énrajtam röhög A fehér dög s a cirmos dög EGY SOVÁNY Egy sovány cigánylány, ki Kenyeret lopott, rejtőzött El a tegnap éjszakámban. S most bármerre megyek és Bármit is látok, belémfogózik, Karmol és sikolt; mint sok más Lány tesz, ha gyakran megriasztják. Mert űzik folyton. Szelíd hajába tépnek, És ajkain már nincs íze a méznek, És szép szemében szíve többé nem fér, Nem tükröződik ott már más, csak átok. Az ujja durva, lába csupa seb, Az anyja, apja jólelkű idegen kettő, És hajnalonként mindíg visszajárnak. Szegény leány ma úgy ölelt meg hármat, És tegnap, tegnapelőtt s előtte százezeret, Ütötték közben, éles fűbe dobták, S nem is érezte súlyát a durvaságnak. Látod, kedves, ezért nézek reád vacogva; E lány maholnap magába kényszerít, És én kiáltok visszhangosakat benne. Figyellek onnan két marokba fogva. AZ OROSZLÁN TEMETÉSE Nehéz bíborszín koporsóba

7 Mézselymű párnán kiterítve Csonka karommal alvó vérrel Sörényében bűzös csatakkal Alszik minden vadak fivére Nyugszik palotánk szemefénye Betegnek rossz volt marta magát Jajongott és a baldachinba Tépett sírta nyulak dühét Sánta és gyenge őzek átkát Holt szemét idézte emlegette Hogy az ágy-oszlop megremegte Gyilkost kiáltott magára és mi Rettegve súgtuk: a bolond És ahogy megnyugodott végleg Kimosdatni senki se merte Nem hittük: örökre kihúnyt Féltünk hogy még egyszer lesújt Íme a szoba megtelt fénnyel Vér-fénnyel telt meg a szoba És az iszamos csöndben gyűltek Jöttek a suta-őz szellemek Jöttek a kísértet-nyulak Senki se látott még olyat! És nehéz bíborszín koporsóban Mézselymű párnán eltemetjük Visszük a halott nagyurat Siratja lánya-fia-népe Őzek nyulak földelik el S fejére szól ki szót emel A LEOPÁRD-ISTEN IGAZ VARÁZSLATA Mindeneken te uralkodsz, mindeneket megigézel, Tétova fénnyel villan céltudatos szemed éje, Megbabonáztál engem, megbabonáztál minket. Lágyszavú hangod hallván eszemet vesztem s félek, S azt vágyom, soha tőlem ne múljon el ez igézet. Farkasokat vagy szörnyet könnyűszerével törhetsz Lábad alá, mely mást nem érintett soha eddig, Tarka virágú rétet, erdő-szülte mohácskát. Látod, a vérem serken, hogyha te kéred a vesztem, Úgy mosolyogsz rám, mintha suttognád: te akartad.

8 Nincsenek álmok, mind az idő meg a tér elenyészik. Hangod van csak, és mi teremtődünk tenyeredben. Így igazi a varázslás, így igazi csak az éltünk, Megszoktuk már régen, nem vágyunk szabadulni, S mindeneken te uralkodsz, mindeneket te igézel. A FAMILIÁRIS ÉNEKEL Kicsi Gazdám: tegnap éjjel Az ördöggel vacsoráltam Sárga szemem szikrázó kova Csupa mart seb a hátam Likőrt s dióbelet nyeltünk Sátán Úr bámult csak belém Reszkettem és zsigereimben Kővé dermedt a sütemény Unta magát: Frissebben! Vígan! Mondta és intett kecsesen S bordáimon fakanál táncolt Reszkettem de istenesen Faggatott rólad kicsi Gazdám Jó tréfa volna tán ha halnál Kacagott és én azóta Reszketek de senki se sajnál Még a lakoma mindég tartott S én nevettem és dörgölőztem Seherezádé lettem végül De annak elég élhetetlen Fogam közé nyálkát köpültem Sehogyan sem ízlett a bor Langyos tejet sem nyalogattam Halálodat csak halogattam Gazdám: mi kiestünk a kegyből Rettegés a homlokodon Sátán Úr most hisztériázik Meddig védhetlek nem tudom Talpam csókolod és becézel Nem hiszed: elhagy az erőm Búcsúzom Gazda énekelve Bűvölök utolszor remegőn

