lenne. Ugyanígy tilos a magányos séta, mert a részegek, hajléktalanok vagy betörők láttán úgyse tudnánk türtőztetni magunkat. Sanford úgy érzi, joga

Átírás

1

2 Készítette: Detty 1. Nina elakadt. Fogalma sem volt, hogyan kéne folytatni. Ott tartott, hogy két, pisztollyal és nagykéssel felszerelt tag a hűtött raktárba cipeli a srácot. Zadia Veersivo azonban résen volt. Fejjel lefelé lógott az egyik húskampóról, hosszú, fekete köpenyét a hatás kedvéért vékony zúzmararéteg borította. Egészen úgy nézett ki, mint bármelyik ártalmatlan ürücomb. Csak a jégréteg halk reccsenése árulta el, hogy Zadia hirtelen kinyújtózott. Piff-puff! Azonnal kapott is két golyót a bordái közé. Nem mintha ez zavarta volna, hiszen létfontosságú szervei a pillanat törtrésze alatt regenerálódtak. Zadia kecses szaltóval a földre huppant, és már rúgta is ki a pisztolyt a nagyobbik marcona kezéből, majd sarkon fordulva a másikat is elintézte. A két fickó pillanatokon belül ott hevert a padlón. Fontos kérdés maradt utánuk. Mitévő legyen most a srác? Nyilván hálás lesz. Talán még le is döbben Zadia helyes arca és tökéletes alakja láttán. Ám mindjárt halálra rémül, ha meglátja, amint Zadia agyara a két gonosztevő nyakába vág. Azonnal rájön, hogy vámpírral van dolga, és hanyatt-homlok rohan majd a kijárat felé. Hiszen akkor még nem tudhatja, hogy Zadia az igaz ügyért harcol, és kizárólag gonosztevőkre vadászik. Nina elgondolkozva rágcsálta a szájába lógó hajtincset. A nyolcadik fejezet kellős közepén tartott. A halvány monitorfényben kivehető volt a szoba másik végében a réz ágykeret, az indiai párnák és a lávalámpa. A falon szamárfüles David Bowie-poszter. Az apró könyvespolcon egy bizonyos N.E. Harris által írt Veersivo Krónikák második kötetének, a Kamaszvérnek számos különböző kiadása sorakozott. A Kamaszvér borítójáról dögös, hófehér bőrű, fekete hajú, tűzpiros szájú csaj mosolyogott le. Tűsarkú csizma és bőrszerkó volt rajta, a derekán töltényöv. Hosszú, hegyes szemfoga ellenére is észbontóan nézett ki. A képen a lány éppen tetőről tetőre szökkent, fekete köpenye csak úgy úszott utána. - Nina! - hallatszott az ajtó túloldaláról. Nina szó nélkül szemezett tovább a monitorral, keskeny kis arcához egyáltalán nem illő, idétlenül rövidre nyírt frizurájának egyik tincsét rágcsálva. Épp ideje, gondolta, hogy Zadia összebarátkozzon a sráccal. Zadia két érzés között őrlődött, írta Nina. Szerette volna megbüntetni a gonosztevőket, de nem akarta, hogy ez a magas, sápadt, jóképű, spánielszemű srác halálra rémüljön. - Nina! - hallatszott újból odakintről. Mintha meg se hallotta volna, Nina kitörölte a sápadt szót. A billentyűzetet kopogtató, érdes, már-már pikkelyessé száradt keze leginkább csirkelábra hasonlított. Nina bőre gilisztaszínű volt, a lába pedig olyan vékony, hogy összeráncolódott a bokáján a harisnya. Lábán lapos talpú bakancs. - Nina! - a hirtelen kivágódó ajtóban ráncos, nejlonotthonkás asszony állt. - A füleden ülsz? Ramon atya már rég ideért. Meddig akarod még várakoztatni? Nina halk sóhajjal csukta le a laptop fedelét. - Oké - mormogta. - Megyek már. - Nem vagy jól? - tudakolta az asszony. Repedtfazék hangja és megsárgult ujjbegyei alapján láncdohányos lehetett, haja jobb napokat látott fémdörzsire emlékeztetett, a vörös rúzs megannyi vércseppként ült meg cserepes ajkának repedéseiben. - Mert ha rosszul vagy - folytatta jobb, ha inkább itthon maradsz. - Jól vagyok, anya. - Na persze! Mindig ezt mondod, aztán tessék...! Nem fáj a lejed?

3 - Nem! - És a gyomrod? Nina válasz helyett a napszemüvegéért nyúlt. Ott hevert az asztalon egy kavicsállatka, egy köteg vámpíros képregény és az 1971-es Regionális Iskolák Közötti Kosárlabda-bajnokság egyik serlegének társaságában. Az olvasólámpa fölötti parafa táblán szélesen mosolygó kamaszlányok fényképei. Nina is közöttük volt, bár ezt első látásra nemigen lehetett megállapítani. Marslakónak nézett ki a sugárzó, széles mosolyú lányokhoz képest. - Biztos hányingered van - nyaggatta tovább az anyja. - Semmi bajom - szólt vissza kifelé menet Nina. Ez persze nem volt igaz. Mindig volt valami baja. Ezt az anyja is jól tudta. - Ha hányingered van, azonnal gyere haza - javasolta a szűk falépcsőkön Nina nyomában araszoló öregasszony. - Dave biztos szívesen hazahoz hamarabb, ha nem tudsz végig maradni. Ne várd ki az utolsó előtti pillanatot, mint a múltkor! Nem hiszem, hogy Dave díjazza majd, ha újra az üléshuzatára rókázol. Nina összerezzent. Az anyjának igaza volt. Tönkretette Dave drága üléshuzatát. Csoda, hogy ezek után nem rajong érte a srác? Csoda, hogy Nina minden szabad percét képzeletbeli hűtött raktárakban tölti a menő Zadia Veersivóval? Oda legalább nem követték a hirtelen rátörő hányingerrohamok. Nina kinyitotta a sorház nehéz faajtaját, ahol anyjával lakott. A kinti sötétséget csak az utcai lámpa halvány fénye világította meg, az égen flitterként ragyogtak a csillagok. Nina orrán viszont ekkorra már ott volt a széles keretű, oldalt is leárnyékolt napszemüveg, ami mögött szinte eltűnt vékony arcocskája. * Hát ez nem megy. Nem írhatok magamról is úgy, mint Zadiáról. Olyan béna ez így. Meg össze is zavar. Még a végén valami olyat csinálok, amire nem is vagyok képes. Például megpróbálok denevérré változni. Zadiának ez nem gond, nekem viszont igen. Valójában nem lehet ám csak úgy átváltozgatni. Ami azt illeti, szinte semmit sem lehet. Ez az én bajom. A vámpíroknak elvileg erősnek, káprázatosnak kéne lenniük, de ezennel szeretném mindenki tudomására hozni, hogy erről szó sincs. Éppen ellenkezőleg: olyan, mintha örökös szobafogságra ítélték volna az embert. Ha könnyű volna a vámpírsors, az Anonim Vámpírok Klubja létre se jön. Aznap este is éppen anonim vámpírtalálkozóra mentem. Ramon atya jött értem. Kedd volt. Mindig kedden este fél tízkor gyűltünk össze a Szent Agáta-templom közösségi termében. Ha bárkinek eszébe jutna megkérdezni, miért is nem autózhattam egyedül a találkozóra... hát itt a következő bökkenő. Nem nézek ki többnek tizenöt évesnél. Illetve hát annyi is vagyok, hiszen az 1973-as fertőzésem óta nem öregszem. Kicsit feltűnő látvány lennék a volán mögött. Azonkívül anyának nincs is kocsija. A tömegközlekedést pedig Sanford Plackett ejtette ki a listáról, mint annyi minden mást is. Urunknak és parancsolónknak képzeli magát, és úgy is viselkedik. Sanford az összes sydney-i buszt és metrót tiltott területnek nyilvánította számunkra, nehogy útközben - Ramon atya szavaival élve - bűnre vezető alkalomba" botoljunk. Szerintem Sanford attól fél, hogy az aluljárókban nem tudnánk visszafogni magunkat a saját vérükben fetrengő narkósok láttán. - Csak azért képzeled kitartónak magad - magyarázta egyik alkalommal Sanford -, mert 3 képtelen vagy megbékélni valódi éneddel. Nem ismered be magad előtt, hogy vámpír vagy, a vámpírok összes gyengeségével. Pedig ez a helyzet, Nina. Mind egy cipőben járunk. Ezért is kell ennyire óvatosnak lennünk. Az óvatosság a taxizásra is kiterjed. Sanford szerint kockázatos volna. A sofőr csupasz tarkójának látványa komoly idegi terhelést jelent, nem beszélve arról, ha netán az ülés vérfoltos

