PROHÁSZKA OTTOKÁR ÖSSZEGYŰJTÖTT MUNKÁI

Átírás

1

2 PROHÁSZKA OTTOKÁR ÖSSZEGYŰJTÖTT MUNKÁI GYŰJTEMÉNYES DÍSZKIADÁS

3 PROHÁSZKA OTTOKÁR ÖSSZEGYŰJTÖTT MUNKÁI SAJTÓ ALÁ RENDEZTE SCHÜTZ ANTAL VIII. KÖTET.

4 PROHÁSZKA OTTOKÁR MAGASSÁGOK FELÉ SZENT ISTVAN-TARSULAT AZ APOSTOLI SZENTSZÉK KÖNYVKIADÓJA BUDAPEST

5 Fenntartunk minden jogot, a fordítás jogát is. Copyright by Stephaneum Budapest.

6 BEVEZETÉS. Amit ez a kötet nyújt, annak elenyészően csekély részét tartalmazza az 1911-ben az Élet kiadásában megjelent hasonló című kiadvány. Mi hozta ide együvé ezeket az annyira különböző dolgozatokat? Nem lesz nehéz észrevenni, hogy valamennyit egybefűzi egy egészen különös, ritka szép aranyfonál: valami egészen sajátos, mély és meleg, misztikái közvetlenségű áhitatosság, mely lángra lobban az életnek vagy természetnek, meghatározott helyeknek vagy a kultúrának egy-egy jelenségén és azután ezeket a természet- vagy életszerű kiindulásokat és a rajtuk költ mélységes vallási gondolatokat és élményeket a legnemesebb és leggazdagabb költészet szín- és hangtűztengerébe meríti. így a természet és kegyelem, élet és elmélődés, gondolat és költészet, theológia és művészet oly eredeti szinthézisbe lép, melynek párját keresni kell. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a világirodalom kevés művet ismer ide számítva a legnagyobb neveket, ahol ekkora helyen ennyi szépség és mélység volna együtt. Prohászka írói géniusza itt ragyogfel a legeredetibbés legintimebb színben és ez külön figyelmet érdemel : egészen új irodalmi műfajokat teremt, melyeket nem lehet elhelyezni az iskolák szokott kategóriáiba, és amelyeknek pendant-jait nem oly könnyű megtalálni a világirodalomban sem. Nincsenek itt elbeszélések, leírások, természetképek, de nem is elmefuttatások vagy elmélkedések. Ezek egy Isten kegyelméből való hívő, áhítatos, katholikus jámborságú lángelmének teljesen eredeti adekvát megnyilvánulásai; egészen sajátos himnusok, elégiák, dithirambok és dalok ezek, melyekben kifejezésre talál mindaz, ami ezt a gazdag húrú, rendkívül érzékeny lelket eltölti, mikor megihleti Isten kegyelme, amint az átszűrődik az élet, természet,

7 VI BEVEZETÉS történelem, emberi küzdés kozmoszán. Mindezt énekli úgy, amint éli és amint énekelnie adatott; énekli úgy, hogy hova-tovább beleénekli hallgatóiba a maga áhítatát, hitét,nemes reményét, férfias megszentülni-akarását. így megszületett itt a lelkiolvasmánynak egészen eredeti páratlan formája, melyben szinte fogható közelségben lép elénk az a meglátás: mikép egyesült Prohászkában az író és apostol. Hogy itt egy autochthón írói ná&oc, ontja apadhatatlan kútfőkből kincseit, aziránt pillanatig sem lehet kétségben, aki egyszer személyes viszonyba lépett az alkotó géniusszal. Az nem is lepődik meg, hogy itt lesheti meg ama ritka ünnepi órákat, melyekben a géniusz a legmagányosabb és legmagasabb magaslatain jár, és mégis s talán ép ezért a legegyetemesebben érthetővé válik. Biztos vagyok benne, épen ennek a kötetnek nem egy darabja elég hamar át fog menni az iskolák olvasókönyveibe. De hogy Prohászka írói páthosza az apostol szolgálatában áll- nemcsak, hanem az apostol feladataitól kapja a leghatásosabb impulzusait, ennek csattanós bizonysága az a tény, hogy ezek a dolgozatok csaknem mind külső indításra születtek : a mindig apállyal küzdő katholikus szépirodalmi, időszaki sajtó kopogtatása késztette az adakozni mindig kész Prohászkát, hogy itt is «adjon». Sőt ez a külső körülmény különös módon belejátszott ezeknek a dolgozatoknak a műfajába is : a szerkesztőknek többnyire meghatározott terjedelmű dolgozatokra volt szükségük, és így Prohászka az elé a feladat elé volt állítva, mint a Sistina mennyezetének festője : adott keretek között kellett elhelyeznie azt a világot, melyet művészi géniusza fölépített magában nem érdektelen tanulmány az irodalombúvárok számára. A dolgozatok csoportosítása tárgyszerűen kínálkozott. Hogy a Szent Ignác lelkigyakorlatainak szellemét tárgyazó dolgozat tartalomban és formában ide való, ezt, gondolom, fölösleges külön igazolni. Budapest, 1928 Pünkösd. Schütz Antal.

