A Tradíció ösvényei. Előadások és tanulmányok a világvallások szellemi hagyományai kapcsán

Átírás

1

2

3 A Tradíció ösvényei Előadások és tanulmányok a világvallások szellemi hagyományai kapcsán 1.

4 A Tradíció ösvényei Előadások és tanulmányok a világvallások szellemi hagyományai kapcsán 1. Az azonos című előadássorozat kísérőkiadványa info@lastexit.hu Horváth Róbert, Németh Norbert, Szmorad Csaba ISSN Szerkesztés & tördelés: Last Exit Grafikai tervezés: Fluidworkshop Nyomta és kötötte: mondat Kft. Ügyvezető igazgató: Nagy László Persica Kiadó, Budapest

5 Tartalom Beköszöntő 5 Németh Norbert Állandóság illúziója állandótlanság valósága Tanulmány a Brahmá-istenség hívogató üdvözlete című szútra alapján 7 Horváth Róbert Tantrikus ideák: Mester és tanítvány (előadás) 19 Szmorad Csaba Megjegyzések a Tradicionális Asztrológiáról (előadás) 38 Horváth Róbert Egy tantra bemutatása és helye a hindú tantrikus hagyomány egészében 55 Németh Norbert A valóság abszolút tapasztalata: Mahámudrá tanítások (előadás) 105 A Tradíció ösvényei sorozat előadásai: I. félév 116

6

7 Beköszöntő A Tradíció ösvényei előadássorozat a 2007-es esztendő végén indult útjára. A szellemi hagyományok témája köré szerettünk volna programokat felépíteni, hiszen annak ellenére, hogy képzett és hozzáértő szerzőkből nem volt hiány, előadások formájában szinte csak László Andás tartotta a kapcsolatot a szellemi út iránt érdeklődőkkel. Az ő felmérhetetlen jelentőségű munkája által inspirálva határoztuk el, hogy létrehozunk egy másik fórumot, mely hasonlóképpen a személyes összeköttetésre biztosít lehetőséget. A kezdeti időkben egy-egy különálló előadásra került sor, és hamar kiderült, hogy érdemes rendszeres alkalmakban gondolkozni. A 2008-as év januárjától Horváth Róbert, Németh Norbert, Szmorad Csaba és Virág László tart előadásokat péntekenként, metafizikai témakörökben, nem csekély segítséget nyújtva ezzel a szellemi megvalósításra törekvőknek. A sorozat több költözést is megért, bízunk benne, hogy a jelenlegi helyszín végleges. A kötet végén megtalálható az eddigi előadások listája, ezért arra külön nem térnénk ki, hogy mennyire sokszínű, szerteágazó, mégis azonos centrum köré épülő tematikát ismertetnek előadóink. Az előadássorozat kísérőkiadványaként jelenik most meg ez a kis kötet, mely három lejegyzett előadást tartalmaz és két szövegelemzést. Az idegen nyelvű kifejezések átírását nem egységesítettük, azok a szerzők saját gyakorlatát követik. Szeretnénk a kiadvánnyal köszönetet mondani előadóink fáradhatatlan munkájáért aminek színvonala mindig megidézi a Tradíció valódi, tiszta szellemiségét és mindazoknak az érdeklődőknek, akik részvételükkel lehetővé teszik, hogy hétről hétre működjön a rendezvény. Terveink szerint a kötetnek lesz folytatása, és reméljük, hogy időről-időre sikerül majd örömet szerezni vele, támpontokat adni a keresőknek. Sütő Gábor & Sütő Judit 5