4 lenne. Ugyanígy tilos a magányos séta, mert a részegek, hajléktalanok vagy betörők láttán úgyse tudnánk türtőztetni magunkat. Sanford úgy érzi, joga van tanácsokat osztogatni, inert már elég régóta van a pályán, nem kevés gyakorlatra tett szert, és bár Ramon atya a csoportunk vezetője, akármennyire is jártas a lelkigondozásban, ő maga mégsem vámpír. Legalábbis Sanford így gondolta. Ami azt illeti, kicsit túl sok mindent gondolt, amiket ráadásul soha nem mulasztott el megosztani velünk. Ő is ott várt már a kocsiban, hiszen vezetni, azt például nem tud. Kevesen tudnak az első világháború előtt születettek közül. Akkortájt még a Sanford-féle orvosoknak se volt saját kocsijuk, most pedig már túl kockázatos vállalkozás lenne jogosítványt szereznie. így vagyunk ezzel mindannyian. A hamis papírjainkkal jobb, ha távol tartjuk magunkat a bürokratikus hercehurcáktól. A vámpírismerőseim többsége már legalább egyszer lecserélte az iratait, Sanford pedig már kétszer is, mivel őrajta aztán igazán nem látszik meg a kora. Hiába a kipödört bajusz, a gyérülő haj, a régies szabású öltöny és a zsebóra, azt azért senki nem hinné el, hogy Sanford száznegyven éves. Már az is éppen elég árulkodó, hogy ez idő szerint nem alulról szagolja az ibolyát. így élünk mindannyian: bizonytalanságban, hamis nevek alatt, hamis papírokkal. Elég fárasztó, ami azt illeti. - Szia, Nina - szólalt meg Sanford, amint a várakozó Nissan Pulsar hátsó ülésére telepedtem. - Szia, Sanford. - Hogy vagy? - kérdezte a ház elől kikanyarodó Ramon atya. - Hát... a szokásos hányinger. Nem akartam túl sokat panaszkodni, hiszen minden vámpír ezt csinálja. Megállás nélkül sopánkodnak. Nem mintha a hallgatásom bármit segített volna. Gladys két vámpír helyett is megtette a magáét. - Biztos nem olyan súlyos, mint az enyém volt tegnap este - kezdte, miközben helyet szorított nekem az ülésen. Már majdnem eladtam egy újabb üdülési jogot, ám végül sajnos csak a telefonkagylót sikerült összehánynom. Alighogy lenyeltem, egy jó pohárnyi vér kijött belőlem. Mondanom se kell, az üzlet kútba esett. Ugye, Bridget? - Igen, igen - válaszolta a kötőtűi mögül Bridget. Örökké kötött. Mivel nyolcvankét éves korában érte el a fertőzés, ezt igazán nem lehetett felróni neki. A kötésen kívül szinte már semmire nem volt képes. Lépcsőt mászni például lehetetlenség az ő derekával. Vámpírnak lenni elég gáz, de fájós derekú öreg vámpírnak lenni még ennél is gázabb egy fokkal. - Rendszeresen szeded az enzimeidet, Gladys? - fordult hátra az anyósülésen Sanford. - Tudod, reggel és este! - Persze! - És a többi kezelés? Talán újra inni kezdted a gyógynövényes kotyvalékaidat? - Dehogyis! - fortyant fel kissé sértődötten Gladys, bár a kérdés jogos volt. A sok csodakencétől meg meditációs gyakorlattól már teljesen olyan volt, mint valami hippi. Ezt a hatást a gyöngysorok, a kendők meg a hosszú szoknyák csak tovább növelték. Mivel Gladys 1908-ban fertőződött meg, nem szereti mutogatni a lábát. A hölgyeknek akkoriban eszükbe se jutott az ilyesmi, mondogatta Gladys, aki, bár csak egy közönséges utcalány volt, szerette magát is hölgyként" feltüntetni, mégpedig ifjú hölgyként", ami igencsak ellentmondott szűnni nem akaró, öregasszonyos bél- és ízületi panaszainak. De hát huszonnégy éves volt, amikor elkapta a kórt. Mondjuk, szerintem egy megkövült dinoszaurusztojás is ifjabb nála. - Aromalámpát se gyújtottam - panaszolta -, de még mindig tele vagyok azokkal a múltkori kiütésekkel. Szinte nem is látszik tőlük a hasam. - Talán rosszul reagálsz az étrend-kiegészítőkre - tűnődött Sanford. - Majd beállítom az adagjaidat. Szédültél is? - Igen! Épp ma reggel!

5 - A fejed? - Múlt hét óta nem fájt. De egyik este fürdéskor lejött egy lábkörmöm... Ez már sok volt. - Remek ötletem támadt - mormogtam gúnyosan. - Mi lenne, ha a változatosság kedvéért most az allergiáinkat tárgyalnánk ki? Nagy buli volna. Hosszú csend következett. Ramon atya a visszapillantó tükörből a szokásos szemrehányó, de együtt érző tekintettel nézett rám. Sanford az orrát szívta. - Miért, mégis miről akarsz beszélgetni? - duzzogott Gladys. - Mi érdekeset csináltál mostanában? Nézted a Buffy, a vámpírok rémét? - A könyvemen dolgozom - mondtam, bár nyilvánvaló volt, ezzel a hírrel nem leszek túl népszerű. Sanford a napszemüvegét egy pillanatra leemelve megmasszírozta az orrnyergét, én pedig már vártam, mikor teszi fel a szokásos lemezt: hogy mekkora veszélybe sodrok ezzel mindenkit. (Pedig álnéven írok, és ráadásul csak postafiókon keresztül levelezem a külvilággal.) - Persze, persze! Tudom, mi a véleményetek - folytattam, mielőtt még Sanford a szavamba vághatott volna. - Kímélj meg a bölcsességeidtől, már kívülről fújom őket! - A könyveid ártalmasak, Nina - válaszolta Sanford. - Az emberek már így is éppen eléggé félnek a vámpíroktól. Csak tovább rontod a helyzetet. - De hát Zadia nem is félelmetes! Elárasztják a rajongói levelek. Igazi hősnő. - A valóságtól való menekülésed manifesztációja - Sanford nagyon szerette ezt a kifejezést. Az utóbbi huszonöt évben számtalanszor elmagyarázta, hogy megragadtam a Kübler- Ross-modell tagadás fázisában, tehát még a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás előtt, és képtelen vagyok elfogadni saját vámpírénemet. - Emberfölötti tulajdonságokkal ruházod fel a vámpírokat - ezzel Sanford nyilván Zadia Veersivóra célzott csak hogy elhitesd magaddal, valójában nem is vagy vámpír. Álomvilágban élsz, Nina. - Nem! Te élsz álomvilágban! - igyekeztem türtőztetni magam. - Úgy beszélsz velem, mint egy taknyos kisgyerekkel, pedig már ötvenegy éves vagyok! El tudod képzelni, mennyire unom már? Hogyne tudta volna elképzelni! Éppen eleget emlegettem. Már vagy harminc éve járunk össze, úgyhogy volt alkalmunk megismerni egymást. Lerágott csont már minden közös témánk. Ahogy az már lenni szokott, ha az ember mindig csak ugyanazokkal találkozik. Milyen boldog vámpír is lehetnék, ha soha többé nem látnálak benneteket, mondogatom néha magamnak a Szent Agáta sekrestyéjében körbepillantva. - Lehet, hogy leéltél ötvenegy évet - korholt tovább Sanford anélkül, hogy egyáltalán rám pillantott volna -, de a lelkedben örökre gyerek maradtál. A kamaszkori időhurok foglya vagy. Kamaszként gondolkozol, kamaszként viselkedsz. - Úgy érted, így? - és felmutattam neki az egyik ujjamat. Gladys vihogott. Ramon atya gyorsan váltott sebességet, de a hangja nyugodt maradt. - Oké, oké - csitítgatott. - Elég! A nyilvános vitával várd ki az esti ülés kezdetét! Sanford mobilja megcsörrent, mire ő a zsebébe nyúlt, én pedig kibámultam az ablakon. A hátrafelé rohanó lámpák kedvenc házaimat világították meg. Egymásnak préselődve sorakoztak az utcán, az összehúzott függönyök mögött, a cédrusfa spaletták repedésein át a tévéképernyők villódzása, gomolygó cigarettafüst és ide-oda szaladgáló, ajtókat csapkodó emberek árnyéka látszott. 5 De túl gyorsan mentünk. Soha nem láthattam eleget. A normális élet mindig csak elsuhant az orrom előtt, én meg ott maradtam a kocsiban egy rakat vámpírral.