8 TARTALOM. Bevezetés Az élet költészete. Oldal Zinka halhatatlan (1895) 1 Ö áldott türelem (1895) 9 Az élet költészete (1895) 17 Csillagok között (1896) 23 Az ondavai vámos (1896) 26 A repkény és a szironták (1911) 33 Áhítatos helyek. Szent-hely (1897) 37 Márianosztra (1901) 47 Máriacellbe s onnan vissza (1902) 52 Tusnád-fürdő (1902) 58 A Niagara (1905) 62 Miramare (1908) 70 A Velencei-tó partján (1912) 72 A Pilis hegyén (1927) 78 Kapcsolatban a természettel. Legyen világosság (1897) 93 Pro libertate I Előre! (1903) 99 A tenger szózata a magyar ifjúsághoz (1904) 102 Ad astra (1906) 105 Gondolatok egy májusi sétán (1908) 108 «Homo melancholicus» (1911) 111 Az én napom (1911) 117 Bemenőm s kimenőm (1911) 122 Kapcsolatban a természettel (1911) 127 Az élet tükre (1911) 132 A szellem tűztengerében (1912) 136 Vizek, szemek és lelkek (1913) 140 Mekkora mélység az üres madárfészek? (1913) 146 Ki lesz egész'ember? (1913) 159 Lelki kultúra. Gazdagság és szellemi élet (1897) 165 Az igazi szeretet (1903) 170 V

9 VIII TARTALOM Oldal A gondviselő Isten (1909) Denevérszárnyakon (1909) A kenyérillatú csókról (1910) Aki önmagánál nagyobb (1911) Csendes órák (1911) A kultúráról (1913) A kultúra néma zenéje (1911) Verba vitae (1911) A szociális munka lelkületéről (1912) A rendhagyók (1914) «Faragott képet ne csinálj magadnak» (1916) A lelki kultúra (1916) «Én vagyok az igaz szőlő és atyám a szőlőműves» (1917) A gondviselés (1917) Szerénység és hősiesség (1925) Szent Ignác lelkigyakorlatai (1895) A kiadó jegyzetei 323

10 AZ ÉLET KÖLTÉSZETE. Zinka halhatatlan. (1895) 1 Ezernyolcszázhetvenhatban Roeder, fiatal hannoveri báróval ismerkedtem meg Rómában, kinek családja welf érzelmei miatt Poroszországból kiszorulván, Ausztriában, Friedberg mellett telepedett meg. A fiatal báró a korzón lakott, a Palazzo Sciarra-ban. Sokszor láttam őt felmenni a hideg, fényes márványlépcsőn s eltűnni a halaványkékre festett, aranyoskeretű ajtók mögött. December eleje volt. A Római Kollégium folyosóján álltam. Künn esett; vastag cseppek csapdosták az ablakokat. A hamvas felhők szélei átlátszó cafatokká tépődtek s unalmas savószínnel borították el a jóhírű olasz eget. A kollégium előtt, eső és unalom ellenére, hullámzott már a tudományszomjas s széles e világon legtarkább egyetemi hallgatóság. Katonás magatartású, előkelő monsignorék tipegtek a járda tócsái közt; csattos cipőjük, violaszín harisnyájuk nem volt épen évadszerű, s finom metszetű arcukon azok a biggyesztett ajkak vizenyős, rossz kedvről tanúskodtak. Mellettük barnacsuhájú, nagyszakállú barátok esővel s tócsákkal nem sokat törődtek ; az esőbuborékok cuppanva csókolgatták mezítelen lábaikat, mintha mondogatták volna: lám ezeknek nincs violaszín harisnyájuk, s mégis jobban járnak a lucskos világban ; amennyire pedig el lehet látni a szűk utcán le a Pantheon felé, a kispapok kék, piros, viola s ki tudja, mi minden elképzelhető színbe öltözött csapatai tolongtak ; magas nyurga alakok, éretlen, halvány arcokkal. Amint így a csatakos reggelbe kinézek, nagy meglepetésemre a bárót látom meg, ép mikor a kapu előtt esernyőjét leszerelve, rázza róla az esővizet. No lám, tehát nemcsak ártatlan route-okra rándulnak ki a Sciarra palotából, hanem a Római Kollégium előadásaira is, gondoltam magamban. Ez igazán érdekes. Prohászka : Magasságok felé. 1

