VII. EGYETÉRTÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS

Átírás

1 VII. EGYETÉRTÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS 7.1 Együttműködés Kivel? Meddig? Az előző fejezetben láttuk, hogy a magyar állam a Horthy-korszakban az egyházaknak nemcsak szabadságot biztosított, hanem a közélet elsőrangú tényezőinek ismerte el őket, és munkájukhoz komoly erkölcsi és jelentős anyagi támogatást nyújtott. A jelen fejezetben vizsgálatunk tárgya az a kérdés, hogy vajon az egyházak megfeleltek-e a kormányzat várakozásának, vagyis teljesítették-e a nekik szánt szerepet a nemzetvédelem és társadalomépítés terén? A második világháború utáni kommunista irodalom a keresztény egyházakat a Horthy-fasizmus teljes és feltétlen kiszolgálásával vádolta. 1 A két háború közti rendszer minden bűne s a kommunisták szemléletében a korszaknak csakis bűnei voltak jelesen a népellenes osztályuralom s a vele járó munkáselnyomás és kizsákmányolás, valamint a revizionista sovinizmus, külpolitikában a szovjetellenesség, a fasiszta Olaszország és náci Németország felé való tájékozódás, s végül az agresszív háborúbalépés és az embertelen zsidóirtás, szerintük nemcsak, hogy az egyházak beleegyezésével történt, hanem mindezekhez épp a keresztény egyházak szolgáltatták az ideológiai megalapozást és a szellemi fegyvereket. Mi az igazság e vádakban? Korábban már rámutattunk arra, hogy a keresztény egyházak igaz örömmel üdvözölték a kommün bukását, s reményteljes várakozással néztek egy keresztényibb Magyarország ígérete felé. Amennyiben az ellenforradalmi kormányzat az egyházakat visszahelyezte történelmi jogaikba, s azon túlmenően a vallásgyakorlatot, különösképpen pedig az ifjúság vallásos nevelését hathatósan előmozdította, az egyházakat úgy erkölcsileg, mint anyagilag messzemenően támogatta, csak természetes, hogy az egyházak vezetői ezért hálával tartoztak, s a maguk részéről a kormányt lojálisan támogatták. Ezen csak az ütközhet meg, aki mint a kommunista szerzők a magyar történelemnek 1919-től 1944/45-ig terjedő szakaszát mint Horthy népellenes rémuralmát mindenestől elveti, s 1 Vö. pl. BALÁZS BÉLA, A klerikális reakció szerepe a Horthy-fasizmus uralomrajutásában és konszolidálásában, 2. kiadás (Budapest: Kossuth Kiadó, 1960); id., A klerikális reakció a Horthy fasizmus támasza (Budapest: Művelt Nép, 1953) SZIJ REZSŐ, Az egyházak reakciós szerepe a Horthy-korszakban (Budapest: Kossuth Kiadó, 1962); ORBÁN SÁNDOR, A szovjetellenes háború klerikális támogatói (Budapest: Művelt Nép, 1954); KÁDÁR IMRE, Egyház az idők viharában (Budapest: Bibliotheca, 1957); KÓNYA ISTVÁN, A magyar református egyház felső vezetésének ideológiája a Horthy korszakban (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1967). 189

2 mindenkit, aki akkor a közéletben szerepet játszott, kollaborációval, bűnrészességgel vádol. Egészen más kérdés az, hogy vajon az egyházak együttműködése a politikai hatalommal nem ment-e túl a kívánatos határon: vagyis annak vizsgálata, hogy az egyházak és az állam szoros összefonódásának a kölcsönös haszon mellett nem voltak-e káros kihatásai is, akár az állami életre, akár az egyházak működésére nézve? Vajon az utókor nem joggal terheli-e az egyházakat is a Horthy-rezsim bel- és külpolitikai kudarcainak ódiumával s a társadalmi bajokért való felelősséggel? Felhasználták-e az egyházak kiváltságos helyzetükből adódó társadalmi és politikai befolyásukat az osztályellentétek enyhítésére, az elnyomottak felemelésére s az üldözöttek védelmére, vagy pedig szerepük tényleg csak az uralkodó osztályok szolgai kiszolgálására s a rendszer mindenkori politikájának ideológiai igazolására szorítkozott, ahogy ezt ellenségeik állítják? Ahhoz, hogy a fenti kérdésekre érdemleges választ adhassunk, mindenekelőtt figyelembe kell vennünk a magyar politikai vezetésben a harmincas évek elején beállott törést, s tisztáznunk kell annak jelentőségét tárgyunk szempontjából. Az előző fejezetben azt mondottuk, hogy a Horthy-korszak kormányzati rendszerét gróf Bethlen István építette ki. A bethleni konszolidáció tízéves békés fejlődése azonban megtorpant ben, mikor a gazdasági világválság hullámai elérték Magyarországot. Ugyanannak az évnek augusztusában Bethlen lemondott a miniszterelnökségről, s örökébe Károlyi Gyula grófnak alig egy évig tartó átmeneti kormányzása után a radikális változásokat hirdető, erősen jobboldali tájékozódású Gömbös Gyula, az 1919-es szegedi ellenforradalmi mozgalom vezéralakja lépett. Azonban minden várakozás ellenére ez az elitváltás nem bizonyult sem olyan átfogónak, sem olyan forradalminak, mint azt Gömbös és a gazdasági válság által leginkább sújtott rétegek szerették volna. Az igazság az, hogy a kulisszák mögül a valódi hatalmat továbbra is a Bethlen által uralkodó pozícióba emelt középbirtokos dzsentri osztálynak konzervatív, illetve Macartney professzor megjelölése szerint liberális konzervatív vezető egyéniségei gyakorolták. 2 Ezek között is első helyen Horthy kormányzó, aki Bethlennek a kormány éléről való távozása után egyre aktivabban vett részt a politikában. Horthy Gömbös kinevezését olyan feltételekhez kötötte s kabinetje tagjait Bethlennel egyetértésben úgy válogatta meg, hogy egy 2 Ez világosan kitűnik Macartney professzornak már többször idézett October Fifteenth című kétkötetes művéből. Hasonlóan tanúskodik KOVRIG BÉLA, Magyar Társadalompolitika , 2. köt. (New York) A Magyar Nemzeti Bizottmány Vallás és Közoktatásügyi Bizottsága 1954 című sokszorosított művében. Néhai Kovrig professzor, a magyar szociálpolitika kiváló szakértője gróf Bethlen István, majd pedig gróf Teleki Pál miniszterelnökök közvetlen környezetéhez tartozott. A magyar power elite leírásában Macartney mellett főleg őreá támaszkodom. 190

3 jobboldali radikális program megvalósítása eleve lehetetlenné vált. 3 Továbbá Horthy a döntő fontosságú belügyminiszteri tárcát következetesen saját bizalmi embereivel töltötte be, akik között a legmarkánsabb egyéniség, Keresztes-Fischer Ferenc, 1931-től 1935-ig, majd 1939-től 1944-ig ismét belügyminiszter, tekintély és hatalom szempontjából alig maradt mögötte a mindenkori miniszterelnöknek. 4 Végül ott volt gróf Bethlen István, aki a kormányzóra gyakorolt befolyása és a kormánypártban lemondása után is megőrzött vezető szerepe révén hivatalon kívül is a magyar politikának a kormányzó mellett legsúlyosabb tényezője, a háttérből irányító szürke eminenciása, éminence grise-e maradt. Ezzel persze nem kívánjuk azt a benyomást kelteni, mintha Gömbös Gyulának négyéves kormányzása csak jelentéktelen, felületi változásokat hozott volna. Ellenkezőleg, épp ő volt az, aki az országot végzetesen a Berlin Róma tengely oldalára állította, s az 1935-ös választásokon jobboldali híveivel töltötte meg a képviselőházat. 5 Hasonlóképpen, sem Imrédy Béla miniszterelnökségét (1938/39), aki a nyugati hatalmaknak müncheni megalázkodása után korábbi angolbarátságát megtagadva Hitler mellé állt, sem Bárdossy László kormányzását (1941/42), aki a németek oldalán háborúba vitte a nemzetet, nem lehet csupán a magyar politika időnkénti aberrációjának, szerencsétlen epizódoknak tekinteni. Amire azonban hangsúlyozottan rá kívánunk mutatni, az az a tény, hogy a radikális jobboldalnak 6 előtérbe nyomulása minden esetben a konzervatív uralkodó réteg ellenállását váltotta ki, akik elég erőseknek bizonyultak ahhoz, hogy a bethleni iránytól túlságosan 3 Gömbös többek között kötelezte magát, hogy programjából elhagyja a földreformot és a zsidók gazdasági visszaszorítását célzó javaslatokat. Mindkettő kardinális követelése volt a jobboldali radikálisoknak. Vö. MACARTNEY, October Fifteenth, I, 103, és KOVRIG, Magyar Társadalompolitika, II, Vö. MACARTNEY, October Fifteenth, I, Gömbös miniszterelnöki kinevezésének feltételei közé tartozott, hogy az országgyűlést nem oszlathatja fel, vagyis az 1931-ben választott Bethlenemberekkel kell továbbra is kormányoznia. Mégis 1935 tavaszán, Bethlen heves ellenzése ellenére, Gömbösnek sikerült rábírnia Horthyt a házfeloszlatáshoz szükséges kormányzói leirat aláírására. A körülmények máig is tisztázatlanok. Tény az, hogy Horthy szinte azonnal megbánta tettét, de a feloszlatást és a választásokat már nem tudta megakadályozni. Ibid., I, Mint már fentebb, a keresztény kurzusról szóló fejezetünkben kifejtettük, különbséget kell tenni a kormánypárton belül elhelyezkedő, a Szegedi Gondolatot követő, Gömbös-féle jobboldali radikalizmus és a német fajimádó nácizmus által inspirált s vele egy húron pendülő magyar szélsőjobb között, akikről a következő fejezetben lesz bővebben szó. 191

