Sági Lajos: Istenhit, kultúra, személyi érettség és nép

Átírás

1 1 Sági Lajos: Istenhit, kultúra, személyi érettség és nép

2 2 Tisztelettel és szeretettel emlékezünk Dr. Mócsy Imre jezsuita atyára, aki római egyetemi katedráját hagyta ott, hogy jelen lehessen a szocialista idő magyar társadalmában. Megjárta Rákosi és Kádár börtöneit. Lelkigyakorlatai és lelkivezetése nyilvánvalóvá tették a keresztény hit életerejét, személyi érettséget teremtő misztikáját, kríziseket ismerő, azokat méltósággal vállaló, a bajokban emberséget találó mélységeit. Egyéniségének varázsa egyedülálló humorral tárta föl a krisztusi szeretet társadalmi összefüggéseit is. Lektorálta: dr. Fila Béla dr. Győri Nagy Sándor Telek András Telekné Nagy Janka

3 3 Bevezetésül E tanulmány megírásával tartozom a Kiskunság hajdanvolt szegényparaszti társadalmának (pusztai népének), kiknek körében tanulni lehetett az életért érzett egyszerű felelősséget, a személyes és társadalmi bajokat tudomásul vevő és elfogadó alázatot, a sorsot vállaló kemény küzdelmet, önmagán és az élet bukfencein is derülni tudó humort, de legalapvetőbben mégis az élet kiszolgáltatottságában, fájdalmában születő istentapasztalat megtörhetetlen erejét. Tartozom azoknak az őszinte baráti beszélgetéseknek is, amelyekben számot vetettünk a modern társadalom zártságával, jóléti érzéketlenségével, személyi éretlenséget eredményező és népet pusztító hatásaival. Végül pedig tartozom Mócsy atya emlékének, hiszen az általa vezetett lelkigyakorlatok isten- és emberismeretének élménye, és belső ereje összegezte és tette egyértelművé, hogy a keresztény hit személyi érettséget adó és társadalmat formáló erejével foglalkozni kell. E munkában alapvető fontosságúvá vált a felvilágosodás korától kibontakozó, az istentapasztalat sötétségeit mélyen ismerő keresztény misztika tanulmányozása, majd pedig a személy kríziseiben és az emberi társadalom buktatóiban letisztult üdvtörténeti hit átgondolása. Meg kell még említeni húsz év lelkipásztori munkáját is, amely egyrészt Budapesthez és a magyar városokhoz, majd a kiskunsági tanyavilág népéhez kötődött. Mindez nyilvánvalóvá tette, hogy a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat (hit) emberség és emberiség egészében gondolkodó, személyi érettséget adó és népet teremtő erejét tanulmányozni és tanítani kell, hiszen ezzel a hittel a személy és a társadalom egészséges fejlődése-kultúrája érdekében a leghatékonyabb erő áll rendelkezésünkre! Ezen tanulmányban általában a katolikus egyház szerepel, de nem volna jó más egyházakat figyelmen kívül hagyni. Sajnos azonban az alap emberi értékek kezelésében és az itt leírt húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat lelkipásztori értékelésében még a katolikus egyházon belül sincs letisztult közös lelkipásztori akarat, más felekezetekkel pedig főleg nem alakult ki megfelelő munkakapcsolat. Remélhetőleg azonban a feladatok közös cselekvésre szólítanak, és a húsvéti-üdvtörténeti hit alapján van értelme az Egyházat a maga egyetemességében és ökumenikusságában szemlélni. Kérem az olvasót, hogy a megfogalmazási pontatlanságok, vagy a nehezebben érthető, műhelymunkában még le nem tisztult gondolatmenetek ellenére is jószándékkal vegye fontolóra a fölvetett problémákat, és lehetőségének megfelelően működjék együtt azok kezelésében. A félreérthető fogalmak-gondolatok tehát ne megbotránkozást váltsanak ki, hanem erősítsék a továbbkeresést és a kommunikációt! A kérdések fölvetésében és a lehetséges megoldás megtalálásában külön is számítok azokra a gondolkodó emberekre, akiket ezen tanulmányban a szakemberek egyházának nevezek. Szeretném, ha az ő gondolkodásuk és szaktudásuk nagyobb felelősséggel jelenne meg az Egyház teológiai életében és lelkipásztori munkájában.

4 4 Az emberi kultúra forrásánál A vallás hajnalán az egyes közösségek teljes tudáskészlete szépen beleillett egy - éppen a vallásos eszmékre és értékekre alapozott - szellemi rendszerbe. E szellemi rendszert a közösség legegyszerűbb tagjának is meg kellett tudnia érteni; akkor is, ha a benne foglalt hasonlatokból és példabeszédekből csak a leghalványabb célzásokat szűrhette ki az általános értékekre és eszmékre vonatkozóan. Ha az átlagember ezen értékek szerint akar élni, feltétlenül hinnie kell, hogy e szellemi rendszer a társadalom minden bölcsességét felöleli.... Ezért a társadalom valóban veszélybe kerül, ha frissen szerzett tudása megsemmisüléssel fenyegeti az ősi szellemi formákat.... Könynyen megeshetik, hogy a nyugati kultúra - a nem is nagyon távoli jövőben - eléri azt a pontot, ahol az ősi vallások példabeszédei és hasonlatai még az átlagember szemében is elvesztik meggyőző erejüket; márpedig ha ez megtörténik, félek, hogy kártyavárként omlik össze a régi etika, és akkor bizony elképzelhetetlen, iszonyatos dolgok történhetnek. Ezen gondolat Werner Heisenberg A rész és az egész c., önéletrajzi jellegű művéből való. (115. old.) Naplószerű beszámolója szerint ez a gondolat 1927-ben hangzott el. Az azóta eltelt hetven esztendő igazolta a szóvá tett félelmeket. A modern Európában már nem nyilvánvaló, hogy nem elég egy jóléti-fogyasztói elvárásrendben élni. A teljes értékű emberi élethez saját kultúrájának és az egyetemes emberi kultúrának a gyökereit és eredendő értékeit tisztázni kell. Heisenberg iménti műve 1952-ből is idéz egy beszélgetést: Ha megkérdezzük a nyugati embert, mi a jó és mi a rossz; miért érdemes küzdeni, és mi az, amit el kell kerülni, látni fogjuk: válaszai a kereszténység etikai normáit tükrözik; akkor is, ha réges-rég elveszítette kapcsolatát a keresztény parabolákkal és szóképekkel. Ha egy napon kimerül a mágneses erő, amely felé a nyugati ember iránytűje mutat - és mi más lenne ezen erő forrása, mint a lényegi rend? -, akkor iszonyatos dolog történik az emberiséggel, rosszabb az atombombánál, a koncentrációs tábornál is. ( old.) Modern társadalmunk legnagyobb kísértése (és kísérlete) az, hogy a hitet és a vallások legősibb értékeit a társadalom kultúrájától teljesen független valóságnak tartsa, az Élet reményét, fegyelmét (a lényegi rend lehetőségét) pedig csak személyes hobbynak, egy immanens rendszer soha le nem tisztázható belső értékének (vagy butaságának) értelmezze. Pedig ki kell jelenteni: ha az Élet fegyelmét, illetve a heisenbergi gondolat lényegi rendjét a társadalom köztudatában, kultúrájában, (tehát a közjó művelésében) nem vesszük komolyan, akkor az emberiségre rosszabb jövő vár, mint az atombomba, vagy a koncentrációs tábor! Az emberi kultúra gyökerei Alapvető kötelességünk keresni az emberi kultúra legigazabb értékeit és legmélyebb gyökereit (az őskultúrát? a lényegi rendet? az Élet fegyelmét?), mely életünk legegyszerűbb és legtermészetesebb jelenségeit: a születést és a halált, a személyes és a társadalmi konfliktusokat, a megélhetés küzdelmeit stb. lelkiismeretet feltételező élettapasztalattá, életet hordozó felelősséggé (kultúrává) tudta (tudja) változtatni. Tudomásul kell venni, hogy mindannyiunkat anya szült, ezen a sárgolyón élünk, a megélhetésért küszködni-dolgozni kell, a természet és a társadalom lehetőségeivel és buktatóival számot kell vetni, életünk és egészségünk veszélyeztetett, el kell fogadni halálraszántságunkat, és végül valóban meg is kell halni. Mindez valóban megteremti a közös nevezőt az egymással való párbeszéd során. Szükséges azonban a következetes és fegyelmezett gondolkodás, az élet felelősségét ismerő munka, a krízis érlelő sötétségét elfogadó türelem és nem utolsó sorban a kölcsönös tisztelet és a párbeszédkészség. Biztosra vehetjük, hogy az emberi kultúra legigazabb értékei és legmélyebb gyökerei már az átláthatatlan érdekek által vezérelt városi civilizáció kialakulása előtt letisztultak. Igazi megértésükhöz a mi érdekvezérelt városi vagy városiasodó világunkban is az ősi falusi társadalom egyszerű élettapasztalatát, Életet kereső hitét, őskultúráját kell segítségül hívni! Egy hajdanvolt falusi őskultúra A hajdanvolt falusi őskultúra értékrendjének tisztulása több tízezer esztendőt vett igénybe, teljes letisztulását még ma sem mondhatjuk befejezett ténynek. Életének, félelmeinek-szorongásainak, továbbá az élet reményét megadó emberi értékeinek és hitének lényege azonban évezredek távlatából is átlátható, hiszen a krízishelyzetekben mi is az ő legtermészetesebb (örök emberi) félelmeiket ismerjük meg, a természettel és sorssal szemben mi is éppen annyira kicsik vagyunk, a legelemibb, legőszintébb és legigazabb emberi tapasztalatokban pedig mi is ugyanazokat az érzéseket éljük át, ugyanazokra az emberi mélységekre és egyszerű értékekre csodálkozunk rá. (Élet, halál, szeretet, barátság stb.) A városiasodás előtti őskultúra életéről értékes tapasztalatokat ad azon társadalmak életvitele és életbölcsessége, amelyek napjainkig természeti körülmények között élnek. Növényekkel, állatokkal, időjárással bajlódnak, látják

