Irodalmi, mûvészeti, közéleti folyóirat

Átírás

1 Partium Irodalmi, mûvészeti, közéleti folyóirat BAKOS KISS KÁROLY (Beregújfalu) DÁVID GYULA (Kolozsvár) FALUSI MÁRTON (Budapest) FELHÕS SZABOLCS (Vásárosnamény) FINTA ÉVA (Sárospatak) ID. FÖLDI JÁNOS (Miskolc) JÁNOS ISTVÁN (Tokaj) KAVECSÁNSZKI MÁTÉ (Debrecen) K. KABAI LÓRÁNT (Miskolc) KOPPÁNY ZSOLT (Budapest) KOVÁCS GÁBOR (Ungvár) LACKFI JÁNOS (Budapest) LÕRINCZ P. GABRIELLA (Beregszász) MARCZINKA CSABA (Budapest) MÁTÉ ERNÕ (Pécs) NAGY BALÁZS(Nyíregyháza) NYITRAI LEVENTE (Kocsord) ORBÁN JÁNOS DÉNES (Kolozsvár) ÓSZABÓ ISTVÁN (Debrecen) PÓCSIK ANETT (Záhony) POMOGÁTS BÉLA (Budapest) REKITA ROZÁLIA (Budapest) RIMÓCZI LÁSZLÓ (Budapest) SZABÓ ISTVÁN KEVE (Sárospatak) SZAPPANOS GÁBOR (Budapest) SZÉKELYHIDI ÁGOSTON (Hajdúböszörmény) SZIRMAI PÉTER (Budapest) TÓTH IMRE (Zalaegerszeg) VARGA JÁNOS (Nyíregyháza) VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ (Beregszász) VIOLA SZANDRA (Szentes)

2 Fedõlap: Borítóterv: Antoni Tàpies: Cadira blanca craquelada Filep Anita (Mátészalka) A lapban közzétett abrosz- és törölközõminták a Beregi Múzeum textilgyûjteményébõl valók. A fotókon látható fafaragások Kuti Zoltán debreceni unitárius fafaragó munkái. Szerkesztõk: Költészet: Bakos Kiss Károly (Beregújfalu) Széppróza-olvasószerkesztõ: Varga János (Nyíregyháza) Tanulmány, közélet, vallás: Felhõs Szabolcs (Vásárosnamény) Kiss Lajos András (Nyíregyháza) Kiadványszerkesztés, tördelés: Deák József (Vásárosnamény) Felelõs szerkesztõ: Felhõs Szabolcs (Vásárosnamény) Állandó munkatársak: Demeter Szilárd (Nagyvárad) Lengyel János (Beregszász) Orbán János Dénes (Kolozsvár) Ószabó István (Debrecen) alapító fõszerkesztõ Kiadja a Kelet-Magyarországi Szabadelvû Protestáns Kör megbízásából Az Unitárius Alkotók Társasága (UART) Védnökök: Karner Ottó, az UART elnöke (Budapest) Pomogáts Béla, irodalomtörténész (Budapest) Székelyhidi Ágoston, irodalomtörténész (Hajdúböszörmény) Megjelenik negyedévente ISSN WEB: partiummuhely1@fre .hu A szerkesztõség címe: Partium Mûhely 4800 Vásárosnamény, pf:2. Tel.: 06-20/ Nyomda: Örökségünk Könyvkiadó Kft. Nyíregyháza, Bercsényi oroksegunk@chello.hu

3 Tartalomjegyzék Nyitrai Levente Egy gondolat az öröklétrõl... 5 Tóth Imre Végzetes kilépés... 7 Negyedik rend... 7 tudatbetörés a létezés küszöbén... 8 Finta Éva Anyám feltámadt oltárai... 9 Szabó István Keve A magány és én Orbán János Dénes Saját lelkérõl A tangó bûvöletében A Gondolatnak õsze rámköszönt Ószabó István Félbemaradt szavak id. Földi János Diszkaveri Szirmai Péter Javier vállalkozása Kovács Gábor Beavatás, avagy a szintáttörés élménye Hamvas Bélánál Lackfi János Szövedék k. kabai lóránt éj, ha jönnél Falusi Márton Halottaink élõinek Greenwich Bakos Kiss Károly Miért Szabó Tibor Benjámin Kisnapló Rimóczi László Halálpontos egypercesek Pócsik Anett Életmérleg A halál egy tanatológus szemével Kavecsánszki Máté A tánctudomány régi-új forrásai: a református egyházi iratok Felhõs Szabolcs Marczinka Csaba Az örök lázadó haláltánca

4 Máté Ernõ Aggodalmaskodás helyett hálaadás Pomogáts Béla Romon virág Egy konferencia-sorozat végén Dávid Gyula Immortellák Marczinka Csaba A kolozsvári lángõrzõ emlékezete Rekita Rozália Igen tisztelt Kubik Anna mûvésznõ! Lõrincz P. Gabriella Istentelenül Te Viola Szandra Játék slukk Múzsahiány Vári Fábián László A részeges anya eladja leányát A megétetett legény János István Jobb polgárt, jobb hazafit, s jobb embert nevelni Nagy Balázs Tersánszky Józsi Jenõ novellisztikája a Kelet Népe hasábjain Szappanos Gábor Szindbád a boncasztalon Koppány Zsolt Kánonok és választások Varga János Hangulat és halál Székelyhidi Ágoston Kazinczy Ferenc, a nemzetépítõ Hírek Partium