6 - Szia, Dave - Sanford végre megtalálta a mobilját. - Aha. 0, te jó ég! Hát ez baj. Igen, átadom. Dave azt mondja, Kazimír nem veszi fel a kaputelefont - jelentette be Sanford szinte ünnepélyesen. - Vagy tíz perce csöngetnek. Dave kérdezi, megvan-e még a pótkulcs. - Igen - felelte kissé aggódó hangon Ramon atya. - Mondd meg neki, hogy beugrunk. - Hallottad? - kérdezte a telefonba Sanford. - Azt mondja, beugrunk. Igen, remélem. Oké. Igen, mindjárt ott leszünk. Sanford letette. Eleinte egyikünk se tudta, mit mondjon. Sanford elgondolkozott. Ramon atyának nyilván irányt kellett váltania az új úti cél miatt, mert egy kocsibeállóra felhajtva ügyetlenül megfordult. Bridget zavartan nézelődött. Ami engem illet, még csak nem is színleltem aggodalmat. Undorító ez az egész. - Akármibe fogadok, hogy Kazimír zsákmány után jár - adtam hangot jogos gyanúmnak. - Talán éppen ebben a pillanatban harap torkon valakit. Na tessék! Zajos ellenkezés! Gladys talán azt is jobban viselte volna, ha történetesen felgyújtom a ruháját. - Nina! - Ramon atya őszintén megrémült. - Rettenetes dolog ám ilyet mondani! - Nem beszélhetsz ilyen hangon másokról! - kontrázott Bridget. Bár a szemét nem láttam a napszemüvegtől, Gladys arca a szokásosnál is fehérebb volt. Szinte olyan fehér, mint a haja. Sanford hátrafordult. - Kazimír Kucsinszkij a szabadulása óta nem követett el kihágást - kezdte dorgáló hangon. - Ennek már öt éve. Kazimír egyszer s mindenkorra megtért az anonim vámpírok közé. - Megtért?! De Sanford, hát koporsóban alszik! - Összefontam a karomat. - Nagyon igyekszik, Nina. Ő is csak áldozat, mint mi mindannyian - Sanford hangja fellengzőssé vált. - Nem te vagy az egyetlen közülünk, akit éppen ő fertőzött meg. Miért nem bocsátasz meg neki, mint a többiek? - Mert úgy gáz, ahogy van - vágtam rá. Nem ellenkeztek. Kazimír Kucsinszkij tényleg gáz volt. Ezt még Sanford se tagadhatta. Lehet, hogy Kazimír megtéri az anonim vámpírok közé, de mindennek lehetett volna nevezni, csak épp anonim vámpírnak nem. Örökké a régi szép időket" emlegette, amikor a feketéket még rabszolgapiacon árulták: A fekete hús jó szaftos." És cuppogott is hozzá. Ilyenkor egészen úgy nézett ki, mint egy halálfej. Mérges medúzára emlékeztető, hosszú, kék nyelve szörnyű gusztustalan volt. Szeme helyén mintha osztrigák, fogai helyén pedig mintha sírkövek lennének. Szerény véleményem szerint Kazimír már olyan régóta vámpír, hogy egészen elfelejtett ember lenni. Az ő fajtája miatt ilyen rossz a vámpírok híre. De hát beszélhettem én Sanfordnak! Szerinte tilos különválasztani az emberre és a vámpírra jellemző tulajdonságokat. Szerinte a vámpír csupán az ember egyik fajtája, nincs benne semmi eredendően rossz vagy visszataszító. Valahányszor vitába szállok vele, mindig kioktat a hozzáállásom miatt. - Az is lehet, hogy csak beteg - igyekezett szokás szerint összebékíteni minket Ramon atya. - Talán fel se tud kelni. - így van - bólogatott Sanford. - Talán rosszul reagál az étrend-kiegészítőire. Nem ez volna az első eset. Ezen a ponton akár meg is jegyezhettem volna, hogy Kazimír arra a pár döglött patkányra is rosszul reagált. De inkább nem szóltam. Ehelyett az ablakon kibámulva figyeltem, hogyan változik odakint az utca. A tornyocskák, a széles utcák, az ajtókopogtatók, a postaládák és a kovácsoltvas korlátok lassan átadták a helyüket az útjelző tábláknak, az utat szegélyező üvegfalaknak, az előtetőknek, a közlekedési lámpáknak és a szalagkorlátoknak. Télikabátba burkolózott emberek sétáltak az utcán. A sarki kocsmában színes fények villóztak. Alaposabban szemügyre akartam venni a látványt. Csak egy pillanatra szabadultam meg a napszemüvegemtől, de Sanford így is kis híján leordította a fejemet. - Nina! - rikoltozott. - Mindenütt reflektorok! Azt akarod, hogy megint bevérezzen a szemed?

