Kapualj Koroknai Edit: Az egyik nem Akiknek az agyuk is másként mûködik... 20

Átírás

1 Küszöb Lapis József: Nem: de... 3 Főtér Séllei Nóra: Mért félünk a farkastól? Feminista kultúrakritika és gender studies itt és most... 4 Macskakő Balla D. Károly: A hírhozó A kufár Nyírfalvi Károly: Hasadék görbe útja Fecske Csaba: Szögligeten esik az eső Sötétség csorog Nem így Nagy Gergely: ANGST A városi harcos kézikönyve (regényrészlet) Kapualj Koroknai Edit: Az egyik nem Akiknek az agyuk is másként mûködik Tisztaszoba Egy nagy távlatú látomás, azaz a debreceni színházi régió Dombrovszky Ádám beszélget Csányi Jánossal, a debreceni Csokonai Színház új igazgatójával Árkádok Bun Zoltán: Idegen van közöttünk Disputális stílusgyakorlatok III. Főnix Csarnok Papp József: Vaderdőtől az intézményparkig A debreceni Nagyerdő beépülése Pataky Emőke: Főbírók, kalmárok, cívisek építészeti világa II. Az egykori Rickl-kereskedőház és raktára, a Lábasház Lépcsők Horváth Andrea: A szép látszat ellen A szexualitás mítoszának leleplezése Elfriede Jelinek Kéj címû regényében Antali Edit Szilvia: Szemlélődés a csillagpázsiton Tóth Krisztina Síró ponyva címû kötetéről Erdei Nóra: Homo( )eroticus, avagy Ganümédesz buszozik Kele Csilla: Kitakart pszichék és betakart férfiak Az Éjszakai állatkert címû antológiáról Avagy mekkorát üt ma az övön aluli irodalom? Pócsik Anett: Háború minden fronton Anonyma: Egy nő Berlinben Kalmár György: Angol nyelvû színjátszás Debrecenben DISPUTA Tartalom

2 Mûhely A nő mint szubjektum, a női szubjektum címû konferencia előadásaiból Gergely Nikoletta: Pszichoanalízis és hatalom Hatalmi viszonyok Sigmund Freud Egy hisztéria-analízis töredéke (Dóra) címû esettanulmányában Papp Klaudia: A Női(es) mûfajok könnyedségéről avagy: mit rejt a Tóparti szálloda? Gulyás Judit: Kivülem mást në szeress, / Ho lëgyek állandó Egy. Kettő. Három: A magyar népdalok szubjektumalkotási mechanizmusai és a nemiség Toronyszoba Lánczi András: A szexista egyenlet és a férfiasság E számunk szerzôi: Antali Edit Szilvia egyetemi hallgató, Debrecen Balla D. Károly költő, Ungvár Bun Zoltán építész, Budapest Dombrovszky Ádám újságíró, Budapest Debrecen Erdei Nóra PhD-hallgató, Debrecen Fecske Csaba költő, Miskolc Gergely Nikoletta egyetemi hallgató, Debrecen Gulyás Judit egyetemi hallgató, Debrecen Horváth Andrea PhD-hallgató, Debrecen Kalmár György irodalomtörténész, Debrecen Kele Csilla újságíró, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Lánczi András politológus, Budapest Lapis József egyetemi hallgató, Debrecen Nagy Gergely író, Budapest Nyírfalvi Károly költő, író, Budapest Pócsik Anett tanár, Debrecen Papp József helytörténész, Debrecen Papp Klaudia PhD-hallgató, Debrecen Pataky Emőke építész, mûemlékvédelmi szakmérnök, Debrecen Séllei Nóra irodalomtörténész, Debrecen DISPUTA

3 Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miképpen tölthetném be tisztességgel, békességgel, férfiként vezércikkírói szerepem egy olyan tematikus szám elején, mely a nemek kérdését(?), problémáját(?), jelenségét szeretné kicsit körbejárni. Hogy ne legyek, mi is?, talán elfogult. Hiszen nemiségem szempontjából, saját számításaim szerint, olyan 90%-osan férfi vagyok. Ez már jelentősnek mondható arány. Természetesnek tűnt fel előttem például, hogy ha nem is cinikus, de ironikus leszek a cikkben. Ez, amellett, hogy laza, talán macsó dolognak látszik, lehetővé teszi: így is és úgy is lehessen értelmezni mondandóm. Nem foglalok állást. Talán senki nem sértődik meg. Vagy legalább senki nem lesz elégedett. A fotót valószínűleg úgy választottam volna ki, hogy minél szívdöglesztőbb legyek rajta. Mindezzel nem lenne semmi baj, hiszen egyrészt nem feltétlenül tudatosan történne, másrészt, a fenti arányokat figyelembe véve, végeredményben elég természetes lenne. Összekacsintok férfitársaimmal is, a többi nem felé pedig legalábbis lojális leszek. Miért is ne lennék elfogult, minden okom megvan rá. Ha nem tekintene vissza több évezredes múltra az emberi kultúra, lehet, hogy így alakult volna. Mondjuk akkor, ha nem kezdtem volna el gondolkodni. Van egy ilyen képességünk, az évezredek alatt többkevesebb hasznát is vettük, több-kevesebbet ártott is nekünk. A gondolkodás, meg a nyelv is például, egyesek szerint igencsak funkcionális, azt a jelenséget kompenzálja, hogy az ember testileg-fizikailag gyengébb képességű, mint a legtöbb állat. Nehezebben marad életben. Ezért közösségeket hoz létre, nyelvet használ, hogy minél tökéletesebben szervezhesse a közösséget, a munkafolyamatokat, a vadászatot. Az agy és a gondolkodás a kompenzáló szerv az izmos végtagok, hegyes szarvak, vastag bőr, szárnyak, fogak és karmok helyett. Az emberi kultúra azonban, úgy látszik, kissé túlnőtt eredeti szükségletein. Lett például művészet, filozófia, vallás és szex, ahol még védekezünk is. Bonyolult lett a világunk, értelmezésre szorul. Nézetek ütköznek, akár az előbb felsorolt civilizációs vívmányok funkciójáról is. Nekem is van egy nézetem, nem állítom, hogy magam találtam ki. Úgy szól, hogy az ember túlfejlett gondolkodása lehetővé teszi azt is, hogy újragondoljon elsőre természetesnek, ösztönösnek tetsző dolgokat. A törvények például ilyen újragondolásra késztető elemek, ha magunktól nem engednénk le esetleg a kést. Vagy hogy ne emeljük fel, egyáltalán. A gondolkodás és az ösztön talán legszégyenteljesebb terméke, a háború máig érvényes megoldási eszközt jelent. Szégyenteljes, ezt a szót használtam, pedig állhatott volna akár a természetes jelző is helyette. Az én gondolkodásom e kérdésben etikai síkra terelődött, és itt már túl vagyunk a tények és a biológia terrénumán. Ott vagyunk, hogy az újragondolás képessége nem működik elég hatékonyan. Fordítottan működik: amikor nem kellene, szöszmötölünk (a tett halála az okoskodás, ugyebár), amikor pedig jó volna felülvizsgálni valamit, mennyiszer elmarad. Pedig van itt ez a szerencsétlen képesség. Reflektálás elcsépelt szó, mégis sokak számára kedves. Azok számára, akik Fotó: Hegedüs Mariann hisznek abban, hogy az emberi kultúra egyik legszebb eredménye: potenciálisan ártó ösztöneink elé tükröt helyezve más fényben csillan már ez eredeti gondolat. Tükör előttem most ez a papír, és észrevettem általa olyan dolgokat, melyekre korábban nem gondoltam. Sem laza, sem macsó nem akarok most lenni, ezért nem leszek. A cinizmus fel sem merül már. Jelen esetben számomra ez a döntés megfelelőnek tetszik. Dönthettem volna ezek után is úgy, hogy maradjon az eredeti szándék és hangvétel. (A fotó például maradt szívdöglesztő, mint látják, és nyomokban azért iróniát is tartalmazhat a szöveg.) De ha nem tartottam volna tükröt magam elé, nem lenne szabadságomban döntést hozni. A folyóirat júniusban nemiségünket próbálja meg felülről láttatni. Pontosan azért van erre szükség, mert általában nem felülről nézünk. Hogy ne feledkezzünk el a másik perspektíváról. Arra kérnék minden olvasót, hogy tekintsen az írásokra nyitott szívvel, pillantson beléjük mint tükörbe, és ha másfajta fényben csillan meg egy korábbi vélemény vagy tett, döntsön róla szabad belátása szerint. A felülvizsgálat nem kényszerít, csak szabaddá tesz valamire, álljon bár valaki a világhoz alapvetően így, úgy, vagy akár felemásan. DISPUTA Lapis József Nem: de Küszöb