4 elhajló miniszterelnököket eltávolítsák. 7 Sajnos az illető kormányok külpolitikáját, melyek Magyarországot Hitler csatlósává tették, már nem lehetett meg nem történtté tenni. Ha mármost a következőkben az egyházaknak a kormányzathoz való viszonyát fogjuk vizsgálni, tekintettel kell lennünk a magyar politikai vezetésnek erre a kettősségére. Előállhatott ugyanis az az eset, amint az meg is történt, 8 hogy az egyházak képviselői bizonyos ügyet illetőleg nem értettek egyet az éppen uralmon lévő kormánnyal, s tiltakozásukat kifejezésre is juttatták, ugyanakkor azonban meg voltak győződve arról, hogy a kormánypolitikával szembeni ellenállásuk egyáltalán nem jelenti a magyar állammal szembeni lojalitás hiányát, hiszen felfogásuk és cselekedeteik teljes harmóniában állnak az igazi rezsim, vagyis Horthy kormányzó, Bethlen, Teleki, Kállay miniszterelnökök poitikai irányával. Arra is szeretnénk rámutatni, hogy az egyházakon belül sem volt teljes egyöntetűség a politikai felfogás tekintetében. Mikor ebben a dolgozatban az egyházakról általánosságban szólunk, mindig azoknak hivatalos vezetőségét, hierarchikus felsőbbségét értjük, az ő cselekedeteiket, hivatalos állásfoglalásukat, megnyilatkozásaikat tartjuk szemünk előtt. Csakis ebben az értelemben mondhatjuk például azt, hogy az egyházak a bethleni konzervatív politikával egyetértettek, hiszen az egyházakon belül voltak nagyon is sokan köztük olyan tömegmozgalmak is, mint a katolikus agrárifjúság KALOT szervezete 9, akik egyáltalán nem lelkesedtek a Horthy-Magyarország társadalmi, politikai és gazdasági rendjéért, hanem forradalmian gyökeres változásokra törekedtek. Ezek azonban sohasem tudtak egyházaik vezetésében kellő súlyra szert tenni, a nácizmus térhódítása, s később a határokhoz közelgő bolsevik áradat láttán pedig, a kisebb rossz elve alapján, inkább ők is a liberális konzervatív vezetők mögé sorakoztak fel. A fentiek előrebocsátása után lássuk most már közelebbről az egyházak és a kormányzat közötti viszony alakulását a korszak elsőrendű politikai kérdéseinek tükrében. Legelőször röviden vázolni fogjuk az egyházaknak állásfoglalását és tevékenységét a trianoni határok revíziójára 7 Gömbös Gyula ugyan mint miniszterelnök halt meg okt. 6-án, tehát nem lett eltávolítva. A valóságban azonban Horthy már hónapokkal előbb elhatározta elbocsátását, de a pozíciójához görcsösen ragaszkodó halálos betegen megesett a szíve s megelégedett azzal, hogy a kormány de facto vezetését Darányi Kálmán vegye át mint miniszterelnökhelyettes, míg egykori híve megtarthatta címét haláláig. Vö. HORTHY, Emlékirataim, 164; MACARTNEY, October Fifteenth, I, 173. Imrédy Béla kikényszerített lemondásának története ibid. I, Bárdossy leváltása, ibid., II, Például az ún. harmadik zsidótörvény törvénybe iktatásával és végrehajtásával kapcsolatban. 9 Vö. alább, 195 skk. 192

5 irányuló törekvésekkel kapcsolatban, minthogy ez a látszólag a külpolitika területére tartozó kérdés olyannyira dominálta az egész nemzet érzelmeit és érdeklődését, hogy vitán felül a kor magyar kül- és belpolitikájának első számú problémája lett. Ezt követően a korszak belpolitikáját vesszük vizsgálat alá, s ott is elsősorban az egyházak s a befolyásuk alatt álló mozgalmak szociálpolitikai tevékenységét. Majd tárgyalni fogjuk az egyházak állásfoglalását a jobboldali radikális mozgalmakkal szemben. Végül megvizsgáljuk az egyházak magatartását a második világháború viharában, különösen a zsidóüldözéssel kapcsolatban, valamint szerepüket a náciellenes ellenállásban. 7.2 Revizió Az elszakított területek magyarsága A trianoni Magyarország a nemzeti politika első és legfőbb feladatának az országcsonkító békeszerződés revizióját tekintette. A revízió mértékét, megvalósításának módját illetően a vélemények különbözhettek, de Trianonnak, mint a megtestesült igazságtalanságnak elvetésében és a revízió utáni hő vágyakozásban minden magyar osztálykülönbség nélkül egy volt. A revízióra irányuló nemzeti politikának velejárója és kiegészítője volt a mély aggodalom az elszakított területeken kisebbségi helyzetbe került magyarok sorsáért, és a különböző akciók megsegítésükre. Nem célunk itt az úgynevezett utódállamok kisebbségi politikáját tárgyalni. 10 Elég, ha rámutatunk arra a tényre, hogy a soknemzetiségű Ausztria Magyarországnak helyébe lépő utódállamok szintén többnemzetiségűre sikerültek, s bennük éppúgy nem volt egyenjogúság a különböző nemzetiségek között, mint ahogy a történelmi Nagy-Magyarországon sem volt. Az utódállamok is különbséget tettek egyfelől az államalkotó uralkodó nemzet, a Staatsvolk, és annak nyelve, a hivatalos államnyelv között, s másfelől a nemzeti kisebbségek, a nemzetiségek között. Románia a románok állama volt, csakúgy mint Jugoszlávia a három délszláv nemzeté (azok között is persze elsősorban a szerbeké), s Csehszlovákia a csehszlovákoké, míg a többi nemzetiségek milliói minden papíros jogegyenlőség ellenére csak másodrangú polgárai lettek az új államoknak Erre vonatkozólag, a legalaposabb munka, mely egyben ismerteti a kérdés bő irodalmát is, C. A. MACARTNEY, Hungary and Her Successors The Treaty of Trianon and Its Consequences (London: Oxford University Press, 1937). Újranyomták 1965-ben. 11 Dr. Eduard Beneš, Csehszlovákia egyik alapítója, külügyminisztere, majd elnöke, a párizsi békekonferenciához benyújtott memorandumában még arról írt, hogy Csehszlovákia második Svájc lesz Európában. E kifejezésnek Jászi Oszkár-i értelmezése, aki mint ismeretes, 1918-ban Magyarországot kívánta keleti Svájccá átalakítani, az államot alkotó nemzetiségek teljes egyenjogúságán és kantonális önkormányzatán alapuló szövetségi államot jelentett volna. Ehelyett a prágai 193