7 Isten hozott a vámpírlétben! A legpitibb kis örömért is a véremmel fizetek. Te jó ég, de utálom már! 2 Sokan hajlamosak azt gondolni, a vámpírok elhagyott kastélyokban, kriptákban vagy ólomüveg ablakú, lambériás kúriákban laknak. Hát sajnos nem ez a helyzet! Talán így is lenne, ha a világ minden vámpírja milliókat őrizgetne a bankszámláján. De mivel legalábbis az én ismerőseim mind munkával keresik a kenyerüket, a lakásaik is szerények. Kinek van pénze tornyokra, vízköpőkre vagy roppant kovácsoltvas kapukra? Néhányuknak még széles sávú internetre se telik. Ezzel együtt azonban van néhány irányelv, amit az otthonuk kiválasztásakor a vámpíroknak tanácsos megszívlelniük. A vámpírok például nem nagyon kedvelik a körpanorámát. Sőt, semmiféle ablakot nem szívelnek. Modern üvegpalotákban, tetőablakos, üvegverandás építményekben nemigen maradna meg egy vámpír sem. A meglévő ablakokat is alaposan el kell sötétíteni. A spaletta vagy a függöny alkalmasabb erre a célra, mint a reluxa. Az ajtókat alaposan leszigetelik, de még a kulcslyukak vagy a levélrések se maradhatnak szabadon. A vámpírok hálóhelye sem akármilyen. Biztonságosnak kell lennie. A szokványos lakásokban általában nincs is ilyen zug. Sanford például egy hajdani banképület páncéltermében alszik. Gladys és Bridget régi hentesboltban laknak, hálószobájuk az egykori hűtött raktár. Még Dave is talált magának egy sötétkamrás kis ikerházat. Ami engem illet, anyám irdatlan viktoriánus sorházának pincéjében alszom. Jó kis hely, bár anyának be kellett falazni az ablakot, és a külső ajtót is eltorlaszoltuk. Vannak csótányok is, de csak éjjel jönnek elő, amikor én úgyis felmegyek a házba. Párátlanítóval próbáljuk megakadályozni, hogy a helyiség végképp bedohosodjon. Kazimír viszont sohasem engedhette meg magának a vámpírbarát lakosztályt. Mi azért csak megéltünk valahogy, Kazimír azonban túlságosan emberkerülő volt. Egy darabig kapott ugyan rokkantnyugdíjat, és mi is gyakran segítettük a félretett pénzünkből, de még így is csak egy lepukkant kis garzonra tellett neki. A ház maga kopott, háromemeletes, két világháború közötti építmény volt vérvörös téglákkal és gennyszínűre festett fallal. Keskeny, összetaposott kis gyepcsík szegélyezte. Külön mosókonyha és kétautós garázs tartozott hozzá. Mire megérkeztünk, Dave kék kombija már a ház előtt állt. - Ne parkoljon Dave mellé - javasoltam előrehajolva Ramon atyának. - A zsúfoltság feltűnést kelthet. Az emberek még balesetre gyanakodnának. - Igaza van - szólalt meg legnagyobb meglepetésemre San- ford. - Álljon a sarkon túlra! Így a sarkon túl álltunk meg, tisztes távolságra a legközelebbi utcalámpától. A kombi mellé érve Horace-t is megpillantottam Dave mellett. Volt annyi eszük, hogy ne a ház előtt, hanem a kocsiba húzódva várakozzanak. Itt kell megjegyeznem, hogy Dave Gerace az egyetlen vezetni tudó vámpír a csoportunkban. Tizenhét évesen szerzett jogsit, úgyhogy a '73-as fertőzésekor már két éve vezetett, és különböző kétes ügyletek segítségével eddig mindig sikerült megújítania a papírjait. Így harminc éve abból áll az élete, hogy minket, többieket fuvaroz. Nagyon csodálom ezért, főleg, mert a helyében én már réges-rég elütöttem volna Kazimírt, nemhogy minden áldott kedden érte menjek. De hát Dave hallatlanul tapintatos és érett. És értelmes. És körültekintő. Egyszer, 7 amikor zenét hallgattam a kocsijában, és megkértem, nyomja kicsit följebb a hangerőt, azzal utasított vissza, hogy vigyázni kell, nehogy a szemem, az orrom és az ínyem után most a fülem is bevérezzen. Fura dolog, Dave ránézésre tők' kölyök, legtöbbször mégis olyan, mintha az anyukám lenne. Amióta ismerem, soha, de soha egy sebességkorlátot se lépett át.

8 - Neked velem kellene jönnöd, Sanford - jegyezte meg a kéziféket behúzva Ramon atya. - Kazimírnak talán segítségre van szüksége. - Hogyne - válaszolta Sanford, majd a hátsó ülés felé pillantott. - Valaki viszont maradjon itt Bridgettel. A lépcsőzés nem tenne jót neki. - Majd én maradok - lehelte elhalóan Gladys. - Kazimír büdös, nekem pedig már így is éppen eléggé émelyeg a gyomrom. - Én viszont veletek megyek - szólaltam meg. Gladys ugyanis krónikus panaszkodó, nem létezik beszédtéma a saját nyavalyáin kívül. Azt állítja, a mellékhatások mindnyájunk közül őt viselik meg legjobban, bár ahogy észrevettem, ahhoz mindig marad elég energiája, hogy a haját befesse és kibodorít- sa. Mert hogy nem természetes szőke, arra mérget veszek! Akárhogy is, semmi kedvem sem volt a lerohadt lábkörméről társalogni. - Amúgy kíváncsi vagyok már Kazimír lakására. Sose jártam még nála - ezzel kinyitottam a kocsiajtót. - Nem egy nagy élmény - ingatta a fejét az atya, mint aki elfelejtette, hogy a szobafogságra kárhoztatottaknak igenis minden új lakás nagy élmény. A sortársaimhoz hasonlóan az én mozgásterem is elég szűk: nem találkozhatok idegenekkel, szinte minden ügyemet elektronikusan intézem, és gyakran olyan elcsigázott vagyok, hogy egész éjjel el se bírok mozdulni a tévé elől. Elengedtem hát a fülem mellett Ramon atya megjegyzését, és Dave kocsija felé indultam, ami ekkorra már üres volt. Dave, George és Horace zsebre dugott kézzel vártak ránk az autó előtt. Dave a szokásos farmerszerkóját viselte, úgyhogy ő rendben is volt. George a mai tizenévesek túlméretezett, bő, mocsárszínű cuccaiban érkezett, tehát a narancssárga taraja kivételével rajta sem volt semmi feltűnő. Horace viszont felvonultatta a teljes vámpírruhatárat: gyűrött bársony, fekete szatén, lakkbőr mindenütt. Az ilyet szerintem frankón be kéne tiltani. Épphogy a moarémellényébe nem hímeztette bele: VÁMPÍR VAGYOK. Egyszer még elkapják ebben a hacukában. Boris Karloff nézett volna ki így, ha meghívják a Rocky Horror Showba. - Nem kéne ezekben a göncökben mászkálnod - mormogtam Horace mellé érve. - Vagy ha már lúd, legyen kövér: legközelebb öltözz denevérnek! - Horace, irány a kocsi! - összerezzentem a hátam mögött felhorkanó Sanford hangjától. Még Dave is meglepődött. Horace viszont csak sárgás agyarát vicsorította ránk. - Meg is haraphatsz, Sanford - mondta. - Működik egyáltalán az a kaputelefon? - kérdezte Ramon atya Dave-től, mielőtt még tovább csámcsogtunk volna Horace nevetséges szerelésén. - Más lakást próbáltál? - Csak egyet - felelte Dave. - Egy nő bele is köszönt. Az atya nagy morogva hatalmas kulcscsomót halászott elő a reverendája alól. Horace az orrát szívta. - Mért éppen az én ruháim keltenének feltűnést? - jegyezte meg. - Ramon atya meg szoknyában van. - Dugulj el, Horace! - mordult rá Dave. Eléggé ki lehet készülve, mert soha egy rossz szava sincs senkihez. Sőt, általában mogorván behúzódik a haja meg a borostája mögé. Sanford szerint Dave a Kübler-Ross-modell depresszió fázisában ragadt meg. De hát Sanford a 19. század szülötte. Szerinte az a férfi, aki nem borotválkozik naponta, csak depressziós vagy börtöntöltelék lehet. Sanfordnak a kalapos nők tetszenek, még így az éjszaka közepén is. - George, ülj be légy szíves Bridget és Gladys mellé - mondta, mialatt Ramon atya Kazimír háza felé indult. - Előfordulhat, hogy segítség kell nekik. Képtelenek vigyázni magukra. Ezzel Sanford az atya nyomába eredt, mi pedig csak álltunk döbbenten. Sose vágynék arra, hogy George Bumfordy vigyázzon rám. Elég egyetlen pillantást vetni idétlen, morcos, együgyű arcára, hogy kiderüljön, nem éppen ő a csapat esze.