4 DISPUTA Főtér Séllei Nóra Mért félünk a farkastól? Mért félünk a farkastól? Másképp fogalmazva: a feminizmus szó hallatára (értsünk rajta akár gyakorlati, civil szerveződéseket, akár tudományos alapú kultúrakritikai megközelítéseket) vajon miért félünk itt és most azoktól, akik a társadalmi nemek konstrukcióját hangsúlyozzák Magyarországon? És miért leplezzük ezt a félelmet lekezelő, lekicsinylő gesztusokkal, gúnyos összemosolygásokkal? Miért lépnek működésbe még mindig szinte zsigeri módon efféle védekezési mechanizmusok a feminizmus szó hallatán, anélkül, hogy bármi fogalmunk volna, miről is van szó; miért van az, hogy ha valaki genderszempontú kritikai megjegyzést tesz, akkor többnyire maga is azzal kezdi a mondatot: én nem vagyok feminista, de ; miért van az, hogy épp a női egyetemi oktatók, kutatók és tudósok azok, akik leginkább elutasítják a saját nemük társadalmi konstruáltságából eredő következmények vizsgálatát; miért van az, hogy a magyar kultúra- és irodalomkritikai, illetve irodalomelméleti diszkurzusban még mindig farkast kell kiáltani, ha valaki önreflexív módon nőként vagy feministaként pozicionálja magát (horribile dictu: akár akkor is, ha a biológiai neme férfi); és miért van az, hogy a gender szempontját felvető elemzések automatikusan tiszta politikumnak minősíttetnek és ekként kiutasíttatnak a magas tudomány világából (szemben például a nemzeti kérdéseket, a nemzet létmódját az irodalmi-kulturális szövegekben vizsgáló elemzésekkel, amelyek nyilván nem számítanak puszta politikumnak)? És vajon mi az, amire gondolnak és nem gondolnak azok, akik ennyire reflexszerűen elutasítják azt, amit akár feminista kultúrakritikának, akár gender studiesnak, akár a társadalmi nemek kritikai vizsgálatának lehet nevezni? Pedig hát a feminista kultúrakritika nem más, mint a számtalan és nem feltétlenül feminista posztmodern elmélet Az ilyen vita semmit sem von le a munka alaposságából, még akkor sem, ha sokkal jobban szeretem és becsülöm a nőket annál, hogy a feminizmussal szemben megértő tudnék lenni. (Részlet egy férfi professzor által, egy a habilitációja előtt álló feminista női oktatónak írt magánlevélből, november 15.) által is megfogalmazott szituációba ágyazott tudás (vö. Donna Haraway) egyike. Ennek lényegét évtizedekkel korábban Virginia Woolf így fogalmazta meg: más nézőpont, más mérce (The Common Reader, 217.). Kései esszéjében, a Három adományban pedig az egész problematikát komplex módon vetítette rá mindarra, amit a nemi szempontból is konstruált szubjektum alapvető összetevőiként elemzett: a két nem neveltetésének eltéréseire, a társadalmi-gazdasági viszonyrendszerben elfoglalt helyük különbségeire, azaz a társadalmi nem (a gender) konstrukciójában rejlő vitathatatlan eltérésekre. Érvelése szerint [e]gyetlen pszichológus vagy biológus sem tagadná, hogy az ilyen különbségek igen jelentős lelki és testi különbségeket hoznak létre. Ebből kétségbevonhatatlan tényként látszik következni az, hogy»mi«ezen a»mi«-n a testből, elméből és lélekből álló, emlékek és hagyományok alkotta egészet értve némely lényeges tekintetben bizonyára még mindig különbözünk»önöktől«, akiknek testét, elméjét és lelkét oly eltérő módon alkották meg az emlékek és a hagyományok. Habár ugyanazt a világot látjuk, más szemmel tekintünk rá (34.). Woolf esszéjének fikciója szerint a mi a tanult férfiak leányait jelenti, az önök pedig a tanult férfiakat, azaz a kétosztatúság elsősorban a nemi különbözőség mentén jön létre, másodsorban pedig a birtokviszonyban rejlő, családi, de egyúttal hierarchikus viszonyokat is kifejező függés révén. Ennek a különbségtételnek minden eleme lényeges a szubjektumkonstrukció szempontjából, hiszen a szöveg a nemi különbözőséget alapvetően nem a biologikumra, hanem a személyes emlékekre, illetve a több évszázados neveltetési különbségekre a hagyományokra mint kollektív emlékezetre vezeti vissza. Ennek a különbségnek az eredménye pedig hatással van mindarra, ami a szubjektum része, be-

5 leértve a testet is, azaz magát a testet is már mindig és eleve írottnak tételezi. A test milyensége ugyanakkor visszahat mindarra, amit hajlamosak vagyunk a nem-testiséggel, a gondolkodással, az elmével, a lélekkel azonosítani: a kettő elválaszthatatlan egymástól, és összetett interakciók révén hatnak egymásra, ennek következtében (mint az idézet is megfogalmazza) még az észlelési folyamatok is nem beszélve azok értelmezéséről lényeges pontokon eltérhetnek. A szöveg nyíltan is felteszi az igazság abszolút voltára vonatkozó, Nietzschétől is jól ismert kérdést, azaz a szemlélet perspektivizmusát, a szemlélt tárgy nézőponttól függő mibenlétét. Ezzel a következtetéssel persze visszakanyarodtunk a címben és a bevezetőben feltett kérdésekhez. Miért félünk tehát azoktól a farkasoktól, akiknek egyike Virginia Woolf, és akit megidéz Edward Albee drámájának a címe és visszatérő motívuma is: Who s Afraid of Virginia Woolf (magyarul: Nem félünk a farkastól ami persze, ismerve a szöveg folytatását, azt jelenti, hogy félünk tőle, csak éppen bevallani nem merjük nyilván azért, mert a bevallás során valami olyannal kellene szembesülnünk, amivel nem akarunk)? Miért félünk attól, hogy elfogadjuk: identitásunknak része a nemiségünk is, annak mindenféle, biológiai és társadalmi értelmében, már ha a kettő egyáltalán elválasztható egymástól, mert éppen a kettőnek a teljes összefonódására utal Woolf a fenti idézetben; de a nemek (és nemcsak a nőiség) már mindig is írottságára, konstruáltságára mutatnak rá a posztmodern feminista elméletírók is. Nem gondolom, hogy mindezekre a kérdésekre választ tudok most adni, megfogalmazásuk azonban elvezet egy másik A test milyensége [ ] visszahat mindarra, amit hajlamosak vagyunk a nem-testiséggel, a gondolkodással, az elmével, a lélekkel azonosítani: a kettő elválaszthatatlan egymástól a nők nem fértek bele az emberi jogokkal bíró polgár fogalmába kérdéshez: vajon mi az, ami identitás- és kultúrakonstrukciónkban ellenáll annak, hogy a politikumnak kikiáltott genderérzékeny elemzés szempontjai legitimmé váljanak a tudományos beszédmódban? Ehhez talán elsősorban azt kell megvizsgálni, mi is az a pozíció, amelyből az ellenállás fakad. Legszélesebb értelemben az önazonos, hibriditástól és összetettségtől és ebből következően ellentmondásoktól és hasadásoktól mentes identitás képzete visszavezethető a felvilágosult, liberális humanizmus emberfelfogására, amely azonban maga is társadalmi konstrukció, mégpedig (ahogy arra sokan rámutattak) olyan konstrukció, amely elfedi, láthatatlanná teszi a liberális humanizmus szubjektumának a nemi (ez esetben maszkulin) megalkotottságát. Ez az állítás akár meghökkentő is lehet, hiszen a feminista mozgalmak első hullámai épp a liberális humanizmus embereszményének a megfogalmazását követően jöttek létre a 19. században, ha azonban jobban belegondolunk, nyilvánvalóvá válik, hogy e mozgalmak éppen a liberális humanizmus embereszményének a megvalósulásából való kizárás következtében jöttek létre: azaz azért, mert a nők nem fértek bele az emberi jogokkal bíró polgár fogalmába, és ennek az okait nem pusztán a politikatörténetben kell és lehet keresni. Mások mellett Jessica Benjamin is górcső alá vette a liberális humanizmus emberfogalmát. Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyvét értelmezve mutat rá arra, hogy mindazok a tulajdonságok, amelyek meghatározzák a modern, autonóm individuum fogalmát, valójában maszkulin karakterjegyek, azaz a látszólag nem nélküliként, egyetemesként meghatározott szubjektum (az ember ), a liberális humanizmus embereszménye igazából kizárja a nőiséget a fogalom tartományából (184.). Ha felidézünk olyan bináris ellentétpárokat, mint fej szív, racionális emocionális, függetlenség függés, szellemiség anyagiság, logika irracionalitás, intellektus testiség, aktivitás passzivitás, kultúra természet, objektivitás szubjektivitás, transzcendencia immanencia, és ezeknek az ellentétpároknak az elemeit hozzárendeljük a maszkulinitáshoz és femininitáshoz, akkor nem pusztán azt látjuk, hogy az ellentétpárok tagjai világosan elrendezhetők a nemek szerint, hanem azt is, hogy az ellentétpárok világos értékhierarchiába rendeződnek, s hogy az első tagok pozíciója nem véletlen: a modernitás domináns kultúrájának a maszkulin értékrendjét tükrözi a sorrendben felfedezhető elsőbbség. Jessica Benjamin szerint tehát a modernitás Max Weber által is leírt kultúrájában az autonóm (azaz interszubjektivitástól mentes) és racionális (azaz a teste nemiségéből eredő szubjektivitástól vagy 5DISPUTA Főtér

