Fordította Szántó Judit

Átírás

1

2 Fordította Szántó Judit

3 Az igazság malmai Emlékezések Simon Wiesenthal Európa Könyvkiadó Budapest, 1991

4 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Simon Wiesenthal: Recht, nicht Rache. Erinnerungen, Ullstein, Frankfurt/M. Berlin Editions Robert Laffont. S. A., Paris Hungarian translation Szántó Judit HU ISSN Európa Könyvkiadó, Budapest Felels kiadó Osztovits Levente igazgató Szedte és nyomta a Sylvester-Print Kft. Felels vezet Varró Attila ügyvezet igazgató Készült Szombathelyen, 1991-ben A nyomdai rendelés törzsszáma: 9118 Felels szerkeszt Lendvay Katalin A sorozatot Antal László szerkeszti A védborító és a kötésterv Urai Erika munkája Mszaki szerkeszt Sz. Bodnár Éva Mszaki vezet Miklósi Imre Készült 27,84 (A/5) ív terjedelemben ISBN

5 Elszó Ha az ember nyolcvanéves fejjel könyvel ír, abból indul ki, hogy ez lesz az utolsó. Az efféle meggondolás pedantériára ösztökél: legszívesebben teljes terjedelmében dokumentáltam volna minden egyes ügyet abból a sok százból, amellyel 1945 óta foglalkoztam, mert magam mindegyiket fontosnak tartottam. A közeljövben áll például bíróság elé több ezer rendbéli gyilkosság vádjával Josef Schwammberger, a przemyli gettó parancsnoka, akire nekem sikerült Argentínában rátalálnom. És mégis, az története, hasonlóan száz más történethez, nem szerepel ezeken az oldalakon, mert akkor a könyv háromszor ilyen vastag lenne. Csak azokat az eseteket válogathattam ki, melyeket a legkülönfélébb okokból példaértéknek éreztem néha a nyomozás bonyodalmai miatt, máskor a tettes vagy a tett jellegzetességénél fogva, ismét máskor azért, mert az ügy a jelen szempontjából tekinthet különösen fontosnak. E könyvben munkásságom látványosabbik részérl adok számot, amivel nem azt akarom mondani, hogy ami kevésbé volt látványos, annak kisebb a jelentsége. Megértem, hogy a könyv kiadójának érdekes történetek kellenek számomra azonban halottakról és tettesekrl van szó. További probléma az ilyen jelleg könyvnél, hogy azt a benyomást kelti, mintha a leírt esetekben minden sikerért vagy kudarcért egyedül én felelnék. Ezt részben az egyes szám els személy eladásmód okozza, részben azonban munkám egyik sajátossága biztonsági okok kényszerítenek rá, hogy munkatársaimat csak a lehet leghalványabb vonásokkal ábrázoljam. Ha szigorúan bizalmas információt kapok, mondjuk, Paraguayból, bárki kitalálhatja, hogy ezt nem látnoki képességeimnek köszönhetem, hanem valakinek, aki ott tevékenykedctt, ám ha megnevezem, vagy akár csak elmondom, hogyan jutott adataihoz, veszélybe sodorhatom az illett. Ennek ellenére szeretném megragadni a lehetséget, melyet e legutóbbi könyvem kínál, hogy köszönetet mondjak néhány segíttársamnak. Tudom, hogy az olvasó számára ez érdektelen, de nyolcvanévesen ennyit mégiscsak megengedhetek magamnak; s így e könyv néhány lapját arra szánom, hogy elmondjam ezeknek az embereknek: boldog vagyok, hogy barátaimnak nevezhetem ket. Ausztriában elssorban az izraelita hitközség néhai elnöke, dr. Ivan Hacker és utóda, Paul Grosz tartoznak a fentiek sorába. A katolikus táborból a néhai Friedrich Heer író és filozófus állt hozzám legközelebb kivételes mértékben gazdagította ismereteimet a zsidó-keresztény viszonyról. Többször válthattam szót e tárgyról dr. Franz König bíborossal is, aki a legtöbb katolikus egyházi méltóságnál sokkal világosabban ismerte fel, micsoda bnt vett magára az évszázadok során az egyház a zsidókkal szemben. Valahányszor Ausztriában felersödött az antiszemitizmus, König bíboros mindenkor megtalálta ellene a kell szavakat. A legsúlyosabb helyzetben, amikor Bruno Kreisky a leggyalázatosabban megtámadott, és egy törvényellenes parlamenti bizottság közremködésével el akartak zni az országból, elssorban két újságíró állt mellém: Peter Michael Lingens, a Profil, és Alfred Payrleitner, akkoriban a Kurier, jelenleg az Osztrák Rádió munkatársa. Szolidaritást vállalt velem az osztrák ellenállási mozgalom is, ami fképp elnöke, a szociáldemokrata Bruno Czermak részérl vallott nem csekély civil kurázsira egy olyan idszakban, amikor Kreiskyt Ausztriában jószerivel Isten után az elsként tisztelték. Ám bármily értékesek voltak is e baráti kapcsolatok. Kreisky Ausztriájában néha bizony meglehets magányosnak éreztem magam. Az ilyen pillanatokban sokat ért a tudat, hogy cserébe más országokban több barátom volt és van, mint ahányat itt a legjobb szándékkal is felsorolhatok. Ezek közé számít Izraelben, ahol leányom él, mindenekeltt Gideon Hausner, a Yad Vashem elnöke és az Eichmann-per fállamügyésze, dr. Kermish, a Yad Vashem tudományos

6 vezetje, valamint Chaim Maas újságíró, cikkeim és könyveim héber fordítója, akit negyven éve ismerek. Nagy öröm számomra, hogy izraeli barátaim névsorát közvetlenül követi a Német Szövetségi Köztársaságban él barátaimé. Elsknek említem Heinrich Guenthertet és Adolf Kohlrautzot, akik a Harmadik Birodalom idején megmentették az életemet; hála és csodálat egyaránt fz hozzájuk. Ám munkám során is sok olyan embert ismertem meg a Szövetségi Köztársaságban, akiket ma barátaimnak neveznék. Közéjük tartozik mindenekeltt Rolf Sichting, a stuttgarti törvényszék fállamügyésze, de a nemzetiszocialista bncselekmények ludwigsburgi központi felderít irodájának számos további munkatársa is, kiváltképpen dr. Rückerl és Streim fállamügyész. A Ludwigsburggal való hatékony együttmködés híján újabb eredményeim legtöbbje meghiúsult volna. Barátom és segíttársam volt a néhai kiadó, Axel Cäsar Springer is, akinek a zsidósággal és Izraellel szembeni magatartását még legélesebb szavú bírálói is mindenkor a legnagyobb tisztelettel nyugtázták. Helmut Kohl szövetségi kancellár segítkészségérl e könyv lapjain többször is szó lesz ban beléptem az ellenállási harcosok és deportáltak akkor újjáalakult szervezetébe, és így megismerkedhettem a szervezet elnökével, Albert Guerisse belga tábornokkal. A szervezet más tagjai is rászolgáltak csodálatomra, elssorban Hubert Hallin ftitkár és Madeleine Fourcarde, a francia ellenállás hsnje, továbbá a dániai Bjarke Schou ezredes. Wolfgang Müller ezredes a Szövetségi Köztársaságból vagy Riquet atya, a párizsi Notre- Dame papja, aki fogolytársam volt a mauthauseni koncentrációs táborban ben ismerkedtem meg Párizsban Charles Ronsackal, aki akkoriban az Opera mundi nev irodalmi ügynökség igazgatója volt. beszélt rá, hogy könyvet írjak tevékenységemrl; így született meg els könyvem A gyilkosok közöttünk járnak címmel. Azóta nemcsak írói munkásságomat gondozza az együttmködésbl bensséges baráti kapcsolat született, s ezért ebben az újabb könyvemben szeretnék köszönetet mondani Charles-nak. Se szeri, se száma azoknak, akik irodánkat anyagilag támogatták. Valamennyiüknek hálával tartozom, ám egyes esetekben az anyagi segítség alapján kölcsönös barátság alakult ki. Els, linzi irodánk például csak azért mködhetett, mert dr. Israel Silberschein Svájcból havonta átutalta posta- és telefonköltségeink fedezetét. (Késbb aztán a Szövetségi Köztársaságtól rendszeres jóvátételt kaptam, és az említett kiadásokat ennek az összegnek egy részébl fedeztem.) Új bécsi irodánk megalapításának költségeit kezdetben rövid idre a Zsidó Hitközségek Szövetsége és a bécsi hitközség fedezte. Késbb Hollandiából érkezett dönt jelentség támogatás: Thom Roth, Simon Speijer és Hans Jacobs létrehozta a Wiesenthal-alapítványt, s a kormány engedélyezte, hogy az alapítványnak felajánlott adományokat az érintettek leírhassák adójukból. Immár huszonöt éve kapunk munkánkhoz havonkénti anyagi támogatást Hollandiából. A. Stempels, aki hosszú éveken át volt az alapítvány elnöke, az elmúlt évben sajnos elhunyt, és így már nem olvashatja ezeket a sorokat. Utódául Lou de Jong professzort, az ismert történészt s a Rijksinstitut voor Oorlogsdokumentatie korábbi igazgatóját nevezték ki, akihez évek óta ugyancsak szoros munkakapcsolat fz, akárcsak a Rijksinstitut igazgatóhelyetteséhez, Ben Sijes professzorhoz, aki nemcsak egyik tanácsadóm, hanem személyes jó barátom is volt sajnos is meghalt néhány évvel ezeltt. Az rt, mely utána maradt, senki be nem töltheti. Köszönetem azonban nemcsak egyes hollandiai barátaimat illeti, hanem az egész holland lakosságot: azt hiszem, ekkora érdekldés sehol másutt nem kísérte munkámat. Az érdem elssorban Jules Hufé, aki több holland kommunikációs eszköz becsi tudósítójaként újra meg újra hírt adott az általam feldolgozott ügyekrl. Több ilyen ügyben maga Jules Huf is végzett értékes kutatásokat, és megbízható barátom volt minden helyzetben. Szívélyes kapcsolatunkat