6 Ennek az állapotnak logikus következménye volt azután az, hogy az utódállamok az ekként felfogott nemzeti érdeküknek megfelelően mindent elkövettek, hogy az előző kor magyarosításának eredményeit megsemmisítsék, s a saját nemzetüket a kisebbségek rovására erősítsék. Mégha elismerjük is, hogy az utódállamok csak azt folytatták fordított előjellel, amit a háború előtti Magyarország kezdett el magyarosítás címén, s ha megértéssel viseltetünk is az új államok nemzeti érdekeivel szemben, mely megkövetelte az újonnan szerzett területeken a közigazgatás és kultúra minden területén túltengő magyar befolyás visszaszorítását és leváltását, ez mit sem változtat azon a tényen hogy ez a, sok esetben erőszakkal siettetett, magyartalanítás a magyarokra nézve rengeteg szenvedést és keserűséget jelentett, s veszteségeik mind anyagi mind kulturális téren kétségbeejtően súlyosak voltak. Érthető, hogy az idegen uralom alá jutott magyarságnak megalázása, uralkodó nemzetből éppen csak megtűrt kisebbséggé degradálása, mely sokak számára állásvesztést, teljes anyagi tönkremenetelt is jelentett, valamint a magyar kultúrának az uralkodó nemzetek által való visszaszorítása és elnyomása a csonka országban is végtelen fájdalmat és elkeseredést váltott ki. Az utódállamokból kiutasított és elmenekült szerencsétlenek is gondoskodtak arról, hogy az elszakított magyarság szenvedése és a revízió eszméje elevenen éljen minden magyar szívében. A katolikus és protestáns egyházak, melyek a háború előtt lelkesen vettek részt a magyarosításban, a fordulat után az új rezsimek magyartalanítási törekvéseinek előszeretettel kiszemelt céltáblái lettek. Ez érthető, hiszen az állami közigazgatásnak és oktatásnak az államalkotó nemzet részére való kisajátítása után a kisebbségi magyar kultúra úgyszólván csakis az egyházak önkormányzatának védőpalástja alatt, elsősorban a felekezeti iskolák falai között, talált menedékre. Itt nem térhetünk ki a határokon túli magyar egyházak küzdelmeire, minthogy az szorosan véve az utódállamok belpolitikájának történetéhez tartozik. Azonban, amint már említettük, az utódállamok nemzetiségi politikája mindenkor élénk visszhangot keltett a trianoni határokon belül is, és a magyar közvélemény elvárta, hogy a nemzet vezetői ország-világ előtt nyíltan állást foglaljanak a fenyegetett magyar kisebbség védelmében, s követeljék a határok revízióját. Ugyanezt elvárta a nemzet egyházaitól is. Minthogy az utódállamok megtiltották a területükön működő egyházaknak a csonka országi anyaegyházakkal s azok vezetőségével való érintkezést, Magyarországról közvetlen beavatkozás a kisebbségek érdekében, vagy azok direkt segélyezése, lehetetlenné vált. Így a magyar katolikus egyház a Vatikán útján, a protestáns egyházak pedig a külföld, mindenekelőtt az angolszász országok és Hollandia protestáns közvélealkotmányozó nemzetgyűlésnek első dolga volt a csehszlovák köztársaságot a csehek és szlovákok nemzeti államának proklamálni. Ibid.,

7 ményének tájékoztatásával igyekeztek odahatni, hogy egyrészt a Szentszék, másrészt a nyugati protestáns egyházak, valamint nemzetközi szervezetek, elsősorban a Népszövetség, tegyenek effektív lépéseket a kisebbségek sérelmeinek kivizsgálására és orvoslására. A Népszövetségnek jogában állt a beavatkozás, ugyanis az utódállamok a kisebbségek jogait, beleértve vallásuk szabad gyakorlását és nevelésügyük akadálytalan fejlesztését, nemzetközi szerződésben garantálták, aminek betartását a Párizs környéki békeszerződések a Népszövetség felügyelete alá helyezték. 12 A magyar protestáns egyházak kisebbségvédő tevékenységének elsősorban Románia lett a céltáblája. Nemcsak azért, mert a románok különösen rosszul bántak a magyar kisebbséggel, 13 hanem főleg mivel Erdély elveszítése volt a magyarság legfájóbb sebe. A protestánsok, ha lehet, még inkább érezték ezt a veszteséget, minthogy ők Erdélyben a reformáció legkeletibb bástyáját és a vallásszabadság bajnokát tisztelték. A Romániának juttatott terület nagyságában és népességét tekintve is messze fölülmúlta a többi utódállamok részesedését. 14 Hasonlóképpen a magyarság népi vesztesége, s ezen belül a protestáns magyaroké is, ott volt a legnagyobb. 15 Az úgyszólván színtiszta magyar református egyház, mely 1910-ben lelket számlált Nagymagyarországon (Horvát-Szlavónország és Fiume nélkül), az ország feldarabolása következtében hívőjét veszítette el, s ezekből jutott román fennhatóság alá. 16 Erdély volt a hazája a kevés létszámú, de nagy történelmi múlttal és hagyományokkal dicsekvő, teljesen magyar nemzetiségű unitárius egyháznak. Az 1910-es népszámlálás unitáriusából az 1920-as népszámlálás Csonka-Magyarországon csak et talált, a többi Erdélyben román uralom alá került. 17 A vallás és nemzetiség e két egyház esetében szorosan összefonódott. Következés- 12 A Legfőbb Szövetséges és Társult Hatalmak és Románia között kötött kisebbségi szerződés szövegét közli ZSOMBOR DE SZÁSZ, The Minorities in Roumanian Transylvania (London, 1927) A többi utódállamokkal kötött szerződések ezzel lényegében azonos szövegezésűek. 13 Ugyan Professzor Macartney szerint ebben a jugoszlávok felülmúlták a románokat (Hungary and Her Successors, ) a kisebbségi kérdés egyéb szakértői azonban sohasem tudták végérvényesen eldönteni, hogy kinek ítéljék a pálmát. 14 A Romániához csatolt négyzetkilométer több volt, mint a trianoni Magyarország négyzetkilométer területe. Az elcsatolt területen 1910-ben fő lakott. 15 A Romániához csatolt területeken az 1910-es népszámlálás adatai szerint személy vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Az 1930-as román népszámlálás ugyanott magyar nemzetiségű egyént mutatott ki. MACARTNEY, Hungary and Her Successors RÉVÉSZ, KOVÁTS, RAVASZ, Hungarian Protestantism Ibid

8 képpen ezeknek az egyházaknak gyengítése, autonómiájuk felfüggesztése, vagyonuk elkobzása, iskoláik elvétele, lekészeik, tanítóik meghurcolása s az országból való kiűzése egyúttal a magyar kisebbség életerejének és kultúrájának elsorvasztását is jelentette. Ugyanez állt a magyar nemzetiségű evangélikusokra is, csakhogy mivel ők az elszakított területeken a saját egyházukon belül is kisebbségbe kerültek Csehszlovákiában a szlovák, Romániában a szász lutheránusokkal szemben, így az ő esetükben a magyarellenes politika oda irányult, hogy a régebbi magyarosító folyamatot megfordítva, a szlovák, illetve német többség vegye át az egyházi vezetést, s az istentisztelet nyelvének, de különösen az iskolának elszlovákosítása, illetve elnémetesítése útján a magyar kisebbséget idővel asszimilálják. 18 Talán érdemes itt mindjárt megjegyeznünk, hogy a németeknek ezt az előnyben részesítését a magyarral, mint elsőszámú ellenséggel szemben, megtaláljuk mindhárom utódállam kisebbségi politikájában éspedig a katolikusok és zsidók esetében ugyanúgy, mint a luteránusoknál. 19 A magyar protestánsok szűnni nem akaró panaszainak és külföld felé irányított propagandájának annyiban lett eredménye, hogy a nyugati világ egyházai valóban felfigyeltek, s több ízben nemzetközi kivizsgáló bizottságot küldöttek ki Erdélybe. A vizsgálatokról nyugati nyelveken kiadott beszámolók kivétel nélkül a kisebbségek sérelmeinek valódisága és követeléseiknek jogosultsága mellett tettek tanúbizonyságot. 20 Általuk megerősítést nyertek azok a panaszos memorandumok, melyekkel a magyar kormány és a kisebbségi egyházak hiába ostromolták a Népszövetséget, hogy mondjon ítéletet Románia felett a kisebbségi vallások üldözése, s 18 A csehszlovákiai magyar evangélikusok sorsára nézve, vö. LAJOS STEIER, Ungarns Vergewaltigung; Oberungarn unter Tschechischer Herrschaft (Bécs: Amalthea Verlag, 1929) ; valamint Rev. FEDOR RUPPELDT, The Lutheran Church in Slovakia, az R. W. SETON WATSON által szerkesztett gyűjteményes kötetben, Szlovakia Then and Now (London, 1931) MACARTNEY, Hungary and Her Successors, passim. 20 Elsőnek 1920-ban az amerikai unitárius bizottság (The American Unitarian Commission) járt Erdélyben s vizsgálata eredményéről a Transylvania under the Rule of Roumania (Boston, 1920) c. könyvben számolt be. Ezt követően az amerikai és brit egyházak közös bizottsága adott ki jelentést az 1922-ben megejtett vizsgálatukról, Transylvania in 1922 (Boston, 1923) címen. Majd 1924-ben e vallási kisebbségek jogait védő amerikai bizottság (The American Committee on the Rights of Religious Minorities) küldött ki egy protestánsokból és katolikusokból álló vizsgálóbizottságot Romániába. Ennek beszámolója LOUIS C. CORNISH, szerkesztésében The Religious Minorities in Transylvania (Boston, 1923) jelent meg. Ugyanezt a következő évben Londonban is kiadták. Ugyanaz a szervezet 1927-ben egy újabb vegyes összetételű, vagyis többnemzetiségű és -vallású bizottságot küldött Erdélybe. Vizsgálatuk eredményét Roumania Ten Years After (Boston, 1928) címen hozták nyilvánosságra. 196

