ANDREW GOLISZEK. A fekete hold folyói March (First edition) by Andrew Goliszek RIVERS OF THE BLACK MOON A TOM DOHIERTY ASSOCIATES BOOK/NEW YORK

Átírás

1 ANDREW GOLISZEK A fekete hold folyói 1996 March (First edition) by Andrew Goliszek RIVERS OF THE BLACK MOON A TOM DOHIERTY ASSOCIATES BOOK/NEW YORK Hungarian translation Gieler Gyöngyi GIELER GYÖNGYI és GENERAL PRESS KIADÓ Sorozatszerkesztő BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette Kiadja a GENERAL PRESS KIABÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft. Nyomta és kötötte: ALFÖLDI NYOMDA RT. Készült Debrecenben az 1997-es évben Felelős vezető: GYÖRGY GÉZA vezérigazgató ISSN ISBN

2 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Sok szeretettel Kathynek, továbbá Jennifernek, Davidnek és Paulnak Bárki bármit állítson is, egyetlen író sem képes egymaga megbirkózni egy ilyen könyv megírásával. Miután papírra vetette a legutolsó szót, még óriási munka vár rá, számtalan átolvasás és rengeteg javítgatás áll előtte. Köszönettel tartozom a feleségemnek, Kathynek, aki mindig első olvasója és legőszintébb kritikusa kézirataimnak. El sem tudom mondani, mennyit jelentett a türelme, az odaadása és a támogatása. Hálás vagyok a Tor Books munkatársainak a sok segítségért, valamint szerkesztőmnek, Jim Frenkelnek, akinek az útmutatása és tanácsai igen sokat javítottak a könyvön. Különösen nagy hálával tartozom az ügynökömnek, Bernie Kurmannek, akinek a lelkesedése az első pillanattól kezdve ragadós volt, és aki nélkül ez a regény soha nem született volna meg. A. G DECEMBER 9., SKÓCIA, EDINBURGH A halál orrfacsaró bűze már az egész lakást megülte. Az áldozat testét felhasították és szétmarcangolták, mintha a bensejében kerestek volna valamit, körülötte pedig teljes felfordulás uralkodott. A bútorokat felborogatták, a párnákat felhasogatták, a fiókokat kirángatták, a szőnyegeket félrerúgták. Ránézésre úgy tűnt, a kutatás kétségbeesetten alapos, de eredménytelen volt. A rendőrségi fotós vakuja szünet nélkül villogott, miközben a helyszínelők összegyűjtötték és rögzítették a bizonyítékokat. Odalenn, a Church Street eső áztatta macskakövein kíváncsiskodók ácsorogtak a halottkém fekete-fehér kocsija körül. Egy emberként fordultak hátra, amikor egy negyvenes éveinek elején járó, magas, kisportolt férfi szállt ki egy autóból, belépett a ház kapuján, majd a két lépcsőfordulón felsietett a gyilkosság színhelyére. Mi történt itt? kérdezte James Macfadden, a Scotland Yard különleges nemzetközi ügyosztályának felügyelője, miután benyitott az áporodott levegőjű szobába. A hangjától összerezzentek a rendőrség emberei. Macfadden elhúzta az orrát, amikor megcsapta a rothadó hús és az odaszáradt testnedvek gyomorfordító szaga. Á, felügyelő úr. Nigel Brodisht, az edinburghi rendőrség nyomozóját teljesen váratlanul érte, hogy csak így megjelenik a helyszínen a Yard nemzetközi részlegének magasrangú munkatársa. Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar kijönnek a Yardtól, sőt egyáltalán nem is vártuk. Nekünk azt mondták, helyben marad az ügy. Macfadden a holttestre szegezte acélszürke szemét, és kurtán csak annyit mondott: Sajnos, nem. Brodish oldalát fúrta ugyan a kíváncsiság, de a szakmai protokoll tiltotta, hogy kérdezősködjön, úgyhogy csak ismét szemügyre vette a holttestet, még figyelmesebben, mint eddig, mintha új jelentőséget nyert volna a számára. Ronda ügy. Ha engem kérdez, ezt csak egy vadállat tehette. Macfadden zsebkendőt szorított az orrához, és lassan körbejárta a hullát. Negyvenkét éves volt, és húsz éve dolgozott a Scotland Yardnál; azt hitte, látott és hallott már mindent. Nagyon jól tudta, hogy elkerülhetetlen, sőt egyenesen munkaköri kötelessége, hogy kemény és érzéketlen legyen. Bevett szokás volt, hogy a kezdő nyomozókat a leghátborzongatóbb ügyekhez rendelték ki, amíg a tapasztalatlan zöldfülűből megkérgesedett profi nem lett, aki úgy tudott nézni az áldozat kihűlt testére és élettelen szemébe, hogy nem látott mást, csak tárgyi bizonyítékot, amely elvezethet az ügy megoldásához. Habár Macfadden korán megtanulta, hogy leplezze az érzelmeit, legalábbis a nyilvánosság előtt, soha nem tudott hozzászokni a sok véres gyilkossághoz és brutális nemi erőszakhoz, a terrorista merényletekhez, a robbantásokhoz, melyek ártatlan gyerekek karját-lábát tépték le. És habár úgy tett, mintha mindez hidegen hagyná, megjátszotta, hogy erős és érzéketlen, magánemberként 2

3 gyakran elöntötte a düh, amikor arra gondolt, mennyi fájdalmat és szenvedést képesek okozni egymásnak az emberek. És most szétmarcangolt, véres húsdarabként itt hevert előtte egy újabb példája mindannak, amit annyira gyűlölt ebben a velejéig romlott társadalomban, amely arra késztethet egy embert, hogy ezt tegye egy másikkal. Figyelmesen megvizsgálta a holttestet és a megalvadt vértócsát, mely a szőnyegnek majdnem a felét teljesen átáztatta. Halkan és határozottan megszólalt: Igen, egy vadállat lehetett, de ahogy elnézem a lakást és ennek a szegény ördögnek a belső részeit, ez a vadállat valami fontosat kereshetett... Valami nagyon fontosat. Macfadden körbepillantott a szobában, aztán visszafordult a holttesthez, és lehajolt, hogy közelebbről megnézze a gyomrát, melyet két hosszú vágással kimetszettek a helyéről. Elmozdították a holttestet, vagy hozzáért valaki? Nem. Így találtuk, megkötözött kézzel-lábbal. Amint látja, a feje bal oldalán jó nagy ütés érte. Kétségtelenül ez lehetett a halál oka. Én ebben nem lennék olyan biztos. Látja, hogy mennyi a vér mutatott Macfadden a szőnyegre, aztán a hosszan elnyúló, megszáradt vérfoltokra, melyek a holttestet körülvették. Gyanította, hogy az elvágott artéria lüktetése spriccelte szét. A pasas lehet, hogy eszméletlen volt, de még élt, amikor megcsonkították. A szíve még pumpálta a vért. Brodish a szája elé szorította a kezét, és nagyot nyelt. Te jóságos atyaúristen, ez borzasztó. De nyilvánvaló, hogy bárki tette is ezt, nem találta meg, amit keresett folytatta Macfadden. Nem, ez nem egyszerűen egy vérszomjas vadállat műve. Nagyon is alaposan, előre megfontoltan kutatott valami után, amiért még arra is képes volt, hogy felvágja az áldozata hasát. Mikrofilm? Talán. Vagy egy cédula. Valami apró tárgy. Ki tudja? Macfadden ledobta vizes esőkabátját, elővett egy pár gumikesztyűt, és felhúzta. Idenézzen! Felemelt egy apró cafatot a szétszabdalt gyomorból, leszedegetett róla néhány üvegszilánkot meg a szőnyeg szálait, és a tenyerére fektette. Látja, mindenféle rátapadt. Ezek csak úgy kerülhettek ide, ha a szoba már fel volt dúlva, amikor a gyilkos felvágta az áldozat hasát. És ha megtalálta volna a gyomrában, amit keres, akkor nem marcangolta volna szét a bélcsatornát, igaz? Valószínűleg megkötözte a pasast, míg átkutatta a szobát, aztán végül elkeseredésében vagy dühében nekiesett, fejbevágta, és elkezdte keresni azt a valamit az utolsó lehetséges helyen. De azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy nem talált semmit. Macfadden intett, hogy elvihetik a holttestet, és a földre szegezett tekintettel, ügyesen manőverezett a romok között, melyeket mintha egy tornádó szórt volna szét a szobában. A lakás gazdája hol van? kérdezte, még mindig komoran a padlóra szegezett tekintettel. Nyaral felelte Brodish. A szomszéd azt mondja, öt nappal ezelőtt utazott el, és holnap jön meg. És a többi bérlő? Őket kihallgatták? Csak ketten vannak. Egyikük sem hallott semmit. De mind a ketten dolgoznak, és valószínűleg nem voltak itthon, amikor a gyilkosság történt. Hát persze. Biztos, hogy aki ezt tette, gondoskodott róla, hogy ne legyenek tanúk. Tudunk még valamit? Mind a ketten megerősítették, hogy az áldozat neve dr. Richard Zarnoff, de ennél sokkal többet nem tudtak mondani. Egyetértettek, hogy fura alak volt, magának való, hallgatag. Egy hónapja lakott itt, és ezalatt alig látták. És minek jött a városba? Közben ketten elvitték mellettük a fekete nejlonzsákba rakott hullát, és eltűntek vele az ajtóban. Macfadden az ablakhoz sétált, és lenézett a csoportosulásra, ahonnan izgatott zsongás szűrődött fel. Csak annyit tudnak, hogy valami orvos vagy tudósféle volt. Hogy pontosan mivel foglalkozott, azt nem is sejtik. Egy ideig Afrikában volt, állítólag Zaire-ban. Egy AIDS-konferencián készült részt venni, amit a jövő héten rendeznek a Hiltonban, aztán hazautazott volna Amerikába. Amerikában hol lakott? Macfadden visszafordult Brodish felé, és ránézett az orra hegyére csúszott szemüvege fölött. 3