6 6DISPUTA Főtér Viszont éppen a diszkurzusokba kódolt maszkulinitás le- és elfedettsége miatt válik láthatatlanná, hogy a nemi semlegesség csak illúzió. részlegességtől mentes) individuum valójában távol áll a nemi semlegességtől, hiszen tulajdonságai egybeesnek a maszkulinként tételezett fogalmakkal. Mi több, Benjamin továbbviszi a gondolatot: szerinte a modernitás közszférájának racionalizált világa, amelynek részét képezik a formalizált folyamatok (mint pl. a jog), az elvont célok (mint pl. a profit) vagy a bürokratikus racionalitás (közigazgatás), csakis a femininként értelmezett tulajdonságok és a magánszféra másodlagossá tétele és sokszor megtagadása, megvetése révén jöhetett létre ( ). Rita Felski pedig így fogalmazza meg, miért problematikus a modernitás a nemek szempontjából: a modern az egyenlőség olyan ideálját hozta magával, mely a fivérek testvériségén, a fraternitáson alapult, így igen hatékonyan zárta ki a nőket a politikai élet számos formájából (25.). De még a par excellence objektívként, az igazság letéteményeseként tisztelt természettudomány diszkurzusa sem mentes olyan elemektől, melyek megkérdőjelezik az objektív és nem nélküli tudomány mítoszát. Evelyn Fox Keller például a tudományos szövegek metaforáinak fő- és mellékjelentéseit érzékenyen elemezve mutatja ki, hogy a természettudomány létrejöttekor miként tükröződnek a nemi előítéletek és nemkonstrukciók a tudomány metadiszkurzusaiban, hogy miképp határozta meg ez a kezdet a természettudomány jellegét, és hogy miként működnek még ma is a kulturális tudattalanunkban ezek a jelentéstartalmak s ezzel talán részben választ kapunk arra is, miért van még ma is olyan kevés női természettudós. A modernitás kultúráját létrehozó domináns diszkurzusok (jog, kapitalista termelés, közigazgatás, tudomány) tehát bár természetesnek és nemi szempontból semlegesnek tűnnek valójában ideologikummal terhelt konstrukciók, melyeknek többek között részét képezik a társadalmi nemiségfogalmakat alkotó attribútumok is. Viszont éppen a diszkurzusokba kódolt maszkulinitás le- és elfedettsége miatt válik láthatatlanná, hogy a nemi semlegesség csak illúzió. Hasonlóképpen működik ez a mechanizmus, mint amit Catherine Belsey a klasszikus realista regényekről ír: ezek is az irodalomnak a magától értetődő, a józan észjárást tükröző, adott, másként szinte elképzelhetetlen narratív struktúráira építenek, melyek elfedik önmaguk konstruáltságát, ezáltal az objektivitás pózában tetszelegnek, miközben a bennük rejlő empirizmus kikerüli a saját előfeltevéseivel való szembesülést, védelmébe veszi az éppen domináns folyamatokat és módszereket, így aztán éppen az objektivitás ellentétének, a megkérdőjelezhetetlen előfeltevések állandósításának a garanciájává válik (4.). Ha odafigyelünk a fenti idézetben viszszaköszönő fogalmakra illetve rejtett ellentéteikre, akkor akaratlanul is visszatérünk a nyitókérdéshez: mért félünk a? És mi a rejtett jelentése annak, ha látványosan deklaráljuk semlegességünket, objektivitásunkat, ugyanakkor nem létezőként kezeljük nemiségünket legyen az bármilyen mint szubjektivitásunk egyik alkotó elemét? És vajon hogyan értelmezhetjük, ha például az irodalomtudomány (de bármely más tudományterület is) annyira ragaszkodik a politika- és ideológiamentes, tiszta tudomány (tév)képzetéhez, a metafizikusan értett fogalmakhoz? A fenti gondolatmenet alapján talán nem meglepő az a következtetés, hogy az ennyire egyértelmű, önazonos, a testet mint a jelentésképzéshez is hozzájáruló struktúrát kiiktató identitások láttán arra gyanakodhatunk, hogy ez a felfeslések nélkülinek láttatott és deklarált felszín mintha éppen arról nem akarna nagyon nem akarna beszélni, ami talán leginkább próbára teszi ezt a látszólag sima felületet: a saját szerkezetében benne rejlő, de megtagadott és letagadott kulturális másságról, arról, amit tagadni próbál, de ami éppen az elszólások, ellentmondások, ambivalenciák miatt igazából tagadhatatlan. De hát mit is akar a feminista kultúrakritika, más néven a társadalmi nemek kritikai vizsgálata, avagy gender studies? teszik fel sokan, a freudi mit akar a nő? kérdés meghökkentségét felidézve. És főleg mit akar napjainkban, itt és most? Hiszen a feminizmus első hullámának a racionalitását talán még be lehet látni, az ugyanis, legalábbis a mostani szemszögünkből visszatekintve, több értelemben is jogos kérdéseket feszegetett és jogos célokat akart elérni. Legláthatóbb része a választójogi küzdelem volt, de ezzel párhuzamosan folyt az azonos szintű iskoláztatásért, az azonos munka ellentételezéseként járó azonos bérért stb. folyó, elsősorban jogi és társadalmi küzdelem is. Napjainkban azonban valóban igen nehezen igazolható az efféle cél, hiszen mind-

7 ezeket a jogokat már megszerezték a nők avagy megadták nekik. Hol van akkor a gond? 1963-ban jelent meg Betty Friedan The Feminine Mystique című könyve, melynek első fejezete arról a problémáról szól, amelynek nincs neve, amely elmondhatatlan, amelyet nem lehet artikulálni, mert bizonyos szempontból érthetetlen. A nevenincs probléma elszenvedői pedig az 1950-es években kialakuló amerikai fogyasztói társadalom jólétben élő, középosztálybeli, kertvárosi háziasszonyai, családanyái voltak, akik első ránézésre sokkal inkább irigylésre, mint sajnálatra méltóknak tűntek, akiknek mindenük megvolt, többnyire még egyetemi-főiskolai végzettségük is, mégis mindenféle neurózist és menekülési mechanizmust fejlesztettek ki magukban. Sokan egész napokat aludtak át vagy öngyilkosok lettek, mások a hazatérő családtagokra öntötték összes frusztrációjukat, néhányan pedig egyszerűen és értelmezhetetlenül fellázadtak és otthagyták családjukat (egy ilyen történet alkotja az egyik szálat Michael Cunningham Az órák című regényében és a belőle készült filmváltozatban). Friedan könyve szimbolikus jelentőségű a feminizmus amerikai második hullámának a történetében, mivel ez fogalmazott meg elsőként egy sor láthatatlan, a felszín alatt lappangó, ki nem mondott és fogalomkészlet híján igazából kimondhatatlan problémát, melyeket aztán az 1960-as évek végétől kezdődő második feminista hullám kutatni kezdett: azt a természetesnek vett, ezáltal elhallgatott kódolást, amelynek következtében a deklarált jogi egyenlőség ellenére kultúránk mind a mai napig androcentrikus. Ugyanakkor a nemek közötti hierarchikus viszonyokat létrehozó androcentrizmus nem egy konkrét hatalmi központban vagy intézményben van, hanem ahogy Foucault mondja a hatalomról sokszor szinte megfoghatatlan, finom kódok dekódolása révén érhető csak tetten, márpedig a természetesnek tételezett diszkurzív konstruáltságnak és a benne rejlő konnotációknak és hatalmi A nevenincs probléma elszenvedői [ ] az 1950-es években kialakuló amerikai fogyasztói társadalom jólétben élő, középosztálybeli, kertvárosi háziasszonyai, családanyái voltak, [ ] akiknek mindenük megvolt Nehezen értették meg, hogy a nőiesség misztikuma miért tette áldozattá, rabszolgává az amerikai nőket, hiszen ők inkább az államszocializmus női egyenjogúsítási politikájának áldozatait látták holtfáradt és elhanyagolt anyáikban mechanizmusoknak a megértéséhez és tudatosításához szükség van e kódok felfejtésére is. Friedan könyve azt is bizonyítja, hogy nem lehet gondolkodás nélkül átvenni egy teljesen más kulturális-társadalmi környezet ( Amerika ) kritikai eszközrendszerét. Barát Erzsébet és Marinovich Sarolta beszélnek a gender studies tanítása során szerzett azon tapasztalatukról, hogy Magyarországon a kilencvenes évek elején például a szegedi angol szakos hallgatók számára érthetetlen volt, mi a bajuk ezeknek az elkényeztetett nőknek, és nem értették, miért nevezi»kényelmes koncentrációs tábornak«betty Friedan azt, amiről ezek a lányok a rájuk zúduló hirdetésekben ígért idill hatására csak álmodozhattak. Nehezen értették meg, hogy a nőiesség misztikuma miért tette áldozattá, rabszolgává az amerikai nőket, hiszen ők inkább az államszocializmus női egyenjogúsítási politikájának áldozatait látták holtfáradt és elhanyagolt anyáikban, és egyáltalán nem kívánták ugyanezt az életet. Márkás farmert viselő Hamupipőkeként várták a fehér Jaguárban beszáguldó gazdag üzletember-herceget (13 14.). Mint a példa is mutatja, nem alkalmazhatók automatikusan minden társadalmi és kulturális kontextusra azok az értelmezési és elemzési módszerek és fogalmak, amelyeket az es években a második hullám elemzői kidolgoztak, és amelyek tegyük hozzá olykor egyszerűen annak a mantrának a mechanikus és új belátásokhoz nem vezető ismételgetésébe torkolltak, hogy a nőket elnyomja, elhallgattatja az erőszakmechanizmusok révén működő patriarchális hatalmi rendszer. De persze azt is tegyük hozzá: annak ellenére, hogy elviekben talán minden valamirevaló történész elismeri kultúránk patriarchális berendezkedését, többségük történészi munkájában nemlétezőnek tekinti a problémát. A társadalmi-kulturális létmód minden egyes területének és jelentésképző mechanizmusainak a nőkre gyakorolt hatását egyértelműen a feminista kultúrakritika fogalmazta meg először, és továbbra is a 7DISPUTA Főtér