9 következőleg a békeszerződések kisebbségi záradékának megsértése miatt. 21 A magyar kisebbség helyzetében ugyan a memorandumok és a külföldiek által megejtett vizsgálatok érezhető javulást nem hoztak, azonban kérdés, hogy vajon a román kormányzat nem nyomta volna-e el még kegyetlenebbül az erdélyi magyarságot, ha nem érzi magán a nyugati világ szemét. A magyar katolikus egyháznak legnagyobb veszteségei és nehézségei a Csehszlovákia és Románia által elfoglalt területeken voltak. 22 Az uralomváltás első, forradalmi átalakulással járó hónapjaiban Felső- Magyarországot, illetve új nevén Szlovákiát megszálló cseh légionáriusok a magyar püspököket elűzték, 23 az új kormányzat az egyházvagyont zár alá vette, a katolikus középiskolákat államosította, de főleg mindent elkövettek, hogy az egyház vezető állásaiból a magyarokat és magyarhű szlovákokat eltávolítsák, s helyükbe a csehszlovák állameszmét elfogadó szlovákokat helyezzenek. 24 Minthogy az új állam megakadályozta mind a kiutasított püspököket, mind a határon túl székelő, de a Csehszlovákiához csatolt területekre is illetékes egyházi felsőbbségeket juriszdikciójuk és egyházi funkcióik gyakorlásában, az érdekelt püspökök, élükön a prímással, akinek egyházmegyéje majdnem teljes egészében Csehszlovákiába esett, a Szentszékhez folyamodtak jogaik védelméért. 25 Róma kétségkívül kínosan nehéz helyzetbe került a Közép-Európában sok évszázados múltra 21 Vö. például Mémoire supplémentaire à la petition addressée par les representants legaux des églises minoritaires hongroises, catholique romaine, réformée et unitaire en Transylvanie au Conseil de la Société des Nations (Genève, 1925). 22 A Jugoszláviának átengedett terület 1918 előtt túlnyomó részben Magyarország társországához, Horvát-Szlavónországhoz tartozott. A horvátok egyházi és iskolai ügyeikben teljes autonómiát élveztek, s az esztergomi érsek névleges primátusán kívül semminemű függést nem ismertek el, sem kapcsolatot nem tartottak fenn a magyar katolikus egyházzal. 23 Drámai leírását, vö. STEIER, Ungarns Vergewaltigung, A szlovákiai katolikus egyházban végrehajtott változások leírását magyar szerzőtől, vö. Steiernél, i. m., ; Az események csehszlovák értékelését, vö. Rev. KAROL MEDVECKY, The Catholic Church in Slovakia, a Slovakia Then and Now R. W. SETON WATSON által szerkesztett kötetben, Vö. LEPOLD, Csernoch János, 62. A prímásnak ez ügyben a pápához intézett memorandumaira, 1919-ből és 1921 elejéről több ízben hivatkozás történik a magyar külügyminisztérium és a Vatikán közötti jegyzékváltásban. Vö. FRANCIS DEÁK és DEZSŐ ÚJVÁRY szerk., Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary, Published by the Royal Ministry for Foreign Affairs, 2 köt. (Budapest: University Press, 1939, 1946) I, 108 és 204-es számú okmányok, és II, 351 sz. okmány. A gyűjtemény első kötete az as évek diplomáciai iratait tartalmazza, a második kötet 1921 januárjától augusztusig terjed. 197

10 visszatekintő egyházkormányzati rendszernek darabokra törése következtében. Az ellentétes nemzeti igények és követelések kereszttüzében szinte lehetlennek bizonyult pártatlanságát megőriznie. Az Egyház elsődleges célja, a lelkek üdve érdekében természetesen arra törekedett, hogy a vallási élet az új körülmények között is zavartalanul fejlődhessék, 26 amihez viszont szükség volt a szétrombolt egyházi hierarchiának mielőbbi működőképes újjászervezésére. Ennek pedig feltétele volt, hogy a Szentszék az Egyházzal szemben nem éppen barátságos új kormányzatokhoz való viszonyában a legmesszebbmenő engedékenység és békülékenység politikáját gyakorolja. Ez különösen kezdetben volt így, s a magyaroknak keserűen kellett tudomásul venniük, hogy Róma a magyarság érdekeit feláldozva, az utódállamoknak kedvez. A Szentszék a Csehszlovákiából erőszakkal elüldözött püspököket lemondatta, s helyükbe a csehszlovák kormány jelöltjeit nevezte ki. 27 A Romániához csatolt területek négy latin szertartású római katolikus püspöki széke közül a román kormány kívánságára a Szentszék az ősi nagyváradi püspökséget a szatmárnémetivel egyesítette, s mind ebbe, mind a temesvári egyházmegye élére német nemzetiségű püspököket állított, akiktől a kormány elvárta, hogy az állami hatóságokkal közreműködjenek az elmagyarosított svábok visszanémetesítésében, s a magyar iskoláknak és egyéb intézményeknek a németek kezére juttatásában. 28 Románia latin szertartású római katolikusai fölött a primátus, egyházmegyéje ősiségét, kiterjedését és híveinek számát tekintve, az erdélyi 26 Gasparri bíboros Simonyi-Semadam külügyminiszterhez intézett levelében ápr. 3-án a következőket írja: Le Saint-Siège aura soin égalment de n adopter que des mesures qui seront exigées par les intérets supremes de la religion et le bien spirituel des fidèles de ces contrées, ibid., I, 204. sz. irat. 27 Ibid., I, 824, 828, 830, 839, 853, 857, 860, 876 sz. iratok. Vö. MEDVECKY idézett cikkével a Slovakia Then and Now kötetben, Ez a szándék világosan kifejezésre jutott az 1927-ben kötött konkordátumot kommentáló román sajtóban, mely bizonyosra vette, hogy a nagyváradi püspökségnek a szatmárnémetihez való kapcsolása után a Szentszék a román kormány óhajtásának megfelelően a szatmári püspöki széket olyan magyarul is tudó egyházi férfiúval tölti be, aki nem osztozik a szatmári káptalan sovén magyar felfogásában, mely mindenáron akadályozza az állítólag főnyi elmagyarosított szatmári sváb visszanémetesítését. Idézi, az újság megnevezése nélkül, JANCSÓ BENEDEK, A katolikus egyház helyzete Romániában, Magyar Szemle, IV (1928) 63. Ugyanott Jancsó a római katolikusok számát a szatmári, nagyváradi és temesvári püspökségeknek Romániába eső részein, tehát a tulajdonképpeni Erdélytől (Transylvania proper) nyugatra fekvő Maramureş, Crişana és Banat tartományokban, ben adja meg. Ebből volt a magyar anyanyelvű, német, román és egyéb. A katolikus iskolák elnémetesítésére (és elrománosítására!) bő adatokkal szolgál ERDÉLYI IMRE, Az erdélyi magyar katolicizmus párbaja az orthodoxiával, Katolikus Szemle, LIV, (1940)