7 még a Waldheim-ügy sem ronthatta meg, noha ebbéli álláspontomat számos holland, így Huf sem tudta megérteni. Amit Hollandiában a Wiesenthal-alapítvány, ugyanazt jelenti az Egyesült Államokban a Jewish Documentation Center. Ez az alapítvány is jogot kapott rá, hogy a számlájára befizetett adományokat ki-ki leírhassa az adóból. Az intézmény kezdeményezje és lelke Hermann Katz volt, aki New York-i cége épületében irodát is bocsátott a központ rendelkezésére. A JDC-tl folyamatosan kapott pénznek köszönhetjük, hogy költséges kutatások egész sorát bonyolíthattuk le a tengeren túl is; enélkül az ilyesmire aligha lett volna módunk. New Yorkból érkezett az a hétezer dollár is, amelyet a Franz Stangl treblinkai parancsnok hollétére vonatkozó információért kellett kifizetnem. Hermann Katz 1977-ben elhunyt: tisztségét ügyvédje és a New York-i iroda társalapítója, Martin Rosen vette át. Az én családomat kiirtották a nácik, és rokonom alig maradt: ezért egyszer azt mondtam Martinnak, milyen szép is lenne, ha az ember maga válogathatná össze az új családját. Ebben az esetben t választanám fivéremnek. Hát így lettünk testvérek, Martin meg én. Els amerikai barátom katona volt, a neve Jakob Katzmann, és 1945-ben ismertem meg, közvetlenül a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulása után, amikor épp a megmaradt zsidó foglyokat gyámolította. Jakob, a feleségem meg én immár négy évtizede vagyunk jó barátok, és e barátság révén idnként a munkában is találkoztunk: Jakob a zsidó munkásmozgalmi szövetség ftitkára volt, késbb pedig tagja lett a cionista világszövetség végrehajtó bizottságának. Ez id szerint a felnttoktatásnak szenteli idejét a New York-i népfiskolákon: fiataloknak adja tovább, amit a holocaustról tud. Az évek során Amerikában számos más barátra is szert tettem. Közülük még kettt említenék: két ügyvédemet, Martin Mendelssont Washingtonból és Gerald Bendert Chicagóból. Mindkettjük támogatására mindenütt és mindenben számíthatok. Végezetül röviden kitérnék a nevemet visel Los Angeles-i Holocaust Centerre. Ezt a megtiszteltetést Marvin Hier rabbinak, Roland Arnalnak, valamint a Belzberg fivéreknek, a Yeshiva University képviselinek köszönhetem. A kaliforniai Simon Wiesenthal Center több mint tíz éve végez felvilágosító munkát, támogat tudományos programokat, és kivált az amerikai ifjúsággal keresi a kapcsolatot. Egyebek között így jött létre a Népirtás cím dokumentumfilm, amely 1983-ban elnyerte kategóriája Oscar-díját ben a kaliforniai szenátus és képviselház ötmillió dollárt adományozott, hogy a Simon Wiesenthal Center keretében létrejöjjön a tolerancia múzeuma. Tudom, hogy a megfelel név az intolerancia múzeuma lenne, hiszen itt fképp az üldözés példáit szemléltetik. Ám a kiállítás egyik részlege az ellenállással foglalkozik mert az üldöztetés borzalmas korszakában erre is akadt példa jócskán. Én pedig, hiába, optimista vagyok, és hiszek benne, hogy az intolerancia csak életünk egyes szakaszaiban válhat uralkodóvá a végs gyzelem a toleranciáé lesz. Bécs, szeptember Simon Wiesenthal Ui. A könyv írásában szívvel-lélekkel közremködött két titkárnm, Rosa-Maria Austraat és Maggie Glecer, akiknek ezért köszönetet mondok.

8 1 / Önarckép helyett Nem tudom, az emlékezések szó pontosan jelöli-e meg könyvem mfaját, hiszen amit magánéletemrl elárul, érdektelen. Ns vagyok, van egy leányom és vannak unokáim számomra mindennél fontosabbak k, de a nyilvánosság számára érdektelenek. Az én életem csak a nemzetiszocializmussal való összefüggésében érdekes: túléltem a holocaustot, és megkíséreltem életben tartani a holtak emlékét. Nyolcvan évemmel egyike vagyok az utolsó él tanúknak, és ha írok, csak ebbéli minségemben, mint tanú teszem. A magam bemutatását rábíztam több évtizedes barátomra, Peter Michael Lingensre, aki dolgozott egy ideig az irodámban; azt hiszem, kevesen ismernek olyan jól, mint. Úgy érzem már amennyire ezt az ember maga megítélheti, lényegében találó képet fest rólam. Peter Michael Lingens: Kicsoda Simon Wiesenthal? Még él, de már életében képes magazinok visszatér figurájává vált mint Eichmannvadász : nem is ember, inkább név, melyet mások töltenek meg érzelmeikkel. Ezek az érzelmek Ausztriában és Németországban merben mások, mint, mondjuk, Franciaországban vagy az Egyesült Államokban. Míg Simon Wiesenthalban a szabad világ a nagy igazak egyikét látja, osztrák honfitársainak legtöbbje szerint könyörtelen bosszúálló. Külföldön egyike a legnagyobb megbecsülést élvez osztrákoknak ötszörös díszdoktor, az Oranje-rend parancsnoka. Commendatore della Repubblica Italiana, a Francia Becsületrend lovagja, a Német Szövetségi Köztársaságban megkapta a nagy szövetségi érdemkeresztet a szalagon, az amerikai kormánytól pedig a kongresszusi aranyérmet, hogy csak a legfontosabbakat említsem, magában Ausztriában azonban évtizedeken át megbélyegzett embernek számított. Az elfojtott (s épp ezért hevesen tagadott) rossz lelkiismeret a bécsi Rudolfsplatzon, majd a Salztorgasséban, parányi irodájában dolgozó öregembert az irgalmat nem ismer nácivadász démoni vonásaival ruházza fel. Srn változó munkatársi gárdája ügynökhálózattá lép el. Dokumentációs központjából, amely hosszú évekig arra kényszerült, hogy gazdag amerikai zsidóktól kolduljon, idegen hatalmakkal konspiráló, kimeríthetetlen anyagi forrásokból bségesen merít szervezet lesz. Ellenfelei és ilyenek bizony jócskán vannak hol azt hajtogatják, hogy az égvilágon semmi köze nem volt Eichmann letartóztatásához, hol meg éppenséggel Eichmann-vadásznak keresztelik el, és úgy vélik, természetfölötti képességekkel rendelkezik a háborús bnösök bekerítéséhez: valóságos zsidó James Bond, szekrénye tele titkos dossziékkal, könnyszerrel hozzáfér a legrejtettebb páncéltermekhez, és a föld bármely pontján irgalmatlanul lecsaphat áldozatára. Elvégre a démonokhoz (legyenek bár istenek vagy ördögök ) hozzátartozik, hogy mindenütt jelen lévk, mindentudók és mindenhatók. Hogy milyen Simon Wiesenthal a valóságban, arra voltaképpen senki nem kíváncsi, mert végül bosszúálló istenségbl netán még emberré válhatnék. A férfi, aki Bécset választotta új hazájául, az Osztrák Magyar Monarchia keleti peremén, Buczacz városkában született (idevaló Sigmund Freud családja is Wiesenthal anyósa Freud lány volt). A legtöbb zsidó javarészt nem zsidó környezetben, vagy épp ellenkezleg gettóban ntt fel, Buczacz lakosainak többsége viszont zsidó volt: hatezer zsidóval mindössze kétezer lengyel és ezer ukrán állt szemben. Így az itteni zsidókban egészen más öntudat fejldött ki: nem k voltak az utolsók (hanem inkább az ukránok), büszkék lehettek zsidó származásukra. A többi zsidóval ellentétben, akinek a megaláztatás már második természetévé vált, egy Wiesenthal-szabású férfi számára a Harmadik Birodalomban elszenvedett fizikai

