/ Tatabányai bányász-történetek / Lánczos Zoltán. - Kézirat. Budapest,

Átírás

1 S Z É N P O R O S A R C É L E K. / Tatabányai bányász-történetek / Lánczos Zoltán. - Kézirat. Budapest,

2 T A R T A L O M : Bevezetés 1. Kocsi bácsi.. 7. Disznóölés - disznó nélkül 12. Lacsni és a rendőr Számel István 16. Péterék elváltak 17. Gábris Sándor 19. Temetői kaland "Lapulás!" 24. Göbölös József 27. Icuka. 30. "Kukurikú!" 31. A "Celgáncsos Feri" 34. A bányász-költő 37. Bányász családnevek Befejezés. 46.

3 - 1 - Bár magam is bányásztelepen születtem, s családomban - mind atyai, mind anyai ágon - számos bányászt, kohászt és erdészt tart számon a családi krónika, harmincnyolc éves koromig mindössze egyszer, az 1920-as évek végén, láttam "belülről" bányát. Perecesen, édesapám hajdani kollégájánál töltöttem egy hetet. Vendéglátónk velem egykorú gimnazista fiával, egyszer kalandos szórakozásként beültünk a délutáni műszakra induló bányászokat szállító kis-vasút egyik kocsijába. Ez a bányavasút a perecesi állomásról indult. Apró mozdony húzta a kis vasúti kocsikat, melyek a MÁV csukott teherkocsijaira emlékeztettek. Ajtajuk is ennek mintájára működött. Vékony vas vezetőlécen guruló kis kerekeken volt jobbra-balra húzható, nyitható, csukható. Belsejében deszkából készült, lerögzített padokon ültek az utasok. A lámpájukat lógató, markáns arcvonású bányászok jóindulatú mosollyal szorítottak számunkra helyet, ügyelve, hogy ruhánkat össze ne piszkítsák. Én fürkésző kíváncsisággal lestem mozdulataikat, tekintetüket, szűkszavú beszélgetésüket. Hat éves korom óta nem kerültem ilyen fizikai közellétbe bányamunkásokkal, - de őszintén mondom : lelki közelségbe sem. Egész megjelenésük, fegyelmezett magatartásuk, a sáros, szénporos, foltozott öltözetük ellenére csodálatot, tiszteletet keltett bennem. Olyan tiszteletet, mely az addigi "ideáljaim" iránti tiszteletnél -akkor még előttem megmagyarázhatatlan okoknál fogva - egészen más, nagyobb és mélyebb volt. A bányavasút prüszkölve, kattogva elindult, hogy vagy száz méter után eltűnjön egy hosszú alagútban. Sötétség töltötte meg a kocsi belsejét, a bányászok lámpái nem égtek. Azután egyre több széngáz tódult a kocsi belsejébe... Sokáig rázódtunk a sötétben, füstben. Ha jól emlékszem ilyen hosszú időtávlatból : vagy két kilométer hosszú volt az alagút. Bizony megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor kifutottunk a

4 - 2 - szabad ég alá és megálltunk a függőakna előtt. De azért még vagy kétszer megismételtük perecesi tartózkodásom alatt ezt a kirándulást, sőt egy alkalommal - külön engedéllyel - le is szállhattunk az aknába, de csak az alsó csatlósig mehettünk, munkahelyre nem. Azután év múlva magam is felöltöttem a bányászok acélkék munkaruháját ban többedmagammal a tatabányai XIV. akna bányásza lettem. Mintha ugyan azok az arcok tekintettek volna rám, mint valamikor Perecesen... Mielőtt megkezdtük a "bányajárást", melyet a bánya-törvény ír elő az újonc bányászok számára és melynek célja : elsajátítani a bányában való járást, viselkedést, megszokni magát a bányát, egy fiatal, nagyon értelmes aknász tartott számunkra előadást. Bevezető szavaiban ilyesmiket mondott : "Önök most egy érdekes embertípussal, a "bányásszal" fognak megismerkedni. Nem azt akarom mondani, hogy a bányászok többek, különbbek más dolgozóknál. Ők is emberek, nekik is egyaránt vannak hibáik és jótulajdonságaik. Azt azonban már az első napokban érezni, látni fogják, hogy van bennük valami más, mint a gyári munkásokban, sokban elütnek a népgazdaság összes ágaiban dolgozóktól. Nyers, durva emberek, de a szivük nagyon meleg. A bányának, a bányamunkának egészen különös jellemformáló ereje van. A közös és állandó veszély, az egymásrautaltság átérzett tudata és az az érzés - melyről soha nem ejtenek szót, melyet soha nem formálnak szavakká - hogy minden leszállásukkor szemébe kacagnak a halálnak, valami olyan közös vonást vés mélyen mindegyikük lelkébe, mely megkülönbözteti őket a más hivatást betöltőktől." A kis fiatal aknász jellemzése jó volt, találó volt. Valóban a bányász lelkülete, mentalitása valamiben elüt a más foglalkozást űzőkétől. És ez a "valami" még hibáik, gyarlóságaik fölött is ott csillog-villog... A bányászok - minden túlzás nélkül mondhatjuk - nem szürke, hétköznapi emberek. Fizikai erőt, leleményességet kívánó munkájuk mindenki tiszteletét megérdemli. Mélyen a föld alatt, ezer veszély között csikarják ki a Természettől az erőmüvek,