4 Utah államban, Salt Lake Cityben. Ott dolgozott az egyetem orvostudományi központjában. Furcsa. Macfadden agya, mely olyan borotvaéles volt, hogy egy oxfordi egyetemi katedrán is megállta volna a helyét, máris rostálni és válogatni kezdte a bizonyítékokat, összerakosgatva az új információkat azokkal, amiket már tudott. Tehát Brodish szerint egy Richard Zarnoff nevű amerikai AIDS-kutató Afrikából Edinburghba utazik, kibérel egy mocskos kis szobát a külvárosban, és egy hónapig itt éldegél elzárkózva, míg brutálisan meg nem gyilkolják, egy héttel azelőtt, hogy részt vett volna egy nemzetközi AIDS-konferencián. Csakhogy ez nem minden emlékeztette magát Macfadden. Pár nappal a holttest előkerülése előtt a Scotland Yard tájékoztatást kapott az FBI-tól, mely szerint egy neves amerikai AIDS-kutató eltűnt valahol Európában, és az illető állítólag olyan adatok birtokában van, amelyek felforgathatják az egész tudományos világot. A neve természetesen Richard Zarnoff. És mi lehetett volna jobb alkalom, hogy bejelentse a felfedezését, mint egy nemzetközi konferencia? Bárki gyilkolta is meg Zarnoffot, nem egy magányos őrült tette, Macfadden erről meg volt győződve. Kihallgattak még valakit? kérdezte Brodisht. Nem, de az egyik bérlő azt javasolta, kérdezősködjünk a sarki kocsmában. Azt hallotta az odajáróktól, hogy egy-két korsó sör után kicsit megeredt a pasas nyelve, ahogy az már lenni szokott. Nagyszerű. Akkor leugrom, és iszom egyet. Addig derítse ki, milyen tudományos társaságok vesznek részt azon a konferencián. Minden érdekel: a szervezők neve, ki fog elnökölni, ki hívta meg a résztvevőket és a többi. Ha dr. Zarnoff előadást készült tartani, tudni akarom, mi lett volna pontosan a témája. Értem. Amint kiderítek valamit, jelenteni fogom a Scotland Yardnak. Macfadden visszafordult az esőcseppektől csíkos üvegű ablakhoz, és épp meglátta, hogy a halottkém kocsija elindul déli irányba, a St. Mary's kórház felé. Majd a boncolás kideríti, pontosan mi is okozta dr. Zarnoff halálát, azután pedig az Egyesült Államokba szállítják földi maradványait. Tekintetével végigkövette a nedves keréknyomokat, majd felnézett az ólomszürke reggeli égboltra, amely úgy borult Edinburgh városára, akár egy szemfedő. Mint már annyiszor, most is eltűnődött, hogy megéri-e elviselni mindezt: a vérbe fagyott holttesteket, az undorító bűzt, a borzalmas gyilkossági helyszíneket, amelyeknek emléke kitörölhetetlenül tovább él benne. Aztán a tönkrement házassága jutott eszébe, amely nagyon hamar éppolyan élettelen lett, mint a holttestek, amelyekkel a munkája során találkozott, és végül azzal ért véget, hogy egy külföldi kiküldetése alatt a félesége megcsalta. Úgy érezte, nincs semmi értelme annak, amit csinál. Minden ügy ocsmányabbnak és zavarosabbnak tűnt, mint az előző. Mintha az egykor rendezett világból végképp kiveszett volna a civilizáltság utolsó nyoma is, és most egyenesen rohanna a szakadékba. Minden egyes agyonkínzott holttest, minden terrorista támadás, minden megnyomorított gyermek láttán ez a szakadék nyílt meg előtte, és nem tudta, mennyi idő múlva fog végleg belezuhanni a világ. Macfadden az oxfordi egyetemről került ki, és mindig is álmodozó volt. Végül azért választotta a rendőrségi pályát az orvosi helyett, mert úgy érezte, fontosabb, hogy a társadalom betegségeit gyógyítsa. Megrögzött idealista volt, aki szó szerint vette John Lennon dalait, és meg volt róla győződve, hogy az ő generációjának sikerül majd megszakítani az erőszak és a gyűlölet ördögi körét, és végre megálljt parancsolhatnak a gonosznak. De most itt egy újabb hidegvérrel elkövetett, iszonyatos gyilkosság, és megint szembe kellett néznie a realitással: semmi nem változott. Akár tetszik, akár nem, ő is nyakig benne van ebben az erőszakkal és gyűlölettel teli világban. Szüksége lesz még ránk ma, felügyelő úr? kérdezte a fotós, miközben összepakolt. Nem felelte Macfadden mélyet sóhajtva. Csak küldjék el a részletes jelentést, ha elkészültek. Meglesz, felügyelő úr. A laborosok csapata tovább sürgölődött, ujjlenyomatokat keresgéltek, az utolsó négyzetcentiméterig átfésülték a szobát, és összegyűjtöttek minden gyanús apróságot, amit a romok közül ki tudtak bányászni. Macfadden lábujjhegyen átóvakodott a felforduláson, vetett hátra még egy utolsó, cinikus pillantást, aztán kilépett a folyosóra, és jó nagy levegőt vett. Az ocsmány, csatornaszagra 4

5 emlékeztető bűz szinte már a gondolatait is átjárta, és mélyen beleivódott tweedzakójának szövetébe, mintha csak újra meg újra emlékeztetni akarná, hogy milyen borzalmas a munkája DECEMBER 10., PUERTO RICO, LUQUILLO A Puerto Rico északi partvidékére néző, dúsan zöldellő hegy tetején tágas, mediterrán jellegű villa emelkedett. Carlos Humberto Martinez a hátsó teraszon állt, és azon gondolkozott, milyen jövő áll előtte a Viracornál, amely a statisztikák szerint egész Észak-Amerika leggyorsabban fejlődő gyógyszergyártó cége. A kutatásért és fejlesztésért felelős alelnökként saját pénzét is befektette egy új gyógyszer kísérleteibe, amelyről azt jósolták, hogy forradalmasítani fogja az AIDS elleni küzdelmet, és következésképp sok-sok milliárdnyi profitot jelent majd a Viracornak, amennyiben az AIDS-járvány továbbra is pestisként fog végigsöpörni a világ országain. Az elmúlt hat hónapban lázas tevékenység folyt mind Puerto Ricóban, mind külföldön. Szinte naponta kiszivárogtattak többnyire szándékosan valami hírt a titokzatos új gyógyszerről, aminek köszönhetően a cég részvényeinek árfolyama a csillagos égig emelkedett. Így a Viracor irigylésre méltó pozícióba került, sikerült vezető helyre törnie a gyógyszeriparban, mely azzal dicsekedhet, hogy a világ leginnovatívabb iparága. A nyereség és a veszteség itt a szó szoros értelmében élet-halál kérdés lehet. A legtöbben óvatos optimizmussal tekintettek a dolgok elébe. Voltak, akik nem is hittek benne, hogy lehetséges igazi áttörés az AIDS elleni küzdelemben. Sokan tisztában voltak vele, hogy mivel a gyógyszerészeti termékekkel hatalmas profitot lehet besöpörni, ezért nem ritka a csalás, a szélhámosság és a korrupció, és a cégek legfőbb filozófiája az, hogy nyereséget kell elérni bármi áron. A gyógyszergyártók, amelyek könyörtelen harcot folytattak egymás ellen, bevallottan mindenre képesek lettek volna, hogy ők legyenek az elsők, akik orvosságot találnak az AIDS-re. Semmitől nem riadtak vissza és ez alól a Viracor sem volt kivétel. Carlos Martinez fáradtan könyökölt a fehér márvány korlátra, és végignézett a kilométereken át elnyúló, érintetlen, alabástromfehér homokon. A nyaralók már kezdtek megtelepedni a partot pettyező napernyők alatt. A távolban kisebb-nagyobb hajók siklottak a víz tükrén, a vitorlák vászna fehéren vakított. A kora reggeli nap még alacsonyan állt az égbolton a kékeszöld tenger fölött, a fénye elöntötte a horizontot és a lágyan fodrozódó hullámokat, egészen a Luquillo-öböl elefántcsontfehér partvonaláig. Martinez képtelen volt gondolkozni, annyira békés és nyugodt volt minden. Elmerengett, és vékony fekete bajuszát simogatta, először az egyik oldalát, aztán a másikat; mint egy magas, jóképű spanyol konkvisztádor, aki megküzdött azért, hogy a csúcsra érjen, csak állt, és büszkén szemlélte az odalent elterülő tájat, amelyet a sajátjának tekintett. De amikor végzett a második csésze méregerős Puerto Ricó-i kávéval, megszólalt az ajtócsengő, és kizökkentette a nyugalmas pillanatokból, amelyekben oly ritkán lehetett része. Seňor Martinez! szólt ki a fiatal szobalány a teraszra vezető ajtóból. Dr. Vargas keresi. Dr. Juan Vargas a Viracor vezető kutatója volt, ő irányította az AIDS-kísérleteket, és Martinez sürgős hívására érkezett. Gyanította, hogy a kora reggeli találkozó célja nem pusztán baráti csevegés lesz. A gyógyszerkísérletek általában a legnagyobb titokban folynak, és nem ritka az ipari kémkedés. Vargas tudta, hogy a Viracorral kapcsolatban is suttognak erre vonatkozó pletykákat, de ő meg volt győződve róla, hogy alaptalan a szóbeszéd. Az AIDS-kísérletek a legjobb úton haladtak. Erről ő személyesen gondoskodott. A tesztadatok sokkal kitűnőbbek voltak, mint amire bárki is számított. Már csak hónapok kérdése, hogy a Szövetségi Gyógyszerszabadalmi Hivatal engedélyezze a Lyfusin nevű szert, és Washingtonban máris azt rebesgették, hogy ez a gyógyszer azt fogja jelenteni az AIDS elleni küzdelemben, mint amit a kinin a malária legyőzésében. Egy magát megnevezni nem kívánó hivatalos személy úgy nyilatkozott az új és egyelőre titkos szerről, hogy hihetetlen áttörésről van szó. Martinez belépett a meleg teraszról a szinte palotának ható villa komor nappalijába, és a szoba közepére érve határozott kézfogással üdvözölte Vargast óta ismerték egymást, Vargas 5

6 ekkor jött a Viracorhoz dolgozni. A harvardi diplomás Martinez karrierje akkoriban még csak épp kezdett felívelni, Vargas pedig fiatal virológus volt, de kellő ambícióval és intelligenciával rendelkezett ahhoz, hogy meggyőzze a céget: ő az az ember, aki képes lesz kifejleszteni a gyógyszert arra a betegségre, amiről akkor még csak gyanítani lehetett, hogy idővel katasztrofális méretű járvánnyá fog dagadni. Teljesen eltérő családi háttérrel rendelkeztek: Martinez egy nyomornegyedben nőtt fel, és a saját erejével küzdötte fel magát a szegénységből a Harvard egyetemig, Vargas viszont gazdag szülők gyermeke volt, akik nem sajnálták a pénzt, hogy a lehető legjobb iskolákba járassák. A két fiatalember ennek ellenére hamar összebarátkozott, és vállt vállhoz vetve próbálták valóra váltani az álmukat, hogy nevet szerezzenek maguknak azzal, hogy sikerül legyőzniük az AIDS-et. És alig tíz év múltán most itt álltak a siker küszöbén március 17-én a Viracor olyan bejelentést tett, mely nemcsak a hitetlenkedő orvosi köröket döbbentette meg, de az egész világot: kifejlesztettek egy új gyógyszert az AIDS-vírussal fertőzöttek életben tartására. Köszönöm, hogy eljöttél, Juan. Ülj csak le. Iderohantam, ahogy megkaptam az üzenetedet. Valami baj van? Az alacsony termetű, vékonydongájú Vargas letelepedett a plüsskanapéra, miközben a szobalány egy tálcán kávét és croissant-okat rakott elé az asztalra. Vargas csontos ujjaival elvett egyet, és beleharapott. Sajnos, igen felelte Martinez, majdnem suttogva. Nagy baj van. De hát mi történt? kérdezte Vargas idegesen, és levette vastag szemüvegét, hogy Martinez szemébe nézhessen. Köszönjük, Elena Martinez egy biccentéssel kiküldte a lányt, és a harmadik csésze kávé után nyúlt. Attól tartok, rossz hírt kell közölnöm. A Gyógyszerszabadalmi Hivatal! csattant fel Vargas croissant-morzsákat köpködve. Tudtam! Valami hibát találtak a végső teszteredményekben. Vargas nem volt épp lelkes híve a bürokratikus hivatalnak. Az állandó időhúzás és tehetetlenkedés néha évekkel késleltette az új szerek bevezetését, melyek akár életeket is menthettek volna, ha idejében a piacra kerülnek. Nem, nem erről van szó nyugtatta meg Martinez. A teszteredmények kitűnőek. Akkor mi történt? Martinez kicsit habozott, aztán egyenesen Vargas szemébe nézett. Egy edinburghi bérelt szobában holtan találták Richard Zarnoffot. Állítólag meggyilkolták. Meggyilkolták? Vargas olyan heves mozdulattal hajolt előre, hogy majdnem a földre sodorta a tálcát. Meggyilkolták? Martinez bizonytalanul bólintott. Tudatában volt, milyen megrázó lehet ez a hír Vargasnak, hiszen Zarnoff egyike volt legközelebbi külső munkatársainak. Richard Zarnoff, az utah-i orvosi egyetem professzora volt az, aki annak idején Vargast ajánlotta erre az állásra. Vargas az egyetemen aspiránsként együtt dolgozott vele, és részben közösen végzett immunológiai kutatásaiknak volt köszönhető, hogy később sikerült kifejlesztenie a Lyfusint. Tudom, hogy nagyon nehéz elhinni, Juan. Mi is teljesen megdöbbentünk, amikor tegnap este meghallottuk a hírt. De hát mikor? És hogyan? Vargas továbbra is képtelen volt elhinni, amit hallott. A fején azonnal átfutott az a lehetőség, hogy olyan valaki ölhette meg Zarnoffot, aki tudott a titkos AIDSkutatásairól, vagy pedig az amerikai hadsereg járványügyi kutatóközpontjában, Fort Detrickben végzett korábbi tanácsadói munkájáról. Mi másért ölhették volna meg? gondolta. Több napja történt mondta Martinez. A lakását feldúlták, és... Martinez keresgélte a szavakat, nem tudta, hogy mondja el, amit el kell mondania, de végül folytatta:...felhasogatták a gyomrát és a beleit. A rendőrség azt mondja, a gyilkos valamit kereshetett. De nem hiszik, hogy meg is találta. Gondolod, hogy rejtegetett valamit? Esetleg nem említett neked valamit, ami akkor érdektelennek tűnt, de utólag megmagyarázhatja a történteket? Vargas felállt, cigarettára gyújtott, és mintha meg sem hallotta volna a kérdést, járkálni kezdett a kanapé körül. Kétségbeesetten próbált valami indokot találni, miért ölhettek meg valakit, aki olyan közeli kapcsolatban állt a Viracorral, mint dr. Zarnoff. Ha Zarnoffal megtörtént gondolta, akkor bármelyikünkkel megtörténhet. Akár vele is. Hirtelen kiverte a hideg verejték, és egész testében remegni kezdett. 6