8 Buddha-Dharmakája. Adzsantá, 5. század

9 Németh Norbert Állandóság illúziója állandótlanság valósága Tanulmány a Brahmá-istenség hívogató üdvözlete című szútra alapján Aki születésekor a nyugati világban öltött testet és mégis mély indíttatást érez a távol-keleti bölcsesség megismerésére, az óhatatlanul szembesül a jelenkori mentalitás és az archaikus Kelet spiritualitása között húzódó szakadékkal. Legyen szó akár hinduizmusról vagy buddhizmusról, sok esetben még a helyes szóhasználat megválasztása is nehéz feladat. A nyugati filozófiában való jártasság, de még a keresztény teológia ismerete sem elégséges; ha valaki e körben már otthonosan mozog, a buddhizmus alapvető kérdésfelvetéseit és az arra adott válaszokat szinte újra kell tanulnia. E helyzet önmagában véve egyáltalán nem meglepő, hiszen minden tudományág, bölcseleti irány rendelkezik önálló terminológiával, még az egyes szakmák is kiépítették a saját nyelvüket. A buddhizmus szerteágazó tanrendszerével maga is a legkülönfélébb szakkifejezéseket alkalmazza, sőt nem egyszer az alapkifejezések irányzatonként más és más tartalmat vesznek fel, eltérő hangsúlyokat kapnak. A buddhista bölcselet mindamellett gondosan megőrizte azokat a szövegeket, amelyek segítségével e szavak a bölcselet átvételére törekvők újabb generációinak megelevenedni képesek. Jelen tanulmány a buddhizmus théraváda (theravāda) hagyománya által megőrzött Brahmá-istenség hívogató üdvözlete című szútrája bemutatásával kíván néhány támpontot adni a buddhista terminusok mélyebb megértéséhez. A Maddzsima-nikája (Majjima-nikāya) gyűjteményben található szútra 1 alaptémája létezésünk egyik meghatározó jellemzőjét járja körül: az állandótlanságot és ennek kapcsán az állandóság illúzióját. Hűen a felébredés buddhista eszméjéhez, a szútrában a Buddha visszautasítja az állandóság minden részleges elgondolását, minden olyan illuzórikus tapasztalatot, amely valamely partikuláris létállapothoz végső rendíthetetlenséget kívánna társítani. A lét illúziójából történő felébredés radikalitása tükröződik vissza abban, hogy a Buddha még az isteni létbirodalmak állandótlanságára is rámutat. 1 Sorszáma: 49. 7

10 A szöveg elején a Buddha a szerzetesek körében visszaemlékezik arra, amikor Bakában, a Brahmá-istenségben (Brahmā) egy ártalmas gondolat bukkant fel, miszerint a saját, létörvényhez tartozó birodalmát állandónak, öröknek, teljesnek és múlandóság felett állónak hitte. A Buddha ekkor megjelent előtte, és rávilágított tudatlanságára, hogy valójában az állandótlant tekinti állandónak. Erre az istenség környezetének egyik tagja emelkedett szólásra, aki nem más volt, mint maga Mára (Māra), a Kísértő, a Gonosz megtestesítője a buddhizmusban. Az istenség világának állandóságát kezdte bizonygatni, és a Buddhát arról próbálta meggyőzni, hogy az istenség világát nem lehet túllépni, hiszen az olyan lenne, mintha valaki alól kicsúszna a talaj és mély szakadékba zuhanna. A Buddha természetesen felismeri és leleplezi a Kísértőt, győzködését visszautasítja. Az istenséget pedig azzal szembesíti, hogy nem ismeri a felette álló, még egyetemesebb létállapotokat, amelyek egyébként a tudat magasabb dhjána (dhyāna) szintjeinek felelnek meg. A Buddha a benne rejlő felsőbb, és a szútra értelmében állandóbb minőséget azzal is kifejezésre juttatja, hogy az istenség és környezete számára hirtelen eltűnik, csak a hangja marad hallható. Erre az istenség képtelen, a Buddha ezzel demonstrálja, hogy a létezést transzformáló erő birtokában képes az istenség birodalma fölé emelkedni. A Kísértőnek már csak egy lehetősége marad: kéri a Buddhát, hogy tanítását tartsa titokban, ámde a Buddha ezt is visszautasítja. Brahmá Mára Létezés A buddhizmus théraváda irányzata kiemelkedő abban, hogy amikor a szellemi út végcélját megfogalmazza, akár még a mai mentalitás számára is világos kifejezéseket használ. Jóllehet a különféle szellemi hagyományok mindenütt célokat jelölnek ki, s e célokat rendszerint hierarchikus rendben mutatják be, az összes cél végső forrása a megvalósítás és a megvalósíthatóság szempontjából gyakorta nem kap tagolt kifejtést. E körülmény fakadhat abból, hogy a végső cél mibenlétét tudatosan vagy kevésbé tudatosan nem kívánták racionális és logikai úton kifejteni, de akár abból is, hogy e cél az adott vallás legrangosabb követői számára homályban maradt. Nos, a théraváda hagyomány a fokozatosan kibontakozó skolasztikus gondolkozásmódnak köszönhetően mindvégig törekedett világos és következetes leírását adni a szellemi útnak, amelyet bejárva a szellemi célok megvalósíthatóak. E célokat pontos egymás alá-, fölérendeltségben helyezte el, a szellemi kibontakozás mellé párhuzamosan lét- és tudatsíkokat rendelt, és szinte térképet adott követői kezébe, melynek segítségével a kiinduló állapotokból egészen a végső célig lehet eljutni. 8