9 Talán pont ezért akart most megszabadulni tőle Sanford, mert tudta, nélküle könnyebb dolgunk lesz. Horace-nak tetszett az ötlet. - Igen, nyomás, George! - mondta. - Nem kell mindannyiunknak felnyomakodnunk. Be se férnénk. - Ezt meg honnan tudod? - kérdeztem megütközve. - Voltál már Kazimírnál? Horace vállat vont. - Amikor nekiadtam a régi számítógépemet - felelte. - Valakinek őt is regisztrálnia kellett. - Az internetre? - ezt a vészjósló hírt még nem érintettük a csoportmegbeszéléseken. Mielőtt azonban egy szót szólhattam volna, Dave integetni kezdett. - Mozogjatok, ha még ma fel akartok érni! Úgyhogy nekiindultunk. Kazimír házának gombos bejárati ajtajáról hiányzott az egyik üvegtábla. A viharvert folyosón hirdetőfal, villanykapcsoló és valami meghatározhatatlan, óriási hamutartónak vagy üres virágcserépnek egyaránt beillő csöbör. A szőnyeg talán még nálam is öregebb volt. A távolabbi sarokban pókháló lengedezett. El se tudtam képzelni, hogyan cipelték fel annak idején Kazimír koporsóját a legfelső emeletre. - Csak csendesen - suttogta ujját a szája elé tartva Ramon atya. Fölöslegesen aggódott. Szerintem nem én voltam az egyetlen, aki Kazimír lakása felé kapaszkodva rettenetesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Minden lépcsőnyikordulásra összerezzentünk. A számozott ajtók kukucskálónyílásai csőre töltött pisztolyokként meredtek ránk. Akaratlanul is azon kezdtem tűnődni, hogyan bírja ki Kazimír ezen a zsúfolt helyen. Hogyan csempészi be a tengerimalacokat? És hogyan szabadul meg árulkodó kis tetemeiktől? - Uhh - nyögött a bajsza alatt Horace. Futó pillantást vetettem rá, és az egyik ajtó mögül felcsapó harsány kacagás hallatán hirtelen összerezzentem. Nyilván tévét néznek a tizenkettes lakásban. A vékony falakon még a köhögés és az edénycsörömpölés is áthallatszott. Ramon atya megállt a tizennégyes ajtó előtt. Jóval hátrébb álltam, de így is világosan kivethető volt: a zárat feltörték. Pótkulcsra nem is volt szükség. - Talán kirabolták - törte meg a csendet elvékonyodott hangon az atya. - Ha arra ébredt, hogy betörtek hozzá, Kazimír talán elmenekült. - De mért nem telefonált? - suttogtam. Horace lepisszegett. - Inkább menjünk be! Mégpedig azonnal. Mielőtt bárki megkérdezi, mi a fenét keresünk itt. Más választásunk amúgy se volt. Ramon atya meglökte az ajtót, mire az nyikorogva kinyílt. Odabent mindenki levette a napszemüvegét. Néma csend ülte meg a lakást. Még a hűtő zúgását se lehetett hallani. - Kazimír! - szólalt meg kissé bizonytalan hangon Ramon atya. Semmi válasz. Nagyon sötét volt mindenütt. A küszöb alatt beszivárgó fényben még így is kivehető volt, hogy Kazimír kartonlapokat ragaszott az ablakkeretekbe. Láttam a sivár nappalit is: egy árva karosszéken, egy ládára állított hordozható tévén és a számítógép faasztalkáján kívül semmi sem volt benne. - Itt aztán nem járt betörő - állapította meg Horace, Ramon atya pedig a villanykacsolóért nyúlt. Semmi. - A mindenit! - morgott az atya. 9 A plafonról lógó foglalat üres volt. A vámpírok hallatlanul érzékenyek a mesterséges fényre. Hirtelen bevillant, hogy Kazimír alighanem a tévé és a számítógép képernyőinek gyenge fényénél tengette életét. Éppen ezért azt javasoltam, kapcsoljuk be mindkét masinát. - Majd én! - súgta Dave, és óvatosan megindult a tévé felé. Sanford megragadta az atya karját.

10 - Ne mozduljon, atyám - javasolta halkan. - Nehogy belelépjen valamibe! Dave-nek éppen abban a pillanatban sikerült felélesztenie a tévét: lövések, zene. Összerezzentünk. Erre előkaparta valahonnan a távirányítót, és lenémította a készüléket. Mintha mégis változott volna valami az előbbi zaj nyomán. Megtört a kísérteties, szinte húsba vágó csend. Egyszeriben felbátorodtunk. Horace meg is indult a konyha felé. - Senki - kiáltotta az egyik homályos, málladozó vakolatú sarkot vizsgálgatva. - Hacsak nem bújt a pult alá. Ramon atya óvatosan betette maga után a bejárati ajtót. Sanford a fürdőbe indult, mi pedig Dave-vel a vaksötétnek tűnő szomszédos szobát kémleltük. - Ott tartja a koporsóját - magyarázta az atya. Összenézünk Dave-vel. - Neked a legjobb a szemed - jegyezte meg Dave. Ebben igaza volt. Remekül látok sötétben. Talán azért, mert a többieknél fiatalabb korban ért el a fertőzés. - Találtam gyertyát - szólt ki a konyhából Horace. - És van gyufa is. Kazimír hálószobájába lépve kis híján keresztülbucskáztam a koporsón. Ott hevert a földön, közvetlenül az ajtónál. Lekucorodtam mellé, és a politúrozott deszkán végigsimítva kitapogattam a csinos rézvereteket, a faragványokat és a kétfelé nyíló fedelet. Egyedül nem bírtam volna el. - Segítened kéne - mondtam Dave-nek, aki olyan idegesen járkált fel-alá, mintha minden pillanatban azt várná, hogy a nyakába ugrik valami, majd recsegő térddel, engedelmesen leguggolt mellém. - Csak nem gondoljátok, hogy még mindig odabent van? - kérdezte a küszöbről Sanford. A szobában hirtelen halvány, aranyló fény áradt szét, Horace jött be a gyertyával. Kísérteties látvány volt, amint fekete köpenyében és szalonkabátjában árnyékot tartott a lángnak. Mellette Sanford és Ramon atya, arcukat szinte összegyűrte a félelem. - Nem tudom - nyögtem ki végül -, de jobb, ha megnézzük, nem? Sanford bólintott. Ramon atya is beleegyezően fészkelődött. Horace viszont a szoba nagy részét betöltő, irdatlan ruhásszekrényre mutatott, amelynek egyik ajtaját Lugosi Béla képe díszítette. - Jó nagy az a szekrény - szólalt meg nyugtalanul Horace. - Talán inkább oda bújt. - Nézd meg! - tanácsolta Sanford. Horace döbbenten pislogott. Ám mielőtt még sikerült volna kibúvót találnia, felemeltük a koporsó fedelét. Aztán gyorsan vissza is ejtettük. Durr! - Mi baj? - kérdezte Ramon atya. Egyetlen hang se jött ki a torkomon. Kezem a szám elé kaptam. Az időközben fölegyenesedő Dave a karomnál fogva odébb vonszolt. - Ó, jaj - nyögte. - Mit láttatok? - kérdezte közelebb lépve Sanford. - Ő az? - Basszus! - hörögte Dave. Horace ekkor Ramon atya kezébe nyomta a gyertyát. Az atya megtántorodott, én pedig átadtam a helyem Horace-nak, aki Sanford segítségével most már mindnyájunk előtt felfedte a szaténnal bélelt láda hátborzongató tartalmát. Sohasem felejtem el. Soha az életben. Az összehajtogatott lepleken hamukupac tornyosult. Bár a beáramló levegő kissé felkavarta, és a szíven átdöfött karó mély árkot vágott belé, így is éppen elég jól kivehető volt mindaz, amit látnunk kellett. A finom hamuban kivehető volt Kazimír orrlika, fülcimpája és az a szörnyű grimasz, amit a haláltusa írt az arcára. Semmi kétség, Kazimír Kucsinszkij meghalt.