7 Nyugodj meg, Juan. Ülj le. Martinez gyorsan töltött egy fél pohár whiskyt, és átnyújtotta Vargasnak, aki szemmel láthatóan nem zavartatta magát a kora reggeli óra miatt. Köszönöm mondta, és a fejét hátradöntve, egyetlen kortyra lehajtotta a Chivast, aztán megkérdezte: Arról mondtak valamit, hogy mit keresett Zarnoff Edinburghban? Egy AIDS-konferencia kezdődik ott december 14-én. Biztosan hallottál róla. Zarnoff is előadást tartott volna. Mi? Ez lehetetlen. Igen, tudok a konferenciáról, de Zarnoff nem tarhatott előadást a kutatásainkról. Az eredmények még mindig titkosak. Biztos vagy benne, hogy előadást akart tartani? Igen. Az a különös, hogy már majdnem egy hónapja ott tartózkodott Edinburghban. Senki nem tudja, miért. Azelőtt pedig fél évet Afrikában töltött, ha nem tévedek, Zaire-ban. Biztos, hogy erről sem tudtál? Vargas megrázta kopaszodó fejét, és nagyot szívott a cigarettájából. Azzal tisztában volt, hogy az amerikaiak folytatnak titkos AIDS-kutatásokat Afrika több részén is, de azt viszont nem tudta, mire jutottak eddig, és azt sem, Zarnoff mennyire vett részt a dologban, sőt egyáltalán volt-e köze hozzá, de most már kezdte gyanítani, hogy igen. Felhajtott egy újabb whiskyt, mintha mindennapos szokása lenne. Rágyújtott egy újabb cigarettára. Pillanatnyilag mindenre gondolt, csak az ünnepélyes fogadalmára nem, hogy megpróbálja leszorítani az adagját napi egy dobozra. Zarnoff bezzeg nem ivott és nem dohányzott, és tessék, mégis hogy megjárta. Nem, az egészsége most igazán nem érdekes, amikor lelki szemei előtt már látta saját magát felvágott hassal. Most már értette, miért nem hallott Richard Zarnoff felől semmit, mióta a professzor otthagyta az egyetemet, hogy eltöltse az egyéves kutatószabadságát. De mi a nyavalyát csinált Afrikában? tűnődött Vargas. Vajon miről akart előadást tartani azon a konferencián? És ugyan minek kellett ott kuksolnia egy koszos bérelt szobában már egy hónappal korábban? A kérdések villámként cikáztak ide-oda a fejében. Miután a harmadik whiskyt is felhajtotta, lecsillapodtak a villámok, de még mindig nem tudta a válaszokat. Egyvalamire gyanakodott: Zarnoff titkos munkájára a Fort Detrick-i kutatóintézetben, ahol nemcsak a HIV-vírust tanulmányozták, hanem a legkülönbözőbb más vírusokat, baktériumokat és mycotoxinokat is, amelyek esetleg felhasználhatók biológiai fegyverként. Talán ezzel kapcsolatban tett valami olyan felfedezést Afrikában, ami az életébe került. Mikor küldött utoljára jelentést a nekünk végzett kutatásairól? faggatta tovább Martinez a barátját, mert az volt az érzése, hogy a mindig szűkszavú Vargas tud valamit. Márciusban felelte Vargas habozás nélkül. Alaposan átnéztem az eredményeit, és kitűnő munkának találtam. Pontosan az volt, amire számítottunk. És mire jutott? A vizsgált szer minden esetben jelentős mértékben akadályozta a T-lymphocyták összekapcsolódását. Azt tudjuk, hogy a fertőzés bekövetkezte után azonnal kialakulnak a vérben a vírus antitestjei, és ezután a szervezeten belül a továbbfertőződés úgy történik, hogy a már fertőzött lymphocyták hozzákapcsolódnak az egészségesekhez. Ez megvédi őket az antitestek támadásától. Azt találtuk, hogy ha sikerül megakadályozni a T-sejtek fúzióját, ezzel drámai módon megnövelhetjük az élettartamukat, Zarnoff becslése szerint akár tízszeresére is. A vírus terjedése így nagyon lelassul, mert a már a szervezetben lévő vírusok az eredetileg megfertőzött T-sejtekhez kötve maradnak. Úgy is mondhatnánk, hogy fogságba esnek. Zarnoff kísérletei döntő fontosságúak voltak. Kimutatta, hogy a Lyfusin megváltoztatja a sejtmembrán glycolipid-szerkezetét, és így megakadályozza, hogy a T-sejtek hozzákapcsolódjanak. Ezt a klinikai vizsgálatok is megerősítették. El sem tudom képzelni, miért akarta volna bárki is elintézni Zarnoffot. A kísérletek lezárultak, már megszereztük a nemzetközi szabadalmi jogot, a gyártást júliusban kezdjük. Ezt a szert már senki nem lophatta el és másolhatta volna le anélkül, hogy ne tudjon róla az egész iparág. Nem értem. Vargas hátradőlt a kanapén, lehunyta a szemét, és némán imádkozott. Csak remélni tudta, hogy ez a gyilkosság nem volt más, mint egy őrült oktalan tette, de a lelke mélyén pontosan tudta, hogy egyáltalán nem így van. Erőteljesen megdörzsölte a homlokát és a halántékát. Fontolgatta magában azt a nagyon is valószínű eshetőséget, hogy Zarnoff valami olyan bejelentést készült tenni az AIDS-ről, ami valamiképp érinti az amerikai kormányt. Tulajdonképpen miért kérettél ide? tudakolta szinte gyanakvó hangon. 7

8 Mr. Royce rendkívüli igazgatósági ülést hívott össze hétfő reggelre. A New York-i nagykutyák is iderepülnek, egy-kettő már meg is érkezett. Ismertetőt kell tartanom az új termék piackutatási eredményeiről és a reklámtervekről. Szeretném, ha te is ott lennél, és megválaszolnád a kutatással és fejlesztéssel kapcsolatban felmerülő kérdéseket. Ennyi az egész? Vargas tudta, Martinez nem vette volna magának a fáradságot, hogy ilyen szokatlan időben magához rendelje, ha pusztán csak ennyiről lenne szó. Nem, van még valami. Éspedig? Szeretném, ha az irataidból mindenhonnan eltüntetnéd Richard Zarnoff nevét. Royce azt akarja, maradjon teljes titokban, hogy bármiféle kapcsolatban álltunk vele, ne legyen semmiféle írásos nyoma. Ha tényleg együttműködött az amerikai hadsereggel, az nekünk elég kellemetlen lehet, hát még ha most kiderül, hogy valami gyanús ügybe keveredett. Jobb, ha nekünk ehhez nincs közünk. Ha esetleg szóba jön a neve, mondd azt, hogy évek óta nem hallottál róla semmit. Ha a rendőrség kihallgatna, tagadd le, hogy bármiféle kapcsolatban álltál volna vele, mióta eljöttél az egyetemről. Senkinek ne említsd a közös kutatásaitokat, ne kíváncsiskodj Zarnoff halálának körülményeit illetően, és ne beszélj senkinek a Lyfusin-ról. Megértetted? Igen, persze. Vargas nagyon is jól értett mindent. Valami nagyon nincs rendben. És mi lesz Zarnoff feljegyzéseivel? kérdezte. A kísérletek titkosak voltak ugyan, de nyilván vezetett róluk naplót. Arról már gondoskodtunk. Gondoskodtatok? Hogyan? Az embereim intézkedtek, hogy ne maradjon semmi nyoma a Viracorhoz fűződő kapcsolatának, se a laboratóriumában, se a lakásán. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy összefüggésbe hozzák velünk. Értem. Még valami folytatta Martinez, és a hangja éppolyan sötét volt, mint a hangulat, amely a szobára telepedett. Ne hagyd el az országot, ha lehet. Mr. Royce úgy gondolja, jobb lenne, ha mindnyájan szép nyugodtan lapítanánk, amíg a nyomozás véget nem ér. Biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül lezárják az ügyet. Tudom, hogy számíthatok rád. Hát persze. Vargas igyekezett őszinteséget erőltetni a hangjába, bár szinte rosszul volt a gondolatától is, hogy mire kérik. Dr. Richard Zarnoffot mostantól elfelejtem. Az élet megy tovább. Nagyon helyes, Juan. Akkor hétfő reggel találkozunk az igazgatósági ülésen. Abban a pillanatban, hogy Vargas becsukta maga mögött az ajtót, Martinez felkapta a telefonkagylót, és tárcsázta a Viracor biztonsági központjának számát. Rágyújtott egy kubai szivarra, és az aggodalomtól felhős arccal várta, hogy felvegyék a telefont. Itt Martinez. Szeretném, ha huszonnégy órás megfigyelés alá helyeznék dr. Juan Vargast. Részletes jelentést kérek a mindennapi tevékenységéről. Hallgassák le a telefonját, a laboratóriumban és otthon is. Bármilyen gyanús beszélgetést vagy találkozót azonnal jelentsenek. Különösen, ha Zarnoff afrikai utazásáról lenne szó. Tudja, mi a dolga. Igen, uram válaszolta élesen egy hang. Azonnal intézkedem. Martinez lerakta a kagylót, a szivart ragyogó fogai közé szorította, melyek szinte világítottak napbarnította arcából, és kisétált a Luquillo-öbölre néző teraszra. A szeretője, aki épp most kelt fel, és csak egy köntöst húzott bronzosra barnult, karcsú testére, csábos léptekkel mögé lopakodott, átkarolta a derekát, és a nadrágjába csúsztatta a kezét. Gyere, Carlos, feküdj vissza dorombolta, mint egy tüzelő nősténytigris. Most nem lehet, drágám. Mi a baj, Carlos? A nő hosszú ujjai felfelé indultak a hátán, és masszírozni kezdték a nyakát, ahol a máskor puha izmok most idegesen megfeszültek. Martinez nem felelt, hátra sem fordult. Tovább bámulta a tájat és a partra futó, kristályosan kék hullámokat. Maga a trópusi paradicsom, a megvalósult álom egy szegény fiúnak, aki San Juan óvárosának legszörnyűbb nyomornegyedében nőtt fel, és soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen luxuskörülmények között élhet. Király lett belőle. Minden a lábainál hever, és mindent a 8

