MÁRAI SÁNDOR ESZTER HAGYATÉKA ÉS HÁROM KISREGÉNY. Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto) TARTALOM

Átírás

1 MÁRAI SÁNDOR ESZTER HAGYATÉKA ÉS HÁROM KISREGÉNY Márai Sándor jogutódai Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto) TARTALOM A MÉSZÁROS ESZTER HAGYATÉKA DÉLI SZÉL SZÍVSZERELEM I. A MÉSZÁROS Közel húszesztendei együttélés után, mikor már minden reményt feladtak, született meg Ottó, váratlanul s a túlboldog, buzgón vallásos protestáns családnak égi csodaként. Az apa, Schwarcz János, nyerges volt egy apró városában a brandenburgi rgrófságnak,teltow körletben, Berlin közelében. A nagyapa, '70- '71-ben a poroszok szénaszállítója s késbb óvatosan sáfárkodó paraszt, élt még, és kegyes alapítványt tett a líceumnál a fiú születése alkalmával. A fogantatás körülményeit a nyerges maga elbeszéléseinek során egy vándorcirkusszal hozta kapcsolatba, ami, - a múlt század utolsó évtizedének kezdetén - egy sszel fölkereste barangolásában a kisvárost is. Az unatkozó helység estére megtöltötte közönséggel a sátrat. Az els sorban ott ült a nyerges, iparos önérzettel, fölcsavart bajusszal, sötét ünneplben; mellette, mint a rossz lelkiismeret, meghúzódva a terméketlen, mindig szomorú asszony. Az artisták elvégezték kötelességüket, s mikor az Augustok is elbúcsúztak, a kövér és frakkos olasz igazgató tört németséggel jelentette be a msor utolsó és nagy attrakcióját, Miss Bellinit, szabadon elvezetett, idomított jegesmedvéivel. Szolgák ugrottak el, és hevenyészett vasrácsokkal kerítették körül a porondot, majd vasbotokkal behajtottak négy óriás, fehér fenevadat, melyek az acetilénlámpák nyugtalan fényétl vakon s idegesen szaladgálták be az arénát. A közönség izgatottsága elismer morajban tört föl, tapsoltak, az anyák térdeikre vették kicsinyeiket, s még a jobb módú, tekintélyes polgárok is fölállottak helyeikrl, s szakszer arckifejezéssel magyarázták egymásnak a szörnyek jellegzetességeit. A nyerges nyugtalanul fészkeldött.

2 - Figyelj - mondta és megérintette a felesége karját -, ezek igazi vadállatok. Miss Bellini, az idomítón, egy fiatal és szénfekete hajú, feltnen csinos hölgy, fehérre púderezett arcában nagy és délies szemekkel, a balett-táncosnk piruettmozdulatával ugrott be a porondra, ujjaival negédesen csókot hintett a közönség felé, s egy rövid vasbottal igyekezett összeterelni állatait. Ez, mint hamarosan érezhet lett, ma este talán nehezebben sikerült, mint különben: az állatok idegessége a közönség nyugtalanságával ntt, s nem lehet tudni, az ess, szeptember végi szi klíma, az új, szokatlan környezet vagy a fegyelmezetlen publikum, melynek jó része még képeskönyvekbl is alig látott ilyen különlegességeket, okozták-e, hogy a fenevadak ellenszegültek úrnjük rövid, parancsoló ütlegeinek, s Miss Bellini kénytelen volt a vasbotot kiadósan és erszakosan alkalmazni, ha az egyszer, mindennapi mutatványoknál eredményt akart elérni. A négytagú társaság kettje öreg volt, egy megdöbbenten szép és kifejlett hím példány s egy hasonlóan jól tartott nstény; a másik kett fiatal és hím. Ezek lassan beletördtek az este nyugtalanító tüneteibe, az idomítón tejesflaskákkal itatta ket, görgették a golyókat, létrán másztak, és a dresszúra más unalmas csodáit engedelmesen végbevitték. Az idsebb pár közben egymással viaskodott. Az eladás ketts volt, s a publikum figyelme megoszlott; igen, a két nyugtalan, öreg fenevad viaskodása talán jobban lekötötte az érdekldést, mint a fiatal hölgy minden mesterkedése, ki, lila atillájának lebeg szárnyait maga után húzva, ugrált az arénában, egyszerre tartotta szemmel négy páciensét, s az öregebb párt egyelre kedvük szerint engedte. A két vadállat belemelegedett a játékba, s csakugyan pompás látványt nyújtottak; lompos és imbolygó mozdulatokkal kergetztek, sárga acélfogaik egymás szrét cibálták, súlyos és erszakos lábaik mohó karmokkal vágtak össze; valami elemi volt ebben a játékban, mint a természet tüneményeiben. Az állatok rekedt ordítása tompán verdött föl az arénában, s azon túl a kisvárosi éjszakában, s ezek a hangok, ez a vad cirkuszi játék egy idegen világ ingerl üzenetét hozták. A frészpor, az acetilén és az állatok nehéz, testi kipárolgása fszeres, terhes szaggal töltötték el a levegt. A nk kitágult orrcimpával hajoltak elre, sikongtak, kísérik karjába akaszkodtak, s egy tömegizgalom, ami ellenállhatatlanul rántotta magával az egyesek érdekldését, elektromos hullámként szaladt a padsorokon át, s összekötözött mindenkit a szenvedélyes és megmozdult tömeg láncába. A lila atillás hölgy bejelentette, hogy a mutatványok betetzéséül birkózni fog az egyik medvével. A zene, ami eddig négy taktusú ütemben, rézfúvós hangszereken népdalokat játszott, most elnémult. Az artistan eldobta a vasbotot, hosszúkás és finom kezével néhányszor végigsimította dolmányát a csípn, miközben, a színpadi emberek diszkrét mozdulatával, nyújtózkodott, lefelé feszítve karjait... Aztán a haját igazította meg, járás közben két kézzel hátrasimította homlokából

3 a fürtöket, s a nstény medve felé tartott. Ez kitért elle, keringeni kezdett az arénában, mindig a rács mellett meglapultan és féloldalas futással. Az istállók bejáratánál, a rácson túl, a kövér igazgató állt, aggodalmas és sárga arccal, s szolgai libériákba bújt artisták unatkozva és részvétlenül. A miss a vadállat elé került, és cukorral kínálta. "Tomy engedelmeskedni fog" - mondotta félhangosan, inkább a medvének, mint a közönségnek, s kinyújtotta a kezét, hogy az állat fejére veregessen. De Tomy elugrott az érintés ell. Meglapultan, vontatott és óriási lépésekkel futott, inkább ugrott odébb, a miss egyre mellette, s csitító és parancsoló szavakat kiáltott feléje. Fogja meg, ordították a karzatról és nevettek. Az idomítón közben fölkapta a vasbotot, és erteljes ütést mért a fenevad gerincére, mire az, a fájdalom rekedt fölhorkanásával, két lábra állt. Ami most következett, az pillanatok alatt történt, sokkal gyorsabban és váratlanabbul, mintsem hogy valaki segíthetett, közbeszólhatott volna. Szemközt álltak egymással, s a két test között alig volt tér, a fiatal n s a két fejjel magasabb, liheg és nyelvét lógató medve. A n az állat vállait ragadta meg, mint a birkózók, s a medve két óriási mancsával derékon átölelte t. Ez még a dresszúra elírása szerint történhetett, mert sem az igazgató, sem a miss kollégái nem mozdultak; úgyszintén az is, hogy a medve föltátotta kerekre hosszúkás óriási száját; s pislogva a szemeibe hulló ers fénytl, lihegve körbefordította a fogaknak - amik tiszta sárga rajzzal váltak el a rózsa ínybl - ezt a kiállítását. Majd egy pillanatig összenéztek az állat és a n, apró, sikolyszer vezényszó pattogott föl, az állat szétfeszítette állkapcsát, és Miss Bellini villámgyors mozdulattal betolta sápadt arcát ebbe a gzölg barlangba. A következ pillanatban a medve összecsukta a száját. Ez hang nélkül történt, és senkinek nem volt érkezése, hogy valami más jelbl következtessen az irtózatra, minthogy a n karjai lankadtan aláhulltak a medve válláról, s a láb állása észrevehet szögben, térdnél megtörött. De a következ másodpercben egy lövés dördült a rács mögül, amit rögtön követett az iszonyat ezerhangú ordítása. A rácsajtót feltépték, és szolgák rohantak ég fáklyákkal és vasbotokkal; elöl az igazgató, ostorral s revolverrel a kezében, nyomában egy Auguszt, már polgári öltözetben, de még vörösre és fehérre kimázolt arccal, ahogy egy függöny mögül ugorhatott el. A medve a földön fetrengett a halál rángatózásában, még mindig fogai között a testtel. Körös-körül már vörös volt a frészpor. A közönség egymáson gázolva rohant a kijáratok felé, s a nyerges, aki odaszögelve, kerek szemekkel ült ólmosan a helyén, s minden tagjában reszketett, csak most vette észre, hogy a felesége félrebillent fejjel, hamuszürkén és eszméletlenül ül mellette; az izgalom ájulásba ejtette. Ezen az éjszakán megfogant Ottó. Tíz hónapra és fogakkal született. Az anya életét elvitte a szülés, s a szótlan és sovány asszony szkös helyét a házban egy