9 gyötrelmeknél sokkal fájdalmasabb volt a lealacsonyítás. soha nem tudta a maga zsidóságát úgy értelmezni, mint valamit, amibl ki kell bújni ellentétben, mondjuk, nagy osztrák ellenlábasával, Bruno Kreiskyvel. Másfell az zsidóságától mindig távol állt, hogy egy kiválasztott nép tagjának érezze magát. Wiesenthal zsidó és számára ez magától értetd tény. Buczaczban szinte valamennyi zsidó család vallásos volt, így az övé is és mindben élt valamelyes vonzalom az akkoriban ismét felvirágzó sajátos, keleties miszticizmushoz. Galícia a csodarabbik földje volt. A rabbi inkább bölcs volt, mint pap, és jog meg igazság dolgában a legfbb tekintély. Minthogy a zsidókat szinte mindig és mindenütt náluk ersebbek vették körül, az egymás közötti konfliktusokat, amennyire csak lehetett, kerülniök kellett. Ahogy megrizték atyáik szigorú nemi erkölcsét (ez váltotta ki aztán Sigmund Freud lázadását), úgy maradt kemény és pontos az igazságról alkotott felfogásuk is. Simon Wiesenthal gyakran mesél egy házról, amely eltt gyerekkorában elvezették. Az ablak mögött ül férfi évek óta nem beszélt, és csak a legszükségesebb táplálékot vette magához. A néma, ahogy nevezték, hajdanában összeveszett feleségével, és a végén így kiáltott rá: Te égetnivaló! Még aznap éjjel anélkül, hogy neki része lett volna benne leégett a háza, és az asszony a lángok közé veszett. A férj elment a rabbihoz, és elmondta, mi nyomja lelkiismeretét, a rabbi pedig úgy ítélt, hogy életében egyetlen szót sem szólhat többé, és szüntelenül imádkoznia kell, hogy bne megbocsáttassék. Ez a misztikus igazságfelfogás Wiesenthalban mind a mai napig él. Az a bvebben nem indokolható meggyzdés fti, hogy bn és bnhdés minden ember életében egyensúlyban van, s ez a meggyzdés fejezdik ki szavajárásában: Az életben mindennek ára van. Szerinte a bnt nem lehet eltörölni; azt csak a bnhdés válthatja meg. A kett elválaszthatatlanul összetartozik. Wiesenthal értelmezése szerint bnhdött Albert Speer, Hitler fegyverkezési minisztere. nem iparkodott kivágni magát, holott a nürnbergi per valamennyi vádlottja közül alighanem tehette volna meg a legkönnyebben. Azt mondta: részem volt a haszonban, a kárt is vállalni akarom. És kapott is húsz évet, aminél súlyosabb büntetés nála sokkal vétkesebbeket sem ért. De Speer tudta: bnének ez a büntetés felel meg. Wiesenthal ugyanakkor kifinomult érzékkel méri a bnt, csakúgy, mint a bnhdést. Nem a méreteket tekinti, hanem a tartalmat. Szemében gyilkosnál is bnösebb az az ember, aki nem követett el semmiféle bncselekményt, éppen csak levelezlapokat írt. Az illet, egy linzi vasutas, postai tisztviselnt vett feleségül. Az asszony negyedrészben zsidó volt, de a házasság megoltalmazta volna csakhogy a férfi elvált tle. A válás napjától kezdve aztán naponta levelezlapokat írt neki, volt úgy, hogy egyszerre tízet is, amelyekben szidalmazta, gyalázta a nt, vagy antiszemita újságkivágásokat ragasztott fel a papírra. Nyílt levelezlapokról volt szó; az elvált feleség minden kolléganje elolvashatta ket. A háború után Wiesenthal üldöztetési igazolványt állított ki az asszonynak, aki magával hozta a bizonyítékot. Két férfi cipelte utána a lapok ezreivel megtömött ládát. Wiesenthal: Ezt a kínzást a kínaiak is megirigyelhették volna. Azt akarom, hogy a férfit minden áldott nap úgy égesse a lelkiismerete, mint a tz. Bármit képzel is a német és az osztrák közvélemény, Wiesenthal kínosan ügyel rá, hogy minden tettet a körülmények összefüggésében vizsgáljon. Ha valaki egy találomra összeállított kivégzosztag tagjaként tíz zsidót ltt agyon, bne az szemében kevesebbet nyom a latban, mint azé, aki parancs és mindennem kényszer nélkül verés közben összetörte egy fogoly csontjait. És semmilyen SS-pofon nem háborította fel Wiesenthalt úgy, mint az, amelyet egy lengyel lágerírnoktól kapott néhány nappal a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulása után mert itt az antiszemitizmus mködött tovább olyasvalakiben, aki pontosan tudta, hogy mit szenvedtek a zsidók Hitler alatt.

10 Amikor az amerikaiak a pofozkodót nyilvános bocsánatkérésre kényszerítették, és az összegylt foglyok eltt kezét nyújtotta Wiesenthalnak, mozdulatlan maradt: A bocsánatkérést elfogadom, de kezet nem foghatok veled. Simon Wiesenthal nem könnyen bocsát meg, és ennyiben megfelel a közhit sablonjának. Engesztelhetetlensége nem annyira intellektuális ehhez túl okos, és sokkal differenciáltabban értelmezi a bnösséget, semhogy a neheztelés elbb-utóbb el ne csituljon benne. Inkább érzelmi szempontból hajthatatlan: nem adja ajándékba a bocsánatot, legföljebb kicseréli, átváltja a megfelel bnhdésre. Wiesenthal sokat küszködött a megbocsátás problémájával; erre gondol, amikor feldolgozatlan múltjáról beszél. Legjobb könyvében, A napraforgóban (amelyet Franciaországban az év könyvének választottak) elmondja egy háborús élményét, melyben ez a kérdés kivételes önkritikus élességgel vetdik fel. Akkoriban egy tábori kórházba rendelték munkára. Egyszer csak érte jött egy ápolón, és a haldoklók kórtermébe vezette. Egy SSkatona viaskodott a halállal. Megragadta Wiesenthal kezét, és gyónni kezdett. A halálfélelem szorításában elmondta, micsoda iszonyatos bntetteket követett el a zsidók ellen. Amikor elbeszélése végére ért, arra kérte az ágya mellett némán ül zsidó kényszermunkást, bocsásson meg neki. Wiesenthal felállt, és egyetlen szó nélkül kiment. Késbb felkereste a halott anyját; de az asszonynak, aki mindent elveszített, egyetlen szót sem árult el fia tetteibl. Hasonló helyzetben lehet másként is cselekedni. Lengyelországban a kommunisták a háború után egész sor egykori KZ-foglyot vetettek börtönbe, mert azok az új diktatúra alatt sem akarták befogni a szájukat. Néhányukat, köztük egy nt is, halálra ítélték ban ez a n a halálraítéltek traktusában várta kivégzését, amikor egy napon zuhanyozni vitték. A felügyelk bevezettek egy másik nt: az osztrák Maria Mandlt, a birkenaui ni tábor leghírhedtebb, legbrutálisabb felügyelnjét. A két n meztelenül állt a zuhany alatt, és kerülte egymás tekintetét. Egyszer csak Mandl közelebb lépett, és csak ennyit mondott: Meg tud nekem bocsátani? A lengyel n aki késbb kegyelmet kapott így beszéli el a folytatást: Ott álltunk két meztelen n, aki a halálra várt. Tudtam, hogy azok, akikkel Mandl kegyetlenkedett, nem fogják hallani a válaszomat. Ezért hát azt mondtam: Igen. Wiesenthal ismeri ezt a két lehetséget, és mindmáig bizonytalan, vajon maga a jobbikat választotta-e. Ez a bizonytalanság olyan ers benne, hogy könyvéhez, A napraforgóhoz körkérdést mellékelt erkölcsileg mérvadónak tekintett személyiségektl kért véleményt, hogy helyesen járt-e el. Az ennek nyomán Franciaországban és számos más országban kibontakozó vita heteken át betöltötte a legfontosabb újságok hasábjait, végül is eldöntetlen maradt. Wiesenthal ma úgy érzi, egy norvég parasztasszony hozzászólásában találta meg a választ: Azt kellett volna mondania: imádkozzék Istenhez bocsánatért, és Isten majd megbocsát. Wiesenthal ma már nem vallásos, gyakorló zsidó. Ám míg nemzedékének számos tagja az asszimiláció vonzásában észrevétlenül levetette népe hitét, Wiesenthal megrizte a maga számára a zsidó vallás etikai alapjait, s mint zsidó büszke rájuk. Amikor szemtanúja volt, hogy egy rabbi kölcsönadja egy-egy tál levesért fél órára az imakönyvét fogolytársainak, megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát zsinagógába. Errl barátai a háború után lebeszélték, az egyetlen érvvel, amelyet el tudott fogadni: Miért csak azokat látod meg, akik elvettek, s nem azokat, akik adtak? Ez az érv a kollektív bnösség elve ellen szólt. Wiesenthal számára inkább történelmi jelenség a cionizmus is, holott esetenként felróják neki, hogy részt vesz a cionisták világméret összeesküvésében. Úgy véli, a cionizmus a zsidóságnak azt a reményét fejezte ki, hogy végre hazára leljenek, ám ez a reménység Izrael állam megalakulásával immár valóra vált, és most új formákat kell találni számára. Ám Bruno Kreiskyvel, ezzel az ugyancsak nem vallásos és nem cionista, asszimilált zsidóval ellentétben Wiesenthal rokonszenvet táplál népe vallásos és nacionalista érzülete iránt, mert úgy véli, ez hozzátartozik ahhoz, ami a zsidóságot összeköti: a közös sorshoz, mely az