11 PROHÁSZKA OTTOKÁR Rendesen a pad szélére fijt mellém ; erőteljes termete, szőke, hullámos fürtű leje magason kiváltak; arcán bánatos mosoly játszott, s nagy, kék szemeire gyakran felhő ült. Ilyenkor lehorgasztotta fejét: majd meg úgy látszott, hogy benső küzdelméből felrezzenve, villámmá változik napsugaras tekintete. Kire lövelte?... Ki tudná megmondani? Egy hírneves jezsuita tartotta épen előadásait az emberi lélek halhatatlanságáról s azon ellenkező, sötét világnézetről, mely az embert s haladását megnyomorítóan hirdeti, hogy por, hamu, semmi vagyunk ; lelked, mint a pára, ha kilélekzed, nem foghatod meg. S különös, bárómat nem győzte meg ; gyönyörű előadásait ábrándos túlvilágiasságnak nézte ; Óperenciás dajkameséknek vagy ragyogó álmoknak tartotta Bagdad rózsa]igetciből. Különös ember, mondogatták itt is, ott is beteg a lelke. Eljött a ködös északról a verőfényes Itáliába s a szellemi impulzusoktól telített szent Rómába gyógyulni. így mondták ezt az előkelő római társaságokban is, kivált abban a szellemes körben, mely a Campidoglio alatt Hahn-Hahn gróf házában szokott összegyűlő'.. Ha a fiatal báró a félelmetes nagyságú szalonba belépett s a pálmák alatt ülő grófnénak a kezét megcsókolta, a rálövelt kritikus pillantások és megjegyzések új életet öntöttek a társalgó csoportokba. Ah, íme, itt a mi fiatal nihilistánk, jegyzé meg Helm gróf az orosz attaséhoz fordulva, kik mindketten rég letűnt koroknak s messze elmaradt eszméknek barátjai voltak, s a népet csak canaille-számba venni szokták. Az arabeszkekkel keretezett, reneszánsz-stílű kandalló mellett állt Massimo herceg, a feketék legfeketébbje, s majdnem illem ellenére vágott szavába Legrand grófnénak, ki épen Rafael ronggyá lett arazzójáról beszélt, melyet a ripettai szatócsnál vett: Lám, grófné, ettől a hannoveri bárótól Rafael összes ép és rongyos arazzói, a Vatikán összes istenei és istennői s hegyibe még Szent Péter bazilikája is légbe repülhetnének. Oly veszélyes ember ez a szőke báró? rikácsolja a grófné kíméletlen, tetszvágyó modorral, úgy hogy a közel ülő Molima nénje is impertinensnek találja e hangot. Anarchista, nihilista, zárta be az anathémát a fekete herceg, radikális, szocialista stb. Rrr, vagyis inkább bov monda rá borzongva a grófné s kényelmesen elnyújtózott a selyem «causeuse»-ben.

12 AZ ÉLET KÖLTÉSZETE 3 Innen is, onnan is villogott még egy kíváncsi, érdeklődő tekintet a hannoveri báróra, ki rövidre mért szivélyességgel üdvözölve ismerőseit, Sullo ezredeshez lépett. Hallom, báró úr szólal meg az ezredes nevetve már a Római Kollégiumba is eljár s ott keres sötét eszméire egy kis derűt? Tán bizony megtérni szándékozik? Derűt keresne a sötétben? vág közbe Mergatton ő excellenciája alighanem csak reakcionárius bogarakra vadász! Lord Mergatton természetesen inkább a klubban vadász szólt közbe merészen egy vastag angol bankár, ki legalább így akarta megbosszulni azt a 112 dollárt, melyet Mergatton úr másfél óra előtt nyert el tőle. Különben Mergatton s az angol bankár akár össze is veszhettek, a hannoveri báró úgy tett, mintha nem is hallaná, s csakhamar bizalmas csevegésbe elegyedett az ezredessel. Keresztbefont karokkal, érdeklődve szemlélte a «monde noir» parfümös világát. S valahányszor az ajtó nyílt, kíváncsi tekintetet vetett a belépő fehérharisnyás, világoskékírakkos inasra, Jó sokáig várt már, amialatt az előkelő pletyka is hosszabb szüneteket tartott, s a vendégek egy része albumok és illusztrált művek forgatásával kezdett foglalkozni. Végre Haensel gazdag dán asszonyságot jelentették be leányával, Zinkával, kik a telet Rómában töltötték s a Pinción épúgy, mint a Corsón feltűnést keltettek. Zinka még két év előtt a Medici-villa mellett álló Sacré-Coeurben nevelkedett, s gyakran magára vonta a radikális báró figyelmét. Az anya és leánya mint két testvér hasonlított egymáshoz ; az anyának hervatag vonásai sugárzóan s életteljesen visszatükröződtek leányának arcán; egymástól tanultak mosolyogni, s világosbarna hajukat bogba tűzve viselték. Mozdulataikon az egyszerűség kelleme ömlött el, s egész megjelenésüket az előkelőség s nemes nőiesség illata hatotta át. A «digne mére», a Sacré-Coeur főnöknője, Zinkában a mély lelki élet jellegeit ismerte fel; néha ábrándos, máskor meg pajzán volt; mikor elmélázott, járásában, mozdulataiban kedvesen ügyetlenkedett, s ilyenkor azt mondták róla, hogy u gy jár, mint egy angyal, akinek fájnak a szárnyai. Itt a Zinka, szólt az ezredes hamískás mosollyal a báróhoz, aki el nem titkolhatta kellemes meglepetését. Azért is az ezredes gyorsan hozzátéve : Ügy látszik, báró úr, kegyed a filozófiái nemcsak könyvekhői, hanem szivekből is tanulja Rómában? 1*