5 - 3 - gyárak kenyerét : a szenet, melynek a közlekedést biztosító energia nagy részét köszönhetjük; a fényt, mely bevilágítja a halállal vívott harc hadszinterének tekinthető műtőket, a családi otthonokat, az iskolákat, és lehetőséget nyújt a tanulók, tervezők, konstruktőrök munkájához... És nehéz munkájuk mellett a bányászok soha sem veszítik el játékos jókedvüket... S hogy nem csak a bennszülött tatabányai aknász látta ilyennek a bányászokat és belőlem sem a szakma- és a szaktársak iránti elfogultság szél mikor volt munkatársaimról az alábbiakban meg szeretnék emlékezni - hogy némi képet nyújtsak az es évek bányászairól - hazánk egyik élenjáró kultúrintézményének lapjából idézek egy részletet : - /1963-ban baráti kapcsolat alakult ki a tatabányai XIV-es akna és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár dolgozói között. Még az év júliusában több mint negyven könyvtáros ellátogatott Tatabányára. Ezen egész napos látogatásukról így számolt be augusztusi számában a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár időszaki lapja, a "Könyvtári Híradó." :/ Könyvtárosok bányalátogatáson. A tatabányai XIV-es akna bányászaitól meghívást kaptunk bányalátogatásra. Könyvtárosok számára nem mindennapi alkalom. Könnyebben megértem, ha a ceyloni, vagy akár indonéziai kormányküldöttség Magyarországon járva, másodsorban már a Szabó Ervin Könyvtárra kíváncsi, mint a bányászok érdeklődésére irántunk. Mivel a rejtély nem hagyott nyugodni, ezért megfejtésének legegyszerűbb módját választva, megkérdeztem magától Kertész elvtárstól - a kirándulás vezetőjétől - és ekkor kiderült, hogy egy volt munkatársunk dolgozik Tatabányán, és egy időben mi láttuk el könyvekkel a bányász elvtársakat. Hát innen a barátság. Már a kirándulás előtti éjszakán számbavettem a bányászokról olvasott regényeket, a régi angol és a mai magyar filmeket, így egyre izgalmasabb lett a közelgő találkozás

6 - 4 - valódi bányászokkal és bányával. A tatabányai pályaudvaron ünnepélyesen fogadtak vendéglátóink és volt kollégánknál, Lánczos Zoltánnál, jobb idegenvezetőt keresve sem találhattunk volna. Már útközben az akna felé érdekes tájékoztatót tartott a régi és az új Tatabányáról és találóan jellemezte a bányászokat. A XIV-es akna kultúrtermében szívesen álltak rendelkezésünkre a párt és a szakszervezet vezetői, elláttak bányászfelszereléssel és mi bőrsisakban, gumicsizmával, lámpással és mentődobozzal bányásznak álcázotton, alig ismertünk saját magunkra. Azután a kánikulai külszíni hőségből átmenet nélkül zuhantunk /szószerint/ a kassal 180 métert, olyan sebességgel, hogy az agyunkra tóduló vér riadót vert a fülünkben, mint nagy lázak idején és egyszerre fagyott meg rajtunk a verejték, lezökkenve a hűvös, nyirkos és sötét bányában. Lenn a mélyben főleg biztosító munka folyt, vezetőnk, egy aknász, síneken, talpfákon, gerendákon át kalauzolt bennünket csillék és drótkötelek között, sárban és síkos pallókon át. Körülöttünk pedig egy erdő támasztotta fel gerendák alak jában a roppant széntömeget. Mennyi fa és mennyi szén, szép fényes, fekete, méteres rétegben, nyomásuk alatt derékban roppant gerendák sorával. Viszolyogva néztük. - Tart még ez - veregettek megnyugtatóan a szakadozó rostokra a bányászok és készségesen magyarázták a széntermelés módszereit, fantáziánkra bízva a többit. Magam fantáziámat szolgálaton kívül helyeztem, figyelmem arra irányult, hogy a fejem be ne verjem, a nyakam ki ne törjem, a sárban el ne csússzam, levegőhöz is jussak néha, és lehetőleg élve kerüljek felszínre. Mindezt összegezve, a poklot kedélyesebb barlangnak képzelem; a bánya számomra ijesztő, hideg, sötét és nyirkos, zajokkal és veszélyekkel terhes. A bányászok nyílván nem így látják, szeretik munkahelyüket, vagy "megszokták".