11 Egyiptomból való kizetéstl a középkori pogromokon át Auschwitzig terjed. Aki zsidó, az magában hordozza az üldöztetés egy részét, és a részekbl áll össze az egész. Ha Auschwitz eltt talán még meg lehetett is tagadni a zsidósággal való sorsközösséget Auschwitz után ez elképzelhetetlen. Hogy meggyzdését érthetbbé tegye, Wiesenthal szívesen idézi egy amerikai zsidó fiatalember szavait; az illet az agnoszticizmus szellemében nevelkedett, de a háború után tudatosan törekedett rá, hogy apái hitét megújítsa magában, mert azok után, amiket velük mveltek, mindent el akarok követni, hogy ersebben kötdjem hozzájuk. E háttér ismerete teszi érthetvé Wiesenthal konfliktusát Bruno Kreiskyvel, melyet könyvében részletesen bemutat. A nézeteltérés érzelmi töltetét így foglalja össze egyetlen mondatban: Kreisky megtagadta a zsidó sorsközösséget, és az ilyen ember az én szememben dezertr. Két igaz ember A galíciai zsidók sorsára nagy hatással volt a brutális oroszországi antiszemitizmus: Buczacz tele volt olyan emberekkel, akik hajszál híján menekültek meg az orosz pogromokból. Ehhez képest az Osztrák Magyar Monarchiát és kivált a császár személyét a megszépít messzeségbl a zsidók pártfogójának és védelmezjének tekintették. Amikor 1915-ben, az els világháború viharában a kozákok Buczaczba is betörtek, Wiesenthal édesanyja két fiával együtt oda menekült, ahol a zsidók biztonságban érezhették magukat: vagyis Bécsbe. Simon Wiesenthal két évig a báuerlgassei népiskolába járt. Apja, akinek keresked volt a foglalkozása, bevonult, és elesett az orosz fronton ben az oroszok kivonultak Galíciából, és az elmenekült zsidók seregestl tértek vissza otthonukba; köztük volt a Wiesenthal család is. Galíciában kikiáltották a rövid élet nyugatukrajnai köztársaságot, majd a területet a lengyelek szállták meg, egészen a lengyelorosz háborúig. A városka jóformán hetenként cserélt gazdát, s a bolsevik csapatok durvaságát csak Petljura ukrán lovasságáé múlta felül. Egy részeg ukrán egyetlen kardcsapással csontig felhasította a tizenkét éves Wiesenthal combját; a hosszú forradást mindmáig viseli. És máig él benne a felismerés, amely késbbi cselekedeteit meghatározta: a vadállatiasság nem egyetlen nép eljoga. Munkája révén Wiesenthal újra meg újra az osztrák és német háborús bnösökre irányította a világ közvéleményének figyelmét ám mindvégig tiltakozott az ellen, hogy e két nemzetet a Gonosz kiválasztott népévé bélyegezze. Izraelben nagy felzúdulás fogadta a gettóharcosok kibbucában tett kijelentését: az szemében az osztrák vagy a német fiatalok se nem jobbak, se nem rosszabbak az izraeli fiataloknál. Ha a bécsi zsidó hitközség rosszallással tekint Wiesenthalra, ez részben annak tudható be, hogy azokat a zsidókat, akik a Harmadik Birodalom idején bemocskolták kezüket, éppoly kérlelhetetlen szigorral üldözi, mint az SS-eket. A bnösséget nem lehet kétfajta mértékkel mérni. Amikor 1961-ben az Eichmann-per során Friedrich Karl Kaul, a Kelet-Berlinbl érkezett megfigyel hangulatot akart kelteni Nyugat-Németország ellen, Wiesenthal egy viharos sajtókonferencián elvitatta tle a felszólalás jogát. Ma már ismerjük Sztálin bneit is. Hogy feltárult-e már elttünk minden tény, nem tudhatjuk. Azt azonban tudjuk, hogy akárcsak Hitler idején, sok ezren voltak Sztálin mellett is a cinkosok, akik a titkosrendrség tagjaként vallomásokat csikartak ki; vagy a titkos bíróságokon sokéves ítélettel sújtottak számukra teljesen ismeretlen, soha nem is látott vádlottakat, mint ahogy voltak embertelen lágerparancsnokok is, akik bnösen kegyetlenkedtek a foglyokkal. Ameddig dr. Kaul vagy a keleti tömb államainak egyéb képviseli nem számolhatnak be arról, hogy az NKVD-n, a

12 bíróságokon, a táborparancsnokságokon mköd bnrészesek ezreit is elítélték, addig a keleti tömb képviselinek nincs joguk németeket vádolni. Miközben az ellenállás számos harcosa folyvást a fasiszták antiszemitizmusáról papol, hogy a kommunistákéról ne kelljen tudomást vennie, Wiesenthal már hosszú évek óta pellengérezi ki a Szovjetunió új (és régi) antiszemitizmusát. (Ebben a könyvben is több fejezetet szentel e tárgynak.) Emiatt a keleti tömb ádáz uszító hadjáratba fogott ellene. A lengyel titkosszolgálat egész sor hamisítványt prezentált, melyek a cionizmus és a CIA ügynökének, továbbá náci kollaboránsnak állították be. Ezek az irományok Ausztriába is eljutottak, ahol is az osztrák államrendrség gondosan lefordíttatta, Otto Rösch akkori belügyminiszter pedig saját páncélszekrényébe zárta ket. Amikor Wiesenthal 1975-ben rámutatott, hogy Friedrich Peter, a Szabadság Párt akkori vezetje és Bruno Kreisky egyik legközelebbi bizalmasa a nemzetiszocialista idkben egy gyilkos különítmény tagja volt, az osztrák szövetségi kancellár összeszedte a lengyel titkosszolgálat érvgyjteményét, és ezzel támadt Wiesenthalra: Állítom, hogy Wiesenthal urat bizonyíthatóan egészen másfajta kapcsolat fzte a Gestapóhoz, mint engem. Az én viszonyom hozzájuk egyértelm volt, engem ugyanis letartóztattak, a foglyuk voltam, kihallgattak. Wiesenthal úr, legjobb tudomásom szerint, merben más kapcsolatban állt velük. Kreisky tehát a Gestapo besúgójának becsmérelt egy olyan embert, aki féltucatnyi koncentrációs tábort járt meg. Az, hogy Wiesenthal túlélte a Harmadik Birodalmat, valójában csodák egész láncolatának köszönhet, és csak aki figyelembe veszi, miféle véletlenek mentették meg újra meg újra a biztos haláltól, az értheti meg azt a sorsszer elkötelezettséget, amellyel a holtakat szolgálja. Kálváriája 1941 júniusában kezddött, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Egy hét múlva az utolsó orosz is elhagyta Lemberget, és felbukkantak az els német egyenruhák a mundért ukrán kisegít csapatok öltötték fel, ezek három napon s három éjszakán át tartó pogrommal ünnepelték meg visszatérésüket. Az akcióban hatezer zsidó lelte halálát július 6-án délután az addig egy pincében rejtzköd Simon Wiesenthalt is letartóztatták, és mintegy száz ügyvéddel, orvossal és tanítóval egyetemben a Brigidkibörtönbe hajtották. Ott megparancsolták, hogy a zsidók álljanak fel több sorban arccal a falnak, kezüket a tarkón összekulcsolva. Mindegyikük mellett üres faláda állt. Az els sor bal szélérl indulva egy ukrán egymás után ltte agyon az embereket, két segítje pedig a készenlétben álló ládákba dobta a holttesteket. Ezután a ládákat elcipelték. És ez így ment egy teljes délutánon át. Egyszer csak megszólaltak a templomi harangok, és valaki felkiáltott: Egyelre elég volt. Vecsernyére harangoznak. A lövöldözés abbamaradt. Wiesenthaltól tízméternyire. A következ emléke egy rávetül éles fénykör, s a mögötte megszólaló lengyel hang: De Wiesenthal úr, hát maga mit keres itt? Wiesenthal ráismert egykori, Bodnar nev elmunkására; polgári ruhát viselt, s az ukrán kisegít rendrök karszalagját. Még ma éjjel ki kell juttatnom innét. Bodnar azt mesélte az ukránoknak, hogy az elfogott zsidók között szovjet kémre bukkant, akit majd elkísér az illetékes rendrfnökségre. Valójában a saját lakására vitte vissza Wiesenthalt, abból a meggondolásból, hogy azt egyhamar talán nem kutatják át újra. Ez volt Wiesenthal els megmenekülése. Eközben megérkeztek az igazi német csapatok is, de k nem ldöztek olyan eszelsen. Ám a zsidóknak csakhamar le kellett adniok lakásukat, hogy a gettóba költözzenek.innen Wiesenthalt és feleségét a j anowskai koncentrációs táborba vitték, édesanyja pedig a gettóban maradt derekán a Wiesenthal házaspárt a koncentrációs táborból kényszermunkára vezénylik, a keleti vasúti javítómhelybe.