4 pomerániai dajka foglalta el, aki vállalkozni mert rá, hogy a hatkilós kölyköt szoptassa. Ez a n, a húsoknak és csontoknak valami groteszk túltengésével, mintha a természet megkísérelte volna, hogy két ikret egy testbe fonjon össze, lassan elfoglalta az anya és a feleség helyét a házban; jóindulatú, tunya és munkabíró volt, mint a háziállatok, s másféle bánásmódot nem is igényelt. A gyerek, a bocs, ahogy apja boldog dölyffel nevezte, közel egy esztendeig szopott. S mert az apa és a szolgáló ebben az idben már együtt éltek, a nt, ki tejével táplálta a fiút, s kinek vére elkeveredett az apjáéval, Ottó a nagyapa, s az összes érdekeltek hallgatólagos megegyezésével úgy ismerte, mint igazi anyját. Gyermeksége azokra az évekre esett, mikor Németországban a századvégi nagy pénzkeresés idszaka kezddött el. A város, mi '70 eltt csak néhány ezer lelket számláló nagyközség volt, néhány év múltán húszezer lakossal rendelkezett, s küls arca felvette azokat a gépies vonásokat, miket a néhány órára fekv Berlinbl küldtek le szakadatlanul tehervagonokban: volt egy Bismarck-szobra, állami tervek szerint épített iskolája, két temploma, egy hotelje a Porosz Császárhoz, amiben, három emelet magasra, a felvonó járt, higiénikus házikói s néhány modern utcája, amiket sokszorosított kópiákban küldtek le a berlini tervez építészek, habarcsos házak a jugend stílus díszítéseivel, sok új és fürge üzlet az utolsó divatok kirakataival, st egy áruháza is, amiben minden kapható volt, amerikai nadrágtartótól halhólyagokon át Goethe olcsó kiadású mvei s a császár színes nyomatú arcképéig. Ebbl az arcképbl egy ott lógott a nyerges tisztaszobájában is, szemben az ajtóval, a feszület fölött. A császárt soha nem látták. Akadtak emberek, akik beszélték, hogy Berlinben néha végigautózik a Hársak alatt, s ilyenkor szabad köszönni a járdáról Neki. De a nyerges soha nem járt Berlinben; s ezt, hogy t látni is lehet, a szíve mélyén, nem is nagyon hitte el. A nimbusz minden porcikájában élt; ha reggelenként a tükör eltt bajuszát fölpödörte, s közben alázatos pillantást vethetett a magas példakép felé, az olyan volt, mint az istentisztelet. De ünnep volt az is, ha Nevével koccinthattak a korcsmában, ha az újságokban egy kijelentését olvashatták, ha a képeslapokban egy új felvételt láttak róla. Ottó ötéves volt, az iskolába került, és hízott. A nyerges esténként a térdére vette, a gyerek húsát tapogatta, s csámcsogó elégedettséggel mondta: - Ha Nagy Frigyes élne - mondta gyakran -, gránátos lehetne nála. Amivel körülbelül meghatározott mindent, ami szemében érett és betelt emberi állapot lehet. maga lúdtalpú volt, és a trénnél* szolgált; az obsitja ott lógott az ágy felett. A szobában már villany égett. A nyergesnek voltak évei, mikor kétezer márkát is félretehetett. Szken és összeszorulva éltek, egy új ház habarcsos falú szobájában, a mhely mellett, ami sötét volt, s a fölhalmozott árutól, a nyers brtl mindig savanyú szagú. A fiú az ágy lábánál aludt, a ketts ágyban a nyerges és a pomerániai n, aki az évek során beköltözött ide a konyhából.

5 Az oktatásnál nem volt se jobb, sem rosszabb a többinél, csak éppen valamivel lustább. Olvasásra, írásra és számtanra kevés eredménnyel tanították. Különösebb öröme csak az énekórákban telt, mikor kiengedhette a hangját. Énekelni nem tudott, de a bömbölés, ami látható kielégülést szerzett neki, valami fölszabadult mámorba ejtette, minek odadobta egész nagy testét, egész egzisztenciáját. Erre a hazafias daloknál, kórusban, sok alkalma volt; s ez a képessége még a tanfelügyelnek is feltnt, ki a császár anyjának születésnapján végighallgatott egy zenével és szavalatokkal ékített iskolai ünnepélyt. A fiú szenvedélye az ordításnál nem ismert határt. A fekete kabátos hivatalnok a vállára veregetett. - Tanuld meg - mondta neki -, hogy a jó honpolgár els kötelessége a lelkesedés. * trén (fr.-ném.): hadtáp, utánpótlás, szállítóoszlop Egészen csöndesen éltek, s a létezés állati szaga párolgott bellük, kenyér, krumpli és sör kipárolgása. A város tejet, zöldséget, ökröket és dajkákat szállított a közeli Berlinnek. Mikor Ottó tizenöt éves volt, a város arca valami gépies grimasszal változott el. Az utcákon hirdetoszlopok álltak, s a városnak épült egy könyvtára s egy bordélya. Utóbbiban nemi betegséget kapott, mit lustaságból és szégyenérzetbl csak hiányosan kezeltetett ki. De ers és szívós fiúteste külsleg lebírta a bajt. A továbbképz iskolából kimaradt; apja bevette a mhelybe inasnak. Még gyermekkorára, talán kilenc-tíz éves lehetett, esett egy élmény, mi elhatározó ervel hatott ki egész életére. Nagyapja élt még akkor, nyáron néha bekocsizott a közeli tanyáról, s az aratási munka heteire magával vitte a gyermeket. Így utaztak egyszer a szekérrel, a brandenburgi táj szelíd, füzes rétein keresztül, pörköl augusztusban. Egy korcsmában megpihentek itatni. Az udvaron fuvarosok szekerei álltak, s a gyermek elcsavargott az ivóból a fészerek felé, ahol több paraszt sürgöldése közt, egy sovány és ellenszegül tehenet húztak szarvára ersített kötéllel a kút felé. Ott állott a község vágója, piszkos kötényben és taglóval a kezében. Az ökör minden lépésnél megtorpant. Lábait négyfelé feszítette, farkát felcsapta a farára, s görcsösen elfordított testtel, a tehetetlen menekülésvágynak ösztönös dühével vonakodott megtenni a néhány lépést a kút felé. A gyerek ezt a játékot nézte, bámészan és sok érdekldéssel; minden mozdulatát követte az ökörnek, s bár nem volt sok fogalma arról, ami itt készült, az érdekldés, mi egész lényét hirtelen eltöltötte, majdnem olyan ösztönös sejtéssel, mint az ökröt, nem hagyta nyugodni; a tagló csillogott a napban, mint az ökör szeme, amit egész közelrl nézett, s minek recehártyáján nyugalmasan verdött vissza a fészer, az ivó, a szekerek s önmagának képe. A pillanat, mikor a taglót megvillanni s rögtön utána az ökröt, hang és rángatózás nélkül, elesni látta,