13 PROHÁSZKA OTTOKÁR A szőlce báró mosolygott. Ezredes úr, szóit kissé elfogulva, hátha ez is iüozófia? A kollégiumok sötétek előttem. Könyv vagy sdv, eddig egyre megy. De hátas a szivbői jobban tudom kiolvasni, hogy miért élek'? Miért élek? isméllé az ezredes vontatva, bizonyára nem azért, hogy kísértetekkel viaskodjék ; itt mosolyog körülöltünk az élet; itt sugárzik a lélek; fogja meg, ragadja meg 1 Lélek sóhajtá a báró lehet-e azt megfogni, ami nincs? Vagy komolyan gondolja-e, hogy van ebből valami? S ezzel barátságosan megfordult a sarkán s a zongora felé indult, hol Zinka a bánatos stornellik egyikét énekelte, melyekben a campagnuolo szokta Gallicano vagy Cavi lejtőin örömét s búját kiönteni. A dán ajkak nem vették el a «bocca romana» hangzatosságát, s a dal maga lágy, elnyújtott hangokban végződött. Köszöntötte a virágos májust s megsóhajtotta a sárguló őszt. Az ezredes, bár tudta, hogy a villámcsapás divatját multa, világosan felismerte, hogy a hannoveri báró ez úton megtalálja, amit keres. Sejtette, hogy mily könyvből fogja majd kiolvasni azt, hogy minek él az ember ; csak abban hibázott, hogy e könyvet pirosba kötve vélte, pedig feketébe volt az kötve, mint a rekviemcs misekönyv. M Négy év múlt el azóta. A báró rég nem járt már a sötét Római Kollégiumba. Az említett gróf Halm-féle estély után körülbelül négy hónappal egy szép áprilisi reggelen, midőn különösen fáradtnak láttam, az óra végén azzal vett búcsút tőlem: Isten önnel 1 Többé nem jövök el. Ez a tudomány száraz nekem 1 Hiába keresem könyveikben az élet rejtélyeinek kulcsát, nem találok rá. Ezentúl a viruló, pezsgő élet lapjairól akarom leolvasni az élet titkát. Kutasson ön itt, én kutatok ott; hátha egyszer kezetfogva, egy meggyőződésben találkozhatunk. Bánatosan néztem utána. Kár érte gondoltam magamban, de hiába I Vannak ily elszédíthetlen lelkek, kik abban tetszelegnek maguknak, hogy örvények szélén járnak, s mégis tagadják, hogy örvények vannak. Csak ritkán találkoztam vele az utcán ; szívélyesen köszöntött, mint akinek útjai jelenleg nagyon is eltérnek a régi jó ismerős életösvé-

14 AZ ÉLET KÖLTÉSZETE nyeitől, de azért a baráti megemlékezésnek nincs híjával. Gyakran láttam őt a Via del umiltá környékén, hol Haenselék laktak ; alighanem azt a fátyolozott, rezgő hangot leste, mely akkor, azon az estélyen s azóta is annyiszor megénekelte a campagnuolo bánatát. Azóta már a negyedik május virult el bűbájosán a római villák rózsaligetein, s már az ezideinek is huszonhárom langyos éje váltakozott verőfényes, illatos napokkal. Emlékszem rá, arra a május huszonharmadikára, mintha ma volna. Albanóba készültem a következő napokban, s kocsit mentem fogadni. Festői zig-zug utcákon tévedeztem a Marcellus színháza körül. Égbemeredő kékes mohával behintett falak vettek körül, rácsos ablakokkal. Egy kerti falon áthajlottak az utcára viruló narancsfák sötét lombjukkal, s köztük még ezüstösebben csillogott néhány olajfának finom, vékonymetszésű lombja. A kertre néző rácsos ablakból egy szép magnólia félig kiszáradt törzse nyúlt ki, rajta gyékényszálakon kalitka lógott s a kalitkában egy feketerigó énekelt. A rigó, mikor énekét félbeszakította, buksi fejét a kalitkából kinyújtva, félszemmel nézte a tűzvörös gerániumokat, melyek fapolcon álltak két oldalt a kalitka alatt. A levegő nyomasztó volt; az ég kék és mély volt, mint a tenger. Egyszerre a csendet tompa nyögés verte fel; a felhőtlen égre forró és szétömlő füst emelkedett; az utca végéről szakadozott, bánatos hangok tódultak mind erősebb s gyorsabb tempóban felém ; a rigó hangja elhalt, s a vérvörös geránium is mintha tompította volna rikító színeit. Levettem kalapomat. Egy római temetés vonult el előttem félelmetes festőiségében. Zsákba öltözött, tetőtől talpig beburkolt férfiak vonultak el párosan mellettem ; derekukat kötél övezte ; a kucsmába végződő zsák két keskeny nyílásán villogó szemeiket láttam ; füstölgő fáklyát tartottak kezükben : néhánynak ujjain sok gyűrű ragyogott, jelezvén az itt ismeretlenül gyászoló előkelőségeket. Utánuk mezítlábas, csuhás barátok következtek, halk imát mormogva, melybe belerezgett hosszú, deres szakálluk. Végre a koporsó, sárga szemfödéllel letakarva, melyet nagy fekete posztó-kereszt osztott négy vigasztalan mezőre. A koporsó mögött, úgy tetszett nekem, mintha a gyászbaborult hannoveri bárót láttam volna menni s utána egy szintén feketébe öltözött dadát, karján kedves kis gyermekkel,

