GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

Átírás

1

2 GALAKTIKA Tudományos-fantasztikus antológia Oleg Lukjanov: Ébredés (Székely Sándor fordítása) J. Vinokurov: Sci-fi (Rab Zsuzsa fordítása) Dmitrij Bilenkin: A fantasztikus irodalom mint impulzus (Gereben Ágnes fordítása) V. Firszov: Bölcső és koporsó (Gálvölgyi Judit fordítása) Vlagyimir Scserbakov: A folyó azt súgta (Földeák Iván fordítása) Genrih Altov: A fantázia vektorai (Gereben Ágnes fordítása) Mihail Puhov: Az építők tüzei (Földeák Iván fordítása) V. J. Brjuszov: A Csillag Sziklaorma (Herendi Miklós fordítása) Kötetünk képeiről (Kuczka Péter)

3 Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen M. K. Čiurlionis festménye Kuczka Péter editor, 1977

4 OLEG LUKJANOV ÉBREDÉS A kajak csöndesen siklott a fekete víztükrön. Keskeny hullámcsíkok húzódtak a csónak orrától a fara felé, az evezők becsapódtak és felemelkedtek, és kis tölcséreket hagytak maguk után a vízben. A nap nem nagyon sietett lenyugodni. Miután végighaladt a horizont felé hajló pályáján, estére valahogy lelassult a szárnyalása. A halovány, jótékony napkorong ott függött a tajga fölött, és most lassan siklott az erdő szegélye mentén, a fenyők koronáját súrolva. A kanyarból kiérve szinte egyszerre hagyták abba az evezést, s eresztették le a lapátokat. - Hej, te, micsoda szépség! - mosolyodott el Anatolij, ahogy hátradőlt az ülés támlájára. - Csodálatos! - lelkesedett Léna. - Mintha a levegő maga fénylene, mi? Hatalmas fenyők álltak az elcsendesedett víz fölött. A nap elmerült az erdő sötét mélységeiben - sehol egy fénycsillanás, sehol egy derengő folt. A tiszta víztükrön éles körvonalakkal rajzolódtak ki a lenyugvó naptól vöröses fellegek. A kajak lassan úszott a fehér felhőnyáj közepén, nem törte meg az üveges esti csendet. Anatolij kiteregette a térdén a térképet, és eltűnődött. 3

5 A térképet közvetlenül az indulás előtt, sebtében vázolták fel, Anatolij elfelejtette feltüntetni rajta az északi irányt, most hát a kusza feliratok alapján kellett tájékozódnia. Ez nem ment egyhamar. Kattant a fényképezőgép zárja, felzörrent a filmtovábbító. - Aha, azt hiszem, megvan - mondta Anatolij a feleségéhez fordulva. - Nézd csak, most itt vagyunk - a ceruza hegyével rábökött a térképre -, ez a kereszt meg itt a Lókoponya. Léna a térkép fölé hajolt, és kétkedő mosollyal megrázta a fejét. - Én valahogy nem hiszek ennek a papírnak. Most harmadszor jelented ki, hogy előttünk a zuhogó, de egyre csak újabb és újabb ágakra bukkanunk. - Hát éppen az, hogy ilyen sokáig húzódnak ezek a holtágak, ez a legbiztosabb jele annak, hogy közel a zuhogó - ellenkezett Anatolij. - Ez a legelemibb hidrodinamikai szabály. A folyó szétágazik, mert ott elöl valami akadályozza a folyását. Nem, nem - tette hozzá magabiztosan -, ezúttal szó sem lehet tévedésről. Nem tévedek - ismételte lassan, és felemelte a fejét. A környezetben valami megváltozott. Mintha kifakultak volna a színek, és sötétebb lett. Valami kellemetlen veszélyérzet szorította össze a szívét. A világ hirtelen megbillent, elszédült. Szürkés köd öntötte el a térséget, gyorsan sűrűsödött, elnyelte a tárgyakat, aztán minden beleveszett az áthatolhatatlan homályba. Mindez annyira váratlanul történt, hogy Anatolij egy pillanatra elveszítette a valóságérzékét. Csak egy kis idő elteltével jött rá, hogy a köd nem a tudatát homályosította el, csak a látható világot, egyébként minden a régi maradt - érezte a kezében a térképet, a felfújható ülés rugalmasságát, a folyóvíz szagát, és hallotta Léna lágy, csodálkozó hangját. - Mi van veled, Anatolij? Miért nézel így? Azt akarta mondani, hogy rosszul van, megvakult, de ebben a pillanatban valahol messze, a kongó ürességben egy hang tisztán, kivehetően ezt mondta: - A vihar ez. Minden a vihar miatt van I - Micsoda felelőtlenség! - kiáltott fel egy másik hang. Dohogás, motyogás, zihálás, mintha csak a vízben beszélnének. És ismét Léna. Láthatatlan ajkainak akadozó suttogása: - Mi van... mi van veled... kedvesem? Rosszul vagy? Cseng a füle. Aztán újra a dohogó szavak, fújtatás. Mint a vízbefúló a szalmaszálba, úgy kapaszkodott bele Léna vállába. Egyetlen szót sem tudott kiejteni. - Ellenőrizze még egyszer, feltétlenül ellenőrizze - suttogott a köd. Megbénult akaratának elgyengült erejével megpróbálta visszatartani a kisiklani akaró józan értelmet. A csónak megbillent. - Mi ez? - nyögte ki végre, és a csónak peremébe kapaszkodott. Most egyszerre valami megkönnyebbülést érzett. A nyomasztó görcs feloldódott, a különös hangok eltűntek. A köd világosodni kezdett, és néhány másodperc múlva a világ ismét visszanyerte eredeti színeit. Anatolij eltompultan ült, nem hitt a megkönnyebbülésnek. Nem érezte Léna tenyerének simogatását sem. Az asszony az arcát simogatta, és aggódva suttogta: - De hát mi van... mi van... mi van... - Már elmúlt... elmúlt - mondta Anatolij, erőt véve megbénult állkapcsán. Várt egy kicsit, hogy elmúljon a fülcsengése, és megnyugodjon a szívverése, aztán mosolyt erőltetett az arcára. - Minden rendben... ne izgulj. Egyszerűen csak elsötétedett minden a szemem előtt... De mór minden rendben van. - Megkönnyebbülten fellélegzett. - Hű, de megijesztettél! Én is majdnem elájultam a rémülettől. Olyan szörnyű volt az arcod! 4