9 Viracornak köszönhet. És ezt nem veheti el tőle senki még akkor sem, ha olyan jó barátja és anynyira közel áll hozzá, mint Juan Vargas DECEMBER 12, ANGLIA, LONDON Amikor James Macfadden kiszállt a kormányhivatali autóból, azonnal megcsapta az éles északkeleti szél, könyörtelenül belemart csupasz arcába és kezébe. Szorosan összefogta a kabátja hajtókáját, és felsietett a Scotland Yard lépcsőin. Egyenesen Charles Fitzhugh, a Bűnügyi Nyomozóosztály főfelügyelőjének irodája felé tartott, akire az elmúlt két napban igen erőteljes nyomást gyakorolt a parlament, hogy sürgősen oldja meg a rejtélyes gyilkossági ügyet, amelyet egyre inkább felkapott a nemzetközi sajtó. Macfadden megállás nélkül átmasírozott az előcsarnokon, ahol óriási volt a nyüzsgés, mint hétfőn reggel általában. Végighaladt a fényesen kivilágított, tekergő folyosókon, amelyek a híresnevezetes bűnügyi osztályra vezettek, és belépett Fitzhugh impozáns irodájának előszobájába. Tweedkabátját és szürke puhakalapját a bőrkanapéra dobta, amely ott állt Pamela Twiggs íróasztala mellett, aki a bűnügyi osztály titkárnője és az egész Scotland Yard legcsúnyább vénlánya volt. Hello, drágaságom. A főfelügyelő úr bent van? kérdezte Macfadden egy mosollyal és pajkos kacsintással. Már várja magát vetette oda a nő, és felnézett rá vastag üvegű, fekete keretes szemüvege mögül. Menjen be. És ne nevezzen drágaságomnak. Elfordult, és tovább püfölte az írógépet, megszokott viharos tempójában. Macfadden elsietett a titkárnő termetes figurája mellett, benyitott az irodába, és belépett. Ketten ültek odabent, egymással szemben. Mind a ketten felnéztek, és követték Macfaddent a tekintetükkel. Késett, felügyelő horkant fel Fitzhugh a homlokát ráncolva, kezeit szorosan összekulcsolva a háta mögött. Jöjjön beljebb. Lord Chamberlain úgy döntött, ő is részt vesz a ma reggeli kis megbeszélésünkön. Stuart Chamberlain, egy összeaszott, mogorva öregember Macfadden felé nyújtotta keskeny kezét. Az arca mozdulatlan maradt, mintha kőből lenne kifaragva. Bár közel járt a hetvenhez, és a parlamenti karrierje már hanyatlásnak indult, még mindig befolyásos és nagy hatalommal rendelkező tagja volt Anglia legbensőbb politikai köreinek. Macfadden azonnal tudta, hogy ha egy ilyen magas rangú parlamenti képviselő is jelen van, az csak egyet jelenthet: Richard Zarnoff halálát nem mindennapi gyilkossági ügyként kezelik. Örülök, hogy megismerhetem. Macfadden megszorította Chamberlain hideg kezét. Merev volt a kézfogása, érezni lehetett rajta, nincs hozzászokva ahhoz, hogy ilyen egyszerű mezei halandókkal fogjon kezet, mint a Scotland Yard nyomozója. Nem is tudtam, hogy a parlament ennyire érdeklődik az ügy iránt. Chamberlain azonnal odanyújtotta neki az aznapi London Daily egy példányát. Nézze meg az első oldalt mondta, és némán figyelte, ahogy Macfadden széthajtogatja, majd olvasni kezdi az újságot. Nagyon úgy néz ki, a sajtó már eldöntötte, hogy nagy felhajtást fog csapni az ügy körül. MEGGYILKOLTAK EGY NEVES AMERIKAI TUDÓST December 9-én egy edinburghi lakásban rátaláltak dr. Richard Zarnoff megcsonkított holttestére. A professzor vezető AIDS-kutató volt a utah-i egyetemen, Salt Lake Cityben. A halálát övező rejtélyes eseményekkel összefüggésben felmerült a gyanú, hogy dr. Zarnoff esetleg részt vett egy titkos AIDS-kutatóprogramban, és Nagy-Britanniában is lehettek kapcsolatai. A rendőrség ez idáig nem nyilatkozott az ügyről, de számtalan híresztelés kapott szárnyra. Megbízható forrásokból úgy tudni, hogy dr. Zarnoffot esetleg azért gyilkolták meg, mert megdöbbentő új felfedezést tett a HIVvírussal kapcsolatban, esetleg bizonyítékot talált arra, hogy az AIDS, mint sok más betegség, terjedhet pusztán érintés útján is. William Counselor vezető AIDS-aktivista szerint ez a fajta információ, ha felelőtlenül nyilvánosságra hozzák, nemzetközi tömeghisztériát keltett volna, és megtorlá- 9

10 soknak tette volna ki az AIDS-ben szenvedőket. Egyes spekulációk szerint olyanok gyilkoltatták meg dr. Zarnoffot, akik nem akarták, hogy ez az információ nyilvánosságra kerüljön, és világraszóló pánikot keltsen. Mi ez a marhaság? Macfadden nem volt hajlandó tovább olvasni, visszaadta az újságot Chamberlainnek. Megbízható források? Nemzetközi hisztéria? Megtorlások? A sok nyavalyás firkásznak jó napja van. Még a világon semmit nem tudunk, ezek meg máris úgy tüntetik fel, mintha azt a szegény ördögöt valami radikális AIDS-aktivista nyírta volna ki, aki politikai okokból kifolyólag nem akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön, hogy egy újfajta AIDS-vírus van terjedőben. Ugyan már! Ezek bármit hajlandóak kitalálni, csak jó sztori legyen. Az effajta sztorikból szoktak aztán diplomáciai botrányok dagadni felelte komoran Chamberlain. Ne becsülje le az ügy jelentőségét, felügyelő úr. Ha a közvélemény úgy fogja megítélni, hogy nem nyomozunk elég nagy erőkkel, vagy hogy megpróbáljuk eltussolni az ügyet, abból még baj lehet. Főleg, ha hagyjuk, hogy a liberális sajtó befolyásolja a nagy nyilvánosságot. Chamberlain elhallgatott, az újságra pillantott, aztán ledobta az asztalra. Már kapcsolatban állunk az amerikai külügyminisztériummal. A Salt Lake City-i helyi hatóságoktól megtudtuk, hogy Zarnoff lakásába betörtek, nagyjából ugyanakkor, mint amikor a gyilkosság történt, vagyis 6.-án, kedden. Nem találtak semmi nyomot, mely összefüggésbe hozná a betörést a gyilkossággal, de a hírszerzés úgy gyanítja, nem véletlen az egybeesés. Nagyon könnyen lehet, hogy van valami az újságok által tálalt sztoriban. Dr. Zarnoff vezető pozíciót töltött be a maga tudományterületén. A halála hatalmas vihart kavarhat. Az ég óvjon minket, ha csak egy szemernyi igazság is van abban, amit a sajtó állít. Mindhárman leültek a négyszögletes kávézóasztalkához. Fitzhugh mindnyájuknak teát töltött, aztán kinyitott egy barna dossziét, amelyet az Interpol állított össze az elmúlt néhány nap során Richard Zarnoffról. A parlament abban a pillanatban érdeklődni kezdett az ügy iránt, felügyelő úr, amint megtudtuk, hogy egy nemzetközi hírű tudóst holtan találtak az Egyesült Királyságban folytatta Chamberlain. És az érdeklődés csak fokozódott, amikor az Egyesült Államok kormánya is belekeveredett a dologba. A bűntett különös brutalitása mellett a gyilkosság körülményei és az amerikai külügyminisztérium szokatlan reakciója is arra vall, hogy az indíték csak az lehetett, hogy dr. Zarnoff tudott valamit, vagy a birtokában volt valami, amiről valaki nyilvánvalóan nagyon nem szerette volna, ha az edinburghi AIDS-konferencián a nyilvánosság elé tárja, efelől semmi kétség. Az amerikaiak is így gondolják. Hogy semmi kétség? vágott közbe Macfadden. De hát ez még mind csak közvetett bizonyítékokra alapozott spekuláció. Miért nem célzott ilyesmire senki azok közül, akiket kihallgattunk? Az elmúlt két napban bejártam egész Edinburght, minden szóba jöhető tanút előkotortam, de senki nem tudott semmit mondani dr. Zarnoffról és a szokásairól, csak apró-cseprő dolgokat, amiket a helyi kocsmában elkotyogott. Egyébként olyan néma volt, mint egy hal. Miféle apró-cseprő dolgokat? kérdezte Fitzhugh. Zarnoff magányosan élt. Többnyire otthon étkezett, egyedül. Nem nagyon járt sehová. Néha leugrott a kocsmába egy-két korsó sörre meg célbadobóst játszani. Nem beszélt semmiről, még akkor sem, ha ivott. Az egyik törzsvendég emlékezett rá, hogy egyszer emlegette az afrikai útját, de semmi különöset nem mondott róla. Később úgy tűnt, mintha azt is megbánta volna, hogy egyáltalán szóba hozta. És arról soha nem beszélt, hogy minek ment Edinburghba már egy hónappal a konferencia előtt. Á, értem. Fitzhugh keresgélni kezdett a papírlapok között, amelyek teljesen ellepték az asztalt. Ma reggel Brodish elküldte a jelentést, amit kért tőle. Hová a fenébe is... Itt van. Kihúzott egy lapot a halom közepéből, és megigazította az orrán bifokális szemüvegét. Dr. Leon Crutcher, a konferencia szervezője szerint Az AIDS járványtana Közép-Afrikában címmel akart előadást tartani. Ebben igazán nincs semmi különös. Kivonat nincs az előadásról? kérdezte Macfadden. Nincs. Csak a cím. Ettől persze nem lettünk okosabbak. A szövegben akár valami hatalmas bomba is lehetett elrejtve. Talán valami fontos bejelentést akart tenni. És ezt kereste a gyilkos. 10

11 Ha hihetünk a London Dailynek, az előadásában lehetett valami új bizonyíték az AIDS-vírusról. Talán felfedezett egy új vírustörzset. Brodish kihallgatta a konferencia szervezőit? kérdezte Macfadden, és tekintetét végigfuttatta a konferencia programját ismertető papírlapon. Nincs a résztvevők között valaki, aki ismerte olyan jól Zarnoffot, hogy esetleg tudhatja, mivel foglalkozott, vagy miről szólt volna az előadása? Talán valaki, aki Afrikában került kapcsolatba vele? Sajnos, a legközelebbi kollégái az Egyesült Államokban vannak. Az ottani hírszerzés igyekszik végigkövetni minden lépését, mióta elhagyta az egyetemet, egészen Afrikáig. Remélik, hogy találnak valakit, aki meg tudja világítani, mi történt. Zaire-ban? Hát sok szerencsét hozzá. Én kötve hiszem, hogy sok sikerrel járnának abban az isten háta mögötti pokolban. Macfadden nem volt túl optimista. Nagyon jól tudta, hogy Zaire-ban a legnagyobb felfordulás uralkodik, az ország egyre mélyebbre süllyed a teljes társadalmi és gazdasági káoszban. Olvasott beszámolókat az egyre terjedő anarchiáról, tudta, hogy a hadsereg frakciói heves harcokat vívnak egymás ellen, az ország valutája teljesen elértéktelenedett. Általános a fosztogatás, a mészárlás, a pusztítás. És azt is pontosan tudta, ahogy mindenki szakmai körökben, hogy a zaire-i kormány korruptsága és a politikai harcok miatt kevésbé valószínű, hogy épp itt fogják megtalálni az AIDS ellenszerét, amiben egykor úgy reménykedtek. Véleményem szerint jobb lenne, ha nem tennénk be a lábunkat Zaire-ba jelentette ki határozottan Macfadden, mint aki nagy szakértője az afrikai politikai helyzetnek. Ugyan miért ne? kérdezte Fitzhugh. Nem tudom, nevezzük megérzésnek. Valami bűzlik ebben az egészben, mintha valami jól megszervezett összesküvés lenne mögötte... Talán nemzetközi méretű. Nem tudnám pontosan megmondani, mi, de abban biztos vagyok, hogy nem Kinshasa utcáin fogjuk megtalálni a megoldást. Felügyelő úr. Lord Chamberlain úgy döntött, itt az ideje, hogy latba vesse a parlament tekintélyét. Mereven Macfadden szemébe nézett, és olyan hangon, amely mögött kétségtelenül érezhető volt a brit korona súlya, azt mondta: A parlament a legteljesebb mértékben elvárja, hogy ezt az ügyet olyan sürgősen és diszkréten megoldják, ahogy csak lehetséges. És ha ennek érdekében a világ túlsó felére kell küldeni az embereinket, azt is megtesszük. Ma reggel beszéltem a miniszterelnökkel. A Zarnoff-ügyben máris jelentős mértékű és igen magas szintű diplomácia tevékenység folyik. Kénytelenek vagyunk most minden mást félretenni. Őfelsége, a királynő módfelett aggódik amiatt, hogy milyen következményei lehetnek Angliára nézve, ha ebből nemzetközi botrány kerekedik. Világosan fejeztem ki magam? Macfadden visszanézett Chamberlainre, és bólintott, habár erőteljes késztetést érzett, hogy megmondja ennek az aszaltszilvaképű öregúrnak, hogy mit csináljon a királynő az aggodalmaival. Fitzhugh nagyot sóhajtott, láthatóan megkönnyebbült, amiért Macfadden nem kezd bele a szokásos tirádájába, amit általában a királyi család bármely tagjának említése azonnal kiváltott belőle. Az, hogy a parlament beleszól a munkájába, még hagyján; de a királyság intézményét hihetetlen ostobaságnak tartotta, és semmi kedve nem volt eltűrni, hogy egy felékszerezett nőszemély parancsolgasson neki, csak azért, mert koronát visel a fején, és mert véletlenül a megfelelő családba született. Biztosíthatja róla a parlamentet, valamint őfelségét is, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt felelte Macfadden, és igyekezett nem mutatni, milyen megvetéssel viseltetik az említettek iránt. Tehát, az Interpol mit tud erről a Zarhoffról? Fitzhugh odatolta neki a dossziét, és megvárta, amíg kinyitja. Zarnoff soha nem volt nős kezdte. Egyetlen élő hozzátartozója van, egy nővére, aki Portlandben lakik, Oregon államban. Zarnoff ideje legnagyobb részét a munkájának szentelte. Akárhogy is nézzük, nagyon elhivatott volt. Többször járt Afrikában, először 1985-ben, aztán ben, majd még néhány alkalommal, valószínűleg a SIDA elnevezésű program tanácsadójaként. Ez a legrégebbi és legjelentősebb AIDS-kutatóprogram Afrikában, és az egyik legtitkosabb is. Legalábbis úgy gondoljuk, hogy részt vett benne. A brit titkosszolgálat megerősítette, hogy régebben a CIAvel is együttműködött, de azt nem tudták megmondani, hogy milyen minőségben. Azt gyanítják, a SIDA-programmal kapcsolatban, vagy talán részt vett a kormány AIDS-politikájának kidolgozásá- 11