5 NYITRAI LEVENTE Egy gondolat az öröklétrõl Van egy mennyiség, ami meghatározhatatlan. A minél több, vagy a minél kevesebb mennyisége. A minél több jót, vagy a minél kevesebb rosszat. Jelen esetben arra gondolok, hogy minél rövidebb legyen a rossz élet és minél hosszabb a jó. Akinek errõl fogalma van, az sokat segít az élet megértésében. Mindenki szeretne minél többet élni, de ez alatt csak a jó életet érti. Persze mindenki tisztában van azzal, hogy az életben rossz is következik, számol is vele. A rosszat igyekszik minél több türelemmel elviselni a jóért, ami megérdemli a türelmünket. Ebbe a rosszba a nagyon rosszat is beleszámítjuk, bár annak már a félelme is szenvedést okoz. Az élet bölcsességének sarokköve, hogy azt a félelmet minél messzebbre elkerüljük. Jézus is erre tanít. Az ember mégis gondol azzal, mert gondolni kénytelen, hogy élete kezdetét bármikor vég követheti, sõt egyszer biztos, hogy követni fogja, és gondol azzal, hogy mennyi a minél hosszabb, és mikor következik a minél késõbb. Ezt a mennyiséget pedig úgy befolyásolhatja, hogy tesz érte. Csak kevés ember képes belterjesen is meghosszabbítani jó életét. Ez azt jelenti, hogy az életnek nemcsak hosszúnak, hanem tartalmasnak is kell lennie. Az élet idejét tartalmas megvalósításokkal kell kitölteni, mert az üres élet akkor is értéktelen, ha hosszú. De mi értelme lesz, ha véget ér, a leghosszabb és legtartalmasabb életnek is, miután majd véget ért?! Ennek a válasza a végességen túlmutató vallásos hit ajándéka. Pál apostol leveleiben találunk rá a maga korán messze túl, az örökkévalóságba mutató hitbölcseletet: nem a törvény igazít meg Isten elõtt, hanem a hit. (Róm. 3.20, 22.) Bizony, bizony a hit! Akinek mûködõ hite van, az a minél hosszabb életen túl is lát életet, melyben csak a rossz az, ami elvész. A rossz, ami ellen Istennél már nem kell küzdenünk, hogy minél kevesebb legyen, mert nála abból semmi sem található, és nem érhet minket. De minden megmarad, ami jót a minél hosszabbra nyújtott életünkben megvalósíthatunk. A muzulmán harcos (öngyilkos merénylõ) hiszi, hogy a túlvilágon szolgája lesz az, akit legyõzött, és maga elõtt küldte oda. Mi ugyanahhoz az egyetlen Istenhez megyünk, de minket e mi megváltónk arra tanít, hogy ne legyenek ellenségeink, ellensége ne legyünk senkinek, hanem ha elsõ akar lenni, az legyen a ti rabszolgátok. (Mk ) Isten mégis jobban szerette a muzulmánokat, és nekik adta a keresztények földjének délkeleti felét. Sõt úgy tetszik, hogy nekik adja még azt is, amit eddig nem adott oda. De nem azért, amit Jézus tanított, hiszen õt a muzulmánok is tisztelik. Hanem azért, amit a keresztények nem tanultak meg tõle. Azt ugyan a muzulmánok se tanulták meg, de nekik nem is tanította. A magyaroktól is elvette Isten a hazájukat, és ha valami meg nem változik, azt is el fogja venni, amit még nem vett el. De nem azért, mert Magyarország nem jó ország, hanem azért, mert a magyarok nem ragaszkodnak hozzá. És azoknak adja, akik jobban ragaszkodnak egymáshoz és a hazájukhoz. Azt, hogy az internacionalistáké lesz, semmiképpen sem hiszem. Inkább hiszem, hogy a materialista tudomány minden iparkodása 5

6 dacára az emberiség rá fog jönni arra, ami a vallásos tanításokból igaz, és azt mindenki a maga hagyományanyagában fogja megtalálni. Majd pedig rájön arra is, hogy a föld és szelleme is örökség, amit az örökhagyók tiszteletében, hazaszeretetben kell megbecsülni. Kivételt ez alól sem a kereszténység sem pedig a magyarság nem képez. Én tudom, hogy a Mennyben minden megvan, amit a Földön elveszítettünk. Megvan a Keresztény Anyaszentegyház, megvan az Iszlám, megvan Magyarország és megvannak az utódállamok. Megvan a nemzetközösség és megvan az internacionalizmus. Ott mindenki megtalálja a maga felekezetét, hazáját és világnézetét a nélkül, hogy bárki másét meg kellene érte rövidítenie. Ahol viszont nekünk is csak abból kell majd élnünk, amit földi életünkbõl Isten oda beengedett. Az elsõ ilyen jó a hit. Vigyázzunk rá, hogy el ne veszítsük! Öntudatos ember számára ennek már a félelme is szenvedést okoz. Vigyázzunk rá jobban, mint testi adottságainkra és anyagi javainkra, amik közül semmit se vihetünk majd magunkkal. Igyekezzünk itt, tehát minél kevesebb rosszat elkövetni, és minél több jót megvalósítani. Hadd adjak rá egy tippet: kövessük Jézust minél közelebbrõl, és könyörögjünk a hazánkért minél következetesebben. Ne határozzuk meg ezek mennyiségét. Davida Kitt: Navigátor 6 Partium