6 Léna szemében könny csillogott. - Még nem vagy egészen rendben I Menjünk ki a partra. - Nem érdemes - mondta Anatolij kiegyenesedve. - Csak lefekszem egy kicsit a csónak aljában. Szörnyű fáradtságot érzett egész testében. Kiemelte a támlát, és hátradőlt, fejét az asszony térdére fektette. - Pihenj csak, kedvesem - mondta Léna, és ujjaival a halántékát dörzsölgette. - Túlhajszoltad magad az utóbbi években. Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy megengedtem, hogy ennyit dolgozz. Nem lett volna muszáj ennyire sietni a védelemmel. - Na, nem baj, jól kipihenjük magunkat a vízen, és amikor visszatérünk, feltétlenül elmegyünk Svarchoz... Léna haja kellemesen csiklandozta az arcát. Csak feküdt, hallgatta a hangját, és érezte, hogy a fáradtság lassan elmúlik, az idegei lecsillapodnak. - Na, vége I - mondta és felült. - Egészen magamhoz térítettél, te kis okosom. Továbbmehetünk. Helyére illesztette a támlát, és kiteregette a térképet. - Állapodjunk meg abban, hogy elfelejtjük ezt az egészet. Kidobjuk a fejünkből, mintha meg se történt volna. - Igen, igen, persze - hagyta rá az asszony -, de aztán te se gondolj rá, jó?.. A part mentén siklottak, a fenyves árnyékában. Léna egy mulatságos esetről mesélt, ami tavaly történt vele és a barátnőjével. Anatolij látszólag nagy figyelemmel hallgatta, még nevetett is a kellő pillanatokban, a szívében azonban nem volt nyugalom. A köd eloszlott, és talán vissza se tér, a helyébe azonban valami riadalom lépett. Valami olyan érzése támadt, hogy mindez egyszer már megtörtént - az erdő, a folyó, a felhők foltjai a vízen, a visszavert fény fehér csillagocskái, az erdő fölött újra előbukkanó nap. És ami a legfőbb - a vakságroham. Az is volt már, de nem ilyen erősen. Léna keze is simogatta már az arcát, és hallotta már tőle ugyanezeket a szavakat. - Mondd csak - szakította félbe az asszonyt -, neked soha nem volt olyan érzésed, hogy valami, ami éppen történik veled, már megtörtént egyszer régebben? - És az ember nem tud visszaemlékezni, hogy mikor - folytatta a gondolatot Léna, aki azonnal örömmel átállt az új témára. - Igen, előfordul ez néha, de nagyon ritkán. És csak egy vagy két pillanatig tart, és már el is múlik. Furcsa, kicsit ijesztő érzés. De miért kérdezed? Igen, valóban ijesztő érzés. Az, amit most érzett, jóval erősebb, világosabb és hosszabb idejű volt. Ezt az utolsó kérdést is, egyszer már feltette Lénának, és a válasz is pontosan ugyanez volt. A vízen kiszáradt fenyő fekszik, kifordult gyökerei a part földjébe kapaszkodnak. Ez is volt! Arrébb meg, mögötte egy most még nem látható nyírfa áll. A csónak beúszik a fatörzs alatti hasadékba. A száraz ágak végigkaristolják a csónakot, elszáradt tűlevelek hullanak a nyakukba. Kísértetiesen ismerős érzés! Előttük, a magas partfalon feltűnik egy magányos nyírfa, hatalmas, akár egy templomtorony. A napsugarak megcsillannak a hatalmas lombkoronában. És mintha csak magnószalagról hallaná, felhangzik mögüle a felkiáltás: - Ó, milyen csodás ellenfény I A fényképezőgép száraz kattanása, a filmtovábbító zörrenése. A lombozat súlytalannak tűnik, úgy rezdül a szélben a legutolsó kis levél is. Ez a gondolat is volt már... Anatolij feje üres és könnyű, akár egy színes léggömb. Mindjárt elválik a nyakáról, és felúszik az égbe... A nyírfa eltűnik a kanyarulat mögött, és Anatolij egy távoli, de tisztán kivehető hangot hall, mintha egy kapcsolót kattintanának le. 5

7 De ez nem a fényképezőgép kattanása, és nem is kell megfordulnia, hogy meggyőződjék arról, hogy a gép Léna mellén lóg. Ez más, ez benne van, csak ő hallhatja, és erről jobb, ha az asszony nem tud. A szédülés múlik. A feje ismét visszanyeri eredeti súlyát, az ismerősség érzése oszladozik... Anatolij evezés közben letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket. Most már valóban elmúlt... Igen, igen, ez évtől kezdve normális életet kell élni. Egy nagy csomó pénzt fogok kapni, és Léna csak fél-állást vállal, otthon marad, többet törődik az otthonával, önmagával. Minden nagyon jó lesz, ahogy abban a régi, mulatságos kis dalban mondják." - Minden nagyon jó lesz - ismételte meg hangosan is, és a lapáttal belecsapott a bársonyos, fekete vízbe. Előttük egy befolyó szűkületében csillogott a felgyorsult víz sodra. A víz haragosan örvénylett az evező csapásai alatt. A felgyorsult kajak befutott a szűk, köves folyosóba. A sodrás egyre sebesebb lett. Az erdő cakkos pereme mögött szökellő tűzvörös nyílként kísérte a csónakot a nap. Vakító fénylobbanások vágtak be a sötét vízfelszínre. Egy kő végighersegett a fenéken, és a csónak kiúszott a nyílt vízre. Az erdő tömött fala szétszakadozott, bokros részekkel váltakozott. Az aranyló nyíl felszökkent. A kajak előtt, a vízen, hosszú árnyék feküdt. A csónakosok behúzták az evezőket a csónakba, összegörnyedve siklottak a belógó ágak lugasa alatt. - Elég az evezésből, pihenj - vetette hátra Anatolij, és ő maga tovább evezett. A folyó valósággal meredekké vált. Siklottak lefelé ezen a napnyugtától aranyló, lejtős felületen. Messze előttük sziklák tűntek fel. A röpülő kajak felé egyenletes, szakadatlan zúgás szállt. A folyó feltartóztathatatlanul száguldott a zuhogó felé. - Ideje lesz kikötni - mondta Anatolij, és a part felé fordította a csónakot... Ő mászott ki elsőnek, és az orrkötelet a parthasadékban egy kiálló gyökér köré tekerte. - Na, mit mondtam? - mondta, miközben a kezét nyújtotta a feleségének. - Mindjárt megnézheted a zuhogót felülről. A part mentén, a vadszederbokrok között keskeny ösvény húzódott. Felkapaszkodtak a partfal legmagasabb pontjáig és megálltak egy görbe, csenevész nyírfánál a szakadék legszélén. A hatalmas, hallgatag tajga a távoli látóhatáron sem ért véget. A kíváncsi nap, amely mindeddig a fák mögött bujkált, most a rengeteg fölé emelkedett, mintha csak azt akarná látni, mi a csudát akar itt ez a két alak ezen az elhagyott erdei vidéken, minek másztak fel erre a sziklára ebben a békés esti órában, amikor a természet már elcsöndesedik,.és az éjszakai nyugalomra készülődik. Arról a helyről, ahol álltak, jól látszott az egész zuhogó. A közelebbi, bal oldalát még bevilágította a nap. Rövid, szaggatott árnyfoltok borították, a szemközti, ugyancsak zegzugos oldal viszont teljes sötétségben volt, s ettől valami sötétkék tónusban mosódott össze. Lent, a köves szurdokban kékesen zubogott a víz. Hideg szállt fel. Az elöntéseken oly lustán mozdulatlan, a sodrásban oly vidám, a szűkületekben örvénylő, de mindig szabad mozgású folyó valósággal dühöngött a kanyon sziklafalainak szorításában. A kanyon be- és kijáratát két nagy kő torlaszolta el. Láthatóan nagyon felbosszantották a szabadságszerető áramlatot, mert a víz itt fortyogott, zubogott, és nagy dübörgéssel támadta az érzéketlen tuskókat. A csónakosok egypár percig némán szemlélték a víz dühödt forrongását. Anatolij törte meg elsőként a csendet. - Hát ez a Lókoponya - mondta. - Valami hasonlóval már találkoztam a Katunyon. Az egész trükk abban van, hogy a kanyonba csak a bal oldali partfal mellett van bejárás, kijárat pedig a jobb oldalinál. Következésképp az első sziklát elhagyva ferdén át kell vágni a sodrást, 6