11 püspököt illette volna meg, 29 azonban Róma mégsem a kimondottan magyar jellegű gyulafehérvári széket emelte érseki rangra, hanem Bukarestben kreált érsekséget, úgyszólván hívők nélkül, 30 s azt román nemzetiségű érsekkel töltötte be. 31 Hasonlóképpen a Jugoszláviához átcsatolt bácskai és bánáti részeken az újonnan szervezett egyházi adminisztráció élére Róma délszlávokat állított, akik a katolikus intézmények elszlávosítását szolgálták. 32 Hiába tiltakoztak szüntelenül a magyar kormány és egyházi vezetők a vatikáni magyar követségen keresztül az elszakított területeknek a magyar katolikus egyház joghatósága alól való elvétele ellen, azt megakadályozni nem tudták. Másrészt azonban a Szentszék engedékenységének az utódállamokkal szemben megvolt a határa. Róma az új rezsimek nemzeti szükségletei iránt kezdetben ugyan messzemenő megértést tanúsított, de ez nem jelentette azt, hogy hajlandó lett volna az illető kormányok magyarellenes politikájának szolgálatába szegődni. Ellenkezőleg, amint az egyház szervezete és szabad működése az új impériumok alatt biztosítva volt, a magyar katolikus egyház jogai, a magyar kisebbségek vallási és kulturális érdekei Rómában erős támaszra találtak. Ez kitűnt mind a csehszlovák modus vivendi, 33 mind a román konkordátum 34 megkötésénél, s még inkább 29 A XI. században alapított erdélyi püspökség Gyulafehérvár székhellyel magában foglalja az egész történelmi Erdélyt, s állítólag a katolikus világ második legnagyobb kiterjedésű egyházmegyéje. Jancsó adatai szerint a római katolikus hívőből vallotta magát magyar anyanyelvűnek, volt a német, román és egyéb. Idézett cikk, Magyar Szemle, IV ( 1928) Egy későbbi, 1948-as kimutatás szerint a bukaresti érsekség területén római katolikus élt, míg Alba-Julia (erdélyi püspökség) , Timişoara , Satu Mare , Iaşi hívet számlált. ARISTIDE BRUNELLO, La Chiesa del Silenzio (Róma: Edizioni Paoline, 1953) Az igazságosságnak tartozunk annak megállapításával, hogy a bukaresti érsek Msgr. Alexander Th. Cisar, egyházi ténykedésében nemzeti megkülönböztetést nem ismert, s a kisebbségek részéről soha nem hangzott el ellene panasz. 32 Vö. BERKES JÓZSEF, A magyarság tízéves élete az S.H.S. királyságban, Magyar Szemle IV, (1928) Ebben az 1927-ben kötött megállapodásban Róma egyrészt eleget tett a csehszlovák kormány kívánságának arra nézve, hogy a határon túli egyházi hatóságok ne gyakorolhassanak joghatóságot a Csehszlovák Köztársaság területén, a püspöki székek betöltésénél pedig megengedte, hogy a Szentszék jelöltjeivel szemben a kormány politikai természetű kifogásokat tehessen, másrészt Csehszlovákia kötelezte magát, hogy a lefoglalt egyházvagyont visszaadja eredeti rendeltetésének, s ez ügyben a Szentszék bevonásával tárgyalást indít a tulajdonosokkal. Ez utóbbiak között voltak azok a Magyarországon székelő püspökök, káptalanok, szerzetesrendek stb. is, akiknek felső-magyarországi ingatlanait az új állam 1918-ban lefoglalta. Az egyezmény hivatalos szövegét közli, ANGELO MERCATI szerk., Raccolta di Concordati su materie ecclesiastiche tra la Santa Sede e le Autorità Civili 2 köt. (Róma: Tipografia Poliglotta Vaticana, 1954) 199

12 az erdélyi katolikus státus körülötti vitában. 35 Bár ezeket az egyezményeket a Szentszék közvetlenül az utódállamokkal kötötte, a megelőző tárgyalások alkalmával nemcsak az illető ország magyar katolikus kisebbségének egy- II, Az egyezményt magyarázza Msgr. KAROL KMETKO The Modus Vivendi with the Holy See, and its Effects az R. W. SETON WATSON által szerkesztett Slovakia Then and Now c. kötetben, Megjegyzendő, a magyarországi püspökök és egyházi testületek Csehszlovákiában fekvő birtokainak ügye sohasem lett kielégítően rendezve. Lepold szerint, ami jövedelmet a hercegprímás onnan mégis megkapott, azt inkább magánúton folytatott tárgyalásokkal érte el, semmint a csehszlovák kormány jóvoltából. LEPOLD, Csernoch János, Bár az 1928-ban kötött konkordátummal a Szentszék a román kormány kívánságának megfelelően végrehajtotta a szatmári és nagyváradi egyházmegyéknek az előzőkben már említett egyesítését és az összes romániai római katolikusoknak a bukaresti érsek primátusa alá helyezését, ugyanakkor azonban nem teljesítette a románok legfőbb kívánságát, hogy tudniillik a latin szertartású római katolikus (tehát főleg magyar és német) egyházi szervezetet, intézményeket, s azok vagyonát, a román görög katolikus egyházzal egyesítsék, abba mintegy beolvasszák. A konkordátum szövegét s az annak értelmezése körüli nehézségekkel kapcsolatos levélváltást közli, MERCATI szerk., Raccolta di Concordati, II, Román részről különös érdeklődés tárgya volt az erdélyi magyar katolikusoknak évszázados autonóm intézménye, az Erdélyi Katolikus Státus, Status Romano-Catholicus Transylvaniensis. Ez a katolikus világban egyedülálló intézmény, a püspök elnöklete alatt, de többségében világi vezetőséggel teljes joghatóságot gyakorolt Erdélyben a római katolikus egyházi vagyon, valamint a katolikus intézmények és iskolák felett. Bár a román földreform és egyéb intézkedések a Státust megfosztották vagyona legnagyobb részétől, a szervezet puszta léte, fennmaradt intézményei és javai módfelett irritálták a románokat, akik a Státusban a magyarság legerősebb bástyáját látták. Mivel a konkordátum sem rendelkezett világosan a Státusról, sőt a támadások ellene román részről mindinkább fokozódtak, Róma az erdélyi magyar katolikusok kérelmére hosszú és nehéz tárgyalások után 1932-ben egy új egyezményben rendezte a Státus ügyét. A románok elérték azt, hogy a Státus, mint jogi személy, megszűnt létezni. Ugyanakkor azonban vagyonára és intézményeire nem tehették rá kezüket, ugyanis azokat a Szentszék átruházta az újonnan megalakított Gyulafehérvári Latin szertartású Római Katolikus Egyházmegyei Tanácsra. Ez a megoldás tulajdonképpen a Státusnak változott szervezettel és új néven való fennmaradását biztosította. Az 1932-es Accord és az új szervezet statútumai közölve, MERCATI szerk., Raccolta di Concordati, II, A Státus körüli viták és tárgyalások leírását, vö. ELEMÉR VON GYÁRFÁS Der katholische Status von Siebenbürgen und seine Kämpfe Nation und Staat (Wien, Mai 1935) 513; valamint SZÁSZ ZSOMBOR, Az erdélyi római katholikus státus, Magyar Szemle XVII, (1933) ; , és XVIII, (1933) ; és SCHEFFLER JÁNOS, Az Erdélyi Katolikus Státus küzdelmes húsz éve, Magyar Szemle XL, (1941)