9 Véremmel kenjed körbe ajtód S meglátod sorsod könnyű lesz Óvlak én többel ne törődj De meghalok most hát eressz Sárga szemem még lobban egyet Vad borzongásom elcsitul Gazdám most mártsd belém a tőröd Én elfogadlak gyilkosul

10 NYOLC SZERETŐ NYOLC SZERETŐ Nyolc szeretőm volt, mióta Pestre jöttem, Nyolc szeretőm, ha nem tíz, ezt suttogják, Mikor sötét ruhámban a szalonba lépek, Tudom én jól, hogy mit gondolnak a népek. Melltartót égetek, és csak azt csodálják, Hogy nadrágot még nem húztam magamra. Tehetségemet lábam között hordom, S ott elférne egész Oxford még, plusz a Sorbonne. Novellám rossz, versem csapnivaló, Összetévesztem Monet-t is Manet-val. S a nyomdafesték pirul majd szégyenében, Ha megjelenik most készülő regényem. Sötét ruhámban a szalonba lépek, Mind gratulálnak a díjhoz, amit kaptam, Teát kínálnak, zserbót és könyörögnek, Ne legyek gonosz, olvassam fel a könyvet. Hozzámsimul egy szerkesztő, s komoly képpel, Fülembe búgja, hogy műveim kiadná, Csak legyen eladó-kiadó szívem is, ne tiltakozzon, maga kis hamis. Majd végződik a zsúr, hazamegyek, Elmosogatok, megetetem a macskát. Korán fekszem. S a sötétben, mely körém nő, Hallgatom, ahogy horkol a szomszéd bérlő. Nyolc szeretőm volt, mióta Pestre jöttem. Nyolc szeretőm, ha nem tíz, ezt beszélik. Ha jól haladok, és szerencsém sem hibádzik, Az is lehet, hogy felviszem egész százig. A SZOBACICA Csillagtüzes Budapest városába A szobacicát elhagyta a babája

11 A lyány dagadt orcáján könny csorog Siratják őt a néma házsorok Bolond az mind ki férfiban bizik Szegényke máma még gyufát iszik Most lenn az utcán felzokog magába Csillagtüzes Budapest városába A Ligetben kábult-árván csámborog Csodálja: lám a ringlispíl forog Itt jártak együtt szaglott az akác Habzott a híg sör izzasztott a tánc És csókolóztak vér serkent a száján Ő azt susogta: elmegyek de várj rám Danol a lány kinn az éccakába Csillagtüzes Budapest városába A sláger zeng a messzi-messze Holdig A szobacica megvigasztalódik Hazaindul majd ott a rossz vaságyon Elvackolódik vacsorára vágyón Korán kel megmosd mikor kilép a házból Kitündöklik a kimenőruhából Angyalt csinálni várja őt a bába Csillagtüzes Budapest városába DÍVA A bundám ámbraszín és gyömbér Leheletem bor és konyak Tekintetem vércsesikoltás És necc fedi lábamat Csípőmről legördül a könnyed Hajamszála puha kötél Arany cipőmön gyíkok másznak Sarka acél szívet metél Igyál belőle pezsgőt aztán Gyere velem a kávéházba Látod nekem ez a hazám Tejhabban és mokkában ázva Csak hús és hús. Nem él meg Bennem erő sem irgalom Visz magával ez a világ Én meg hagyom

12 Hogy senki vagyok? Leszek még bárki Plakátlányok gyöngye leszek A nagy numeró egy s New Yorktól Párizsig kijár a tisztelet Megpattanok innen. Egy príma donna. Konyak kávéház ég veled Kritikus? Direktor? Búgom: agyő Good bye darling lelécelek *** Már hetven éve nem voltam divatban Látjátok íme mégis itt vagyok Igaz hogy mindig újra más alakban S lehoznak nékem égről csillagot. Hányszor áztatta pezsgő vén cipőm Nektek én arról minek is meséljek Ha kabaréba lépek annyit mondok A primadonnát megeszi a méreg Mennyim van hátra? Mindig itt leszek Egy régi csókom ott ég ezer ajkon Ám faképnél hagyom egyszer ezt a brancsot És búcsúként csak egyet intek: pardon Suttogják rólam varratom a ráncom Marnak veszettül s boldogít e kín Mégis bizony mert ma mást felejt el A város engem meg véd a naftalin MÉDEA UTOLSÓ ÉNEKE Mostantól nem bűvölök, nem bűvöllek. Álmosan nézek reád, ha eljössz hozzám, És puszta léteddel engem megalázol. Ne mosolyogj és ne is vicsorogj, Ne fogadkozz, ne suttogj és ne kábíts, Ne motyogj nekem behúzott farokkal, Ne térdelj, állj fel, porold le magad, S hátad megől a korbácsodat dobd ki. Ne rejtőzz foszló, frissen sült kenyérbe, Gyönyörűm, hidd el, nem talál rád rontás. Médea vagyok, nem bűvös és kegyetlen, ám Szeretsz, nem szeretsz, így is meggyötörlek,