13 Ausztriában él ma egy ember, aki boldognak-boldogtalannak ajánlgatja szenzációs híranyagát: eszerint Simon Wiesenthal a németeknek dolgozott, s így sikerült megmentenie életét. Wiesenthal könyveiben részletesen leírja a történteket. Feleségét egy mozdonygyárba osztották be, ahol sárgaréz alkatrészeket fényezett, míg neki magának az a feladat jutott, hogy a zsákmányolt mozdonyokra horogkeresztes birodalmi sasokat pingáljon. Májusban, egy prágai merénylet következtében, meghalt Reinhard Heydrich, a Gestapo fnöke. Megtorlásképpen valamennyi megszállt területrl tömegesen deportálták a zsidókat a lengyelországi megsemmisít táborokba. Augusztusban az SS a lembergi pályaudvaron öreg zsidóasszonyokat rakott fel tehervagonokra. Egyikük Simon Wiesenthal akkor hatvanhárom éves anyja volt. A beleci megsemmisít táborban halt meg. Nem sokkal ezután felesége anyját saját háza eltt, a kapuhoz vezet lépcsn ltte agyon egy ukrán kisegít rendr. Wiesenthal, aki a vasúti javítómhelyben viszonylag szabadon mozoghatott, megkísérelte, hogy megmentse a feleségét. Kapcsolatba lépett a lengyel ellenállás harcosaival, akik a pályaudvar felrobbantására készültek; megígérte, hogy átadja nekik a pályaudvar tervrajzait, ha feleségét megszöktetik és ellátják hamis papírokkal. Az üzlet létrejött. Wiesenthal csak a háború után jó néhány hónappal talált rá feleségére, kalandos körülmények között. Ma Bécs peremén, egy sorházban élnek ban született meg egyetlen gyermekük, Paulinka. Soha senki nem akart még olyan tudatosan gyereket, mint mi ketten. Ma már Paulinka is férjnél van. Simon Wiesenthal mindig magánál hordja három unokája fényképét; homokos tengerparton játszanak, az izraeli napsütésben. Ha akkor valaki azt mondja, hogy ezt még megérem, hát bolondnak nézem. Mialatt Cyla Wiesenthal, akit szke haja remekül álcázott, ekképp átvészelte a náci korszakot, Simon Wiesenthal, hála építészeti tanulmányok során iskolázott rajzkészségének, horogkereszteket és jelszavakkal díszített transzparenseket festett a vasúti javítómhelyben. A kollaborálás, amit Bruno Kreisky teljes komolysággal a szemére vet, valóban tény, csak épp nem Wiesenthal kollaborált a németekkel, hanem megfordítva: két nemzetiszocialista sietett Wiesenthal segítségére. A keleti vasúti javítómhely igazgatója egy Heinrich Guenthert nev német vasúti tisztvisel volt. Ugyancsak német volt Wiesenthal közvetlen felettese is: Adolf Kohlrautz ffelügyel. Ám minél több idt töltöttek Lengyelországban, annál inkább kinyílt a szemük. Kohlrautz odáig ment, hogy Wiesenthal jelenlétében egyszer olyasmit mormolt: egyszer még majd valamennyiüknek szégyenkezniük kell azért, amit az SS itt mvel. A kényszermunkásokon kívül ötven német vasutas is tartozott alájuk, és k ketten saját hatáskörükben hajthatatlanul ragaszkodtak hozzá, hogy a zsidókkal tisztességesen kell bánni. Tudniillik még a Harmadik Birodalomban sem adták hivatalos parancsba, hogy a zsidókat verni, köpdösni vagy éheztetni kell. Csakhogy április 20-án befellegzett a poklokon belüli kis csodának. Hiába tiltakozott Guenthert és Kohlrautz: Wiesenthalt és még három társát kora reggel elhurcolták, és koncentrációs táborba vitték. Az SS nagyszabású zsidóáldozattal akarta megülni a Führer születésnapját. Mintegy húsz embert szemeltek ki agyonlövésre. A két szögesdrót kerítés között két méter széles folyosó húzódott: ott kellett felsorakozniuk. A folyosó végén homokgödör tátongott; egymás után ennek peremére szólították ket. Simon Wiesenthal immár életében másodszor várt a halálra, akár az orvosnál: Kérem a következt (Halálfélelmérl e könyv els fejezetében ad számot.) Való igaz: mindmáig bntudat gyötri, amiért ismét megmenekült ezúttal egyetlenként. Persze e bntudat okai némiképp mások, mint ahogy Kreisky látja. Miért éppen én? ez az a kérdés, amelytl Wiesenthal több mint négy évtizede nem tud szabadulni. Ha százezreket legyilkoltak miért éppen én maradhattam életben? A tény ellentmond misztikus igazságfelfogásának, hiszen semmit nem tett azért, hogy éppen maradjon életben. Ez a

14 bntudat a kulcsa jelenlegi tevékenységének. Amikor hajdani gyilkosokat az igazságszolgáltatás kezére adja, úgy érzi, ezzel a teljesítménnyel utólag igazolja hajdani megmenekülését. Wiesenthalt olyan németek mentették meg, akiknek zsebében ott lapult a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagsági könyve. Guenthert megbízásából Kohlrautz bement a táborba, és visszakövetelte a parancsnokságtól az mázolóját. Mint kifejtette: még a délutáni ünnepségig feltétlenül el kell készülnie egy hatalmas, fehér, horogkereszttel díszített transzparensnek. Wiesenthalt kiemelték a folyosóról, és visszavitték a vasúthoz. Idejében be is fejezte a transzparens feliratát: Köszönet a Führernek! Amikor Paulinka lánya 1965-ben férjhez ment, a nácivadász Heinrich Guenthertet is meghívta az esküvre. Az a tény, hogy életét két nemzetiszocialista mentette meg, legalább annyira meghatározta Simon Wiesenthal gondolkodását, mint az, hogy más nemzetiszocialisták viszont az életére törtek. Ez a két ember a bizonyság rá, hogy a Harmadik Birodalmat tiszta kézzel is át lehetett vészelni. k bizonyítják, hogy kollektív bnösség nem létezik. Az az ember, akit (igaz, csak Ausztriában) a kollektív bnösség meghirdetésének vádjával illetnek, szabadulása els napjától szóban és írásban elszántan küzdött e tézis ellen. Alig van olyan jelentsebb cikke vagy beszéde, amely ne utasítaná el közvetve vagy közvetlenül ezt a felfogást. Amikor vallásos izraeliek újra meg újra azt hangoztatták eltte, hogy a németek és az osztrákok örökre beszennyezdtek, Wiesenthal, aki amúgy elég takarékosan bánik a vallási párhuzamokkal, még a Bibliát is igénybe vette. Ábrahám vitája Istennel Szodoma és Gomorra megsemmisítésérl mint mondja valójában nagyszabású példabeszéd a kollektív bnösség ellen: már egy maroknyi igaz is megválthatta volna a várost a pusztulástól. maga pedig személyesen is ismer legalább két igaz embert és számtalan továbbiról van tudomása. Nem sokkal a háború után Wiesenthal még az amerikaiaknál dolgozott a zsidók között szárnyra kapott az a hír, hogy egy Beck nev SS-Untersturmführer (hadnagy) a dachaui amerikai internálótáborban várja a perét, holott az illet tisztességesen bánt a foglyokkal, Wiesenthal minden dolgát félbehagyva tanúvallomásokat kezdett gyjteni Beck tisztességes magatartásának hitelesítésére. E vallomások alapján Becket felmentették. Amikor 1943-ban az SS hozzálátott, hogy a még életben lév zsidó kényszermunkásokat is deportálja a munkahelyekrl, a náci Kohlrautz menekülésre biztatta Simon Wiesenthalt: Mire vár még? Ezután a német egyetlen szó nélkül átadott mázolójának egy kilépési engedélyt: eszerint különböz, a festéshez szükséges anyagokat kellett volna beszereznie a városban. Kíséretül egy gyengeelméj és a várost nem ismer ukrán kisegít rendrt adott mellé. Wiesenthal bement a papírüzletbe, majd a hátsó ajtón távozott. Megmenekült. Mint késbb megtudta: Kohlrautz nemsokára frontszolgálatra jelentkezett, mert szíve egy zugában még mindig nemzetiszocialistának érezte magát, és úgy vélte, oda szólítja a kötelesség. A háború végén, Berlinnél esett el. Wiesenthal egy másik zsidóval együtt nagy nehezen elvergdött egy baráti család otthonáig. A régi ház földszinti padlója alatt homok volt. A padlódeszkákat felszedték, a homokot kilapátolták, s így alakítottak ki maguknak rejtekhelyet. Ha ismeretlenek közeledtek a házhoz, kiemelték a deszkákat és befeküdtek a gödörbe, amely fölé házigazdáik nehéz tölgyfa asztalt toltak. Mintha koporsóban lettek volna de a koporsó volt a legbiztonságosabb áprilisában egy este a ház eltti utcán lelttek egy német katonát. Azonnal riadót fújtak; SS-legények és civil ruhás lengyel rendrtisztviselk fésülték át a környékbeli házakat, eldugott fegyverek után kutatva. Fegyver helyett Simon Wiesenthalra bukkantak rá. Harmadszor vezették el kivégzésre; úgy gondolta, ez már valóban az utolsó alkalom. A Harmadik Birodalom legtöbb áldozatának meghatározó emléke a lágerélet passzív elszenvedése, Wiesenthal emlékeit azonban a menekülés élménye hatja át a félelem, hogy