5 5 a születést és a halált. Gyakran átélik vagy elszenvedik a legelemibb természetes tapasztalatokat: az éjszaka sötétségét-félelmeit, a tél hidegét, az életbenmaradás bizonytalanságát, a társadalmi játszmák által terméketlenné vált emberi kapcsolatok értelmetlen voltát, a társadalom érdekrendszerek általi megosztottságának (bűnének) keserves következményeit. Nekik, az ősi tapasztalat okán, ma is az élet lehetőségében és értékében kell remélniük, és nem önmegvalósításban, társadalmi státuszban, vagy profitban. Tudniok kell, hogy az Életet sohasem lehet megszervezni. Látnunk kell, hogy valóságos emberi kapcsolatokat, barátságokat, igaz emberi értékeket ma sem a fogyasztási szokások teremtenek, hanem csak a legegyszerűbb, legőszintébb és a legtöbbször a legembertpróbálóbb élethelyzetek. Ha egy erdélyi parasztember életélményét komolyan vennénk, ha megértenénk az ő lényeglátó, természeti és társadalmi összefüggéseket értő, ugyanakkor az élet legfinomabb kis részletére is ügyelő fegyelmezett gondolkodását, ugyanakkor mi is az ő méltóságával el tudnánk fogadni az élet keménységét, akkor megláthatnánk az Élet belső erejét. Ezen dolgozat hátterében is jelen vannak a kiskunsági tanyavilág legértékesebb rétegének értékrendjéről: kemény, de emberséges életéről, következetes, Életet tisztelő gondolkodásáról, az Élet összefüggéseit látó és annak erejét megtapasztaló hitéről szerzett élményszerű tapasztalatok. A személyiségében érett ember egyébként a társadalom közhangulata (szűklátókörűsége) ellenében is komolyan veszi ezeket az embereket és ezen alapértékeket. Vallásos és kulturális életünk gyakorlatában, továbbá tudományos szemléletünkben azonban ez az alapvető emberi tapasztalat nem játszik szerepet. A városiasodás előtti őstársadalom (őskultúra) megértése érdekében azonban figyelembe kell még venni az ősi kultúrák, nagy vallások szigorú értékrendjét és szimbólumrendszerét is, hiszen ezek még a kemény természeti körülmények között tisztultak le. Ezen emberi őskultúra értékrendjében és összefüggésében kell látni a magyar népmesék tisztulást eredményező próbatételeit, égig érő fáját, (életfáját,) a problémák mélységével számot vető feneketlen kútjait, de a természeti népek életet és megtisztulást remélő vallásos szokásait is. A hajdanvolt falusi őskultúra rejtettsége Mielőtt ezen őskultúra letisztult és egységes értékrendjéről gondolkodnánk, látni kell, hogy a paraszti társadalom megosztott, ezért nem feltétlenül alkalmas arra, hogy a "hajdanvolt falusi őskultúra" értékeit bemutassa. Megosztottsága a történelem előtti múltba megy vissza. (Ld.: Káin a földműves és Ábel a pásztor viszonyának tragédiája.) A jobb gazdasági feltételekkel rendelkező népek a földműves városi társadalom kialakulásával gazdasági és politikai hatalmi helyzetbe kerültek, ami egy elittudattal járt együtt. A földműves városi kultúrát ekkor már nem a természethez és az emberhez való viszony fegyelme, problémákat-bajokat elfogadó méltósága irányította, hanem egy gazdasági és politikai érdekrendszer, illetve az abból fakadó kényszer. Ez a tény zárt rendszerűvé tette az említett kultúrákat. Sajnos a mai falusi társadalom nagyon hasonlít az ókor földműves városi kultúrájához. Szemléletében ugyanis a paraszti életet egyre inkább csak egy nyereséges vállalkozásnak tekintik, az élet gondozásáról szerzett ősi tapasztalatokat tehát már nem az élet, hanem csak a profit érdekében kamatoztatja. Ez a gondolkodás a természetről szerzett tudással visszaél, képes arra is, hogy a nagyobb anyagi haszon érdekében a természetet megmérgezze, embertársát igavonónak tekintse, sőt még önmaga és családja életét is feláldozza. Ezen ok miatt a falusi társadalomban az embertelenség és a lelki sérülések különleges módozataival találkozunk. Amikor azonban e dolgozatban a falusi őskultúra értékeiről beszélünk, azokat az élethelyzeteket vesszük figyelembe, amelyeket általában a szerény életkörülmények között élőknél látunk. (A kiskunsági tanyavilágban az élet próbatételeihez hozzászokott öregek.) Az ő fegyelmezett gondolkodásukban, aprólékos munkájukban, türelmükben és humorukban meg lehet látni az élet nagy összefüggéseit és egyszerű bölcsességét. A paraszti életnek ezen oldalát néha idealizáljuk, máskor tagadjuk, de rendre elfelejtjük és figyelmen kívül hagyjuk. Valós életterét és értékeit egyik esetben sem tisztázzuk. Amikor azonban mégis találkozunk vele, elemi erejű élményben van részünk: itt valóban az Élet Őstapasztalatáról van szó! A falusi őskultúra értékrendje a józan emberség szerénységének és tisztességességének kríziseiben tisztuló-érlelődő folyamat! A hajdanvolt falusi őskultúra élete és értékrendje A történelem előtti falusi őskultúra fegyelme kemény életkörülmények között tisztult. Az ember szelídítette az állatokat, válogatta a vetni való magvakat, a természet viszontagságai ellenében építette hajlékát, szőtte ruháit stb. Életben maradása érdekében meg kellett tanulnia együttműködni a természet hallatlanul összetett és sok kockázatot rejtegető valóságával. Elemi erejű tudása volt, hogy a természetnek jogai vannak, neki azonban csak kötelességei. Tudta, hogy a gondolkodás és az életvitel önző kicsinyeskedése és fegyelmezetlensége lehetetlenné teszi azt, hogy a természet keménységével megküzdjön és ezáltal életben maradjon. Tudatában volt annak, hogy az Élet terheit el kell fogadnia, az Élet belső csodáját pedig minden élethelyzetben és sorsfordulóban tisztelnie és keresnie kell.

6 6 Tudását - a modern kor személyközpontú, szubjektív szemléletével ellentétben - sohasem önmagához vagy a másik emberhez, hanem mindig a Létezés és az Élet Egészéhez viszonyította. Gondolkodása tehát valóságközpontú és átfogó volt. Az Élet Egészét átlátó számvetés, küzdelem, emberi tartás és hit tapasztalatából és belső fegyelméből fakadtak a szimbólumok, liturgiák, ünnepek, de a mesék és a hiedelmek is, amelyek pedagógiai és pszichológiai szerepet töltöttek be: a felnőtteket az Élet fegyelmében megtartották és a gyermekeket nevelték. A magyar népmeséket olvasva, a nép istenhitét ismerve és vallásos szokásait látva joggal állíthatjuk, hogy ezen falusi őskultúra értékrendjében ( életfilozófiájában ) az Élet szent titok volt, amely azonban örök feladat, és a legcsodálatosabb ajándék. Tudta, hogy ezért az Életért felelősséget kell vállalnia, értékeivel és javaival pedig gazdálkodnia kell. Gondolkodásában mindig a teremtett világért továbbá a szellemi-lelki élet egészéért érzett felelősség személyi érettsége jelentette a hit alapját és a kultúrát. Ez az ajándék a becsületes, tisztességes és szerény szegény embernek is megadatik, teljes értékűvé téve az ő életét. Sohasem kaphatják meg viszont azok, akik az életet összekeverik a az életszínvonallal, akár kiépítették már a maguk jólétét, akár még csak küzdenek érte, emberségüket és egészségüket is feláldozva. A személyi érettség és kultúra gyökerét az őskultúra tudatos életfegyelmében kell látnunk, amely mindig közösségi együttműködést feltételezett. Az ember az élet felelősségében, értékrendjében is közösségi lény, a személyes érdekeket ezért meg kell előznie a közjó erkölcsi, szellemi értékrendjének és gazdasági feladatainak. A remélt és megünnepelt Élet a bibliai idők hajnalán A falusi őskultúra gondolkodásának-értékrendjének lényegét, emberi-erkölcsi fegyelmét és feszülő életerejét (hitét) már a bibliai idők előtt is a tavasz-ünnep jelenítette meg. A böjt, az önfegyelmezés a zsidó-keresztény kultúrától függetlenül is a megtisztulás feltétele volt. Csak így élhették át a létezés csodáját: a biológiai és a szellemi élet erejét, eredendő (Istentől kapott) dinamikáját. Az emberi őskultúra életismeretét és alapvető életfegyelmét a Biblia hittapasztalata is az emberi gondolkodás alapfeltételének tekinti. Ezt tükrözi, hogy Isten népe átveszi azon földműves népek gyakorlatát, akik az élet megújulásának reményében, a tavaszünnepkor kidobták a régi kovászt, a régi élesztőt (az életről alkotott elképzelést, elvárásrendet, önzéssel-bűnnel terhelt életszenvedélyt ), és kivárták, hogy megtisztulva újra megkeljen kenyerük (újjászülessen életük). A pásztornépek gyakorlata szerint megölt húsvéti bárány pedig azt tanította, hogy az élet áldozatot kíván! A felnőtt felelősségnek ismernie kell az élet véres valóságát személyes felelősséggel és következetességgel vállalnia kell a élet problémáit. (A zsidóknál be kell menni a vérrel bekent ajtón.) Ezen szimbólumok alap emberi üzenete ( alapfilozófiája ) érthető és valóban kultúrát teremtő érték. A falusi őstársadalom, őskultúra életét és értékrendjét átgondolva a legmélyebb személyes tapasztalatnak és a legmegnyugtatóbb gondolkodásmódnak a Bibliából ismert Isten Országa fogalmát tarthatjuk. Ezen őskultúra gondolkodásában alapvető értelme és értéke van ugyanis annak az egységes lét- és életszemléletnek, amelyben az anyagvilág rendje, a biológiai és szellemi élet csodája, (Heisenberg lényegi rendje ), de a személy belső élete és a közösség felelőssége, továbbá a bűn elleni harc áldozatvállalása és új életet remélő hite is jelen van. A való világ egészét átfogó alaprend (Isten uralma, törvénye, igazságossága és életet adó szeretete) az ember legősibb reménye és legmélyebb hit- és léttapasztalata. Az őshúsvéti hit életfegyelme emberlétünk és mindenkori emberi kultúránk alapja. Az őskultúra alap emberi értékeit minden becsületesen gondolkodó embernek keresnie kell. Csak a Létezés és az Élet (lényegi rend?) tisztelete biztosíthatja a párbeszéd emberi-erkölcsi alapfeltételeit a különböző gondolkodások-hitek számára, a személy és a társadalom szintjén egyaránt. A modern társadalom szubjektív értékrendje (értsd: hitetlensége) a legmélyebb közös emberi alapokat támadja meg!

7 7 A városi és városiasodó társadalomban A társadalom fejlődése tehát még az ősi, falusi jellegű civilizációk idején sem maradt meg az őskultúra egyszerű természetszemléletében és életet kereső értékrendjében. Ennek súlyos következményei vannak. Megértésükhöz próbáljuk meg tisztázni a társadalom helyét és szerepét a mi személyes felelősségünkben és emberi életünkben, de kíséreljük meg azt is tisztázni, hogy a mi modern társadalmunkban lehet-e még kultúrateremtő és életet adó ereje a személyes felelősségnek és az Élet Egészére figyelő gondolkodásnak (hitnek)? Társadalomban élünk, a szűk és tág környezet meghatározó módon alakítja gondolkodásunkat, értékrendünket, gátolja vagy segíti, érleli vagy előítéletekkel terheli hitünket, élet- és istentapasztalatunkat. Még a mindennapi kenyeret is társadalomban, a társadalommal való együttműködéssel vagy társadalmi összefogással teremtjük elő. A személy sorsát meghatározza az a társadalom, amelyben él. Ugyanakkor a társadalom számtalan gondolkodási defektus: előítélet, szűklátókörűség, félelem, játszma, bűn forrása és színtere. A társadalom hatásain, kényszerpályáin keresztül különböző háttérérdekek manipulációja, olykor kifejezett zsarolása is érvényesül. A személyi érettség jele az, ha valaki a társadalommal szemben keményen kritikus, de mivel tisztában van a társadalom fontosságával, nem vonul vissza egy szektás elittudat zártságába, hanem mindent megtesz annak egészséges értékrendéért, becsületes kenyeréért, az élet felelősségét tovább adó hitkultúrájáért. A társadalomért mi is felelősek vagyunk. A bajok okait könnyű mások gondolkodásában, embertársaink bűnében, gazdasági feszültségekben, politikai rendszerek igazságtalanságában stb. keresni. Sokkal nehezebb azt belátni, hogy fegyelmezetlen gondolkodásunk: jóléti álmaink, tisztázatlan értékrendünk, a problémákat méltósággal elfogadni nem tudó idegességünk valamint a közös gondolkodás és az együttműködés hiánya hogyan teszi tönkre életünket, hitünket és kultúránkat, teszi reménytelenné jövőnket. A modern társadalom ateizmusa A társadalmi élet kérdéseit a köztudatban elválasztjuk a személyes meggyőződéstől és a vallásosságtól, a mindennapi kenyér felelősségét pedig az istenhittől, de legtöbbször még a becsülettől, és általában az emberségességtől is: a társadalmi életet csak a jólétért és a személyes érdekekért vívott küzdelem öntörvényű valóságaként értelmezzük. Modern társadalmunk a maga célkitűzéseiben, munkájában és munkamódszerében szuverén: nem tart igényt a történelemben letisztult erkölcsi rendre, istentapasztalatra és megváltásra. A célkitűzések, a gondolkodás, az életvitel és a munkamódszer ezen szuverenitását a hívő emberek is természetesnek tartják, bár minden becsületesen gondolkodó ember érzi, hogy társadalmunk életében és gondolkodásmódjában valami nincs rendjén: az emberek becsukódnak, maguknakvalókká válnak, a közös felelősség pedig elvész. A hit és hitetlenség határvonala mintha nem is az emberek között húzódna, hanem magát az embert kárhoztatná belső megosztottságra. Ez a megosztottság az egész társadalmat, a hívőket és a hitetleneket egyaránt sújtja, és arra figyelmeztet, hogy tegyük rendbe azt az emberi alapot (erkölcsi tartást, értékrendet, lényegi rendet? ), amely minden jó szándékú embert kötelez, és amelyen állva valóságos párbeszédet kezdhetünk egymással, az értékekkel, saját történelmi múltunkkal, és remélhetőleg magával az Élettel. Hárítás - társadalmi méretekben A modern társadalmat látva nem vagyunk ártatlan gyerekek, akik békében játszadoznak a természetben. Kamaszok vagyunk, akik megkövetelik, hogy őket felnőttnek tekintsék, de az Élet egészéért és minden következményéért már nem vállalnak felelősséget, az élet problémáiban letisztult hitet pedig nem is ismerik. A társadalmi életben szeretünk kritikusak lenni. A problémák fölvetését és az azokkal való számvetést azonban csak addig tartjuk elfogadhatónak, amíg gondolkodásmódunkat és kialakult értékrendünket nem bizonytalanítja el. A részletekre rákérdezünk, de az egészre már nem, mert az biztonságérzetünket veszélyeztetné. Amikor mégis elbizonytalanodunk, biztonságérzetünket egy nagyon ideges (és hézagos) feltételezéssel próbáljuk meg helyreállítani: Nem lehet az, hogy ez az egész rossz! ; Nem lehet az, hogy mindenki téved! Az alapproblémák ideges hárítása a társadalom legtipikusabb gyöngesége. Legtöbbször még a vallásos ember számára is elképzelhetetlen, hogy számot vessen az élet alapkérdéseivel, hiszen az megingathatná biztonságérzetét. Megfelelő hitkultúra hiánya miatt nem is tud következetes fegyelemmel belépni azon a bizonyos véres ajtón, amely a problémák getszemáni éjszakáján és a kereszthalál szent magá-