15 6 PROHÁSZKA OTTOKÁR mely a dada vállait veregette, s szinte taktust látszott verni az elfojtott, nyögő énekhez. Tán az édesanyját viszik? Közbejött akadályok miatt csak május 31-én rándulhattunk ki Albánéba. Felejthetetlen, fönséges nap volt ez ; oly forró, mint a marinói bor, oly kellemes, mint az Albáni sötétkék tó tekintete a gesztenyés és olajfás lejtők közt, oly vidám, mint a Campagna fölött lebegő pacsirták éneke. Az Albanói tó fölött sötét cserfák alatt emelkednek a keresztút kőből épült állomásai. A kápolnák háttal épültek a tó felé s e hátfalhoz padok vannak illesztve. Ezek egyikén ültem s a tó sima tükrére néztem, mikor valaki lágyan érinti vállamat. Fölnéztem; a báró volt. Feketébe volt öltözve s arcán mély, nyugodt gyász kifejezése ült. Magyarázatra nem volt szükségem, egyszerre mindent tudtam. Ismer még? kérdezé halkan tőlem, mialatt fölálltam s felém nyújtott kezét részvéttel megszorítottam. örömömet folytatá nem közöltem önnel, hiszen azt könnyebben viseli az ember; de a bánatot szívesen megosztjuk. Feleségem, Zinka meghalt, szólt mély szomorúsággal. Báró úr, mondám részvéttel segítse bánatát elviselni az Isten! mást nem mondhattam. Ez vigaszom, szólt nyomatékosabb hangon. Haldokló szemeiből olvastam ki e fenséges vigaszt. Kellemesen meglepetve néztem rá. ő észrevette, leült s engem is magához vont. Nem szóltam semmit: tudtam, hogy rajta a beszéd sora. Pálcájával a kavicsokat veregette s utat csinált a cserfa törzséről leszállinkózó hangyáknak. Azután mélyen felsóhajtott: Lám, ilyen az élet. Mosolygó, mint a lankás part, s borzalmas, mint a kráter mélysége. Semmit sem feleltem ; szemeimet egy parti fecskére szegeztem, mely kettőt lej tve, kétszer lecsapott; megbillentette szárnyaival a tó tükrét s fodros gyűrűket támasztott az azúrkék vízfelületen, azután föllendülve, a felhőtlen égben szürkés pont gyanánt keringett. Igen, ilyen az élet szólt újra a báró, néhány fodros gyűrűt vet titokzatos mélységek fölött; a gyűrűk egymásba fogóznak, ringanak s elülnek; ami pedig e gyűrűket támasztotta, elszáll... az égbe. Szelíd tekintettel csüngtem a gyönyörű tavon, s élveztem a báró minden egyes szavát. Ránéztem, s ő folytatá :