11 A buddhizmus annyiban is különleges, hogy a végső cél megfogalmazásakor a legmagasabb valóságot mutatja meg mint minden szellemi ösvény betetőzését. E valóság abszolút, mivel túlemelkedik mindazon, ami feltételektől függő és relatív jelleget hordoz, ami idő és térbeli kondícióknak alávetett vagy szubsztancialitással kapcsolatba hozható. A buddhista létleírás szerint e cél a világ, a létörvény felett áll, vagyis meghaladja mindazt, amit a nyugati filozófia létezésnek tekint. A buddhista gyakorló kilép a megsokasodott létezők, a dualitások világából, és teológiai szempontból Isten és teremtmény kettősségét is felszámolja. Bár a théraváda irányzat nem ilyen kifejezéseket alkalmaz, de joggal beszélhetünk egyfajta apoteózisról, megistenülésről, amely végső beteljesedettségében nemcsak a legmagasabb létállapotokat öleli fel a léten túliságban, hanem magát Istent is magába olvasztja. E perspektíva birtokában nem szokatlan, hogy a végső célt megvalósító történelmi Buddha a létezés világához kötött istenségek számára nyújt tanítást, illetve világhoz kötött nézeteiket teszi kritika tárgyává. A Brahmá-istenség hívogató üdvözlete című szútrában is a Buddha egy világi istenség számára ad tanítást, mégpedig arról, hogy az általa birtokolt létszint nem a végső állapot. A szútrában az istenség neve Baka, a Brahmá, akit a létezés megszemélyesítőjének, a létezés létezésen inneni tetőpontjának tekinthetünk. 2 Amikor a világi istenség birodalmában a Buddha megjelenik, az istenség a saját létezésére utalva így köszönti a Buddhát: [ ] ez állandó, véget nem érő, örökkévaló, nincs alávetve az elmúlásnak; nem született, nem öregszik, nem pusztul el, nem semmisül meg, és nem bukkan fel újra, és e fölött nincs megszabadulás. 3 A théraváda kommentárirodalomban gyakorta felbukkan az imént említett világi istenség kifejezés. A kereszténységből kiemelhető vallási párhuzamok körében nehéz lenne megfelelést találni a világi és világfeletti istenség eszméire. E megkülönböztetés koncepcióját a nyugati teológia és filozófia szempontjából úgy lehetne röviden összegezni, mint amelyek a szellemi megvalósítás ösvényén a magasabbrendű létbirodalmak közül az immanens és transzcendens lehetőségekre vonatkoznak. Noha a megvalósítás oldaláról minden magasabb állapot transzcendens, ámde a világi istenségek a létezés felöli immanens állapotokra utalnak, 2 Az istenséget ugyanakkor csak szimbolikusan tekinthetjük tetőpontnak, ugyanis a szövegből kiderül, hogy az isteni világok körében a Brahmá-istenségnél léteznek egyetemesebb létezők is. 3 Brahmá-istenség hívogató üzenete 3. versszak. 9