7 TÓTH IMRE Végzetes kilépés ez egy automata üzenet amit azért kapsz, mert megteremtettelek filozófiailag egyetlen kiút létezik: a halál ha kinézel az ablakon az öngyilkosok kertjére látsz a semmi történetét írják homlokukra pecsételed sorsukat felfénylik a nemléttel határos város messzirõl látszik a semmibõl gyors hajók szállnak a szélben állj félre idõ a kapu már nyitva áll Negyedik rend a hallhatatlanok kertjébe emigrálok feltámad a halálban a helyettes hiány arra ébredtem hogy meghaltam az egyik fény kialszik a másik fellobban 7

8 tudatbetörés a létezés küszöbén a test kiválasztása: a történelem véget ér halálpolgár pihen a kertben emberarcú démonok jönnek ezerarcú rendben a Nap lement és nem múlnak többé a percek tévedtünk volna igazságherceg? az alvilág kapujában él ki a megváltásra vár a jövõ már itt van és nem jön el a csillagokon sötétség szakad át töprengõ holtak ülnek az ágakon az apokalipszis borát iszom Vári Zsolt: Önarckép 8 Partium

9 FINTA ÉVA Anyám feltámadt oltárai Még kicsi vagyok hogy elmondjam VELED mivé lett testeddel ez az anyag hová számûzte benned önmagát míg szétfalta boldog testedet ha boldog volt e test valaha is megetetted magaddal az elmúlást. Ó anyám nagy voltál az elmúlásban hihetetlen eltûnõ tested katedrálisokat suttogott elfonnyadásod semmisséged roskadásod kiszáradt töppedésed áttörte a szellemlét csarnokait s fénylettek szavaid mindenségbe szakadottan. Úgy éreztem halálod teljes elsimulás volt felszívódás fényekbe egekbe istenekbe bele-halás a MINDENSÉG lengõ atomjaiba beleolvadás a teremtés hidegébe visszatérhetetlenül bátran véglegesen. Mi zeng még bennem mégis abból a délutánból rádpillantásom zokogásaiból mi zeng még ide tizenhatodik éve mikorra már a semmi is semmivé lett mi zeng belõled TE néma csõrû MADÁR hol az a szentül szent szavad: SZENTSÉG? Mivé lettem mutattad ECCE HOMO alig zörrent a hang a szájadon kiszáradt cserepes ajkad tömlöcébõl rozsdásan roskadt a hang NEKEM: és még lélek van benne mutattad. Néztük ketten hogy hol lakik ez a lélek ez a sok õrült nagy birodalom ebben a nincsen-testben s hova lett ez a test amikor még megvan hova lett anyag-éned amikor mégcsak csontjaid is összezsugorodtak. 9

10 Tudós figyelemmel követted mindezeket az olthatatlan fájdalmak gyõzelmes poklaiból mert hiszen ez a TE hosszabbításod volt már a TE ERÕD AKARATOD évek óta hogy felnevelj bennünket ez a haldoklás TE voltál mindenestül. Itt ringatlak sírva mert látom koponyámban a pillanatot rádpillantásom gyémánt tüskéi ezek fejedelmien TÁGAS pillanat ez és örökkévaló húszéves gyõzelmed az egykori majdnem-halálon s most engedelmesen haldokolsz és fizetsz 2002 Huszár István (metszet) 10 Partium

11 SZABÓ ISTVÁN KEVE A magány és én Sárkarikák az esõben: A szellemek is sárosak, Az emlékek is sárosak. Ott, hol nincs Nap, A valóság tán hologramm, A hologramm a képzeletem, S húsom, vérem a halál Sír néha a némaság, Mert szavai a némaság S Európa keresztje, temetõ, Halott katonák temetõje Sír már a felhõ, kavarog, Májszínben kel a Nap, A szem kifárad, megvakul, Fagyott nyomot hagy a mulandó, Az egytestû tér, A veremben látott végroham, A sorskorhadásig szakadt haza, Tudomásul vett vérem, sáros cseppek Tágul az univerzum: se velem, se nélkülem Huszár István (metszet) 11

12 ORBÁN JÁNOS DÉNES Saját lelkérõl Imák szappanos vizében mostam ki saját lelkemet, és kiteregettem térdeplõ testem mandulafájára, de ráragyogott, mint téli nap, az istentiszteletek helyett lerótt bordélytiszteletek emléke, s most kerék taposta, kiszikkadt hernyó, mit a magány hangyái darabolnak. Õ csak vár türelemmel, halálom sem akarja. Csak forgolódik egyre bennem, mint puha macska. A tangó bûvöletében mit csak a tükrök látnak álruhát ölt a lélek rózsát vesz kölcsönpénzen milyen gyönyörû élet micsoda szép hazugság minõ fölséges percek este kilencig koldus este kilenctõl herceg rózsára cserélt birtok virág egy utcalánynak kimenõt ölt a lélek mit csak a tükrök látnak 12 Partium