7 "Mondják, faragatlanok vagyunk és nehéz fiúk és darabosak is, de hadd mondják, ugye fiúk" - énekli a soraikból kikerült költő. azok. Ám könnyű fiúk nem is boldogulnának a bányában. Ha van munkás, aki méltó az ő bérére, akkor a bányászok Kitüntetésnek vehetjük irántunk való érdeklődésüket, est az általuk kezdeményezett barátságot. Hogy ezt tovább fejleszszük, meghívtuk november 7.-i ünnepségünkre tatabányai bányászainkat, remélve, hogy számukra is érdekes lesz a könyvtárunkban tett látogatás, mint a könyvtárosoké volt a bányában, aminek élményeiért köszönetet mondunk a kirándulás Fekete Imréné könyvtáros. rendezőinek. - - A tatabányai, pontosabban a XIV-es aknai bányászok el is fogadták a könyvtárosok meghívását. Kossuth-díjas költőnk : Benjámin László és Vasvári István, a Költők Nemzetközi Szövetségének "Arany-díjával", a Queson Cyty-i egyetem dísz-doktori diplomájával kitüntetett, SZOT-díjas költőnk - aki a későbbiek folyamán több tatabányai szocialista brigádnak is tb. tagja lett - verseikkel, Révész Ferenc nagyszerű előadásával szórakoztatták a vendégül látott bányászokat. A találkozóról, mely hosszas beszélgetésekkel és tánccal fejeződött be a volt Wencheim-palotában, a KOMÁROM MEGYEI DOLGOZÓK LAPJA részletesen beszámolt november 16.-i számában. Ez után, a talán kissé hosszura nyúlt bevezetés után, néhány volt tatabányai munkatársamról szeretnék nagy vonásokban megemlékezni és elmesélni néhány bányász-történetet. Remélem e néhány "szénporos arcéllel" és történettel segíteni tudom azokat, akik majd "megrajzolják" az 1950-es és 1960-as évek bányászainak történetét. Nem említem a "nagy menőket", a Kossuth-díjas Varga Bar-

8 - 6 - nabást és Tajkov Andrást /akikkel szerencsém volt egy csapaton is dolgozni/ - és nem beszélek arról a szépen fejlődött kultúréletről, melyet a Bányász Szakszervezet Trösztbizottsága óriási anyagi áldozatok árán indított meg és fejlesztett. Az előbbieknek emlékét újságcikkek tömege őrzi, az utóbbi erőfeszítésének eredményeit a kultúrlétesítmények /kultúrházak, könyvtárak, szakkörök/ és azok magas szintű teljesítményei dokumentálják. Szürke kis embereket mutatok be, egyszerű bányászokat és igaz történeteket írok le. A kis történetek egy részénél - a sértődést elkerülendő - álnevet használok. Aki sértve érezné magát : t é v e d. Nem róla van szó, hanem egy fiktív személyről. A körülmények csak véletlenül egyeznek július 15. Lánczos Zoltán.

9 - 7 - K A R C S I B Á C S I. Kivel is kezdhetném tatabányai bányásztársaim bemutatását, mint tanítómesteremmel, több éven át pajtásommal : Kocsi Karcsi bácsival. Ez a mindég vidám, mindenre egy jó anekdotát, egy frappáns mondást tudó Karcsi bácsi nem csak a vájár-mesterségben volt tanító mesterem. Sok olyan dologra megtanított, amire iskolatípusaink csak tapogatódzva próbálják rávezetni növendékeiket. Gyors észjárása, veleszületett helyzetfelismerő képessége egészen rendkívüli életbölcsességgel párosult. Jó tulajdonságainak érték-sorrendjét nehéz lenne összeállítani. Talán, ha elmondok egyet-mást az életéből, kirajzolódik az olvasó előtt egy olyan megbecsült, dolgos és nagy szaktudású vájárnak az alakja, aki a legveszélyesebb törések /bányabeomlások/ legkomplikáltabb felbiztosítása közben is mindig tudta hová kell sürgősen egy deszkát behúzni, egy feszkét beverni - de ugyan akkor az életben is mindég tudta mit kell tegyen maga és családja érdekeinek biztosítása érdekében. Az 1920-as években, fiatalon jött Tatabányára. A bányánál helyezkedett el, ahol ügyessége, szorgalma révén hamar segédvájár, majd vájár lett. Rövidesen megnősült. Valahonnan az Alföldről "kommendáltak" számára egy csinos menyecskét. Lakást is kaptak a VI-os telepen, egy "hatajtós" bányászházban. A bányatársulattól kapott s a lakással járó berendezést, a vas-ágyakat, iksz-lábú asztalt, lócát is megkapták. Ebben az időben a szekrény nem volt elterjedett bútordarab a bányászlakásokban. A falba vert sínszeg szolgált a szegényes ruhaállomány tartására. Karcsi bácsi, illetve akkor még Karcsi, szorgalommal beszerzett egy "sublótot" is. Ez amolyan fiókos szekrény, mely a ruhák mellett a fehérnemű és különféle apróságok tartására is alkalmas volt.