12 vagyis amelyek végső soron a létörvény világában maradnak. A világfeletti istenség és istenségek eszméje képviseli a voltaképpeni transzcendenciát, amely minden létörvény-természetű, tehát világi állapotot transzcendál, vagyis felülmúl, és végső soron nem más, mint maga a nirvána. E létezés feletti rangot a théraváda hagyományban lényegében csak a történelmi Buddhával, illetve a felébredettséget a Buddha nyomán elért arhatokkal hozták összefüggésbe. 4 Baka, a Brahmá tehát az emberinél magasabb létállapot birtokosa, azonban a világhoz és a létörvényhez való kötöttségét, világi istenség karakterét egész alakja érzékletesen bemutatja. Ő az, akiben a magasabb és transzcendensebb állapotok elérése érdekében nem ébred fel törekvés, megelégszik az immanens, veleszületett létállapottal, amely az adott létbirodalomban való testetöltésével számára puszta adottság. A létbirodalom kapcsán érdemes utalni arra, hogy a buddhizmusban minden létállapot egyúttal tudatállapot is: Baka, a Brahmá ezért az önmagába záródott és önmaga feltételein túlemelkedni nem kívánó tudat szimbóluma. A korlátok közé zárt individuális létezést képviseli, s beállítottsága azt a léttendenciát erősíti meg, ami az egyéni létezést kiépíti, mindamellett le is zárja, és számára a teljesség és véglegesség illúzióját nyújtja. Az individuum léthelyzete, hogy az abszolútum ideáját a relativitások világában tükrözze vissza; míg az individuum lehetősége, hogy a tökéletesség e visszfényét felismerje és egyéni korlátait felszámolva az eredeti abszolút állapotához visszaemelkedjen. A Buddha természetesen felismeri a világi istenség korlátozott szempontját, és visszautasítja, hogy az állandótlan lét- és tudatállapotokat öröknek tekintse. Miután a Buddha megismerte a kozmosz teljességét, világfeletti helyzetéből adódóan pontosan látja a világi istenség lezáródott szemléletét. A Buddha a kozmosz eredetét éppúgy ismeri, 5 mint annak felépítését; szintjeit a szellemi megvalósítás folyamata során maga is bejárta, éppen ezért teheti, hogy az egyes létbirodalmakat uraló világi istenségeknek tanítást adjon. Egyik beszédében például Szakkának (Sakka), a harminchárom istenség urának a megszabaduláshoz vezető útról ad magyarázatot, aki azonban ügyes-bajos dolgai miatt még a tiszteletreméltó Mahá Moggalána (Mahā Moggalāna) közbenjárására sem képes a létörvény fölé vivő úton előre lépni, jóllehet a tanításokat elméletben ismeri. Elfoglaltságainak sorolásával szinte korunk emberét, annak halaszthatatlan teendőit idézi: 4 A világfeletti (páli, lokuttara) ösvény a théraváda hagyományban is megjelenik, és fokozatai a felébredés útjára lépett szerzetesek szellemi megvalósítási szintjeivel kapcsolatosak. A világfelettiség a buddhizmus időben későbbinek tekintett kibontakozásában, a mahájána buddhizmusban a bódhiszattva ideál újraértelmezésével fog még jelentősebb szerepet kapni. 5 Lásd ezzel kapcsolatban MN [Majjhima-nikāya] XXVII. amely a kozmikus rend kezdeteiről szól. 10

13 Jó uram, Mogallána, tennivalónknak se szeri, se száma, folyton sürögnünk, forognunk kell, nemcsak saját ügyeink, hanem a Harminchármak isteneinek ügyei miatt is. Ugyanakkor, hiába is figyelünk jól, véssük emlékezetünkbe, [253] vizsgáljuk meg gondosan, tartjuk eszünkben a hallottakat, hipp-hopp elszáll, elrepül [ ]. Történt egyszer, hogy háború tört ki az istenek és a titánok között, és abban a háborúban az istenek győztek, a titánok pedig vereséget szenvedtek. Miután győzelmet arattam a titánok felett, mint győztes visszatértem és megépítettem a Védzsajanta Palotát. Jó uram, Moggallána, annak a Védzsajanta Palotának száz tornya van, minden egyes tornyában hétszáz felső szobácska. Mindenegyes felső szobácskában hét nimfa van és minden egyes nimfának hét szolgálólánya. 6 Szövegünkben a Buddha tehát joggal taníthatja Bakát, a Brahmát, és utasíthatja vissza véleményét, miközben rávilágít a világi istenség létezésének illuzórikus állandóságára és korlátjára. Ám ekkor az istenséget körülvevő gyülekezetből Baka, a Brahmá segítségére siet Mára, a buddhista hagyományban Kísértőnek hívott Gonosz, és szólásra emelkedik: Legyél biztos uram, tégy, ahogy Brahmá mondja; Brahmá világát sohasem lépheted túl. Ha mégis túlléped, szerzetes, úgy jársz [ ] mint aki a földön minden kapaszkodóját elveszítve mély szakadékba zuhan. 7 A Buddhát azonban nem félemlíti meg a Kísértő, hiszen jól ismeri alakját: Ismerlek Kísértő. Ne gondold:»ő nem ismer engem«. Mára vagy, a Kísértő, és Brahmá és a gyülekezet tagjai kezedben vannak [ ] azonban én nem vagyok a kezedben, Kísértő, rajtam nincs hatalmad. 8 A keresztény kultúrkörben talán szokatlan, hogy a Gonosz vagy a Sátán princípiumát megtestesítő személyt egy istenség gyülekezetében találjuk, és a teisztikus hagyományok számára mindez akár blaszfémia is lehet. Mivel azonban ehelyütt a világi istenség maga is a létezés körében megtartó késztetéseket képviseli, éppen ezért a Kísértő jól megfér az istenség gyülekezetében. Rejtett szövetségüket kiemeli az a körülmény, hogy az igazi ellentét a szútrában nem kettejük, hanem a világfelettiséget képviselő Felébredett és a világhoz kötött létezők között húzódik. 6 In MN XXXVII versszak 8 6. versszak 11