13 A Gondolatnak õsze rámköszönt A Gondolatnak õsze rámköszönt, lelkem jövõ korok partjára vetve, hát visszakérem azt, mit elsietve, éretlen fõvel írtam hajdanán. A szívemet papírként összegyûröm. A végtelen kapuin át, az ûrön keresztül száguld a szívtõl szabad, a põre elme, mely ledobta végre a test ruháját, s tisztán néz az égre. Adi Nes: Cím nélkül 13

14 ÓSZABÓ ISTVÁN Félbemaradt szavak Márkus Bélának ajánlom A nagykállói református templom ajtajában egy pillanatra megálltam, majd egyenesen a ravatalához mentem, hogy lássam, hogy fest Szent Mihály lován. Teste mereven megrezzen-e, ha koporsója a sír mélyére ér, elmozdul-e egy hajszála, egymásra tett keze a zakó középsõ gombja fölött. Néztem a deszkák belsõ oldalát, egy forgács összesöndörödött szalagját. A fólia homályában a lehunyt szem kunhalmait. Tekintetem megtapadt koporsóján. Mint egy nagytestû múmia feküdt a fagypárás fóliába födve. A testüregekbe visszahelyeztek mindent. A cadaver minden részletét hiánytalanul, a testhez zárva. Elképzeltem a haldoklás utolsó perceit a kórház morfiumszagú szobájában. A halni-hagyás döntése után. Ahogy leritkul a légzés. A szemek fényüket vesztik. A lét kitárja magányosságát. Viszi fogadott földje felé, a felkelõ nap felé, haza a fekete autó, s várja a temetõ, a fia csontjai fölött kihantolt sír. Ágh István, a költõtárs rövid, még a templomban elhangzott búcsúbeszédébõl az elsõ mondatra emlékszem: Testvér testvért nem temet. Az, hogy a temetés alatt történt jelentéktelen dolgokra, a megindult hosszú gyászmenetben mögöttem egy-egy szóra, megjegyzésre, a sír elõtt a legérintettebbek lopott pillantásaira figyelni tudtam, arra vall, hogy képes voltam látszólag teljesen idegenként, kívülállóként szemlélõdni. A megrendülés, annak az átélése, hogy vele valakit én is elvesztettem, a gyász, a földre-sújtottság érzése, a depresszió csak hetekkel késõbb ért utol. S talán egy év, a gyászév is eltelt, amikor a bûntudat, s az a szorongató érzés, hogy tartozom neki, valamivel adósa vagyok, arra ösztökélt, hogy írjak róla. Jó ideje már nem tudtam írni, s egy olyan, az egész dologhoz méltatlan, önzõ, valójában szégyenletes gondolatom támadt, hogy mint annyiszor az életemben, most is õ lesz majd, aki megsegít; s hogy arra, amire igazából nincs vigasz, valamiképpen így mégis vigaszt találok. Monodrámát írtam, monológot, a sirató mûfaji sajátosságait is alkalmazó lírai szöveget, s a mû fõhõséül a feleséget, a gyászban legérintettebb személyt választottam, hogy hõsömnek lehetõsége legyen váratlan, meghökkentõ, az önfegyelem béklyóit levetõ kitörésekre, oldani a szertartás merevségét, ünnepélyes, régóta kialakult kötöttségeit. A dráma idõ és térbeli keretét maga a gyászszertartás adta; meghatározó jelentõsége volt a mûben mindannak, ami a temetõk világát lengi át. Nem kívánok mást nézõitõl írtam mint hogy vegyenek részt, legyenek jelen a részvét csöndjében. A temetés monodrámában való felidézésével, ahhoz, hogy mindazt elmondhassam, amit szerettem volna, túlontúl szoros korlátok közé kényszerítettem magam. Mondanivalómat a választott mûformában nem tudtam drámaivá, hatásossá, s minden szempontból figyelemre méltó mûvé sûríteni. Kellõ poétikai gazdagság hiányában kimódoltnak, mesterkéltnek, mûvinek hatottak az olyan fordulatok is, amelyek pedig litániás, Mária-himnuszos sugallatukkal a gyász pompáját lettek volna hívatottak fokozni. Kevés hitetõ ereje volt az egyik leghatásosabb résznek is, ahol az érzelmektõl hullámzó monológba a költõ gyermekét elsirató versének három sora iktatódott be, jelöletlen idézetként, Kispárnád 14 Partium