10 8 Csendben és békességben éltek a fiatalok egymás mellett néhány évig, amikor hol az egyik, hol a másik szomszédasszony "jóindulattal" figyelmeztette Karcsit, hogy egy vasutas kerülgeti a feleségét. Karcsi elengedte füle mellett e suttogásokat. Egyenes, alakoskodni nem tudó jellem volt, nem feltételezte feleségéről, hogy olyasmit tesz, amit ő nem tett volna meg. Egyik éjszakás műszak alatt Karcsi beleesett a zsompba. Hajnali négy óra felé járt az idő, nem volt már sok hátra a műszak végéig. Akkoriban még nem volt az aknáknak fürdőjük, öltözőjük. A bányászok "beöltözve" jöttek a "siktára" /műszakra/, melynek végeztével haza siettek és otthon - ki teknőben, ki dézsában - megfürdött. A jóindulatú aknász hazaküldte a csuron vizes Karcsit. Nem sokkal múlt hajnali öt óra, amikor dideregve, türelmetlenül zörgetni kezdett lakása ajtaján. A "hatajtós" bányászlakásoknak nem volt előszobájuk. Egy üvegezett ajtón át közvetlenül a konyhába, onnan egy ugyancsak üvegezett, szemben lévő, ajtón ét a szobába lehetett jutni. Az ajtókon vékony textil-függönyök voltak, melyeken át be lehetett látni kívülről, ha a szobában égett a villany, sőt a függöny közelében mozgó alakok körvonalai is érzékelhetőkké váltak. Karcsi is látta, hogy a szobában felgyulladt a villany, de a felesége csak ujabb zörgetés után lépett ki a konyhába. - "Ki az?" - kérdezte izgatott hangon. - "Én vagyok - válaszolta Karcsi - Nyissál már ajtót, mert hideg van!" Ujabb csönd, majd kigyulladt az ajtó. Karcsi már tudta, hogy rosszkor érkezett haza és miért halogatta felesége az ajtó kinyitását. Határozott léptekkel a szobába sietett, és beszólt az ágy alatt lapuló, félig öltözött vasutasnak : - "Jöjjön ki onnan!" A fiatal ember remegve bujt elő és a rajtakapottak bűntudat-alázatosságával megadóan várta a megcsalt férj ütéseit. Ezek azonban Károly bölcsességéből eredően elmaradtak. - "Öltözzön fel. - Mondta természetes hangon Karcsi. Mikor ez megtörtént, az ajtóhoz lépett, azt kinyitva így szólt :

11 "Tűnjön el gyorsan!" Mikor a rémülettől szoborrá vált feleségével kettesben maradtak, színtelen hangon, melyből nem csengett ki a legkisebb harag sem, odaszólt hozzá : - "Mit bámulsz? Melegítsd a fürdővizemet! Fürödni akarok." Míg a remegő asszony gyorsan felszította a tűzhely parazsát és a parazsakban szunnyadt lángok életrekelve nyaldosták a tűzhely vas lapját, Karcsi a felmosó veder fölé tartva kicsavarta nedves ruhadarabjait... Megfürdött, majd az ágyába bujt. Mielőtt a falfelé fordult volna, hogy átadja magát a lét valóságára sűrű fátylat borító álomnak, odaszólt a zavartan szipogó, ide-oda totyogó feleségéhez : - "Két óra múlva ébresszél fel, be kell mennem a fizetésért." Azzal, mint aki jól végezte dolgát, elaludt. A rövid alvás után felöltözött és így szólt hűtlen hitveséhez : - "Itt van tíz pengő. Hét az útiköltségre, három, hogy útközben ehessél vagy ihassál valamit. Csomagold össze a holmidat, mire visszajövök ne találjalak itt. A kulcsot tedd a kisablakba." Azzal beballagott az akna-irodába, felvette fizetését, majd hazasétált. Míg oda volt, felesége rendbe szedte a lakást és felkészült a reggeli elkészítéséhez. Karcsi csodálkozva nézett rá : - "Mi az? Te még itt vagy? Nem megmondtam, hogy utazzál haza az édesanyádhoz?" Lett erre sírás-rívás, könyörgés! A megtévedt asszony térdre hullva kulcsolta át Karcsi lábait és sírva fogadkozott, hogy "soha többé!" Karcsi kiszabadította magát a görcsös ölelésből. Kihúzta az ágy alól az akkoriban bőröndként használatos úti-kosarat, melyben annak idején a "hozományát" képező ruhaneműit hozta magával a fiatalasszony és a sublótból kirámolva annak ruháit, megtömte és lezárta a kosarat, majd kirakta a küszöb elé,