14 Ami Márát, a Kísértőt illeti, a buddhizmusban rendszerint nem a morális értelemben vett Gonosz, sokkal inkább minden olyan hatalom megszemélyesítője, amely a kozmikus struktúrákból való kilépés ellenében működik. Mára lényegében az evilág ura, amely folytonos keletkezésével és hanyatlásával egyúttal a halál birodalma is, a nyomorúság és gyötrelem világa. 9 E világ szenvedésteljessége sok esetben csak a felébredés relációjában tárul fel, hiszen nemcsak az emberi és ember alatti létállapotok szenvedése tartozik ide, hanem az isteni világok mennyei állapotainak hanyatlása is. Mint az elnevezése is mutatja, Kísértő nevét onnan kapta, hogy legfőbb működése a csábítás, az élvezetek okozta vágykeltés, ami a lényeket a létezés különféle szintjeihez láncolja. Ahogy a Buddha egyik beszéde fogalmaz: Az érzéki élvezetek itt és most, s a majdan feltámadó érzéki élvezetek, [262] az érzéki érzetek itt és most, s a majdan feltámadó érzéki érzetek, mindkettő ugyanúgy Mára birodalma, Mára birtoka, Mára csalétke, Mára vadászmezeje. 10 A Buddha gyakran egész parabolákba foglalja, hogy Mára miként kívánja a lényeket elveszejteni, amit érzékletesen mutat be a szarvascsorda elé tett csali hasonlata: A»nagy, mély mocsár«az érzéki élvezeteket (kāma) jelenti. A»nagyobbfajta szarvascsorda«a létezőket/lényeket (p. satta) jelenti. Az»ember, akinek minden vágya, hogy őket elpusztítsa, legyilkolja, életüket kioltsa«márát jelenti, a Gonoszt [ ]. A»csalétek«a gyönyört (nandi) és a szenvedélyt (rāga) jelenti. A»fából készült csaliszarvas«a vakságot (p. avijja) jelenti. 11 Nem véletlen azonban, hogy a Buddhát a szútrák jó orvoshoz hasonlítják, aki gyógyírt ad a betegségekre. Valójában az élvezetek, a tapasztalhatóságok felé fordult mentalitást, a létezésre hagyatkozást nevezik betegségnek, amelyből a felébredés tana ad gyógyulást. A Buddha számos esetben eleven metaforákkal adja meg, milyen a létezésre támaszkodó, a létező dolgok felé élvezettel forduló mentalitás, és ez hogyan alakítható át. Érzékletesen írja le, Mára miként talál fogást azon az emberen, aki az érzékletei, a testi működései felett nem gyakorol tudatos figyelmet: 9 Mára birodalma a szútrákban mindig a létezéshez kötött világ, ő ilyen értelemben a halál, a szenvedés, a nyomorúság birodalmának az ura, lásd például MN XXXIV MN CVI MN XIX

15 Bhikkhuk, ha valaki nem műveli a test tudatosítását, s abban nem jutott előbbre, akkor Mára fogást talál rajta, benne támaszra lel. Tegyük fel, hogy van egy ember, aki egy súlyos kőgolyóbist hajít egy nedves, puha agyaghalomba. Mit gondoltok, bhikkhuk? Vajon, az a súlyos kőgolyóbis behatol-e, belesüllyed-e abba a nedves, puha agyaghalomba?»minden bizonnyal, tiszteletreméltó urunk.«[95] S ugyanígy, bhikkhuk, ha valaki nem műveli a test tudatosítását, s abban nem jutott előbbre, akkor Mára fogást talál rajta, benne támaszra lel. 12 Ámde, ha valaki képes a testtudatosításában előre jutni, abban Mára nem lel támaszra: Bhikkhuk, ám ha valaki műveli a test tudatosítását, s abban már előbbre jutott, akkor Mára nem talál fogást rajta, benne támaszra nem lel. Tegyük fel, hogy van egy ember, aki egy pihekönnyű fonálgombolyagot hajít egy keményfából készített tömör ajtótáblára. Mit gondoltok, bhikkhuk? Vajon, az a pihekönnyű fonálgombolyag behatol-e, belesüllyed-e abba a keményfából készített tömör ajtótáblába?»semmiképpen sem, tiszteletreméltó urunk.«s ugyanígy, bhikkhuk, ha valaki műveli a test tudatosítását, s abban már előbbre jutott, akkor Mára nem talál fogást rajta, benne támaszra nem lel. 13 Ehhez hasonlóan, a helyesen kivitelezett meditáció megadja a lehetőséget, hogy Mára számára a törekvő láthatatlanná legyen. Jellegzetes példája ennek, amikor a szerzetes elhagyja a vágyak világát (kāma-dhātu) és a tiszta formák birodalmába, vagyis a dhjána szintekre lép, ahol a Kísértő vele szemben tehetetlenné válik: Tegyük fel, hogy egy erdei szarvas távol a vad sűrűben kóborol: félelem nélkül jár, félelem nélkül áll, félelem nélkül ül, félelem nélkül fekszik. Miért van ez? Azért mert az erdei szarvas nem ott jár, ahol a vadász cserkészik. S ugyanígy, az érzéki élvezetektől teljesen eloldódva, a káros, üdvöt nem hozó állapotoktól teljesen eloldódva a bhikkhu belép a tudat kezdeti bevetése és fenntartott alkalmazása kísérte első dhjánába, amely telve van az eloldottság szülte elragadtatással és örömmel, és ott időzik. Erről a bhikkhuról mondják, hogy Mára szemét bekötötte, hogy Mára szeme elől eltűnve, Mára számára láthatatlanná vált MN CXIX MN CXIX MN XXVI