6 úgy vésdött belé, mint valami diadalmas öröm emléke. Homályos kielégülést érzett, hogy sikerült az ökröt megölni - ami ugyan nem volt kétséges, de maga a tény, az ölés ténye mint föltétlen pozitívum s egy helyzetnek végleges elintézése, egyszerre fölvilágított benne. Ég szemekkel állt a tetem mellett, nézte, mint esnek neki frésszel és késekkel a nyaknak, vér csorgott b sugárban, a belek kipattantak a bordák közül, s az ökör feje hamarosan lenyiszáltan, külön feküdt a törzs mellett. A mészároslegények közül az egyik kitépte a szemeket a fejbl, s az udvar közepére dobta. Ezeket a szemeket fölszedte, kíváncsian tapogatta, s visszament velük az ivóba. Nagyapja tanácsára, kiben valami gyermekkori emlék ébredhetett, megkérték a korcsmárost, engedje meg, hogy a szemeket a tzhely átizzott vaslapjára ráhelyezhessék. Ez, a félrészeg fuvarosok elismer biztatása közben, meg is történt; az ökör meztelen, magányos szemei világítottak egy pillanatig a vörös lapon, s azután éles durranással szétpattantak. A gyerek tántorgott az örömtl. Ezt a részletet késbb, felntt korában is, mint kedves és mulatságos emléket, sokszor elmesélte, bizonyos szkszavúsággal, amin mindig átvillant az öröm és a megelégedettség: "A dög már künn feküdt - szokta nehézkesen és lassan mesélni -, és a szemek benn feküdtek; a dög már hallgatott - de a szemek durrantak még. Így: hu-u-u!" - s egy nagyot ordított, a hallgatók ijedelmére, s utána boldog röhögésben tört ki. Ennek az élménynek még azon a nyáron folytatása is volt, mint ezt, sok évvel késbb, a ftárgyaláson, egy paraszt ismerse eladta, aki, vele egykorú, akkor ott élt a nagyapa tanyája közelében. A módos paraszt unokája az aratás és az azt követ földmunkák heteit a munkások gyerekei közt élte le, kik, vele testre és lélekre egyidsek, de társadalmi ranglétrára alatta állottak, amit ösztönösen tudott, s közös játékaiknál ellentmondást nem tr módon ki is használt. Segítette ebben testi ereje is, mert minden lustasága mellett súlyos és kövér tagjai valami latens ervel rendelkeztek, egy terméketlen ervel, ami legtöbbször csak abban nyilvánult meg, hogy eltörött, amire rátette kezét. A suhancok a gyermekek örök játékait játszották a learatott földeken, a kazlakban és a gépek között, míg egy napon Ottó, kezdetben a többiek álmélkodása, késbb valamennyinek lelkesed helyeslése mellett, ajánlotta, hogy játsszanak ökörvágást. A játékot szemlélteten írta le, lesz a mészáros, és valaki másik az ökör, akit egy kötéllel hozzá húznak, s majd levágja. Ebben megállapodtak, s az ökör keresésére indultak, kit hamarosan megtaláltak egy vézna és angolkóros, nyolcéves kisleány személyében, aki a falu mostoha gyermekének jól ismert szerepét játszotta mindenben, s egy iszákos lakatos porontya volt. Ez, durvaságokban és ütlegekben edzetten, ellentmondás nélkül trte, hogy kötelet vessenek a nyakába, s bámész és riadt, buta szemekkel engedte, hogy odavonszolják Ottóhoz, aki egy gereblye törött nyelével várta a kút mellett. Ott levágta az ökröt, trhet gyöngén sújtva a kisleány vállaira, aki elírás szerint

7 a földre esett, s moccanás nélkül elterült. Ezt a játékot kétszer-háromszor elismételték, s kitnen mulattak. De negyedszer, pajtásai elbeszélése szerint, Ottó arca az ütés eltt vérvörösre változott, rekedt ordítást hallatott, s a dorongot olyan ervel ejtette a nyomorult fejére, hogy az kifordult szemekkel rogyott a barázdákra, s fülén, orrán, száján rögtön eleredt a vér. A kisleányt feküdni hagyták a tarlón, s Ottó parancsára mind elfutottak. Így lelték meg, alvadt vérrel arcán s eszméletlenül, néhány órával késbb a kalászszed asszonyok. A gyerek sokáig betegen feküdt, s mikor fölépült, hebegve beszélt, s a fél szemére hibásan látott. Az eset folytatása egy kihallgatás volt a jegyznél, s a nagyapa kényszerült néhány márkát fizetni a lakatosnak. De Ottó a vallatásra, hogy miért bántotta a nyomorékot, hosszas és konok hallgatás után csak azt a választ tudta adni, hogy "meg kellett ütnie, mert olyan nyavalyás volt". Különben nem volt verekeds természet, inkább szelíd és tunya, s szenvedélyes halász, ki naphosszat el tudott hasalni a napsütésben a folyó partján, egyenletes szuszogással, maga is része a tájnak, egy darab lélegz test, majdnem tökéletesen gondolatok és érzések nélkül. Így élt a mhelyben is, az emberek között is, nem volt öntudata közösségrl és osztályról, néha éhes volt, akkor sokat evett, néha akadt egy cselédleány, aki szívességére volt, sokat aludt, és kerülte a munkát. Szenvedélyei nem voltak, inkább negatív és jóindulatú hajlamai, nem volt pazarló, de nem is áldozta fel kényelmét a keresésnek. Apja kénytelen volt hamarosan átlátni, hogy a mesterség, amihez bizonyos üzleti életrevalóság s társadalmi ügyeskedés is szükséges volt, valamilyen okból, amit nem tudott volna magának jól elmagyarázni, másféle embert kíván, s ezért iparkodott társat és utódot keresni a jólmen mhelyhez s a fiának foglalkozást. De kérdéseire, hogy van-e valami különös hajlama, vágya, csak kedvetlen válaszokat nyert, s a tehetetlen piszmogás, ahogy a mhelyben dolgozott, valami szinte képtelenség, a legcsekélyebb építmunkát végbevinni - valamit, ami konstruktív, összeállító, létrehozó tevékenység lenne -, arra a belátásra bírták, hogy a fiából nagyon jó katona, de mindenesetre elsrend ember lenne olyan helyen, ahol elég puszta létezésével betölteni egy feladatot, például ha hivatali szolga, egyházfi vagy valaminek az re. Ebben az irányban tettek is néhány kísérletet, melyek mind kudarccal végzdtek; Ottó az els hetek után elkedvetlenedett, és visszatért a mhelybe. Közben sor alá került, és egy szomszédos gyárváros garnizonjában* szolgálta le az idejét, ahol nem vitte ugyan semmiféle katonai rangra, de nem is akadt különösebb panasz ellene. jól érezte magát, és elégedett leveleket íratott haza, mert arra nem lehetett volna rábírni, hogy maga vessen akár csak egy szót is a papírra. Szolgálati éve alatt a nagyapa meghalt, és vagyonát, ami az ingatlanok értékesítése után nyolcezer birodalmi márkát tett ki, unokájára

8 * garnizon (fr.-ném.): helyrség, laktanya hagyta; a pénzt, kiskorúsága idejére, az apa vette magához, és óvatos üzletekben gyümölcsöztette. Mikor kiszolgált és hazatért, húszesztendsen, egészségtl és ertl kicsattanóan, elször történt meg, hogy élete formájára vonatkozóan valami vágyat kifejezésre juttatott. A garnizonban, beszélte, együtt szolgált egy emberrel, akinek mészárszéke volt, s nagyon jól élt. Mészáros akarsz lenni? - kérdezte valami enyhe megdöbbenéssel az apa. A családban ez a mesterség még nem fordult el, és ezért, inkább csak ezért, csodálkozott el kezdetben a fiú új hajlamán, nem a mesterség furcsasága miatt. De hamarosan is megbarátkozott a gondolattal, belátta, hogy a mesterség tisztességes és jövedelmez, s Ottó nála egészen szokatlan bbeszédséggel vázolta neki a mészárosélet örömeit, rábeszél és türelmetlen hangon, mint az olyan ember, aki valamirl egészen önmagán át, a személyéhez kötötten nyert tudomást, és minden ellentmondást azzal a türelmetlenséggel fogad, mintha idegen nyelven beszélnének hozzá. tudja jól, hogy mit akar, mondta, az egy jó mesterség. Az ember, ecsetelte, hajnalban bemegy a székbe, behajtanak egy ökröt, aztán jól odasújt a taglóval az ökör fejére, s az megdöglik. Ha jól vág az ember, azonnal megdöglik. Aztán még egyet hoznak, arra is odavág, az is megdöglik. És így. - Ezt logikusan beszélte el, széles mosollyal, s látszott rajta, hogy érti és átérzi az összefüggést az ökör halála és a tagló sújtása között. Míg végre az apa, szívében bizonyos megkönnyebbüléssel, beleegyezett. Ám a terv kivitele több nehézségbe ütközött, mint gondolták: a városkának mindössze öt húsvágó széke volt, amik, virágzó üzletek különben, legényekkel és inasokkal untig ellátva, csekély kilátással sem biztattak, hogy rövid idn belül Ottó alkalmazást lelhetne. De most már nyugtalankodott, teljes tétlenségben, s szemrehányó várakozással töltötte napjait, panaszkodó kedvvel beszélt a balszerencsérl, ami meggátolja t, hogy hivatásának élhessen; már régen mészáros lehetnék, szokta mondani, már régen kitanulhattam volna, ha ti nem akartok mindenféle mást csinálni bellem - nyergest - mondta megvetéssel -, miféle mesterség az? Ez így tartott heteken át, míg végre az apa, sz elején, megunta hallgatni, s egy ismersük tanácsára, hosszas megbeszélések után, rászánta magát, hogy Ottóval Berlinbe utazik, ahol a városi vágóházakban bizonyosan talál részére foglalkozást. Ottó ezt a változatát a tervnek közönyösen fogadta, a körülmény, hogy Berlinben fog élni, nem volt reá különösebb hatással, annál inkább, mert semmiféle fogalma, képzete nem akadt Berlinnel kapcsolatban, amirl legföljebb annyit tudott, hogy ott vágják a legtöbb marhát, és ott él a császár. Mindenbe beleegyezett, és sürgette, állapítsák meg mielbb a kétórás utazás napját. Nem így az apa, akit, mikor végleges bizonyossággal fölmerült a kényszer, hogy ha néhány órára is csak, el kell hagynia a helyet, hol

