Megegyezés. Magyarország megújításának lehetséges irányáról

Átírás

1 Megegyezés Magyarország megújításának lehetséges irányáról Az alábbi írás javaslat Magyarországnak arra, hogy merre menjen a következő években. Cselekvést szolgáló terv, de több annál. Azt is bemutatom, milyen gondolkodás, értékválasztás húzódik meg az egyes intézkedések mögött ősze, az akkor 48 pontban összefoglalt kormányzati cselekvési terv bejelentése óta azt képviselem, hogy a szerkezeti átalakítások mellett a hangsúlyt egyre inkább a társadalmi kultúra megújítására kell helyeznünk. Ennek folytatásaként szerveztük mondanivalónkat 2008 elején a munka, tudás, tulajdon értékei köré. A most közreadott javaslatok ezt a folyamatot viszik tovább. A következőkben a reformpolitika folytatása mellett fogok érvelni. Nem kevesebbet, hanem többet szeretnék javasolni, mint amit eddig tettünk. Többet, bár másként. Tehetem, mert az elmúlt két év megteremtette annak a lehetőségét és szükségességét, hogy a rendszerváltozás után csaknem két évtizeddel újra feltegyük magunknak a kérdést: milyen Magyarországot szeretnénk. Az én válaszom ezzel az írással kezdődik. Hadd induljak egy rövid számvetéssel! Sokszor leírt és elmondott okok miatt 2006 után nem lehetett folytatni az ezredforduló óta követett politikát, a kiigazítás elkerülhetetlenné vált. Az elmúlt két évben megtettük, amit meg kellett tennünk, az egyensúly küszöbére kormányoztuk az ország gazdaságát. Kormányfőként és a Magyar Szocialista Párt elnökeként is köszönettel tartozom mindenkinek, akik viselték a terheket, helytállásuk, sokak támogatása nélkül ma nem tervezhetnénk a jövő tennivalóit. Az államháztartás hiánya a GDP %-ában 11,6 (kiigazítás nélkül) - 2,4 kiigazítás 9,2 5,5 4,0 3,2 2,7 2, /39

2 A korrekció csak hosszabb távon megtérülő befektetés, miközben igaz, hogy rövid távon jelentős társadalmi, politikai árat követelt. Lelassult a nemzeti jövedelem növekedése, egy évig csökkentek a jövedelmek és a nyugdíjak, elszaladt az infláció. Az egyensúlyteremtés folyamatában lehetőségünk határáig óvtuk a legnehezebb helyzetben élőket, a terhek nagyobb felét a magasabb jövedelemmel rendelkezők viselték. A jövedelmek vásárlóértékének alakulása (a évi %-ában) 145,0% 142% 140% 142% 140,0% 135% 135,0% 130,0% 125,0% 124% 124% 131% 135% 129% 130% 120,0% 115,0% 114% 119% 123% 110,0% 105,0% 110% 100,0% tervezett nyugdíj és nyugdíjszerű ellátások vásárlóértéke reálbér Az államigazgatásban, az oktatásban és különösen az egészségügyben kezdeményezett szerkezeti átalakítások rengeteg konfliktust is okoztak. A politikai viták egy része elhagyta a demokratikus alkotmányos kereteket, a szélsőjobboldali radikalizmus soha korábban nem látott erővel és erőszakkal, az ezt lehetővé tevő háttértámogatással jelent meg a közéletben és az utcákon. Idén tavasszal felbomlott a kormánykoalíció, májustól mi, szocialisták önállóan kormányzunk. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy az idei év már egy sor fontos eredményt hoz. Javulnak a növekedési és inflációs adatok, az áraknál gyorsabban emelkednek a bérek és a nyugdíjak, autópályák épülnek, iskolákat, kórházakat, város- és faluközpontokat újítunk meg /39

3 A GDP éves növekedési üteme ,2 3,9 3,4 3,5-4 kb.4 2,9 2,6 2,4 1,7 1,3 1,7 1,5 kb. 2 kb Magyarország EU 15 Akkor most túl vagyunk a nehezén? Ami a korábbi, rövid távú kihívásokat, kockázatokat jelenti, azt mondhatjuk, hogy igen. Hiszen nincs szükség további fájdalmas költségvetési kiigazításra, mi több, a nagy állami rendszerek átalakítása, a szerkezeti reformok sorában sem várnak ránk mély konfliktusok sokaságát előidéző döntések. A régi viszonyok lebontása helyett egyre inkább az építkezésen van, lesz a hangsúly. De a sok tekintetben kedvező kép mögött hosszabb távú kockázatokra figyelmeztető, széles körben jól ismert jelek húzódnak meg. Ezek közül a leginkább figyelemre méltóak a régiónk átlagánál alacsonyabb gazdasági növekedés és foglakoztatás adatai. Az elemzések többsége szerint ezek esetében nem rövid távú, úgynevezett konjunkturális problémával állunk szemben. Azaz nem csupán a költségvetési kiigazítás egyszeri sokkhatása vagy például európai exportpiacaink időleges beszűkülése áll a kedvezőtlen adatok mögött. Mélyebb és összetettebb kihívással kell szembenéznünk /39

4 11,0 GDP évenkénti növekedési üteme a visegrádi országokban (az előző évi %-ában) 10,4 9,0 7,0 5,0 3,0 4,9 4,2 5,2 4,1 4,4 4,2 4,8 4,1 3,9 1,3 6,5 7,0 5,3 4,7 2,4 6,2 5,0 3,4 1,0-1, Magyarország Csehország Szlovákia Lengyelország Az ehhez szükséges elemzések során számtalan ellentmondásról, nehézségről és gyengeségről is fogok írni. De hogy ez ne legyen félreérthető vagy félremagyarázható, röviden hadd tisztázzak valamit. Minden gyötrelmünk és nem felejthető nemzeti tragédiáink mellett történelmi perspektívában sikeresnek látom Magyarországot. Demokratikus viszonyaink, a hétköznapok biztonsága, jövedelmeink nagysága, oktatásunk, egészségügyünk, közlekedési-, távközlési- és informatikai hálózataink fejlettsége és még jó néhány hasonló jellemző számbavétele alapján a földkerekség mintegy harmincharmincötödik legfejlettebb országa vagyunk. Szabad, független, demokratikus államként tagjai vagyunk a világ legerősebb politikai, biztonsági, gazdasági szövetségének, az Európai Uniónak és a NATO-nak. A napi gondok mellett mintha elfelejtenénk, hogy évszázadokon keresztül sok millió magyar csak álmodott arról, amit a XX. század végére elértünk. Van rá okunk, hogy szeressük és becsüljük ezt az országot, büszkék legyünk arra, amit elért. Csak ezt nem feledve állhatunk neki tisztességgel gondjaink felsorolásának, kritikáink megfogalmazásának. De még valamit előrebocsátok: ennek az írásnak nem célja, hogy az elmúlt évek kormányzásának eredményeit taglalja. Nem törekszem továbbá egyrésztmásrészt fogalmazásra sem. Amikor kritizálni fogok, az nem jelenti azt, hogy nem látom sikereinket, kormányzásunk pozitív következményeit. Dehogynem. Mivel azonban a tennivalókról kívánok szólni elsősorban, ezért a megoldásra váró gondokból, nem pedig a korábbi időszak eredményeiből kell kiindulnom. Mitől versenyképes egy ország? A hosszabb távú társadalmi-gazdasági versenyképesség, a gazdasági növekedés kérdéseit könyvtárnyi irodalom tárgyalja. Időnként egymással is vitatkozó /39