15 visszaadták, rajta véred maszatját, nyáladat, verítéked ; s itt volt az is a leginkább szembetûnõ, hogy olykor-olykor, mintha átvenném hõsnõm szerepét, mintha megesett volna rajta a szívem. Azaz, a szöveg alapján nem mindig volt könnyû eldönteni azt, hogy ki beszél, én vagy a siratóasszony. A monodráma fogyatékosságai összességükben elfedték értékeit. A mû lényegileg formálatlan maradt, torz, mint egy archaikusságában mégis szép, de korongján félkészen megszáradni hagyott agyagedény. Idõ kellett ahhoz, hogy belássam: egészen lehetetlen, eszement dologra vállalkoztam. Többszöri átdolgozása, újraírása után sem akartam elhinni, hogy nem jó, hogy nincs eszközöm hozzá, nincs elég tudásom és tapasztalatom, elegendõ ismeretem ahhoz, hogy megírjam. Akárhogy gyötröm magam, akármennyit szenvedek, a feladat túl nagy, a téma nem adja meg magát. De mirõl szólt ez a monodráma? Egy ölelés, két nõ összeölelkezésének a története a közös házas- és élettárs sírja elõtt; egy kényszerû és fájdalmas összeölelkezésé, amit nem is õk, igazából nem õk, mi akarunk. Várás és beteljesülés. Várakozás valamire, ami a szertartás fénypontjaként megtörténhet. Egy ember és a tömeg viszonya. Rejtetten egy mai golgotai történet. Várás az egymás karjaiba menekülõ, egymástól szabadulni vágyó két nõ végsõ erõfeszítéseként megtett, s egymásrautaltságukat megvalló mozdulatára. Álltam a gyászoló gyülekezetben; én is azt várva, hogy megtegyék ezt a mozdulatot. Tegyék meg! Tegyék meg, ha úgy érzik is, hogy belehalnak. Így megtartva, ebben a mozdulatban magukhoz szorítva még, akit elvesztettek. Az elhantolás közben, intõ példabeszédként, felhangzottak a pap szavai: Az asszonyi állatok pedig nézik vala a koporsót, melybe Jézusnak testét tették vala. A nagy innepen pedig veszteg lõnek az Istennek parancsolattya szerént. Másnap pedig, mely az innep esti után vala, öszve gyûlének a fõpapok, az írástudók és a népnek vénei, és menének Pilátushoz mondván néki: Uram! Megemlékezünk róla, hogy e csalárd még életében azt mondotta, hogy harmadnapon halottaiból föltámadna. Parancsoljad azért megerõsíteni a koporsót tellyes harmadnapiglan. Mert né talán eljõnek az õ tanítványi és ellopják ötet, és azután azt hirdetik a népnek, hogy feltámadott hallotaiból. És így az utolsó tévelygés, nagyobb lészen az elsõnél. Monda nékik Pilátus: ámbátor örizzétek, és elmenvén erösítsétek meg a koporsót, mentöl jobban tudjátok. Ök pedig elmenvén, megerösíték a koporsót, megpecsételvén a koporsókövet, és az örizöket környüle hagyván. Az idõsebb nõ, a siratóasszony, magában imádkozott. Legyen meg a te akaratod. A halotthoz imádkozott: Adj erõt ehhez! Segíts! Én tartsam! Erõm végsõ határán. Ha én gyönge volnék, méltatlan ehhez! Ha én engedném már, ne hagyd! És azt se, ha õ. Elmúló hamv még rajta a bánat is. Ha egy kis álnok? Akkor is! Egy mozdulat. Eggyé, egyetlen testben lenni. Igen. Ahogy eggyé, személyessé a gyülekezet. A kölcsönös részvét fokozhatatlan csöndjével. De melyikük, aki akarhatja ezt, vagy aki lehetetlenné kívánná tenni? A belsõ monológ a fényponttól még messze, de egyre áradva, csapongva közelgett a szavak határövezete felé. Fiunk halott. Helyette nem adhatsz mást. Lehetsz már jó. A rád zúduló földdel ringatnád már koporsójában is. Hazudnád: itt van. Még ezzel is elõállsz? Nem nézel engem. Nem nézed fiadat. Zsarnok! Nem fogsz levenni a lábamról. Kosarat kapsz. Pirulj! mondtam magamban, s néztem a gyermeked, öreg Apollón. Hallod? Méltat- 15