13 házi és világi vezetőit hallgatta meg, 36 hanem a magyar kormány és hercegprímás véleményét is kikérte s a végső döntésnél tekintetbe vette. 37 A Vatikánnak az évek folytán mind szembetűnőbb magyarbarátsága egyenes arányban látszik állani azzal a csalódással, mely kezdeti szép reményeiben az utódállamok részéről érte. Az a naív hit, hogy Erdély bekebelezése után a regáti románság is áttér az unióra, 38 puszta fantazmagóriának bizonyult. Ennek épp az ellenkezője történt, amennyiben az állam által erélyesen támogatott román görögkeleti egyház terjeszkedett az unitusok rovására. Nem volt jobb a helyzete a katolikus egyháznak Jugoszláviában sem, ahol összes iskoláit államosították s a katolikus horvátok reménytelen nemzeti küzdelmet vívtak a görögkeleti szerbek ellen. Ez utóbbiak ellenállásán szenvedett hajótörést a katolikus érdekek védelmét célzó konkordátum. 39 De a katolikus többségű Csehszlovákia sem okozott sok örömet Rómának. A húszas évek kormányai hivalkodtak antiklerikalizmusukkal, a különféle huszita szellemű eretnekségeket nyíltan támogatták s különösképpen buzgólkodtak a cseh nemzeti egyház megteremtésén, s ennek érdekében elősegítették a katolikusok tömeges aposztáziáját. Mikor 1926-ban Prága közepén nagy nemzeti ünneplés 36 Például a Státus körüli vitában. Vö. SCHEFFLER imént idézett cikkében, Magyar Szemle XL, (1941) Mikor a román konkordátum ügye 1920-ban először került szőnyegre, Gasparri bíboros államtitkár annak tervezetét megküldte Csernoch prímásnak, és a magyar kormány véleményét is kikérte. DEÁK és ÚJVÁRY szerk., Papers and Documents, II, 163. sz. okmány. Hasonlóképpen állandó konzultációk folytak a szlovákiai püspökségek ügyében. Bár a Vatikán nem mindenben tudott a magyar kívánságoknak eleget tenni, az új kinevezéseknél mindig kikérte a prímás véleményét, s a magyar követnek szintén alkalmat adott arra, hogy kormánya nézeteit kifejthesse. Ibid., I, 824; II, 371, 586, 704, 705, 751 és 769 számú okmányok. A diplomáciai iratok 1921 augusztusán túl ugyan nem állnak rendelkezésünkre, de Barcza György vatikáni követnek ( ) birtokomban lévő kiadatlan emlékiratai arról tanúskodnak, hogy a Szentszék és az utódállamok közötti egyezményekkel kapcsolatban a bíboros államtitkár és a magyar kormányt képviselő követ között állandó és beható konzultáció folyt. 38 Hogy ezek a remények mily fontos szerepet játszottak a Vatikánnak Romániával szembeni politikájával, kiviláglik Msgr. NETZHAMMER, volt bukaresti római katolikus érseknek beszámolójából, mely a Bécsben megjelenő Schönere Zukunft című katolikus folyóirat április 8-i számában látott napvilágot, s melyből Jancsó Benedek fentebb idézett tanulmányában bő kivonatokat idéz. Magyar Szemle IV, (1928) Szövegét közli MERCATI szerk., Raccolta di Concordati, II, Az 1935-ben kötött délszláv konkordátum ratifikálását Jugoszlávia szenátusa megtagadta. A pravoszláv szerb egyháznak a konkordátum elleni izgatása által előidézett, évekig húzódó politikai viharok és ismételt kormányválság leírását, vö. BAJZA JÓZSEF, A délszláv konkordátum Magyar Szemle XXXI, (1937)

14 közepette Jan Huss szobrát állították a ledöntött Szeplőtelen Fogantatásszobor helyébe, a kehely betelt, s az apostoli nuncius tiltakozásul elhagyta az országot. Bár később a diplomáciai kapcsolat ismét helyreállt, a Szentszék és Csehszlovákia közötti viszony sohasem volt szívélyesnek mondható. E három szomszédjához képest a keresztény Magyarország a katolicizmusnak valóságos oázisa volt, s ezt a Vatikán tudta is értékelni. Barcza György, Magyarországnak 1927-től 1938-ig vatikáni követe írja, hogy a Szentszék külügyeit intéző bíboros államtitkár mindig a legnagyobb megértéssel viseltetett az elszakított területek magyar egyházi intézményeivel kapcsolatos problémákkal szemben, s a panaszokat a magyar követ indítványainak megfelelően igyekezett orvosolni. 40 A Vatikán azzal, hogy húzta-halogatta a határok által szétszakított egyházmegyéknek az utódállamok által sürgetett végleges rendezését, 41 a magyarokban azt a hitet keltette, hogy a trianoni határokat csak átmenetinek tartja. Akár jogosult volt ez a hit, akár alaptalan, 42 a magyarok szemében Róma tekintélye ezáltal csak növekedhetett, s ugyanúgy bizalmuk, hálájuk és ragaszkodásuk Szent Péter trónja iránt. Különben Rómának ezt az elhamarkodott változtatásokat kerülő, fontolva halogató politikáját az idők igazolni látszottak, midőn alig húsz év elteltével a határok ismét megváltoztak, s a Magyarországhoz 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken a régi egyházkormányzatot minden nagyobb zökkenő nélkül vissza lehetett állítani. 43 Összefoglalásul megismételjük, amit a bevezetőben már hangsúlyoztunk, tudniillik, hogy a Horthy-korszak nemzeti politikájának elsődle- 40 Kiadatlan önéletrajzában. Ugyanígy nyilatkozott előttem Barcza utóda, báró Apor György, Magyarországnak utolsó vatikáni követe. Apor báró 1957 nyarán Rómában adott interjúban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Szentszék és Magyarország közötti viszony az ő követi működése alatt is mindig a legszívélyesebb volt. 41 Róma a szétszakított egyházmegyéknek a püspöki székhelytől a határok által elvágott részeit püspöki vikáriusok, illetve apostoli adminisztrátorok kormányzása alá helyezte. Ennek a megoldásnak ideiglenes jellege nyilvánvaló volt. 42 Mind a csehszlovák modus vivendi, mind a román és jugoszláv konkordátumok kilátásba helyezték a végleges rendezést. Azonban az utódállamok sok tekintetben nem tettek eleget a szerződésekben vállalt kötelezettségeiknek, így a Szentszék sem sietett ígéretét beváltani. Valószínűleg inkább ez a magyarázata a Szentszék vonakodásának, bár a magyar tiltakozások szintén szerepet játszhattak. 43 Megjegyzendő azonban, hogy mikor a magyar kormány az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdélyben a román görög katolikus egyház fölött kívánta régi jogait érvényesíteni, ez a törekvése Rómában az unitusok ügyeiben illetékes Tisserant bíborosnak szívós ellenállásába ütközött. CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak,

15 ges célkitűzése a trianoni határok revíziója volt, és az elszakított magyarság sorsának javitása. Ezt a célt tűzték maguk elé az egymást követő kormányok, de ugyanúgy ez volt a programja a mindenkori ellenzéknek is. Ebben, úgyszólván csakis ebben, egyetértett az egész nemzet. Így azután természetes, hogy e tekintetben az egyházak állásfoglalása egyöntetű volt, azaz a nemzet érzelmeivel s a mindenkori kormánypolitikával teljes harmóniában az egyházak is mindent megtettek az elszakított területek magyarságának védelmére s a revízió ügyének előmozdítására. 7.3 Belpolitika Amint arra már ismételten rámutattunk, a keresztény nemzeti politika, a Horthy-korszak keresztény Magyarországának sokat emlegetett hivatalos irányzata nagy súlyt helyezett a keresztény egyházakkal való szoros együttműködésre. Ezek után érthető, hogy a mindenkori kormánypolitikával ellentétes, illetve attól megkülönböztethetően eltérő törekvéseket az egyházak részéről csak kivételes esetekben találunk, éspedig főleg a korszak vége felé, amikor a kormányok német nyomásra a keresztény elvekkel ellenkező intézkedéseket foganatosítottak. 44 Máskülönben az egyházak politikai tevékenysége a kormánypolitikával párhuzamosan haladt, azt támogatta, de ugyanakkor hatott is reá bizonyos kérdések felvetésével vagy elsődleges fontosságának hangsúlyozásával. Felejtsük el egyelőre azt a nem éppen épületes látványt, ahogy a keresztény egyházak a sajtóban és a szószékről egymást támadták, a kormányt pedig a másik fél előnyben részesítésével vádolták. 45 Az ősi 44 Az egyházak ellenállását a következő fejezetben tárgyaljuk. 45 Különösen éles hangú hadakozás folyt Baltazár Dezső, tiszántúli (Debrecen) református püspök lapja, a Lelkészegyesület, és a jezsuiták által szerkesztett Magyar Kultúra hasábjain. A protestánsok szemében állandó szálka volt a katolikus egyház kiváltságos helyzete például a katolikus ünnepeken kötelező munkaszünet, valamint nagy vagyona. Viszont katolikus részről a protestáns egyházaknak és iskoláknak juttatott aránytalanul nagy államsegélyt nehezményezték. (Vö. pl. I. I., A mostoha protestáns gyermekek, Magyar Kultúra, XVII, (1930) 2. köt Ugyancsak sok súrlódásra adot okot az egyik vagy másik felekezet híveinek állítólagos előnyben való részesítése az állami kinevezéseknél. Különösen a katolikusok panaszkodtak, hogy a közéletben és a tudományos pályákon a protestánsok aránytalanul nagy számban szerepelnek. Szmrecsányi Lajos egri érsek például Horthy Miklós kormányzóhoz írt levelében felpanaszolja, hogy a katolikus többségű Szolnok megyében a vezető állások főispán, alispán, főjegyző stb. reformátusok kezében van, s félő, hogy a Szolnok megyei közkórház élére szintén egy református orvost neveznek ki, nem pedig az érsek katolikus vallású pártfogoltját. (SZINAI MIKLÓS és SZŰCS LÁSZLÓ, szerk., Horthy Miklós titkos iratai (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1962) 26. irat, ) A szegedi egyetem katolikus jellegének kidomborítása miatt viszont a protestánsok fújtak harci riadót. (HUSZTI JÓZSEF, Gróf Klebelsberg Kúnó életműve, ). Később, a nácizmus 203