13 De ne félj, vagy félj, mostantól én akarlak, Én kereslek vagy én taszítlak arrébb, És semmiféle többi bús hatalmak. Varázserőmmel többé nem szorítlak, Mondhatnám így is: többé nem szeretlek, Csak bátorságom nincsen már a szóhoz, Mert igen sokat öltem meg miattad; Gyönyörűm, lásd, ezt nem vonhatom vissza. Így most a semmi, és így most a csend. Gyermekeink ha voltak hát halottak. Nem vagyok immár senki Médeája. Mostantól nem bűvölök, nem bűvöllek, Álmosan nézek reád, ha eljössz hozzám, És puszta léteddel engem megalázol. Látom, hogy bújsz, és hallom, ahogy vinnyogsz, Gyönyörűm, fájsz a szemnek, ahogy ott állsz, S nem szippant vissza semmilyen varázslat. Eredj, kutass hát más asszony után, Kinek fejékem nem illenék fejére, Az én szivemtől nincsen rajtad átok. S ha nem lehetsz már soha senkié, légy hát enyém. PILAR TERNERA EMLÉKEZIK ÉS ÉNEKEL Tizenhat éves voltam akkor nyáron, És én, bolondos, épp így énekeltem, Épp így nyitottam víg dalomra ajkam, És épp így vártam akkor tereád. A szerelmemmel alszom már az éjjel, S virággá válunk egymás tenyerén A dallam búgott, s én, fehér galamb, Kártyám kivetve, áramtól remegtem, Ha szellő hozta arra illatod, S az izgalomtól aznap még nem ettem. Egy évre rá tizenhét lettem éppen Te elmentél, és nem mondtad, hogy merre, Te elmentél, és jött helyetted másik, És újabb másik, és egy másik újabb, S szelíden? Egykedvűen? mit tudom már, De hajnalonként mindég énekeltem. A szerelmemmel alszom én az éjjel, S virággá válunk egymás tenyerén És egyik reggel fiam született,

14 De hogy tiéd-e vagy másé, nem tudom. Mindegy ma már, hogyan neveztem el, Meghalt szegény még kétéves korában, És én azóta magam lakom a házban. De hálnak nálam minden áldott éjjel. Ők isznak és ölelnek s én a kártyám Faggatom és becézem énekelve: A szerelmemmel alszom már az éjjel Te nem jössz vissza soha-soha már, ( Az elmúlt télen megtudtam, halott vagy). Én maradok, hol szellő többé nem jár, Leszek, mi voltam is, fehér galamb, És várok, várok, áramtól remegve, Arra, ami nem jön sohasem; én tudtam mindig, csak a kártya nem. ÉNEK ILLAGÓ EL NEM JÖVŐ KEDVESÉRŐL Illagó, ki lesz kutyáddá, állatoddá, Napfényorcájú kedvesed ki lészen? Ki az, ki túl a bújtató penészen Szivedre lelve már azt íjba fogná? Fogát növesztné gyilkos mérgű foggá, Hogyha te szökni próbálnál merészen; S ha hagynád, hogy lábadnál heverésszen: Szeressed őt s etesd! Csak ezt dadogná. S ha éjjel rút, ezüst szakállú rémek S farkasok jőnek, ki lesz, ki vérük ontja? Ki szájából kél elcsitító ének, Ki lesz, ki bűvös váradat lerontja? Ó, Illagó, a hűs kövek kemények, S késik, ki majd a testedet kibontja. CARMELITA MONTIEL NEM LESZ TÖBBÉ SZERELMES Karom lezártad, lám, szerelemisten. Vérem tintaként árad szét a földön. Mellkasomból madárkám kiröppen. Karom lezártad, lám, szerelemisten, Gyermeket szülni lesz már csak erőm.