12 ahová kitolta a már hangosan jajveszékelő asszonyt. A síró asszony előtt becsukódott az ajtó. A zárban Karcsi kétszer megfordította a kulcsot, majd mint aki dolgát jól végezte, elnyújtózott az ágyon. Az asszony egy ideig még az ajtó előtt sírt, zokogott, öklével verdesve az ajtó téglanagyságú üveglapjait. Mindez nem kis zajjal járt és a szomszédok kiszivárogva lakásaikból, némán nézték az asszony kétségbeesett vergődését. Egyesek arcán a szánalom, másokén a káröröm kifejezése ült... Mikor látta, hogy kérése, könyörgése süket fülekre talál, elcsendesedve felvette a kosarát és a szomszédok semmitmondó tekintetének kereszttüzében örökre eltűnt a Mozdony utca sarkán... Mikor egyszer Karcsi bácsi elmesélte nekem ezt a kis történetet, egy ideig némán néztünk magunk elé. Kérdésemre, hogy nem kellett volna azért a vasutast is megleckéztetni, így válaszolt : "Én csak hűséget kértem és vártam az asszonytól. Nem kaptam meg. Ezt erőltetni nem lehet. Miért vertem meg volna őket? Botrány legyen? Kórházba kerüljenek? Engem citáljon a csendőrség és bíróság? Nyelvére vegye ügyünket a telep szája?... Nem nem volt erre szükségem, - de nekik sem. Így volt ez rendjén. Látod, újra megnősültem. Szerető hü feleségre leltem Juciban, aki megajándékozott egy egészséges fiúval és egy egészséges leánnyal. Szépen élünk, megbecsüljük egymást. Így van ez rendjén."- Karcsi bácsi nem csak bölcs volt, de a legjobb pajtás is. Tetteit, szavait soha nem árnyékolta be irigység. Arcáról ritkán tűnt el a mosoly, szemeiből mindég vidám derű sugárzott. Elsőrendű szakember volt. Megérezte, ha valahol omlani készül a szén. - Hihetetlenül bátor volt. A legcsúnyább törésbe is - az előírásos "lekopogózás" után - ő vitte be az első, némi biztonságot nyújtó támfát. Egyszer egy égő munkahelyre behatolt, hogy kimentsen egy hosszú levegő-tömlőt, s az átforrósodott talpon használhatatlanná olvadt a gumicsizmája... Ha a lehullott szén leverte kezén vagy karján a bőrt,

13 szénport szórt rá, s ha nem állt el ettől sem a vérzés, már véres volt a csákány vagy a lapát nyele, letépett a kapcájából egy csíkot és azzal kötötte be. Nem ment a segélyhelyre, sajnálta a munkából így kieső időt. Harminckét évet töltött a bányában, de csak az utolsó évben érte komolyabb baleset. Az elszakadt végtelen-acélkötél eltörte a jobb lábát. Nem volt hajlandó hordágyra feküdni, a karomra és egy "macerájra" /mérésre használt léc-darab/ támaszkodva bicegett a közel egy kilométerre lévő kasig, abból a mentőautóig... Mikor nyugdíjba vonult, nagyon hiányzott számára a bánya. Minden nap hosszú sétákat tett a kötélpálya mentén, s a VIIIas akna lejtakna-szája közelében leheveredett a fűre és órákig nézte a mélybetűnő üres és a felszínre bukkanó teli csilléket. Alig 1-2 hónapja volt nyugdíjban, amikor egy délelőtt elsétált a palahányóra, hogy meglátogassa egy ott dolgozó volt munkatársát, akinek egészségét kikezdte a bánya és így külszíni munkára kényszerült. Amint beszélgetve nézegették a bánya "szemetét", homokot, márgát és követ hozó, kattogva érkező csilléket, egy éppen kidöntött csilléből kirepülő kő valami módon "gellert" kapott és úgy találta fejbe ütni Karcsi bácsit, hogy eszméletlenül szállították a kórházba, ahol csak másnap tért magához. Harminckét évi bányamunka után majdnem a felszínen okozta halálát a bánya... Fia - immár harmadik évtizedét tölti, mint ügyes bányakovács a XIV-es aknában, leánya is vájárhoz ment feleségül. Ő már örök álmát alussza a tatabányai temetőben, de emléke élni fog, míg hajdani munkatársai élnek... Sírja fölött éjjel-nappal ott kattognak az osztályozóra irányított, csillogó szénnel telt csillék.