8 8 nyán keresztül a szabadulás és a megváltás húsvétjára, föltámadására nyílik. Pedig csak ez a felelősségteljes tett képes arra, hogy a személynek az érettséget, a népnek pedig a közös felelősség és a hit kultúráját megadja. Az emberi háttérproblémák olyan mélységű föltárását, amely már szorongásainkat-félelmeinket is a felszínre hozza, veszélyesnek, negatív gondolkodásnak tartjuk. A társadalmi elvárásoknak megfelelően a megszervezhető-megcsinálható jó sikerében bízunk, ezért a személyes és társadalmi bajok mindig felkészületlenül érnek minket, ahogyan a tíz csapás az egyiptomiakat. Jóléti társadalmunk alapjaiban egy tudatalattiba süllyesztett, rejtett hárítás van. A modern társadalom, a maga kincstári optimizmusával, technikai jólétével, szubjektív érdekrendszereivel, boldogságálmokat követelő szektás vallásosságával a személyi éretlenség melegágya. A modern társadalom Káin-bélyege (válságtünete): a szorongás és a félelem A módszeresen felejtett (tudatalattiba kényszerített) személyes és társadalmi problémák, továbbá a jó és a rossz önkényes eldöntésének megalapozatlan önbizalma (eredeti bűne) csak addig hagyható figyelmen kívül, amíg egy megrázkódtatás (betegség, válás, gazdasági csőd, nyugdíjba menetel, halálfélelem vagy halálélmény) meg nem roppantja életünket, magabiztosságunkat, szereppé vált életbölcsességünket. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy vétettünk az Élet ellen, minek következtében az élet talajvesztett tehetetlenjeivé, kárvallott gyámoltalanjaivá válunk. A modern társadalom válságát tehát az emberi problémákban-krízisekben láthatjuk, és nem az életszínvonal adatainak föltárásával, kereskedelmi mérlegek, politikai és gazdasági mutatók elemzésével érhetjük tetten. Tudnunk kell azonban, hogy az életben egyszer mindenki megkapja a magáét, egyszer mindenki szembesül azzal, hogy mit is vétett az Élet ellen? Ez kikerülhetetlenül föltárja számára a társadalom szakadékait és saját létének eredendő bizonytalanságait. Amikor a problémák mélysége (a magyar népmesékben jól ismert feneketlen kútja ) meghaladja krízistűrő-képességünket, idegesek leszünk. Megszégyenülésünk sötétségében legelőször az válik nyilvánvalóvá, hogy a bajokban nincs méltóságunk. Aki csak egyszer is meglátja a modern jóléti-fogyasztói társadalom repedéseit-szakadékait, a háttér ürességét, az elbizonytalanodik, de az is lehet, hogy depresszióssá, lázadóvá vagy deviánssá válik. Az alkoholizmust, a kábítószerezést, az öngyilkosságot és az egyéb nyomorúságokat látva nemcsak a személyt, hanem a társadalmat is betegnek kell tartanunk. A Biblia már a társadalom gondolkodásának zártságát is bűnnek tartja. (A társadalom bűne mindig is benne volt az eredeti bűn fogalmában!) Tehát nemcsak egy törvénybe ütköző cselekedetet kell bűnnek nevezni, hanem már a gondolkodás értékzavarát is. Már az is bűn az Élet ellen, ha a jót és a rosszat önkényesen, saját szempontunk szerint döntjük el: szakítunk a jó és a rossz tudásának a fájáról. Súlyos bűnnek kell tartani az Élet megszervezhetőségének olcsó ideológiáját: a mi szűklátókörű emberi logikánk abszolutizálását is. A Biblia ellentéteket ismerő gondolkodásában azonban a gyilkos Káin védelmet élvez: senki nem ölheti meg. Káin ugyanis ösztönből, butaságból gyilkolt, aki azonban ezt a lelkiismeretfurdalással terhelt, tehát beteg embert bosszúból megölné, az már előre megfontolt szándékkal volna gyilkos! A szocialista forradalmak ezt nem látták, és ezért gyilkosabbá váltak a gyilkosnál. Az istenismereten alapuló személyi érettségnek mindig a személyes és társadalmi válsághelyzetekből kell kiindulnia, a krízisekből fakadó vereségeket el kell fogadnia és fel kell dolgoznia! Reményt csak az egészséges, felnőtt küzdelem, a kríziseket ismerő és vállaló méltóság, a türelem, a letisztult lelkiismeret békéje, a jól végzett munka öröme, az emberi élet korlátait (és korlátoltságát) tudomásul vevő derű adhat.

9 9 A társadalom kríziseiben születő húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat A társadalmat egyoldalúan uraló politikai és gazdasági erőkkel szemben a hit és az erkölcsi tartás gyengének látszik. A nép is többre becsüli Egyiptom húsos fazekait, mint saját hitét és kultúráját, inkább kenyeret-cirkuszt követel, és nem felelősségen alapuló átlátás, vagy belső erővel rendelkező személyi érettség után vágyik. A társadalom válsága és az istentapasztalat A zsidó-keresztény hitkultúra már a zárt (az eredeti bűnt közvetlenül átélő) társadalom krízishelyzeteiben született. Ábrahám gyermektelen, terméketlenségének sötétsége-krízise mélyén azonban az Élő Istennel találkozik. (És csak itt találkozhatott az Élő Istennel!) Istentapasztalata a társadalommal való tudatos szembefordulást kéri: ki kell vonulnia a társadalom zárt világából, hogy az Istennel való személyes kapcsolata a puszta természeti körülményeinek keménységében és fegyelmében letisztuljon, új élettér (nép és társadalom) szülessen. Hite Isten ígéreteit hordozza: gondolkodásmódjának erejében földet és utódokat kap, nagy nemzet atyja lesz, és áldássá válik a föld minden nemzete számára. Mindez azt sugallja, hogy a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat biztonságot ad, termékennyé teszi az ember életét, és minden ember számára lehetővé teszi az Élet belső szabadságát. Mózes is igen sok személyes krízist él át, konfliktusba kerül saját népével és az egyiptomi társadalommal. A puszta kemény természeti körülményei között átélt istentapasztalata azonban arra kötelezi, hogy vezesse ki a többszörösen hátrányos helyzetű népet a szolgaságból ( a bűn házából ) a pusztába, hogy a puszta megpróbáltatásaiban megtisztuljon, megtanulja alázattal elfogadni a bajokat, megtanuljon remélni az Életben, és a pusztai népek élettapasztalatában, kemény szabadságában találkozzon Istennel, szövetségre lépjen vele, és végül kialakuljon értékrendje és kultúrája. Ábrahám és Mózes tehát a fennálló társadalom gondolkodásmódjával és értékrendjével szembesül, sok személyes krízist él át, amíg az istentapasztalat elemi erejű élménye nyilvánvalóvá nem teszi számára a teremtett világ rendjét, az Élet csodálatos ajándékát és saját hivatásukat. A húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat belső ereje, életért érzett felelőssége tehát a fennálló társadalom zártsága és összes nyomorúsága ellenében teremt személyi érettséget és életteret: népet és kultúrát. Jézus az ábrahámi-mózesi istentapasztalatot teszi teljessé. Isten Országát meghirdetve ő is összeütközésbe kerül a vezetők játszmáival és a nép befolyásolhatóságával. Átéli az Istenem, Istenem, miért hagytál el engem végső kiszolgáltatottságát, ahol azonban megvalósítja a húsvéti hit legmélyebb Élet-tiszteletét : az Atya iránti feltétlen engedelmességet és bizalmat. Keresztáldozata az Isten iránti önátadás legnagyobb tette, feltámadását pedig a kutatható történelem legnagyobb istenélményének nevezhetjük, mely az élet új lehetőségét teremti meg, a személy és a társadalom szintjén egyaránt. Az Egyháznak az a feladata, hogy ezen föltámadás tanúja legyen: a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat sóként és kovászként járja át a társadalmat, amely az élet győzelmének reményét adja a szegényeknek, akik mindig könyörtelen tisztasággal látják és szenvedik az emberi természet és a társadalom ellentmondásosságát, igazságtalanságát, és halálos józansággal tapasztalják meg az élet végső kiszolgáltatottságát. A jézusi hit istentapasztalatában egyértelművé válik, hogy az üdvösség örömhírét csak a lelki szegények élik át: azok, akik közvetlenül megtapasztalják az emberi élet törékenységét, személyes gyöngeségünket, látják a társadalom repedéseit és a társadalmi szerepek felületes, üres voltát. A húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat (a bibliai hit), értékrendje és pedagógiai erővel bíró szimbólumai már a kutatható történelemben tisztultak le. Ezen istentapasztalat nem vágyálmokban, mítoszokban, hanem konkrét személyek sorsában és a társadalom alakulásában (egy nép születésében) válik nyilvánvalóvá. ( Isten Országa köztetek van! ) A húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat és az őskultúra A falusi őskultúra az Életért (a természetért, emberért és a szellemi értékekért) érzett felelősség jegyében született. Küzdelmeiben a Valóság Egészével szembeni ősbizalom jellemezte. Ezen hit egy lassan tisztuló folyamat, amely a külső feladatokon és a belső értékeken keresztül egy viszonylag érthető lényegi rend és istenkép felé halad. Kultúrszemlélete átfogó, kozmikus volt, ami a személynek türelmet és méltóságot adott. Igazi tisztaságában azonban csak ott maradhatott meg és érlelődhetett tovább, ahol a társadalom igazságtalansága és a természet keménysége megvédte a meggazdagodástól, a túlzott önbizalomtól, az elittudat büszkeségétől, tehát az érdekve-