15 Gyermeket szülni lesz már csak erőm. Tejet kanállal kisbögrébe merni. Nyugodtan, mélyen éjjel elaludni. Gyermeket szülni lesz már csak erőm, S nem sírni némán, férjem ha ölel. Nem sírni némán, férjem ha ölel. Száz évig élve szép pirosra hízni. Ebédet főzni sápadt nyári délben: Nem sírni némán férjem ha ölel, Jósolni halált minden álmodónak. Jósolni halált minden álmodónak. Lányom asszonnyá engedni, ha felnő, S felvilágosítni annak idejében. Jósolni halált minden álmodónak, Karom lezártad, lám, szerelemisten. A DELFIN-MONOLÓG Lágy vagyok, mint az ünnepi kalács, kancsalköldökű hasamon gyenge háj. Magamon nékem így tetszik a pompa, tinektek rajtam így tetszik a jólét. Van mindenem már: ágyam, házam, kertem, a kertben rózsa, ezüst halas tavacskák, az ágy fölött kék bársonybaldachin; a fürdőben aranyzománcos kádam, s ha kedvem tartja, benne víz színén sűrű testtel úszkáló könnyű hab. Hát miért lennék én mégis bánatos? Úgyis jöttök ti újra-újra hozzám, csecsebecseként gyémántokat hozva, mert bőröm ontja édes jázminát, mert megvár gyermek, megvár feleség, mert otthon kása, itten pedig Mása. Ha unom magam, jó könyvet olvasok, elszundítok fehéren, mint a tej. Ölembe húzom gyűrt orrú, rút kutyácskám,és óceáni románcról álmodom. Ti úgy vigyáztok rám, mint ritka kőre. Csókommal százan ezreknek dicsekedtek, építtek imádni engem palotát. Hajnalra mindig kiürül a házam, lustán elnyúlok akkor, mint a macskák, és jóllakottan, halkan ásitok. Hát így vagyok. Tobzódhatnék tán jobban, de úgy hiszem, hogy jól vagyok, amint. Delfinhez illik ez (anyám nevezett még Kis Delfinemnek, mikor dézsában, habban, szivaccsal mosdatott.) Egy ifjú jön majd. Szomorú lesz és éhes. Orvosnak tanul Párizsban valahol. Becézgetem, hagyom belém szeretni, ott csókolom csak össze, ahol érem. Madame-nak szólít, mondom majd: ugyan már, s mondom majd akkor azt is: te csacsi. Aztán már alszik, mélyen, kimerülten, másnapon déltájt bársonyok közt ébred, én örök időkre itt marasztalom, s ti rám kiáltotok imígyen: szajha! Ó, már szót se többet! Ha bús lesz még tovább is, istenemre vagyonotokkal megvigasztalom!

16 HÉT SZŐRSZÁL HÉT SZŐRSZÁL A dzsigoló hattyúdala Bajszomban ma hét ősz szálat találtam, Hét fehér szőrt, s ez végemet jelenti. Harminchat múltam, és úgy látszik, öregszem, Ettől most már nem ment meg engem senki. Tarifám csökken, és csípőm vaskosabb lesz, És nem lesz már többé elég ruganyos, Nem elég jó egy elhanyagolt, de gazdag Asszonynak, kinek bőre illatos. Brillantinra majd nem kell költenem. A sok világos öltönyt kidobhatom, És könnyed modorom, melyről híres voltam, Nyálas lesz majd, és tömény unalom. Kandúrnak többé nem szólítanak. Mostantól Nekem kell italt venni a nőknek, Szépeket mondva randevúra hívni, de Gyorsnak kell lennem, különben megelőznek. Bajszomban hét ősz szőrszálat találtam, Nemsoká csak a nosztalgia marad. Elgondolni, mint versenyeztek értem Voltam húsos donnáknak jó falat. Hát így illan végleg el a dolce vita. Már nem hiszem, hogy a lányok angyalok. De gyerünk, gyerünk, mert gyors az élet. Talán még néhány évre jó vagyok. A MITIKUS NAGY VÉRKANDÚR VÉSZROHANÁSA Mikoron a Vérkandúr eljő sikoltanak a házsorok gyöngy városunk magába omlik -- valaki vonatot lát s robog a látvány kitépi lepkék szárnyát és csöndben elalélnak a nők