5 elméletek próbálnak választ találni arra a kérdésre, hogy mi dönti el, melyik ország tör előre a nemzetek közötti versenyben és melyik marad le. A sikert magyarázó elméletek sorából egyetlenre szeretnék utalni. Arra, amelyik ugyan elismeri olyan tényezők fontosságát, mint például az adózás, az igazságszolgáltatás vagy éppen az oktatás, de ezt megtoldja még valamivel. Azzal, hogy ezek a tényezők nem önállóan hordozói vagy okai a versenyképességnek, hanem már maguk is csak következmények. Méghozzá az uralkodó társadalmi, közösségi és egyéni mentalitás, kultúra következményei. Azaz annak, hogy milyenek vagyunk, miként gondolkodunk, milyen értékeket vallunk. Ezek döntik el, hogy milyen szabályokat alkotunk, milyen intézményeket teremtünk, hogy milyen lesz az iskolarendszerünk, az egészségügyünk vagy éppen az igazságszolgáltatás. Ebből persze azt a következtetést is levonhatnánk, hogy akkor nincs mit tenni, hiszen rövid távon aligha lehet érdemben átalakítani a társadalmi kultúrát. Szerintem ez hibás következtetés. Ezzel szemben azt gondolom, hogy az előzőekben leírtakból két dolog következik. Először az, hogy az uralkodó társadalmi kultúrától függetlenül nem lehet tetszőlegesen alakítani az intézményeket és a szabályokat, és nem lehet például a máshol, más kulturális közegben jól bevált recepteket egyszerűen importálni. Másodszor pedig ha sikeresebbé szeretnénk tenni Magyarországot, akkor olyan programot kell megvalósítanunk, amely hatással van a társadalmi szereplők, az emberek, az intézmények, a vállalatok érdekeltségére, döntéseire, végső soron pedig értékválasztásukra, ha úgy tetszik: a magyar társadalmi kultúrára. Azt senki nem vitatja, hogy egy ország gazdasági sikerességét alapvetően befolyásolja, hogy milyen a kockázatvállaláshoz, a vállalkozáshoz, az egyéni kezdeményezéshez és sikerhez fűződő társadalmi viszony. Vannak nemzetek, amelyek vállalkozó kedvűek, versenyorientáltak, mások inkább tartózkodóak. Ami bennünket, magyarokat illet, mi inkább a második csoportba tartozunk, mi több, nem egyszer némi előítélettel is fűszerezett gyanakvással fordulunk az üzleti világ felé. Anélkül, hogy hosszú történelmi, szociológiai, társadalomlélektani elemzésbe merülnénk, érdemes egy-két rövid megjegyzést tennünk. Az üzleti élettel kapcsolatos gyanakvás nem új keletű jelenség. Jól ismert az a XIX. század végi, XX. század eleji ki nem mondott társadalmi egyezség, mely a történelminek mondott magyar középosztályok és a nem magyarnak számító, de emancipálódó és gyorsan polgárosodó csoportok, köztük is elsősorban a magyarországi zsidóság között köttetett. Eszerint a történelmi magyar középosztály képviselői fenntartották jogaikat az államélet csaknem kizárólagos irányítására, a politikai képviseletre és az államigazgatásra, miközben az üzleti élet kulcspozícióitól távol maradva, azokat átengedték a döntően nagyvárosokban élő nem magyar, /39

6 hanem osztrák, német, cseh és zsidó üzletembereknek. Mi tagadás, az uralkodó társadalmi mentalitás szerint tisztességes magyar úriember nem üzletelt. Erre a társadalmi-kulturális örökségre következett a szabad üzleti tevékenységet korlátozó, tiltó kommunizmus négy évtizede. Nyilván nem független ezektől az előzményektől, hogy a rendszerváltozást követően is fennmaradt a magántőkével, az üzleti élettel kapcsolatos negatív attitűd, mi több, ez önálló politikai karakterképzővé vált egynémely párt politikájában, köztük és elsősorban a Fidesz retorikájában és magántőke-ellenes akcióiban. Nincs egységes európai versenyképességi modell. A II. világháború után három viszonylag tiszta képlet jött létre: az angolszász, a skandináv és az úgynevezett Rajna menti, ez utóbbi a kontinens közepén, a német-francia nyelvterületen. A nyolcvanas-kilencvenes évek nagy világgazdasági átalakulását, átrendeződését kísérő válságokra az angolszász és a skandináv modell önmaga megújításával sikeresen válaszolt, az e modellt alkalmazó országok ma is a legversenyképesebbek közé tartoznak. A Rajna menti modell az alapját képező tripartit rendszer jelentős meggyengülésével lassan elvesztette modellszerűségét, Németország, Ausztria és Franciaország egyre több nemzeti sajátosságot viselő saját utat jár. A két ma is sikeresnek mondható modell részletes összehasonlítása helyett itt csak alapsajátosságaikra utalok. Az angolszász modell máig őrzi a XIX. század végi liberalizmus örökségét. Az erős állampolgári, civil és piaci autonómiák magas fokú egyéni felelősséggel párosulnak. Az állam gazdasági beavatkozó szerepe visszafogott, az alacsony adókkal korlátozott terjedelmű és minőségű közszolgáltatás jár együtt. Az alapvető gazdasági-társadalmi koordináció a verseny. A skandináv modell mögött felsejlik a faluközösségi föld- és erdőtulajdon történelmi hagyománya, ebből fakadóan az együttműködés régmúltból hozott kultúrája. A modern skandináv állam aktív gazdaság- és társadalomszervező erő maradt, a polgárok elfogadják és igénylik az állam kiterjedt közszolgáltatásszervező és -nyújtó szerepét, annak fenntartása érdekében készek magas adókat fizetni. A verseny mellett a jellemző gazdasági-társadalmi koordinációs forma a bürokratikus koordináció és a kölcsönösség alapú szolidaritás /39

7 Az állami kiadások és bevételek a GDP %-ában 2007-ben 52, ,4 36,7 Svédország Írország Állami kiadás Állami bevétel Ezek a modellek nagyon is hasonlítanak egymásra abban, hogy végül is felvették a globalizáció által eléjük hajított kesztyűt, gazdaságaik nyitottak, piacaik fejlettek, ugyan nem azonos módon, de az uralkodó gazdaságpolitika alapvetően szabadelvű, ha úgy tetszik liberális. Sőt az is igaz, hogy mindkét modell a rá jellemző sajátosságokhoz igazodó erős állampolgári tudatosságot, civil részvételt, valamint erős, jól működő állami intézményrendszert feltételez. Arról meg természetesen szó sincs, hogy mondjuk az angolszász modell önmagában konzervatív, a skandináv pedig szociáldemokrata lenne. Mint korábban hangsúlyoztuk, az egyes társadalmi-gazdasági modellek az uralkodó társadalmi kultúra intézményes megjelenései. Tehát csak az egyes modelleken belül van értelme és lehetősége a jobb- és baloldali árnyalatok megkülönböztetésének. A két imént említett modellhez nem kötődő európai országok évek óta versenyképességi gondokkal küzdenek, közülük nem egy végül átvette az angolszász modell jó néhány elemét. Egykulcsos adórendszert vezettek be és szűkre legalábbis a korábbinál szűkebbre szabták a közszolgáltatásokat. Mindezek nyomán meglódult a gazdasági növekedés, ugyanakkor jelentősen növekedtek a társadalmi feszültségek /39