10 10 zérelt hatalmi pozíciók kialakulásától. A Biblia húsvéti-üdvtörténeti hite már a társadalom kríziseiben született. Tisztán látja az ember és a társadalom nyomorúságát (bűnét). Tudja, hogy ezen bűnnel tudatos felelősséggel (ellentmondással és hitvallással) szembe kell fordulni. Csak a krízisben tisztulhat le az Istennel való személyes kapcsolat! Isten mindig a krízisben szólal meg, irgalmasságát és nagylelkűségét pedig az ő legcsodálatosabb ajándékának, az Életnek a tapasztalatában tárja föl. Ez az istentapasztalat (hit) már beleszól a személy és a társadalom életébe, hatékonyan formálja, érleli, alakítja azt. Az őskultúra értékrendje a természettel való küzdelemben született és ideális esetben egy szerénység, a sors bukfenceit elfogadó megbékélés, kiegyensúlyozott életbölcsesség, tisztuló istenhit felé haladt. A városiasodás folyamata azonban az Élettel szembeni ősi tiszteletet elfelejtette, helyébe érdekvezérelt ideológiák kerültek, amelyeket a politikai-gazdasági erők rendre ki is sajátítottak. Az ábrahámi-mózesi istentapasztalat az ember bűnének és a társadalom igazságtalanságainak a krízisében-sötétségében született. Belső ereje ma is a pusztába viszi az embert (még akkor is így van ez, ha csak jelképesen értelmezhetjük a pusztát), hogy annak csöndjében, a természetes lét és emberség kemény életfegyelmében letisztuljon gondolkodása, hite, és tisztán átélje az Élet csodálatos és hallatlanul egyszerű ajándékát (örömét). A zsidó nép Egyiptom rabszolgájaként a társadalom nyomorúságát (bűnét) mélyen átélte. A kivonulás istenélmény volt számára. Történelme során azonban megtanulta, hogy sohasem szabad elfelejtenie a nyomorúság kenyerének az ízét, hogy gondolkodása mindig reális maradjon, és az istentapasztalat, amely csak ezen az áron szerezhető meg, türelmet és erőt (Életet) adjon nekik. A zsidóság léte azt példázza, hogy a hátrányos helyzet nehézségeiben megtalált és letisztult istentapasztalat és életremény értéket, erőt hordoz, sőt társadalmat is formál! (Ezt a tényt még a bűnök sem képesek megsemmisíteni!) A krízisekben születő húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat a történelemben mindig tudott személyi érettségen és közös felelősségen alapuló kultúrát teremteni. (Sőt! Csak ez a hit tudott a történelemben valóságos kultúrát teremteni!) A modern társadalom belső válságát tehát látni kell. Fölvállalása lehetőséget teremt arra, hogy a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalatot reméljük, amely mindig személyi érettséget adó és társadalmat formáló erő. A húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat emberi háttere és személyes feltételei A Biblia az őskultúra legnagyobb értékét: az Életért érzett személyes felelősséget mindig is feltételezi. Ezen felelősségben a személyt sohasem jósorában értékeli, hanem akkor, amikor gondjai vannak (megkóstolja a nyomorúság kenyerét, átéli bűnösségét, végső kiszolgáltatottságát ), és személyes felelősséggel döntenie kell az élettel, illetve az Élet Titkával Istennel kapcsolatban: az istentapasztalat érthetetlen keménységét választja-e, vagy a társadalom betegségét a megalkuvást? Az ábrahámi-mózesi hit a személyt mindig teljes életterében, társadalmi-történelmi hátterével együtt nézi. (Nem egyszer korporatív személyként kezeli, tehát olyannak, aki a népet, vagy az emberiséget is megszemélyesíti.) A személyes felelősséget vállaló és a végső kiszolgáltatottság krízisében tisztuló istentapasztalat sohasem egy hangulat, szubjektív érzés, ami csak egy belső béke, vagy egy távoli, halálon túli üdvösség után sóvárog, hanem erő, amely az ember és a társadalom megújulásában, a személyi érettség kialakulásában, a történelemben is látható élettér, kultúra letisztulásában, egy nép születésében hatékony. Az ábrahámi istentapasztalat emberi-személyi alapfeltételeit az őstörténet elbeszéléséi mesterien írják le. A teremtéstörténet elbeszélése tudatosítja, hogy az Isten ajándéka. Az embernek a teremtett világot a maga összetettségében kell szemlélnie, meg kell ismernie az ellentétek egymást kiteljesítő feszültségeit (sötét-világos, égföld stb.). Hitével, felelősségével és munkájával otthont kell teremtenie: uralma alá kell hajtania és gondoznia kell a földet, amely megtermi kenyerét. Nem lehet tehát személyiségében érett az az ember akinek nincs józan valóságismerete, a hit életért érzett munkás felelősségét pedig nem ismeri, vagy azzal visszaél. Az ábrahámi-mózesi hit második alapfeltétele a férfi-nő Életről alkotott felfogásának és életfegyelmének, továbbá a kapcsolatukban rejlő buktatóknak a tisztázása. Az Ádám-Éva történet szól erről. Az ősi kultúrák a maguk életet hordozó szemléletében nőközpontúak voltak. A húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalatban azonban a személyes és társadalmi kríziseket ismerő és különös érzékenységgel megszenvedő, az Ismeretlen Arcát nyugtalanul kutató és remélő férfi pusztaságot is vállaló hittapasztalata és felelősségben letisztult isten- és ember szeretete lesz a meghatározó. Kulcsfogalmakká válnak: pátriárkák hite, próféták hite, apostolok hite, Mennyei Atya szeretete stb. A világot a maga objektív valóságában látó férfias istenélmény mindig a hit krízisében, sötétségében, (a jelképes értelemben vett puszta sajátos elidegenedésében) érlelődik, és hosszú időre van szüksége, amíg letisztul. E krízis érlelődő folyamatában szüksége van a nőre, aki az anya irgalmas szeretetével, illetve a segítőtárs csöndes jelenlétével aggódik érte. A Bibliában a nő egy életet hordozó alázatra van nevelve. Tudja, hogy nemcsak a

11 11 férfinak van szüksége az anya irgalmas szeretetére és a segítőtárs nagylelkűségére, hanem neki is szüksége van a férfi hitére, amely mindig a tudatosan vállalt küzdelmek pusztaságában-kríziseiben érlelődik, és igazából csak az érett férfikorban teljesedik ki. E szemléletben bűnné az az önkényes életértelmezés válik, amely az életet csak egy szubjektív érzésvilágnak tartja és zárt rendszerként értelmezi. Élet ellenes bűn a férfi és a nő kapcsolatát nyerő-vesztő helyzetként, rivalizálásként értelmezni. Aki a férfi hivatását, szerepének, gondolkodásának és hitfelfogásának kríziseit ( pusztaságát és idegenségét) nem tudja fegyelmezett tisztelettel kezelni, és nem látja át a női szerep életet hordozó csöndjének, (alázatának) Isten irgalmas szeretetét bemutató értékeit, és végül nem veszi észre az ösztönvilágban rejlő kelepcéket, lezáró erőket, az sohasem lehet személyiségében érett ember, sohasem tapasztalhatja meg a hit új életet teremtő és új távlatot mutató erejét! Társadalmunk gondolkodásmódjában a boldogságigényt abszolutizáljuk, a halálélményben és a puszta krízisében letisztuló (férfias) istentapasztalat ezért botránynak minősül. A modern vallásos érzésben az ember olykor épp ezen istentapasztalat elől menekül egy érzelmileg jól működő istenelképzelésbe, vallásos érzésbe, pszichés biztonságot adó közösségbe. A húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat harmadik alapfeltétele a kritikus társadalomszemlélet. A bibliai őstörténet a személytelen társadalmi folyamatokat illetően pesszimista. Bemutatja a társadalmi problémák (csapdák) öntörvényű világát, tragédiába ívelő tehetetlen lendületét. Kain és Ábel történetében a piacra termelő földműves megöli testvérét a pásztort. A történet szemléletesen írja le a politikai és gazdasági hatalommal rendelkező ókori földműves városi kultúra és a természeti körülmények között élő pásztor viszonyát, akinek a természet keménységében és a társadalom megaláztatásaiban tisztult imádsága és áldozata kedvesebb Isten szemében. A vízözön története szerint a társadalom gondolkodása zárt, ezért visszafordíthatatlanul végig megy a maga pusztulásba vivő kényszerpályáján. Az életet Noé (az igaz ember) istentapasztalatának józan felelőssége mentheti meg. A bábeli nyelvzavar története pedig arról beszél, hogy a társadalom építi a maga megistenülésének útját, (a maga jóléti boldogságelvárásában megtervezhető istentapasztalatát?). Ezen a törekvésen azonban átok ül, lehetetlenné válik ugyanis, hogy az egyik ember megértse a másikat, ami a közös emberi élettér széteséséhez vezet. A Biblia szerint tehát aki a társadalommal szemben nem kritikus, nem méri föl a társadalom buktatóit, és személyes felelősséggel nem próbál meg a társadalommal szemben önálló hitet, életteret, értékrendet megvalósítani, az nem lehet személyiségében érett ember. Létünk végső kiszolgáltatottságának, továbbá a személyes és társadalmi bűneinknek tudomásul vétele tehát a húsvéti-üdvtörténeti hit alapfeltétele. A személyiségében érett ember azonban a bajok elfogadásában és a bűnbánat csöndjében-méltóságában fölfedezi az Élet lehetőségét és erejét. Elbizonytalanodásunkat és kríziseinket ezért megkülönböztetett értéknek kell tartani. Ha a személyes és társadalmi problémák láttán őszinteséget és türelmet tudunk tanúsítani és rá tudjuk bízni sorsunkat az élet természetes és kegyelmi érlelődésére, akkor az Élet Isten szeretetének a jeleként megadatik! Az Egyház és a húsvéti-üdvtörténeti hit Az Egyháztól a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat megköveteli, hogy személyi érettségben és kenyérért dolgozó népben gondolkozzon. Az Egyház gondolkodásában a személyi érettség legfontosabb alapfeltételének a megtérést kell tartanunk. A megtérés azonban egy nagyon összetett folyamat. Egy értékrend értelmi elfogadását, esetleg egy keresztény kultúrába-társadalomba való belenövés szocializációs folyamatát, vagy egy kisközösség megtalálásának örömélményét még nem szabad megtérésnek neveznünk. A megtérés belső érlelődése során az élet egészével kell számot vetni. Kríziseiben szertefoszlanak álmaink, csődöt mondanak értelmi kategóriáink, összeomlik a társadalmi konvenciókra és saját szubjektiv rendszerünkre alapozott értékrendünk és személyiségképünk. Ez a sokkhatás azonban mégsem idegösszeomlást eredményez, hanem felébredést, a Valóság Egészére való egyszerű rácsodálkozást, az Élet Csodálatos Titkáért érzett hálát, egy személyes istentapasztalatot, mely egy belső megnyugvásban és szabadságban teljesedik ki. A megtérés során ezért számot kell vetni a bűnnel: a társadalom abszurditásaival önmagunk szűklátókörűségével, létünk törékeny, véges voltával. El kell fogadni az "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" végső magányát, és meg kell tanulni az önátadás krisztusi nagylelkűségét. A megtérés ezen folyamata valóban személyi érettséget ad, amely az élet csodáját a megpróbáltatásokban különös módon ismeri fel. A megtérés a húsvéti-üdvtörténeti hit erejében barátságokat, életképes közösségeket szül, sőt népet teremt. Az Egyháznak a húsvéti-üdvtörténeti hit személyi érettséget adó próbatételeiben megtért, a kenyérért felelősségteljesen dolgozó népben kell gondolkodnia, annak ellenére, hogy erkölcsileg és politikailag a nép fogalma a nép nevében végrehajtott embertelenségek évszázadában értelmét vesztette, a népegyház kifejezés pedig a mi atomizálódott társadalmunkban egy leszerepelt kor hangulatát idézi. Az egyháztörténelemből sok életmű igazolja a megtérés (a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat) személyi érettséget adó, társadalmat formáló és népet teremtő erejét. Szent Benedek, Szent Ferenc, általában a rendalapítók és