9 mozdulatlanul leélte egész életét, valóságos láz fogott el s a gondolat, hogy Berlinbe utazik, amit valami óriási és ellenséges gyártelepnek képzelt el legszívesebben, izgalmas boldogtalansággal töltötte el. S azon a hajnalon, mikor sötét ünneplikben, a fiú katonaládáját vállán cipelve, a vonathoz ballagtak, elször támadt homályos érzése az életrl, amiben oktalan és idegen erk dolgoznak, s ellenséges és közönyös forgatagban dobálnak embereket és sorsokat, t is és a fiát. II. De Berlinben minden zsinórra ment. Áttekintésük nem volt; s mégis, a biztonság, hogy az utcákon rendrök állanak s az irtózatos tömeg ház, ember és szerszám, megszabott parancsok szerint igazodik, hálás megilletdéssel töltötte el ket. Az apa, ki kezdetben elfogódottan, hallgatagon lépdelt, s a vonaton szótlanul rágta a hideg pipát, fölélénkült, és kötelességszer oktatásokat köpdösött idnként a fiú felé. Az Alexander-Platz gonosz forgatagában állapodtak meg, kissé támolyogva vártak a villamosra, ami a városi vágóhídhoz szállította ket, s fölvevképességük lassan megsznt mködni a benyomások ez irtózatos zubogása alatt. A Landsberger-Allee lármás, hosszú tárnája fenyeget ordítással tépte fel magához ket, s nem tudtak róla, hogy az osztályrend titokzatosan szelektáló kényszere folytán akaratlanul is olyan vidéket látnak, ahol élniük kellene, ahová valók, s a nagy és sokrét város már kijelölte és osztályozta ket a nekik megfelel negyedbe. Az els lépések, amiket tettek, már besorozták ket a tömegek fulladt városrészébe, s a csillogó és parancsoló Berlint, a város nagyvilági és szalonképesre fésült arcát soha, késbb se, nem is látták. Ezeken az utcákon, amerre vitte ket a járm, mechanikusan ordított a gyökértelen élet, a szisztematizált nyomor, füst, köd és piszok röpültek sötét fellegekben az emberbolyok torlódása körül, a sisterg zúgás egy végtelen zsibvásár, egy zsúfolt végeladás üzleti lármája volt, a boltokban s az utcák sarkain már korán reggel kínálta mindenki mindenét eladásra, az egyik két kezét, a másik a cipt a lábáról, rejtelmes búgással lopott boutont* vagy tiltott gyönyört, a járdán férges bútorokat, s a járda alatt, érezheten, mint a sötét gombái, amik tömegbe ragadva össze fizikai életerejükkel fldagasztják és néha szét is repesztik a rendezett világkép aszfaltját, egy másik élet és másik társadalom zúgott, szervesen tapadva a felshöz, része annak és mégis külön és külön törvények szerint, mint a bnben elbetegedett szervezet titkolt nyavalya-daganatja. És az egész ordított és élni akart. Ottó, a kocsi sarkában, mely bevonszolta t a vég nélkül sokasodó utcák labirintjába, megtorpanva hallgatott, s néha, az atmoszferikus nyomástól kiváltott homályos életösztön sürgetésére, olyasféléket gondolt, hogy itt aztán alaposan oda kell sújtani az ökör fejére

10 annak, aki boldogulni akar. Szemei elfáradtak, s a füle zúgott. De mentl tovább utaztak, elhatal- * bouton (fr.): bimbó masodott rajta a bizonyosság szköl sejtése, hogy a rengetegbl nincsen visszaút. A házak repedezett, lapos homlokát nézte, melyek alatt élnie kell majd, s a nagyvárosi emberek látástalan nézése, a pillantásnak az a gépies közönye, ami tagjaik mozdulatát is dirigálta, s ami egészen személytelen volt, mintha mindegyik csak egy nagy gépezet apró csápja, parányi látó- vagy tapintószerve lenne, aminek önálló céljai nincsenek is, katonaélete zrzavaros emlékeit ébresztették fel benne, mikor is parancsra emelgette a lábát, parancsra nézett s parancsra pihent. Akkor egy rmester parancsolt, de hogy itt és most ki az, aki után igazodnak, még nem tudta. A húsbörze monumentális csarnokaiba vasárnapi érzésekkel léptek. Határtalan üvegházakon vándoroltak át, hol barmok és emberek bgtek, s az állathangokat nem annyira intenzitásuk, mint inkább valami természetesebb és értelmesebb hangszínezés következtében lehetett csak az emberhangoktól megkülönböztetni. Bementek a börzére, hol a dohányfüst, a friss étel- és savanyú sörszag meg emberi kipárolgás keveredésében ezernyi brkabátos, sapkás, rövidbotos ember ordított, keskeny utazótáskákból szedték el a pénzt, az aranyat és ezüstöt, vastag kötegekben a papírt, és szakadatlan tolakodással csereberélték egymás között. Itt lépést sem mertek tenni, a büfé egy sarkában, a kijáratnál állottak meg, kalappal a kezükben, tökéletes elveszettségben. Pillantásuk riadozva repdesett a nyüzsg csoportokon át, a sárga és szennyes falak között támpontot keresve, ami ismers és meghitt képzet, s valamiképpen rokon az életükkel. A tanácstalanság e pillanataiban végre felmerült, mint egy látomás, szemközt a falon, egy elektromosan szabályozott óra és néhány, az állatok egészségére és életére vonatkozó illusztrált plakát felett, élesen világító színekben, a jól ismert kép: egészen nagyban, sujtásos egyenruhában, kalpag nélkül, fél kézzel csípjén s a varázsos arcon a villogó szemeknek imádott szigorával a kissé alacsony homlok alatt, parancsolóan s magasan a kavarodáson s minden üzlet horizontján túl, a fiatal uralkodó arcképe, tölgyfa rámában. A nyerges lélegzet után kapott, s egyszerre biztonság töltötte el. A tudat, hogy itt is van, eltiporta minden lehetségét valami veszélynek azok számára, akik övéi voltak. Megmarkolta fia karját, és a képre szögezett szemekkel, mindketten hang nélkül, némán katonás állásba merevedtek. Hirtelen megjött az étvágyuk és a szavuk. S minden meglepen egyszer és könny volt tovább, egy asztalhoz telepedtek, sörözés közben szóba ereszkedett velük egy hajcsár, ki tudott inasi állást a fiú részére, mindjárt itt a csarnokban, egy sógoránál. A sógor is hamar elkerült, s egymás társadalmi és vagyoni körülményeinek tisztázása után, ami a nyerges részérl a szükséges önérzettel s a mészáros részérl a