8 hogy eljuthassunk a kijárathoz. Igaz, utána még lesz egy sor szikla, de ez már jóval könnyebb dolog. Érdekes zuhogó, az biztos, de teljesen lehetséges az áthaladás kirakodás nélkül is. A fő az, hogy erőteljesen kell evezni, hogy gyorsabban haladjunk, mint az áramlat. Különben elveszítjük az uralmat a csónakon. - Félbeszakította a magyarázatot, és az asszony arcába nézett, aki bizonytalanul pislogott a mélybe. - Ejnye, kedves, úgy látom, te félsz - mosolyodott el, és magához ölelte Lénát. - Gyerünk, csináljuk úgy, hogy te gyalog mész a parton, én meg átviszem a csónakot - tréfálkozott Anatolij. - Ó, nem! Szó se lehet róla! - tiltakozott Léna, és visszalépett a szakadék széléről. - Ha odaveszünk, legalább együtt! - De hát egynek könnyebb is átjutni! - Nem! - mondta keményen Léna, a fejét rázva. - Egyedül nem engedlek. A nap még mindig ott függött az erdő fölött, vörösen sziporkázó fénnyel világította be a zuhogóhoz vezető utat. A kajak ott himbálózott a parti árnyékban. Anatolij a farrekeszből elővette a hátizsákot. Ott, a parton magukra öltötték a mentőmellényt. A kajak most olyan volt, mint egy légmentesen lezárt torpedó, amely vasalt orrával a zuhogó bejáratát célozza. Hal alakú testéből, vele szervesen összenőve, két narancs-sárga, felfújt mellénybe öltözött, fantasztikus figura ágaskodott ki. Anatolij ellökte a csónakot a parttól. Egy agyagrög hullott a vízbe, buborékok szálltak fel a fenékről. - Szóval, ha kiborulunk, rúgd el magad a lábaddal a fenéktől - emlékeztette Anatolij, miközben irányba állította a csónakot. - Félned semmiképp se kell, a mentőmellényben nem lehet elmerülni. - Nem is félek - felelte bátran Léna. A határozott evezőcsapásoktól hajtott kajak gyorsan siklott lefelé a pikkelyesen fodrozódó hullámokon. A zuhogó egy széles kőkatlannal kezdődött. Úgy repültek bele, mintha szárnyuk lett volna. A víz itt forrt, örvénylett. Elöl, a kanyon torkában vad táncot jártak a feltorlódó hullámok. A sziklatorokból mély zúgás szállt az égbe. Tisztítótűz!" - gondolta Anatolij, ahogy felmérte pillantásával a felmeredő falakat. Az első szikla vad iramban száguldott feléjük, s egyre nagyobb méreteket öltött. Innen, lentről, valóban egy hatalmas lókoponyára hasonlított, amely egészen az orrlyukáig elmerül a tajtékban. A kajakot felkapta az ár. A csónakos arcába tajték csapódott. Az evező a kőhöz csikordult. A koponya úgy száguldott el mellettük, mint egy ágyúgolyó. - A bejáraton túljutottunk - jegyezte meg elégedetten Anatolij, és beletaposott a kormánypedálba. Most pedig balra, mindig csak balra! Anatolij kitartóan, keményen dolgozott, az evezőt szinte függőlegesen mártotta be, hogy az egész felülettel hajtsa a csónakot. A víz patakokban ömlött végig a csónak borításán. A kis csónak nagy lendülettel száguldott a fehér tajtékban a második kőkolosszus felé, amely komoran, vésztjóslóan várta az elszánt párost. Minden rendben ment... A csónak félúton volt a két szikla között. Most másodpercekre ment a játék. Anatolij teljes erejével dolgozott, s ekkor, annak ellenére, hogy a férfi minden meglepetésre jól felkészült, bekövetkezett az, amitől a legjobban félt. A fény ismét kihunyt, összekoppantak az egymást keresztező evezők. A zuhogó dübörgött. A hideg habok az arcukba vágódtak. Anatolijt hirtelen elfutotta a keserű düh. - Te, te piszok I - káromkodott, vaktában hadonászva a bal lapáttal. 7

9 Most aztán nem volt ideje a rémületre. Ki kellett vinnie a csónakot a kanyonból, ehhez viszont evezni kellett szakadatlanul, hogy tartani tudja az irányt. - Piszok! Piszok! - ismételgette lihegve, miközben találomra a kijárat felé vezette a csónakot. - Piszok! - ordította bele a zuhogó dübörgésébe. És, mintha csak ennek a békés embernek a váratlan zendülése rázná meg, a sötétség halványulni kezdett, felszakadozott, eloszlott. Késő, késő! A koponya valósággal kéjesen vigyorgott, úgy várta az áldozatát. Anatolij előreszegezte az evezőt, hogy tompítsa az ütést. A csónak oldalt fordult, és nagy lendülettel nekicsapódott a sziklának. A csónaktest megreccsent. A csónakosokat derékig elöntötte a víz. A víz alatt rejlő hatalmas torok feltárult, hogy bekapja áldozatát. A csónak erősen megdőlt, és fennakadt a sziklatorokban. Honnan merít az ember erőt az ilyen pillanatokban? Anatolij halálos elszántsággal kapaszkodott bele az érdes kiugróba, hogy megvédje a csónakot a teljes felborulástól. Mellette, a másik orrlyuknál" Léna kapaszkodott. - Minden rendben, ne félj! - kiáltotta oda Anatolij, és egyenesbe döntötte vissza a csónakot. Elkapta azt a pillanatot, amikor a csónaktest elszakadt a kőpárkánytól, tenyerével vagy 8

10 erővel nekifeszült a kiugrásnak, és előrelökte a csónakot. Ilyen kis lökésekkel, centiméterről centiméterre kúsztak a kijárat felé. Fejüket leszegték, hogy a felülről zuhogó víz a szájukba ne ömöljön. Amikor a csónak teste félig kijutott a kő mögül, Anatolij tudta, hogy a legnagyobb veszélyen már túl vannak. Egy fenékhullám felkapta a csónak farát, a kajak orrával a vízbe fúródott és felfordult. - Kapaszkodj a csónakba! - sikerült még Anatolijnak odakiáltania, mikor fejest röpült a habokba. Amikor felbukkant, elkapta a kormánylapátot, körülnézett, és meglátta elöl, a csónak gerince mögött a felesége fehér arcát a lebomlott, nedves hajtömegben. Él! Felderülve elmosolyodott, intett neki a kezével. Most egy pillanatot sem szabad elvesztegetni! A csónakot át lehet vezetni a szűk átjárón. A csónak farát igazgatva Anatolij igyekezett irányban tartani a kajakot. A sodrás tombolt, táncolt, morajlott, meg-megszökkent, görcsösen vergődött a kövek között. Az a néhány, szűkre szabott másodperc, ami a rendelkezésükre állt, elég volt ahhoz, hogy megtegyék a kanyon végének utolsó száz méterét. A kifolyócsatorna hosszú víznyelvén át végre szerencsésen kisiklottak a mély vízbe... Egy ideig még a forrongó vízben úsztak, sistergő buborékok és örvények között. A folyó 9