12 12 egyházszervezők mindig valamilyen társadalmi szükséghelyzetben valósítják meg életművüket. A lelkipásztori munka során fel kell tárni ezen életművek időszerűségét, életet teremtő (kegyelmi) erejét, de következetességét és szakszerű fegyelmét is. (Ld.: a bencés szerzetesek Európát munkára tanító és istenhitre nevelő munkája, Szent Ferenc radikális szegénységének erkölcsi-társadalmi hatása az eredeti tőkefelhalmozás idején, a kolduló rendek szerepe a városiasodástól-polgáriasodástól szenvedő Nyugat-Európában, egy-egy nevelő pedagógiai örökségének lényege stb.) Csak a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat (a megtérés) sötétséget-kríziseket ismerő világában érthető a modern keresztény misztika is, mely a felvilágosodás idején, a gyakorlati, majd az ideológiai ateizmus útját vállaló modern kor hajnalán, a személyközpontúvá-jólétivé váló szemléletünk ellenében fegyelmezi a személyt. Ez a misztika elemi erővel tesz tanúságot a húsvéti hit istentapasztalatának (a megtérésnek) személyiséget átalakító erejéről. Következetes felelősséggel néz szembe azzal a sötétséggel, amely az Istentől való elhagyatottság nyomorúságos tapasztalata. Tudja ugyanis, hogy a keresztény életszemlélet nem annyira pesszimista, hogy mesterségesen megszerkesztett biztonságérzetbe, vagy lélektani eszközökkel kiügyeskedett örömbe kelljen menekülnie. Ezért nagyon kritikusan föltárja a vallásos élet lélektani buktatóit, személyes és közösségi kelepcéit. Az ember végső kiszolgáltatottságának vergődését-szorongását természetesnek tartja. (Sőt! Ezen válság mögött Isten Arcát sejti.) Itt valóban meg kell tanulni imádkozni, át kell élni egy Szent Magányt továbbá egy megszégyenülést, amely azonban az Istennel kötött szövetség próbatételévé válik. Ezen az úton föltárul az Élet Ereje és nyilvánvalóvá válik emberlétünk legmélyebb közössége is. Ezek a misztikusok tehát mesterien írják le a társadalmi konvenciókat kinövő hittapasztalat (megtérés) kríziseit, buktatóit, de szépségét és erejét is. Joggal feltételezzük, hogy ez a sötétséget-félelmet ismerő hittapasztalat öszszecseng az emberiség legősibb életélményével, melynek útján le tudott tisztulni a húsvéti-üdvtörténeti hit is. Ebben a tapasztalatban különösen is tisztelni kell Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz stb. munkásságát. De ezen gondolkodás összefüggéseiben kell értékelni Loyolai Szent Ignác életművét is, aki a személyt a társadalomban betöltött hivatásában szemléli. Lelkigyakorlatában a személyes és társadalmi problémákat a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat megalkuvásmentes pszichoterápiájával hallatlanul hatékonyan kezeli. Megtanítja az embert az önkorlátozásra, önmagával, embertársaival és a társadalommal szembeni felelősségre továbbá az Élet Titkával: Istennel szembeni becsületességre és önátadásra. De ide kell még sorolni Lisieux-i Szent Terézt, Foucauld atyát, Edith Steint, Carlo Carettot stb. Az Egyház szociális enciklikái is a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat felelősségével vállalják a társadalom gondjait. Újra meg újra felhívják a figyelmet a társadalmi összefüggésekre, a személyes felelősség fontosságára és az üdvtörténet teológiailag jól értelmezhető eseményeinek életet-népet teremtő, társadalmat formáló erejére. Pierre Pierrard 1978-ban megjelent "A Katolikus Egyház története" c. művében (magyarul kiadta az Agape, 1994-ben), a kortárs Egyházat elemezve "Az összeütközés" c. fejezetben jól elemzi az Egyház és a modern laikus társadalom feszültségét. Miután ecsetelte az Egyház határán, egy materialista világban született munkástömegek nyomorát, így folytatja: "... Az ipari forradalom országaiban kevés változással mindenütt ezt találni, és amit Durkheim a 'fájdalom mérhetetlen kiáltásának' fog nevezni, az váltja ki a társadalom megszervezésének radikális reformját célzó tanok kidolgozását.... Az Egyház szempontjából ezeket a tanokat az jellemzi, hogy a kereszténységet és ezen belül a katolicizmust képtelennek tartják globális válasz adására a társadalmi kérdést illetően, vagy ami még rosszabb, a munkások fölszabaditásában a legfőbb akadálynak tartják." (232. old.) Ez a tény azért fájóan érdekes, mert a húsvéti-üdvtörténeti hit eleve a személy és a társadalom krízisében született, istentapasztalatának életet (kenyeret, hitet és hitkultúrát) adó, társadalmat formáló és népet teremtő erejét pedig csak a szegények érthetik meg! Az Egyháznak egy nagyon józan, kritikus és önkritikus, a legegyszerűbb nép (a szegények) körében is érthető értékrend, gondolkodásmód és lelkiség kialakítását kell szorgalmaznia. Kötelessége a társadalmi, a gazdasági és a kulturális életet (a közjót és a mindennapi kenyeret) a közös emberi felelősség alá rendelnie. A legegyszerűbb emberek sokaságának épp azzal segít, ha a társadalmi élet időszerű kérdéseiről megalapozott szakszerűséggel véleményt mond. Ez főleg azokban a témákban fontos, amelyekben a társadalom figyelmen kívül hagyja a lelkiismeret törvényét, nem veszi tudomásul a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat tényét és értékrendjét, hanem túlértékeli saját szuverenitását. Ilyen terület a születésszabályozás, az abortusz, az eutanázia, de kiemelten ide tartozik a megélhetés-gazdálkodás kérdése, hiszen a tömegkommunikáció eszközeivel hirdetett jóléti-fogyasztói álmokkal szinte zsarolni lehet az erkölcsileg kellően meg nem alapozott embereket'. Az Egyház lelkipásztori munkájának mindig a személyes és a társadalmi problémákból kell kiindulnia, azokat mindig a maguk eredendő összetettségében és összefüggésrendszerében kell néznie. A húsvéti-üdvtörténeti hit életet tisztelő fegyelmének és önkorlátozásra szólító áldozatvállalásának figyelmen kívül hagyása a személy és a társadalom életében beláthatatlan következményekkel jár, az Egyház életét és értékrendjét pedig kiüresíti.

13 13 Az Egyház a Rerum Novarum enciklika megjelenése óta ( ) tanulja azt, hogy a modern - Istent nem ismerő - társadalom embertelenségeit föltárva és valóságos problémáit vállalva tanúsíthassa a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat erejét. Egy átfogó társadalmi felelősség tapasztalhatóan erősödik az Egyházban. A magyar egyházban működő lelkiségi irányzatok és lelkipásztori elvárások azonban gyakorlatilag tehetetlenek a társadalommal szemben, de igen sokszor még teológiailag sem tudnak vele mit kezdeni. Még mindig nem látjuk be azt, hogy a társadalom arculatáért a lelkiség és lelkipásztori munka szintjén is felelősek vagyunk. Ebben a világban élünk, az egészséges hit és hitkultúra érdekében ezért kötelességünk következetesen és igényesen nyilvánvalóvá tenni a modern társadalom belső szakadékait, rejtett nyomorúságát (bűnét). Múltat ismerő és jövőt remélő kritikával át kell látnunk a gazdasági, politikai és kulturális élet irányzatait, különös figyelemmel azokra a területekre, amelyek a személyiség alakításával szólnak bele a társadalom életébe (pl. a pszichológia a pedagógia vagy a tömegkommunikáció). Csak ezen munka kríziseiben, áldozatot vállaló és imádkozni tudó fegyelmében fedezhetjük fel újra a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat Életet teremtő erejét és belső egyszerűségét. A húsvéti hit és a magyar kultúra A magyar kultúra szuverén, értékei az emberiség őskultúrájának beláthatatlan mélységeibe nyúlnak. Belső értékrendjét és hitét nem más kultúrák ellenében fogalmazza meg, hanem a bajokkal-problémákkal (a sorssal) való találkozás tapasztalatából. Értékrendjében a húsvéti hit társadalomkritikája jól kimutatható. A magyar népballadákban a Bibliában jól ismert társadalmi pesszimizmusra ismerünk, amely a személyi érettség tudatos döntését és felelősségét akarja erősíteni. Kőműves Kelemen balladája pl. a magyar kultúra életszemléletének és társadalomkritikájának egyik legszebb gyöngyszeme és legdöbbenetesebb példája. A tizenkét kőműves társadalma már elszakadt a földtől és az Élettől, csak a maga tervei és elgondolásai szerint építi világát, és a maga szűklátókörű érdekei szerint kovácsolja szerencséjét. Munkájának célja már nem az élet, hanem ezüst és arany, amiből csak fél véka jut, hiszen abból semennyi sem elég. A kőművesek tisztában vannak azzal, hogy egy otthon falai csak akkor nem dőlnek össze, ha abban az asszony életáldozata jelen van. Föláldozzák tehát az asszonyt, hogy a vár ne dőljön össze, (az aranyat és ezüstöt megkapják). A gyerek keresi anyját, de csak a falak közlik vele a tényt. Ekkor a gyereket elnyeli a föld. (Népünk a szocializmus jólétében az anyagi sikerért föláldozta a családot. El is veszítette gyermekeit, az utána következő generációt.) A magyar népmesékben mindig a próbatételeket ismerő hit ereje győzedelmeskedik. A lelkipásztori munka, a pedagógia és a tudományos kutatás azonban nem tárta még fel azokat a belső értékeket, amelyek erkölcsi, sőt gazdasági téren is a magyar kultúra megtartó ereje voltak. Ahhoz azonban, hogy a nép végre igényelje saját kultúrájának életet hordozó, belső értékeit, föl kell tárni a személyes és társadalmi élet kritikus pontjait, a világgazdaság buktatóit, továbbá azokat a társadalmat befolyásoló háttérerőket, amelyek az ország sorsát alakítják. A munka során pedig nem életszínvonalat kell ígérni, hanem az Életet kell remélni. Ezért osztozni kell a nép sorsában, és elő kell mozdítani gondolkodásmódjának, kultúrájának és értékrendjének letisztulását. A modern társadalom nem látja tisztán azt, hogy a húsvéti-üdvtörténeti hit (istentapasztalat) milyen józanul szemléli a világot, és problémakezelése mennyire megfelel az élet egyszerűségének és erejének. Ez az istentapasztalat képes arra, hogy a józanság és egyszerűség alapján, önmagán is derülő humorral bírálja felül vágyainkat, késztetéseinket, és hogy alázattal kezelje komplexusainkat, személyes és társadalmi sérüléseinket. Józansága és erkölcsi tartása az élet lehetőségében gondolkodó, kiegyensúlyozott gazdasági életnek is alapfeltétele. A húsvéti-üdvtörténeti hit istentapasztalata arra kötelez, hogy vállaljuk a személyes, társadalmi és gazdasági gondokat, és ennek eredményeként a személyi érettség letisztulását és egy hitkultúrával rendelkező, kommunikációra kész nép születését reméljük. Az istenhívőknek munkálniuk kell az istentapasztalat ezen emberi hátterét, ismerniük kell lélektani és pedagógiai mélységeit, társadalmi hatásait, sőt, kenyeret teremtő (gazdasági!) erejét is! Az istentapasztalat arra kötelezi őket, hogy elemeire hullott, atomizálódott társadalmunkban az Élet erejét tanúsítsák, személyi érettségben gondolkodjanak, és a teljes emberi élettér felelősségében egy nép megszületésén munkálkodjanak. Az istenhívőknek a társadalom és a gazdaság kérdéseiben és feladataiban a profán társadalommal szakszerű párbeszédet kell kezdeményezniük. A párbeszédet vállalva tisztelniük kell a nemhívők gondolkodását, élettapasztalatát is, hiszen az Ismeretlen Istennek van annyi humora, hogy a nemhívők élettapasztalatán, jó szándékú keresésein, emberi sorsán keresztül is üzenjen! A nemhívőket viszont arra kell kérni, hogy kezdjenek párbeszédet a húsvéti-üdvtörténeti hit ősi, személyi érettséget adó és népet teremtő értékeivel. Ezen értékeket ne az istenhívők emberi gyarlóságán, vagy a zsidóság és a kereszténység bűnein keresztül ítéljék meg. Meggyőződésüket, életfelfogásukat, továbbá az ember és a társada-