15 bárhol, bármelyik pillanatban felfedezhetik, az állandó hallgatózás, mikor hangzik fel, két szívdobbanás között, egy vésztjósló lépés zaja. Wiesenthal ma azt állítja, hogy nem a bosszú vezérli, és ez nagyjából hitelesen is hangzik; ám kétségtelen, hogy tevékenysége egykori kínzói számára nagyon is hasonló helyzetet teremt. Létezésének puszta ténye is meggátolja, hogy a föld bármely pontján nyugalomra leljenek. Egyikük esetét Wiesenthal ebben a könyvben mondja el nem is bírta tovább a feszültséget, és öngyilkos lett április 15-én Simon Wiesenthal sem bírta tovább az állandó menekülés feszültségét, és amikor a Gestapóra szállították, útközben, a ruhájába rejtett borotvapengével, felvágta az üterét. A Gestapo börtönében felemelt élelmiszer-fejadaggal siettették gyógyulását, hogy aztán annak rendje-módja szerint agyonlhessék. Csakhogy az id tájt már alkalmanként a teljes káosz is elegend volt egy ember megmeneküléséhez. A Sapieha utca fölött lelttek egy repülgépet; a közeli robbanás hatására a füst borította Gestapo-székházon teljes fejetlenség lett úrrá. Wiesenthal rézsút átrohant az udvaron, és beállt egy csapat felsorakozott, szemmel láthatóan elszállításra váró zsidó közé. Velük együtt felrakták egy teherautóra, és nemsokára kikötött éppen ott, ahonnan annak idején sikerült megszabadulnia: a janowskai koncentrációs táborban. A lágerparancsnok, Friedrich Warzog SS-Hauptsturmführer (százados) szívélyes melegséggel üdvözölte, úgy is, mint egyik törzsvendégét, majd bemutatta kollégáinak is a végre megtért tékozló fiút. Azt képzelted, hagyom, hogy a többiekkel együtt ljenek agyon? kérdezte Wiesenthalt. Nem, barátocskám, itt akkor szokás meghalni, amikor én akarom. Kotródj a barakkodba! Nem fogsz dolgozni, és dupla fejadagot kapsz. Aki nem ismeri a körülményeket, jóformán hihetetlennek véli a sors ilyetén rült bakugrásait. Pedig hát a legtöbb zsidó, aki élve került ki a Harmadik Birodalom megsemmisít gépezetébl, hasonló fordulatokról számolhat be: a téboly közepette a megmenekülés is a téboly torzszülötte lehetett. Az SS szilárdan hitte, hogy abszolút hatalommal uralkodik az emberi életeken, és ez a meggyzdés ezernyi gyilkosság után idnként arra is feljogosította ket, hogy valakit, éppoly megokolatlanul, megajándékozzanak az élettel. Auschwitzban, ahol milliószámra haltak az emberek, egy szép napon felbukkant egy Németországból érkezett bizottság: a szülk kérelmére felül akarták vizsgálni az egyik ni fogoly javulását. A berlini hivatalnokn megkérdezte a fiatal nt: belátta-e már, hogy a Führer igenis helyesen kormányozza az országot. Az illet igennel felelt, és két óra múlva kiengedték. Az esetre bízvást hivatkozhatnék egy náci történész, igazolandó, hogy Auschwitzban a fogság tartamát a német hatóságok idnként tisztességgel felülbírálták. Röviddel abszurd megmenekülése után Wiesenthal kegyelmet kapott, bár ezúttal már ésszerbb okból: az SS-nek ugyanis emberek kellettek, akiket rizhet. Lemberg (Lvov) akkor már súlyos tüzérségi tz alatt volt, és a munka nélkül maradt SS-eket a frontra vezényelték. Így aztán az a harmincnégy zsidó, aki Wiesenthallal együtt megmenekült, kétszáz SS-nek szolgált életbiztosításul. Warzog, aki akkoriban már nyilván eltndött, mit is mondjon az ember, ha orosz fogságba kerül, felszólította a zsidókat, hogy az SS-ekkel együtt váljanak egyetlen nagy családdá. Elhatározták, hogy megkísérelnek eljutni a szlovákiai erdkbe, és ott várják ki a háború végét. És miközben a német csapatok súlyos veszteségek közepette folytatták a visszavonulást, Warzog SS-különítménye egy maroknyi kiéhezett zsidóra vigyázva kereste a hátrálás leggyorsabb útját. Így haladt nyugatnak a furcsa karaván, részben gyalog, részben a harcoló egységektl eltulajdonított jármveken elején a Vörös Hadsereg már Gross-Rosen eltt állt. A foglyoknak gyalogosan kellett Chemnitzig vonulniok, ahonnan vonattal szállították ket a buchenwaldi koncentrációs táborba február 3-a volt a visszafelé menekülés utolsó napja. Háromezer foglyot raktak

16 fel fedetlen teherautókra, és elindították ket az ausztriai Mauthausen felé. A megfagyottak sem bukhattak fel, olyan szk volt a hely. Amikor február 7-én a konvoj elérte Mauthausent, a Buchenwaldból elszállított háromezer emberbl már csak ezerkétszázan éltek. Köztük volt Simon Wiesenthal. Ekkor mintegy ötven kilót nyomott, és az úgynevezett halálblokk B barakkjába került. Ebben a blokkban tárolták a munkaképteleneket, amíg meg nem halnak május 5-én innen támolygott az els amerikai páncélos elé. Nem tudom, hogy bírtam felkelni és járni A parancsnokságot egykori foglyok vették át, köztük Kazimierz Rusinek, a késbbi lengyel miniszter. Wiesenthal be akart menni hozzá az írnokszobába, kilépési engedélyért. A lengyel már be akarta zárni az irodát, és ahogy a tábori tisztségviselk zsidókkal szemben megszokták Wiesenthal arcába vágott. Wiesenthalnak ez jobban fájt mindazoknál az ütéseknél, melyeket három év alatt az SS-tl kapott. A háborúnak vége, és a zsidókat tovább verik. E könyv második fejezetében leírja, hogyan kereste fel panaszával az amerikai táborvezetséget. Belépett egy ajtón, amelyen egy cédula azt hirdette: Háborús bnök. így lett Simon Wiesenthal a War Crime Office munkatársa. Nyúlból vadász Még csak néhány napja dolgozott ott, amikor nyílt az ajtó, és egy SS-t vezettek be. Wiesenthal a nadrágja varrására szorította a kezét és oldalra nézett, ahogy alsóbbrend emberhez illik. Csak lassan, meghunyászkodásra bármikor készen fordítja vissza a fejét, és olyasmit lát, amit értelmével még nem tud felfogni: a másik reszket. Az egész ember egy nagy rakás félelem. Az élet s halál fölött uralkodó, a sorsot nem elfogadó, hanem irányító felsbbrend germán képe Wiesenthalba is annyira belerögzdött, hogy csak nagy nehezen igazodott el a másikon. Mintha a nyúlnak kellene megértenie, hogy a vadász fél tle. Hosszú idbe telt, amíg megértettem, hogy bizonyos helyzetekben mennyire egyformák az emberek. Az az ember ott ugyanúgy félt, mint akármelyik zsidó, ha elkapták a búvóhelyén. Ez a szembeszök különbség a lágerben megismert, illetve a késbb letartóztatott, kihallgatott és bíróság elé állított SS-legények képe között a téves megítélések egyik forrása lett. Még az áldozatok sem fogták fel egykönnyen, hogy ezek ugyanazok az emberek volnának, akik korábban géppuskával tüzeltek fegyvertelen foglyokra. Az ördögi tekintet, cinikusan vigyorgó, fekete csizmás SS-legény, oldalán a félelmetes juhászkutyával ez a kép már önmagában is sematikus volt, hiszen nem az átlagot, hanem a szélsséget tükrözte. Néha éppenséggel az ilyenek voltak a veszélytelenebbek: a szadisták, akik mintegy részeg hevületben vertek, lttek, akasztottak, aztán jóllaktak, és nemritkán abba is hagyták. Veszedelmesebbek voltak a hétköznapi SS-ek, éppen mert a rendszert k tartották fenn: az átlagos külsejek, a látszólag normális érzelmi életet élk, akik Auschwitzból karácsonyi üdvözllapot írtak gyermekeiknek, miközben mások gyermekeit a gázba vitték. Nem élvezetbl, egyszeren a szolgálat részeként. Volt Auschwitzban egy felügyeln, helyes, egyszer leányzó a Fekete-erdbl, aki így fogalmazta meg a munkáját: Még fél évig kell ezt csinálnom, utána megvan a berendezett kis házunk. És minden hónapban hazaküldött néhány aranydarabkát, amit a meggyilkolt zsidók fogából törtek ki. Ha egy ilyen felügyelnt, egy ilyen SS-legényt ma kellene megítélni, senki fel nem tételezné róluk egy pillanatra sem, hogy emberek lehet legbestiálisabb lemészárlásában vettek részt. Csak éppen a háború után hozzáférhetbbek voltak a bizonyítékok. Amikor Simon Wiesenthal annak idején megmotozta az egyik ilyen reszket SS-legényt,