11 azonban itt kanyart írt le, és a víz lecsendesedett, tombolása véget ért. A partok széthúzódtak. Jobbra, a tűlevelű erdő sötétjében zöld lanka nyílt, tele virággal. Bronzos fényben égtek az árbocfenyőtörzsek. A parton sárga homokpad nyúlt el. - Na, itt meg is állunk - mondta Anatolij, és a csónakot a part felé irányította. Szerencséjük volt. A sérülések jelentékteleneknek bizonyultak, s a vízhatlan zsákokba csomagolt holmijuk is teljesen épen maradt. A kanyon még az elveszett evezőket is megvetően utánuk köpte, mint aki nem óhajt ilyen apróságokkal foglalkozni... - Tudod, még csak nem is tudtam igazából megijedni - mondta Léna, gőzölgő teáscsészével az ölében. - Egyszerűen eszembe se jutott, hogy ott is pusztulhatunk. Ezt a Koponyát, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. - Én se fogom elfelejteni - mondta komoran Anatolij, és egy bottal félrekotorta a tüzet a teáskanna alól. A nap már rég lement az erdőfal mögött, s az éj, a varázsos tajgai éj, a kelet hideg kékjéből és nyugat vöröséből szőtt palástba burkolózó éj némán állt a magányos tábortűz mellett. Már felállították a sátrat, és megvacsoráztak. Léna, aki egész idő alatt lelkesen beszélt, egyetlenegyszer sem említette, hogy mi is volt a baleset oka. Anatolij nagyon hálás volt neki ezért. Elnézte, hogyan válik színarannyá a haja a tábortűz fényében, nézte, hogy táncolnak az éj sötétjében a hatalmas árnyak, és igyekezett elűzni magától azt a nyugtalanító érzést, hogy mindezt valamikor már látta. Most rövid kis lökésekben jött ez az érzés. Hol elhagyta, hol visszatért hozzá, és minden erejét meg kellett feszítenie, hogy megszabaduljon tőle... - Furcsa, hogy nincs szúnyog - mondta Léna, és felállt. - A folyóról fúj a szél - mondta Anatolij, és szintén felállt. Az asszony lábujjhegyre állt, és könnyű csókot nyomott a férje szája sarkára. - Menj, feküdj le, én még elmosom az edényt. A sátorban Anatolij hirtelen rosszul lett. Elszédült. A testéből minden erő kifutott. Hívni akarta a feleségét, de a torkát görcs szorította össze. Az utolsó, amit még látott: Léna karcsún, könnyedén, a karját lóbálva megy le a folyóhoz. Ezüstösen fénylett a hold. Anatolij egy mélyet sóhajtott, és elvesztette az eszméletét... Az agyvelő úgy ég, mintha ezer tüzes tűvel szurkálnák. Tüzes fonalak kavarognak. Összefonódnak, furcsa ábrákká alakulnak: szeszélyes vonalakká, ördögpofákká, kavargó spirálokká, gyűrűkké, kígyókká. Az ábrák ragyogó rubinvörös színben égnek a sűrű sötétben, és a sötétség maga is sötétvörös derengéssel telik meg. A test súlytalanná válik. Himbálózva úszik a fekete hullámokon. Beleoldódik a semmibe, csak a tudatnak egy apró kis maradéka emlékezik még arra, hogy létezik. És mindez végtelenül hosszú ideig tart, aztán a sötétség kezd oszladozni, és a tudat lassan visszatér Anatolij testébe... Attól, amit látott, teljesen elképedt. Napfényben úszó, tágas, világos szobában feküdt. A szobában rajta kívül még egy ember volt. Ez az ember fehér orvosi köpenyben egy kis asztalnál ült, oldalt fordulva és halk fütyörészés közben valamit forrasztott. Égő gyanta szaga érződött, az asztalról kis füstcsík szállt fel. Az ablak mellett, a sarokban, jégszekrényre emlékeztető hatalmas aggregét állt. A felső része tele volt mindenféle színes lámpácskákkal, gombokkal, számlapokkal. Anatolij néhány másodpercig vizsgálgatta ezt a vad képet, de semmit nem értett. Az emlékezete semmit nem mondott. Fel akart emelkedni, de egyetlen izmát sem tudta megmozdítani. Az egész testét ólmos tehetetlenség öntötte el. 10

12 - Mi van velem? - kérdezte, és nem ismert rá a saját hangjára. Ez a hang rekedt, megtört volt. A férfi felemelte a fejét. Szemüvege csodálkozva csillant meg. - Hé, nővér! - kiabált hátrahajolva. - Gyorsan jöjjön! A beteg felébredt. Az ajtóban ijedt női arc jelent meg, és azonnal el is tűnt. Lépések kopognak a folyosón. Kiabálás. - Az ügyeletes orvost! Fehérköpenyes, fiatal férfi lépett a szobába. Kezét a háta mögé téve Anatolij fölé hajolt, aztán a válla fölött hátraszólt: - Gyorsan a professzorért! Anatolij lehunyta a szemét. Mint gyermekkorában, amikor valami rosszat álmodott, megfeszítette erejét, hogy elszakadjon a lidércképtől. A megmentő ébredés azonban ezúttal nem következett be. Léptek hallatszottak, ajtó nyikorgott. Szigorú, csodálatosan ismerős hang szólalt meg: - Már éjszaka hívniok kellett volna, fölösleges volt a tapintat, hiszen én szóltam előre. Könnyű, száraz tenyér simult Anatolij homlokára. Kinyitotta a szemét. Az ágy mellett idősebb, ősz hajú férfi állt, fehér köpenyben és fehér orvosi vászonsapkában. Mintha nagykalapáccsal vágtak volna a mellébe. Svarc volt! A gyermekkori barátja. Misa Svarc. De egy felismerhetetlenül megváltozott Svarc. Az a Svarc, akivel Anatolij és Léna a szabadságuk előtt egy héttel találkoztak, fiatal, kezdő orvos volt! Mi történt az idővel? - Maga... Mihail... Svarc? - kérdezte hörögve Anatolij. Svarc lassan bólintott, és odafordult az asztalnál dolgozó férfihoz: - Sokára lesz meg? - Még vagy tíz perc, Mihail Szemjonovics. A professzor bólintott, és tenyerét Anatolij szemére fektette. - Egy kis türelem, kedvesem. Bosszantó hanyagság történt. Mindjárt minden a helyére kerül. - Aztán más hangon folytatta: - Hogy történhetett ez? - Az éjszakás nővér elfelejtette becsukni az ablakot. A vihar belökte az ablakszárnyat, és az összetörte a kapcsolótáblát - mondta az ügyeletes orvos. - Ideiglenesen kiiktattuk a hibákat, és reggel azonnal kihívtunk egy szakembert. - Micsoda ostoba véletlen, ki gondolhatott volna rá? - mondta mentegetőzve egy női hang. - Misa... mi van... velem? - nyögött fel Anatolij, a nyelvét csak nagy erőfeszítéssel tudta mozdítani. Svarc nem felelt. - Misa... semmire nem emlékszem, hol van Léna? Érezte, hogy a szeme könnyel telik meg. Svarc elvette a kezét. - Misa... - ismételte remegő hangon Anatolij. - Nem bírom... Mondd meg... Svarc homlokán mély barázda gyűrődött. Egész testével a mellette álló orvoshoz fordult, és tompa hangon mondta: - Kapcsolja be a MEMOSTIMULÁTORT. Az orvos elfordított egy kapcsolót a táblán, és a tetszhalott emlékezet összerezzent....este. A folyó. Léna megy le a lejtőn. Ez a pár pillanattal ezelőtt még az egész tudatát betöltő kép hirtelen halványulni kezdett, eltávolodott, kifakult, összemosódott. Az asszony egyre messzebb siklott a múltba, már csak valami bizonytalan emlék volt, és hamarosan már csak valami meleg, épp csak pislákoló érzés maradt belőle. Anatolij végigjáratta a szemét a körülötte álló szótlan embereken, pillantása megállt a készüléken, és minden az eszébe jutott. Eszébe jutott, hogy az életét mór régen leélte, hosszú, 11