11 3 Kazimír földi maradványai láttán elborzadtam. Földbe gyökerezett a lábam. Mondhatni, halálra rémültem! Dave, Sanford és Horace nemkülönben. Azt azért el kell mondanom, hogy nem igazán szomorkodtunk. Nem is gyászoltuk Kazimírt, hiszen nem szerettük túlságosan. Hiszen éppen ő hozta a fertőzést az országba. Kazimír Kucsinszkij 1907 vége felé hagyta el Európát, tartva a Drakula című könyv egyre növekvő olvasótáborától. Úti céljául a világ egyik legelhagyatottabb pontját szemelte ki, a hosszú tengeri utat pedig egyiptomi múmiának álcázva tette meg januárjában érkezett Sydney-be, szarkofágját az Ausztrál Múzeumban állították ki. Ebből az ideiglenes sírból eresztette szabadon január 23-án éjjel Horace Whitakker. Keddenként a Szent Agáta sekrestyéje hemzseg az olyan vámpíroktól, akiknek a megfertőződéséről így vagy úgy Kazimír Kucsinszkij tehet. Itt van például Horace. Lelkes ifjú régészként piszkálgatta egy évszázaddal ezelőtt Kazimír lepleit abban a dohos múzeumi pincében. Láttam néhány megsárgult fényképet, amelyeken Horace állógalléros ingben és vicces kalappal a fején feszít. Tekintete szinte felismerhetetlenül tiszta, háta egyenes, arca üde. Talán korábban is volt némi hajlama a gazemberségre, bár ez nem tűnik valószínűnek. Szerintem azóta változott így meg, hogy Kazimír megharapta. Nem hinném, hogy az a hajdani, egyenes derekú, huszonegy éves fiatalember valaha is pitiáner internetes csalásokból akart volna megélni. Horace persze azt állítja, hogy a pár éve megalkotott szupermodern számítógépes programja hozza neki a pénzt. Hiszi a piszi! George elejtett szavaiból sokkal inkább arra lehet következtetni, hogy Horace nyakig benne van valami sikkasztási ügyben. És egy szép napon majd mindnyájunkat magával ránt. Na, mindegy. A lényeg, hogy Horace volt Kazimír első áldozata - az első, de nem az utolsó! A Horace elleni támadás után Kazimír sikeresen megszökött a múzeumból, és az utcán megharapta az éppen arra járó Gladys Bakerst. Az 1908-as év végéig pedig összesen tizenöt embert fertőzött meg. Többségük mára már meghalt, vagy Melbourne-ben él. Sanfordról, Bridgetről és George-ról azonban nem közvetlenül Kazimír tehet. Ok másodlagos fertőzést szenvedtek. Sanford Plackett kezelte Horace-t pár nappal a múzeumbeli sérülése után. Sanford elég rosszul járt. Ha nem kellett volna sebet összevarrnia közvetlenül a Horace-nál tett látogatása előtt, talán a fertőző harapást is elkerülhette volna. Más tekintetben viszont Sanford mázlista: csodás felesége, Maud hajdan nővérként dolgozott, és mivel maga is olvasta a Drakulát, elég hamar rájött, mi történhetett a férjével. Ráadásul pár hónap alatt kifejlesztettek egy kezdetleges emésztőport", a mai vámpír-étrendkiegészítő enzimek előfutárát. Ne legyünk igazságtalanok Sanforddal! Valóban minden humorérzéket nélkülöző okostojás, de nélküle az ausztrál vámpírok helyzete még a mostaninál is keservesebb lenne. Sanford szabadított meg minket az embervér-ivás kényszerétől. 0 alapította meg az Anonim Vámpírok Klubját. És ő zárta páncélszekrénybe Kazimírt, és temette hatvan évre szekrényestül egy cementlap alá. O találta meg Gladyst, Bridgetet és George-ot, mielőtt a fertőzés továbbterjedt volna róluk. Na, persze, nem mintha ez a veszély Bridget esetében valaha is fennállt volna. Eredetileg apáca volt, ő ápolta Gladyst Kazimír támadása után a Magdaléna Betegotthonban. Előbb zárja kriptába magát, minthogy akár egy legyet is megharapjon. George viszont zöldfülű kazánkovács-inas volt, amikor Gladys becsalogatta egy mellékutcába. Észbeli képességeiben azóta sem történt drasztikus változás. Régebben, amikor elérte a vérszomj, képtelen volt 11 visszafogni magát. A vérszomj a vámpírok esetében elég bonyolult jelenség. Van egy pillanat, amikor a friss embervér szagától csillapíthatatlan haraphatnékunk támad. Mikroszkopikus vérmennyiségek persze nem váltják ki ezt a reflexet, tehát a fogmosás vagy a borotválkozás közbeni kisebb balesetek még nem veszélyesek, egy-egy felhorzsolt térd vagy begyulladt körömágy látványa