17 levéltárcájában egy fényképet talált herezacskójánál fogva felakasztott fiatalembert ábrázolt. Ez volt az egyetlen eset, amikor Wiesenthalban feltámadt a vágy, hogy minden további kérdés, tisztázás nélkül valakire a szó szoros értelmében rávesse magát. Csak az amerikai tisztek tartották vissza. Wiesenthal közvetlen felettese bizonyos Taracusio kapitány volt civilben a nemzetközi jog professzora a massachusettsi Cambridge-ben. Ily módon, ami a náci bnözk üldözését illeti, Wiesenthal olyan gyakorlattal ismerkedhetett meg, amely korántsem volt akkoriban általános. Az els perctl differenciáltak; soha nem ragadtatták magukat általánosításra vagy primitív bosszúállásra. Taracusio kijelentette: A törvénytelenség korszakára egyetlen válaszunk csak a törvény lehet. Ezt a tételt kevesen vállalták oly szintén, mint Simon Wiesenthal, hiszen egész addigi élete folyamatosan bizonyította, mi történik, ha a törvények, melyeknek az önkényes üldözéstl kellene megvédeniök az egyes embert, egyszer csak érvényüket vesztik. Wiesenthal nem bosszút akart, hanem igazságot. A háború utáni els években minduntalan felbukkantak nála zsidó fiatalokból vagy egykori partizánokból álló kommandók, hogy rávegyék az önbíráskodásra: Csak a neveket, a címeket add meg nekünk, a többit majd mi elvégezzük. Wiesenthal hosszú órákon át igyekezett lebeszélni ket, mert úgy vélte: a szemet szemért, fogat fogért si elvét csak akkor lehet végképp legyzni, ha az áldozat hajlandó bosszúvágyát átruházni a társadalomra, jogos igényét meghatározott szabályoknak, azaz a bírósági tényfeltárásnak és az igazságszolgáltatásnak rendeli alá, és csakis e bíróságok ítéletét tartja tiszteletben. Azt kérdezik majd tletek: mi a különbség köztetek és a nácik között? A nácik azért öltek, mert azt hitték, joguk van hozzá. És ti is azt hiszitek, jogotok van ölni. De k ártatlanok millióit ölték meg, mi pedig csak száz bnössel végzünk. Ez valóban különbség. Én azonban olyan társadalomban szeretnék élni, amely nem éri be ezzel a különbséggel. Wiesenthal szenvedélyes érvei még olyanokat is megtérítettek, akiknek bosszúszomját valószínleg mindenki megértette volna. A gyilkosok közöttünk járnak cím könyvében leír egy ilyen esetet. Az egyik gyilkos Wiesenthalnak köszönheti, hogy életben maradt ben történt, egy héttel a Jom Kippur, az engesztelés napja eltt. Az admonti táborban él vallásos zsidók most elször szerették volna úgy megülni legnagyobb ünnepüket, ahogy azt valamikor megszokták: a férfiak kakast, az asszonyok tyúkot akartak áldozni. Kivonultak hát a táborból, hogy a brit felszabadítóktól kapott konzerveket és csokoládét a környéken baromfira cseréljék. Ez volt a célja két fiatal zsidó fiúnak is: Mair Blitz és Moses Kussowsky azért járták be Admont környékét, hogy hiányos némettudással felvértezve megpróbálkozzanak a zugkereskedelemmel. Csakhogy a parasztok szegények voltak. Legtöbben elhárították az ajánlatot, és más címeket javasoltak. Az egyik tanács különösen belevésdött a fiúk agyába: Próbálkozzanak ott feljebb; a gazdának nagy majorsága van, legalább kétezer tyúkkal. Ámbár meglehet, hogy kidobja magukat, mert gylöli a zsidókat. Állítólag valami fnáci volt. A két fiút már nem érdekelte a Jom Kippur. Ehelyett meg sem álltak Linzig, ahol akkoriban Wiesenthal irodája mködött. El kell kapnunk Eichmannt. Honnan veszitek, hogy Eichmann az? kérdezte Wiesenthal. A fickónak kétezer tyúkja van, gylöli a zsidókat, és fnáci volt. Miért ne volna Eichmann? viszonozták a kérdést amazok sajátságos logikával. Könyvében Wiesenthal tréfálkozva említi az esetet; mulatságosnak találja, hogy valaki ilyen szilárdan meg legyen gyzdve saját kriminalisztikai feltételezése helyességérl. Valójában ez a magatartás igencsak hasonlít az övéhez: t is egyfajta misztikus bizonyosság tölti el, hogy akit keres, azt meg is fogja találni. E bizonyosság abban az ugyancsak misztikus

18 meggyzdésben gyökerezik, hogy az életben semmi sem véletlen. Ha egy bizonyos estén éppen egy bizonyos akta akad a kezébe, Wiesenthal ebben a sors akaratát látja. St, ha kudarc éri, az is a sors rendelése, mert azt jelenti, hogy fontosabb feladatra kell tartogatnia erejét. Wiesenthal egy Schulz nev embert keres Frankfurtban. Felüti a telefonkönyvet, és talál egy Schulzot, akinek a felesége a Heidrun névre hallgat. Azonnal biztos benne: az. És legtöbbször valóban így is van. Az összefüggések ilyetén misztikus és rögeszmés megérzése nélkülözhetetlen minden jó kriminalista (és újságíró) számára: az ember csak akkor tud követni egy nyomot, ha meg van gyzdve helyességérl. A bnügyi nyomozás csak nagy ritkán halad úgy, hogy az ember kínnal-keservvel összehordja az anyagot, és munka közben tereldik rá a gyanúja valakire. Többnyire épp ellenkez irányú a folyamat: az emberben felébred valami gyanú, és azt szembesíti fokról fokra a felgyüleml anyaggal. A nyomozás komolysága nem arról ismerszik meg, hogy az ember elfojtja ösztönös megérzését, hanem arról, hogy szigorúan ellenrzi, és csak akkor mondja ki gyanúját, ha az, legjobb tudása és lelkiismerete szerint, megállja a helyét. Wiesenthal szinte hihetetlen mértékben rendelkezik e képességgel. Több mint negyven éve kutatja fel a nemzetiszocializmus felelseit, és csak egyetlenegyszer fordult el, hogy egyik ügyfele a bíróság eltt mulasztást vethetett a szemére. Erich Rajakowitsch SS-tiszt négyrendbeli valótlan állítással vádolta meg Wiesenthalt, s a négybl egy esetben neki lett igaza. (Wiesenthalnak azt az olasz újsághírre alapozott állítását, hogy Rajakowitsch keleti kém is volt, nem lehetett bizonyítani.) A háborút követ els években Wiesenthal ösztönös megérzései persze kézzelfogható alapra épülhettek: valahányszor a rendrség gyanút fogott, igen nagy valószínséggel bnösre csapott le. Amikor ama Jom Kippur eltti napokban Wiesenthal, kíséri társaságában, elutazott az admonti tábortól tizenkét kilométerre lév Gaishornba, a kétezer tyúkkal büszkélked majorban rátalált, ha nem is Adolf Eichmannra, de Franz Murerre, a vilnai körzet kormányzóhelyettesére, akit súlyos felelsség terhelt mintegy nyolcvanezer litván zsidó kiirtásáért. A Murer elleni perhez Wiesenthal az idk folyamán számos tanúvallomást gyjtött össze; közöttük volt egy Jakob Brodi nev férfié is. Egy napon az SS a vilnai gettó kapuja eltt két csoportot terelt össze. Az egyikbe kerültek a munkaképesek, közöttük Brodi is. A másikba, az agyonlövendk közé sorolták Brodi hétéves, Daniel nev fiát. A két csoport még ott állt, sorsára várva, amikor a kisfiú megkísérelt átlopódzni apjához. Egy német rajtakapja, és agyonlövi. A fényképek halmából Jakob Brodi kiválasztja a gyilkost: Franz Murert. Murer mindmáig háborítatlanul él admonti birtokán. Akkoriban persze még más szelek fújtak. Murert letartóztatták, az angolok kiadták az oroszoknak (Vilna ugyanis immár hozzájuk tartozott), és ott 1949-ben szovjet állampolgárok terhére elkövetett gyilkosságokért huszonöt évi börtönre ítélték ben az államszerzdés keretén belül a Szovjetunió kötelezte magát, hogy minden hadifoglyot hazaenged, köztük az olyan elítélteket is, amilyen Murer volt. (Igaz, Ausztria vállalta, hogy ez utóbbiakat majd saját bíróságai elé állítja.) A hazatér Murer visszavonult továbbra is tekintélyes méret birtokára, és az Osztrák Néppárt köztiszteletben álló tagja lett, akit a járási gazdasági kamara elnökeként a kormány képviseljének jelenlétében tüntettek ki. Wiesenthal valóságos ámokfutásba kezdett. Úgy vélekedett és más esetben a lakosság is támogatta volna véleményét : trhetetlen, hogy egy gyilkos, mindössze hét év után, ismét szabadon járjon. Ám a hatóságok akkoriban teljes gzzel küzdöttek az egykoriak kegyeiért, és úgy gondolták, az elnézés nagyon is indokolt: megmagyarázták Wiesenthalnak, hogy az orosz börtönök háromszor olyan szigorúak, mint az ausztriaiak, s ilyen értelemben Murer már huszonegy évet ült le. Márpedig ha egy osztrák bíróság életfogytiglani ítélettel sújtaná húsz év múltán már akkor is szabad lenne!