16 katolikus protestáns viszálynak ez a kiújulása ugyan nem csekély gondot okozott a kormánynak, de a rendszer szilárdságát komolyan sohasem fenyegette. Egy véres vallásháború réme inkább csak a túlzó fanatikusok képzeletét foglalkoztatta. Ha ellenben a pozitív, alkotó politikai törekvéseket vizsgáljuk, joggal kérdezhetjük, hogy mi is volt az a specifikusan keresztény politika, melyet az egyházak mint olyat ismertek el és támogattak. Annak ellenére, hogy erre a számunkra oly fontos kérdésre az egyházak sohasem adtak átfogó és konkrét választ, mégis nyugodtan állíthatjuk, hogy a közfelfogás tisztában volt azzal, hogy mi az egyházak feladata a nemzetépítés terén. Ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a háborútól pusztított, a forradalmak által feldúlt, szörnyen megcsonkított és kirabolt hazában a keresztényi politikának elsősorban a sebeket begyógyító, az osztályellentéteket tompító, a társadalmi békét előmozdító, tehát szociális téren alkotó, építő politikának kell lennie. 46 E keresztényi politikának közelebbi vizsgálatát, sajnos, le kell szűkítenünk a többségi katolikus egyházra, éspedig egyszerűen azért, mert a magyar protestáns egyházak a századvégi katolikusellenes kultúrharcnak győzelmes megvívása után többé már sohasem jelentkeztek a politika mezején önálló protestáns akcióprogrammal. Ezzel szemben a katolikusoknak a Néppárt fellépése, s még inkább a Rerum Novarum-on alapuló keresztényszocialista mozgalom megindulása óta volt ilyen programjuk, ha az nem is ölelte fel a politika minden területét, s nem is képviselte minden katolikus felfogását. Ilyen értelemben beszélhetünk katolikus politikáról, míg protestáns politikáról nemigen. Az alábbiakban tehát főleg a katolikus politikáról, annak eszközeiről és intézményeiről lesz szó, azonban a megfelelő helyeken a megkülönböztethetően protestáns intézményekről is megemlékezünk. elleni összefogás szükségének felismerése magával hozta a keresztény egyházak közti villongások elcsitulását is. 46 Ez állandóan visszatérő téma Prohászka püspök beszédében és írásaiban. (Vö. pl. az Új Nemzedék feb. 29-i és jan. 1-jei számaiban írt cikkeit, Nem fecsegést, hanem tetteket! és Se nem félni, se meg nem ijedni!, közölve Iránytű, és ) Ravasz László Duna melléki (Budapest) református püspök, a magyar protestantizmus vezéralakja, hasonlóképpen arról ír, hogy... a magyar református egyházat ebben a nemzedékben... rendkívül nagy és fontos dolgok veszik igénybe.... A nemzeti consolidatioban a református társadalom vezetőségének ki kell vennie a részét főképpen a nagy agrárkérdések szolgálata, a szociális problémák megoldása és az új népjóléti berendezkedések terén. ( Fontos és nem fontos dolgok, Református Figyelő II, (1929) 97. Kiemelés az eredetiben.) Vö. SÁRMÁNDI SÁNDOR, A magyar katolikus politika utolsó fél évszázada, Katolikus Szemle LVIII, (1944)

17 7.4 A katolikus politika irányai A katolikus politika Magyarországon kezdetben nem volt olyan kizárólagosan szociálpolitikai beállítottságú, mint amilyenné a két háború között lett. Az első világháború előtt a Néppárt programjában elsőrangú szerepet játszott a kilencvenes évek egyházpolitikai törvényeinek revideálása és a katolikus autonómia megvalósítása. Ezt követelték a katolikus sajtó és a püspöki kar elnökletével évenként tartott katolikus nagygyűlések is. A háború és a forradalmak után azonban mind az egyházpolitikai törvények, mind a katolikus autonómia feledésbe merültek. Az utóbbira már nem volt szükség, vagy legalábbis megvalósítása nem látszott többé sürgősnek, mióta az új rezsim a katolikus alapok és alapítványok sérthetetlenségét garantálta, kezelésüket illetőleg a püspöki karral megegyezett, a katolikus iskolákra nézve pedig éppoly önkormányzatot biztosított az iskolafenntartóknak, mint amilyet a protestánsok élveztek. 47 Ami pedig az egyházpolitikai törvényeket illeti, az évek múlásával mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a katolikus egyház részéről oly hevesen ellenzett intézkedések, így a felekezetnélküliség megengedése, a zsidók emancipációja, az áttérések lehetővé tétele, a vegyes házasságok megkönnyítése (egybekötve a reverzálisnak a katolikusok által követelt engedélyezésével), mind pontosan a protestánsok és a zsidók számát csökkentette, míg a statisztika mérlegén a tiszta nyereség a katolikusok javára szólt. 48 Egyedül a válások szaporodása aggasztotta továbbra is a katolikus egyház vezetőit. 49 Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás az 1934-ben tartott XXV. katolikus nagygyűlésen egy a házassági törvény reformját célzó törvényjavaslatot mutatott be. Ez kétféle megoldást tartalmazott. Az első megoldás szerint a polgári házasságkötés kötelezettsége az egyvallású házasságokra vonatkozóan megszűnne. Az egyvallású házasságok válóperei azon vallás törvényei szerint ítéltetnének, amely valláshoz a felek tartoznak, illetőleg amelynek szertartása szerint házasságukat kötötték. A vegyes házasságok azonban a fennálló állami törvények szerint bíráltatnának. A másik megoldás szerint a polgári házasság kötelezettsége nemcsak az egyvallású hanem a vegyes házasságokra vonatkozóan is megszűnne. Ez esetben mind az egyvallású, mind pedig a vegyes házasságok azon egyház ítélőszéke elé tartoznak, melynek színe előtt a házasság köttetett. 50 A katolikus egyház szertartásával 47 A felekezeti iskolák önkormányzatát a középiskolák reformjáról szóló XI. tc. biztosította. 48 Vö. SALACZ GÁBOR, A magyar kultúrharc története (Bécs, 1938) Ibid., Vö. HAMVAS ENDRE, Házasságjogunk reformja, Katolikus Szemle XLVIII, (1934)