14 D I S Z N Ó Ö L É S - D I S Z N Ó N É L K Ü L. A XIV-es akna lakótelepén lakott Imre Józsi bácsi. Már jól benne járt az ötvenedik élet-évében. Mivel egy erdélyi bányából vándorolt be Tatabányára, bányásztársai tréfálkozva "szőrös talpúnak" hívták maguk között, de sokszor a szemében is így nevezték. Nem haragudott érte, kedélyes, jó humorú ember volt, mint általában a bányászok. Szorgalmas, minden társadalmi munkából is részt vállaló, szolid életű ember volt, akibe beidegződött, hogy anyagiakra csak szorgalommal, sok munkával lehet szert tenni becsületes úton. Márpedig ő az anyagiakat is szerette, így azután a "Lottó" cédulák árusításától kezdve, mindenféle mellékmunkát szívesen vállalt. Nagy szakértője volt a disznóvágásnak és mestere az ízletes kolbász- és hurkakészítésnek. Szívesen és sűrűn vették is igénybe munkáját a disznót hizlaló bányászok. Egyszer, műszak után, e szavakkal állt elébe egy vájár : - "Józsi bácsi! Eljönne csütörtökön reggel hozzánk disznót vágni?" - "El én!" - felelte készségesen. - "Jól van, akkor csütörtökön reggel hat órára legyen nálunk, de hozzon magával mindent, ami a disznóöléshez kell!" Ebben megállapodtak. Másnap Józsi bácsi nekilátott a szükséges kések kiköszörülésének, a hurka- és kolbász-töltők rendbehozásának, a nagy és a kis kondér kisúrolásának. Vagy két napon át minden szabad idejét ennek a munkának szentelte. Csütörtök reggel alaposan felmálházva a gondosan előkészített szerszámokkal, már öt órakor, nagy szuszogva megindult a VI-os telep felé. A havas, csúszós úton botorkálva sűrűn találkozott műszakra igyekvő bányászokkal. Mindenki megkérdezte :

15 "Hová megy Józsi bácsi így felpakkolva?" Mindenkinek elmondotta, hogy disznót megy ölni a VI.-os telepre. Kimelegedve, fáradtam kopogott be megbízójának lakásába. A házigazda és annak néhány barátja - valamennyien a XIV. akna dolgozói - nagy gaudiummal fogadták. Lesegítették róla a kondérokat és nagy szatyrát, mely úgy volt méretezve, hogy a szerszámokon kívül a böllérnek ilyenkor kijáró "kóstoló" is bőven beleférjen. - "Jöjjön már beljebb Józsi bácsi, melegedjen fel egy kicsit!" - invitálta barátságosan a házigazda. Azzal letelepedtek a konyhában, ahol jó kisüsti pálinka mellett vidáman elbeszélgettek a bányabeli dolgokról, a sportról, az időjárásról. Ezek voltak az intim kalandok elbeszélései mellett a bányászok fő témái. Van is egy olyan tatabányai mondás, hogy a bányászok a bányában a szerelmi sikereikről, a kocsmában a bányában végzett munkájukról beszélnek többnyire. Már jól előrehaladt az idő, számtalanszor kiürítették a poharaikat, amikor Józsi bácsi így szólt : - "No de pajtikáim lássunk neki a munkának is." - "Semmi akadálya - mondta a házigazda - azzal kivonultak a tornácra. - "Hát hol az a disznó?" - kérdezte Józsi bácsi. - "Hát nem hozott magával disznót? - kérdezte elképedést színlelve a házigazda. Nekem nincsen disznóm, mondtam magának, hogy hozzon magával mindent, ami a disznóöléshez szükséges!" Lett nagy nevetés, csak Józsi bácsi arca nyúlt meg és tört ki belőle olyan szavak áradata, melyek a házigazdára vonatkoztatva messze túlhaladták a legsúlyosabb becsületsértés kritériumait is. A vidám nevetés azonban rövidesen legyőzte a haragot és néhány perc múlva ismét a konyhában ültek jóízűen falatozva a kamrából előkerült sonkából, és - mint a bányászok mondani szokták - "nagytermelést végeztek a Tatabányán közismert Sebald-féle borból. /Helyreigazítás : Nem Imre József, hanem Imre Pista volt a fenti történet főszereplője./