8 Az állami kiadások és bevételek a GDP %-ában 2007-ben néhány újonnan csatlakozott országban 38,0 38,0 35,6 34,3 33,7 36,9 36,9 36,9 34,4 34,7 Lettország Litvánia Észtország Románia Szlovákia Állami kiadások Állami bevételek Talán nem véletlen, hogy elsőként azokban az államokban sikerült bevezetni az angolszász modellnek ezt a kontinentális változatát, amelyek a 90-es éveket követően nyerték vissza függetlenségüket, vagy teljesen újonnan jöttek létre. Ezekben az államiságukat újonnan vissza- vagy megszerzett államokban nyilvánvalóan nem létezhetett erős szociális érdekvédelem, a leggyengébbeket is védő, mélyen beágyazott, szervezett társadalmi szolidaritási háló, így aztán a többség a visszaszoruló jóléti ellátás terheit az önmagát csak kevéssé megvédeni képes kisebbségre háríthatta. Más oldalról az sem véletlen, hogy erős hagyományokkal rendelkező szociális piacgazdaságokban eddig sehol nem vezették be az egykulcsos adót, a jóléti ellátások radikális visszafogása terhére nem szűkítették a szociális ellátásokat. Nem kétséges ugyanis, hogy ezen országokban aligha lehetne megszerezni a társadalmi, politikai többség ilyen döntésekhez szükséges támogatását. A magyar öszvér Talán nem felesleges hangsúlyozni, hogy itt nem szimpla adóvitáról van szó. A felszínen megjelenő adóvita mögött ugyanis valójában a társadalmi modellválasztás kérdése húzódik meg. Egészen pontosan az, hogy a parlamentáris demokrácia, a szociális piacgazdaság keretei között mit gondolunk arról, hogy kinek mi a felelőssége, a kötelessége és kit milyen jogok illetnek meg. Tehát mi a dolga az államnak, a családoknak, az embereknek. Az emberek többsége érthető módon nem a költségvetés tanulmányozásával tölti hétköznapjait. Természetes, hogy nem látják át az állam működésének részleteit, nem ismerik ki magukat a költségvetésben, nem tudják, hogy milyen /39

9 összefüggés van az általuk fizetett adók és az állam által számukra nyújtott szolgáltatások között. Akinek módjában áll, az vásárlóként, fogyasztóként megtanult recept szerint igyekszik optimalizálni a helyzetét, a lehető legkevesebb adót fizeti be, és a lehető legtöbbet igényli az államtól. Létezik egyfajta illúzió is, mely szerint az államnak van pénze, csak akarat kérdése, hogy mire és mennyit költ. A demokratikus állampolgári magatartásban jogok és kötelezettségek összekapcsolódnak. Az állam csak akkor cselekvőképes, csak akkor tudja óvni, védeni, szolgálni polgárait, ha ők készek az állampolgári együttműködésre, az állam fenntartására. Ez utóbbinak nyilvánvalóan része az adófizetési kötelezettség teljesítése. Bármennyire triviális, mégis érdemes hangsúlyozni: az állam nem tud többet tenni polgáraiért, mint amennyit polgárai tesznek a nemzetért. Ez az elv a fiatal demokráciákban, így nálunk, Magyarországon is majdnem feledésbe merül. Ennek nyomán az állampolgári kötelesség teljesítése és a jog gyakorlása elválik egymástól, ennek következtében pedig megbomlik a nemzeti közösség belső teljesítmény-, szociális- és felelősség-egyensúlya. Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk hozzá, hogy mi, politikusok is hozzájárulunk ahhoz, hogy fennmaradjon ez a gondolkodás és magatartás. Jól ismert politikai fogás, amikor úgy ígérünk több szociális támogatást, hogy nem beszélünk arról, ki fizeti meg ennek árát többlet adófizetéssel, vagy eddigi támogatásának elvesztésével. Ennek az illúziókeltésnek tükörképe, amikor úgy ígérünk adó- és járulékcsökkentést, hogy nem mondjuk meg, ennek következtében kinek fog kevesebb jutni a tortából, kinek fog hiányozni az így elmaradt bevétel. Az elmúlt hat évben a kormányzó pártok nem egyszer estek ilyen hibába. A politikai megtévesztés minősített esete, amikor kevesebből még többet is ígér valaki, miként ezt tette a Fidesz 2006-ban, amikor egyszerre kívánta csökkenteni a társadalombiztosítási járulékot, ugyanakkor növelni a nyugdíjakat. Ami mostanában Magyarországon adóvitaként jelenik meg, arra is igaz, amit korábban mondtunk, azaz hogy mögöttes, rejtett tartalma szerint nem adókról, hanem gazdasági-társadalmi modellről szól. Ez akkor is így van, ha erről szinte senki nem beszél(t) világosan. Modellvita helyett legtöbb esetben sejtetés, jó-, vagy éppen rossz-szándékú illúziókeltés zajlik. Mindent összevetve azt gondolom, hogy Magyarország jelenleg a gazdasági, társadalmi és politikai egyensúlytalanság nem termékeny állapotában van. Mellőzve most a párt- és hatalompolitikai utalásokat, az a véleményem, hogy a társadalmi, gazdasági egyensúlyhiányt végső soron a modellválasztás lassan két évtizede húzódó, mára akuttá váló bizonytalansága okozza. A rendszerváltozás óta eltelt csaknem két évtized egymást váltó politikai kurzusai csak annyiban különböztek egymástól, hogy vagy az angolszász modell /39

10 irányába kívántak elmozdulni, vagy konfliktuskerülő és illúziókeltő módon, azaz fenntarthatatlanul vegyíteni kívánták az angolszász és a skandináv modell előnyeit. Mára újra kialakulni látszik egy hamis konszenzus, mely szerint lehetséges egy sajátos, torz modellt alkotni, amely a skandináv modell széles körű társadalmi szolidaritását, kiterjedt és magas színvonalú közszolgáltatását vegyíti az angolszász modell alacsony adóterhelésével és állami újraelosztásával. Ilyen öszvér márpedig nincs. Ami nem lehetséges... Svéd állami kiadások és az ír bevételek a GDP %-ában 52,6 Különbség: - 15,9 % 36,7 Svéd kiadás Ír bevétel Az igazi kérdés tehát az, hogy a mai társadalmi, gazdasági, politikai egyensúlyhiányra milyen átfogó társadalmi-gazdasági modell választásával reagálunk. Társadalmi és gazdasági pillanatkép Mielőtt továbbmennénk, vegyünk számba a gazdasági és társadalmi állapotunkról tudósító néhány fontos jellemzőt. A magyar gazdaságot miként a kiegyezést követő boldog békeidők nagy fellendülésének korában a 90-es éveket követően is alapvetően a külföldi tőke modernizálta. Ennek jól ismert, egész régiónkra érvényes, bizonyos tekintetben történelmi okai mellett van egy inkább csak ránk jellemző magyarázata is. Lengyelországot leszámítva nem volt még egy olyan ország, amely hozzánk hasonlóan alig elviselhető eladósodottsággal érkezett a rendszerváltozás küszöbére. Így aztán a 80-as évek elejét követően, ben már másodszor fenyegetett bennünket pénzügyi államcsőd, melyet Bokros Lajos sikeres /39