8 8DISPUTA Főtér feminista kritika foglalkozik vele. Ennek a jelentőségét pedig nem lehet tagadni. A patriarchátus mint homogén és egyetemes fogalom és hatalmi mechanizmus széles körű alkalmazása ugyanakkor a nyolcvanas évektől kezdve egyre több kérdést vetett fel a nyugati feminizmus körein belül is. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult a nagy narratívákkal, metanarratívákkal, makrostruktúrákkal és egyetemes érvényű fogalmakkal szembeni posztmodern szkepszis, de ironikus módon hozzájárultak mindazok az emberi jogi mozgalmak is, melyek az 1960-as évek végén a feminizmussal egyidejűleg kezdték megfogalmazni a kulturális másság különféle változatait. Azaz a kultúrakritikai elemzésekben a nem fogalmát egyre jobban át- meg átszőtték, illetve keresztezték az osztály-, az etnikai vagy a szexuális másságra vonatkozó kérdésfeltevések, azaz egyre nőtt a feministák között az olyan elméletek iránti érdeklődés, melyek figyelmet fordítottak a különbözőségre és a kulturális-történelmi sajátosságokra (Fraser és Nicholson, 33.), pontosabban az azokat létrehozó diszkurzív folyamatokra, gyakorlatokra és ezek következményeire. Ennek következtében olyan elméleti mátrix jött létre, mely leginkább az egymást részben lefedő, metsző, egymással soha nem teljesen egybeeső foltok összevarrásának (a patchworknek) a technikájához hasonlatos (Fraser és Nicholson, 35.). Ez viszont egyenesen vezetett el a Susan Bordo által genderszkepticizmusnak nevezett jelenséghez: a számos egymást metsző diszkurzív mező ugyanis kételyeket ébresztett a gender mint általános analitikus kategória használhatósága iránt. Bordo viszont úgy érvel és ebben minden bizonnyal igaza van hogy a számtalan kulturális tengely mentén elrendezett, ekképp a pluralitást és heterogenitást figyelembe vevő elemzések könnyen elveszíthetik fókuszukat. Mivel úgysem lehet mindenféle szempontot állandóan az elemzések középpontjában tartani, módszertanilag sem igazolható a gendernek mint megközelítési szempontnak és értelmező fogalomnak az elvetése, hiszen nemcsak minden egyes emberi szubjektumnak, hanem kultúránk legtöbb jelenségének is része még ha természetesen nem is kizárólagos meghatározója a nemiség mint társadalmi és szemiotikai konstrukció. a számos egymást metsző diszkurzív mező ugyanis kételyeket ébresztett a gender mint általános analitikus kategória használhatósága iránt. A pluralitás és a heterogenitás felé nyitó, de genderérzékeny kultúrakritika ugyanakkor áthidalhatja azt a mind elméleti, mind pedig gyakorlati problémát, hogy mi közünk is van nekünk mindahhoz, aminek az egyik kezdőpontja valamikor negyven évvel ezelőtt a paralizált (vagy a mi szemszögünkből nézve: unatkozó?) és ebből következően frusztrált ( elkényeztetett?) kertvárosi háziasszonyok nevenincs problémájának az elemzéséhez kötődött. Hiszen az elmúlt negyven év története azt mutatja, hogy a feminista elméletnek (és persze gyakorlatnak) rendkívüli alkalmazkodókészsége van, hihetetlenül változatos formát ölthet, és számtalan forrásból táplálkozik. Amellett, hogy megőrzi a gendert mint a kultúrakritika elsődleges szempontját, figyelembe veszi a történelmi-kulturális specifikumokat is, és ez az a pont, ahol jelen pillanatban új terek nyílhatnak Magyarországon. Egész Közép-Kelet- Európában azt látjuk, hogy egyre nagyobb jelentősége lesz a gender studiesnak mint tudománynak és társadalompolitikai gyakorlatnak egyaránt. És azt is hozzá kell tenni: az intézményesülés folyamatában többek között Lengyelország, Csehország, Románia, Bulgária és Macedónia után kullogunk Szlovéniáról már nem is beszélve, ahol európai mércével mérve is élvonalbeli gender studies központok működnek. Mi ennek a folyamatnak még csak az elején tartunk, és persze nem is onnan indulunk, ahonnan annak idején Nyugat-Európa vagy az Egyesült Államok, ami azt is jelenti, hogy nem lehet és nem is szabad pontosan ugyanazt az utat végigjárni. Valóban kissé anakronisztikusnak tűnne, ha visszatérnénk például ahhoz az irodalomfelfogáshoz, amely az 1970-es években volt jellemző, és amely az autentikus női hang megszólalását kereste, illetve a női szerző szövegét azonosította még ha nem is ennyire leegyszerűsített formában az autentikusan megszólaló női hanggal, bármi legyen is az. Ebből a felfogásból ered a feminista irodalomkritika egyik domináns irányzata, a günokritika, amelyik kizárólag női szerzők műveit elemzi, és az elemzésnek az az elsődleges szempontja, hogy miképp viszonyul a szövegekben megszólaló női hang a intézményesült és kanonizált irodalomban megszólaló domináns diszkurzusokhoz. Ennek

9 a megközelítésnek sokszor az is része volt, hogy az angolszász világban akkoriban uralkodó újkritikával szemben főleg kezdetben igen nagy mértékben épített a szerző életrajzára, illetve kulturális környezetére, azt gyakran egybeolvasva magával a szöveggel is, minek következtében az értelmezések gyakran valamiféle esszenciális nőiség megnyilvánulását és kiteljesedését látták és ünnepelték a szövegekben. Ezt a megközelítést természetesen számtalan pozícióból lehet kritizálni, sok eleme azonban itt és most is tanulságokkal szolgál. A günokritika következményeképp egyrészt létrejött egy, az irodalom mint intézményrendszer magától értetődő volta iránti kritikai és kritikus magatartás, amely megkérdőjelezi a kialakult kánont, a kánonszervező esztétikát, értékítéleteket, kritikai gyakorlatot és intézményi hátteret, kezdve az iskolai és egyetemi kötelező olvasmánylistáktól a kiadói gyakorlatig, a tudományos és kritikai fogadtatás mögött megbúvó értékrendszerekig és sok irodalomelméleti irányzat metafizikai alapfeltevéseiig. Szintén nagyon fontos eleme ennek a folyamatnak, hogy számtalan azonosulási pontot teremtett a nők női hallgatók, olvasók és kutatók számára (gondoljunk csak bele a mi általános mennyivel más, ha T. S. Eliot Prufrockját nem pusztán az első világháborút követő egyetemes egzisztenciális válság és szorongás [ ] tüneteként olvassuk, hanem ezt még megtoldjuk azzal is, hogy Prufrock szorongásához jelentős mértékben hozzájárul saját öregedő férfitestének tudata iskolai kötelező olvasmányaink által felkínált azonosulási lehetőségekbe a nemek szempontjából): nagyon sokan ekkor élték át először a szövegekben való önmagukra ismerésnek az érzését, illetve ami Patricia Waugh érvelése szerint ezzel összefügg az autonóm szubjektum mint női létforma megtapasztalását, ha mégoly illuzórikus is ez az autonómia és önkiteljesítés. Amikor ez a feminista szemlélet belépett a tág értelemben vett angol-amerikai irodalmi intézményrendszerbe, földcsuszamlásszerű változások következtek be, és minden addigi változás mértékét meghaladóan rajzolták át az irodalom fogalmát. Pedig ott sem kis ellenállásba ütközött például az elfeledett, elveszett írónők újrafelfedezése, az aránylag kanonizált írónők sokszor radikális újraértelmezése, illetve a kanonizált férfiszerzők genderszempontú újraolvasása. Hiszen például mennyivel más, ha T. S. Eliot Prufrockját nem pusztán az első világháborút követő egyetemes egzisztenciális válság és szorongás impotenciában is kifejeződő tüneteként olvassuk, hanem ezt még megtoldjuk azzal is, hogy Prufrock szorongásához jelentős mértékben hozzájárul saját öregedő férfitestének tudata, bizonyos, korábban a férfiprivilégiumok közé tartozó Barát Erzsébet Marinovich Sarolta: Van-e tere a társadalmi nemek oktatásának a magyar felsőoktatásban? (a szegedi tapasztalat). In: Pető Andrea (szerk.): A társadalmi nemek oktatása Magyarországon. Budapest, Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, Belsey, Catherine: Critical Practice. New York és London, Methuen, Benjamin, Jessica: The Bonds of Love: Psychoanalysis, Feminism, and the Problem of Domination. New York, Pantheon, Bordo, Susan: Feminizmus, posztmodernizmus és genderszkepticizmus. In: Séllei Nóra (szerk., ford., bev.): A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel. Artemisz Könyvek. Debrecen, Csokonai, Felski, Rita: A modernitás és a feminizmus. In: Séllei Nóra (szerk., ford., bev.): A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel. Artemisz Könyvek. Debrecen, Csokonai, Fraser, Nancy Linda J. Nicholson: Social Criticism without Philosphy: An Encounter between Feminism and Postmodernism. In: uők: Feminism/Postmodernism. New York és London: Routledge, Friedan, Betty: The Feminine Mystique. New York, Norton, Haraway, Donna J.: A szituációba ágyazott tudás. Ford.: Zentai Violetta. In: Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Budapest, Replika Kör, Keller, Evelyn Fox: Reflections on Gender and Science. New Haven, Yale University Press, Kristeva, Julia: A nők ideje. Ford. Farkas Anikó. In: Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor s. k., Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv II. Szeged, Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, Waugh, Patricia: A posztmodern és a feminizmus: Hová tűnt a sok-sok nő? In: Séllei Nóra (szerk., ford., bev.): A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel. Artemisz Könyvek. Debrecen, Csokonai, Woolf, Virginia: The Common Reader. London, Hogarth Press, Woolf, Virginia: Három adomány. Ford. és utószó: Séllei Nóra. Mérleg Könyvek. Budapest, Európa, DISPUTA Főtér