12 viszont már komoly nehézségekhez vezethet. A szervezet nagyjából öt milliliter vér bevitele után reagál. Ekkor a vámpírnak két választása van: vagy hagyja magát elragadtatni, vagy kitart. George egyszer elragadtatta magát. Mielőtt Sanford közbeléphetett volna, George megharapott egy Ethel nevű nőt, akit később a saját családja tett el láb alól. Gladsyre és Bridget Dohertyre is Plackették vigyáztak. Sanfordnak és Maudnak köszönhetően 1973-ig nem történt újabb vámpírfertőzés Ausztráliában. Akkor viszont Kazimír újra elszabadult. Szerény véleményem szerint soha, de soha nem lett volna szabad kiereszteni az alól a cementlap alól. Úgy is lehetne mondani, Ramon atya hibája az egész. Maud halála után Sanford elég rossz bőrben volt. Különösen nagy csalódást okozott neki, hogy a felesége a halálos ágyán sem volt hajlandó vámpírrá válni. Sanford ekkor lelkigondozóhoz fordult a problémájával. Szó szót követett, Sanford pedig végül mindent meggyónt az atyának, aki ekkor hallott először a cementlap alá temetett vámpírról. Na mármost, Ramon atya áldott jó lélek. Elég csak ránézni. Robusztus termetével, borzas, ősz hajával, nagy barna szemével pontosan úgy néz ki, mint egy javakorabeli, kissé lestrapált, mégis örökifjú labrador. Ideje nagy részét betegekkel vagy kallódó kamaszokkal tölti, esetleg jótékony célú gyűjtéseket szervez. Nem csoda, hogy akkor, 1973-ban, Kazimíron is megesett a szíve. Ramon atya szerint Kazimír már éppen eleget szenvedett, úgyhogy Sanford kiásta a páncélszekrényt. Számító, behízelgő, osztrigaszemű Lázárunk pedig köszönetet se mondva a legközelebbi kocsma felé vette az útját. Ott talált rá Dave Gerace-ra. Szegény Dave éppen ott zenélt az egyik kikötői szállodában. Hajnalig maradt, és addigra már a kelleténél lényegesen több sör lecsúszott a torkán. Soha nem jött volna rá, mi történt vele. Még másnap délelőtt, a csatornában ébredezve sem gyanakodott egyébre alapos macskajajnál, úgyhogy haza is támolygott pihenni. Lakótársai legnagyobb szerencséjére Dave irattárcája a támadás helyszínén maradt. Ott, a fűcsomók közt talált rá másnap éjjel Sanford és Horace. így sikerült időben kiérniük Dave-hez, mielőtt bármit elkövethetett volna. Villámgyorsan cselekedtek. Ha egy szikrányit gyorsabbak, most nekem sem kellene mindezt megírnom. Az idő tájt a Sanfordhoz bekvártélyozott Kazimír házigazdájának folyamatos orvosi felügyelete alatt állt. Sanford árgus szemmel követte Kazimír állapotának legapróbb változásait is. Márpedig a friss embervérnek a vámpírszervezetre gyakorolt hatása leírhatatlan. Már egyetlen korty is megháromszorozza a vámpír erejét, és a drogokhoz hasonlóan felpörget, legalábbis így hallottam. Kazimír anyagcseréjére még Dave alkoholszennyezett vére is jól észrevehető hatást gyakorolt. Sanfordnak elég volt egyetlen pillantást vetni erre a kétszínű tetűre, hogy kitalálja, mit művelt. A hamarosan beköszöntő reggel azonban minden további intézkedésnek elejét vette. A nappal szobafogságra ítélt Sanford a kisujját sem mozdíthatta másnap estig, addigra viszont Kazimírnak már hűlt helye volt. Dave vérétől erőre kapott, és belevetette magát az éjszakába. Sanford semmit sem tehetett. Egyetlenegy anonim vámpír nem volt elegendő a Kazimír-féle ámokfutók megfékezésére. Így aztán a Kazimír nyomába eredő Sanford megállt a közeli telefonfülkénél erősítést hívni. Ám Horace és George túl későn érkeztek. Az egyik barátomnál voltam, és éppen magányosan támolyogtam ki a lakásából, hogy kihányjam a magamba döntött jelentős mennyiségű gint, amikor rám talált Kazimír. Azóta nem iszom. Kamaszkoromban nagyon bulizós voltam, de 1973 óta egy csepp alkohol se ment le a torkomon. Nem mintha lett volna más a választásom. Hát, ez az én szomorú történetem. Meg Dave-é. Meg Sanfordé. Meg a többieké. Nem csoda, hogy Kazimír Kucsinszkij halála nem taszított bennünket kétségbeesésbe. Nem csoda, hogy bánat helyett inkább halálra rémültünk.

13 Ugyanis ha őszinték akarunk lenni, a vámpírlét legszörnyűbb velejárója nem az elszigeteltség, a minket érő méltánytalanságok vagy a folyamatos rosszullét, hanem az, hogy az emberiség nagy része a halálunkat kívánja, mégpedig minden különösebb ok nélkül. Hiszen ha szó szerint örökké mások nyakán lógnánk, a föld teljes népessége rég vámpírrá változott volna már, nem igaz? És ha ez még nem elég, az emberiség nagy része azt is tudja, hogyan tegyen el minket láb alól. A mindenfelé keringő, értelmetlen vámpíros álhírek ellenére mára már a legtöbben tisztában vannak a vámpírok likvidálásának három csalhatatlan módszerével: lefejezés, karó a szívbe, de akár megteszi az erősebb napsugárzás is. Kazimír nyilvánvalóan karót kapott. - Rettenetes - nyögte Horace. Ő jutott szóhoz először. Sebesen hátrált a koporsótól. - Ez... ez mészárlás. Ramon atya keresztet vetett. Sanford a száját törölgette, mintha hirtelen hányingere támadt volna. Arcán összefutottak a ráncok. - Nyugalom - hebegte. - Gondolkodnunk kell. Muszáj felgöngyölíteni az esetet. - Nézzünk be a szekrénybe - javasolta Dave. Mindannyian az irdatlan bútordarabra bámultunk. Gombóc volt a torkomban. Ma is emlékszem, ahogy a fejemben egymást kergették a kérdések: ott rejtőzne a gyilkos? és ha nem, akkor hol? Netán a szomszédban? Vagy a parkoló egyik kocsijában? És ha csak arra vár, hogy kilépjünk a házból? - Pucolás! - suttogtam a félelemtől rekedten, ám Dave ebben a pillanatban megszorította a karom. - Psszt - súgta, mialatt hős védelmezőnk, Ramon atya magasra tartott gyertyával megindult a szekrény felé. Horace azonban elé ugrott. Rövid nézelődés után megragadta a karót. - Tessék! - nyújtotta az atya felé, ám Sanford Plackett dühösen kiverte a kezéből. - Lehet, hogy ujjlenyomatok voltak rajta! - sziszegte Sanford, mire Horace összerezzent. - Hogy mi? - nyüszítette. - Ne hülyéskedj már! - Horace, ez bizonyíték. - Meg is haraphatsz, Sanford! - Jó estét! - szólalt meg Ramon atya. Hangja ugyan nyugodt volt, de a gyertya ide-oda rebbenő fénye elárulta keze remegését. - Ramon Alvarez vagyok, katolikus pap - mondta az atya a szekrényajtónak. - Nem fogom bántani magát. Kérem, jöjjön elő, beszélgessünk! Egy haja szála se görbül majd, megígérem. Semmi válasz. A szekrény még csak meg se nyikordult. - Talán át kéne hoznunk azt a hokedlit a szomszéd szobából - mormogta a bajusza alatt Dave. - Vagy legalább egy konyhakést. Már késő volt. Az atya felrántotta a szekrényajtót. Még idejében sikerült félreugrania a kizuhanó hosszú nyelű ásó elől. A szerszám hatalmas csörömpöléssel ért földet, éppen az atya lábujjai mellett. Felsikolthattam, mert Dave egyszer csak vállon veregetett. - Nyugi. Semmi baj - mondta minden meggyőződés nélkül. Ramon atya ezalatt a második, majd a harmadik szekrényajtót is kinyitotta. Üres vállfák csörömpöltek, és félretaposott cipők sorakoztak odabent. A felső polcokon viseltes köpönyegek, ingek, törölközők, pulóverek. Az orgyilkos sehol. Egyetlen sáros lábnyom vagy felforgatott polc sem árulkodott idegenekről. - Senki - sóhajtott megkönnyebbülten az atya, majd lehajolt a kissé földes ásóért. 13 Vajon Kazimír el is temette a tengerimalacait? - Telefonálni kell Gladysnek - szólalt meg felindultan Sanford -, hogy zárja magára a kocsiajtót, és ne mozduljon a helyéről.