16 lan helyzet. Az. Egyenesen megalázó. És már újra õ beszélt, a siratóasszony: Így játszanál ki. Ezért van minden. Még titkon hogy még visszaszerezz. Ne kérjek, ne kívánjak többet. Ne szóljak. Ne mondjak semmit. Fogadjam el! Felrúgva minden stilisztikai-nyelvi törvényszerûséget, minden szabályt, végig ilyen beszédmódot kívánt volna meg a többször modorosságokba futó, nyelvi erõvel, hiteles jellemábrázolással feltölteni nem tudott, önmagát üresen görgetõ forma, az írói szempontból legnehezebb feladatot jelentõ rész is, végig ilyet, az asszony leroskadásáig. Mikor úgy érzi, hogy kiszállt testébõl a vér. Nincs kellõen elõkészítve az átmenet a Fogjatok! könyörgéséig. Az összeroskadást lelki szempontból mi sem készíti elõ. Vagy ennél is csapongóbbat, szakadozottabat. Valami lüktetõ folyékonyságú, lágy és még lágyabb nyelvi formát, szöveganyagot; megérzékítését, belsõ, lelki kivetítését annak, milyen egy áttetszõ könnycseppben a világ. Csak lélekszót, az ének szavait, a filozófia elõtti szavakat, a nyelv valami természetfeletti áradását. Félbemaradt szavakat, mondatokat, összefüggéstelen beszédet, s mégis hitetõ költõi erõt. A nem mindennapi alkalomhoz illõen a megszokottól eltérõ beszédmódot. És elnémítani, elhallgattatni magamat, a kívülállót, az eseményeket felülrõl szemlélõt. Elnémítani magam. Annál is inkább, mivel a fõszerkesztõ szerint a beszédmódok váltogatásában helyenként kiválóan megmutatkozik ez a csapongás, ahogy a megszólító formáról, az egyes szám második személyrõl a személytelenbe, a harmadik személyre tér át, majd onnan vissza a másodikra vagy az elsõre, kiszámíthatatlanul, meglepetésszerûen. És kitûnõ az is, ahogy az alakok átváltoznak, áttûnnek egymásba: a halott gyermekbõl újszülött lesz, máshol a gyerekrõl a vetélytársra, a kevésbé szerencsés szóvak Nimfá-nak nevezett aszszonyra vált át, vagy mikor az egyetlen testben lenni gondolatát villantja fel, mintha külön-külön látszani sem akarnának. Éppen itt sejlik fel a monodráma legmélyebb és legsugallatosabb gondolata: a temetési szertartás végsõ soron nem egyéb, mint a halott feloldozása bûnei alól, azaz: megbocsátás. Nagyszerûen, nagyfokú empatikus készségrõl tanúskodva jeleníti meg annak a belsõ vívódásnak a folyamatát, mely a becsapottság, az elárultatás érzésétõl a szomorú felismerésig, annak belátásáig vezet, hogy a közös gyermek elvesztése, halott fiuk ûzte a férjet, tõle nem tudott megválni, miatta, csak érte akarta, hogy megmenekítsen még valamit magából. A fiúért rohant eszeveszetten, miatta szédült meg, halott fia miatt esett kábulatba. Minden érte volt. Nem számított hova, nem számított kihez. Bárkire talált is, a fiát akarta. Itt vagyok! Itt vagyok! Jelentgette magát szóval. Nem hagyott nyugtot neki. Ennek az emberi esendõségnek a felismerése és elfogadása valóban áldozattá emeli a halottat. Szinte felmagasztosítja, hogy ugyancsak jó érzékkel ellenpontozva körvonalazódjék annak a hiú, önzõ, gyarló költõnek az alakja is, aki a Nimfá -ban a babérfát látta meg, a lehetõséget, hogy foszt még magának koszorút. A feleség, a hõsnõ érzelmi csapongásához ezeken a gyönyörû részeken (17.1.) olyan intellektuális elemzõ-készség társul, amely ha töredékesen mutatja is, mégis azt elõlegezi, hogy a veszteségbe belenyugszik a lélek, megbékél a változhatatlannal. Arra a felismerésre jut, hogy nincs mit megbocsátania. Ezért képzõdhet meg benne az a gondolat, hogy a halott végakaratát teljesíti, ha eggyé válva, a másik nõvel eggyé, ebben az ölelésben megragadja a pillanatot. Ugyanakkor a hõsnõ képes arra is, hogy mintegy kívülrõl szemlélje ezt a szertartásos gesztust gyakorló önmagát: Gyere! Lássák! Erre várnak! Így! Magunknak megtartva még a lehetõ leghosszabb pillanatra. Szép, igaz? Megható. 16 Partium

17 S ott függtek egymás karjai közt. Egymásba fogódzva. Szorítva, tartva egymást. Ez a pillanat nem múlik el. Mindig ezt látjuk. Erre hull ki még szemünkbõl a könny. Ezt akarjuk. Erre várunk. Igényt tartva a megbocsátásra. De mit? Nincs mit megbocsássak! Igen. Megható. Mintha ugyanaz volna, legfõbb díszletével, még szívszorítóbb, még fájdalmasabb, mert te viszed véghez. Egy ölelésben a másik nõ bûntudatos-szorongását is feloldja. Ez a kétszeres feloldozás, megbocsátás nem eltervelten, vagy elõre kiszámíthatóan jelenik meg, a hõsnõ fokozatról fokozatra emelkedik önmaga fölé, s gyõzi le önmagát, sérelmeit. Segítségére vannak ebben az erkölcsi emelkedettségben a szertartás során elõtoluló emlékképek is, a közös múlt felejthetetlen pillanatai, az utolsó dobi nyár, a fénylõ damil, az úszóval játszadozó holtág hala. S ugyanúgy a tudatunkban feledésre ítélt emlékek, amikre most emlékezni kezd. Bensõvé teszi, átlényegíti itt a múltat, eggyé válik benne a rossz, a jó, jelentõssé a jelentéktelen. Ezt az átlényegítést, ezt a belülrõl szemlélést végsõ soron a szertartásnak a katartikus, tisztító hatását nem kellett volna olyan keretbe foglalni, amely a fõhõsnõ kívülállását, már-már részvétlenségét, közömbösségét árulja el. A befejezés frivolsága is váratlanul hat a katartikus felismerés és megigazulás után. Az összetartozás, az eggyé válás megrendült felismerését, belátását nincs miért ellenpontozni. Mint ahogy túlzóan ridegnek, szenvtelennek érezhetõ még sok-sok mondat itt; egyáltalán, hogy olyasmik kerültek bele a hõsnõ látószögébe, amikre nincs szükség már, és szinte szentségtörésnek számítanak. Mindaz, ami érzelmi- s lelkivilágát tekintve monodrámám szereplõjét ilyen kedvezõtlenül és hamis színben tüntette fel, az én dühöm, az én depresszióm volt, az én kiábrándultságom, az én indulatom, amit nem tudtam féken tartani. Én voltam az a temetõben is szemlélõdõ, az a seregszámláló, az a mindent gyanakodva nézõ, én, és nem a mû fõhõse, nem a gyászoló, nem a siratóasszony. A nézõ, az olvasó olyanokat is a fõhõs gondolatainak hihet, amiket nem õ gondol és mond; s olykor ebbõl adódóan tûnik szegényesnek az én érzésemet, gondolataimat közvetítõ siratóasszony érzelmi tartománya is. De aki az agyagrögök földübörgését szívdobogás -nak hallja, az sokkalta lelkibb lény, érzékenyebb lélek, semmint hogy jelentsen számára bármit is az, hogy kik alkotják a gyászolók gyülekezetét. A gyász: személyes viszonyba lépni a halállal s a halottal. A gyászban a színészkirály éppúgy mellékes szereplõ, mint a daltulajdonos, vagy a másik oldalról a hivatalosság, a fekete kocsin a ravatalozóig érkezõk csapata. Számbavételük, enumerációjuk, mint egy eposzban, inkább vígeposzi látásmódra vall. Kiváltképp azok után, hogy a temetõi szertartást meg kellett, hogy elõzze a másik háznál? Templomban?, ahol egyrészt ez a számba vevõ igyekezet már mûködhetett volna, ha nem tenné kisszerûvé a seregszámlálót, másrészt, amelynek a sírnál már semmi nyoma a hõsnõ emlékezetében. A temetõi szertartás kiszakítása ebbõl a fájdalomsorból, gyászmenetbõl, elsõsorban úgy válhatna hitelessé, ha az elõzményekre is jutna némi fény, fel-felvillannának képei. Egy-egy részlet esetében megszégyellni valóan leleplezõ görcsös igyekezetem, hogy a halottról, az életérõl, magánéletérõl is minél többet áruljak el. Ami a siratóasszony nézõpontjából legfontosabb, ha csak ködképszerû homályban láttatva is: kirajzolódik a halálba vezetõ út. Emellett minden más itt teljesen jelentéktelen. Akit akkor temettünk, az az ember magányos volt. S hogy olykor magánya fényûzõvé 17