10 DISPUTA Főtér 0 beszédmódok és terek kizárólagosságának elvesztése (nők művészetről beszélgetnek egy félig nyilvános térben), valamint az is, hogy az átbillent nemi hatalmi viszonyok miatt Prufrock a női tekintetek tárgyaként egyfajta profán és minden méltóságát vesztett keresztre feszítést él meg a teste miatt. További sokkoló vonása a feminista kultúraszemléletnek, hogy nem tűri a jól bevált, akadémikus osztályozást és diszciplináris kereteket. Az intézményesülési folyamatnak már a legelején létrejöttek a nőtudományi (women s studies) tanszékek, melyek nyilvánvalóan építettek az egyes hagyományos szakterületekre, ugyanakkor a társadalmi nemekkel kapcsolatos komplex látásmód érdekében szét is feszítették ezeket a kereteket. A nőtudományi tanszékek mint ez az elnevezésből is egyértelmű elsősorban a nőiség és nőiesség, a femininitás mint társadalmi konstrukció és jelentésképző diszkurzus mibenlétét vizsgálták (és vizsgálják most is), mégpedig abból a belátásból kiindulva, hogy a nőiség mint kulturális másság, mint a kultúra másikja az androcentrikus rendszereknek Freud által is problémaként, misztikumként, talányként meghatározott, de egyúttal elnyomott jelenségkörét öleli föl. Éppen ennek a jelenségkörnek a demitologizálására törekedtek annak érdekében, hogy a nő is beléphessen a diszkurzusba mint szubjektum. Újraértelmezik és ezáltal legalább részben feloldják azt a sok évszázados megkövesedett kulturális üledéket, mely a nőiségre rakódott és amely nők sokaságára gyakran tudtukon kívül oly bénítóan hatott. Ennek a folyamatnak egy későbbi szakaszában eltolódtak a kutatás hangsúlyai: már nemcsak a femininitás állt a középpontban, hanem egyre nagyobb szerepet kapott a maszkulinitás is mint konstrukció, és létrejött a gender studies, amit magyarra talán a társadalmi nemek kritikai vizsgálataként lehet lefordítani. Azt talán mondanom sem kell, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tizenkilencedik századi felfogást tükröző fosszilis tudományfelosztása még észrevenni sem képes ezeket az új diszciplínákat, nemhogy termékeny párbeszédbe elegyedne velük. A gender studiesnak az a kiindulópontja, hogy egyrészt a femininitás mindig a maszkulinitással való bináris oppozícióban, azaz egy relációs viszonyban jön létre, tehát nem lehet a kettőt egymástól elválasztva feminizmusról már nem is beszélhetünk, csak feminizmusokról kezelni. Másrészt pedig azt is könnyű belátni, hogy miként a nőiség kulturálisan változó fogalmai is nagyon sok nő számára jelentettek és jelentenek kényszert és konfliktusforrást, ugyanúgy a maszkulinitás domináns formái is e viszonyban konstruálódnak, és ezek sem feltétlenül felelnek meg minden férfi vágyainak vagy késztetéseinek. Ezek a konfliktusok, ellentmondások, rések és hasadások pedig mind jelen vannak kulturális megjelenítéseinkben és diszkurzusainkban. Ezek felderítéséhez pedig a genderszemléletű kultúrakritika afféle kisgömböcként minden olyan elméletet és kultúraértelmezési gyakorlatot felhasznál, amelyek közelebb visznek bennünket annak megértéséhez, hogy vajon miképpen is része mind szubjektivitásunknak, énképünknek, mind pedig kulturális diszkurzusainknak és jelentésképző folyamatainknak a nem mint társadalmi konstrukció, miképp válik szituációba ágyazott tudásunk részévé, miképpen befolyásolja észlelési, megértési folyamatainkat, társas viszonyainkat stb. A genderszemléletű kultúrakritikán belül a különböző elméletek és diszciplínák határokat átlépve kommunikálnak egymással (kivéve, ha előfeltevéseik eleve kizárják egymást), tehát beszélhetünk például pszichoanalitikus, dekonstrukciós, újhistorikus, posztkoloniális, fekete esztétika által áthatott, posztmodern, újmarxista, szemiotikai stb. feminizmusról. Pontosabban: feminizmusról már nem is beszélhetünk, csak feminizmusokról, melyek ugyanakkor egyre inkább a kulturális sokféleségre, s ennek következtében nem az egyetemességre, hanem a diszkurzív hatalmi gyakorlatok lokális, helyi jellemzőinek vizsgálatára helyezik a hangsúlyt. És továbbmenve: a feminizmusok nem arra törekednek, hogy valamiféle feminista (anti)utópiaként valóra váltsák azokat a tévképzeteket, amelyek a mi kollektív tudatunkban és tudattalanunkban a feminizmussal és a gender studies-zal kapcsolatban élnek, s amelyek következtében például a feminizmus még a magát liberálisnak nevező magyar napilapban is szinte kizárólag a szélsőséges jelzővel egy mondatban fordul elő. Nem is sorolom, mert nem akarom megerősíteni őket. Épp ellenkezőleg: arra biztatnak mindenkit, aki hajlandó saját nemiségéből fakadó létének és a társadalmi-kulturális diszkurzusrendszernek az újragondolására, hogy egészen az alapoktól kiindulva és kritikusan vizsgál-

11 jon meg minden elemet, bármilyen fájdalmas legyen is ez a folyamat, és ebből építse újra saját, a hagyományokhoz való automatikus alkalmazkodástól talán mentesebb de mindenképpen tudatosabb, és semmiképp sem egyszer s mindenkorra lecövekelt identitását. Erre Julia Kristeva szavait használva azért van szükség, hogy láthatóvá tegyük minden egyes ember szingularitásával együtt, sőt, minden egyes ember lehetséges identifikációjának [ ] sokféleségével együtt, rá jellemző szimbolikus képességeinek variációja szerint, mind szimbolikus, mind biológiai létezésének relativitását (355.). Ez a folyamat valóban rejt veszélyeket: a nagyon mélyen belénk fészkelődött beidegződésektől, közhelyektől mentes autonóm, kritikai gondolkodás bizony nem veszélytelen. A feminista/genderszemléletű kultúrakritika tehát valóban farkas, valóban félhetünk is tőle, mert kibillenthet a jól bejáratott automatizmusok otthonosságérzetéből de talán célravezetőbb lenne farkasszemet nézni vele, mint ahogy önmagunkkal és saját kultúránkkal is. DISPUTA Főtér A tanulmány a T számú OTKA-kutatás keretén belül készült.

12 Balla D. Károly A hírhozó A bűvös szférát az, ki kárhozott, az egyhalálban látni úgysem fogja, s ha száz halállal halni küldi sorsa, a vétke akkor is még fennforog. Nem évül el a bűn, s a kámforok sem hoznak álmot rád, hiába mondja a biztos hírek mániás bolondja, hogy űzetésben elkopik a jog. Te küldjed el, ha járulna elébed, és mondd neki, hogy mért is hordod vétked: nem jártál ott, hol szólt az égi kardal, s nem voltál ott, hol Úr haragja zengett de bárcsak lettél volna, mint az ember, és bár lehettél volna, mint az angyal. A kufár És bár lehettél volna, mint az angyal, olyanná lettél mégis, mint kufár, aki a bajban üzletet kinál hízelgő hangon, szenteskedő arccal, de lelke ferde, nézése is kancsal nem kell a kegy, csak százalék, felár! Hiába mennél, ő előtted jár, s ha nem vigyázol, bűnödön rovancsol. DISPUTA Macskakő Reményed lesz a válthatatlan zálog és rávesz majd, hogy árverezd halálod. Már benned van a kalmár képű végzet, vezérel, mintha lenne fővezéred, igába hajt és mégis ő zokog: időtlen malmot nyomni lesz sorod. 12 (A két vers a szerző Pilinszky-projektumának 11. és 12. szonettje. Az előzményeket lásd lapunk 2005/01., 2005/05., 2005/07 08., 2005/10. és 2006/3. számában.)