14 14 lom javára irányuló munkájukat egy alapvető tiszteletet, nyitottságot és bizalmat tanúsítva vessék össze az üdvtörténeti múlt kutatható értékeivel, személyes, társadalmi és gazdasági tapasztalataival. A húsvéti istentapasztalat lehetőségei a mi modern társadalmunkban Modern társadalmunk a bajokban-gondokban tisztuló húsvéti istentapasztalat számára ezer és egy lehetőséget teremt. Csak arra van szükség, hogy az életet egyszerűen és becsületesen szemléljük, életünkben legyen fegyelem, a bajokkal-problémákkal pedig következetesen szembenézzünk. A személyes és társadalmi élet krízisei (feneketlen kútjai) ma is segítik a hit, a személyes felelősség és meggyőződés letisztulását, csak tudnunk kell élni a lehetőséggel. A társadalomból kivonulók hite Tisztelni kell azokat, akiket a hit, vagy egy fegyelmezett élet- és természetszeretet arra kötelez, hogy a városi társadalom zárt rendszeréből és értékrendjéből kilépjenek. Ne a társadalomellenes ősromantikát megvalósító hippi-mozgalomra gondoljunk. A remeték kemény, önfegyelmező élete sokkal többet mond. Nagyon fontos azonban azoknak a tapasztalata, akik tudatos felelősséggel természettel: növényekkel, állatokkal, időjárással bajlódnak. Ha valóban az Élet lehetőségében és értékében, és nem a profitban gondolkodnak, akkor az ő pusztai létük, az őshúsvéti hit alapértékeit rejtő élettapasztalatuk a ma társadalma számára is a megújulás (megtisztulás) lehetőségét rejti! Ez vonatkozik azokra a parasztgazdákra is, akik a fennálló társadalmi és gazdasági nyomás ellenében egy természetbarát termelést és életteret akarnak megvalósítani. Szerte a világon meg kell becsülni a szegényparaszti társadalom értékrendjét és gondolkodásmódját, jóllehet a politikai és a gazdasági vezetés, továbbá az iskolák, kutatóintézetek, szellemi műhelyek nem az ő értékeikre figyelnek. Sajnos legtöbbször körükben sincs olyan ember, aki értékrendjüket képviselni tudná a városok szellemi élete előtt. A szegények tisztelete A modern társadalom válsága azok életében válik elemi erejű tapasztalattá, akik valamilyen oknál fogva kiesnek a jóléti-fogyasztói társadalom anyagi, szellemi és pszichés biztonságából, személyes sorsuk alakulása, vagy a társadalmi játszmák kudarcai miatt arra kényszerülnek, hogy a társadalmat kívülről szemléljék. Pl.: magukra maradt idősek, betegséggel vagy a halál áthatolhatatlan magányával küszködők, hátrányos helyzetű néprétegek, (pl. a tanyasiak, cigányok,) házasságuk felbomlása miatt utcára kerülő, alkoholizmus szélén billegő férfiak stb. A modern társadalom hátterében húzódó tisztázatlanságokat, szorongásokat, félelmeket ők elemi erővel élik át. Őket a társadalom csak kezelendő-gyógyítandó eseteknek tekinti, és gondolni sem meri azt, hogy élettapasztalatukat és társadalomkritikájukat az össztársadalom szempontjából is komolyan kellene venni, hiszen a társadalom rejtett arcát (embertelenségét) a leghitelesebben mutatja be. Teréz anya pl. tudta azt, hogy nem a szegények szorulnak rá a gazdagokra, hanem a társadalom szorul rájuk, hogy megértve őket más összefüggésben láthassuk az életet, alázatot tanuljunk és emberek maradjunk! Az emberszeretet ilyen átélése valóban a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat egyedülálló lehetősége. A kommunikáció A személyes és társadalmi krízisek feldolgozásának (értékké tételének) és a húsvéti-üdvtörténeti hit letisztulásának leghatékonyabb módja a fegyelmezett kommunikáció, melynek érvényesülnie kell a személyek között, de a kultúrák között is. Az egészséges kommunikáció természetes feszültségei kijózanítóak: összetörik az életről alkotott egyoldalú, szubjektív elképzeléseinket (melyek a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat legnagyobb ellenségei), és nyilvánvalóvá teszik az élet sokrétűségét. Az élet ezen többszempontú értékelése föltárja a bűnt: a társadalmi igazságtalanságokat és a személyes kicsinyeskedéseket, nyilvánvalóvá teszi a társadalom visszásságait és az emberi butaság törvényszerűségeit. Ez a végösszeg mindig nehéz helyzetet teremt, válságot eredményez, mely válság hittel párosulva alázatra, belső fegyelemre, csöndre: életismeretre neveli az embert! A másik iránti tiszteletben, a tárgyilagos problémakezelésben és az őszinte alázat humorában, a való világ egyre gazdagabbá válik, föltárul az élet gazdagsága, mélysége és ereje, tisztul a személyes és a közösségi felelősség. A kommunikáció józansága és a húsvéti-üdvtörténeti hit ugyanarról a tőről fakad.

15 15 A kommunikáció egészséges feszültségeit végső soron csak a húsvéti-üdvtörténeti hit ereje tudja megoldani, életté változtatni. Ez még akkor is így van, ha ez a hit nem tudatos. Az élet többszempontúságának talánya és feszültsége (a kommunikáció) a legfontosabb és a legéleterősebb kultúrateremtő erő, a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat emberi alapfeltétele! Az egészséges kommunikáció legnagyobb akadálya a személyes és társadalmi félelmekből és érdekekből fakadó hárítás. Lehet-e az Élet Titkára őszinte tisztelettel nyitott az a társadalom, ahol az élet feletti rendelkezés az abortuszban és eutanáziában természetes, az anyagi jólétért föláldozzuk az egészséget, a családot, a megélhetés ügyeskedésében a másik ember kenyere, előmenetele nem számít, sőt ha tudom, be is csaphatom? Ki kell jelenteni: a másik ember tiszteletére és az egészséges kommunikációra csak az képes, aki a jézusi értelemben szegény: látja a személyes létezésünk és társadalmunk szakadékait, van méltósága (hite) azokat elviselni, és ezen érlelődési folyamatban remél az élet kiteljesedésében. A szimbólum és a liturgia a személy és a nép életében A szimbólum és a liturgia társadalmi létünk szerves velejárója, ami még napjaink városiasodó kultúrájában is jelen van. (Elgondolkodtató, hogy a vallásos élet alapfogalmát, a liturgiát, közszolgálatnak is lehet értelmezni!) A személy és a társadalom értékrendjét gyakorlatilag mindig szimbólumok foglalják össze és jelenítik meg, de abban is segítenek, hogy az ember hite felnőjön az általuk képviselt értékrendhez. A közös gondolkodásmód, értékrend, életérzés és problémakezelés kifejezésére illetve megteremtésére a profán társadalomban már hiányoznak az ősi társadalmak és vallások közös értékrendet teremtő, lényegi rendet szolgáló liturgiái (istentiszteletei, közszolgálatai ). A maga módján azonban saját gondolkodásmódjának hitelesítésére és erősítésére minden társadalom megteremti a maga liturgiáját. Liturgiába kell sorolni a családban, iskolákban és a társadalmi élet egyéb területein megszervezett ünnepélyeket, gyűléseket, közös programokat. Még a színházi előadásoknak, hangversenyeknek is van ilyen hatása. Lélektanilag a társaságban lezajló beszélgetéseinknek is van liturgikus erejük, még akkor is, ha nincs bennük tudatos fegyelem, hanem csak a közfelfogást szajkózzák és erősítik. (A Rogers-csoport pl. a fegyelmezett nagycsoportbeszélgetést terápiás eszközként használja!) A média hatalma is abban van, hogy a társadalomban liturgiapótlékként működik: befolyásolja a társadalom életérzését, hatékonyan formálja (deformálja?) gondolkodását, értékrendjét. A profán társadalom liturgiája is hatékonyan formálja a társadalom szavakba nem foglalható, mégis pontosan érezhető közmegegyezését, hitét (hiedelmeit, mítoszait, de problémakezelő készségét is). Az ősi kultúrák jelképeivel és a magyar népmesék értékeivel ellentétben korunk szimbólumai a fogyasztáshoz kötődnek, és egyre kevésbé fejezik ki a személyes hit és az erkölcsi tartás életértékét. (Ld.: státuszszimbólumok.) A hiteles életszemlélet reményén és a következetes problémakezelésen alapuló liturgiák helyett általában csak önigazoló, a személy olcsó igényeit kielégítő, jó közösségi hangulatot teremtő liturgiapótlékokat találunk. Liturgiapótlékká válhat nagyon sok vallásos és nem vallásos kiscsoportesemény belterjes, szektásan kiegyensúlyozott jó közérzete, ilyenné válik továbbá a politikai gyűlések légköre, a sportesemények, koncertek közös őrjöngései, sőt még a szórakoztató műsorok, filmek-filmsorozatok közhangulatot szabályozó közösségélménye is. Ezeken keresztül a profitérdekelt rendszerek, politikai erők jó hatásfokkal manipulálhatják a társadalmat és az embert. Az Egyház gazdag szimbólumrendszerrel és liturgiával rendelkezik. Szimbólumok segítségével, és a liturgia erejével beszél a krisztusi megváltásról, és ezek segítségével teremt közösséget-népet! Szimbólumai és liturgiája mögött mindig érződnie kell az istentapasztalatból fakadó személyi érettségnek: érződnie kell a becsületes kérdésfölvetésnek, az őszinte problémavállalásnak, a széleslátókörűségnek, a szakszerűségnek, a személy és a nép életéért érzett felelősségnek, a kommunikáció készségének, az élettapasztalatnak és ezek forrásának az istenszeretetnek és az emberszeretetnek. A víz és a keresztség a húsvéti-üdvtörténeti istenhit szimbóluma és liturgiája (beavató eseménye). A víz szimbolizálja az életet, a halált és a tisztaságot. A keresztség liturgiájában személyes felelősséggel (ellenemondással és hitvallással) vállaljuk az életet, amikor pedig összecsapnak fejünk fölött a hullámok és a problémák mélyén úgy érezzük: megfulladunk, méltósággal elfogadjuk a kikerülhetetlen konfliktushelyzeteket, kríziseket, sőt a halált is. Ekkor kell megtanulnunk, hogy létünk ne káromkodás legyen, hanem imádság, az Élettel és Istennel szembeni feltétlen, visszavonhatatlan bizalom. Ez a tapasztalat szerves része a keresztény önnevelési és gyermeknevelési programnak, életünk pedig csak ebben a tapasztalatban tisztulhat le és teremtődhet újjá. A kenyér az élet felelősségét és áldozatát ismerő ember kultúrája és közszolgálata (liturgiája). Szimbolikusan benne van az eke, a vetőgép, a föld, a nap, az eső, a kasza, a sarló, a cséphadaró, a malom, a sütőkemence, a szállítóeszközök, a boltrendszer, de azoknak a munkája is, akik tervezték és kivitelezték a munkát végző gépeket. Benne van továbbá azon tanítóknak és lelkipásztoroknak a munkája is, akik tanították az embereket becsületesen és következetesen dolgozni, benne van a társadalom eddigi fejlődésének hite, kultúrája, erkölcse, értékrendje. De benne van mindezek nyomorúsága, félelme is. A család esetében a kenyérben benne van a szülők sze-

16 16 retete, életáldozata ( teste-vére ). A kenyéren keresztül a gyerekek a szülők hitéből és életéből élnek! A kenyér kultúrájába (liturgiájába) tehát az egész élet beletartozik. Kenyérértéke van a gyerekek munkára nevelésének, az együttműködésnek, a jó szónak, a jóléti elvárásokban tanúsított szerénységnek, a becsületes gazdálkodásnak, az életbe és az Istenbe vetett hitnek. Mérvadó a Biblia állítása: Nem láttam én még igaz ember gyerekét kenyeret koldulni! A társadalom tehát csak akkor hiteles és igaz, ha becsületes munkával tesz kenyeret az asztalra. A kiskunsági parasztság körében még évvel ezelőtt is keringtek olyan történetek, hogy valaki a kenyeret a sárba dobta. A történetek tanulsága szerint aki ezt megtette, azt elnyelte a sár. Társadalmunk azonban a kenyeret a sárba dobta, hiszen már régen nem az életért dolgozik, hanem a profitért, az áldozatos munka türelmét nem ismeri, hanem csak termeléstechnológiákat keres, a kenyeret nem töri meg embertársának, hanem piaci rendszerekben gondolkodik. A szentmise közösséget-népet teremtő liturgia. A becsületes munkával megszerzett, az áldozatot és a szeretetet kifejező kenyeret teszi az asztalra, azt tekinti szimbólumnak. Ez a kenyér a krisztusi önátadást, életáldozatot jeleníti meg, amelynek titkába egész életünkkel és munkánkkal be kell kapcsolódnunk. A megtört kenyér titkában megtanult krisztusi gondolkodásmód, életszemlélet, lelkület (istentapasztalat) élettel tölti be az embert: személyi érettséget ad, közösséget-népet teremt! Gondolkodni és élni tanulás az üdvtörténet segítségével Az üdvösségtörténet eseményei egyedülálló lehetőséget teremtenek arra, hogy a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat lényegét megértsük, önmagunk életfegyelmét letisztázzuk, a gyermekeket pedig ezen életerős hit titkába bevezessük. Az ószövetségi és újszövetségi üdvösségtörténet (az egyháztörténettel és népünk történetével kiegészítve) négyezer esztendőt ölel át. Ebben annyi személyes tragédia történt, annyi társadalmi probléma, bűn és remény mutatkozott meg, hogy szinte beláthatatlan. Minél nagyobb realitással és szakszerűséggel elemzünk egy kort, amelyben egy-egy személy élt, továbbá minél árnyaltabban látjuk, és minél nagyobb empátiával éljük át az ő kríziseiket és minél nagyobb tisztelettel kezeljük az ő sorsukat, annál gazdagabbá válik számunkra az Ember világa, és annál tisztábban tárul föl a személyes döntés, a hit, az istenismeret, és az elhivatottság értéke! Akik gyermekkoruktól kezdve éveken keresztül, történelmi, lélektani és teológiai szakszerűséggel emberi sorsokról, tragédiákról, személyes és társadalmi problémákról, reményekről és hitekről hallanak, egyre gazdagabb belső életet élnek. Számukra egyre jobban letisztulnak az értékek, míg végül önmaguk sorsát, családjuk, népük és társadalmuk problémáit is el tudják fogadni és meg tudják érteni. Végül saját életüket, hivatásukat halálélményeiket is üdvösségtörténetként képesek értelmezni. Ezen történelemoktatás (és személyiségfejlesztés) kulcsát a húsvéti vacsora liturgiája adja meg. Amikor ugyanis a családapa elmeséli a nép szabadulásának történetét, a személyes sorsok és az embertelen társadalom összetettségét látva maga is fölfedezi az Életet, az Embert, a világot. Ezt az élettapasztalatot féltő és aggódó szeretettel adja át gyermekeinek. De a gyermekek is érzik, hogy a történet most zajlik (az istentapasztalat most történik): liturgián vannak. A bibliai történetek tétje ezért mindig a mi hitünk, elhivatottságunk, Isten- és emberszeretetünk. Ilyen légkörben (liturgiában) minden valóságos emberi probléma feldolgozható, de nemcsak személyes és családi szinten, hanem pl. egy templomi liturgia révén közösségi-népi szinten is! A történelem oktatása és liturgiává tétele tehát egyedülálló lehetőség! A hallgatók részesei lesznek az eseménynek, ami megtanítja őket a részproblémák objektív, szakszerű értékelésére, a gazdasági, társadalmi, személyes és közösségi problémák összefüggéseinek belátására, a sikertelenségek elfogadására, tehát egy nagyon komoly, az élet egészét átlátó értelmességre (intelligenciára). Segít annak belátásában is, hogy az igazlelkűség mindig megtermi a maga gyümölcsét, csak az idejét kell tudni alázattal és türelemmel kivárni. A humán oktatás és a hitoktatás kulcsa ezért a személyes hiten és élettapasztalaton alapuló történelemszemlélet, amely gondolkodni és élni tanít. (Historia est magistra vitae!) A közjóért végzett munka értéke Az a felelősségteljes, önzetlen munka, amellyel társadalmunk életében ellenszolgáltatás nélkül a közjó javára részt veszünk, (a társadalom problémáit vállaljuk, kríziseit elfogadjuk és feldolgozzuk,) a felnőtt felelősséggel bíró húsvéti-üdvtörténeti istenhit (lelkiség) alapfeltétele. Ezzel szinte rákényszerítjük magunkat arra, hogy az életet a maga objektív rendjében tiszteljük. Ha valaki képes arra, hogy személyes érdekeit háttérbe szorítva, fenntartás nélkül közös érdekeket szolgáljon, és az emberről hosszú távban gondolkodjon, még akkor is megsejt valamit az Istennel való kapcsolat erejéből és távlataiból, ha magát ateistának vallja! (Az ateisták és keresztények párbeszéde csak ilyen közös feladatokon keresztül képzelhető el!) Másrészt viszont megkérdőjelezhető azon vallásos ember hite, aki az erkölcsi és szellemi,