11 kiigazítási programjával lehetett csak elkerülni. A program egyik fontos eleme egy átfogó, piacelvű privatizációs program végrehajtása volt. Ennek eredményeként a magyar gazdaság jelentős hányada, benne a stratégiai ágazatok vállalatainak többsége is külföldi kézbe került, a bevételekből pedig sikerült konszolidálni az állam pénzügyi helyzetét. A hozzáadott érték megoszlása tulajdonosi szektorok szerint 100% 90% 80% 70% 41, ,9 48,8 49,3 60% 50% 40% 5,2 10,4 21,1 22,3 24,3 30% 20% 10% 53,3 39, ,4 0% közösségi külföldi hazai magán A külföldi tőke nagyrészt modernizálta a gazdaságot. A tőkével együtt új tudás, technológia, üzleti kultúra is érkezett. A vállalati szektort alapul véve külföldi tulajdonban lévő cégekben dolgozik minden negyedik munkavállaló, e társaságok termelik az ebben a szektorban előállított hozzáadott érték felét és adják az export mintegy kétharmadát. Külföldi érdekeltségű cégek aránya a vállalati szektorban (valamennyi vállalkozás=100%) 69,6% 47,4% 25,4% Foglalkoztatottak aránya Hozzáadott érték aránya Export részaránya Ugyanakkor a magyar gazdaság olyan, mintha két, egymáshoz alig kapcsolódó részből állna. A külföldi kézben lévő magas termék- és technológiai színvonalat /39

12 képvisel, tőkeerős, mélyen beágyazott a nemzetközi munkamegosztásba, aktív szereplője a világpiacnak. A magyar kézben lévő vállalatok pár száz, esetleg pár ezer erős és sikeres céget leszámítva egyszerre küzdenek termék-, technológia-fejlesztési, valamint finanszírozási gondokkal, piaci növekedésük és bővülésük előtt alig leküzdhető akadályok tornyosulnak. Mostanra a magyar gazdaság mindkét nagy szereplő csoportja fejlődési korlátainak közelébe érkezett. A külföldiek egyre kevésbé találnak jól képzett és még megfizethető munkaerőt, saját minőségi követelményeiknek megfelelő magyar beszállítót. A magyar vállalatok pedig a korábban felsorolt nehézségek miatt egyre nehezebben tudnak fejleszteni, növekedni, csak nagy erőfeszítéssel tudják piacaikat megőrizni, újakat szerezni. A magyar gazdaság krónikus gondjai között említjük a régóta alacsony foglalkoztatottságot. A évesek foglalkoztatottsági rátája 2007-ben Dánia Hollandia Svédország Ausztria Ciprus Egyesült Királyság Finnország ,3 57 Németország Észtország Írország Lettország Portugália Szlovénia Csehország Spanyolország EU27 Litvánia Franciaország Luxemburg Belgium Bulgária Görögország Szlovákia Románia Olaszország Magyarország Lengyelország Az általános fogalmazás ugyanakkor megtévesztő. A diplomával és középfokú szakmai képzettséggel rendelkezők foglalkoztatása az európai átlagnak megfelelő. A rendkívül nagyszámú, szakképesítés nélküli aktív korú lakosságnak viszont csak mintegy egyharmada dolgozik, ami viszont messze elmarad az európai átlagtól. Hasonló a helyzet a csökkent munkaképességűek foglalkoztatásában is. A képhez hozzátartozik, hogy egyes szakmákban és egyes régiókban állandó a munkaerőhiány, nincs például elegendő esztergályos, minősített hegesztő, gépészmérnök vagy éppen altató- és röntgenorvos. Málta /39

13 A évesek foglalkoztatási rátája iskolai végzettség szerint 2007-ben 83, ,2 64,8 48,6 27,3 Legfeljebb 8 osztály Középfokú végzettség (szakképzéssel) Felsőfokú végzettség EU27 Magyarország A munkaerő-kereslet és -kínálat közötti szerkezeti feszültségeket az elmúlt években alig tudták csillapítani az ilyen céllal indított átképzési programok vagy családok önként vállalt, munkavállalási célú költözködése. Tegyük hozzá, hogy a foglakoztatási gondokat egyre inkább foglalkoztathatósági gondok egészítik ki, azaz a még aktív korú munkavállalók viszonylag magas hányadáról az derül ki, hogy képzettségi hiányok vagy más okok miatt nem képesek elvállalni, elvégezni a számukra felkínált munkát. Kétségtelen tény, hogy szociális rendszerünk eközben pedig esetenként olyanokat is távol tart a munkavégzéstől, akik ha akarnának, tudnának dolgozni, de mégsem teszik. Ehelyett sokan a segélyezés könnyen megszerezhetőnek vélt forintjait igénylik, és emellett vállalnak alkalmi szürke- vagy feketemunkát. Ez a magatartás egyre inkább sérti a tisztességesen dolgozók és adózók igazságérzetét, az elmúlt időszakban rohamosan növekedett az ebből fakadó helyi konfliktusok száma. A közoktatásunkról készült hazai és nemzetközi elemzések egyaránt azt mutatják, hogy iskolarendszerünk alig tudja csökkenteni a diákok családi háttérében meglévő különbségeket, a magyar iskolarendszer nem csökkenti, hanem változatlanul újratermeli, esetenként felerősíti a társadalmi hátrányokat. A tanulók mintegy ötöde úgy kerül ki a közoktatásból, hogy nincsen szakmája, eközben a középfokú szakképzés nem kis részben az általános iskolában meg nem szerzett közismereti tudást próbálja meg utólag pótolni. A tanárok jelentős része nincs kellően felkészítve a tanulás- és magatartászavaros gyermekek integrált képzésére, ennek feltételei sokszor nem adottak. A pedagógusok /39

14 anyagi, erkölcsi megbecsülése sok kívánnivalót hagy maga után, a pálya vonzereje elmarad a kívánatostól. Mindeközben az állam egyes feladatait csak közepes vagy még annál is gyengébb minőségben tudja ellátni. A felmérések azt mutatják, hogy széles körű az elégedetlenség a különféle hatósági eljárásokkal szemben. Az állampolgárok ügyeik intézésekor egyes kivételeket, például az okmányirodai szolgáltatások többségét leszámítva lassú, bürokratikus kiszolgálásra és eljárásra panaszkodnak, kiterjedtnek érzékelik a hivatali packázást, a lelketlenséget, a korrupciót. A magyar gazdasági, társadalmi élet egyik legfontosabb jellemzője a szürke- és feketegazdaság elfogadhatatlanul magas szintje. Az elmúlt években hozott intézkedéseknek mára mérhető hatása van, de nem sikerült alapvető kulturális, magatartásbeli áttörést elérni. A magyar gazdaság mintegy ötöde részben vagy egészben kívül esik a tisztességes normák, a jogszerű működés szabta kereteken, ami nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hiszen azon túl, hogy ez folyamatosan rombolja a társadalmi morált, közvetlenül is kárt okoz azáltal, hogy a tisztességtelen szereplők járnak jól, a tisztességesek pedig rosszul. Milyen legyen a magyar modell? Nem részletezve tovább a vázlatosan megrajzolt képet, azt remélem, hogy sikerült alátámasztani azt az állításunkat, hogy sokkal összetettebb problémával állunk szemben, mint amit például egy vagy több adóintézkedés önmagában kezelni lenne képes. Egyszerre és összehangoltan kellene beavatkoznunk több területen annak érdekében, hogy a beavatkozások összessége úgy változtassa meg az emberek, vállalatok, intézmények és az állam érdekeltségét, magatartását, hogy növekedjen együttes teljesítményük, és eközben csökkenjen a gazdasági, társadalmi, politikai egyensúlyhiány. Az elmúlt mintegy két évtizedben a rendszerváltozás történelem által diktált forgatókönyvét követve folyamatosan gyengítettük az államot. Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy az állampolgári szabadság, a civil világ, a piac megerősödésének feltétele az állami szerepvállalás széles körű leépítése, visszaszorítása. De ez csak részigazság. Tudniillik a nem állami autonómiák létrejöttének csak egyik, de nem egyetlen feltétele, hogy az állam ne telepedjen rá mindenre. Ahhoz, hogy erős nem állami szereplők jelenjenek meg, egyebek mellett például fejlett civil kurázsi, anyagi és egyéb erőforrások sokasága, normatartó, normatisztelő mentalitás is szükséges. Ez utóbbi feltételek teljes, vagy részbeni hiánya, nem egyszer pedig a mérték nélküli állami visszavonulás /39