16 A létezést generáló s a létezés körében megtartó erők és indíttatások ekkor elerőtlenednek, lényegében a létezés felszámolása veszi kezdetét. Azé a létezésé, amely Mára, a Kísértő műveként csábító tárgyai révén fogva tartja a lényeket. A fenti példázatok is érzékeltetik, hogy a lények minduntalan csapdába kerülnek, mivel a transzcendens, világfeletti minőségeket összetévesztik azok immanens és korlátozó feltételek közti megnyilatkozásaival. E visszfényszerű jelenségek valóban börtönként tartják fogva a lényeket, hiszen kihuny bennük a törekvés, hogy e látszatokból azok eredeti forrása felé forduljanak. Többről van szó ugyanakkor, mint egyszerű csapdáról, hiszen mindez paródia is, amikor a világi létállapotok felöltik magukra a világfelettiség jellemzőit. Boldogság helyett élvezeteket nyújtanak, végső béke helyett tünékeny nyugalmat, igazi állandóság helyett elillanó múlandóságot. A továbbiakban ez utóbbit, az állandóság illuzórikus megélését, magát a múlandóságot vesszük szemügyre. Szembesülni az állandótlansággal elérkezni a nirvánába Az állandótlansággal történő szembesülés lényegében az egész buddhista tanítást és gyakorlatot áthatja. A Brahmá-istenség és a társául szegődött Kísértő hiába bizonygatja a Buddhának, hogy az istenség birodalma a végső állandóságot képviseli, a Buddha pontosan ismeri a létezés állandótlan jellegét. Beszédeiben a létezés teljességét alkotó lételemekről, dhammákról állítja, hogy minden állandóságot nélkülöznek: [ ] Amikor a bhikkhu meghallotta, hogy a ragaszkodás hiábavalóság, akkor közvetlenül, saját maga minden dhammát felismer; amikor közvetlenül, saját maga minden dhammát felismert, akkor minden dhammát tökéletesen megért; amikor minden dhammát tökéletesen megértett, bármit is érezzen, akár örömtelit, akár fájdalmast, akár sem-nem-örömtelit-sem-nem-fájdalmast, ama érzésekben (vedanā) az állandótlanságot látva, az állandótlanságot szemlélve időzik, látván és szemlélvén azok elenyészését, látván és szemlélvén azok eltűntét, látván és szemlélvén azok távoztát [ ] 15 Az állandótlanság érzete nemcsak a szokványos létezés része, hanem még a szellemi gyakorlást is átitatja:»az állandótlanságot látva/kontemplálva lélegzem be«így gyakorol;»az állandótlanságot látva lélegzem ki«így gyakorol.»az elenyészést látva/kontemplál- 15 MN XXXVII