12 ban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a küszöbön áll a járvány kitörése, ami Amerika nemzeti érdekeit is fenyegetheti. Tudunk még valamit erről a SIDA-pogramról? kérdezte Macfadden. Nem sokat. Csak annyit, hogy 1991-ben a zaire-i katonai lázadás miatt hirtelen félbeszakadt. Állítólag kénytelenek voltak mindent otthagyni, ami nagy tudományos veszteség volt. Az amerikai külügyminisztérium mélyen hallgat a dologról. Vajon miért? Fogalmam sincs. A SIDA-program 1984-ben indult magyarázta Fitzhugh, több szervezet együttműködésével. A Járványügyi Központ, az Országos Egészségügyi Intézet, a Trópusi Betegségek Kutatóintézete és az amerikai hadsereg patológiai intézete mind részt vett benne valamilyen módon. Együtt próbálták kideríteni, mi is ez az új vírus, amely akkor kezdett terjedni Afrikából. Az amerikai hadsereg patológiai intézete? gondolta csodálkozva Macfadden. Az amerikai hadsereg? Egyre inkább az volt az érzése, hogy valami sokkal komolyabb rejlik a háttérben, mint az ember első ránézésre gondolná. Nagyon furcsának találta, hogy ilyen világszínvonalú intézmények, melyek minden további nélkül képesek lettek volna önálló kutatások folytatására, miért szövetkeztek épp az amerikai hadsereggel. És Zarnoff hogy jön a képbe? kérdezte. Zarnoff immunológus volt, és abban az időben a vírusos betegségek egyik legnevesebb szakértője. Felkérték, hogy vegyen részt a kísérletek bizonyos szakaszában. A Zaire-ban végzett kutatásai szigorúan titkosak voltak. De azt tudjuk, hogy kapcsolatban állt több más tudóssal is, akik ugyanabban a programban dolgoztak. És mi történt azóta, hogy utoljára Afrikában járt? Mint maga is tudja, szeptember 22-én Zaire-ban kirobbantak a zavargások. A katonák öldököltek, lázadások törtek ki, francia és belga csapatok segítségével kellett kimenekíteni a külföldieket. Az amerikaiaknak azt mondták, mindenki egy táskát vihet magával, és amilyen gyorsan csak lehet, távozniuk kell. Hihetetlen mennyiségű kutatási anyagot hagytak hátra, egyes forrásaink szerint arra vonatkozó bizonyítékokat is, hogy pontosan honnan származik az AIDS-vírus. Úgy gondolták, ha sikerül megállapítani, honnan ered és kik fertőződtek meg legelőször, az talán hozzásegíthet, hogy többet megtudjanak magáról a betegségről. Úgy érti, a pontos helyet akarták megállapítani, ahonnan kiindult a járvány? Macfaddden érdeklődve előrehajolt arra a gondolatra, hogy valakinek esetleg sikerült megoldani az évtized legrejtélyesebb egészségügyi kérdését. Ez lenne a kulcsa az egésznek? kérdezte magában. Lehetséges, hogy az AIDS-vírus valamilyen kísérlet eredményeként, véletlenül szabadult el? Az amerikai hadsereg hibájából? Ha így van, ez megmagyarázná, miért érdeklődik annyira az ügy iránt az amerikai külügyminisztérium. Igen mondta Fitzhugh. Sajnálatos módon minden kutatási eredmény odaveszett, éppúgy, mint a több száz, ha nem több ezer vérminta, és az előállított kísérleti vakcinák is, amiket épp ki akartak próbálni. A kísérletek egykori irányítója nem túl optimista azt illetően, hogy valaha is elő fog kerülni belőlük valami. Lesújtó veszteség volt. És Zarnoff a kísérlet mely részében vett részt? A munkája szigorúan bizalmas volt. Nem tudjuk, minek ment vissza Zaire-ba. Talán úgy gondolta, vissza tud szerezni valamit az ottmaradt anyagokból. Vannak közeli barátai? Esetleg barátnője? Róla tűnik úgy, hogy közeli kapcsolatban állhattak. Fitzhugh rábökött a dossziéban dr. Margaret Kreiser, az antropológia tanszék adjunktusának nevére. Nem tudjuk, mennyire közel álltak egymáshoz, de azt gyanítjuk, valamikor a szeretője lehetett. Macfadden közelebb húzta magához a dossziét, és beletemetkezett, igyekezett kihámozni valamit, ami kicsit közelebb hozhatja Zarnoff személyiségéhez vagy a munkájához. Úgy látom, pszichológiai profil nem készült róla mormolta. A pszichológusok most dolgoznak rajta felelte Fitzhugh. Amint megkaptuk, magának is továbbítom. Macfadden tovább tanulmányozta a dossziét, szóról szóra. Tehát az orvosi egyetemen az immunológia professzora volt. Úgy tíz éve foglalkozott AIDS-kutatással. Egy ideig egy bizonyos 12

13 dr. Joel Levine-nel dolgozott együtt. A tekintete visszakalandozott az egyetemhez. Hmmm... A utah-i egyetem. Nem valami nevezetes hely, de lehet, hogy épp ez az, amit keresünk. Egy kisebb, jelentéktelenebb intézmény, ahol az emberek jobban ismerik egymást, többet tudnak egymás dolgairól, jobban megnyílnak a kollégáik előtt. Különben is, ezek a kutatófélék fura egy társaság. Nagyon függenek a technikusoktól, laborosoktól, asszisztensektől, külső összeköttetésektől. Nagy a versengés és a rivalizálás, de azért mindenki kénytelen összejárni a többiekkel, hízelegni, úgy tenni, mintha nagy híve lenne a csapatmunkának. Zarnoffnak biztosan voltak közeli munkatársai, akik talán tudnak valami érdekeset mondani, amin elindulhatunk. Macfadden felpillantott a dossziéból, és amikor észrevette, hogy Fitzhugh és Chamberlain összenéznek és bólintanak, rögtön tudta, hogy valami készül. Az asztalra dobta a dossziét, összefonta a karját, és várta, hogy Fitzhugh elmondja, mit jelentett az a pillantás, amit Lord Chamberlainnel váltott. James, a minisztérium úgy döntött, magát küldik ki az Egyesült Államokba. Holnap kora reggel indul a gépe Salt Lake Citybe. A megbízását kifelé menet átveheti Miss Twiggstől. Az Államokban kihallgat mindenkit, aki fel van sorolva itt a dossziéban, de legfőképpen dr. Margaret Kreisert. Az az érzésünk, ő tudhatja, miben törte a fejét Zarnoff. Salt Lake City... Utah... ismételte Macfadden. Akkor gondolom, nem árt, ha előveszem a jó öreg Stetsonomat és a Remingtonomat, nem igaz? Készüljön fel rá, hogy holnap indul rendelkezett Fitzhugh. És próbáljon meg civilizált módon viselkedni. A jenkiknek vannak bizonyos elvárásaik a Scotland Yarddal szemben. Nem szeretnénk csalódást okozni nekik, ugyebár? Ó, hogyne. Ugyan mikor hoztam én szégyent a brit koronára? Ne akarja, hogy felsoroljam, Macfadden, mert akkor itt ülünk reggelig. Mi a helyzet a külügyesekkel? Elintézték velük a találkozót? Szombat óta kapcsolatban állunk velük, de nem túl készségesek. Pillanatnyilag nagyjából annyira hajlandóak együttműködni velünk, mint a KGB. Talán mert ők sem tudnak többet, mint mi mondta gyanakodva Macfadden. Vagy nagyon is sokat tudnak, csak nem akarják elárulni, hogy mit. Fogalmunk sincs. Ha szükségük lesz magára, tudják, hol keressék. Egyelőre ők azt hiszik, egy egyszerű gyilkossági ügyben nyomoz. Úgy kérdezősködjön, mintha csak erről lenne szó, és legyen nagyon óvatos, hogy kivel áll szóba. Ha kisétál ebből az irodából, többé mi nem tehetünk semmit. Csak magára lesz utalva. Miss Twiggstől mindent megkap, amire szüksége lehet. A lepecsételt borítékban lesz egy jelentés, otthon olvassa el, aztán semmisítse meg. Kiderül belőle egy-két dolog, ami meg fogja lepni, James. Olyasmi, amit később le kell tagadnia. Megértette? Igen, főfelügyelő úr. A hírszerzésnél azt ígérték, hogy ellátják majd további információkkal, amiket feltétlenül tudnia kell, de ne nagyon számítson rájuk. Valamiért nagyon hallgatnak. Hát akkor, ha nincs más, James, indulhat is. Macfadden sarkon fordult, és kisétált az előszobába, ahol Miss Twiggs már várta, kezében a lepecsételt borítékkal. Minden benne van, felügyelő úr mondta némi megindultsággal rekedtes hangjában. Iratok, repülőjegy, visszaigazolás a szállodai szobafoglalásról, és egy dosszié. Ha megérkezett Salt Lake Citybe, szóljon ide. Kösz, drágaságom. Nem kíván nekem sok szerencsét? De, persze. Vigyázzon magára. Jobb lesz, ha indul is. Miss Twiggs egy intéssel elbocsátotta, és közben felvette a megcsörrenő telefont. Macfadden fogta a kabátját meg a kalapját, és egy utolsó kacsintással kisurrant az ajtón. Odabent az irodában Fitzhugh épp a füléhez szorította a kagylót, és tájékoztatta az amerikai külügyminisztériumot a Zarnoff-ügy állásáról. Aztán letette a telefont, és megcsóválta a fejét. Már megint a külügy? kérdezte Chamberlain. Sajnos, igen. Charles, rendkívül fontos nemzeti érdekről van szó. Ezt nem hangsúlyozhatom eléggé. Egészen biztos benne, hogy Macfadden meg tudja oldani? 13