11 nagyvárosi embernek a vidékiek vállára vereget fölényével történt, egy pohár pálinka és kézfogás mellett megkötötték a szerzdést. A mester megfogdosta Ottó izmait, s elismeren csettintett. Késbb átmentek a vágóházba. Keskeny bokszokban, amikbl állatok haláltfél bgése, tompa csattanások és káromkodások verdtek ki, s a kövezetbe vájt hosszú csatornákon sr fekete sugarakban áradt a vér, fiatal s a hajukig véres arcú suhancok állottak, hosszú csizmákban, amik a lágyékig fölértek, mint a halászok lábtyi, mocskos és véres kötényekben s felgyrt ingujjban frészelték szét a tetrl lelógó, szétfeszített óriási állattetemek gerinceit, mások kecskelábakra fölfektetett birkák nyakát vágták át görbe késekkel, mit sem tördve a bséges ívben arcukba szökell vérrel, fejtették a brt a párolgó húsról, ahogy egy gyümölcsöt hámoz ki héjából az ember. A bokszok kapui eltt inasok mosták a beleket s a vérnek, a gzölg húsnak s rothadó zsigereknek és bélürüléknek fojtogató, áporodott szaga mint egy érintés csapta meg a belépt, ha az különben nem volt már otthonos benne. Csontok recsegtek, s mindenfelé, amerre néztek, taglók villantak s állatok buktak el, mereven égnek szegett lábakkal, néha egy bdülés zavarta csak a munka monoton ütemét. A gyilkolásnak ez a mechanikus és hivatalos képe éles ellentétben állott a bámészkodók és gyelgk gyámoltalan csapatával, kik, többnyire aggastyánok és öregasszonyok, bögrékkel, fazekakkal karjaikban ólálkodtak a bokszok eltt: a nagyváros kiselejtezett tehetetlenjei, kik az éhség alázatosan és kínosan vigyorgó csillogásával szemükben iparkodtak ellesni a vágólegények egy könyörületes pillantását, s baromi igyekvéssel tolakodtak az ellökött zsigerek, apró, nyers húskoncok után, amik itt-ott csöppentek. Ilyen toprongyos nénikék leskeldtek a karámoktól a bokszokhoz vezet rövid udvaron, hol a vágásra kijelölt marhákat hajtották át, hogy elcsíphessenek egy sovány tehenet, melyet gyorsan, még utolsó útja közben, egy pár mozdulattal megfejtek a hajcsárok hallgatólagos beleegyezése mellett. Vijjogva taszigálták egymást a néhány csöpp tejért, s mozdulataikban volt valami a ragadozó dögmadarak féktelenségébl. A nyerges ezt a vad, idegen, borzalmasságában is üzleti s közönyös képet nézte, meghorkant idegenkedéssel. Nem így Ottó, aki fürgén és felélénkülten járta sorra a bokszokat, mindent megnézett, minden érdekelte, s általában úgy viselkedett, mint aki tévutak és céltalan barangolás után végre hazaért. Az undornak vagy elképedésnek legkisebb rezzenése nélkül parolázott a véres tenyer suhancokkal, s orrát sem fintorgatta a képtelen szagokra, amik apjának már gyomrát is felkavarták. Mestere a hosszú séta után vállára veregetett, s a biztos szem szakember felismerésével biztatta, hogy jó mészáros lesz belle. A délután további részét az apa és a fiú együtt töltötték, míg estefelé el nem érkezett a vonatindulás órája. A szürkületet átbolyongták a Spree partján, mozdulatlanul ültek egy padon a gyér lombú, sárgás fák alatt, nézték az elrobogó teherautókat,

12 a vontatógzösöket a folyón s a rakodópart fényl hombárjait a gyönge ködben. A nyerges többször nekikészült, hogy valamit mondjon a fiának, ami az alkalomhoz ill, ünnepélyes és oktató lenne, valamit, ami kifejezné az érzéseit, s a fiúnak, kitl ezekben az órákban, ezt egyre ersebb, félelmes biztonsággal tudta, örökre búcsúzott, megmaradhasson vezérelvnek, apai tanácsának az életre, ami jó és rossz órákban elkíséri és világít eltte. De bármint erlködött is, nem jutott az eszébe semmi. Többször már odáig jutott, hogy a torkát köszörülte, de utolsó pillanatban meggondolta magát és kiköpött. Késbb bementek egy korcsmába, ahol, egyedül a homályos söntésben, egy víztl szortyogó gázlámpa világításában sokáig ültek, nézték egymást, majd szótlanul és sokat ettek, kolbászt, sajtot, és almabort ittak hozzá. Egyedül voltak, a gazda hátul motozott a söntésben, a nyerges felgombolta mellényét és ingét, s egy keblére akasztott viaszosvászon zacskóból nyolcvan márkát szedett el, egyenként megnyálazva átszámolta a bankjegyeket, s átadta fiának a gondos intéssel, hogy takarékoskodjon, s ne engedje, hogy a nagyvárosi zsiványok becsapják. Majd meghatott krákogással még öt márkát adott neki apróban. Ez volt utolsó beszélgetésük. Ottó cipjébe rejtette a pénzt, aztán lassan, minden utca sarkán kérdezsködve, gyalog kimentek az állomáshoz, egy otthoni keresked jóvoltából eligazodtak a pályatestek között, s a vörhenyes világítású csarnokban sokáig álltak még a negyedik osztályú vasúti kocsi eltt, Ottó bámészan s az apa elsötétült arccal nézte a tolakodó embercsoportokat, míg a vonatkísér figyelmeztetésére végre beszállott. Akkor fia vállára veregetett egyszer, aztán még egyszer, s közben a csizmáját nézte. Így váltak el, egyetlen szó nélkül. Az induló vonatból még egyszer kitolta az apa kalaptalan fejét, intett a fiának, mintha beszélne, de a nagy lármában, a gzcsövek sistergése, lánccsikorgás s a búcsúzók kiáltásai közt Ottó nem értett semmit. S ahhoz, hogy utánafusson, már kés volt. Az apa két évvel késbb, a nagy háború els hónapjaiban, meghalt, anélkül, hogy Ottót látta volna, aki csak a temetésre ért le, s néhány nap alatt rendezte a hagyaték apró ügyét-baját; akkor tudta meg, a végrendeletbl, mi néhány év eltt a helybeli közjegyz eltt készült, s amit a halott nyakán találtak a papírpénz és értékpapírok között, hogy a n, akivel különben senki nem tördött az apa életében sem a háznál, s akit Ottó ugyan anyjának ismert, de soha gyermeki vagy akárcsak barátságos érzései sem voltak iránta, idegen személy, kire a nyerges csak csekély járadékot hagyott; különben minden, a kamatokkal tisztesen felnövekedett nagyapai örökség is, a fiára szállt. A mhelyt eladták, s Ottó huszonnégyezer márka készpénzzel tért vissza Berlinbe, hol rögtön megvásárolta egykori gazdájának egy mészárosfiókját a Schlesischer-Bahnhof közelében, egy elég rosszhír utca egyik nagy bérházában, hol az üzlet mellett kétszoba-konyhás lakást is bérelhetett. De alig bútorozta be magát, mikor a berendezést s az üzletnyitást követ napokban már meg is kapta a behívó parancsot idközben mozgósított

13 ezredéhez. Így hagyott ott mindent, az üzletet bezárták, s leutazott a gyárvárosba, ahonnan néhány napos kiképzés után levitték a szerb frontra. A nyomozás, mely eléletére is aprólékos gonddal terjedt ki, az államügyész határozott kívánságára megállapította, hogy Ottó ebben a két esztendben, a háború kitöréséig, berlini tartózkodása alatt normális szexuális életet élt. Szerelmi ügyletei nem sokszor igényeltek mást, mint a nagyváros sötét utcáin gyelg hivatásos papnk olcsó jótékonyságát, kik között már ekkor jól ismert, s ereje és szépsége következtében dédelgetett gavallér volt, s akadt sok tanú, elvirult és meglepen jó memóriájú utcai szépségek, kik emlékeztek rá, és bizonyítani tudták, hogy Ottóval sokszor töltöttek együtt ebben az idben bizalmas órákat, de nem tudtak semmi meglept vagy szokatlant mesélni róla; nem ismerték különös vágyait, és sohasem követelt a nktl semmit, ami beteges hajlamokra engedett volna következtetni. A porosz államügyész, ki fontosságot tulajdoníthatott ennek a kérdésnek, több ilyen nt hallgatott ki részletesen arra, hogy nem tartozott-e Ottó a "korbácsolók" közé, nem óhajtotta-e ütlegelni ket "els vérig", s más ilyen kérdéseket intézett hozzájuk, amikre a nk, kiknél hamis szégyenérzetrl szó sem lehetett, kivétel nélkül tagadó választ adtak. Inkább nagyon egészséges, lehetleg húsos, kövér hölgyeket választott barátniül, kikkel rendszertelenül, de mindig sok örömmel és intenzitással közlekedett. Nem vallhatott egyebet róla a néhány cselédleány sem, kik ebben az idben Ottó önzetlen, személyes barátni közé tartoztak s az egyik, ki gyermeket kapott tle, bizonyos meghatottsággal beszélhetett csak a nagylelkségrl, amivel Ottó a gyermek járadékát szabályozta. De a mészárosmester egy távoli rokona is, egy már nem egészen fiatal varrón, ki a City egy nagy áruházának mhelyében dolgozott, s a család féltitkos közvetítése mellett félig-meddig már jegyben járt Ottóval, és mint kiderült, viszonya is volt vele, azt állította, hogy a férfi, ha csapodár természet is, de mindig jellemes és barátságos volt vele szemben. Ezek a vallomások, hangsúlyoznunk kell, mind a két esztendre, a háború eltt Berlinben leélt idre vonatkoztak csak; mert késbb, a forradalmi hónapokból s az azt követ békeévbl már egymásnak ellentmondó, zavaros és tudatlan tanúk léptek fel, kik, ha bizonytalanul is, de más értelemben vallottak. Ez a különválasztás Ottó életének két periódusa között, melyeket a háború szelt széjjel, fontos lehetett az államügyésznek, de minden kutatás Ottó eléletében csak enyhít adatokat hozott napvilágra. Ismersei és kollégái ebbl az idbl nem tudtak rendkívüli dolgokra visszaemlékezni. Mestere vallomása szerint jó munkás volt, pontos és megbízható. Az államügyész kérdéseire elmondta ez az ember, hogy soha erszakos tüneteket nem vett észre legényén, ami a mészárosok között, kik általában meglehetsen rabiátus emberek, ritkaság. Itt, az egyik esküdt kérdésére, a tárgyalás során kitértek a mészárosmesterség pszichikai rugóira is, s a mester bizonyos