17 va lélegzem be«így gyakorol;»az elenyészést látva lélegzem ki«így gyakorol.»a megszűnést látva/kontemplálva lélegzem be«így gyakorol;»a megszűnést látva lélegzem ki«így gyakorol.»az eloldódást látva/kontemplálva lélegzem be«így gyakorol;»az eloldódást látva lélegzem ki«így gyakorol. 16 A gyakorlással elért eredményeket és létállapotokat is vizsgálat tárgyává kell tenni, hiszen az állandótlanság még a vágyak világát meghaladó tiszta formák birodalmát is jellemzi. Ide szokványos jócselekedetek révén már nem lehet eljutni, hanem mindez a szellemi gyakorlás következménye. Amikor a Buddha Ráhulát (Rāhula) tanítja, éppen az egyik legfontosabb műveletként a magas meditációs tapasztalatok állandótlanságának belátására buzdítja. E beállítódással a théraváda buddhizmus döntő jelentőségű eredményéhez, az énképzet kioltásához lehet eljutni: Ráhula, elmélyedésedet hassa át az állandótlanság érzete (aniccasañña, p.), [425] mert ha az elmélyedésedet az állandótlanság érzete áthatotta, az»én vagyok«rögeszméje (asmimāno, p.) elhagy, elkerül. 17 A Buddha tanításának tengelyében létezésünk állandótlanságának felismerése áll. A szútrák a tanítványokat minduntalan szembesítik a létezés változásával, annak múlandó természetével. E felismerés nemcsak katalizátora a szellemi erőfeszítéseknek, hanem azok üzemanyaga is, a mulandóság tapasztalata szinte hajtja a tanítványokat, hogy mindentől elforduljanak, és a létezés világa fölé emelkedjenek. Létezésünk valamennyi mozzanata és állapota korábbi feltételek együttes hatásából származik, hogy aztán mint állapot megszűnjön tovább létezni, és most már mint feltétel újabb állapotoknak szolgáljon alapként. Logikai érvelés szempontjából ugyanakkor egyértelmű, hogy ami állandótlan és összetett, az maga is csak állandótlan és összetett állapotokat képes létre hozni: Nővéreim, tegyük fel, hogy van egy olajmécses. Ezt az olajmécsest meggyújtották. Olaja állandótlan és változásnak alávetett, kanóca állandótlan és változásnak alávetett, lángja állandótlan és változásnak alávetett, fénye állandótlan és változásnak alávetett. Nos, helyénvalóan szólna-e az, aki így beszélne:»míg ez az olajmécses ég, olaja, kanóca és lángja állandótlan és változásnak alávetett, ám fénye állandó, örökkévaló, szűnni nem akaró, s a változásnak nem alávetett«? 16 MN LXII MN LXII

18 »Semmiképpen sem, tiszteletreméltó urunk. S hogy miért is van ez így? Azért, tiszteletreméltó urunk, mert mialatt az az olajmécses ég, annak olaja, kanóca és lángja is állandótlan és változásnak alávetett, így fénye sem lehet más, csak állandótlan és változásnak alávetett.«18 Aki a Tathágaták (Tathāgata), a Beérkezettek ösvényét követi, az állandótlan világot, és az ehhez való ragaszkodást elemzi, ahogy a létezés megújul [ ] a következő születéshez, öregedéshez és halálhoz vezet. 19 Lényegében ez az a radikális és mindenre kiterjedő elemzés, ami végső soron az állandótlanság világából kivezet. A létezésben tapasztalható szenvedés forrása, hogy e múlandó világ irányába helytelen viszonyulásokat építünk ki, és a folyton alakuló és elenyésző tárgyakhoz ragaszkodások kapcsolódnak. A feladat felismerni, hogy hiábavaló folytonosan ragaszkodásokat táplálni, a mulandóságra kell ráébredni, és amikor mindez megtörténik, az a megszabaduláshoz vezet, ahogy a már említett szútrában a Buddha tanítja az isteni világok egyik urát, Szakkát: Így látván és szemlélvén azokat [ti. a dhammákat], többé már nem csügg semmin ezen a világon. Amikor már többé nem csügg semmin ezen a világon, zaklatottsága megszűnik, feloldódik. Amikor zaklatottsága megszűnt, feloldódott, eléri a Nirvánát, [252] s felismeri:»a születés elpusztíttatott, az üdvös élet beteljesíttetett, amit meg kellett tenni az meg lett téve, nincs többé visszatérés a lét forgatagába.«20 A múlandó halmazatok irányába kiépült ragaszkodás az, ami a létezés és a folytonos újrakeletkezés világát mozgásban tartja. A Brahmá-istenség hívogató üdvözlete című szútrában ezt egy hatalmas pálmafa gyökeréhez hasonlítja a Buddha, 21 amelyet a Tathágaták azonban kivágtak, így többé már nem képes újabb létezést generálni. E művelet a feltétlenhez, a nirvánához vezet, minden negatív gyökérkésztetés kioltódásához. Mindez egyúttal megérkezés is, ahová a vágy elpusztítása, a gyűlölet elpusztítása, a tudatlanság elpusztítása vezet el. 22 A világban ideértve a legmagasabb isteni létbirodalmakat is működő állandótlanság, keletkezés és elmúlás ugyanakkor az, ami a théraváda ösvényen a minden keletkezéstől és hanyatlástól mentes valóságra a Buddhát rádöbbenti: 18 MN CXLVI versszak. 20 MN XXXVII Uo. 22 SN [Sa yutta-nikāya] XLIII