14 Ő az egyik legjobb emberünk felelte Fitzhugh. Oxfordban végzett. Három évig a haditengerészet hírszerzésénél volt. Újabb három évet külügyi szolgálatban töltött, a hidegháború csúcspontján. Ezután került hozzánk, 1976-ban. Talán emlékszik, akkor kapott kitüntetést a Levcsenko-féle kémbotrány kapcsán végzett munkájáért. Azóta leginkább a nemzetközi hírszerzésnél dolgozott. Folyékonyan beszél oroszul és franciául, különösen jó a természettudományos képzettsége, és végszükség esetén a rejtjelezéshez is ért. Kitűnő szakember. Nem választottam volna őt, ha nem az lenne. Remélem, magának lesz igaza. Mondanom sem kell, a következmények nagyon súlyosak lehetnek. Fitzhugh komoran bólintott. Igen. Attól félek, nagyobb fába vágtuk a fejszénket, mint gondoltuk. Bárcsak tudnám, mi ez az egész. 4 Stanton Royce, a Viracor részvénytársaság elnöke és vezérigazgatója lassan felemelkedett a székéből, és megállt az igazgatótanács huszonhárom, felajzottan várakozó tagja előtt. Arany töltőtollával néhányszor megkocogtatta az asztalon álló kristálygömböt, ezzel hivatalosan megnyitva az értekezletet. A teremre csönd telepedett, mindenki az asztalfő felé fordult, és tiszteletteljesen emelte tekintetét az elnökre, akit csak Nagy Fehér Cápának becéztek. Stanton Royce-ot, az egyre jobban terjeszkedő gyógyszerészeti birodalom tulajdonosát mindenki tisztelte jobban mondva féltek tőle. Tökéletesen ápolt hófehér haj, meleg, kék szem, ragyogó mosoly, keskeny, szögletes arc, az öregségtől lötyögő bőr a nyakán a külsejében semmi nem vallott a bátor harcosra, aki a csalóka felszín mögött rejlett. A megjelenése inkább egy korosodó államférfihez vagy egy családját maga köré gyűjtő patriarchához illett volna: de a teremben mindenki gyanította, hogy üzleti háborúra készül. Stanton Royce ehhez a csatározáshoz értett a legjobban. Még fiatal üzletember korában fertőzte meg ez a szenvedély, és évről évre nőtt benne, mint egy rosszindulatú daganat, amely minden mást elpusztított maga körül, és mindent felemésztett, ami az életet és a boldogságot jelentette a számára. A feleségét, a gyermekeit, a családját mindent feláldozott annak az ellenállhatatlan vágynak, hogy növelje a hatalmát és gazdagságát. Royce végignézett az asztal körül ülőkön, az elegáns kétsoros öltönyökön és a háromszázdolláros frizurákon, és egy pillanatra egy szent jóindulata ömlött el az arcán. Úgy festett, mint egy öreg diplomata, aki elég ravasz ahhoz, hogy mindnyájukból bolondot csináljon. De akik a legközelebb álltak hozzá, azok már jól ismerték. Royce egy gyógyszerészeti cég igazgatója, amely rövidesen vezető pozíciót fog kiküzdeni magának a modern kor legveszedelmesebb járványa elleni küzdelemben. És habár a felszínen ez nemes és humánus célkitűzésnek tűnt, valójában arról volt szó, hogy a gyógyszerpiac átkozottul jó üzlet ahogy Royce gyakran mondogatta. A cég részvényesei pontosan tudták, hogy az AIDS az évszázad legnagyobb profitot hozó üzletének lehetőségét rejti. A cég nagy családjához tartozók közül mindenki tisztában volt vele, hogy ha nem robbant volna ki az AIDS-járvány, akkor nem lenne szükség a Lyfusinra. És a Lyfusin nélkül a Viracor megmaradna egy alig ismert amerikai cégnek, amelyről a bennfentesek azt jósolták, hogy előbbutóbb elnyeli a globális üzleti verseny, és mint sok más cég előtte, rövidesen el fog tűnni a süllyesztőben, mintha soha nem is létezett volna. A verseny könyörtelensége miatt olyan valakire volt szükség a kormánykeréknél, aki nemcsak arra képes, hogy együtt ússzon a többi vérszomjas cápával, hanem arra is, hogy győztesen kerüljön ki közülük. Pontosan olyan valakire, mint Stanton Royce, a Nagy Fehér Cápa. A tárgyalóasztal végében, Royce jobbján, ott ült a könnyed modorú Carlos Martinez, tökéletes eleganciával; ezerdolláros Armani öltönyében, és az idegesen fészkelődő Juan Vargas, aki annak ellenére, hogy nemzetközi hírnévnek örvendett, soha nem tudott igazán hozzászokni ahhoz a szerephez, hogy a Viracor kutatási és fejlesztési szóvivője. Vargas számára ez a mai értekezlet különösen kellemetlen volt, így, hogy még mindig állandóan Richard Zarnoff járt a fejében. Nem feledke- 14

15 zett meg Martinez utasításairól, de nagyon remélte, hogy az egész téma egyáltalán nem fog szóba kerülni. Jó reggelt, uraim kezdte Royce. Gondolom, volt már idejük néhány szót váltani egymással, úgyhogy azonnal rá is térhetünk a lényegre. A hangja erőteljes és félelemkeltő volt, nem illett igazán hozzá. Alig százhetven centis termete ellenére mintha a többiek fölé tornyosult volna. Amint látják a napirenden, több dolgot is meg kell beszélnünk, többek között azt is, hogyan fog megbirkózni a Viracor a hihetetlen mértékű gazdasági növekedéssel, amire a Lyfusin piacra dobása után számítunk. Örömmel jelenthettem, hogy a körünkben üdvözölhetjük dr. Juan Vargast is, aki mint tudják, kulcsszerepet játszott abban, hogy a Viracor a gyógyszeripar élére tört. Royce dr. Vargas felé fordult, és megvárta, míg elhal a taps. Vargas szerényen fogadta a dicséretet, lehajtotta a fejét, halványan elmosolyodott, és közben csak arra vágyott, hogy bárcsak megint a laboratóriumában lehetne, távol ezektől a Wall Street-i keselyűktől, akik úgy szagolják ki a profitot, mint a dögevők a rothadó tetemeket. Volt azonban más oka is a forróságnak, ami elöntötte, miközben megannyi lézersugárként rátapadt a huszonhárom mohó szempár. Vargas többet tudott az AIDS-vírusról, mint bárki más. A laboratóriuma magányában felfedezett néhány nyugtalanító dolgot, és minél többet gondolkodott rajtuk, annál inkább aggasztották. Úgy döntött, hogy mindnyájuk, de leginkább a saját érdekében egyelőre az lesz a legjobb, ha hallgat a felfedezéséről. Mert ha kiderül, hogy igaz... Nem, még csak gondolni sem akart rá, milyen következményekkel járhat. Legalábbis addig hallgatni fog, amíg teljesen meg nem bizonyosodott róla, hogy nem téved. Nagyon szeretett volna valahol másutt lenni, és nem ezeknek a keselyűknek a társaságában, akiknek a legfőbb témája az, mennyi hasznot lehet kifacsarni az emberek szenvedéséből. Dr. Vargas azért van itt, hogy megválaszolja a technikai jellegű kérdéseiket a Lyfusinnal kapcsolatban folytatta Royce. De mielőtt még belevágnánk, szeretném megkérni Mr. Martinezt, a kutatásért és fejlesztésért felelős alelnökünket, hogy ismertesse a legfrissebb előrejelzéseket. Tessék, Mr. Martinez. Royce nagyatyai arcán barátságos mosollyal leült, és átadta a terepet Carlos Martineznek, hogy ismertesse a baljós statisztikákat, amelyek valószínűleg mindenkinek nagy örömet fognak szerezni a teremben. Köszönöm, Mr. Royce mondta Martinez. Statisztikai kutatócsoportunk segítségével összeállítottam a legfrissebb adatokat az AIDS-krízisről és a potenciális fejlődési lehetőségekről, amit ez a Viracornak és részvényeseinek jelenthet. A gyógyszeriparban járatlanoknak talán érzéketlenségnek tűnik, de ki kell mondanunk: az AIDS óriási üzletté vált, amely hatványozottan fog növekedni, ha a járvány átsöpör mindazokon az országokon, ahol hagyományosan jó piaca van termékeinknek. Martinez intett valakinek a terem hátuljába, aki leoltotta a villanyt, és bekapcsolt egy írásvetítőt. Egy pillanatra teljes sötétség lett, aztán fehéren derengeni kezdett a vetítővászon. Az írásvetítő halvány fénye megvilágította a huszonhárom igazgatósági tag arcát, akik mozdulatlanul szemlélték az első néhány grafikont a Viracor bevételeiről és kiadásairól, de azonnal felkapták a fejüket, amikor a tizedik kép villant fel, amelyen egy grafikon azt mutatta, mekkorára becsülik a HIVfertőzöttek számát 2010-ben. Habár mindenki tisztában volt vele, hogy a járvány katasztrofális méreteket kezd ölteni, az újabb és újabb, egyre magasabb becslések mindig megdöbbenést váltottak ki. Amint láthatják ezen a grafikonon, az AIDS csak 1985-ben kezdte megvetni a lábát, a jelentések ekkor mutattak először figyelemre méltó növekedést világszerte. Azóta a növekedés nagy szerencsénkre folyamatos. A legvisszafogottabb becslések szerint 2000-re a világon 40 és 60 millió között lesz a fertőzöttek száma, 2010-re pedig elérheti a milliót is. Tehát több mint negyedmilliárd emberről van szó. Martinez keményen megnyomta a negyedmilliárd szót, mire az asztal körül mindenki helyeslően bólogatott, mintha a szám pusztán csak a várható piaci részesedés arányát jelezné, és nem emberi életekről lenne szó. Mint mondtam, ezek visszafogott becslések. Vannak szakértők, akik nyilvánosan ugyan nem vállalják a véleményüket, de úgy gondolják, hogy a valós adatok ezeknek akár a tízszeresére is rúghatnak, mivel a hatóságok kevesebbet vallanak be, és sokszor nem megfelelőek a vizsgálati teszteljárások. A tízszeresére! Ha ez igaz, akkor a várható növekedés mértéke egészen döbbenetes. 15