18 változott, személyisége szerénységében is nagy udvart tartó központi alakká? Mindez csupán a látszat. Mindez itt mellékes. Az elesett, szegény Apollónt halott fia emléke kergette. Nem sokkal fia halála után, vadonatúj autójában, ahogy az országúton nem éppen cammogókat is sorra magunk mögött hagytuk, megkérdeztem: honnan ez az új autó, Jóska? Egy pillanatot se várva, ennyit mondott: A pápa küldte. Magányos volt. Egyedül keringett a Halott-Földanya és az élõ csillagok között; s mintha halálra szánt emberként arra tett volna fel mindent, hogy ha kell, fiáért az égbe megy, a hétégbe. Mert akit szeretünk, akit jobban szeretünk még önmagunknál is, számunkra él. Él, merthogy élt, s ezt nem vonhatja vissza semmi; azon, hogy volt, többé semmi sem változtathat. Végül a monodráma minden változatát megsemmisítettem; de annak, hogy sokáig nem mondtam le róla, célja volt: át kellett, hogy éljem a hosszantartó kísérletezéssel, kínlódással, gyötrelemmel - személyes életem tragédiájaként, attól való rettegéssel, hogy engem is elérhet ez - át kellett élnem hétfájdalmát annak a megsemmisítõ fájdalomnak, amit a mûben el akartam mondani. A fõszerkesztõ, aki a hibák korrigálására bíztatott, barátilag továbbította (hogy izgalmasabb legyen, név nélkül) a pár soros szerkesztõi véleményeket. Mindhármuknak feltûnt a drámai szcenika önismétlõ ötlettelensége. Mit tehet az ember egy sír elõtt. Csak állt ez az asszony, s mint az éjébõl kitakart fény: a dal úgy tört fel a csendbõl, hallgatta, úgy hangzott fel az ismerõs hangon, úgy tört fel a csendbõl az apa és gyermeke közös sírja fölött, amire nincsenek szavak. Mint a végtelen mosolya, mint a végtelenbõl jövõ szomorúság mosolya. Csak hallgatta a hanglemezrõl ismerõs hangot, a síró hegedûket, a megboldogultnak kedves székelyföldi dalt. Hallgatta a dalt, a sírnál a hegedûket, ahogy a nagy, fekete hanglemez forog. Csak állt, áll a sír elõtt. A föld forgott, fejfáival, besüppedt sírjaival, a halottakkal, akik fújták az éneket: a leghosszabban tartó emberi érzés fájó hangján a sír mellett éneklõ nõvel együtt énekeltek; hangjuk belenyomódott, belekarcolódott a földbe, s mintha a sírba letett, fia sírjába tett apa olykor elcsuszamlott, hamiskás hangját is hallaná, amitõl a virágról a miseruhaszárnyú lepke elriadt. Forgott a föld. Szédült. A sírkert színei összemosódtak elõtte. Forgott a föld, mint egy hanglemez. Hallgatta, ahogy zeng a ráénekelt madárdal, szól a barázda, ahogy a szél serceg, esõ zeng, tó rezdül. Hallotta a fiatal nõ szipogását; karján a kisgyermek, szájába vette ujját, mintha ujja is egy pici hangszer volna: nyála kicsordult. Mintha a tû egyszer csak megakadna, ugrált egy helyben, a végtelenségig ismételve az énekbõl egy sort: Ha te virág vagy a kertbe, én meg harmat vagyok benne Ha te virág vagy a kertbe, én meg harmat vagyok benne 18 Partium