13 Hasadék görbe útja Most még kifinomult a fényes glanc megülve ruhán, egyebütt, kevéssel utánad nemes penész, érzékeny, finom por lepi kecses tárgyaid. Utálom a sok jelzőt, az aggódó jóslatokat. Félsz tőlük? Hagyjuk az írásjeleket. Ez az még félreérthető. Ahogy a tudat működik. Vagy egy kutya és egy macska egymáshoz bújva reggelente a kapualjban. Jól elvannak, szólni nem merek, nincs erőm szétszóratni e rendet. Négy sor kerek egész. Miként két férfi, két nő tartós barátsága por, piszok, kifinomult ráncok tömege között félhomályban, némán, elnyűtt szobában. Nyírfalvi Károly DISPUTA Macskakő 13

14 Fecske Csaba Szögligeten esik az eső három napja esik az eső mondja bátyám a telefonba s mert közel állhat az ablakhoz hallom is a vigasztalan kopogást mintha a hátamon csurogna végig beleborzongok végeérhetetlen hideg eső mondja mondja a magáét sírós hangján az ősz és a bátyám meghalt A. megmérgezte magát egy barát arca bele van tetoválva az ember agyába nem kell hát erőlködnöm hogy lássam A. keskeny arcát a szája sarkába csimpaszkodó örökös mosollyal esik az eső Szögligeten emberek halnak olyanok is akik nem szoktak A. pusztulása skandalum gyerekkorom meggyalázása arra gondolok ha így zuhog ha ennyire ősz van hogy lesz majd tavasz hova fogok én hazamenni ha már csak eső lesz lélekrohasztó macondói eső DISPUTA Macskakő 14

15 Sötétség csorog a sötétedő ablakon az esti nap fénye lobban vajon Isten mutatja-e magát minden alkalomban amim volt ki tudja hol van hová lesz a zöld a lombból és nélkülem mi lesz majd a gyönyörből s a fájdalomból az vagyok-e aki gondol vagy akiről épp gondolok énvelem táplálja magát s szeméből sötétség csorog Nem így nem árulja el magát bár fejtartása mintha azt mutatná hófedte csúcsra néz ahol a következő pillanatban megindul a lavina és mindent maga alá temet szegény Lenszkij elmúlt a nyár de itt észak felé a kis nyár mint egy torz déli tél olyan talán már egy élet múlva sem tér vissza bár tudjuk a mezők s rétek nem felejtik zöldjüket csupán a szavak értelmüket lejár szavatossága az érzésnek menyasszony jaj nem hű halálig a könnyhöz melyet gyász szerez ki hitte volna még mikor égetett a nap a hűvös éjszakát két összekoccanó pillanat felszikrázó fényében látja a szomorú barát mulasztásait kalandvágy szülte ballépéseit és keserűen sóhajt nem így képzeltem el jaj nem így DISPUTA Macskakő 15

16 Nagy Gergely DISPUTA Macskakő 16 Úgy volt, hogy sosem látjuk a Papírtigrist többé. Udvariasan felhívtuk őket. Grafnál ültünk, főzött egy mentateát, és együtt hívtuk a Papírtigris lapigazgatóját. Előtte gyakorlatoztunk. Nézze, az a helyzet, hogy úgy gondoltuk Megtanácskoztuk és amellett maradtunk, hogy Tekintve a tekintendőket A munkatársam és én azon a véleményen vagyunk, hogy legfőbb ideje Aztán minden másképp alakult. Baumgartner, a lapigazgató lelkesedett, vagy legalábbis lelkesnek akart tűnni. A kiváló marketingelképzelésekről kezdett beszélni. Kénytelenek voltunk közbevágni. Innentől világos volt, az eltervezett mondatainkat nem lesz alkalmunk elmondani. Muszáj volt lépni. Úgyhogy Graf hirtelen közölte vele, hogy úgy döntöttünk, köszönjük, nem élnénk a lehetőséggel. Megtisztelő az ajánlat, de más terveink vannak az anyaggal. Itt Graf megnyomta a telefon kihangosító gombját. Egy-két pillanatnyi csönd következett. Némi szuszogás a túloldalról. Hogy értsem ezt? Csak nem leráznak minket, fiúk? itt ideges, horkanó röhögés következett. Nem, erről szó sincs! mondta Graf és nyelt egyet. Aha. Van valami ésszerű magyarázatuk a számomra? Más terveink vannak az anyaggal. Értem, fiúk. Annyit azért áruljanak el tudtuk, hogy mindjárt blöffölnünk kell hogy máshova, konkurens kiadóhoz viszik? Ööö nem. Mások a terveink mondtam most már én. Sok sikert hozzá. Esetleg ha mégis meggondolják magukat, tudják a számomat. Telefonletétel. Ez ciki volt néztem Grafra. De valahogy mégis megnyugodtunk. Megkönnyebbülésféle volt ez, hogy nem kell egy óriáscég nehézkes ügymenetét, az ottaniakat, ezt az egészet a magunkénak érezni. Reményteli lehetőségek sejlettek fel. Először is egy bögre kávé. Másodszor hozzá harapnivaló és az esély, hogy nem kell többet tépelődni az Angst sorsán. Most már csak az volt a dolgunk, hogy keressünk egy kiadót az underground színtéren. ANGST A városi harcos kézikönyve (regényrészlet) Graffal egy tejkimérésben reggeliztünk. Ezek a helyek a retro korszak idején jöttek vissza, és éppen úgy néztek ki, mint a tejcsarnokok valamikor. Csak persze a kínálat volt szabadpiaci, nem egyszerűen kifli és zsemle, hanem croissant, sokféle kenyér, magos, fehér, barna, félbarna, kocka alakú fekete. A hely a körúton van, és a designerek még arra is ügyeltek, hogy gondosan visszaállítsák a neonreklámot hatvan akárhányból amely már akkor is egy régi reklám rekonstrukciója volt, a kerek hasú kisfiút, aki kancsóból tejet iszik, és ahogy a kancsóban fogy a tej, úgy telik meg a kisfiú hasa. Aztán újrakezdi. Fogtunk egy darab papírt. Kérj egy kutyanyelvet, mondtam Grafnak, nem mintha létezett volna ilyesmi, hogy kutyanyelv, de mégis a helyén volt itt, ahol voltunk, ez a fogalom, a körútnak ezen a részén, ebben a századfordulós bérházban, ebben a helyiségben. Amely amúgy minden volt már, kávézó, kereskedés, lezárt raktár, párt-alapszervezeti iroda, most éppen újra tejivó. Felírtuk egy papírlapra a szóba jöhető publikációkat. Igazi Élet. Pink Planéta. City-zine. Nemigen volt több. Ennyi volna a szcéna? Scifi regényeken felnőtt, számítógép geekek, comixfaló counter-culture arcok mentsvára, alternatívok, zöld-anarchisták üzenőfala, a független fanzine-újságírás, a szabad- és nagyszájú beszéd apró helyei, a Do It Yourself színtér maradéka? Úgy látszik. A Pink Planétánál kezdtük. Sejtettük, hogy itt nem fog menni, azért is vettük őket előre. Ez egy női magazin, irodájuk a kilencedik kerületben van egy tömbrehabilitált környéken. Nem is iroda ez, hanem a főszerkesztőnő lakása. Írások a nők jogait érintő politikai fejleményekről, médiafigyelés, kritikák és esszék, vegetárius ételreceptek, szextanácsadó (Fürge ujjak; ők is elsütötték tehát a régi viccet) életformatippek, környezetvédelem (A Zöld Háziasszony), rovat a leszbikus közösség híreinek, nagyjából ebből állt össze a tartalom. Ha nő volnék, azonnal előfizetnék. Lehet, hogy így is elő fogok. Címéhez híven a lap dizájnjában a rózsaszín dominál, kritikailag persze, hiszen ezt a színt társítja a kislányokhoz a hagyományos háztartás-esztétika. Világoskékek a kisfiúk, rózsaszínek a kislányok. Ötvenes évekbeli hirdetésekből kölcsönzött háziasz-