19 Majd, bhikkhuk, még alávetve a születésnek, s felismervén a veszélyt a születésnek alávetett dolgokban, s keresvén a születés nem érintette, kötelékektől szabad, tökéletesen teljes biztonságot, a Nirvánát, elértem a születés nem érintette, kötelékektől szabad, tökéletesen teljes biztonságot, a Nirvánát; még alávetve a hanyatlásnak, s felismervén a veszélyt a hanyatlásnak alávetett dolgokban, s keresvén a hanyatlás nem érintette, kötelékektől szabad, tökéletesen teljes biztonságot, a Nirvánát, elértem a hanyatlás nem érintette, kötelékektől szabad, tökéletesen teljes biztonságot, a Nirvánát [ ]. 23 A hagyományos kozmológiáknak megfelelően a buddhista világleírás egymás alá-fölérendeltséget tanít, ahol a magasabbrendűséghez mindig a nagyobb állandóságot, az időben való szélesebb kiterjesztettséget társítják. A közgondolkozásban ugyanakkor az állandóságban szilárdságot, akár durva anyagiságot látnak, míg valaminek a szubtilisebb, illékonyabb természetére állandótlanként tekintenek. A fizikális, ásványi világ ezért a közvélekedés számára mindig tartósabbnak tűnik, mint az emberi gondolatok vagy érzések, vagy például az álomhoz hasonló jelenségek. A tapasztalat és tapasztalhatóság szempontjából azonban éppen a külső világ bomlik le elsőre olyan tudatállapot-változásokkor, mint amilyen a meditáció, az álom vagy a halál, és a benső világ az, ami ekkor még képes megőrződni, valamiféle nagyobb állandóságot képviselni. Ebben az értelemben Baka, a Brahmá isteni világa a vágyak világához tartozó emberi világnál nagyobb állandósággal rendelkezik, olyan létbirodalom ura, amelyet lényegében a fizikális és durva univerzumot hátrahagyó tudat képes csak elérni. A buddhista kozmológia és szellemi út szempontjából az istenség ugyanakkor saját léthelyzetébe záródott, hiszen képtelen arra, hogy az övénél magasabb és állandóbb világokat megragadjon. A Buddha neki is az állandótlanság tanítását adja, hogy ezzel mozdítsa ki az illuzórikus állandóság, a voltaképpeni állandóság képzetéből. Nem véletlen, hogy a Kísértő, aki a szútrákban mindig a szellemi törekvéseket akadályozó léttendencia megszemélyesítője, az istenséget megerősíteni akarja az állandóság tévképzetében. Szinte elaltatja őt, hogy létezésére mint minden állandóság betetőződésére tekintsen, és higgye azt, hogy felette lévő létbirodalom már nem létezhet. Láthattuk, a théraváda buddhizmus állandótlanság kifejezése a köznapi szóhasználathoz képest jóval gazdagabb jelentésárnyalatokkal rendelkezik. A mú- 23 MN XXVI

20 landóság elemzése és annak megtapasztalása a szellemi megvalósítás alapművelete, hiszen a törekvőt közvetett módon minden keletkezés és változás forrása felé irányítja. Világunk, ideértve a legszélesebb értelemben felfogott kozmoszt, annak legmagasabb létállapotaival, állandótlan és pillanatról-pillanatra elenyészik. Ámde ahogy a nyelvi logika is az állandótlanság kapcsán az állandót mint minőséget látja el fosztóképzővel, az állandóság hiányának intenzív tapasztalata éppen ily módon képes a törekvőt az állandóság, az öröklét keresése irányába ösztönözni. Oda, ahová az alapszavak legkifinomultabb elemzése sem képes már behatolni, amelynek a kapujában a Kísértő minden csábítása elerőtlenedik ami minden immanencia forrása, kötelékektől szabad, tökéletesen teljes biztonság, a nirvána. Amitajusz-Buddha. Tibet, bizonytalan korszak