14 vonakodás után elmondta, hogy gyakorta elforduló szenvedély a vágóknál az utálatos virtuskodás, amit a nagy vágóházak rendelkezései különben szigorral, de hasztalanul tiltanak, az ún. "véráldomás", ami nem másból áll, mint hogy a frissen leölt marha párolgó vérét néhány nagy korttyal fölisszák, még az állat rángatódzó testébl szívják magukba az undorító nedt, abban a régi és hagyományos hitben, hogy az növeli testi és fként szexuális erejüket. A tárgyalóterem idegenked moraja mellett az államügyész faggatni kezdte a mestert, ki növekv derültség közepette vallotta be, hogy régebben maga is elkövetett ilyesmit, de most már, elrehaladott éveiben nem érzi többé szükségét. De Ottó, folytatta, minden ugratás és biztatás dacára sem volt kapható soha erre. Különben is csak a legjobbat mondhatja róla, becsületes volt és türelmes s a két évben, míg nála lakott, s a három legényével egy szobában aludt, soha nem akadt baj vele. Ezek a megállapítások csak növelték a zrzavart, amit a homályos eset körül egészen eloszlatni sohasem sikerült. maga az els hónapokban semmi változást nem vett észre két élete között, különösen, mert a küls rugók is, melyeknek engedelmeskedett, ugyanazok maradtak. A háborút belülrl fogta föl, s minden, a környezet, a hang, az élet tempója és formája hozzájárultak a megnyugtató tudathoz, hogy a rendszer megy tovább s benne és vele, s talán csak térbeli eltolódásról lehet szó a sorsa körül. A rendszer most kitágult, kibontotta és csapkodta gépies, óriási vasszárnyait egy irtózatos hangár végtelen kupolája alatt, tehát a békés termelés dimenzióin messze túl, az egész földön megmutatkozott. Ezt nem fogta föl egészen, de ahol találkozott vele, természetesnek találta. Mindazok a hatalmak, amiket élete els pillanatától abszolútnak és kikerülhetetlennek megismert és elismert, az állam, az isten kegyelmébl való államf, a vallás, a haza, ami hozzá hasonló és rendeltetés egyedek szövetségébl állott egymás védelmére és a mások brére, fogalmi s távoli csillogása arcukról elvetették most a maszkot, közelebb léptek, s érthetbbek, parancsaikban és követeléseikben foghatóbbak lettek; az ideák, a bár betanult, de életének mégis egyetlen ideái most testet öltöttek és összefogtak egyetlen nagy parancs kiabálására, ami ellen öntudatában egy rezzenés sem tiltakozott.természetes emberi állapotnak érezte, hogy tömegben, amihez vér és nyelv szerint tartozott, egy ess mezn fekszik másfél méter mélyen a föld alatt, ás vagy lapátol, s idnként fegyverébl lövéseket ad le a ködös táj felé. A menetelésben, a fegyvertöltésben, az állásban és a pihenésben, a föladatokban és kivitelükben a rendszer régi tempója élt tovább, csak felfokozva, óriásiabban, gépiesebben és követelbben. Bséges ideje volt ilyenekre gondolni, mert az els hónapok diadalmas elrenyomulásában ezredének a hátvéd szerepe jutott, heteken át mozdulatlanul feküdtek egy sorszámmal megjelölt névtelen és ismeretlen pontján a földnek, s mögöttük a hegyek és elttük az erdk mind sorszám voltak csak, amiken k átkeltek vagy pihentek. Az életrl személyes tudata nem volt, s ezért a halálról sem: nem

15 tudta, hogy él, s így sohasem gondolhatott arra, hogy meg is halhat. Ilyen gondjai nem akadtak. Ezenfelül az a körülmény, hogy mozgatták t, vitték, országokon át, és letették valahol, ruházták és etették, st szórakoztatták, és cserébe semmi mást nem követeltek, mint hogy ne forduljon fel, csak éppen legyen, különös megelégedettséggel töltötte el. A gépek ütemes zakatolását, ami a rendszer régi s agyába és vérébe fölszívódott ritmusa volt, most fölváltották, nem, továbbcsinálták hangosabb s öntudatosabb ütemben a harci eszközök, amiknek fokozott lármájához csak a fülének kellett hozzászoknia - az értelmének, ami ezt a lármát ismerte és elfogadta, nem. Nagyon sokan voltak, és mind egyformák, s hogy a szürke zubbonyokban lépdel testek régebben milyen célokkal éltek, nem kérdezte most senki; s amit talán sokan emberi degradálásnak érezhettek, ezt a nivellálását a sorsoknak, föltétlen és megbékít demokráciának fogta föl, lelkesít egyformaságnak, s ha a zsidó ügyvédre nézett, akivel néhány hete test test mellett együtt feküdtek az árok tócsájában, nem tudott visszafojtani egy elégedett, kissé büszke mosolyt: itt mindenki vakondok volt a föld alatt; némelyik próbált még cvikkert hordani vagy könyvet olvasni, de estefelé mindenki tetvészkedett. Az sz vastag sárral dagasztotta be az utakat, s a köd heteken át néhány tépett barázdát hagyott meg csak a tájból, öt lépés térben az arcuk eltt. Az ágyúzás pergtzbe fejldött át, s most napokig odaragadtak tárnákban a földhöz, mint a férgek. A tisztek a gránátbiztos dekungokban* cigarettáztak, idegesen másztak az árkokon át, büntettek, vagy kutyaengesztel barátsággal bátorítottak. Hogy mirl van szó, még sokáig nem tudta. Egyszer módjukban volt felfejldni a mezn, néhány száz lépést rohantak elre a ködben, kétszer elsütötte a fegyverét, a gépfegyver kattogott eltte a homályban. Néhány perc múltán egy új árokban ültek, amiben sár, piszok, szennyes tárgyak között szerb hullák feküdtek. A hullákat kidobták maguk elé a szántóra, éjjel elföldelték, az új árokban berendezkedtek, s másnap reggel megtudták, hogy gyztek. Ezt senki nem értette, de a tisztek bort és szivart osztottak szét, s este meleg ételt kaptak. Mikor beszélgettek az eseményrl, néhányan megjegyezték, hogy halálveszedelemben voltak mindannyian. S mert valahogy ez eddig senkinek eszébe nem jutott, a megjegyzést általános csodálkozással és elképedéssel fogadták. Ottó különösen meglepdött, mert a halálveszedelembl sem az adott pillanatokban, sem elbb nem érzett semmit. Jólesett rohannia a hosszú, tétlen veszteglés után néhány métert, s a roham után fölfrissülve és megkönnyebbülten ült újra az árokban. Ilyenkor sokszor látott egy képet, ami maradó benyomással vésdött emlékébe, a teret a kaszárnya eltt, hol induláskor föleskették az ezredet; az ablakokban díszes és virágos közönség ült, k vadonatúj ruhákban álltak négyszögben a téren, hol egy emelvényrl a tábori lelkész intézett lelkesít beszédet hozzájuk, s megáldotta a zász-