13 eseményekben gazdag élete volt, és hogy most már több mint egy éve itt fekszik Svarc klinikájának idegsebészeti osztályán. Emlékezetében felvillannak a közelmúlt eseményei. A Jamantau-hágó. Egy behavazott sziklapárkány. Egy kis csapat a hegyoldalon. A hó veszélyt rejtő nedves csillogással vakít. Kiáltás a háta mögött. A sziklapárkány tövét cikcakkos, fekete hasadék vágja át. A hegyek lassan, nehézkesen megfordulnak, csúcsukkal lefelé állnak. A lába alatt a mélykék égbolt hullámzik. Hódara hull az arcába, és az egyszerre magasba került hasadék rémisztő módon lefelé kezd zuhanni... Hónapok múltán tért eszméletre a reanimációs osztályon, és megtudta, hogy Léna nincsen többé. Egy év múlva, Anatolij makacs követelőzésének engedve, Svarc kénytelen volt elismerni, hogy a mozgásképességét egyelőre nem képesek visszaadni. Anatolij nyugodtan fogadta az igazságot. Megértette, hogy a kör bezárult. Az ezután következő napokat valamiféle álomban töltötte. A múlt képei kavarogtak a szeme előtt. Nagy szeretettel becézgette őket, mint régi, kedves játékszereket, és arra gondolt, hogy milyen gyönyörűséges és gyötrelmes adomány az emberi emlékezet. Svarc egyszer leült az ágya szélére. - Van egy lehetőség. Nem szóltam róla, mert nem voltam biztos a sikerben. De most már biztos vagyok. Ez a beszélgetés tegnapelőtt zajlott le, és tegnap Anatolijt áthozták ebbe a szobába. Svarc ott állt, a tenyerét a készülékre tette, úgy magyarázott: - Ezt a holmit úgy hívják, hogy NEUROGENERÁTOR. Nyilván hallottál már róla. Ezért kapta meg az intézetünk az állami díjat. Lehetővé teszi, hogy az emberi emlékezetben összeszedjük az elmúlt élet eseményeinek teljes részletességű emlékét, lepörgessük az emlékezetet, akár egy magnószalagot. A készülék olyan éles emlékképeket ad, hogy az ember valósággal újra átéli azt, ami valamikor történt vele. így ki tudod várni, amíg mi megtanuljuk, hogyan gyógyíthatunk meg téged. Gondolkozz, melyik pillanattól kezdve akarod újrakezdeni az életedet... És akkor ő azokra a régi-régi évekre gondolt, az ő első közös kirándulásukra a folyón.. - Kész - mondta a szemüveges ember, és felállt az asztaltól. - Kapcsolja ki a memostimulátort, és törölje az ébredés jelenetét - mondta Svarc, és leült az ágy mellé egy zsámolyra. - Most minden rendben van, Anatolij. Több üzemzavar nem lesz. összpontosítsd a képzeleted a kiinduló képre... Szakadj el mindentől. Kezdjük......Kellemes zsibbadás önti el a testét. A szeme előtt fehér köpenyek kavarognak. A súlyosság eltűnik. Súlytalanná válik a teste. Színek kavarognak alaktalan foltokban, az emlékezet kikristályosodik, és megszületik a fényes, sokszínű világ... - Micsoda szépség I - mosolyodon el Anatolij, és hátradőlt az ülés támlájára. - Csodálatos I - mondta rá Léna a háta mögött. Anatolij mélyen, élvezettel belélegzett a párás, folyó fölötti levegőből. Eltöltötte az egészség és az erő érzése. - Nagyon jól - mondta, és tovább mosolygott, bele a lenyugvó napba. A kajak csöndesen siklott a fekete víztükrön... SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA 12

14 J. VINOKUROV SCI FI Monoton élet, szürke, álmos, mint szövőszéken a fonal. Gyújtsatok fel a tudományos fantasztikum csodáival! Nem a tényecske kell - a tény kell! Legyen hökkentőén érdekes! Hinni akarom: az a messzi fényjel a galaktikákból minket keres! A mindenségien csóva lobban, forognak titokzatos bolidák... Szívemben csöndesen, titokban hadd sajogjon a köznapi világ. RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA 13

15 DMITRIJ BILENKIN A fantasztikus irodalom mint impulzus A régészek igazán szerencsések: az ásatások során, mint ismeretes, az ókori Babilon teljes könyvtára feltárult előttük. Fennmaradt többek között egy kis agyagtábla is, amelynek elolvasásakor kiderült, hogy hivatali stílusban... a Holt lelkek történetét mondja el I Úgy látszik, Babilonnak is megvolt a maga Csicsikovja. Igaz ugyan, hogy nő és nem férfi volt, aki nem könyvben, hanem a való életben üzérkedett a holt lelkekkel". De ugyanazzal a céllal tette, mint Gogol hőse, Pavel Ivanovics. Az igaz, hogy a cári Oroszországot az ókori Babilontól évezredek választják el; még térben is tekintélyes a távolság. Ám mindkét társadalmat a primitív, kényszerű munka uralta; itt is, ott is voltak birtokosok, és voltak rabok is. A tölgy, ültessék bárhová is, makkot terem, nem pedig - mondjuk - barackot. Az általánosban levő hasonlóság az egyes jelenségekben is megmutatkozik. Néha bizony nem árt, ha így szétnézünk magunk körül, hogy megértsük, honnan indultunk, és milyen nagy utat tettünk meg. Évtizedek, évszázadok, évezredek alatt. De ha az egyik évszázad nagy vonalakban olyan lett volna, mint a másik; ha az egymást követő évezredek minőségi változást nem hoztak volna - vajon akkor az irodalomban felmerülhetne-e - és megvalósulhatnak - egy másfajta élet ábrázolásának igénye, feltárnák-e előttünk a művek egy más jövendő képét? A fantasztikus irodalom a messze múltban keletkezett - mesék, legendák és részben a mítoszok formájában. Nem, vagy legalábbis igen kevéssé változott a merev rabszolgatartó és feudális rend korlátai között. Úgy látszott, hogy az egyháznak az események örök körforgásáról mondott szavai vitathatatlanok; az emberek meg továbbra is egy másmilyen, kitalált életről szőttek maguknak mesét, amelyben repülő szőnyegek szállnak, tejpatakok folynak; amelyben mindig az igazság győzedelmeskedik. Ábrándok - vagy talán egy kicsit szociális narkotikum is? Elsősorban azért mégiscsak ábránd, naiv ugyan, de szép álom. Valahol hetedhét határon is túl, a fantázia világában virult ki, mert a való életben nem volt talaja. A lehetetlen, tudatosan irreális irodalom - éppen létezésének puszta tényével - számtalanszor bizonyította, hogy elpusztíthatatlan a jobb élet iránti vágy. Van ebben valami az évszázadokon át üresjáratot végző motorból. Üresjáratot? No nem. Mégiscsak egy bizonyos impulzus megőrzésének és továbbadásának a formájáról van szó. Ma még aligha tudnánk határozottan és pontosan kimutatni, hogy a mesés fantasztikum elemeiben kifejezést nyert vágy a valami más, valami soha nem volt után, mennyiben hatott az eseményekre. Valószínű, hogy hatott. Lehetséges, hogy erőteljesebben, mintsem gondolnánk. Hiszen igényt tükröz, s méghozzá milyet! A meseszerű fantasztikum képeiben testet öltő álmok, vágyak és remények feltárása ma még a kutatók előtt álló feladat. A felébresztett középkorban utópiaszigetek keletkeztek. Ezek aztán már nem mesék! Minden komoly bennük: szerzőik