17 szony-figurák, családi képek keverednek a kortárs művészet dokumentumaival. Felhívjuk a főszerkesztőnőt, elküldünk neki pár oldalt a képregényből, kapunk tőle egy időpontot. A konyhában fogad minket, Krisztaként mutatkozik be. Nekem valamiért gyerekkorom hullócsillaga, Kristály Kriszta ugrik be róla, a zenéjét nem hallgattam, de a neve telitalálat, csillog, mint egy hamis karkötő az Óra-Ékszerben, azóta szerettem volna találkozni egy ilyen kristályos jelenséggel. Hát, most itt van, rockabilly szemüveg, szőkés lófarok, pepita felső. Kriszta nagyon kedves, de mégsem hagy esélyt egy barátibb beszélgetésre, a kedvessége valamiféle generálkedvesség, amely segít neki leviselkedni a helyzetet. Répalevet tölt nekünk és elmondja, hogy sajnos képregényt nem közölnek, nem igazán az ő műfajuk. Bár teszi hozzá hűvösen talán lehozták volna az anyagunkat, de szerintük problematikus a nők ábrázolása ebben a műben. A mű kifejezésre felkaptam a fejem. A répalére kapunk egy hosszú kávét, ez rendesen meghajt, a közeli McDonald s vécéjében kijön belőlem a találkozás Kristály Krisztával. Az Igazi Élet egyik szerkesztőjével az Ibolya presszóba beszélünk meg találkozót. Ezt a fanzinet még régről ismertük, évekkel ezelőtt írtam nekik lemezekről, meg futott itt egy rövid életű sorozat, amelyet én írtam és Graf rajzolt. Az Ibolyában nemrég rekonstruálták az eredeti állapotot, mármint azt, amelyet az egyetemi időkből megszoktunk, ívelt, króm süteményespult, szkáj huzatú, piros székek, kerek, műmárvány asztalok, mozaikszerű járólapok a padlón. A szerkesztő megjön, rendel két Unicumot, meg egy kávét, megissza, elszív néhány cigarettát, elkéri az anyagainkat. Átadunk neki egy vastag, sárga borítékot. Másnapra választ ígér és fizetés nélkül távozik, előtte még hosszan beszél a financiális nehézségeikről és tapogatózik, nincs-e ismerősünk valamelyik alapítványnál. Biztosak vagyunk abban, hogy soha többet nem jelentkezik, úgyhogy húzunk egy strigulát, ez ennyi volt. A borítékunk nem érkezik vissza. A City-zinenél nem tudják megmondani, kivel is kéne tárgyalnunk, illetve azt mondják, a lap dolgában bármelyik szerkesztő eljárhat. A City-zine az anarchisták periodikája, elég régóta megy, már a negyven valahányadik számnál tartanak. Mindenki barátságos. Az egykori Fekete Lyuk épülettömbjében vannak, hangos punk lemezek szólnak náluk és tarka tömeg lepi el a szobákat, amelynek láthatóan semmi dolga a lap körül. A City-zinnél azt tervezik, hogy megnyitják újra a Fekete Lyukat. Nem gondoltam volna, hogy a nosztalgia nem idegen az anarchistáktól. Igaz, ami igaz, az egykori Ganz lakótelep mellett hosszú ideig kihasználatlanul álló üzemcsarnokok, raktárak egyikében már régóta informális anarcho bulik vannak, rapperek fellépéseivel, punk publicisták felolvasásaival, koncertekkel. Van, aki ott is lakik, és különös módon a rendőröket sem zavarja a dolog, vagy inkább vonakodnak tudomást venni arról az ipari mennyiségű fűről és hasisról, ami arrafelé előfordul. Az anarchisták a közeli Orczy téren nyilvános főzéseket és ételosztást tartottak és tartanak manapság is, az esemény neve Káoszkonyha egy időben műsort is indítottak a helyi kábeltévén ugyanezzel a címmel talán a kerületi önkormányzat ezért nézte el nekik, hogy elfoglalták az egyik raktárt a régi gyárfalakon belül. A nyilvános főzés afféle köztéri színház lett az utóbbi időben, minél színesebb és minél közösségibb, annál jobb. Hogy szociális funkciót is átvállalnak az anarcho kukták, az is fontos, de valójában csak ráadás, ételt ugyanis a krisnások is osztanak, nem beszélve a jó öreg szeretetszolgálatról. A főzés igazi ünnep itt a romák lakta terület szomszédságában. Kiáramlanak a házaikból, a belső udvarokból, mindenki hoz valami fűszert, tud valami receptet, cserélget és kóstolgat. Börze és piac is lett ebből mindjárt, nekünk pedig, a város más, szerencsésebb részein élőknek kedvelt hétvégi szórakozásunkká vált, hogy kijöjjünk az Orczy térre. Itt az ember korábban nem szívesen állt meg, most meg naphosszat bámulhatja a forgatagot. Annyira más itt a lakosság összetétele. Nincsenek injekciózott ajkú hiperszőke nők a szivarozó, bőrkabátos, erőt mutató, de valójában szubmisszív pasijaikkal. Bámuljuk hát a narancssárga rastahajú, amúgy konzekvensen feketében járó, turkálóban vett, márkajeleiktől gondosan megfosztott Caterpillar, meg Martens bakancsokat hordó anarchistákat, akik nem feledkeznek meg az aktivizmusról sem, és egy kicsit szórólapoznak is azért, az elegáns, helyi roma családfőket, a vad színű szoknyákba öltözött lányokat és a labdával rohangáló, focimezben izzadó kissrácokat. A City-zinebe befért volna az Angst. A koncert-tudósítások, a lemez és demo-ismertetők és kritikák mellé, a fotóriportok közé, még az ideologikus cikkek sem zavartak volna minket, mi se azokat. Legalábbis Fej szimpatizált velünk. Ő volt az, akihez végül is eljutottunk, egy tarkopasz, csillo- DISPUTA Macskakő 17

18 DISPUTA Macskakő 18 gó koponyájú, szemüveges fiú, aki mintha minden szőrzete az arcára csúszott volna hosszú szakállt viselt. Ő volt az egyetlen, aki érdemben tudott beszélni a lapról, és akihez nagy sokára bennünket is irányítottak, noha előtte gondosan hangsúlyozták, az a politika itt a lapnál, hogy mindenki eljárhat az ügyekben. Befértünk volna, de mégis győztek a megbízható előítéletek. Pedig elsőre úgy tűnt, semmi kifogásuk nincs az ellen, hogy ott üldögéljünk a szerkesztőségben, úgyis mindig ott voltak vagy egy tucatnyian, akik nem csináltak mást, csak cserélgették a CD-ket a lejátszóban és lógtak a hálózaton. Nem sokkal azután, hogy beszéltünk Fejjel, mondta, jöjjünk be párszor és nézzük, hogy készül a lap, szokjuk itt a légkört. Eltöltöttünk ott néhány délelőttöt, szimpatikus volt az egész tarka társulat és a káosz ellenére igen színvonalas lapszámok jöttek ki, havonta. Míg mi ott jártunk, kábé négy-öt alkalommal, addig is elkészült egy, de hogy ki és hol állította össze, rejtély. Hogy a CDket cserélgető, folyamatosan baloldali levlistákon lógó és általában édeskés fűszagot árasztó figurák nem, az biztos. Talán Fej. Minden bizonnyal ő maradt ott a végén egyedül az összes melóval. Fej megígérte, beszél a többiekkel az érdekünkben. De napok múlva csak motyogott valamit, hogy majd később, úgyhogy azt a következtetést vontuk le, nem kellünk az anarchistáknak. Nem tudom, talán megérezték egy igazi korporáció szagát, vagyis a Papírtigris érdeklődése és a velük való tárgyalás már eleve kizáró ok. Kár. Egy jó képregény egyetlen lapnak se árthat. És talán Fejnek is kellettünk volna. De értünk ment szembe a többség akaratával. Kicsit sajnálhatta ő is, mert aztán felajánlotta, írjunk cikkeket más néven, meg hozzunk fotóriportokat. Havonta nyúlnak érzékeny témákba és általában biztos kézzel: magyarországi menekült-táborok, a türelmi zónák prostituáltjai, az extasy-piac, a játéktermek élményaddiktív tinédzserei, akik csikorgó gumikkal szlalomoznak az animált géppisztolytűzben. Mindig a téma megkívánta technikával, a Polaroidtól a fekete-fehérig. De hát mi nem újságírók vagyunk és nem fotósok, úgyhogy ezt finoman elhárítottuk. Nem maradt senki és semmi a listánkon. Még azt lehetett volna, hogy fogjuk magunkat, kezünkbe vesszük az egészet és egyedül cipeljük tovább. Vagyis magunk leszünk a kiadó. Nem lettünk lelkesek a gondolattól, csináltuk annak idején eleget. A középiskolás évek ezzel teltek. Fekete az ujjad a festéktől, egész éjszaka másolod a példányokat, és muszáj eladnod a nyomorult holmit, mert ki kell fizetni az előző hónapban összetört kölcsön-mikrobusz kikalapálását. Ebben a helyzetben jött a Papírtigris telefonja. Nálam csörgött. Beinvitált minket egy titkárnő Baumgartnerhez egy beszélgetésre két nappal későbbre. Halovány indokkal, hogy indítanak valamit, amihez ötleteket keresnek és a véleményünk kellene. Tudtuk, hogy nem erről van szó. Lehívom Grafot a Kék Kilencesbe egy kávéra. Éreztem, hogy ez lesz mondja. Mi? Hát, ez, hogy szépen húzunk egy kört, visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Aha. Az a baj kezdi Graf, de előtte volt egy kis szünet, úgy öt percig bámultunk a levegőbe hogy mindegyik lehetőség elfogadható volna. De hát nem voltak lehetőségek. Első közelítésben tényleg nem. Mi az, hogy első? Van második is? Van. Graf fejében egy matematikus agya. Képleteket állít fel. Mintha csak kitalálta volna, mire gondolok, folytatja. Nem tudom, figyelted-e, de mindenhol volt egy pillanat, ahol szinte felajánlották a velük való azonosulás lehetőségét. Ha egy görbén kellene ezt ábrázolni, úgy a görbe lefele hajló szakaszán. Az elején tetszel egy kicsit, mert új vagy, aztán nem kellesz, mert nélküled is van elég gondjuk, aztán jön a felajánlás. Valószínűleg elég hülyén nézhetek vissza rá. Hogy leegyszerűsítsem: csináld úgy, ahogy mi, és máris el vagy fogadva. Vagyis a görbe ívelhet felfelé. Egyszerű ez, csoport és csoporttudat, alkalmazkodás és érvényesülés. És erre mondom, hogy minden lehetőség elvben elfogadható lett volna. A felkínáltak közül bármelyik vállalható. Ugyanakkor valahogy mindegyik kompromittáló is egyben. Mindegyik vállalható? Mindegyik kompromittáló? Nem éppen azt jelenti a szabadság, hogy választasz, de vállalod a következményeit? Nem csak. Azt jelentené inkább, hogy nem kell gyanakodnod. Nem kell gyanakodnod, hogy valamitől majd megfosztanak, ha ezt vagy azt választod. Jó. Mi következik ebből? Ránk nézve? Hogy most már választani kell, nincs más választásunk.