16 AZ ELET KÖLTÉSZETE 7 Nézze e kies, mély kékségű tavat, mily tiszta a vize a parton ; a napsugár körülkarikázza a fenék kavicsait; de minél tovább megyünk beljebb, annál homályosabb lesz tekintetünk ; pedig a víz ott is oly tiszta, mint a parton, csakhogy a mélység maga fátyolozza tekintetünket. Ügy vagyunk az élet nagy kérdéseivel is ; mélyek, mint a kráterek tavai, az ember pedig szökell rajtuk, mint a vízipók, s van idő, mikor az élet mámorában nem is sejti mélységüket. Fölálltunk s lassan lépkedve kiértünk a cserfák alól, melyeket vadrózsa és vadvenyige futott be. Bódító narancsvirágillat vonult át a levegő gőzein. Itt-ott egy leváló, vastag harmatcsepp rezegteté. meg a rózsák lombját. Napfénnyel átszőtt, finom köd takarta el a látóhatárt. A távolban bizonytalan körvonalakkal és a meghalt szépség szellemétől áthatva terült el Róma. önkénytelenül megálltunk s elmerengtünk e mámoros, bűbájos látványon. íme, az örök város, Róma, monda a báró, fölemelve kezét, az emberi nagyság és alávalóság küzdtere ; a legnagyobb aspirációk háromezeréves arénája ; Róma, melyről, mint ragyogó ezüstobeliszkről, fényszalagok válnak le s halhatatlan eszmék alakjában elkígyóznak Európa fővárosaiba épúgy, mint a Kárpátok s a Pirenék hegyi falucskáiba. Itt éltem éveken át, anélkül, hogy megértettem volna az emberiség legfontosabb s boldogítóbb gondolatait, melyek körüllengenek s halhatatlanságról suttognak. Nagy, kitűnő férfiak hajlott korú alakjai előtt álltam, kiknek, mikor elhalt testük, ragyogóbban felvillant lelkük ; kik csodás gondolatokat mondtak tollba fakó ajkakkal, s halavány arcukhoz kellett illesztenünk fülünket, hogy meghalljuk, amit gondoltak. Haldokolva kerestek s találtak több világosságot, s én mégsem ismertem fel az elhaló testben a halhatatlan lelket. De midőn a húszéves édesanyának, Zinkának haldokló tekintetébe merült szemem, tekintetébe, mely megtörve bár, de teljes öntudattal pihent kétéves gyermekén és azt súgta neki s nekem : Isten veletek! leesett szemeimről a fátyol, s megutáltam azt a balhitet, hogy egy lélek, mely szeretetre van teremtve, ép mikor a legöntudatosabban és legforróbban szeret, mikor kedveseitől hülő ajkakkal búcsúzik, amely ajkak már dermednek, neki pedig hajlékonyság és élet kell: hogy mondom egy lélek ép azon pillanatban szűnjék meg lenni, mikor legédesebben s legforróbban szeret; ez ugyancsak barbár s állatias felfogás.

17 8 PROHÁSZKA OTTOKÁR Elakadó lélekzettel hallgattam a báró szavait. Nagy virágbokorhoz értünk, melyből üde rózsák leskelődtek ki a kellemittas természetbe. Előttem ép egy szomjas ajkú, nyíló rózsán sziporkázott a napsugár s szivárványos párával köríté kitóduló szirmait; élet és illat tódult belőle. Mindkettőnknek szeme megakadt rajta. Báró úr, mondám a nyíló rózsára mutatva a legnagyobb igazságok a legegyszerűbbek, s az ég és föld hangoztatja azokat. Nézze e pompás, harmatos rózsát. Nem volna-e oktalanság azt hinni, hogy e pompás virág ép akkor szűnjék meg lenni, mikor legteljesebben fejti ki szirmait s legillatosabban leheli életörömét? A léleknek virágzása és illatozása a gondolat s a szeretet. Akkor virágzik a lélek a legillatosabban, mikor legmélyebben gondolkozik, s akkor fejti ki legszebb tavaszi pompáját, mikor legforróbban szeret. De semmi sem hal meg akkor, mikor legteljesebb és legpompásabb. Lehetetlen tehát, hogy lángelmék azon pillanatban szűnjenek meg lenni, mikor legszebbet, gondolnak s hogy csecsemőiktől búcsúzó édesanyák akkor semmisüljenek meg, mikor legforróbban szeretnek. Sőt azt kell gondolnunk, hogy lelkük akkor nyílik meg kimondhatatlanul szépen, s átlép azon világba, hol örök tavasz virít. A báró leszakította az aposztrofált rózsát és ajkaihoz emelé. Tehát Zinka halhatatlan, suttogá mély megilletődéssel s mi vele. Ezzel kezét nyujtá búcsúzásul. Én megragadtam kezét. Ki hitte volna négy év előtt, hogy valamikor így egy szent meggyőződésben találkozunk? Találkoztunk. A könyv s a szív ugyanazt a filozófiát tanítja.