17 lépte mimóza-remegése megborzongatja az időt mikoron a Vérkandúr eljő mélyvörös prémjét por lepi havasok hója kéménykorom madártoll sóhajjal teli az ősz a nyár a tél s az összes többi titkos évszakok amikor a Vérkandúr jő csatornaszennye felragyog odújában felnyöszörög jobb oldalára dől a sárkány a nightclub táncosnőinek cipőjébe alvad a kánkán mikor a Vérkandúr ideér megromlik szívünkben a vér savanyszik bögrében a tej és senki senki nem figyel kinn a Vérkandúr sírva csörtet és látod: valaki föleszmél-e farkasember pillangót álmodik s belepusztul a szégyenébe (körúton száguld el s felsírnak az autók megdermednek az összes légkörök a korzón felszaggatja a betont is bezárni vágynak a kávéteraszok ám a Vérkandúr csak rohan és szimatol éhesen futtában néha körmöl valamit és sír szempárok készülődnek hogy végigmérjék de aztán megbabonázva hideglelősen merednek reá és ő ilyenkor óriás lesz kilencméteres fújtatva vágtat tovább nekicsapódik tömbház falának felmordul arcát megmossa borban elbődül csettint: pincér fizetek) A Vérkandúr monológja Ó kiscica szentem szépem látod kész ez a vers is S itt kuporogván véled kávéházban kocsmai fényben Mindegy az mit búg a fülembe a városi roncs fák Büszke sora a büdös bús kormos pesti körúton S mit panaszol vicsorítva a lánchidi spleenes oroszlán Boldog vagyok én véled jajdulva szeretlek s fájón Úgy ahogyan csak mágusnak vagy költőknek a szokása szeretni S mégsem bírod kedves drágám bárhogy igyekszel Levenni rólam a rontást nem tudod azt se hogyan kell Kínlódom hát csak naphosszat a segítség nem jő Elmondom bár néked mégis hogyha nem unnád- Álmaimon hősök birkóznak szívszakadattal S nem birok én már élni se tűrni e bús akarattal Meglovagolják összes bűvös kényszerü vétkem Érted-e drága nem ülhetek én most már soha tétlen Holdbeli porba tipornak lassan engem a fények Nem szomorú vagyok élek rendre száz csoda kéjnek

18 Nem szomorú vagyok és nem vágyok már soha boldog lenni se rágok csak ahogyan a csontot szokta a bulldog nevetsz nevetek lásd nem számít az egész se neked se nekem hát igyuk meg a kávét szívjunk el pár jó cigarettát álmaimon hősök birkóznak szívszakadattal jaj ne törődj kedves ne törődhess többé semmi szavakkal hideg van a kertek mélyén szűköl a holdfény dús csemegét lel a fákon szerte didergő rügyben lágy-puha nap jön holnap s orgia ciprusi vígság ne kérdezz semmit a fényben kérlek csak lakomázz A Vérkandúr verse A rőt pokol kilencedik körén Elébem toppant, ím, a sátán; Finomvonalú, szürke szmokingban ( ez hát az a fekete báró, ez hát ama halálfejes?) szegfű virított gomblyukán, rémes, hervatag, piros szegfű. Sétapálcával, lakkcipősen Előttem állt, lám csak, a sátán, Akár egy fáradt pesti dzsentri, Egy kávéházi bentlakó, Jegyes nélkül maradt világfi, Ki primadonnát indul imádni. Mosolygott, kalapot emelt, Decenset biccentett felém, S nekiálltunk ketten csatázni. Én haraptam, ő harapott, Belemart számba és kezembe, Tépdestem parfümillatot, Marcangoltam szemének fényét, Csócsáltam szegfűt, lakkcipőt, Borzongató foga fehérje Megrágta bennem az időt, Pépesre rágta szeretőim, Szaggattam én az üstökét, Falta tavaszi éjek csöndjét, S az ócska kocsmák füstösét, Egykor volt isteneket őrölt, Kilyuggatta a verseket; A dicső, vérgőzös csata végén, nos Végül az ördög elesett. A végén vesztett e furcsa úr, Alvadt vérem száradt az ajkán, Még mosolygott, még odaintett