16 A növekedés csak még tovább fokozódik majd, ahogy idővel csökkenni fog az emberek ébersége, amint az általában történni szokott a hosszabban elhúzódó egészségügyi krízisek esetében. Már most megfigyelhető, hogy visszaszorulóban van a biztonságos szex, éppen azoknál a csoportoknál, amelyek leginkább ki vannak téve a fertőzésnek. Az intravénás kábítószer-használat egyre terjed, a fiatal homoszexuális férfiak visszatérnek a gyakori partnercseréhez, a nők körében pedig négyszer olyan gyorsan nő a fertőzöttek száma, mint a férfiaknál. Még ennél is jelentőségteljesebb az, hogy a heteroszexuális fertőzések száma immár meghaladja a többi csoportban előforduló esetekét. Mindennek fényében nagyszerű jövőt jósolhatunk a Lyfusinnak. És ha egyszer piacra kerül a szer, az emberekben még inkább csökkenni fog az AIDS-től való félelem. Következésképpen: drámaian növekedni fog a fertőzések száma. Az eredmény: még többen fogják szedni életük végéig a Lyfusint. Egyszóval, hölgyeim és uraim, mindenkinek azt tanácsolom, hogy tartsa meg a Viracorrészvényeit. Aratni fogunk a Wall Streeten. Martinez megvárta, míg elcsöndesedik az izgatott zsongás, aztán megmutatta a következő táblázatot. Ebből az derült ki, mely területeken várható a legnagyobb növekedés a fertőzöttek számában. Itt láthatóak az előrejelzések azokra a térségekre, melyek leginkább ki vannak téve a járvány elharapózásának. A várható növekedést szem előtt tartva fokoztuk azirányú erőfeszítéseinket, hogy termékeinkkel betörjünk ezeknek a térségeknek a piacára. Minden jel arra mutat, hogy a legnagyobb növekedés Ázsiában várható, amely a virágzó szexiparnak köszönhetően kitűnő piac. A következő években Nyugat- és Kelet-Európában is jók a kilátásaink. Latin-Amerikában, ahol kulturálisan nincs hagyománya a kondom használatának, szintén biztatóak a jelek. Természetesen továbbra is Afrikában lesz a legtöbb megbetegedés. Becsléseink szerint az Egyesült Államokban fennmarad, sőt talán felgyorsul az eddigi növekedési ráta, mivel egyre több a heteroszexuális fertőzés, ahogy terjed a liberális életstílus és lazulnak a szexuális erkölcsök. Összegezve, uraim: igen jelentős piacra számíthatunk, a Lyfusin iránt óriási kereslet várható, amely egyre növekedni fog. Minden jel arra mutat, hogy a Viracor példátlan gazdasági siker előtt áll. Kérem felgyújtani a lámpákat! A teremben felragyogott a fény, éppúgy, mint az igazgatósági tagok arca. Amikor idejöttek a napfényes Puerto Ricó-ba, pontosan arra számítottak, hogy ezt fogják hallani. A grafikonok és a táblázatok semmi kétséget nem hagytak: a világban robbanásszerű növekedés várható a HIVfertőzöttek és a AIDS-betegek számában, a Viracor pedig készen áll, hogy színre lépjen a megoldást jelentő csodaszerrel. A lehetőségek végtelenek; csak azzal a kellemes problémával kell megküzdeniük, miként terjeszkedjenek elég gyorsan és hatékonyan ahhoz, hogy ki tudják elégíteni az elkövetkező években várható óriási keresletet a Lyfusin iránt. Köszönjük, Mr. Martinez. Nagyon szépen köszönjük. Royce feltápászkodott a karosszékéből, és lelkesen elsőként kezdett tapsolni. Kitűnő beszámoló volt, és remélem, mindenki számára világossá vált belőle, hogy mit értünk el eddig, és milyen növekedés előtt áll a Viracor a közeljövőben. Kitűnő volt, igazán kitűnő! Az igazgatóság tagjai tovább tapsoltak, ami nem is annyira Martineznek szólt, hanem inkább annak, amiről épp biztosította őket: a járvány semmi jelét nem mutatja annak, hogy visszaszorulóban lenne, és ennek köszönhetően mindnyájan annyira meggazdagodhatnak, amennyire álmukban sem gondoltak volna. Van valakinek kérdése? Royce végignézett az igazgatóság tagjain, akik szinte szédelegtek az izgatottságtól. Igen szólalt meg az egyik tag. Elég magasan állapítják majd meg az árakat ahhoz, hogy garantálni tudják a befektetésünk lehető leggyorsabb megtérülését? Minden fej bólogatva Royce felé fordult, nyilván mindnyájan ugyanerre gondoltak. Úgy döntöttünk, hogy a marketingszakértőink által javasolt ciklikus kereset-kínálat árpolitikát fogjuk folytatni felelte Royce. Kezdetben más-más árszintet állapítunk meg a különböző régiókban. A szakértőink szerint az olyan fejlett országokban, mint az Egyesült Államok, Európa országai vagy Japán, megengedhetjük magunknak, hogy tablettánként öt dollárt kérjünk a szerért, ami durván betegenként hatezer dollárt jelent egy évben. Az afrikai, latin-amerikai és délkelet-ázsiai fejlődő országokban viszont csak ötven centet fogunk kérni egy tablettáért, ez évente ötszáz dollár fejenként. Amint a járvány terjedése felgyorsul, és jelentékenyen megnő a kereslet, szándékosan 16

17 visszafogjuk kissé a termelés növelésének mértékét, hogy a kínálat némiképp elmaradjon a növekvő kereslettől. Mint mondtam, a termelés növelésének mértékét fogjuk vissza, nem magát a növekedést. Ha pontosan meg tudjuk határozni, mennyire tartsuk vissza a termelést, a kereslet természetes módon fokozódni fog. Ezután remek lehetőségünk nyílik arra, hogy gyorsan emeljük a fogyasztói árakat, különösen a gazdagabb országokban, miközben ígéretet teszünk rá, hogy több gyógyszert juttatunk a piacra. Aztán egy időre megint lejjebb engedjük az árakat, majd ismét visszafogjuk a termelést, és így mesterségesen növeljük az árszintet. A terv egészen kitűnő. Ahogy a járvány terjed, egyre könnyebb lesz mozgásban tartani ezt a ciklikus folyamatot és a fokozódó kereslet mellett senki nem fogja feltételezni, hogy szándékosan fognánk vissza a termelést. Úgy érezzük, hogy hosszú távon ez a stratégia a legteljesebb mértékben biztosítja a profit maximalizálását. Nagyon ígéretesnek tartjuk az elgondolást. Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a világ országaiban elfogadják majd ezeket az árszinteket? kérdezte egy másik igazgatósági tag. Nem lesz más választásuk, vagy igen? felelte szinte dacosan Royce, mintha sértőnek találná, hogy egyáltalán felmerülhet ez a kérdés. A legtöbb AIDS-gyógyszer és vakcina, amikkel kísérletek folynak, sajnálatos kudarcnak bizonyult, ezt nagyon jól tudjuk. A kormány által finanszírozott vakcina-kísérletek a legjobb esetben is jelentéktelen eredményeket produkáltak. A HIV-vírus terjedése óriási fenyegetést jelent egész országok gazdaságára, és rajtunk kívül egyetlen más cég sem jár még csak a közelében sem annak, hogy olyan hatékony szert fejlesszen ki, mint a Lyfusin. A gyógyszeres kezelés nem pusztítja el magát a vírust, csak életben tartja a fertőzött egyént, de azt nem akadályozza meg, hogy a vírus szexuális érintkezés útján továbbterjedjen. És ameddig a HIVvírus tovább fertőz, kimeríthetetlen lesz a gyógyszerre szorulók száma. Royce lelkesedése ragadós volt. Úgy látta saját magát, mint a megváltót, aki megmenti a globális katasztrófa felé rohanó világot. Nem számít semmi más. Sem a családja, akik rég elhagyták, sem a barátai, akik az üzleti mohóság és gonoszság megtestesülését látják benne. És az elvei számítanak a legkevésbé, amelyeket réges-rég feladott, mint haszontalan morális szabályokat. Ezeket csak a gyengék és a féleszűek veszik komolyan, akik másképp nem tudnák megállni a helyüket ebben a világban, ahol a legalapvetőbb törvény az, hogy csak a legerősebb maradhat életben. Márpedig ő meg volt győződve róla, hogy az üzleti világban ő a legerősebb. Van-e jele bármi olyan trendnek, ami arra utal, hogy esetleg mégis visszaszorulhat a járvány? kérdezte egy igazgatósági tag. Nem túl optimisták ezek az előrejelzések? Nem, ilyesminek semmi jele felelte Royce, és összevonta a szemöldökét, amitől egy pillanatra elmélyültek a ráncok megvénült arcán, de aztán hamar kiült rá a megújult lelkesedés. Sőt épp az ellenkezőjét látjuk mindenhol. Az ázsiai szexipar óriási, és egyre növekvő forgalmat bonyolít. Indonéziában és a Fülöp-szigeteken is mind inkább fellendülőben van a szexturizmus. A japánok, akik a legutóbbi időkig azt sem voltak hajlandóak beismerni, hogy egyáltalán létezik náluk AIDS, mindinkább kénytelenek bevallani, hogy komoly problémával állnak szemben. Európaszerte terjedőben van a prostitúció. Latin-Amerikában a heteroszexuális járvánnyal egyáltalán nem tudnak megbirkózni. És azok a vatikáni idióták épp azokban az országokban prédikálnak a kondom használata ellen, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Tehát nagyon jól láthatják, hová vezet mindez. A lehetőségek egyszerűen fenomenálisak. Remek szólalt meg a terem végéből egy vékony hang. De én szívesen hallanék valamit dr. Juan Vargastól magáról a gyógyszerről. A kérdést az igazgatóság két női tagjának egyike tette fel. Előrehajolt, és a törékeny tudósra szegezte tekintetét, akinek semmi kedve nem volt részt venni ebben a kihallgatásban. De erőt gyűjtött, hogy eljátssza a Viracor fő kutatójának szerepét. Dr. Vargas, ismertetné az igazgatósággal a végső kísérleti eredményeket a Lyfusin hatékonyságáról? Vargas tisztában volt vele, hogy a lehető legdiszkrétebbnek kell lennie, és ez most nem a legmegfelelőbb hely és alkalom, hogy közzé tegye a Lyfusinnal kapcsolatos aggodalmait. Felállt, és ideges mozdulattal a napirend B részéhez lapozott, mely a végső kísérleti eredmények és a Lyfusin klinikai vizsgálatai címet viselte. Kérem, legyenek szívesek a 18. oldalra lapozni. Vargas megvárta, míg minden igazgatósági tag megtalálja az idevonatkozó oldalt, aztán folytatta. Amint látják, mind a mi kísérleteink, mind a klinikai vizsgálatok kiemelkedően sikeresek voltak. Sőt a Gyógyszerszabadalmi Hivatal 17

18 olyan kiválónak találta az eredményeket, hogy amint önök is tudják, úgy döntöttek, az eredetileg tervezett időpontnál két évvel korábban, soron kívüli eljárással engedélyezik a szert. Ami a hatékonyságot illeti: a Lyfusinnal kitűnő eredményeket értünk el minden korosztálynál és minden etnikai csoportnál, amelyeken kipróbáltuk. A demográfiai vizsgálatok azt mutatják, hogy... Vargas vagy húsz percig beszélt. Amennyire tőle telt, laikusok számára is érthető nyelvezeten ismertette a Lyfusin molekuláris működésének bonyolult részleteit nem mintha a teremben bárkit a legkevésbé is érdekeltek volna a tudományos kérdések, de mindannyian úgy érezték, hogy tisztelettel és figyelemmel tartoznak az iránt az ember iránt, akinek a felfedezés köszönhető. Amikor Vargas összefoglalásképpen elmagyarázta, mekkora áttörést jelenthet ez a hatékonynak látszó AIDS-elleni gyógyszer, hirtelen érezte, hogy elfogja a gyengeség, még a térde is remegni kezdett. Egyre inkább ott zakatolt a fejében az, amitől mindennél jobban félt: mindannak ellenére, amit most elmondott, a sok álmodozás és reménykedés, a sokévi munka, tervezés, reklám és ígérgetés után végül mégis kiderülhet, hogy a Lyfusin hatástalan DECEMBER 13. A viharos, hatórás repülőút a londoni Heathrowtól New Yorkig meglehetősen fárasztó volt Macfadden számára. Amikor megérkezett a régi ismerősként üdvözölt John F. Kennedy repülőtérre, ahol át kellett szállnia, rosszabb benyomások fogadták, mint amelyekre emlékezett. Nem mintha nem lett volna eléggé kozmopolita ahhoz, hogy tudja, mit várjon egy olyan várostól, mint New York. Végül is bejárta egész Európát, és nagyon jól tudta, még a legszebb városoknak is megvannak az árnyoldalai. És azt is tudta, ha az ember húsz év után lát viszont egy helyet, többnyire úgy tűnik, mintha a felismerhetetlenségig megváltozott volna. Így volt ez most New Yorkkal is, amelyről mindig is úgy gondolta, hogy nincs párja a világon. Mivel a United Oallas-Forth Worth repülőtérre induló járata késett, volt négy elütni való órája. Macfadden úgy döntött, nem ücsörög a repülőtéren, hanem eltaxizgat egy órát a városban az emlékek kedvéért. Úgy emlékezett rá, mintha csak tegnap lett volna, amikor fiatal, kezdő nyomozóként egy nemzetközi kémügyben ide küldték. Az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a városban csavargott, a híres és hírhedt milliomosok lakta Upper East Side-tól az egyre terjeszkedő gettókig, amelyekről akkoriban úgy hitte, a harmadik világbeli, nyomornegyedekre emlékeztetnek. És habár azóta sok minden megváltozott, a taxi ablakából most is fel-felvillantak előtte az ismerős képek: csavargók, akik odatámasztott sírkőként dőltek kerítésekhez, részegek, akik számára megszűnt a világ, és úgy hevertek a járdaszélen, mint odadobott próbababák. Sokkal több kábítószerest látott, mint régen, fényes nappal az utcán lőtték be magukat, mintha tudnák, hogy úgysem meri senki megakadályozni, sőt nem is akarja. És mindezek mellett elsiettek az elegáns öltönyökbe és márkás ruhákba öltözött emberek, reménytelen, zsibbadt apátiában, úgy tettek, mintha mit sem látnának az egészből, de ha látták is, akkor sem törődtek vele. Hat órával később Macfadden már a kis plexiüveg ablakon bámult le a Sziklás-hegység hófödte csúcsaira, de még mindig egyre azok a képek jártak a fejében, amelyeket a taxi mocsoktól szürke ablakán át látott. Természeténél fogva és politikai nézeteiben is konzervatív volt, és tősgyökeres brit lelke mélyéig hitt abban, hogy a liberális társadalmi rendszer hozza létre és tartja fenn ezt a rothadást. Csak kétségbeesést és utálatot tudott érezni arra a gondolatra, hogy mit képesek tenni az emberek önmagukkal és egymással. Aztán aznap már vagy századszor Zarnoff vérbe fagyott, megcsonkított holtteste jelent meg előtte. Miközben a kora esti égbolt ragyogó karmazsinvörös árnyalataiban gyönyörködött, igyekezett kisöpörni a fejéből mindazt, amit az elmúlt egy-két napban látott, és azon töprengett, vajon mi fogja várni Salt Lake Cityben. Jó reggelt, hölgyeim és uraim. A hangszórókon fojtottan megszólalt a kapitány hangja, és kigyulladtak Az öveket kérjük bekapcsolni! feliratok. Miközben átrepülünk a Szikláshegység felett, kisebb rázkódásokra kell számítanunk. Nagyjából másfél óra múlva érkezünk meg Salt Lake Citybe. A repülőtéren a hőmérséklet meglehetősen csípős, 11 fok, az ég derült. Reméljük, élvezni fogják az út hátralévő szakaszát. 18