15 olyan állapotot idézett elő, amelyet nem az eredetileg kívánt erős polgárok, erős gazdaság, erős állam hármasa jellemez, hanem éppen ellenkezőleg. Ma a legtöbb társadalmi szereplő, a családok, a települések, a vállalatok és az állam egyaránt kisebb erővel, gyengébb cselekvőképességgel rendelkezik, mint amennyit az ellátni kívánt feladatuk és felelősségük indokolttá és szükségessé tenne. Merre menjünk innen tovább? Milyen legyen a magyar modell? Először is szögezzük le: abban az értelemben nincs és nem lehet sajátos magyar út, magyar modell, hogy arra nem érvényesek az általánosan elfogadottnak tekintett, bizonyított alapigazságok. Nem írhatjuk felül a tankönyvi vagy éppen a tudományos tényeket, megállapításokat, nem gondolhatjuk, hogy ránk nem hatnak a világfolyamatok. A magyar modell igen, így: kis m -mel nem más, mint sajátos, ránk jellemző társadalmi-gazdasági egyensúly, amelynek belső arányairól bizonyos határok között magunk dönthetünk. Magyarország nem Írország és nem Svédország. Amit ott tesznek, az számunkra legfeljebb minta, tanulság, viszonyítási pont, de semmiképp sem másolható megoldás. A társadalmi-gazdasági modellek fő kérdése, hogy ki mit vállal. Mi a dolga az álamnak, mi a felelőssége és mekkora a szabadsága a polgároknak, az intézményeknek, az üzleti szereplőknek. Az állami szerepvállalás mértékét jól jelzi egy mutatószám, amelyik azt mutatja, hogy az ország összes jövedelméből mennyit adunk be a közösbe, mekkora az úgynevezett állami újraelosztás. Ahol olyan kevés feladatot vállal az állam, mint Írországban, ott ez az érték a harmincöt százalékhoz közelít. Ahol pedig olyan sokat, mint mondjuk Svédországban, ott az ötvenöthöz van közel az állami jövedelem újraelosztásának aránya. Nálunk ez a szám az utóbbi években közelebb volt ez utóbbihoz /39

16 Állami kiadások a GDP %-ában 2007-ben , Franciaország Svédország Dánia Magyarország Belgium Olaszország Ausztria Finnország Hollandia EU27 Portugália Ciprus Németország Egyesült Királyság Görögország Szlovénia Málta Csehország Lengyelország Spanyolország Lettország Bulgária Luxemburg Románia Szlovákia Írország Litvánia Észtország Saját nemzeti, társadalmi kultúránk figyelembe vételével, látva az emberek határozott igényét arra, hogy az állam egy sor dologban közvetlenül segítse életüket, különböző szolgáltatásokat nyújtva gondoskodjon róluk, irreálisnak és felelőtlennek gondolom azt mondani, hogy nekünk az angolszász modell alacsony állami újraelosztási hányadát kell elérnünk. Ehhez a nyugdíjakat, a családtámogatást, az egészségügyi és az oktatási kiadásokat radikálisan visszafogva több ezer milliárd forinttal kellene megkurtítani az állami költségvetést, amit én kizártnak tartok. De tegyük hozzá azt is, hogy az állam elfogadottsága, a közösségi értékek valós támogatottsága és a közszolgáltatások színvonala nem teszi lehetővé, hogy az állam annyi pénzt szedjen be polgáraitól, mint teszik a skandináv országok. A magyar gazdaság nem túl erős szereplői sem képesek ekkora terhet úgy cipelni, hogy ez ne ássa alá versenyképességüket. Megegyezésre kel jussunk! 34 A mi sokszor államközpontú társadalmi kultúránkra és javítandó versenyképességünkre egyaránt tekintettel azt javaslom, hogy középtávon egy aktív állami szerepvállalást még biztosító, de a jelenlegi adóterhek és újraelosztási hányad mérséklését lehetővé tevő társadalmi-gazdasági modell irányába induljunk el. Ahhoz, hogy ebből a középútból ne középszer legyen, valamennyi szereplőnek többet kell vállalnia, mint amennyit eddig tett. Jobban kell működnie az államnak, aktívabban kell együttműködnie a civil és az üzleti világgal, és ugyanez igaz fordítva is /39

17 Ami pedig az állami újraelosztás szintjét illeti: valamennyi korábbi szempont figyelembe vételével azt látom reálisnak és kivitelezhetőnek, hogy azt középtávon a jelenleginél alacsonyabb, mintegy negyvenhárom-negyvenöt százalék körüli szintre állítjuk be, amelyhez a mainál három-négy százalékkal kisebb, nagyjából harmincöt-harminchét százalék körüli átlagos adócentralizáció társulhat. Az angolszász modellből megtanultuk, hogy az állam túlhatalmát korlátozni kell, és teret kell engedni a társadalmi autonómiáknak, a szabadság kis körei megerősödésének. Most ideje tanulni valamit a skandináv modelltől is. Nevezetesen az állam partneri szerepét, aktív gazdasági és társadalmi felelősségvállalását, valamennyi társadalmi szereplő magas szintű együttműködését. Magára hagyott társadalom helyett az együttműködő társadalom gyakorlata adhat új impulzusokat és teremthet új erőforrásokat Magyarországon. És hadd tegyek hozzá ehhez még valamit: nem kétséges, hogy a társadalmi, gazdasági versenyképesség egész ügye beágyazódik a hosszú távú fenntarthatóság követelményének teljesítésébe. Nincs többé olyan sikeres társadalmi-gazdasági modell Európa szívében, amely ne igényelné az állam, a vállalatok, a civilek és az emberek környezettudatos magatartását. De függetlenül attól, hogy milyen modellben gondolkodunk, azt bizonyosan tudhatjuk, hogy a bezárkózó Magyarország nem lehet sikeres. Alapvetően nem mi mondjuk meg, hogy mi a jó magyar teljesítmény, hanem a világ. A mérce a tudományos, kulturális világszínvonal, üzletben a világpiac. Aki csak itthon akar jó lenni, az előbb-utóbb itthon sem lesz elég jó, mert külföldi versenytársai itthon is legyőzik. Ha nem mi megyünk a világszínpadra, akkor azok szereplői jönnek Magyarországra és győznek le bennünket saját országunkban. A siker második eleme annak elfogadása, hogy a szabadság és a törvénytisztelet kéz a kézben járnak. A demokratikus Magyarország törvényei, jogszabályai közös társadalmi, gazdasági életünk mindenkire kötelező feltételeit, kereteit adják, tehát sem az állam, sem az állampolgár nem dönthet arról, hogy azokat betartja-e vagy sem. Magunk mögött kell végre hagyni a pongyola Magyarország hétköznapi és hivatalos rendetlenségének világát, nincs okunk arra, hogy megmagyarázzuk, kit miért mentünk fel a szabálytisztelő, szabálykövető magatartás alól. Miután elfogadjuk ezeket az előfeltételeket, pontosan beállíthatjuk az állami-, a közösségi- és a magánfelelősség és kötelesség határait. A részletesebb szakpolitikai kifejtés előtt csak két elemet emelek ki. A gazdaságpolitikában a szabadelvűség jól megfér az aktív állami szereppel, feltéve, ha az nem gyengíti a piaci folyamatokat, hanem szabályozással, fejlesztéssel, a tisztességes verseny kikényszerítésével inkább erősíti azokat. Ha /39