16 részletesen kifejtik, milyen az utópikus város berendezése, miként használják fel az aranyat, és milyen - egyébként nagyon szigorú - erkölcsi szabályok szerint élnek ott az emberek. Felhasználják és továbbfejlesztik a platóni racionális társadalmi berendezkedéskísérletet, s ennek eredményeképp egy minden kis részletében kimunkált társadalom tervrajza áll előttünk. Ha egyáltalán van valami, ami nem tökéletes, akkor az a technológia". Nincs tisztázva ugyanis, hogy milyen módon, mely erők hatására alakulhat - vagy alakítható - át a középkori társadalom az adott utópikus mintára. Az átalakulás leírásának valamennyi kísérlete több, mint naiv. Tehát előttünk, új köntösben, ismét csak fantasztikus irodalom áll. Ugyanaz, és mégis más, mint régen. Változnak az idők... Jules Verne nem utópiákat írt. Tudta, hogy a technika, a tudomány megváltoztatja a világot - az élet az ő korára már éppen elég bizonyságát adta ennek. A fantasztikus irodalom talajra lelt. Szilárd és a jelek szerint biztos talajra. A modern Science fiction gyökerei néha a nagyon messzi múltba vezetnek vissza. Olyannyira, hogy Jules Verne és Bradbury egy elbírálás alá esnek... Apuleiusszal - éppen a szamárrá változó ember története ne lenne fantasztikus irodalom? E futólag papírra vetett, s ezért elnagyolt jegyzetek, remélem, érzékeltetik, hogy mennyire viszonylagos az ilyen összevetés. A modern fantasztikus irodalom nem azonosítható a régi korokéval. A különbség közöttük nagyjából az, ami a víz és a jég között: az anyag ugyanaz, a jellemző tulajdonságok azonban formájukban eltérnek egymástól. Jules Verne hősei - ha nem is túlságosan gyakran - eltűnődnek az emberiség távoli jövője felett. Érdekesek ezek az elmélkedések. A rejtelmes szigetben például szóba kerül, hogy ml történik majd, ha kimerülnek az emberiség kőszéntartalékai. Hogy egyáltalán elfogynak-e ezek a tartalékok vagy sem, azon nem sokáig vitatkoznak: hogyne, úgy kétszázötvenháromszáz esztendő múlva 15 majd elkerülhetetlenül bekövetkezik ez. És mi lesz azután? Vége a civilizációnknak? Szó sincs róla! Amíg a Földön emberek élnek - fejezte be a mérnök -, mindenük biztosítva lesz, nem kell szükséget szenvedniük sem fényben, sem melegben, sem az állat- és növényvilág termékeiben vagy az ásványi kincsekben." Még elvétve sem találjuk a mese vagy az utópia elemét. Józan számításokra épülő fantázia ez; a magunk erejébe vetett szilárd hit, s a meggyőződés, hogy a tudomány és a technika birtokában az ember ura a sorsának. És egyúttal egy másik, nagyon fontos gondolat is felvillan: a technikában lehetségesek, s mi több, elkerülhetetlenek a fejlődés puszta előrehaladása következtében létrejött minőségi változások. Ezt ma már 2* 2-nek tartjuk, de a múlt század közepén csupán a jövőbe pillantó gondolkodók számára volt nyilvánvaló. Ilyen kitűnő futurológusnak bizonyult például Cyrus Smith a maga korában fantasztikus a víz a jövő szene" jelszóval. Igaz, a víz általa leírt felbontása az azt alkotó gázokra, és fűtőanyagként való felhasználása ebben a formában nem terjedt el, noha maga az elv teljesen létjogosult, és lehetséges, hogy valamikor majd széles körben alkalmazni fogják. De azt már ma is pontosan tudjuk, hogy a víz tényleg a jövő szene", a termonukleáris energia kiapadhatatlan forrása. A Jules Verne-i fantasztikus irodalom ereje és realitása mindennél ékesebben bebizonyosodik valamennyi esetben, amikor a tudományhoz és a technikához csak valami köze is van. Jules Verne tudományos-fantasztikus elképzeléseinek többsége megvalósult vagy meg fog. valósulni. Az elmúlt évszázad valamennyit próbára tette, és az író kortársait minden bizonnyal elképesztette volna az eredmény. Elgondolkodtató tény... Amennyire tisztán látják azonban Jules Verne hősei a tudomány és a technika távlatait, annyira ködbe vész előttük a társadalmi fejlődés perspektívája. Ami az utópiákban alapvetően fontos volt, az a tudományos-fantasztikus irodalomnak már fejlődése első szakaszán elmaradt. Amint a