19 Érzem, hogy ez ital nélkül nem fog menni. Felállok és odalépek Jég pultjához. Megértően törölgeti a poharakat. Világmegváltás? Figyelek, szerzőkém, figyelek. Ilyen Jég, amikor megértő pohártörölgetés közben. A világmegváltás szót gyűlölöm talán a legjobban az összes szó közül. Ha egyetlen kérésem lehetne, hogy a magyar nyelv jövőbeni szótárából mely szó töröltessék ki, ez volna az. Adj inkább egy felest. Kitűnő a mézes barackunk. Mindegy, jó lesz. Ideges, szerzőkém, ideges? Visszaülök a jeges stampedli barackkal. Tehát most az következik, hogy bemegyünk Baumgartnerékhez és újra kezdjük az egészet. A mi görbénk szerint igen. Milyen a mi görbénk? Ilyen. Graffal azt beszéljük meg, hogy az Elektromos Szív közelében találkozunk, az épülettől egy háztömbnyire. Előtte nincs semmi dolgom, mászkálok a városban. A kedvenc antikvár sci-fi-könyveket áruló boltom előtt ácsorgok, nem messze a Móricz Zsigmond körtértől. Az Utolsó letérő sci-fi magazin régebbi számait nézegetem odabent, meg archív Galaktikákat. Baromi drágák. Lesétálok a Körtérig, ahol a tér közepén levő, ovális épületet nemrégiben renoválták, ugyanolyan ovális, csak üveg, beton és fém elegyével cserélték fel a málladozó, bauxitbeton építményt, és így olyan lett, mint egy repülő csészealj. Igazán szép, merengek el és az autók tükröződését bámulom a burkolat felületében. Elered az eső. Ki tudja honnan, de ilyenkor azonnal megjelennek az esernyőárusok az aluljárók lépcsőinél. Lemegyek az aluljáróba és felszállok a metróra a Deák téri csomópont felé. Sporthírek. Negyedik fordulójánál tart a szezon, a piros-kékek nem kezdtek rosszul, de most vereséget szenvedtek, nem működik a védelem, akárcsak a tavalyi szezonban. Drukkerként állandósul a hullámvasútélmény, ez a csapat egyszerűen nem képes egyenletesen teljesíteni. A sötét metróalagút reklámjai olyanok, mint a gyerekek pörgetős könyvei, fázisrajzok végig a falon, amelyek a metrószerelvény gyorsulásával animációvá állnak össze. Már korábban kiszúrtuk Graffal ezt itt a Kossuth és a Batthyány tér között. Hátradőltünk és néztük a pergő képeket a falon. Azon tűnődtünk, milyen történeteket lehetne így megcsinálni. Kéne bele egy metrószörny, hadd rettegjenek az utazók Meg egy hősies utas Neki lehetne állni. Ehhez nem kell semmi. Tankönyvek szélére is készíthetnénk lapozós animációt, összefoglalhatná a tananyagot néhány pergő képben. A metrón többek kezében képregény, de ezek nem többek huszonötnél. Csönd van, a metrószerelvény suhanása hallatszik csak, meg némi zaj, amely fülhallgatókból szűrődik ki. Általános az átlátszó esődzseki, az öltöny fölé ezt veszik fel. Próbáljunk meg most már világosan beszélni, fiúk! mondja Baumgartner, és leszögezi még egyszer: Ki akarjuk adni a maguk anyagát. Ott leszünk mögötte. Felvállaljuk itt egy apró horkantás következik, Baumgartner megörül ennek a szónak. Nem akarunk semmi egyebet. Persze, pénzt keresni, ez nyilvánvaló. De nem felejtjük el, honnan indult ez a kiadó. A képregényrajongó tinédzserek tették naggyá, és az olyan szerzők, mint maguk, fiúk. Halványkék ingén a Polo márkajele. A lendületben levő lovaspólós figura nekünk üzen. Vagyis a külvilágnak, amely most mi vagyunk: gazdája fontosnak tartja, hogy egy ingre kiadjon annyi pénzt, amennyit a Polo elkér az ingeiért. Ha anarchista volnék, nekem se jönne be ez a brókerkék ing. De közben az mégis a legdurvább hierarchikus rend felé mutat, hogy márkák és színek szerint tagozódjunk és ítéljünk. Zöld Simple cipőt hordasz, tehát laza csávó vagy, aki az orvosira készül és hétvégenként csajozik. Kockás Cottonfield inged van, tehát egy ígéretes komputercégnél vagy harmadik ember. Nincs márkanév a fekete farmernadrágodon, mert ollóval levágtad, vagy hibás holmikat áruló diszkontban vetted, akkor tehát te jó fej vagy. Ez közel van a fasizmushoz. Nyitva állunk bármire folytatja Baumgartner. Sőt, elárulom, hozzám ez a terület áll a legközelebb az összes közül. Médiavállalkozás? Jelen vagyunk a tévés piacon? Ez mind szép, de ha egy jó anyagra bukkanok, előbújik belőlem a szerkesztő, aki valaha voltam. Az a dolgunk, hogy jó anyagokat találjunk és segítsük őket eljutni az olvasóhoz. Ennyi. Tudom fiúk, a hitelüket féltik. De hát az Angst még messze van attól, hogy kultusz legyen belőle. Mi segíthetünk eladni a cuccot, csupán erről van szó. Egy képregény akkor létezik, ha olvasható. Nem lehet az asztalfióknak készíteni, nem igaz? Bólintunk. Hiszen ez igaz. Meg ezzel a hitelességdologgal is fején találta a szöget. Ki hitte volna Baumgartnerről. Időt kérünk. Mint már annyiszor. De mindkét fél érzi, ez majdnem csak formalitás. A kézfogás elkerülhetetlen. DISPUTA Macskakő 19

20 DISPUTA Kapualj 20 Koroknai Edit Az egyik nem Sosem ismerhetjük ki, meg, fel vagy eléggé el a nőket mondják a férfiak. Mi viszont ismerjük magunkat. Ki, meg, fel vagy el állítják a nők. Akik nem pusztán ránézésre mások, mint ellentétes nemû társaik. Erről beszélgettünk a gyengébbekkel : jegyzővel, marketingreferenssel, református lelkésszel és egy Kubából érkezett sportoló feleségével. Nők Akiknek az agyuk is másként működik Kustárné Almási Zsuzsanna: Sok gyülekezetben, főleg falvakban, kerek perec kijelentik, nem kell nekik női lelkész, mert nehezen fogadják el a véleményét. Viccesen mondogattuk is a teológián: mindegy, mit beszél, csak legyen jó basszushangja, bajusza és legyen 180 centiméter magas. Hajdúné Csabai Éva: Én viszont sosem tapasztaltam hátrányát, hogy nőként pályáztam a munkahelyeimre. Persze amikor vezető állásba kerültem, rendkívül elfoglalt voltam, és élő lelkiismeret-furdalásként éltem meg, hogy vajon elég időt tudok-e a gyerekekmre fordítani. Noris Tünde: A legnagyobb baj talán, hogy nálunk nincs tekintélyük a nőknek, és ebben mi is hibásak vagyunk. Ez pedig már társadalmi probléma. Ám lehet, hogy kényelmetlenség is lenne ezen változtatni. Ma már nagyon sok dolgot a pénz mozgat, és gyakran belekényszerülnek a feleségek és asszonyok vagy akár egyedülállók bizonyos szerepekbe. Ma Magyarországon egy nő egyedül nagyon nehezen boldogul. Nem szívesen tartanék ott, ahol hét éve: hogy társ nélkül nevelek egy gyereket. Van egy nő. Szeret. Fölhív, és a nevemet mondja: mint valami varázsszót ismételgeti a nevemet. Hónapokon át. Nem is tudom, mikor alszik. Az iker persze a falra megy, csakis azért nem jelent föl, mert olykor bele tud hallgatni a beszélgetésünkbe. Közben a hó elolvadt, a pocsolyák fölszáradtak (...) Tíz másodperc alatt tizenkétszer bírja kimondani a nevemet, de ez hosszú távon nem mérvadó, mert időnként iszik egy-egy korty langyos vizet. Eddig még nem szóltam bele a kagylóba, tartok tőle, hogy szörnyethalna. Vagy ki tudja, téves kapcsolás. Kovács Zsuzsanna: Pedig ma már a házasság sokaknak nem fontos. Legalábbis ami a papírt illeti. De egyedül biztosan nagyon nehéz lehet. A munkában viszont sokszor előnyünk is van: a nők érzékenyebbek, nagyobb az empátiakészségük, jobban kommunikálnak, fogalmaznak. Ezért is léteznek tipikusan női foglalkozások, mint a kommunikációs szakma vagy a tolmácsolás. Férfiak (Esterházy Péter: Egy nő) H. Cs. É.: Mi mindig azért költöztünk arrébb, akár más városba is, mert én kaptam egy újabb ajánlatot, és ehhez mindig a férjemnek kellett alkalmazkodnia. Nem tudom, hogyan alakul az életem, ha ő egyszer nemet mond, így viszont könnyû dolgom volt, sőt mindig ő biztatott. Az azonban már sokszor okozott gondot, hogy a két gyerekkel gyakran kellett táppénzre mennem, előfordult, hogy ki is merítettem az adható napokat. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy egy férj ne irigykedjen, ne érezze, a felesége megelőzi őt, mert ez megkeseríti a kapcsolatot. N. T.: Sportoló feleségének lenni ebből a szempontból különös dolog. Juni mellett csak meghatározott munkát lehet végezni. Mivel a vándorlás a hivatásával jár, nekem is váltani kellett, s végül egy biztosítótársaságnál kötöttem ki. Az esküvőt Kubában tartottuk, ahol semmi sem egyszerû, így a lagzi is nagyon érdekes és kalandos volt. De előtte sosem akartam férjhez menni, úgy gondoltam, nekem ne dirigáljon senki, tökéletes férfi pedig úgysem létezik. Aztán mikor Junier jött, hirtelen úgy éreztem: tartozni akarok valakihez, és ezt meg akarom mutatni a világnak. Idővel persze sokat csiszolódtunk egymáshoz, de nem kell teljesen megváltozni, nem kell feladni magunkat. K. Zs.: A feladásról szintén ezt gondolom, hiszen a különbség is fontos. Mi a különbség? A férfiak sokszor nem mutatják ki az érzelmeiket, mert nem az a társadalmi elvárás. A nők viszont könnyebben elsírják ma-