19 ID. FÖLDI JÁNOS Diszkaveri Eredeti magyar eposz kilenc énekben (részlet) Kilencedik ének Jó, örülök, hogy megjöttél. Még itt vagy idõben. Láttam már ilyet és késõbb már nemigen látni az értelmét az ilyen meglátogatásnak. Még jókor jöttél. Késõbb majd ne gyere. Hát, tudod, így jártam. Mindegy na, a lényeg a lényeg: hát úgyis valahogy kell, hogy vége legyen. Próbálom magyarázni anyádnak is ezt; valahogy hát kell, hogy vége legyen. Meg kell halni, ugye. Senkise élhet örökké. Hát, nekem ennyi jutott, na. És lényegtelen az, hogy most vagy késõbb. És mindegy az is épp, hogy mért ér véget az élet. Meg kell, hogy legyen, ezt mondom anyádnak is én. Persze, a prosztatarák nem a legszebb módja a végnek. Nem kíméletes, és hát, de olyan mindegy. Mintha te mondtad volna nekem, hogy az ember, az úgysem hal meg, mert a halált senki sem élheti át, mert, ugye én csak olyasmiket élhetek át, miröl aztán emlékem marad, és hát, a halál nem olyan. Így aztán, hogy szétmar a rák, vagy csendben elalszok, az nekem oly mindegy. Csak hát ott van anyád. Sajnálom, hogy végig kell, hogy nézze a végét. Mondogatom neki, hogy nem szörnyû a halál. Nem mondom, hogy nincs a halálban semmi rohadt, de most az enyémben nincs. Tényleg nincs, hiszen én végig tudtam rendesen élni az életemet. Mert mindig amíg fiatal voltam, s dolgoztam, azt kívántam, hogy csak végül elérjem a nyugdíjt. Hogy legyen úgy is, hogy nem kell gürcölnöm, hajnalban kelnem, vonatoznom. Végre ne kelljen senki parancsát sem hallgatnom. Kicsikét hogy majd hadd legyek én a saját uram. Ennyit akartam. Hogy nyugalom legyen, azt. Nézni a tévét vagy szomszéddal kibeszélni a dolgokat. Enni az édes, kertünkben szüretelt szõlõt, hogyha hagyott 19

20 még a darázs és hogyha a jég sem verte el õszig. Vagy pisszegni a kis torzonborz pulinak hogyha a postás hó elején majd hozza a nyugdíjt. Gyûjteni zsákba diót, s ott, tövinél ülve törni. Anyádnak, bejglibe. Mittudoménmibe. Mindegy. Régi bicikliket is meggenerálozni. Járni piacra. Füvet lekaszálni. Kötözni a szõlõt. Ezt, a nyugalmat. S hát végül megkaptam. Furcsán hangzik tán, de a legjobbkor szakad itt most vége az életnek. Még mostan, mielõtt még beleunnék ebbe a nagy pihenésbe. A végén még beleunnék, azt mondtam. Most hallod? Úgy, gyere, üljél csak közelebb. Nem bírja a hangom. Merthogy a lényeg az ez; hogy ne maradjon olyan semmi, amit félben kell itt hagynom. Befejeztem minden dolgot, amit elkezdtem. Ez a jó. Semmit sem hagyok itt félkészen, s épp ez a lényeg. Így könnyû az egész. Így is kell valahogy. Mondtam anyádnak is ezt, de azért mondom neked is, hogy azt akarom, hogy majd majd égessetek el. Hogy ne a férgek rágjanak. Ez tisztább lehetõség. És hogy anyádra figyelj egy kicsikét jobban. Gyakrabban járjál haza majd. Igen, azt tudom én, hogy nem rajtad múlik, mégis próbáld meg. Mostanság legalább, hogy megszokhassa hiányom. Hallgasd majd meg anyád. Most kell majd neki ez. Úgy van, hogy majd el kell hogy majd mondja a dolgot. Majd elmondja, hogy is volt az utolsó hét és az utolsó nap mik történtek. Meg utána. Hallgasd, hogyha mesél, mert majd közben anyád lassan múlt idejûként kezdi mesélni a dolgot. Még ha banálisnak hangzik is, így lesz majd; végül olyan történet válik majd az egészbõl, mint ami régen volt, gyakran mondogatott - és lassan lecsitult, s ami már nem fáj. Na de ezt te biztosan ismered is. Hogy milyen is, mikor egy elmúlt emberi életbõl sztori lesz. Ha szövegben létezik egy ember. Hogyha szöveggé lesz. Hallgasd csöndben majd, ha anyád engem szövegez meg. Kell a mesélõ és kell, hogy hallgassák. Régen nem volt így, de ma már nem bánom a döntést, hogy nem is orvosnak mentél. Merthogy olyan nagy tetüláda gazember az orvos mind. Nem azért, mert nem gyógyít meg. A rák már csak ilyen. Nem azért. Itt ezek elvárnák tõlünk is a pénzt a zsebükbe! Tõlünk! Hát mirefel? Meghalok úgyis, nem? 20 Partium