17 szociális perspektívákat kell hogy érintse, a tudományos-fantasztikus irodalom igyekszik megkerülni a kérdést. Nincs mit mondania ezekről a perspektívákról, s ha ejt is szót róluk, nos, az elég szánalmasan hangzik. Nem érez talajt a lába alatt: a fantasztikus tervezés máskor oly mindenható módszere is csődöt mond, hiszen már az is tisztázatlan, hogy mit és milyen algebrával kontrollálhatnak. Biztonsággal csak annak az - általánosságokban megfogalmazott - óhajnak tudnak kifejezést adni, hogy a technika eredményeinek és a civilizáló hatású humanisztikus-liberális eszméknek a segítségével kedvező irányt" vesz a haladás. Bár Morus Tamástól F. Odojevszkijen keresztül Edgár Poe-ig sok elődje volt, mégiscsak Jules Verne alkotta meg elsőként a - nevezzük így - mérnöki fantázia módszerét. Ugyancsak ő volt az, aki - néhány késői művének tanúsága szerint - megérezte a modern valóság ilyen realisztikus-fantasztikus ábrázolásának hiányosságait és elégtelenségét. A következő lépés mindenekelőtt H. G. Wells nevéhez fűződik. Ö találta meg a hiányzó szociális algebrát". Ez a szocializmus tudományos elmélete volt, no persze abban a formában, ahogyan Wells ezt a szocializmust elképzelte. A dialektikus irodalmi körforgásnak ebben az új fázisában ismét - de már más szinten - megjelent az utópia. Wells és követői munkásságában nem kelt, mert nem kelhetett új életre a korábbi formában. (A XIX. század végén született alkotások közül még az olyan tisztán utópisztikus művek is, mint például A szépfiú - gyökeresen eltérnek a középkori utópiától.) Az írói képzelet már a természet-, a műszaki és a társadalomtudományok lerakta síneken jár: ez az a pillanat, amikor megszületik a science fiction. Mi újat hoz? Fantázia-ötlet-megvalósítás. A történelem szinte példatárba kívánkozó esetét ismeri e triász valóra váltásának. Jules Verne kozmikus ábrándjaival kezdődött. Ciolkovszkij szerint éppen ezek a fantázia - képek terelték érdeklődését a világűr felé. Ojabb idő elteltével pedig már Ciolkovszkij elméletei kerítették hatalmukba az ifjú Koroljovot. Megvalósításuk már az ő életének műve lett. Lehetetlen megállapítani, hogy milyen irányt vett volna Ciolkovszkij fejlődése, merrefelé haladt volna hatalmas szelleme a fantasztikus irodalom adta impulzus nélkül. Lehetséges, hogy - ha valamivel később is - mindenképpen az űrhajózás felé fordult volna. De történhetett volna másképp is; úgy, hogy az űrhajózás elmélete később keletkezik, s nem Ciolkovszkijnak, hanem valaki másnak a munkája nyomán. Felesleges találgatásokba bocsátkoznunk, hiszen ha másképp történt volna" történelem nincsen. Abban a történelemben viszont, amely valóban lejátszódott, feljegyezték, hogy a világűr meghódításának nagy művében a fantasztikus irodalom adta impulzus bizonyult az isteni szikrának". És a hálás emberiség nem mulasztotta el megörökíteni ennek az emlékét. A Hold túlsó oldalán elsőként felfedezett kráterek egyikét Jules Vernéről nevezték el. A szónak az emberi tudatban megtett útja rejtettebb, mint az az út, amelyet a vízcsepp tesz meg a föld és az ég tömegében. Az izotópos vizsgálatok segítségével azt ma már megtudhatjuk, hogy honnan ered és milyen az a víz, amely esőként a Bajkál vagy a Temze fölött esett, összehasonlíthatatlanul nehezebb viszont egy könyv hatását kimutatni az ember valamely cselekedetében. E téren még nem jutottunk messzebbre az alkímiánál, amit mi sem bizonyít jobban, mint az olyan - hellyel-közzel még ma is előforduló - vélemény, mint például ha egy könyvben tehetségesen ábrázolják a gazembert, akkor az olvasó azon nyomban követőjévé szegődik, ha viszont jó emberről van szó, akkor az olvasót áthatja a jó érzete. A kutató nem ütközne semmilyen nehézségbe, 16

18 ha az érzékelés mechanizmusa ilyen - szódavíz-automatához hasonlóan - egyszerű lenne. Erről azonban szó sincs; a jéghegynek nemhogy a csúcsa, de - a megfigyelhetőség határain belül - a csúcsnak is csak a legteteje tárul elénk. És valóban: százból hány esetben emlékeznek önök arra, hogy egyik vagy másik gondolatukat, érzésüket, tettüket mi motiválta és menynyire? Ha pedig - mint Ciolkovszkij esetében - valaki meg is tudja jelölni a forrást, ez azt jelenti, hogy annak nagy és tartós hatásnak kellett lennie. Ezért hát éppen csak említést teszünk a fantasztikus irodalomnak a valóra vált eredményekre és tényekre gyakorolt impulzív hatásáról, és tartózkodunk az általánosítástól. A hatás mechanizmusát viszont érdemes megvizsgálni; ezen a téren rendelkezésünkre is áll néhány érdekes adalék. Mindenekelőtt kiderül, hogy az isteni szikra" szituációkkal nem merül ki a kérdés. Térben és időben élünk. Tágabb értelemben véve tulajdonképpen minden érzékszervünk a térben való tájékozódást szolgálja, és hogyan állunk a tájékozódással az időben? Az idő közege állandóbb a tér közegénél. Az alacsonyabb rendű állatok rendelkeznek is az időt - a biológiai órákat - érzékelő szervvel. Még az alacsonyabb rendű élőlényekben is működik egy olyan ösztönös mechanizmus, amely például tartalékok felhalmozására készteti őket. A maga nemében ez is az időbeni tájékozódást szolgáló szerv". Az agy fejlődésével párhuzamosan létrejön és fejlődésnek indul egy olyan funkció, amely már nem kapcsolódik olyan mereven az ösztönökhöz. Az előrelátás funkciójának nevezhetjük; a természet a legnagyobb mértékben az agyat ruházta fel vele. Képzeljük csak el, mi történne, ha ez a viszonylag nehézkes időközeg" egyszer csak könnyen változóvá válna. Milyen reakció várható? Két eset lehetséges: vagy alkalmazkodik az értelem az új feltételekhez, vagy nem. Jól tudjuk, mi lett azokkal a lényekkel, melyek nem alkalmazkodtak - mert nem tudtak alkalmazkodni - a gyorsan változó környezethez: tetemüket ma a múzeumok őslénytani kiállításán látjuk viszont. Fizikai értelemben az idő természetesen nem változott, pontosan olyan, mint a dinoszauruszok korában volt. Szubjektíve nekünk mégis úgy tűnik, hogy teljesen más, mint akár csak a közelmúltban is tapasztaltuk. Más lett az idő, mert most évtizedek alatt mennek végbe olyan változások, amelyekhez régebben évszázadokra volt 17