17 17 továbbá a gazdasági közjó érdekében (mindannyiunk életéért és kenyeréért) nem hoz áldozatot, hanem a világot, az Istennel való kapcsolatot, sőt az üdvösséget is csak a saját érdekeinek, személyes jólétének szemüvegén keresztül szemléli. A közjóért aggódó lelkiismeretesség, szakszerű következetesség józanná teszi az embert, és rendkívül hatékonyan érleli a nagylelkűséget, az átlátást, a hitet. Az Egyházban mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a legkülönbözőbb társadalmi, gazdasági, pedagógiai, pszichológiai stb. problémák következetes fegyelemmel, szakszerűen, igényesen, lelkiismeretesen és teológiai pontossággal kezeltessenek! Tisztelni és segíteni kell azokat az elkötelezett szakembereket, akik munkájukkal részt kérnek az Egyház ezen feladatából! Az Egyházban baráti körökre (kisközösségekre!) van szükség, amelyekben a közjóért aggódnak, a problémákat belső fegyelemmel és tárgyilagos problémakezeléssel fölvetik, azokat megbeszélik, a kríziseket vállalják, megimádkozzák, a megoldást pedig előítéletektől mentesen keresik. Ezen személyeknek és baráti köröknek a társadalom különböző feladataiból ki kell venni részüket, jelen kell lenniük mindenütt, ahol valóságos személyi vagy társadalmi érték van: a pedagógiában, az egészségügyben, a nép humán és gazdálkodói kultúrájának építésében, a gazdasági életben, a médiában, a kutató munkában, sőt még a társadalom életét meghatározó politikában is. A személyes és társadalmi problémák lelkiismeretes és szakszerű kezelésében különleges szerepet kell vállalniuk az iskoláknak, a szociális és egészségügyi intézményeknek, mintagazdaságoknak, gazdaköröknek, különböző egyházi és társadalmi kezdeményezéseknek. A lelkiismeretességnek és szakszerűségnek azonban minden őszinte, józan, személyes és társadalmi problémát fölvető beszélgetésben, társadalmi eseményben, liturgiában érvényesülnie kell! Sőt! Programokat, lelkigyakorlatokat is szervezni kell, amelyek a fegyelmezett gondolkodást és munkát kifejezetten is szorgalmazzák. A magyar társadalomban Tapasztalatok Az élet fegyelmezett hitét, a természettel és egymással való együttélés kiegyensúlyozott kultúráját a magyar néptől a népi tragédiák (pl. Mohács, az elvesztett szabadságharcok stb.) sem tudták elvenni. Sőt! Azok inkább csak megerősítették azt. Végveszélybe sodorta azonban a Kárpát-medencében is kibontakozó népi-nemzeti mozgalmak egyoldalú, más népekkel szemben kiélezett kommunikációképtelensége, majd ezt követően a nyugati-jóléti álmok hatása, a nagyobb és fehérebb kenyér igézete. A magyarság a múlt század második fele óta vezet az öngyilkossági statisztikában. A kiegyezés hatására ekkor indultak be a jólét reményével kecsegtető gazdasági mozgások, majd a pénz egyeduralmának idegfeszültségei és végül a munkanélküliségből fakadó népvándorlások létbizonytalansága. Az elmúlt negyven esztendő erőszakos megfélemlítettségében és ideológiává tett jóléti-fogyasztói álmaiban pedig a nép gondolkodása különösen is elbizonytalanodott, értékrendje összezavarodott, munkaerkölcse, problémalátása és krízistűrő képessége súlyosan sérült. Társadalmi összefüggésekben gondolkodni, abban véleményt nyilvánítani és a lelkiismeret szerint cselekedni kockázatos, hiszen óhatatlanul hatalmi érdekeket sért. A szocializmus idején ennek veszélyessége különösen is nyilvánvaló volt. A nép azonban a relatív jólét fejében megbocsátotta az erőszakot és a megfélemlítést. Még azt is elfogadta, hogy a kultúra, az erkölcsi szellemi-gazdasági közjó nem rá tartozik, a megélhetés becsületessége őt nem kötelezi: személyes és társadalmi felelőssége nincs. (Ezzel eleve kizárta magát az istentapasztalat lehetőségéből és kultúrát teremtő életerejéből.) Az 1989-es rendszerváltozás után minden jel arra mutat, hogy az értékrendet és az erkölcsi tartást a szocialista rendszer valóban sikeresen rombolta, és a nyugati társadalom fogyasztói szemléletéhez kötődve a helyzet tovább romlik. A nép nem látja át a modern jóléti-fogyasztói társadalom rejtett, manipulatív rendszerét, ezért ki van szolgáltatva. Nem érlelődött még ki a belső ellenállása, de hiányzik az az erkölcsi tekintély is, amely a népet, és a nép hosszú távú érdekeit gazdasági-kulturális téren képviselni tudná. Ezen a téren az Egyháznak éreznie kell a felelősségét! A magyar nép számára nagyon veszélyes a gazdasági mélypontból való gyors kilábolás lehetősége, hiszen épp a jóléti álmokkal vették el hajdanvolt életfegyelmét, a gyors meggazdagodással szembeni eredendő óvatosságát, józanságát, erkölcsi kultúráját. Ugyanakkor, mintha bizonyos gazdasági-politikai tendenciák abban volnának érdekeltek, hogy a nép egy "jóléti ateizmusban" maradjon, az ország pedig a nemzetközi bankrendszertől függjön, és a tőkét hozó multinacionális cégek áru- és munkaerőpiacává váljék!

18 18 A magyar egyházban A magyar egyháznak a rákosi és kádári szorításokban valóban nem volt lehetősége a lelkiismereten és az erkölcsi értékeken nyugvó helyzetelemzésre és az egyértelmű véleménynyilvánításra. (Ez volt a hallgató egyház.) De olykor mintha még belülről sem látta volna át, hogy a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat alapján számot kell vetnie az emberi problémákkal és a társadalmi mozgásokkal, azokat érzékeny lelkiismerettel meg kell szenvednie, sőt, kötelessége azokra következetes teológiai és lelkipásztori munkával továbbá egy lelkiségi háttér alakításával reagálni. Az ötvenes évek elején, majd ötvenhat után az illegalitás ellenére is szükség lett volna olyan társadalomelemzésre, erkölcsi és szellemi iránymutatásra, mint amilyet az Igazságosabb és testvériesebb világot c. püspökkari körlevél 1996-ban nyújtott. További súlyos hiány, hogy a magyar kultúra ősi szimbólumait és a népi szokásokat a teológia még nem dolgozta fel, a nép lelkületének erkölcsi gyökerei, gondolkodásának belső értékei pedig még mindig nincsenek föltárva. Ez a hiány olyan új irányzatoknak ad teret, amelyek teljesen idegenek a magyar nép gondolkodásától. (Pl. a szekták, a tanyavilágban különösen a Jehova tanúi.) E munkában az egyház fogalmán általában a hivatalos egyházat értjük, a püspöki karral, a papsággal és a templomba járó hívekkel. Ez lényegében a régi, életerős és kultúrafenntartó népegyház emlékéből él, bár pillanatnyilag a magyar nép problémáival, kultúravesztettségével és jóléti kiszolgáltatottságával nem tud mit kezdeni. A maga sajátos passzivitásában történelmi távlattal mérhető biztonságot hordoz. A tiszteletteljes, teológiailag ill. erkölcsileg megalapozott, letisztult javaslatok megvitathatók a hivatalos egyházzal, anélkül, hogy az esetleges nézeteltérések túlnőnének az egészséges kommunikáció természetes feszültségein. A hivatalos egyház mögött ott áll a teológus egyház, papokat, hitoktatókat, teológusokat képző teológiai főiskolákkal. Szemléletében általában nyitott, problémakezelésében reális, a hagyományos értékeket többnyire tiszteli, de a kor problémáit is látja. A mindennapi élet küszködéseit azonban nem dolgozza fel, ezért nincs közvetlen hatással az egyház és a társadalom életére. Sajnos nem nyilvánvaló, hogy a magyar kultúra szimbólumait és a magyar nép élettapasztalatát fel kellene dolgoznia. A megoldatlan és feldolgozatlan személyi és társadalmi problémákkal szemben legkorábban (már a hetvenes évek közepétől) a kisközösségi egyházak: a nyugat jóléti-fogyasztói társadalmából importált kisközösségi mozgalmak, lelkiségi irányzatok alakítottak ki egy gondolkodásmódot, személyre szabott gyakorlati magatartást. Lelkesedésükben figyelmen kívül hagyták a magyar nép kegyelmi-lelki értékeit, de még a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat krízisekben érlelődő valóságát is. A húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat pusztaságát, sötétségét, kemény józanságát elutasították, szinte azt lehet mondani, hogy Isten elől egy istenelképzelésen, továbbá személyes és közösségi örömökön alapuló vallásosságba menekültek. (Ez az amerikai és nyugati szekták világa.) A fiataloknak most is életcélt adnak, de a mozgalmak továbbá a vallási-kisközösségi zárt rendszerek lélektani buktatóit csak nagyon nehezen tudják kivédeni illetve kinőni. Saját világuk (saját kisközösségük) kegyelmi szépségével szemben a társadalmat idegennek, csak a bűn világának tekintették. Az adott település egészében, az egyházközség sokarcú egységében, erkölcsi-emberi értékeiben (a közjóban) nem tudtak gondolkodni. A szülők értékeinek tisztelete, továbbá kríziseik feldolgozása és kenyérgondjuk vállalása is hiányzott. A kríziseket vállaló és kemény önkritikát gyakorló klasszikus keresztény misztikát sem ismerték. Örömelvárásuk ezért csak a fogyasztói-személyközpontú-jóléti gondolkodásban és elvárásrendben érthető és vonzó, tehát abban a talajtalan, amelyben született. A paraszti társadalomban nem is tudtak hatékonyan működni. Kár, hogy az Egyházban a parasztfiataloknak is csak ez a lehetőség áll rendelkezésükre. Az egyházi életben egyre nagyobb szerepet tölt be a szakemberek egyháza. Az Egyháznak ezen a területen új arca kezd kibontakozni. Ez azokból a hívő szakemberekből áll, akik teológiai végzettséggel ugyan általában nem rendelkeznek, de hitükkel és szaktudásukkal szívesen átgondolják a társadalmi bajokat, és ezzel a munkával örömmel vesznek részt az Egyház életében. Az Egyház nem működhet nélkülük, hiszen az igehirdetés hátterét biztosító problémafölvetés pontosságát, és a problémakezelés szakszerűségét ők tudják garantálni. A magyar kultúra értékeinek feldolgozása is csak ezen réteggel együttműködve képzelhető el. Egy intelligens közhangulat megteremtésében is elengedhetetlen az ő jelenlétük és munkájuk. Egy házkritikájuk azonban gyakran türelmetlen, egyoldalú, vagy a kommunikáció hiánya miatt elutasító. A többi történelmi egyházzal való együttműködést csak a húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalat alapján, egyértelmű társadalmi feladatokat vállalva lehet elképzelni, a szakemberek egyházának aktív közreműködésével.