18 a piacon számtalan gyenge szereplő csatázik egy pár óriással, akkor nem baj, ha a hosszabb távon is fenntartandó verseny érdekében az állam segíti a kicsiket, nem enged a nagyok nyomásának. Ha nincsenek erős, magyar kézben lévő vállalatok, ha hiányoznak a gazdaságnak karaktert és irányt adó erős szektorok, akkor az állam fejlesztési eszközökkel segítheti, hogy azok megerősödjenek. Persze csak átláthatóan, nyilvános szabályok és megfontolások alapján, ellenőrizhetően. Másrészt pedig tudomásul kell vennünk: amennyiben az emberek inkább azt választják, hogy adókból tartanak el fontos társadalmi funkciókat, mintsem a vevő fizet elvét alkalmaznák, akkor az ezen funkciókat gyakorló intézményeket köztulajdonban kell tartani. De akkor azzal is tisztában kell lenni, hogy a közfunkció közfinanszírozásához tisztességesen kell adózni is, továbbá biztosítani szükséges a hatékony intézményvezetést, vállalatirányítást, mert a köztulajdon nem lehet szinonimája az alacsony hatékonyságnak. A mi saját magyar modellünk kialakítása tehát annak belátását igényli, hogy azzal nem javítunk közös helyzetünkön, azzal nem erősítjük Magyarországot, ha folytatjuk, amit eddig tettünk, azaz ha mindenki a másik rovására szeretne előrébb jutni. Az állampolgárok és a civilek az államtól, az pedig az előbbiektől követel többet. Így csak újraosztjuk gondjainkat és gyengeségeinket. Az általam ajánlott modell nem a közösségi és az egyéni felelősségek, kötelességek csökkentését javasolja, hanem éppen ellenkezőleg, azok kiterjesztésének irányába indul tovább. Másképpen fogalmazva: passzív helyett aktív, individuális helyett közösségi, versengő mellett kooperatív társadalmi-gazdasági együttműködést kellene építenünk az új magyar társadalmi-gazdasági modell kialakításakor. Erős állam partner állam A továbblépéshez abból induljunk ki, hogy melyikünknek mi a feladata, ne pedig abból, hogy kinek milyen valós vagy vélt jogai vannak. A sort az államon kell kezdeni. Ha az államot polgárai tartják el az adóforintjaikból, hatalma pedig a népből származik, akkor az államnak szolgálnia és védenie kell. Ma mindkét funkciójában sok kritika éri az államot, sokan azt mondják, az állam ott is főnököt játszik, ahol inkább partnernek kellene lennie, ahol meg erős vezetőként, irányítóként kellene fellépnie, ott meg /39

19 nem egyszer gyengekezűnek mutatkozik. Az irány világos, a polgárok és az intézmények jobb minőségű szolgáltatást, nagyobb biztonságot várnak el. Az állam számtalan szolgáltatás nyújt. Megszervezi például az oktatás és az egészségügy jelentős részét, vagy a tömegközlekedést, kiállítja a személyi igazolványt, igazságot szolgáltat a peres feleknek. Mi különböző módokon, például adóval, járulékkal, illetékkel, eljárási díjjal fizetünk ezekért a szolgáltatásokért. Az állam, mint szolgáltató nagyon ritkán mondja meg, hogy milyen minőségi garanciát vállal az általa nyújtott szolgáltatásért, és mi a következménye annak, ha ígéretét nem teljesíti. Ma néhány esetben, például a cégbírósági eljárásban van ilyen szabály, ez azonban korántsem jellemző az államélet egészére. Éppen ezért az javaslom, hogy vegyük sorra az állami közszolgáltatás különböző területeit, majd sorban egymás után alakítsuk ki az állam szolgáltatási garanciáit, majd folyamatosan vezessük be azokat. Az állam változatos módon szabályozza, hogy az állampolgárok és az intézmények minként élhetnek jogaikkal. E szabályok részeként saját engedélyéhez köt számtalan tevékenységet. Engedély kell például az építkezéshez, üzletnyitáshoz, kútfúráshoz stb. A régről magunkkal hozott gyakorlat szerint az állam bizalmatlan, ezért bonyolult előírásoknak történő és előzetesen ellenőrzött megfelelést ír elő számtalan tevékenység megkezdéséhez és folytatásához. Az eljáró hatóságok, bár valamennyien az államot képviselik, egymástól függetlenül, esetenként egymással is vitatkozva, hosszadalmasan és körülményesen teszik a dolgukat. Sokaknak úgy tűnik, hogy a hatóságok nem az állampolgárokat, hanem önmagukat képviselik és féltik. Változtassuk meg a logikát! Bízzunk az állampolgárokban, az intézményekben. Alakítsuk át az engedélyezési eljárásokat úgy, hogy radikálisan szűkítsük a valamely tevékenység megkezdéséhez előzetesen szükséges engedélyek számát. Amit lehet, váltsunk ki egyszerű nyilatkozattal, melynek valóságtartalmát a későbbi szokásos ellenőrzések alkalmával is elegendő lesz ellenőrizni. Egyre szélesebb körben vezessük be az integrált ügyintézést, amelynek során nem a kérelmezőnek kell az egyes hatóságokat külön-külön megkeresnie, hanem az legyen az államot képviselő, az erre a feladatra kijelölt egyik hivatal feladata. Később még önállóan is fogok írni adórendszerünk megújításának szükségességéről, de annak egy elemét hadd hozzam előre és illesszem ide. Egyszerűsítsük az adóeljárást és az adóigazgatást, nyújtsunk több segítséget az embereknek, hogy teljesíthessék adózással kapcsolatos kötelességeiket! Tegyük például lehetővé, hogy az állampolgárok saját kérésére az adóhivatal töltse ki helyettük éves személyi jövedelemadó-bevallásukat, amit nekik csak jóváhagyni, esetleg az igénybe venni kívánt adókedvezményekkel kiegészíteni szükséges. Ez sok százezer, akár több mint egymillió embert szabadít meg a /39