16 L A C S N I ÉS A R E N D Ő R. Lacsni János komoly, szorgalmas bányásza volt a XIV-es aknaüzemnek. Szárról motorkerékpárján járt be dolgozni Tatabányára. Jó vájár volt, soha - sem társaival, sem feletteseivel nem volt nézeteltérése. Egész életét a munka töltötte ki. Mindenki szerette és becsülte. Ő is szerette embertársait, tisztelte a törvényeket, előírásokat. Egyszer mégis összetűzésbe került a rendőrséggel : A délutános műszak után, este valamivel 11 óra előtt, motorkerékpárján hazafelé tartott, amikor a "NIVÓ" kocsma előtt /amit hivatalosan "bisztró"-nak neveztek/ egy rendőr őrmester megállította. - "Ivott?" - kérdezte zord hangon a rend őre. - "Igen". - válaszolta Lacsni kissé meglepődve a rendőr váratlan és udvariasnak nem mondható fellépésén. - "Menjen oda a gépkocsihoz" - szólt a rendőr parancsoló hangon a Lusztig-köz sarkán álló URH-s rendőrautó felé mutatva. Lacsni szó nélkül leállította a motort, engedelmesen odatolta a járőrkocsihoz, ahol három rendőr álldogált. Ezek egyike szondát vett elő, s felkérte Lacsnit, leheljen bele. Megnézték a szondát, melyen semmi elszíneződés nem mutatkozott. Gondolván, hogy rossz a szonda, másikat vettek elő. Az eredmény ugyan az. - "Mennyit ivott?" - kérdezte az őt megállító őrmester. - "Hát legalább egy litert, ha nem többet" - volt Lacsni szelíd, engedelmes válasza. A rendőrök összenéztek, majd egy ujabb szondával próbálkoztak. Eredmény : ismét semmi elszíneződés. - "Mit ivott?" - kérdezte gyanakvó hangon az egyik rendőr.

17 "Hát vizet. - Felelte szokott nyugodtságával János - Műszakról jövök és mikor kiszállok a bányából) mindég megiszom egy-két kulacs Tizet, hogy a torkomra szállt szénport lemossam. A rendőrök nagyot nevettek és nevetésük az ügyetlenül kérdező őrmesternek szólt, majd barátságosan útjára engedték a jámbor arccal mosolygó Lacsnit. Az őt megállító és ügyetlenül kérdező rendőr őrmestert sokáig ugrathatták társai, mert az hónapokon át leste a bányához vagy onnan haza motorozó Lacsnit, hogy valami szabálytalanságon érje... Lacsni azonban erre nem adott módot.

18 S Z Á M E L I S T V Á N. Már fiatalon, az 1920-as években, bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Heves vérű, szókimondó, igazságszerető ember lévén, annak ellenére, hogy elismerten jó munkás volt, kitiltották a salgótarjáni bányákból ben telepedett meg Tatabányán és itt is lelkes, harcos tagja lett a szakszervezeti- és a párt- mozgalomnak. Többször előállították a csendőr őrsre, megfenyegették, megverték, majd itt is a munkából kirekesztettek "fekete listájára" került. A földműves parasztoknál vállalt alkalmi munkákból élt. Amikor a nyilasok megostromolták a bányász szakszervezet székházát, ott volt a kevés számú védők első sorában. Bátor kiállása további meghurcoltatásokat eredményezett. Letartóztatások... verések... majd munkaszolgálat... A felszabadulást követően félreállva azok sorától, akik rangot, tekintélyt és anyagi javakat nyújtó pozíciók elnyerésére törekedve kívánták - sokszor nagyon kétes értékű - "érdemeiket" gyümölcsöztetni /mert akadtak ilyenek is!/, csákányt, lapátot ragadva visszatért a bányába egyszerű vájárként, ahonnan évekig Salgótarjánban és Tatabányán egyaránt, mint "megbízhatatlan forradalmár" ki volt tiltva. Úgy érezte, a lerombolt országnak most elsősorban bányamunkásokra van szüksége, akik előteremtik az ipar számára életet adó szenet. A XIV-es aknában, majd a mélyépítőknél dolgozott. Példás házaséletet élt a VII.telep egy kis bányász lakásában. Felesége, aki tanácsi dolgozó volt, betegsége miatt idő előtt került nyugdíjba. A köztiszteletben állott asszonyt, mindent megtéve gyógyulása érdekében, gyöngéd szeretettel ápolta hosszú éveken keresztül. Igazság- és emberszeretete mellett, meleg szívének túláradó szeretetéből bőven jutott az erdők fáinak és állatainak is.