19 A hangszóró egy kattanással hirtelen elhallgatott. Macfadden lehunyta a szemét, és egyik pillanatról a másikra elaludt az ablaka alatt duruzsoló motorok hangjára. Tehát a 1288-as járattal érkezik, úgy húsz perc múlva? Helyes. Dennis Galamond, a Külügyminisztérium hírszerző osztályának vezetője a füléhez szorította a kagylót, közben az íróasztala elé állított két székre intett. A hátrasimított, ezüstös haj, amelynek minden szála a helyén volt, kiemelte arcának szögletességét: a vonásait mintha gránitból vésték volna. Fekete szeme fölött, homlokának barázdáiban izzadságcseppek gyöngyöztek. A két fekete öltönyös, drága selyem nyakkendőt viselő férfi helyet foglalt, és némán várta, hogy Galamond befejezze a telefonbeszélgetést. Miután letette a kagylót, a legfelső fiókjába nyúlt, elővett két oda-vissza szóló londoni repülőjegyet, és átnyújtotta a két férfinak. Épp most kaptam jelentést Macfaddenről mondta. A hangja ugyanolyan nyers volt, mint az arca. A New York-i embereink ellenőrizték a csomagját, miközben egy órát autózgatott Manhattanben, és látták felszállni a gépre. Padillo és Yancey követték Texasban, az ottani repülőtéren, és ellenőrizték, hogy felszáll-e az 1288-as Salt Lake City-i járatra. Schuler és Cox már ott várják. Arról tudunk valamit, hogy kivel akar beszélni Salt Lake Cityben? kérdezte a magasabbik férfi. Nem tudjuk biztosan. Akárki lehet, aki ismerte Richard Zarnoffot... tudósok, barátok, kollégák. Mindenesetre az angolokat nagyon izgathatja valami, ha az egyik legjobb emberüket küldik ide szaglászni. Ismerem ezt a fickót. Érti a dolgát. Nagyon is érti. Azt akarom, hogy maguk ketten nézzenek körül Edinburghban. Ha szükséges, használják fel a brit titkosszolgálati összeköttetéseiket, és tegyenek meg mindent, hogy kiderítsék, Zarnoff mondott-e bárkinek bármit. Ha igen, az illetőt hozzák ide Washingtonba, ha kell, gúzsba kötve. A következmények miatt majd ráérünk később aggódni. Akkor ha más nincs, értesítsenek, ahogy megérkeztek Londonba. A két férfi felállt, és kivonult az irodából. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Galamond gyorsan a telefon után nyúlt, és benyomogatta Salt Lake City-i irodájuk számát. Összeszorított foggal várt, és közben a gondolatai azon jártak, amikor utoljára találkozott James Macfaddennel, és idegesen gondolt rá, hogy megint ezzel a nyavalyás brit disznóval lesz dolga. Tessék, Rivers szólalt meg egy friss hang a vonal túlsó végén, kizökkentve Galamondot dühös gondolataiból. Itt Galamond. Épp most beszéltem az embereivel, akik kint vannak a repülőtéren. Macfadden gépe nemsokára megérkezik. Maguknál minden rendben? A Marriott szállóban foglaltak neki szobát a Temple Street-en, a 426-ost. Eldridge már ott van. Schuler és Cox követni fogják a repülőtérről a szállodáig, aztán ott várnak, míg Eldridge beszél vele. Jól van. Mondja meg Eldridge-nek, hogy azonnal tájékoztasson, ahogy végzett. Értem. Egy órán belül meglesz. A United gépe megkezdte a süllyedést a Wasatch-hegység fölött, és egyre gyorsabban veszített a magasságából, ahogy közeledett Salt Lake City nemzetközi repülőterének kifutópályájához. Macfadden fogta a sporttáskáját, amelyben nem volt semmi, aminek köze lett volna dr. Zarnoffhoz, a Scotland Yardhoz vagy a küldetéséhez. A dossziéban olvasottakat jól a fejébe véste, és a papírokat megsemmisítette, még mielőtt nekivágott volna az utazásnak. A Boeing 727-es lágyan földet ért, és nagy dübörgéssel továbbgördült, míg egészen le nem lassult, aztán éles kanyarral a 15-ös kapu elé fordult. Stan Cox, aki a terminálban várakozott, figyelte a közeledő gépet. Most szálltak le szólt bele a füléhez szorított mobiltelefonba. Jól van. Gondoskodjon róla, hogy biztonságosan eljusson a szállodáig felelte Galamond. Eldridge már ott van. Cox kikapcsolta a készüléket, és jelezte Doug Schulernek, hogy foglalja el a helyét. Fisk már leparkolt a kocsival a taxiállomás közelében, és ott várt rájuk. Schuler és Cox figyelték, ahogy Macfadden belép a 15-ös kapun, és egyenesen a poggyászáért indul a szállítószalaghoz. Negyedóra múlva már ott is voltak a nyomában, szapora léptekkel haladtak át a várócsarnokon, melynek falait 19

20 Utah természeti szépségeit ábrázoló színes poszterek díszítették. Arra számítottak, Macfadden taxiba fog ülni, hogy a szállodájához hajtson. Ott van mondta Cox, beugrott Fisk mellé az elülső ülésre, és rámutatott Macfaddenre, aki épp beszállt egy kék-fehér taxiba. Gyerünk, indulás. Macfadden taxija kifordult a repülőtér elől, és kelet felé kezdett száguldani a North Temple Streeten, amelynek minden második sarkán egy-egy mormon imaház állt, és rövidesen meg is érkeztek a Marriott hotel elé. Cox benyomott néhány számot a mobiltelefonján, és várta hogy Eldridge jelentkezzen. Megjött. Egyedül van? kérdezte Eldridge. Igen. Mi itt várunk lent a hallban. Nemsokára fent lesz a szobájában. Oké. Ha húsz perccel azután, hogy beszállt a liftbe, nem megyek le, gyertek fel megnézni, mi van. Rendben. Macfadden a taxis kezébe nyomott egy tízdollárost, gyanútlanul besétált az ajtón, és a recepcióhoz indult a fényűzően elegáns, tükrökkel díszített hallban. Miután bejelentkezett, saját kezűleg fogta a poggyászát, és a lifttel felment a negyedik emeletre. Egy táblán kis nyíl mutatta, hogy a 426- os szoba balra található. A folyosó nyugtalanítóan kihalt volt, és kissé sötét. Elhaladt egy szobapincér zsúrkocsija és több pár kirakott cipő mellett, és három ajtóval arrébb meg is találta a 426-ost. Beillesztette a zárba a plasztikkártyát, megvárta, hogy a kis lámpa zöldre váltson, aztán kinyitotta az ajtót. Épp a villanykapcsoló után akart tapogatózni, de legnagyobb meglepetésére az ágy melletti éjjeliszekrényen égett a lámpa. Ledobta a csomagjait, ösztönös mozdulattal előhúzta a pisztolyát, és lassan beóvakodott. Onnan, ahol állt, nem látott senkit a szobában, de nem akart kockáztatni. Halkan, lábujjhegyen osont, összeszűkült szemmel, készen rá, hogy a legapróbb mozgást is észrevegye. Tovább lopakodott a szoba belseje felé, aztán hirtelen jobbra fordult, és az árnyékba rejtőző figurára szegezte a pisztolyát, aki az asztal mellett ült az egyik széken. Nyújtsa ki a kezét, hogy jól lássam! parancsolt rá Macfadden. Ki a fene maga? A férfi félig a magasba emelte a kezeit, és elmosolyodott. James Macfadden felügyelő, ha nem tévedek? Az vagyok. Honnan tudja? És kicsoda maga? kérdezte újból Macfadden. A pisztolyt egyenesen a férfi közönséges arcának szegezte. Rögtön sejteni kezdte, hogy az érkezése nem maradt annyira titokban, mint ahogyan ő szerette volna. Felügyelő úr, nem hiszem, hogy szükség lenne a pisztolyra. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni önnek, ennyi az egész. Az embereim követték idáig a repülőtérről, odalenn várnak a hallban. Ha húsz perc múlva nem csatlakozom hozzájuk, feljönnek, és ha kell, az egész szobát szétlövik magával együtt. Úgyhogy kezdjünk neki, jó? Az emberei? Követtek? Igen. Tudja, elővigyázatosság. Remélem, nem haragszik. Tehát, ha elrakná a pisztolyát, akkor kényelmesebben beszélgethetnénk. Belenyúlhatok a zakóm zsebébe? Minek? Az igazolványomért. Robert Eldridge vagyok... a külügyminisztériumtól. Macfaddent nem lepte meg különösebben a bemutatkozás; lejjebb eresztette a pisztolyát, és bólintott. Nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy az amerikai külügyminisztériumnak tudomása van róla, hogy ő idejött, sőt még azt is tudták, melyik szállodában fog lakni. Kezdte sejteni, hogy az ügy szálai sokkal messzebbre nyúlnak, mint ahogy azt vele közölték. Megint felemelte a pisztolyát, és óvatosan figyelte Eldridge-et, aki előhúzta az igazolványát. Honnan tudtak az érkezésemről? kérdezte Macfadden. Leült a másik székre, megvizsgálta az igazolványt, aztán visszacsúsztatta az asztalon. Az most nem fontos. A külügyminisztérium nemzetbiztonsági ügyként kezeli a Zarnoffgyilkosságot. Úgy tudjuk, maga is ez ügyben érkezett, mivel a gyilkosság brit földön történt. Csakhogy a külügyminisztérium alfa kódjellel látta el ezt az ügyet, ami azt jelenti, hogy bármit is talál, bármilyen jelentéktelennek tűnjön is, titokban kell tartania, és köteles átadni minden adatot az Egyesült Államok kormányának. Kivétel nélkül mindent. Az ügyet itt akarjuk kivizsgálni. 20