20 minden éves gondtól, hogy kitöltsék a laikusok számára nehezen érthető nyomtatványokat és viseljék az esetleges hibás kitöltés következményét. Hadd említsek egy másik példát azzal kapcsolatban, hogy miként szolgálhat bennünket jobban saját államunk. Ma számtalan eljárásban (pl. közbeszerzési vagy EU-s pályázatok stb.) kérnek igazolást arról, hogy valaki nem rendelkezik köztartozással. Ilyenkor nincs mit tenni, hivatalról hivatalra járva nekünk kell beszerezni a szükséges igazolásokat. Ehelyett bízzuk meg az adóhatóságot azzal, hogy készítsen és folyamatosan vezessen egy úgynevezett pozitív adózói listát, melyre mindazokat az adózókat felveszi, akik ezt kérik, és akik felhatalmazzák az adóhivatalt, hogy havonta beszerezze a köztartozásaik egyenlegével kapcsolatos, máshol fellelhető adatokat. A listán szereplő adózók így mentesülhetnének az egyes igazolások külön-külön beszerzése alól. Az elmúlt években egyre élesebb viták, konfliktusok alakultak ki az alkotmányos alapjogok, különösen a szólásszabadság és a gyülekezési jog gyakorlása körül. E konfliktusok, helyenként nyílt utcai ütközések érdemben csökkentették a köznyugalmat, a közbiztonságot. Az állam és szervei ezen konfliktusok kezelésében egyes esetekben bizonytalanul, ellentmondásosan, az állampolgárok elvárásait nem kielégítő, igazságérzetét sértő módon léptek fel. Az önmagát bizonytalannak, gyengének mutató államban nem tudnak eléggé bízni polgárai. Indokolt tehát az állam közrendvédelmi funkcióinak haladéktalan megerősítése oly módon, hogy az ne korlátozza az állampolgárokat alkotmányos alapjogaik törvényes gyakorlásában. Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntései világossá tették, hogy miközben az úgynevezett gyűlöletbeszéddel szemben újabb büntetőjogi eszközökkel valószínűleg nem lehet fellépni, a testület azonban kijelölte a polgári jogi fellépés alkotmányos kereteit. A kormány ezen keretek figyelembe vételével haladéktalanul elkészíti a korábbinál hatékonyabb szabályozásra vonatkozó javaslatát. Az elmúlt hónapok erőszakos utcai fellépéseit követő szakmai, társadalmi viták alapján egyre erősebb az a meggyőződés, hogy a hatályos gyülekezési törvény keretei között is sokkal hatékonyabban fel lehet lépni a nem békés célú gyülekezéssel szemben. Eszerint a rendőrségnek a meglévő törvényi felhatalmazás birtokában élnie kell azzal a lehetőséggel, hogy amennyiben a bejelenteni kívánt rendezvény előre láthatóan mások jogát vagy szabadságát sérti, illetve annak lefolyása a kellő körültekintéssel elvégzett elemzés, vizsgálat alapján várhatóan nem lesz békés, úgy indokolt, hogy a rendőrség elutasítsa a bejelentés tudomásul vételét. Kellő jogorvoslatot követően végül a nem bejelentettnek tekinthető rendezvénnyel szemben pedig a rendőrségnek a hatályos törvények legkövetkezetesebb és legszigorúbb betartásával kell fellépnie /39

21 Mindezeken túl szükségesnek látszik a büntető- és szabálysértési jogszabályok kiegészítése és módosítása annak érdekében, hogy üldözhetővé tegyük az újonnan megjelent, ezért eddig nem szabályozott, de a társadalomra veszélyesnek minősülő magatartásokat. Ezek körében indokolt megfontolni azokat a szakértői javaslatokat, melyek lehetővé tennék például, hogy keményebben lépjünk fel egyes garázda cselekményekkel vagy mondjuk a közérdekű üzem megzavarásával szemben. Egyetértek azzal a véleménnyel, amely a jelenlegitől eltérően üldözhetővé és büntethetővé tenné a testi sértéssel járó bűncselekmények előkészületeit is, így lényegesen nagyobb eséllyel előzhetnénk meg az utóbbi időben egyre gyakrabban előforduló, az emberek testi épségét veszélyeztető, sértő atrocitásokat. A kistelepülések nyugalmának megerősítése érdekében támogatom, hogy haladéktalanul megerősítsük az azokban szolgálatot teljesítő rendőrségi állományt, és javítsuk működési feltételeket is. Összességében azt gondolom, hogy az államnak szavatolnia kell polgárai nyugalmát és biztonságát, ennek érdekében pedig nem szégyenlős, bizonytalan, hanem egyértelmű és jogszerű módon kell fellépnie valamennyi szervének. A tudás az első helyen A skandináv modell országainak államai aktív fenntartó, fejlesztő szerepet játszanak az oktatás valamennyi területén, a kulturális és a tudományos életben. Elsősorban az e területeken kezdeményező állami jelenlétben sűrűsödik össze az állam jövőorientáltsága, nemzeti hagyományőrző, identitás-erősítő szerepe. Ha nem növelhetjük az állam újraelosztó szerepét, sőt azt inkább mérsékelni kívánjuk, akkor legfeljebb egy-két területen vállalkozhatunk arra, hogy a közeljövőben azokra összes jövedelmünkhöz képest többet költünk. Egyértelműen fogalmazok: azt javaslom, hogy kizárólag a fenti területekre, az oktatásra, a kultúrára és a tudományos tevékenység támogatására költsünk középtávon többet nemzeti jövedelmünk arányában. Ezeken a területeken viszont érdemi előrelépést kell tenni. Az előttünk álló fél-egy évtizedben az a célunk, hogy megközelítsük a skandináv országok gyakorlatát, mely szerint az oktatás részesedése a nemzeti jövedelemből 6 7 százalék. Ez a szint mintegy másfélszerese a jelenlegi magyarnak. Mondanom sem kell, hogy ez nemcsak pénz, hanem tartalmi kérdés is. Milyen szerkezetű az oktatási rendszer, milyen értékeket közvetít, milyen az uralkodó pedagógiai szemlélet és gyakorlat, milyen a pedagóguspálya társadalmi, anyagi elismertsége stb. Az a meggyőződésem, hogy a széles szakmai támogatást élvező Új tudás program jó irányba tett kezdeményezés, az abban eldöntött lépéseket meg kell tenni, sőt további középtávú fejlesztési programot kell kidolgozni /39

22 Csak emlékeztetőül és csak példaszerűen: a következő években háromszáz fővel növeljük a védőnői hálózat létszámát, 2010-ig biztosítani kívánjuk, hogy hároméves korától valamennyi rászoruló gyermek óvodába járhasson, az átlagosnál nagyobb lemorzsolódási arányt produkáló középfokú intézményekben bevezetjük a kötelező minőségfejlesztést. A legtehetségesebb gyermekek fejlődésének segítésére, nyomon követésére elindítjuk a Magyar géniusz programot, a források koncentrálására létrehozzuk a Nemzeti Tehetség Alapot. Megerősítjük a kollégiumok szerepét, a szakmai-pedagógiai munka fejlesztése mellett harmincezer kollégiumi férőhelyet újítunk fel től valamennyi középiskolában alanyi jogon biztosítjuk az angol nyelv tanulásának lehetőségét, mindenki számára elérhetővé tesszük a nyelvi előkészítő évfolyamokat. Csaknem minden második tantermet felszerelünk az interaktív oktatás digitális eszközrendszerével, 2009-től több év alatt, felmenő rendszerben laptopot adunk a diákok kezébe. Ugyancsak 2009-től bevezetjük a pályakezdők és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó pedagógusok bérpótlékát, háromszorosára emeljük a teljesítmény-ösztönző pályázati keretet, felemeljük az intézményvezetői pótlékot. Mindezeken túl a következő években az elmúlt fél évszázad legátfogóbb infrastruktúrakorszerűsítési programjának keretében mintegy 700 óvodát és iskolát újítunk fel. A felsőoktatásban a következő két év a reform kiteljesítésének időszaka lesz, a hangsúly a korábban már meghozott döntések bevezetésére, a folyamatos alkalmazkodás ösztönzésére, segítésére kerül. A fiatal diplomások egyre nagyobb részének okoz gondot az első munkahely megtalálása. Egyes munkáltatók nem szívesen alkalmaznak munkatapasztalattal nem rendelkező pályakezdőket, akik viszont így nem is fognak munkatapasztalattal rendelkezni. E feszültség enyhítésére Nemzeti gyakornoki programot dolgozunk ki, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos feltételek mellett a munkáltatók a felsőoktatásban tanulóknak és a frissdiplomásoknak egy évre a fizetés helyett adó- és járulékmentesen nyújtható munkatapasztalat-szerző ösztöndíjat adjanak. A magyar szakképzés rendszere az elmúlt években jelentős átalakuláson ment keresztül. Ennek alapvető célja az volt, hogy a szakképzés kerüljön közelebb a munkaerőpiachoz, a korábbinál jobban legyen képes kielégíteni a gyorsan változó, egyre magasabb színvonalú szakmai igényeket. Ennek érdekében hoztuk létre és szereltük fel a legmodernebb eszközökkel a Térségi Integrált Szakképző Központokat és adtunk döntési jogkört a képzési szerkezet kialakításában a Regionális Fejlesztési és Képzési Bizottságoknak, amelyekben a gazdasági élet szereplői vannak többségben. A rendszer finomítása mellett a legfontosabb feladat a szakmunka és a szakmunkásképzés vonzerejének, presztízsének növelése. Ezt felismerve 2009-től egyes hiányszakmákban havi /39