18 kötött házasság így persze államjogilag is felbonthatatlanná vált volna, a második megoldás szerint még vegyes házasság esetén is. A prímási tervezet, annak ellenére, hogy nem kívánta visszaállítani az egyházi házasság egyedüli érvényességét, hanem szabad választást engedett volna az egyházi, illetőleg a polgári házasságkötés között, mégis hatalmas tiltakozást váltott ki a nem katolikus oldalon. Úgyszólván az egész sajtó a katolikus lapok kivételével a felekezeti béke megbontásával vádolta a prímást. 51 De a katolikus közvélemény sem mutatott különösebb lelkesedést, a kormány és az országgyűlés nagy többsége pedig határozottan ellene volt a házasságjog megbolygatásának. Ilyen körülmények között Serédi jobbnak látta lemondani javaslatának a felsőház elé terjesztéséről. A magyar kultúrharc e végső akkordjának kivételétől eltekintve, katolikus politikán a Horthy-korban a katolikus publicisztika elsősorban a pápák szociális tanításának követését, vagyis a katolikus szociálpolitika céljaiért való munkálkodást értette. 52 Bár a harmincas években, a náci újpogány veszedelem növekedésével, a keresztény hit és eszmevilág védelme lesz Magyarországon is az egyházak legfontosabb feladata, egyidejűleg azonban éppen a nemzetiszocializmus (és a bolsevizmus) elleni küzdelem teszi még inkább szükségessé az Egyház szociális tanításának tanulmányozását és terjesztését. Mielőtt a katolikus szociálpolitika konkrét tetteinek, eredményeinek, illetve mulasztásainak tárgyalásába bocsátkoznánk, szükségesnek látszik azoknak az eszközöknek rövid ismertetése, amelyeknek segítségével az Egyház e politikát a gyakorlatba átültetni igyekezett. 7.5 A katolikus politika eszközei Eltekintve a hierarchia egyes ünnepélyes megnyilatkozásaitól, melyek között a legjelentősebbnek a magyar püspöki karnak XI. Pius pápa Quadragesimo anno-ját magyarázó évi karácsonyi közös pásztorlevelét tekinthetjük, 53 a napi politika küzdőterén a katolikus politikát a katolikus pártok, a katolikus sajtó, valamint a különféle egyesületek, keresztény szakszervezetek és társadalmi mozgalmak képviselték. 51 Vö. KÉRÉSZY ZOLTÁN, A hercegprímás bejelentett házassági törvényjavaslatáról, Protestáns Szemle XLIV, (1935) A vita további irodalmára nézve, vö. CSIZMADIA ANDOR A magyar állam és az egyházak Vö. pl. MIHELICS VID, Világproblémák és a katolicizmus (Budapest, 1933); valamint HUSZÁR KÁROLY, A katolikus akció szociális gondolatai (Budapest, 1934). 53 Vö. MIHELICS, Világproblémák és a Katolicizmus,

19 A Kereszténypárt Amint már a keresztény kurzust tárgyaló fejezetünkben kimutattuk, az 1918/19-es forradalmak visszahatásaként a magyar politikai élet erősen jobboldali irányba tolódott el. Ez alól az egyházak hivatalos vezetősége és az általuk befolyásolt politikai irányzatok sem képeztek kivételt. A kurzuspolitikusok jó részének kereszténysége antiszemita demagógiában élte ki magát, míg az őszintén keresztény elveket valló és a pápák szociális tanait komolyan vevő és megvalósítani akaró egyéneket nemegyszer kommunistagyanús, veszélyes elemeknek tekintették, s a közéletből kizárták. 54 Giesswein prelátust, aki nyíltan elítélte az antiszemita izgatást, 55 a parlamentben felszólalt a numerus clausus ellen, 56 s bátran kiállt az üldözöttek mellett, nem az antiklerikális liberálisok, sem pedig a marxista szociáldemokraták, hanem a Prohászka elnöksége alatt álló Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja igyekezett kibuktatni a parlamentből. Ez ugyan nem sikerült, hű magyaróvári választói 1920-ban, s ismét 1922-ben, nagy többséggel őt választották képviselőjüknek, 57 azonban izoláltsága a közéletben 1923 novemberében bekövetkezett haláláig egyre fokozódott. Jellemző, hogy mikor 1932-ben Magyaróvár, melyet közel két évtizeden keresztül képviselt a parlamentben, emlékének szobrot állított, az egész magyar közéletben nem akadt kiválóság, aki a tervezett szoborleleplezéshez vállalta volna az ünnepi szónoklatot. 58 Prohászka, aki negyedfél évvel élte túl Giessweint, az első nemzetgyűlésben viselt mandátumának lejártakor, 1922 februárjában újságcikkben számolt be választóinak kétévi politikai tevékenységéről. 59 Írásából kicseng a keserű csalódás afelett, hogy a nemzetgyűlés a tőle áhított konstruktív keresztény alkotások, nagyszabású szociálpolitikai reformok helyett haszon- 54 Így a századforduló egyik legismertebb katolikus államférfiát, gróf Apponyi Albertet azért mellőzték a keresztény kurzus kormányalakításainál, mert nem tartották eléggé kereszténynek. KEREKESHÁZY JÓZSEF, Apponyi (Budapest, 1943) Vö. Die Judenfrage im modernen Staatsleben, Die Wahrheit II, (1922) Az évi február hó 16-ra hirdetett Nemzetgyűlés Naplója, V, Vö. NAGY MIKLÓS, Giesswein Sándor mint politikus, Giesswein Emlékkönyv (Budapest, 1925) Vö. OVENDEN SÁNDOR, Giesswein Sándor egyénisége és életrajza, ibid., Az ünnepséget végül is nem tartották meg, a szobrot borító leplet a városháza hajdúja távolította el az éjszaka sötétjében. (Kovács K. Zoltán, közt Mosonmagyaróvár nemzetgyűlési képviselőjének szíves közlése nyomán.) 59 Székesfehérvár választóközönségéhez, Fejérmegyei Napló, feb. 19. Közölve Iránytű,

20 talan alkotmányjogi vitákra pazarolta a drága időt, s míg az ország ezer sebből vérzett, a Duna-parti pompás palotában a nemzet választott képviselőinek figyelme és energiája pártmanőverekben és csúnya személyi torzsalkodásokban merült ki. Kiábrándító tapasztalatai arra késztették a nagy püspököt, hogy a papok politikai szereplésére vonatkozó korábbi felfogását gyökeresen revideálja. Naplófeljegyzéseiben ez időben mind sűrűbben fordulnak elő a parlamenti életet metsző gúnnyal kifigurázó részletek. Egy alkalommal, továbbfűzve gondolatait, felkiált, azért gondolom, hogy dehonesztáló papnak a képviselőség. Nem illik a tógához, hát még az evangéliumhoz! 60 Így azután a nemzetgyűlés feloszlatását nagy megkönynyebbüléssel fogadta. 61 Pártelnökségéről lemondott, s az új választásokon nem indult. Ettől fogva április 2-án bekövetkezett haláláig minden idejét és erejét az imának, lelkipásztorkodásnak és az elmélkedő írásnak szentelte, politikával úgyszólván többé nem foglalkozott. Közben a Giesswein és Prohászka bírálatát kihívó Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártján belül is megindult egy tisztulási folyamat. Mikor Bethlen 1922 elején a Kereszténypártot a Kisgazdapárttal összeházasítva létrehozta az egységes kormánypártot, 62 a keresztények egy kisebb csoportja kivált, és Keresztény Gazdasági Párt néven új pártot alakított. Ehhez kevéssel azután a keresztényszocialisták egy másik disszidens csoportja csatlakozott, mire a párt nevét Keresztényszocialista Gazdasági Pártra bővítette. A későbbi évek folyamán a pártvezetésben ismételten nézeteltérések voltak akörül, hogy kit illet a vezetés, és hogy mi a keresztényszocializmus helyes értelmezése, aminek következtében a párt több ízben kettéhasadt, majd újra egyesült, s közben a nevét is megváltoztatta. 63 A lényeg azonban az, hogy a Kereszténypárt, ahogy általában hívták, az egész tárgyalt korban fennállt, a parlamentben egy többé-kevésbé kompakt csoportot alkotott, s mindvégig a hivatalos katolikus politika képviselőjeként szerepelt. Elméletben a párt ugyan nyitva állt a protestánsok előtt is, a gyakorlatban azonban kimondottan katolikus jellegű volt: a vezető gárda a Zichy-féle Néppártból és Giesswein keresz- 60 A bejegyzés kelte jan. 31. Soliloquia, II, Ibid., II, 99, feb. 17-i bejegyzés. 62 A tárgyalt korban a kormányzó többségi párt neve többször változott 1922-től 1932-ig Egységes Párt; 1932-től 1939-ig Nemzeti Egység Pártja; 1939-től Magyar Élet Pártja (M.É.P.), jellegét és szerepét tekintve azonban a névcserék nem jelentettek lényeges változást. A népnyelv mindvégig kormánypárt -nak nevezte. 63 Ilyen szakadás történt pl ben, mikor egy radikálisabb szociális irányt követelő csoport kivált, és Keresztényszocialista Néppárt néven szervezkedett. A különböző frakciók később újra egyesültek, s az 1939-ben tartott választásokon mint Egyesült Keresztény Párt vettek részt. Majd 1943 októberében a név ismét megváltozott, ezúttal Keresztény Néppártra. 208