19 Szabad idejének jó részét a közeli erdőben töltötte, ahol nagy gonddal metszegette, ojtogatta a fákat, bokrokat, hallgatta a madarak dalát, figyelte a vadak járását... Ezt teszi ma is - nyugdíjas korában - s ha az időjárás a lakásába szorítja, gazdag kis könyvtárának állatokról, növényekről, vadász-kalandokról mesélő könyveit lapozgatja... - o - o - P É T E R É K E L V Á L T A K. Péter ifjú feleségével Pesten dolgozott egy gyárban. Pál, aki Péter feleségének a férje volt, Tatabányán vájárkodott. A két sógor jövedelme között tetemes különbség volt. Így érthető, hogy a kevesebbet kereső Pétert addig unszolta a felesége, míg le nem költöztek Tatabányára. Ez az 1940-es évek végén történt, amikor különösem nagy szükség volt a bányászokra. Azonnal kaptak egy szoba-konyhás a régi bányászházak egyikében. Jól ment a soruk. Péter hamarosan megszerezte a vájár képesítést, felesége is szépen keresett a gépüzemben. Szép konyha és szoba-bútort vettek, nagy rádiót, sőt még egy varrógépet is, mert az ügyes kis fiatal asszonyka a varráshoz is értett. Munkával, szórakozással minden különösebb esemény nélkül telt el néhány év, amikor váratlan esemény vont sötét felhőt a fiatal pár házasságának addig derűs egére. Az asszonyka, aki előzőleg többször szóba hozta, hogy milyen nehéz az élete a megözvegyült, három kis gyermekkel magára maradt művezetőjének, egy este azzal lepte meg Pétert, hogy bejelentette : ő annyira

20 az özvegy művezetőt, s főleg annak három gyermekét, hogy másnap hozzá költözik. Meghányták-vetették a dolgot. Péter látta, hogy nem tudja felesége szándékát megváltoztatni, beleegyezett a válásba. Abban állapodtak meg, hogy megfelezik minden ingóságukat és másnap este az asszony eljön a neki jutó részért. Azután aludtak egyet a dologra, reggel korán mindketten munkába mentek. Péter lehangoltan, szótlanul végigdolgozta a műszakot, majd két óra után haza indult. Útközben betért a volt "Doktor-kocsmába", ahol felhajtott néhány fröccsöt, majd haza ballagott. Otthon nekiállt a "felezésnek". Fejszét vett elő és a konyhai zsámolytól kezdve a kombináltszekrényig, a rádiótól a varrógépig mindent darabokra vágott. A roncsokból két egyforma halmot rakott. Egyet a konyhában, egyet a szobában. Mikor délután hat óra tájban a felesége megjelent egy kocsival a neki járó részért, Péter rámutatott a két halomra : - "Válasszál!" Nagy sírás-rívás közben az asszony elment. A történetnek azonban nincsen vége. Néhány hét után a jobb belátásra tért feleség visszaköltözött. A két szalmazsákkal berendezett lakásukba helyreállt a béke és a szeretet. Szorgalmas munkával, takarékossággal nekiláttak, hogy új bútort vegyenek. Esetük híre - a jó szomszédok révén - hamar elterjedt, mindketten célpontjaivá váltak munkatársaik tréfálkozásának, amiért azután vissza is költöztek Budapestre...

21 G Á B R I S S Á N D O R. Az 1950-es években a tatabányai XIV-es akna egyik jó humorú vájárja volt a Száron lakd Gábris Sándor. Kellemes benyomást keltő arcvonásai, mindég mosolygó arca, mindenki iránt egyformán megnyilvánuld jóakarata, segítőkészsége révén is közszeretetnek örvendett társai körében. Tréfái, ugratásai soha senkit sem sértettek, olyan ügyesen tudta kiszemelt "áldozatait" megtréfálni, beugrasztani, hogy a végén azok maguk is derültek póruljártukon. Egyszer megszólította az akna egyik nagyon szorgalmas, de kissé együgyű vájárját : - "Édes komám, vannak nektek tyúkjaitok odahaza?" - "Hát hogyne volnának" - válaszolt a VII-es telepen lakó G.R. - "Akkor csinálhatnánk egy jó üzletet" - fűzte Sándor tovább a beszélgetést. "A szári patikus összevásárolja a tyúk fekáliákat /persze nem a "fekália" szót használta, hanem annak magyar változatát/ Két forintot fizet kilójáért, mert valami orvosság-alapanyagot von ki belőle. Gyűjtsél össze 1-2 zsákravalót, én elviszem Szárra, eladom a patikusnak, az érte kapott pénzt pedig megfelezzük. Jó?" G.R., aki amúgy is szerette a pénzt, dolgos ember is volt, szabad idejének nagyobb részét is barkácsolással, madár kalitkák fabrikálásával, madarászással töltötte, hogy zsebpénzét növelje, örömmel fogatta a kapott ajánlatot. Másnap nekilátott a "hatajtós" bányászházban lévő lakásához tartozó kertje sarkában álló tyúkól kitakarításához. Mikor ezzel végzett, szomszédainak, a rossz nyelvek szerint az utca majdnem minden tyúktartó lakójának a tyúkólát is kitakarította. Szomszédai még pár pohár borral honorálták is fáradozását. Mikor már néhány zsákravaló matériát Összegyűjtött, ragyogó arccal jelentette Sándornak és megkérdezte, mikor szállíthatná.