18 Ó áldott türelem. (1895) 2 Az utolsó negyven-ötven év mily hosszú időszak a magyar dzsentri életében! Oly hosszú, mint a hulló csillag útja, no meg oly szomorú is! Ez a magyar dzsentri a pozbai szentkút környékén is olyan volt, mint másutt; míg jó dolga volt, szeszélyes jókedv, szíves vendéglátás járta ; házuk csendjét zene és tánc, a határt pedig a vadászat zaja verte fel. Bárkony István házfala is eltündökölt a szentkút környékén jó messzire ; a kapu tárva volt Besse és Fajkürth felé, s amerre a «hegyfark», mely Párkánynál ellapul, széles hátat ereszt s völgyeket mélyeszt három vármegyébe, mindenfelé szíves vendéglátás járta. Most az erdő parlag : kivágták a fáját; a pozbai szentkút is utóvégre kiszárad. Bárkony Istvánról is csak mesebeszéd szállong ; no meg a leányát hányja-veti az élet viharja, mint a falevelet. Végre idedobta, egy szerény kis házba. Beteg szegény. Hasonlít az őszi falevélhez ; sárga, megtépett, foszladozni készül. Kendő van a fején ; haja, mely fehérlik az élet derétől, bomlottan dudorodik válla felett, valahányszor felém fordul. De azért bármily gyenge és szenvedő, a bánat nem képes letörülni arcáról azt a szelíd vonást, mely lelkét tükrözteti: a türelmes szívjóságot. Sok bajt hoztak rá az emberek ; szidta őket, pörölt velük eleget, de voltakép nem haragudott rájuk. Miért is haragudnék? Azok se tehetnek mindenről. Elmondtam neki, hogy a süllyedő «Elbe» hajóról csak egy nő menekült meg. Mosolygott rá, és azt mondta: «Igy kell annak lenni; a gyönge az szenved, de aztán, aki a gyöngét legázolta, megsóhajtja ; s be szép ez! Igazán szép I» Azután merev szemmel maga elé nézett. Bárkony István leánya, Janka, 27 éves volt, mikor elszakadt a pozbai szentkút vidékéről. Hogy kinek kezén volt azóta atyai birtoka, azt sohase kérdezte ; de azt igen kitudakolta, megvan-e a ház oszlopos pitvara s a kertben a régi hársfa, meg a jázmin- s orgonabokrok sűrűse.

19 10 PROHÁSZKA OTTOKÁR Abban a pitvarban, kerti széken üldögélve, kötögetett nyári délutánokon, előtte zöldre festett asztal, oldalt a kerti székek álltak. A pitvarból duplaszárnyú aj tó nyilt a szobába, s két oldalt a tündöklő fehér falat aranyos fénnyel s zöldes árnnyal hintették be a felfutó vadszőlő levelei közt átszűrődő napsugarak, mintha csak aranyporból való csövek lettek volna, melyeken fény ömlik be. Hozhatod! Borcsa, hol vagy? Hozhatod! Ez hangzott körülbelül, némi változattal, mindennap, s nemsokára rá csattogó léptek hallatszottak, s a tenyeres-talpas, mezítlábas Borcsa nagy köcsög aludttejet tett le az asztalra, melléje tányért s egy cinkanalat, azután széket igazított el hozzá s dörmögve kocsisra, béresre, távozott; de a kisaszszony nem felelt; tudta ő már, hogy az nincs azért mondva, hogy feleljen is rá valaki. A falusi emberek óra nélkül is eligazodnak a napi élet rendes tempójában, s így történt, hogy Borcsa fel- és letűnése után nemsokára ide s tovarohanó, vonító s ugató kutyák zajában vén, vastagnyakú daxli cammogott be az udvarba, nehézkesen felemelkedett a pitvar egyetlen lépcsőjén s egyenesen az ajtó előtt fekvő szalmagyékénynek tartott, hogy rajta elnyújtózkodva kipihenje fáradalmait; utána jött Bárkony István lassú léptekkel, melyek alatt O-ra álló lábai még jobban meggörbültek. Kurta zubbonyféle kabátot s magyar nadrágot viselt, kikanyarított vágású csizmaszárába nádpálca volt beledugva, mihez még huszár korában szokott; különben kevésszavú s ritkahajú ember volt. A kutyaugatást, úgy látszik nagyobb sürgés-forgás követte ; az istálló ajtajából bozontos kocsisfejek bújtak elő ; a béres vasvillával szedegette össze az elhullatott szalmát, s a dőlingő daxlival egyidejűleg, honnan, honnan nem, egy ötéves kis leány is futott végig a színen s futtában megsimogatta a daxli nyakát, azután édesatyja felé tartott, s Bárkány Istvánt majdnem levette a lábáról. Ennek a kislánynak, kit szokatlan névvel Paulának hívtak, anyja Janka volt, de csak olyan szívszerint való anyja, valóban pedig nővére. Mikor édesanyjuk meghalt, Janka 18 s hugocskája hároméves volt; anyjuk gyakran emlegette : Janka, én meghalok ; de aztán ne csak nővére, hanem anyja is légy. Janka, szabad már? Ügy-e szabad már? Itt már az api? nyávogott a kis Paula, odasimult nővéréhez, fejecskéjét derekához szorította, majd meg ölébe rejtette.