19 Blazírtan és hamiskásfajtán, Szürke szmokingja mindig ép, Lakkcipő pokoltüzet villant, A máz rajt oly fényes-ragyogó, Mint kora esti hajnalcsillag. Rendbehoztam tépett ruhám, Nyakkendőm is újrabogoztam, És megindultam fölfele, S azóta nem tudom, hogyan van. Azóta nem gyógyul a mart seb, Fognyoma bőrömön ragyog. Torkomban keresztbeállt a szőre, S azóta egyedül vagyok. A Vérkandúr imája Angyalnyi repülés két pont közt oly soká nem tart Adhatnál nékem te mennybéli lásd tán kéklő hosszú szárnyat Adhatnál legalább boldog zuhanást Mert nem bírom már soká de tudod te is A lábam elkopott a nagy futásban Nyelvem kilóg a szívem fájva dübben Torkom poros tüdőmön ujjnyi heg Vagy futhatnál velem Látom hosszú a lábad S ha fáradok végképp te felemelsz Mert irgalmas vagy tudom vagy legalább Nálunk idelenn hallod-e: ilyen a híred Angyalnyi repülés két pont közt hát oly sok ez? Alfád omegád engem nem érdekel De értsd meg hogyha űznek: vágtatok S meg kell néznem hol kezdődik a kék ég Vizsgálnom kell az összes bugyrokat S lányok haját férfiak dörgő hangját Rókát nyulat meg villamoskocsit Csillagport minden bérházak tetején Nyugvó napot lesni csatornák mélyén Soroljam-e? mondd tényleg elsoroljam? Angyalnyi repülés két part közt oly soká nem tart Te messze vágytál mindég s messze is bármely part Hát fuss fuss kicsi jószág fuss fuss te szegény Míg meg nem unom egyszer s majd fölemellek én

20 A TIGRIS SZEME Ó, a szemed csupa vér Ne félj, szelíd ez a dal Ne félj, szelíd ez a nóta Alig könnyű suttogás Alig gyöngyöző sikoly Ó, a szemed csupa vér Ó, a szemed csupa tűz Mancsnyomodban telihold Szőrméd sündisznótövis Lehelésed bikavére Kardfogaid mézbe mártod Belésajg a fájdalom Ó, a szemed csupa tűz Jaj Tigris, te haldokolsz Tigris, látod, élek én Tigris, látod, táncolok Disznóbőröd tövisén Tigris, látod, élek én Ó a testem csupa vér Ó, a testem csupa tűz Látod, csendesül a táncom Rivallásom dadogás Sikolyom csak rebegés És te, Tigris, már nem élsz GENEZIS Mancsoznak pajkos vadállatok Csillaghomokban hemperegnek Paskolják rúgják s ami lehull Ágyat vet szelíd tengereknek Zihálnak nyínak füttyögetnek Morognak morgásuk a dal Réz bundájuk megborzolódik Pihéik tánca fényrobaj A négy égtájat megjelöli Kerek szemüknek pillantása Rálelnek egyszercsak a Napra Odabökdösnek parazsába

21 Felizzik némán a világ és Útjára indul ím a lélek Füvek a földből kihajolnak Madarak repülnek el délnek KUND ABIGÉL HEGEDŰJE Sír a lószőr mintha élne Mintha volna levegője Kund Abigél vérben táncol Jajveszékel hegedűje Összecsókol vonó húrral Elereszti fájni hagyja Újra marja megcibálja Kund Abigél akaratja Macskát ugraszt kisegérre Úgy kacagja könnye csordul Kopogóst jár vízbe szökken Majd beléhal majd beléfúl Zeng a húr halotti búval Kund Abigél kicsi mátka Az Istenre megkegyelmezz Nem kísér a holtnak átka Lábod gyenge sírt taposni Torkod a dal széjjelmarja Vonódat már megszakasztod Egy szál lószőr bírja rajta Hagyd a múltat elnyugodni Ördög vigye hegedűdet Kund Abigél eredj férjhez Hantomat is elkerüljed Ül magában Kund Abigél Sötét halottas ruhába Kezében egy kicsorbult tőr Fején lószőrből font párta Ül magában Kund Abigél Se nem iszik se nem eszik Szót nem hallván szemlesütve Harmadnapon eltemetik