23 10 30 ezer forint közötti, tanulmányi eredménytől is függő szakmunkás tanulói ösztöndíjat vezetünk be. Segély helyett munkát Miközben egyes szakmákban nem lehet elegendő jól képzett munkást találni, szakképzetlenek százezres nagyságrendű csoportja nem talál magának munkát. A munka nélkül lévők egy része álláskeresőként munkát keres, nem kis hányaduk azonban a segélyezési rendszerbe menekült és/vagy alkalmi munkát, esetenként szürke- és feketemunkát vállalva birkózik a hétköznapok szorításával. Egyre inkább látszik, hogy a piac automatizmusa nem fogja megoldani ezt az egyre súlyosabbá váló gondot. A helyzetet súlyosbítja, hogy kisebb falusi, kisvárosi közösségekben megszaporodtak az abból fakadó helyi konfliktusok, hogy sokan úgy vélik, a jelenlegi segélyezési rendszer mintha azokat is a legális munkavégzés ellen ösztönözné, akik ha lenne munka, és akarnának dolgozni, akkor tudnának. E helyi konfliktusok indítottak nem egy önkormányzatot arra, hogy a szociális segély nyújtását esetenként törvénysértő módon munkavégzéshez kössék. Mi határozottan elutasítunk minden olyan kezdeményezést, amely mintegy büntetésként tekint a munkavégzésre. Elfogadhatatlan az is, hogy akár csak az a látszat keletkezzen, hogy a szegényeket büntetni kell, hogy bűnbakként kezeljék őket bármilyen társadalmi konfliktusban. A kormány ebben a helyzetben közvetlen felelősséget vállal a legkiszolgáltatottabb csoportok számára történő munkahelyteremtésben, ezzel érdemi ponton írjuk felül a rendszerváltás óta uralkodó társadalmi-gazdasági modellt, mely a munkahelyteremtést elsődlegesen a piaci automatizmusokra bízta ben Nemzeti Közfoglalkoztatási Programot indítunk, amelytől azt várjuk, hogy 2010-ben már legalább ötvenezer ember számára teremt napi 6 8 órányi hasznos és értékes munkát. A nagy állami beruházásokban kötelezővé tesszük, hogy a foglalkoztatottak legalább tíz százaléka hátrányos helyzetű munkavállalók közül kerüljön ki. A program elindításával párhuzamosan átalakulnak a rendszeres szociális segélyezés szabályai. Eszerint munkaképes korú állampolgárok közül a segélyezési rendszerben kizárólag azok vehetnek részt, akik egészségi állapotuk, esetleg más méltányolható okok miatt nem képesek munkával biztosítani önmaguk és családjuk fenntartását. A segélyezési rendszer kritikája az utóbbi hónapokban átterjedt a családi pótlékra is. Megismerve jó néhány polgármester álláspontját, különböző civil és szakmai szervezetek véleményét, továbbra is azt gondoljuk, hogy a gyermekszegénység mérséklésében pótolhatatlan szerepe van az univerzális /39

24 jellegű, alanyi jogon járó családi pótléknak, ezért ezen változtatni nem kívánunk. Ugyanakkor meg kell erősíteni a szülők felelősségét abban, hogy biztosítsák gyermekeik egészséges, kiegyensúlyozott testi-szellemi fejlődésének az adott családtól elvárható színvonalú feltételeit. Ennek érdekében elsősorban a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatokra alapozva, a gyermekvédelemben kitüntetett egyéb szervek, szervezetek együttműködésének megerősítésével a gyermekek esetleges veszélyeztetettségét időben feltáró úgynevezett jelzőrendszert hozunk létre. Ha a gyermeket veszélyeztetettnek kell tekinteni, akkor a jelenlegi szakértői javaslatok szerint egyéb intézkedések mellett a család időlegesen elveszítheti a jogát, hogy maga döntsön a családi pótlék egészének felhasználásáról. Ebben az esetben a családi pótlék kétharmad részét az illetékes gyermekjóléti szolgálat kapná meg, és az gondoskodna arról, hogy annak felhasználása a gyermek érdekében, a megállapított veszélyeztetettség megszüntetését szolgáló módon történjen meg. A legnehezebb helyzetű térségek településein élő nehéz helyzetű családok sokaságát zárja végletesen szociális csapdába az uzsorakölcsön nyújtásának és nem egyszer erőszakos visszaszerzésének elfogadhatatlan gyakorlata. Az állam fokozott bűnüldözői szerepvállalása mellett az is szükséges, hogy a fizetési gondokkal küszködő családok számára mi ajánljunk megoldási lehetőséget. Ilyen megoldás lehet a rendszeres szociális juttatás terhére nyújtható előleg biztosítása, valamint az ismert és elismert nemzetközi tapasztalat alapján a szegények bankjának útra indítása. A szociális rendszer még egy elemére kívánok kitérni. Ismételten meg szeretném erősíteni, hogy elfogadhatatlannak gondoljuk a nyugdíjaknak a jövedelmekkel és az inflációval együtt változó éves emelésének megváltoztatását. Elutasítjuk, hogy az értékállóság félrevezető jelszava mögött megfosszák a nyugdíjasokat attól, hogy ők is részesedjenek a gazdaság növekedésének hasznából. Ez a reménytelenség nyugdíjrendszere, ezt támogatni nem szabad. Mi azt az utat kívánjuk járni, melyet a tizenharmadik havi nyugdíj, a méltányossági nyugdíj vagy az utazási kedvezmények bevezetése jelentett. Ennek a sornak a következő eleme a nyugdíjasok úgynevezett jubileumi támogatása lesz, melyben a kilencven, kilencvenöt, illetve századik életévüket betöltők részesülnek. Aktív, patrióta gazdaságpolitika A magyar gazdaság olyan belső szerkezeti gondokkal küzd, melyeket a közepesen fejlett hazai piac nem kellően erős szereplői magukra hagyva, a maguk erejéből megoldani nem tudnak. Természetesen adódhat a következtetés, hogy ilyen helyzetben segítsen az állam. Miközben ez a felvetés széles körben /39