19 Amikor Wiesenthal csekély hajlandóságot mutatott e bámulatos jogi álláspont megértésére, az illetékes eladó hivatalos hangot ütött meg: márpedig Murer szabad ember, s eljárás csak akkor indul ellene, ha új tények kerülnek napvilágra. A náci bnök üldözinek szerencséjére ilyen új tények csaknem minden esetben felbukkannak, nem azért mint ahogy idnként állítják, mert a tanúvallomásokat manipulálják, hanem mert a Murer-félék olyan megszámlálhatatlanul sok véres tettet követtek el, hogy inkább a tények özönének körülhatárolása okoz gondot. Wiesenthal tizenhét tanút állított a Murer által saját kezleg elkövetett gyilkosságok bizonyítására. Az igazságügy-minisztérium hiába ostromolták éveken át további bel- és külföldi beadványokkal a füle botját sem mozgatta. Csak az Eichmann-per után követte el Wiesenthal azt, amivel idnként megvádolják, mondván, hogy a saját fészkébe piszkít: a nyilvánossághoz fordult ban, majd tíz évvel Murernek a Szovjetunióból való hazatérése után, az igazságszolgáltatás nagy kegyesen megindította ellene a pert egy grazi esküdtbíróság eltt. Az egyik tanú Jakob Brodi volt. A tárgyalás negyedik napján Brodi és Wiesenthal a Naphoz címzett grazi szállodában ült. Hallom, hogy Murer felesége és két fia ott ülnek az els sorban, és gúnyolják a tanúkat mondta Brodi. Wiesenthal bólintott. Majd ha én lépek a tanúk emelvényére, elmegy a kedvük a gúnyolódástól. Én nem azért jöttem el ide, hogy vallomást tegyek, hanem hogy cselekedjem. Brodi lassan széthúzza zakóját, és megragadja az övébe rejtett hatalmas kés nyelét. Murer a szemem láttára ölte meg a fiamat. És én most a felesége és a gyerekei szeme láttára ölöm meg t. Wiesenthal a tanúvallomásra gondolt, és hosszú évek óta elször kellett saját szavaival önmagát meggyznie. Ha az módszereiket alkalmazzuk, soha nem érünk célt. Ha fegyvert fog Murerre, maga is gyilkos lesz. Brodiban azonban forrt a bosszúvágy, és nem akarta megérteni Wiesenthal érveit. Szeme eltt fiának és fia gyilkosának képe lebegett, és úgy vélte, csak akkor kaphat igazságot, ha megöli Murert. Wiesenthal a saját kislányára gondolt, és csak nehezen formálódtak ajkán a szavak: Én is sírtam, Brodi úr, amikor elolvastam a fia történetét Jakob Brodi letette kését egy székre, és sírt. Másnap színtelen hangon tette meg tanúvallomását. Néhány nappal ezután az esküdtek meghozták ítéletüket: Nem bnös. A törvényszékrl kilép Franz Murert éljenzés, virágtenger fogadta. A legfelsbb törvényszék késbb 1963-ban megsemmisítette a felment ítéletet. Azóta Wiesenthal szóban és írásban sürgetett újabb tárgyalást. Az államügyészség azonban idközben végérvényesen megszüntette az eljárást. Egy golyót Nowaknak Ha mégannyira abszurd színdarabnak tetszik is tudniillik, hogy Simon Wiesenthal kezeskedjék egy náci per vádlottjának fizikai biztonságáért, a dolog másodszor is megtörtént, ezúttal Bécsben. Wiesenthal védencét Franz Nowaknak hívták. A halál forgalmistájának, ahogy a sajtó nevezte, az volt a feladata, hogy hétrl hétre készenlétbe állítsa a vonatokat, melyek a zsidókat a Harmadik Birodalmon át Auschwitzba szállítják miközben a harcoló egységek már régóta a legprimitívebb szállítóeszközökben is hiányt szenvedtek. A bécsi esküdtek háromszor ültek törvényt Nowak fölött. Egyszer elítélték nyolc évre, másodszor fölmentették, harmadszorra kilenc évet kapott, de jó magaviseletére való tekintettel csak hatot kellett leülnie.

20 Ekkor Wiesenthal irodájában megjelent egy ötvenöt éves angliai zsidó író. Nem volt se családja, se rokonsága: Nowak szerelvényei Auschwitzba fuvarozták ket. A férfinál fegyver volt. Valakinek példát kell statuálnia. Az osztrákok nem hagyhatják futni Nowakot hat év után. Fel kell hívni a világ figyelmét, hogy ez így nem mehet tovább. A nácivadász Simon Wiesenthal azonban síkraszállt Franz Nowakért, a náci bnözért: ha leülte büntetését, joga van az élethez. Az önbíráskodás nem léphet az igazságszolgáltatás helyébe. Mi éppen azzal határoljuk el magunkat a náciktól, hogy elfogadjuk a bíróság döntéseit, bármily felháborítóak és igazságtalanok legyenek is. Ha az a meggyzdése, hogy Nowak gyilkos, akkor nem válhat Nowak gyilkosává. Ez a felfogás talán világossá teszi, miért ügyel rá Wiesenthal már-már bürokratikus pontossággal, hogy minden lépését gondosan összehangolja a törvényes hatóságokéval. Valahányszor valamilyen új tény jut tudomására, els dolga, hogy jóformán automatikusan értesítse a bécsi belügyminisztérium illetékes osztályát, illetve a nemzetiszocialista bncselekmények ludwigsburgi központi felderít irodáját. Ha gonoszkodni akarnánk, éppenséggel azt állíthatnánk, ez Wiesenthal voltaképpeni munkája: a hatóságokra hárítja azokat a kriminalisztikai feladatokat, amelyek megoldását a közvélemény neki tulajdonítja. Íme, hogyan fest egy jellegzetes, Wiesenthal-féle levelezés. A Yad Vashem-archívum, amely Izraelben a holocaust emlékével foglalkozik, közli, hogy elküldött a ludwigsburgi központi felderít irodának egy tanúvallomást; az anyag egy oroszországi faluban történt kivégzésekkel foglalkozik, és osztrákok neve is elfordul benne. Wiesenthal megküldi a Yad Vashem levelének másolatát az osztrák belügyminisztériumnak, és azt javasolja, kérjenek a németországi Ludwigsburgból másolatot a szóban forgó aktáról. Wiesenthal érdekldésére Ludwigsburg közli, hogy Ausztriából eddig még nem érkezett ilyen jelleg megkeresés. Wiesenthal továbbítja a ludwigsburgi levél másolatát a Yad Vashemnek, és megtudakolja az osztrák hatóságoktól, miért nem tanúsítanak érdekldést a németországi eljárás iránt. És így tovább. Wiesenthal úgynevezett ügynöki tevékenysége valójában véget nem ér papirosháború tétovázó eladókkal, hatáskör nélküli archívumokkal és kelletlen hivatalokkal, melyek viszontkérdéseket tesznek fel avagy további felvilágosításokat kérnek. Valójában Wiesenthalnak nem az a legfbb érdeme, hogy újabb és újabb nemzetiszocialista bnözket kutat fel. Ennél fontosabb, hogy legalább harminc éve ostromolja leveleivel az osztrák és német hatóságokat, és nem hagyja, hogy azok suttyomban leállítsák a náci tettesek üldözését. Közvetlenül a háború után ez még másképpen festett; akkoriban Simon Wiesenthal maga is afféle hatóság volt. A szövetségesek felhatalmazásából egyfajta rendrségi jogkört kapott; még ahhoz is joga volt, hogy letartóztatásokat foganatosítson vagy ilyen értelm megbízást adjon a katonai rendrségnek. De már ezt a kezdeti önálló nyomozói munkát is hamarosan háttérbe szorították az elburjánzó egyéb feladatok: igazolványokat állított ki az üldözötteknek és mindenekeltt számtalan olyan családot hozott össze, amely az üldöztetés során egész Európában szétszóródott. Az els szövetséges katonák még eredeti állapotukban látták a táborokat. Ám mihelyt újak váltották fel ket, a jövevények egyre kevésbé tudtak azonosulni az üldözöttekkel. Az amerikaiaknak amúgy is teljesen téves elképzelésük volt a Harmadik Birodalom lényegérl. Fogukat vicsorító barbárokra számítottak és helyettük olyan embereket találtak, akik éppúgy festettek, mint az amerikaiak, éppúgy dolgoztak, mint azok, és fürdkáddal, vízöblítéssel szemléltették civilizáltságuk fokát. Nem, ezek nem lehetnek ugyanazok az emberek, akik gyékényt fontak a legyilkolt zsidók hajából. Simon Wiesenthalt idegenebbnek érezték, mint a sok-sok egykori német tisztet, aki tolongva ajánlotta fel a CIC-nek szolgálatát. Így jóformán törvényszeren került sor a szakításra a jöv felé kacsingató amerikaiak és a még egyre a múlttal viaskodó Wiesenthal között. A szakításhoz egy jellegzetes baráti beszélgetés vezetett; így beszélgetnek általában a zsidókkal