19 19 A kiskunsági tanyavilágban A húsvéti-üdvtörténeti istentapasztalatból fakadó erkölcsi-szellemi-anyagi közjóért a kiskunsági tanyavilágban, a magyar társadalmi és egyházi élet pusztájában, elfelejtett hátsó udvarán kezdtünk el dolgozni. A magyar kultúra ugyanis eredendően földműves kultúra. A jövő még ma is azé lesz, aki a mezőgazdaság és a parasztság problémakörét és emberi értékeit a modern társadalomban helyre tudja tenni. A parasztság körében pedig az a legfontosabb feladat, hogy a fogyasztói-jóléti elvárásokkal szemben megnyerjük őket saját életük és jövőjük számára! A kiskunsági tanyavilág születése és pokoljárása A XIX. század végétől, amikor a modern társadalomban jelentkező megélhetési gondok miatt kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, tömegek vásárolták a lakatlan, igen olcsó, de jó lehetőségeket hordozó kiskunsági homokot is. Az ország közepére történő kivonulásukkal egyik pillanatról a másikra egy igen kritikus, mindmáig ismeretlenségben maradt, és a modern (nem életben, hanem profitban gondolkodó) társadalom gazdasági elvárásai szerint már létrejöttében is halálra kárhoztatott társadalom született. A Kiskunság újdonsült népe a gazdasági-társadalmi feszültségekre még az őskultúra tárgyilagos, a természettel való küzdelemben tisztuló, nem személyközpontú, hanem valóság és életközpontú szemléletével reagált. (Lehet, hogy ezért volt mindig is idegen a polgáriasodó magyar társadalom számára?) A természet keménységével és a társadalom igazságtalanságaival folytatott élet-halál harc kiszolgáltatottságai és megszégyenülései mérhetetlen személyes fájdalmat és társadalmi nyomort hoztak a felszínre. Ez a küzdelem azonban egyedülálló élettapasztalatokat termett. Az élni-akarás ősi, pusztai életformájában a társadalomkritikát tudatosan vállaló és hitkultúrával rendelkező családok körében különösen komoly, mély hitű és élettapasztalatú, kiegyensúlyozott egyéniségek születtek. A tanyavilágot ekkor még nem tudták megtörni a modern társadalom rejtett buktatói, lassan föltáruló kényszerpályái. Két világháború, és egy világgazdasági válság ellenére is töretlenül fejlődött! A kiskunsági tanyavilág fejlődését, emberi-népi értékeit csak a szocializmus tervszerű tanyarombolása, majd jóléti-fogyasztói álomvilága tette tönkre. A tanyai gazdálkodókat először mint kulákokat megverték, majd saját verejtékükkel termékennyé tett földjeiket elvették, végül iskoláikat is bezárták. Aki tanul, az elszármazik. A tanyavilág lakossága felére-harmadára csökkent. A nép számára az 1989-es rendszerváltás újabb sokkot jelentett. A magyar parasztság most került ugyanis először szembe a világkapitalizmus reklámokkal bűvölő, jólétet ígérő és erőltetett gazdasági rendszert teremtő, népeket és kultúrákat uniformizáló hatásaival. Parasztságunkat nagyon sokáig védte az ősi paraszti kultúra földben, természetben és életben gondolkodó szemlélete, és feudális(?) társadalmi öröksége. A szocialista ideológia jóléti erőszakosságának azonban a gazdálkodók gyermekeit már sikerült talajtalan agrárproletárrá változtatnia. A nép a maga ősi kultúrájában is elbizonytalanodott, de európai látása, reális jövőképe sincs. Félő, hogy a pillanatnyi haszon és a jóléti álmok üveggolyóiért földjeit, tanyáit (jövőjét) is eladja. A Hit és Kultúra Alapítvány 1991-ben alapítványt hoztunk létre (Hit és Kultúra Alapítvány), hogy a magyar társadalom, és azon belül a kiskunsági parasztság problémáit a nép körében élve vállaljuk, és amennyire lehet, műhelymunkával feldolgozzuk. (Ott szerettünk volna lenni, ahol az ország jövője eldől.) Azt is reméltük, hogy a tanyavilág népe a húsvéti-üdvtörténeti hit társadalomkritikáját és értékrendjét még most is jobban megérti, mint a városi kultúra, és ezen az alapon lehet még körükben szellemi életet teremteni. Az Alapítvány célja:...létrehozni és fenntartani egy olyan lelkiségi és kulturális központot..., amely a nép között él,... továbbképzőket, vasárnapi iskolákat és egyéb programokat szervez,... a kenyérkultúrát (gazdálkodást) segíti, kulturális és pedagógiai, továbbá lelkigondozói és szociális munkát vállal,... hitet erősítő, lelkiséget és műveltséget adó táborokat, tanulószobákat, szakköröket... szervez,... lelkigyakorlatok lehetőségét biztosítja (ALAPÍTÓ OKIRAT) A tanyavilág értékeinek és sérüléseinek elemzésére és feldolgozására tett kisérleteink azonban meglepően sok ellenállásba ütköztek. A problémakör egészének átlátásában és felelősségében gyakorlatilag senki sem segített. A legfontosabb eredményünk az, hogy a problémákat vállaló jelenlétünkkel jól elemezhető tapasztalatokat szereztünk. (Nagyon tanulságos a modern társadalmat a hátrányos helyzetű pusztai lét szemüvegén keresztül nézni!)

20 20 A munkában szerzett tapasztalatok Munkánk során az emberek személyes hozzáállásáról és a társadalomról szomorú tapasztalatokat szereztünk. A tanyavilág népe a felfordult világban szüleik ősi életformáját és értékrendjét nem tudja kellően értékelni, és gyermekeinek átadni. A közös felelősséget elfelejtette. A helyben élő fiatalok apáik szerénységéhez, egységes élet- és gazdálkodási szemléletéhez már nem értenek. A jóléti-fogyasztói műveletlenségnek pedig már minden tünete tapasztalható. Gondolkodásmódot kizárólagosan a versenyképes-intenzív termelés álma és profitirányultsága határozza meg. Vannak, akik ennek érdekében semmitől sem riadnak vissza. (Ld.: borhamisítások, olajszőkítések, stb.) Másokat pedig a használhatatlanságig (a szívinfarktusig) leköti saját rendszerük, keserves jólétük fenntartásának küzdelme, tehát egy észtvesztő hajtásban feláldozódnak a haszon oltárán. Teljes települések értékrendje képes így embertelenné válni. Nagyon soknak azonban ebben a termelési rendszerben nincsenek esélyeik, hiszen nincs tőkéjük, iskolázottságuk, európai látásuk, nincsenek gépeik, nincs piacuk, tehát nincsenek valóságos lehetőségeik. Sajnos azonban arra sincs energiájuk, hogy a Barbie-baba, és a kóla ellenében, örökölt műveltségi alapjaikra visszataláljanak, és más életminőségben gondolkodjanak! Az Egyházzal szembeni bizalmatlanság nagy, vallásos megnyilatkozások szinte nincsenek. Ez lehet az oka annak, hogy a szekták sem nagyon terjednek. Figyelemre méltó azonban, hogy egyre gyakrabban lehet találkozni egy irracionális-vallásos gyógyulási szándékkal. Igen sokan keresik fel ugyanis a természetgyógyászokat és a vallásos gyógyító embereket, még buszos zarándoklatok szervezésével is. Ez érzelmileg-emberileg nagyon megmozgatja őket, egyházpótlékot ad, de a szekták terjedésének is kaput nyit. (Bár igazi esélye csak a Jehova tanúinak van.) Annak ellenére, hogy népi vallásosság már nem létezik, elgondolkodtató, hogy gyógyulásukat az Egyháztól és annak hitétől még azok sem várják, akik rendszeres templomba járók. A személyes segítség csak addig adatott, amíg lelkesedni lehetett egy sikeresnek vélt lehetőségért. Amikor azonban szembe kellett nézni a tanyavilág és az össztársadalom terheivel, és nyilvánvalóvá váltak a személyes és társadalmi problémák (szakadékok), segítőtársaink azonnal kereket oldottak. (Ezt legtöbben vádaskodva tették.) Szinte senki sem vette számításba, hogy a gondok vállalása és sok-sok sikertelensége nélkül nincs természetes fejlődés, nincs érlelődő jövő. (Még istentapasztalat sincs!) Az iskolákkal a hitoktatás, majd később az alapítványi programok révén folyamatos kapcsolatunk volt. (Pl. nyelvi-, életforma- és környezetismereti táborok, szervezett, tanulmányi célokat szolgáló gyerekkirándultatás stb.) A nevelési célokban és egyéb pedagógiai kérdésekben azonban valóságos együttműködés sohasem tudott létrejönni. Az iskolarendszer még ma is zárt világ, az oktatás és nevelés pedig ezen zárt világ szakmai programja. A pedagógusok és a szülők egymás életszemléletével és világával nem tudnak mit kezdeni. Az iskola a gyerekeket nem tudja fölkészíteni arra, hogy a társadalmat kritikusan átlássák, a szülők erkölcsi, szellemi és gazdasági értékeit átvegyék, azokat továbbfejlesszék. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy közös emberi alapot (józanságot, felelősséget, hitkultúrát, őshúsvéti hitet) maga az iskola munkáljon, a szülőkkel, a társadalmi szervezetekkel és az Egyházzal együttműködve! Pedig a falusi-tanyasi iskoláknak be kellene tölteniük ezt a társadalmat formáló feladatot! Az önkormányzattal a szociális alapellátás feladatkörén keresztül kerültünk közvetlen kapcsolatba. Az önkormányzat véleményét kizárólagosan az anyagi lehetőségek szűkössége határozta meg, de a tisztázatlan személyi érdekek hatása is érződött. A helyzetre jellemző, hogy három év alatt sem találtuk meg az illetékest, akivel a tanyavilág szociális helyzetének kérdéseit, feladatait és finanszírozási feltételeit megtárgyalhattuk volna! Az egyes személyek részéről megtapasztalt jóindulat nem törhette át a hivatali rendszer tehetetlen bürokratizmusát és a hatalmi helyzet zártságát. Mintha a politikai hatalomban az együttműködésnél és a kölcsönös tiszteletnél hatékonyabban működne az érdekekben és előítéletekben gyökerező ellenszenv. A társadalmi-politikai életben nincs olyan erkölcsi-szellemi tekintély, amelyik a problémák megoldásának, és az ellentétek áthidalásának közös nevezőjévé az emberséget és az erkölcsi felelősséget (az őshúsvéti hitet) tenné, és nem önös érdekeket érvényesítene. A húsvéti-üdvtörténeti hit felelősségében arra is törekednünk kell, hogy vezetésre alkamas személyiségek érlelődjenek, a népet pedig figyelmeztetni kell arra, hogy fontolja meg, kit választ vezetőjének. A népművelő és társadalomszervező szakmai körök számára is érthetetlen volt problémafelvetésünk és problémakezelésünk. Érthetetlen az az igényünk, hogy a tanyavilág személyes és társadalmi problémáit ne csak gazdasági, legfeljebb szociális összefüggésekben értékeljük, hanem az erkölcsi-kultúrtörténeti, továbbá a lelki-személyes alapokat is vegyük figyelembe, a húsvéti-üdvtörténeti hit alapvető értékeiről nem is beszélve. Ezen szakmai körök elvárásrendje a városi-polgári értékrendben született, ahol nem mérik fel saját rendszerük társadalmi kelepcéit, nem vetnek számot a társadalom értékzavarával és szorongásaival, és alig veszik figyelembe a multinacionális rendszerek és gondolkodásmódok népet-kultúrát romboló hatásait.