16 * dekung (ném.): fedezék lót. A díszes ornátusú lelkész a halálról beszélt, ami a katona életének megdicsülése - ezt nagyon szépen mondta el, s Ottó teljesen megértette t, nem ugyan a halált, de valami díszes, fölemel és magasztos alkalmat, ami elször életében lehetséget nyújt neki, hogy kiemelkedjen a szürke standardból, s közel kerüljön a hatalmasakhoz, vagy legalább azok érdekldésére méltó lehessen egyszer. S ezt a lelkész mondta, s a tábornokok állottak körben, fekete ruhás urak és elkel hölgyek, a zene szólt, s mindebben az ünnepeltetésben neki is része volt; éppen ezek a hatalmak, ezek a dönthetetlen tekintélyek, az egyház és a föllebbvalók ünnepelték t, a senkit és semmit, már életében elképzelhet, gondolta kellemes megrendüléssel, mit fognak majd csinálni, ha miattuk, érettök meghalok... s egy ablakból virágot dobtak reá. Ez életének legfénylbb perce volt. Hogy néhány hét múlva a tisztek, akik ezekben a napokban maguk is elfogódott barátsággal kerülgették a legénységet, már kutyakorbáccsal jártak, ennek a szükségességét hamarosan felismerte és méltányolta; egy gyülevész népséget, amiben bátortalan, st gyáva emberek, kényes hivatalnokok, vaskalapos tanárok s másféle úri fajta is verdött össze, kik néhány órai menetelés után már levegért tátogtak, s a pergtz ideje alatt viaszos sárga arccal, üveges szemekkel bámultak maguk elé - ilyen és hasonló embereket csak kegyetlen szigorral, könyörtelen fegyelmezéssel lehetett megfelel önuralomra segíteni, s ezt a könyörtelen fegyelmet a tisztek fáradságot nem ismer buzgalommal ápolták is. És így ment minden, kattogó és jóles rendben; míg egy délután, október vége felé lehetett, rohamra kaptak parancsot. A táj fölött irtózatos, nedves, ködös csönd ült. Néha varjak szálltak át az árok fölött, hallani lehetett szárnyalásuk, s tompa, vijjogó károgásukat a ködben. A parancsot fél órával indulás eltt kapták. Hangtalan rendben állottak föl az árok során, kilométerhosszat ezt csinálta most minden ember a föld alatt, meghúzta hasán a szíjakat, megvizsgálta fegyverét, töltényt rakott be, s fölszegezte a szuronyt. Az utóbbi mozdulatot Ottó különleges, aprólékos gonddal végezte el. De munka közben szinte és nagy csodálkozással vette észre, hogy a keze reszket. Ezen módfelett meglepdött. Nem érzett semmit, s tudatában, ami kikapcsoltan s üresen hevert benne, egy gondolat szikrája sem fénylett. S a keze mégis reszketett. Most megkísérelt gondolkozni, mert másféle tünetek is jelentkeztek hirtelen, valami görcsszer szorulás facsarta meg a hasát, s szaporán, aprókat kellett nyelnie. Rendszeresen és nyugodtan akarta összeszedni az okokat: most rohamra megyek, gondolta, itt szemben feküsznek a szerbek, azokat kell

17 kipusztítani az állásaikból. Ugyanekkor eszébe jutott, amit már napok óta suttogtak, hogy az ellenség is rohamra készül, s valószínleg egyszerre indulnak majd egymás felé, és szuronytusára kerül majd sor. Sok gyöngédséggel nézte a szuronyt, ami zsírosan, a vadonatúj acélholmik kékes árnyalatával fénylett. Olyan volt, mint egy vágókés. Ilyen késekkel kellett felvágni a barmok hasát. Mikor ez eszébe jutott, tompán, félhangosan felnyögött. A világképben az összefüggés föllángolt eltte mint egy robbanás. Én mészáros vagyok - gondolta, dadogva a hirtelen fölismeréstl -, a szomszédom is mészáros, mind mészárosok vagyunk, s a barmoknak föl kell vágni késsel a hasát. Mészáros - kés - has... - a vonal primitív és egyszer volt. Élete ebben a pillanatban nyert értelmet. Fölvágni a barmok hasát, gondolta lelkesedve, mindenkinek a hasát fölvágni a... itt megakadt... a hazáért. Késbb kijavította magát: és a császárért. De a hasában facsart a szorítás, és a keze még mindig reszketett. nem félt, ezt tudta, de a hasa félt, egészen külön tle, gyáván és görcsökben vonaglott. S a kezei is féltek. Az egész olyan, iparkodott megnyugtatni magát, mintha hajnalban bemennék a vágóba. A barmok jönnek, s én letaglózom ket. Nem történhet semmi bajom. Ezt a "nem történhet semmi bajom"-ot, ezt késbb, a roham közben is, de akkor már hangos ordítással mondta magának. Elzleg halálos csöndben figyeltek, is, társai is, a táj is. Az ágyúzás már délben elhallgatott. Gyorsan sötétedett. Akinek órája volt, azt nézte. Mikor a mutató a tizenketthöz ért, messze elttük, a kígyóárok vége felé magnéziumos fény rakéta vágta föl magát a homályba. Ebben a pillanatban gyenge morajlás, emberordítás indult az árokban, mit rögtön követett a gépfegyver kattogása, míg az ordítás mindenki torkához elért, s Ottó egy hurrát hallott a torkából elbuggyanni, idegenül, mintha nem is kiáltaná. Akkor már kint álltak a sáros, agyagos földön, körülötte bukdácsoló alakok szaladtak guggolva elre, a köd vastagon ragadt kezein és ruháján, a sárban ügyetlenül lépett súlyos bakancsaival, s felstestét elrehúzta a fegyver. Szaladni akart, de lábai nem engedelmeskedtek, néhány ügyetlen lépést tehetett csak és megtorpant. Ez a mozdulat, ez a megállása a lábaknak, a testnek, ez a meggyökeresedése a fizikumnak ismers volt neki: így torpantak meg a marhák, melyeket vágásra hajtottak, a bokszok ajtajai eltt... De akkor puskatussal gerincbe vágták, hátranézett, egy rmester zilált arcát bámulta egy pillanatig, csodálattal, mintha tükörbe nézne. Erre futni kezdett. A ködben nem láthatott mást, csak elrenyújtott kezeit és a gépfegyvert. Most már az egész mez ordított, a gépek, a láthatatlan emberek, a köd is ordított és lábai alatt a nehéz föld. S egyszerre egész teste ordítani kezdett. A ritmus megint a kezeiben volt, ahogy a barmot ölni kell, már helyesen fogta a szuronyt, lendületre és döfésre alkalmasan, a régi lendülettel. Ez a lendület vitte. A köd megsrsödött, magva lett, ebbe a magba beleszúrt. A kés puhán szaladt, aztán elnehezedett, valami húzta a földre a fegyvert s utána t, egy meleg testre esett, és