20 AZ ÉLET KÖLTÉSZETE 11 Bárkony István nem sokat törődött a kis cicával s szótlanul hörpentgette a reszkető aludtejet. Az engedély végre megadatott, s Paula sebtiben levetette cipőjét, lerántotta harisnyáját s az udvar homokján futkosott, forgott, ugrált. Egyik-másik kölyök-kutya társul szegődött a gyermekhez, de a vén daxli föl sem pillantott s nagyokat fújt a gyékényen. A nővére meg csak nézte s örült rajta titokban. Csak ez az aranyos kis fejecske hódolt meg előtte; csak azt szerethette és becézhette igazán, azt öltözgethette és ringathatta, azt imádkoztathatta és elaltathatta ; ez volt birodalma. Máshol mindenütt leszorult; engednie kellett. Természetesen, hogy az öreg Bárkonynak volt mindig igaza. Ha szobáját, mely telítve volt kutya- és dohány-illattal, Janka rendbe akarta hozni, nem volt szabad ; ha a rongyos szőnyeget, melynek hurkaiban Paula akárhányszor elvágta magát, ki akarta dobni, nem volt szabad; ha az almáriom tetején fölhalmozódott lim-lomot, lúdtollakat, pipaszárakat, évtizedes pálmavasárnapi barkákat le akarta porolni, nem volt szabad; cselédekkel rendelkezni nem volt szabad. «Istenem, hát minek élek én, mikor semmit sem tehetek?» gondolta ilyenkor önmagából kikelve a szegény leány. Bárkony István pedig akárhányszor megadta neki a feleletet: «A nőnek legfőbb feladata a türelem! Azzal boldogul». Neki tehát csak tűrni volt szabad 1 De hát fenséges tudomány is az, s aki ezt tanulta, a világ királya lett. Janka érzett is ilyesmit, bár nem tudta világosan, hogy mi az. Mikor ő tűrt, az az érzet valami lelki fenség volt számára; hiszen mindig győzött; engedékenységével békét s megnyugvást szerzett; a szeszély tehetetlen volt vele szemben ; lelkében mélységek nyíltak, melyekben az izgatott kifakadások nyomtalanul elvesztek, tengerek dagadoztak, melyekbe a szenvedély zúgó patakjai s rohanó folyamai dűltek; az ő türelme, az ő szenvedő erénye, az ő megadó szerénysége neki az édes béke forrása lett. Mikor atyja szeszélye, mogorva, durva kedvetlensége átgázolt minden kívánságán, Janka fejet hajtott; de azután úgy látszott neki, hogy fejét önérzetesebben emelheti fel, s lelkét a béke szelleme lengte át. Néha, igaz, gyávának tűnt föl önmaga előtt, bement a zöldredős szobába, bosszúsan toppantott lábával, ajka vonaglott s ingerülten beszélt, félig hangosan arról, hogy ezentúl mit fog eltűrni, mit nem. Ha ilyenkor a cseléd benyitott, látta, hogy a kisasszony a tükörbe néz, s úgy tesz, mintha

21 12 PROHÁSZKA OTTOKÁR nein ismerné meg magát. De sohasem volt keservesebb napja, mint az ilyen. Egészen kiesett a szerepéből, s csak azt vette észre, hogy kínozza magát. Mégis megmaradt elhatározása mellett: Mindent nem tűrhetek mormogá magában nem, nem szabad, nem lehet. Kendőjét rávetette fejére s kiment az illatos kertbe. A gibic rekedt gőgicselése elvegyült a pintyek s a csízek édes cincogásával; ép a költés ideje volt májusban. A madárkák megriadva néztek rá, ijedve röpültek föl, s itt-ott fájós hangocskákat lehetett hallani; a fészekben didergő fiak berzenkedtek, hogy anyjuk itt hagyja őket. A gibic volt a legtürelmetlenebb; egyre röpködött a kerti sövény körül, hol karóra, hol ágra szállt, izgett-mozgott. Jankának a gibic hangja ma nagyon visszatetszett. «E kegyetlen madárnak itt fészke van», monda magában ; a sövényhez lépett s meglátta : a fészekben öt tojás volt. «Nem, ezt sem akarom eltűrni; a gibic, ha fiakat nevel, kegyetlen ; elpusztítja kis énekeseink sipogó családjait)), ezzel a fészket kiemelte a sövény tüskéiből s összetaposta. A gibic bánatában elröpült. Mit csinálsz, leány? szólt a kertbe belépő apa. Kegyetlenkedel? Hát veheted a szívedre a szegény madár bánatát? A leány merészen nézett atyjára. Hát a gyilkost is eltűrjem, monda hetykén és keményen, megeszi madárkáimat. Bárkony István nagyot bámult leányára ; azt nézte tán, hogy ez-e az a türelmes teremtés? Jankának idővel a vadász vendégek közt akadt vőlegénye ; megvolt az esküvő; elbúcsúztak a kúriától, s elmentek a harmadik faluba. Onnan is csak úgy látszott a vidék, az erdő ; a mély völgy elkanyarodott oda is, s a patak, mely atyja kertje alatt folydogált, itt is a sövény jegenyefáit öntözte; a jegenyék gallyain lomhán hintáztak a varjak és szarkák ; az erdőn a lénia levezetett egész a pozbai szentkúthoz, s mikor télen megeste a hó, a sötét erdők közt úgy ragyogott, mint a füvön fehérítésre kiterített hosszú vászondarab. Janka sokszor elnézte, s szeretett volna rajta elmenni Pozbára s azontúl. Víg társaságok váltakoztak a házukban ; pajkos cimborák verték föl a kúria csöndjét; de az asszony rendesen hiányzott körükből; így akarta ezt férje. Az asszony gyer-