22 Violaszín koporsója Szöghaján egy lószőr párta Fejfája egy tört hegedű Legyen neki örök álma SZÍVEDRE SZŐR NŐTT Kuplé Nem vagyok én utca rongya, hanem snájdig úrilány, Filmszínházba hordnak engem minden szombat délután. Rámveszem a fodros szoknyám, az arcomon pudrié, Nem csoda, hogy engem bámul mind az egész matiné. Helyes vagyok, jaj nagyon, jókedvűen dúdolom: Érzem, hogy vár már rám egy igazi nagy románc, Sziveden szőr nő tán, ha engem nem imádsz, Énnálam szebbet-jobbat sehogyse találsz, És fix, hogy akkor sem, ha fejtetőre állsz. Van egy hadnagy, aki nékem állandóan kurizál, Gáláns, csinos, hogyha látom, kicsi pejslim kalapál. A sötétben szerelmesen megfogja a kezemet, Egyszer majd még, attól félek, leszakad a mennyezet. Őrületes vonzalom! egyre csak azt susogom: Kis hadnagy, nincs még egy ilyen nagy románc, Szivedre szőr nő, ha engemet nem imádsz, Mert nálam szebbet-jobbat sehogyse találsz, Jól tudod, akkor sem, ha fejtetőre állsz. Hát a múltkor újra látom ó, micsoda rettenet! Oldalán egy finom dáma, s nem ismer meg, hogy lehet? Kőbálványként állok én, és szemem elfutja a könny, Egyszer aztán elérontok: Utánam a vízözön! Nincsen többé irgalom, keserűen dalolom: Kis hadnagy, mondd, ennyi volt hát a nagy románc, Szivedre szőr nőtt tán, hogy engem meg se látsz? Énnálam szebbet-jobbat seholse találsz, Hadnagyom, hát törjön ki a frász! SZOMBAT ESTI DAL

23 Utca lángol és robban izzanak a lokálok Itten jövünk frankón mi az ifjú vadak Tudjuk mind a dürgést és ismerünk sok trükköt Ma éjjel meglásd mások se alszanak Ma éjjel szétzavarjuk a metropolisz álmát Dübörög a kánkán hát ne játsszuk az unottat Pörögjünk és pörögjünk a korzó közepén Ma éjjel így szeretjük: felizgat és lenyugtat Minden kívánságunk lazán beteljesül Az ördög arany hajszála kezünkben Az utolsó járat csak száz év múlva indul És igaz ami igaz nem várjuk feszülten Csak legyen ami feldob csak legyen aki elkap De ha sem ez sem az: megtanulunk repülni Nincs nyafogás ma éjjel mert aki nem viháncol A nagy varázsló egyből pálya szélére küldi Tán egyszer megöregszünk de macskajaj kizárva Mondtam: tudjuk a dürgést és ismerünk sok trükköt Utca lángol és robban aranyhajszál a mancsban Gyerünk olajra lépni elnyel minket a füstköd

24 HAT ÖSVÉNY HAT ÖSVÉNY Anyám, engem megvertek nagyon. Karcsú botokkal ütötték a hátam. Kis híja volt, hogy otthagyjam fogam, de mégis élek, mégis itt vagyok, és megmondom, meg, bár nem erre neveltél, ha mérget nyeltem, ki is kell azt köpnöm, és akire fröccsen, jól vigyázzon, fusson, ha bír, a tébolya elől. Hat nyom piroslik hártyabőrömön, nedvdús ösvények. Ezeken nyargalászott fújtatva, részegedve a vadállat, úgy hívják, gyötrés, emberhúson él. Jól megszámoltam. Hat ösvény. Ága is hat mindnek, s az ágak elágazásai. Véremben fürödhetnék, ha akarnék, jó anyám, igencsak elbántak velem, s ezért én ma megölök valakit. Veszettkutya-mérgemet ráeresztem, haját szaggatva csontig rugdalom. S hogyha már aztán elered a könnye, felölelem majd, megcsókolom kezét, és gyengén súgom: bocsáss meg nekem, testvér. Bocsáss meg, testvér. És megbocsát, anyám. Perzsel a gyötrés, verés nyoma hatszor. És hatvanhatszor meg hatszázhatvanhatszor, és együtt üvöltjük sebeinket a mennyre. Már nem sajog, nem tép, nem mar. Gyógyulok. Anyám, engemet megvertek nagyon, És ütöttem én is aztán. Én is ütöttem. És látod, ebbe beleroppanok. SZÉLNÉL SEBESEBBEN nyúl nyúl nyulacska fogam közt a csacska húsa mint az érett málna szőre mint a vatta