19 szükség. Azelőtt a jövő nyugodt, méltóságteljes folyamként vált lassan jelenné. Ma ez a mozgás inkább viharos áradatra emlékeztet; magunk tettük ilyenné az időt. Az agy prognosztikus tevékenységének elkerülhetetlenül és magától értetődően fokozódnia kell. Éppen ez az, amit magunk körül tapasztalunk. A hatvanas évekre már az is világossá vált, hogy semmilyen tervezés nem vezethet megfelelő eredményre, ha nem előzi meg gondos, hosszú távú prognosztikai vizsgálat. Az előrejelzés tudománya viharos fejlődésnek indult. Az új tudomány keletkezésének pillanatában kiderült, hogy előfutára is van; és ez a tudományos-fantasztikus irodalom. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy jó hasznát veszik még az itt felhalmozódott tapasztalatoknak. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, megjegyezzük, hogy a prognosztika, az események várható alakulása dinamikus ívét kutatván, ma is széles körben, sikerrel alkalmazza a scifi szcenárium" módszert. Megnehezíti-e ez a körülmény a fantasztikus irodalom további fejlődését? Nem jobban, mint a történelemtudományok tökéletesebbé válása a történelmi regényét. Az irodalom körülbelül úgy viszonylik a tudományhoz, mint a hosszirányú hullámrezgés a harántirányúhoz. A forrás közös, de minden hullám önmagával azonos; tulajdonságai nem másolják a vele határos hullám jellemzőit. A fantasztikus irodalom gyakran alkalmazza az extrapoláció tisztán logikai módszerét ban megjelent például Asimov elbeszélése, A tüzes áradat. Az elbeszélés témája a következő: a hatvanas évek végén, a La Manche-öbölben elsüllyed egy hatalmas tartályhajó. Óriási olajfolt úszik a part felé, amely egy véletlen szikrától lángra kap. Eddig a fantasztikus irodalom. És mi történt a valóságban? 1967-ben a La Manche-öbölben léket kapott egy hatalmas tartályhajó. A kizúduló olaj Anglia és Franciaország partjai felé tartott. Tűz nem tört ki, de a kár óriási volt. Mi lehetett az adott esetben a fantasztikus irodalom technológiája"? (me. A tartályhajók egyre nagyobbak, és minden jel arra mutat, hogy a továbbiakban is növekedni fognak, hiszen nagy hajókkal az olaj szállítása sokkal olcsóbb, mint kisebbekkel. Ha valaki ismerte az 1946-ig elért fejlődési ívet, nagyjából kiszámíthatta, hogy húsz év múlva minden valószínűség szerint milyen tartályhajók megjelenése várható. Ám minél nagyobb a hajó, annál kisebb a mozgási készsége, baleseteknél annál nagyobb a katasztrofális következmények veszélye. Hol következhet be elsősorban a szerencsétlenség? Nyilvánvalóan ott, ahol a hajózás a legnagyobb forgalmú. Ezért lett a cselekmény színhelye a La Manche... A módszer, amellyel a regény témája kialakult, lényegében semmiben sem különbözik a tudományos módszertől. Az sem véletlen, hogy a futurológusok - az egykori elbeszéléstől függetlenül - már a hatvanas években felhívták a közvélemény figyelmét a szuper tartályhajók várható katasztrófáira és az ilyen balesetek következményeire. A fantasztikus irodalom mégis éppen az effajta tudományos metódusrendszerhez kapcsolódik a legkevésbé. A pedáns Jules Verne nyilván nagyon jól tudta, hogy puskalövéssel nem lehet embert küldeni a Holdra, de szerencsére képzeletének ez nem szabott gátat. Az is lehetetlen, hogy a biológus Wells ne tudott volna arról, hogy láthatatlan ember nincsen. És mégis megteremtette Griffint. A tudományos tények ilyen megsértése" nélkül egyáltalán nem lenne vagy pedig nagyon vérszegény volna a fantasztikus irodalom. A hasonló vétségek" kifejezetten a javára válnak, éppen azért, mert irodalmi szabályok szerint fejlődik. Ebben a vonatkozásban egyébként érdekes - ellenkező előjelű - példákat is ismerünk. Amikor például Wells rendkívül fejlett Mars-lakók létezését feltételezte, akkor a korabeli tudomány felfogása sze- 18

20 rint járt el. Ma ez a hipotézis tévedésnek bizonyul. A Garin mérnök hiperboloidjához írt kommentárokban a szakemberek már nemegyszer megemlítették, hogy már elvileg is lehetetlen a hiperboloidhoz hasonló készülék. Ám a lézer megjelenésekor mégis éppen a hiperboloid jutott eszükbe... Wells nem rakétán, hanem antigravitációs hajón küldte a Holdra hőseit. Ez fantasztikum volt, és az is maradt. Azzal a megszorítással, hogy akkor a fantasztikum nem állt ellentmondásban a valósággal, ma viszont igen. Érdekes lenne tudni, hogy mi lesz a helyzet úgy száz év múlva? A rakéta vajon mindig az égitestek közötti közlekedés egyetlen eszköze marade? Gondoljunk csak vissza a felsorolt művekre! Valamennyi él ma is: olvassák, sőt újra és újra elolvassák őket. Morálisan nem avultak el, éppen, mert a jó irodalmat képviselik. Az pedig teljesen másodrendű, hogy beváltak" vagy nem váltak be". Lényegesebb, hogy emberekről szólnak, akik szokatlan, fantasztikus körülmények közé kerültek - arról, hogyan gondolkoznak, éreznek ezek az emberek, hogyan változnak a megváltozott világgal. Ez pedig a mai élet realitása. Ugyanakkor azonban az sem helyes, ha a fantasztikus irodalomban elválasztjuk egymástól a tudományos" és az emberi" elemet. Kézbe vennénk-e ma egyáltalán Verne Nemo kapitány című művét, ha nem találkoznánk lapjain Nemo kapitánnyal? Ugyan. De mi lenne Nemo kapitány a Nautilus nélkül? Semmi. A Nautilus nélkül a regényhősnek nincs élete... A fantasztikus irodalomnak ez a fő sajátossága. Hatásának jellegét Lev Uszpenszkij fogalmazta meg találóan: Hogyan adhatnám vissza, milyen óriási erővel hatott Wells az én emberi fejlődésemre; s bizonyára nemcsak az enyémre! Néha elgondolom, hogy a két világháború Poklában századunk grandiózus társadalmi küzdelmeinek Purgatóriumá-ban, és a tudományostechnikai haladás által megteremtett kétélű - 19 időnként inkább katasztrófára emlékeztető - Paradicsomban sokan közülünk... megfulladtak, elkallódtak vagy kisiklottak volna, ha a bizonytalanságban nem áll mellettünk ilyen Vakvezető....A világot nem magyarázta; felkészített bennünket a hihetetlenségére. Az ő Kevoirjai és Griffinjei utat nyitottak képzeletünkben Planck és Bohr, Dirac és Heisenberg legmerészebb hipotézisei előtt. Az ő Alvója már a tízes években arra késztetett bennünket, hogy válasszunk: a fekete és kék emberek mellé álljunk Ostrog és színes megtorlói ellen. Az eloik és a morlockok feltárták előttünk a emberiség útjának végén tátongó szakadékot, dr. Moreau figyelmeztetett, mi történik majd Buchenwald és Dachau kitűnően felszerelt orvosi «laboratóriumaiban». Kétségtelen, hogy pontos, társadalomtudományos adatok birtokában elmondták ezt nekünk más, százszor tekintélyesebb tanítók is. De amíg ők az Értelemhez folyamodtak, Wells mint művész fordult hozzánk. Ezért válhatott oly sok eltévedt kis Dante Vergiliusává, ezért tudott vezetni bennünket a hatalmas Pokolban, amelynek neve: századforduló. A tömeges olvasótáborral rendelkező fantasztikus irodalom eszközrendszere felvilágosításra éppúgy alkalmas, mint a tudat útjainak aláaknázására. Ezt annál is inkább tudnunk kell, mert a jövőről alkotott elképzelések hatnak a jövőt alakító eseményekre. Ne csodálkozzunk hát, ha Ottawa és Teherán, Mexikó és Oslo, Tokió és Melbourne könyvesboltjait elárasztja az angol-amerikai fantasztikus irodalom. Bevétel is, meg ideológia is egyszerre. Látszatra ma már az ember teljes lelki meghódításáról beszélhetünk. A jelenség azonban bonyolultabb. Fércművek könnyen és gyorsan gyárthatók. Küszöbön álló katasztrófák kilátástalan képeire van szükség? Tessék! A jövő rózsaszín dilijei? Parancsoljanak! De az ilyen művek halhatatlansága - a kérész halhatatlansága. Alkotó Művész nélkül az irodalomnak lehet látszata, de nincs jelen maga az irodalom; beszélhetünk látszólagos hatásról, de nem