18 két kéz hadonászva zubbonyába kapott. Így feküdtek egymáson, test a testen; szakállas idegen arcot látott, két csukott szemet. Egy id múlva tántorogva felállott. A bajonettet kihúzta a testbl, szórakozottan nézte, s aztán, talán hogy letisztítsa, beleszúrta a földbe. Mikor visszahúzta, fölszakított a földbl egy darabot, s véres és sáros volt a kés. Akkor futott tovább. * V. helységbe, aminek rövid, sok mássalhangzós szerb neve mint valami szenvedélyes dühkitörés csengett, hajnalban vonultak be, s a hírre, hogy a városkában franktirrök* pusztítanak, kik az elfutárokra a zsalus ablakok mögül lövéseket adtak le, a tisztek szabad prédára adtak engedélyt, s bizalmasan kiszivárgott az a hír is, hogy foglyokra nincsen szükség. Ennek az instrukciónak megfelelen, indulás eltt néhányan feltzték a bajonettet. Ottó is. Ekkor már híres volt róla, hogy kézitusában verhetetlen. De amit V-ben mvelt - ugyan itt nem éppen fegyveres ellenfelekkel, csak elvadult és gyámoltalanul jajveszékel parasztokkal akadt dolguk -, arról legendákat beszéltek, s legteljesebb mértékben kivívta följebbvalói elismerését. A V.-i bevonulás után káplárrá léptették el, és felterjesztették a vaskeresztre. De a véletlen úgy hozta magával, hogy a kitüntetést, amivel akkor még szkösen bántak, csak késbb kapja meg, másfél év után, a Marne mellett, mikor már rmesteri rangban harcolt, s ezredén túl a környez csapatszárnyakban is jól ismert legény volt, nem annyira magasabb értelemben vett katonai képességei miatt, ha szabad magunkat egyáltalán így kifejezni, hanem könyörtelen készsége következtében, aminek a Marne-nál, s azeltt, a belga városokban, hová gyztesen bevonultak, hírhedt hasznát tudta venni; halálraítélt falvak gyökeresebb és alaposabb "átdolgozásához" kevesen értettek úgy, mint. Így jutott mégis a kitüntetéshez, a háború második évében, különösen szerencsés körülmények között. Ez eseményekben gazdag háborús életének egyik jelents epizódja után * franktirr (fr.): idegen megszállók ellen harcoló francia szabadcsapat tagja történt; egy flamand tanyán, hol néhány paraszt eleséget dugott el a rekviráló idegen katonák ell, s gyermekeiket és asszonyaikat egy pincébe rejtették, hová, mikor a büntetexpedíció Ottó vezetésével keresni kezdte ket, maguk is bezárkóztak. A pince vasajtaját Ottó kézigránáttal nyitotta fel, s a bombázás ideje alatt a föld alatti helyiségbl olyan fülsiketít állati vonítás, gyerek- és asszonyhangok eszels bgése s férfiak rekedt hadarása csapódott fel, hogy az épületet körülálló különítmény tagjai meghökkent arcokkal tudták csak hallgatni a huszonöt-harminc emberi hangnak e pokoli, minden fegyelmezett hangskálából kivetkzött sikolyait. Mikor a vasajtó felpattant, s Ottó három társával belépett az üregbe, az ordítás egy pillanatig ersödött még, aztán egyre szakadozottabb és

19 szórványosabb, gyöngébb s végre egészen halk lett, egy gyereksírás maradt csak vissza belle, ami vékonyan vitte az elz hangok szólamát tovább, s aztán az is megsznt. Késbb, mikor Ottó újra megjelent a tanya udvarán, a pincében tökéletes volt a csend. Ezt követen felterjesztették másodszor is a vaskeresztre. Hetekig nem jött válasz. Míg egy napon, mikor állásuk új csapatmozdulatok következtében mélyen eltolódott a front mögé, a tisztek izgatott és ünnepélyes sürgöldéssel kezdték rendezni a századokat, a régi s elfelejtett kaszárnya-elírások megint életbe léptek, gombokat pucoltak, cipt fztek, s délutánra szabályos kockákban állott föl az ezred, hosszú idn át mozdulatlan várakozással; a zászlós, a dobos, a kürtös elhelyezkedtek a századok eltt, a tisztek tornisztereibl* elkerültek a fehér kesztyk s a monoklik. Úgy álltak ott, egy erd mentében a fölvájt mezn, mint a kaszárnyaudvaron nagy gálanapokon. S amikor a távolban, az országút kanyarulatánál, négy gépkocsi tnt fel, két fekete elöl s nyomában két óriási szürke, félhangos vezényszavak kattogtak végig a századon, s a csapatok cövekbe merevedtek. A zászlók meghajoltak, a dob pergett. A két fekete autó begurult a tisztásra, porköpenyes generálisok szállottak ki, az ezredes, két idsebb r- * torniszter (cseh): katonai hátizsák nagy, egy kapitány futólépésben indultak az érkezk elé, s feszes, katonás állásban tisztelegve üdvözölték ket. Majd az érkezettek is sorfalat alkottak, s így várták a rögtön nyomukat követ két másik autót, az elsbl tisztek ugrottak ki, és siets mozdulattal feltárták az utolsó, vagonszeren nagy túraautó ajtaját. Egy szárnysegéd karjánál fogva segített kilépni egy alacsony termet, hegyes poroszsisakos, szürke tábornoki köpenybe öltözött embert, s most percekig tisztelgt fújtak a kürtösök. Az egész csoport elindult a tisztáson, elöl a szürke köpenyes, kissé meghajlott járású tiszt, nyomában a négy vezérkari adjutáns, leghátul az ezredes és kíséri. Szótlanul és sebesen léptek el a csapatok mozdulatlan arcéle eltt, az emberke egyik hátrarejtett karját idnként elvonta köpenye alól, s az egyes századok tisztjeinek hangtalan üdvözlését fogadva szalutált. Késbb fölállottak a tisztás közepén. Az rnagyok egyike, a vezérkari tisztek intésére, egy fehér lapról néhány tucat nevet olvasott fel, köztük Ottóét is, s az így kijelöltek tisztjeik utasítására a front elé léptek, ahol továbbra is szoborszer "vigyázz"-ban várakoztak. A kistermet ember elindult feléjük, mellette szárnysegédje egy bársonyládikával, amit aranykoronás monogram ékített. Ettl a szárnysegédtl vette át az érmeket, gyakorlott és feszes mozdulattal tzte a kijelöltek mellére, s néhány szót intézett hozzájuk. Mikor Ottó a sorban közeledni látta, talán két ember lehetett még eltte, csak erfeszítéssel tudott legyzni egy egész testében induló reszketést. Behunyta

20 a szemét, majd fölnyitotta, s az emberke most eltte állt. De a képmáshoz, amit róla ismert, ez az arc, ami fél méter távolban rémlett most szeme eltt, csak kevéssé hasonlított. A bajuszviselet ismers volt ugyan, de az arc ráncos, öregemberes, apró és keszeg vonásokkal; a szemek idegesen hunyorítottak. Könny levendulaszag áradt a jelenségbl, s lakkcsizmái és vörös nadrágja villogtak. Egy kéz nyúlt feléje, egy szürke kesztys kéz, s a mellén babrált egy pillanatig. Aztán érezte, hogy ez a kéz könnyedén, kétszer a vállát érinti. A jelenség a vállára veregetett. Vékony és fakó hangot hallott, ami ezt mondta: "Jól csináltad a dolgodat, fiam." A dobok veszekedetten peregtek, a zászlók derékszögben hajoltak, s a kürtös kifújta a lelkét. Ottó körül lassan forgott a táj. A jelenség már odébb járt, de a levendulafelh még itt úszott nyomában. És most, hogy megtörtént, s elismerték a mesterségét, nyilvánosan, hallatlan nyomatékkal, s olyan valaki ismerte el, kinek a véleménye nem trt ellentmondást, alázattal nézett a földre, s eltelt hálás odaadással a nagy jutalmazó iránt. Éjszakánként látta az ideges szemeket, s hallotta a fakó hangot, ami feléje kiáltja: "Jól csináltad a dolgodat, fiam" - én, mondogatta, a mészáros, jól csináltam a dolgomat. Értek hozzá. A háborút mint változatlanul kitn katona, két könny sebesüléssel harcolta végig. A felbomló front els forradalmi csapataival tért vissza Berlinbe. Ott minden segítette, hogy a régi egzisztencia fölvételét, minek föladataira, gondjaira és örömeire csak mint homályos és jelentéktelen árnyékéletre tudott visszagondolni, kibúvókkal és ürügyekkel elodázhassa. Számadással nem tartozott bár senkinek, s régi ismersei tunya örvendezéssel ha fogadták is, amennyire az idk nehézsége engedte, hogy az emberek saját gondjaikon túl mások iránt is érezzenek valamit, de az egykori kapocs elpattant, s nem is iparkodott újra összeigazítani. Berlin akkor hónapokon át üres kezekkel és bomlott lüktetéssel futott, a gépekben meglazultak a srófok, emberek feküdtek az utcán és bámulták az eget, kik néhány hónap eltt a fegyelem korbácsa nélkül el sem tudták volna képzelni az életüket. Ottó, mint olyan sokan, kik visszajöttek, idegen világot talált, amiben bizalmatlanul kereste a helyét, ismersöket, kik megöregedtek vagy gyanakvó és kapzsi szomjúsággal vetették magukat az új áramlatba, s a csorda mindenestül éhesen legelte a romok közül kiütköz új életet. Egészen új szavak kerültek forgalomba, amiket mindenki, egyik dühvel, a másik lelkesedve kiabált, s valami rendszertelen és szervezetlen formában folytatódott a háború még egy ideig az utcákon, hol torlaszok mögül ltték egymást fegyelmezetlen csapatok, házakat ostromoltak, hadisarcot vetettek ki a bankokra és kereskedkre, majd a másik oldalon pincében végezték ki foglyaikat - az egész zrzavaros csetepaté, amit forradalomnak neveztek, az szemében jelentéktelen, utolsó hullámverése volt csak a nagy viharnak, s az egésznek nem tulajdonított különösebb