14 Szinte gondolkodás nélkül a zsebembe nyúltam, Dave és Horace nemkülönben. Ám rögtön ki is ment a fejemből a telefonálás, amint megláttam, hogy Sanford Kazimír hamvaiba túr. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. Sanford érintése nyomán Kazimír arca teljes egészében eltűnt. - Mit művelsz? - hápogtam. - Nem találhatják meg - mondta remegő ajakkal Sanford. Szeme szikrázott. Soha nem láttam még ilyen feldúltnak. - Isten tudja, mi történne. Nem kockáztathatunk! - Igaza van - vágott közbe Horace, mielőtt még egy szót is szólhattam volna. - Nina, az ég szerelmére, nem kell, hogy a zsaruk is beleüssék az orrukat ebbe! Mi van, ha rájönnek, hogy Kazimír vámpír? Muszáj volt nevetnem, bár a dolog a legkevésbé sem volt vicces. - Mégis mi másra gondolnának egy koporsóval az orruk előtt? Naná, hogy rájönnek! - Nem - szólalt meg fáradt, komor hangon Ramon atya. - Csupán azt hinnék, szegény Kazimírnak mentális problémái voltak - az atya gyengéden a koporsóra fektette a kezét. - Mitévők legyünk a hamvaival? - fordult Sanfordhoz. - Hogyan temessük el? Mi lehetne a hivatalos halálozási ok? Jó kérdések. Csak kár, hogy nehéz megválaszolni őket. Kíváncsi vagyok, mit szólna a rendőrség, ha megmondanánk, hogy Kazimír szétporladt a szívébe döfött karótól. - Muszáj bevonni a zsarukat? - vetettem ellen. - Elvileg nem akarjuk, hogy utánunk is szimatolni kezdjenek. Mi van, ha megtalálják Kazimír telefonkönyvét? A gondolattól hirtelen sóbálvánnyá dermedtem. Ha a gyilkos akadt rá a könyvre, már rég mindent tud rólunk! Ez valószínűleg a többiek fejében is megfordulhatott. Néhány pillanatig rémülten bámultunk egymásra, majd Dave felnyögött. - Volt egyáltalán telefonkönyve? Ezt azonban senki sem tudta biztosan. Még Ramon atya sem. Horace a fejéhez kapott. - Ez baj - szirénázta. - Ez nagy baj. - Nyomás! - Dave szemmel láthatólag egyre izgatottabb lett. - Induljunk már! Egyet is értettem volna, ha Dave nem kezd el kifelé lökdösni az ajtón. Kazimír gyilkosa talán épp a szomszédos lakásban rejtőzködve várja, hogy végre kilépjünk az ajtón. Bridget, Gladys és George pedig talán már nem is élnek. Azt viszont utálom, ha dedósnak tartanak, csak mert úgy nézek ki. És utálom, ha ezen a jogon dirigálnak nekem. - Mégis hova menjünk? - ráztam le magamról Dave kezét. - És ha Kazimírnak tényleg volt telefonkönyve? És ha a gyilkos már rég tudja, hol keressen minket? Mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba. Hirtelen átéreztem a helyzet súlyát. - Jesszus! - hadartam. - Mi lesz anyuval? Nem jött válasz. Még Ramon atya is tanácstalannak tűnt. A rémülettől kábultan bámult maga elé, akárcsak a többiek. Hogy lehet ez? - gondoltam. Hogy történhetett? Olyan... lehetetlennek tűnt az egész. Horace kapcsolt legelőször. - A gyilkos - kezdte elgondolkodva - karót használt, tehát megvannak a maga vámpírhiedelmei. Valószínűleg úgy tudja, ki nem állhatjuk a feszületeket. Értetlenkedve bámultunk rá. - A Szent Agátába kell mennünk - tette hozzá türelmetlenül Horace. - Ki keresne vámpírokat egy templomban? - Igaz - hirtelen rájöttem, muszáj a gyilkos fejével gondolkodnunk. - Horace-nak igaza van. Irány a Szent Agáta! - De mi lesz...? - kérdezte Kazimír felé, vagy inkább Kazimír földi maradványai felé mutatva Ramon atya.

15 - Megvár - mondta Dave. Halk, fakó hangja azonban most sem volt elég erélyes. Egyébként is mindig mintha valami sírboltból beszélne. Az atyát szemmel láthatólag nem győzte meg. - És mi van, ha valaki észreveszi, hogy feltörték a zárat? - aggodalmaskodott. - Mi van, ha feljelentést tesznek? - Akkor így jártunk - feleltem. Az atya bosszús tekintete végleg kétségbe ejtett. - Nem maradhatunk itt, atyám! Mi van, ha visszajön a gyilkos? Mi van, ha most is minket figyel? Nem tudom, vajon az érveim súlya vagy zilált lelkiállapotom hatott-e az atyára, de nem kellett tovább biztatni. Horace nyomában kilépett a szobából, sötétséget hagyva maga után. Sanford guggoló alakja még így is jól kivehető maradt. Kazimír hamvait teregette szét a koporsóban. Valamin azonban megakadhatott a szeme. - Gyere már - kérleltem. - Mennünk kell, Sanford! - Egy pillanat! - Mi a fenét művelsz? - Nézd csak! - ezzel azt orrom alá dugott valamit. Fémes csillogást láttam a félhomályban. - Golyó - mondta Sanford. - Talán ezüst. Magunkkal kell vinnünk. - Akkor vigyük! - kiáltottam vissza az ajtóból. - Hozz, amit akarsz, csak gyorsan! Siess már! El kell tűnnünk innen! Nem mondhatnám, hogy a vámpírok különösebben rettenthetetlenek volnának. Épp ellenkezőleg. Mindannyian bármikor Kazimír sorsára juthatunk. Márpedig akit az egész világ utál, annak előbb-utóbb társául szegődik a félelem. 4 Élve odaértünk a Szent Agátába. Egyetlen baljós árny se lesett ránk Kazimír panelháza mögül, és titokzatos fekete autók se szegődtek a nyomunkba. Még csak pirosat se kaptunk. A sekrestyébe lépve pedig végre zavartalanul megvizsgálhattunk Sanford zsákmányát. Valóban ezüstből volt. Kilenc milliméteres tömör ezüstgolyó. - Látjátok? Mit mondtam? - szólalt meg Horace. - Ez a gyilkos tájékozatlan. Azt hiszi, ezüstgolyóval többre megy, mint a hagyományos ólommal. Ezek szerint eszébe se jut majd templomban keresni minket. - Nekem azonban semmi kedvem itt maradni! - nyafogott Gladys. - Nem is maradhattok - felelte Ramon atya. - Holnap misék lesznek. Ki-be járnak majd az emberek. Nem zsúfolhatlak be benneteket ide a sekrestyébe. Meglátnak. - Van itt esetleg kripta? - tudakolta csüggedten Sanford. Az atya a fejét rázta. A szokott helyén ült, a régi karácsonyfadíszekkel teli műanyag láda mellett. Tulajdonképpen mindannyian a szokott helyünkön ültünk, úgyhogy első látásra akár sima kedd esti összejövetelt is tarthattunk volna a kegytárgyas szekrények, poros ólomüveg-ablakok és összecsukható székek között. Az üveges tekintetek és a rosszul álcázott ásítások azonban ezúttal elmaradtak. Nem került elő az önazonosság" és a pozitív gondolkodási stratégia" sem. Nem Dave és az apukája, vagy Kazimír és a világ szembenállását vitattuk meg, és nem is azt, miért utálok ide járni. A szokásos unalmat, fáradtságot és lemondást mintha elfújták volna, feszültség vibrált a levegőben. Sosem felejtem el, milyen tanácstalanok voltunk. Ahogy azt se, hogy az első ijedség után micsoda nyugtalanság vett erőt mindnyájunkon. Mintha nem fértünk volna a bőrünkbe. Bridget a kezét tördelte, Dave a haját markolászta, Sanford fel-alá járkált, én pedig rágtam a körmöm, mint mindig, ha ideges vagyok. 15 Legvadabb álmaimban se gondoltam volna, hogy egyszer valódi vámpírvadászba ütközöm. Penge vagy Van Helsing elvégre képzeletbeli alakok, és elvileg semmi közük a valósághoz. Az ő világukban a vámpírok veszélyesek, de legalábbis hatalmas erejük van. A Zadia Veersivo-féle mesebeli szupervámpírok tudják, miképp szabaduljanak meg az ellenségeiktől.

16 Zadia macskaszerű kecsessége és behízelgő dorombolása a legdörzsöltebb vámpírvadászt is a biztos pusztulásba csalja. - Nos - szólalt meg szokásos hangján Ramon atya -, mivel ilyen szépen összegyűltünk, kezdetnek talán elmondhatnánk a Közös Célkitűzést. George, azt hiszem, ma te jössz. George engedelmesen neki is rugaszkodott. - Esküszöm - kezdte - mindenre, ami szent, hogy a kísértéssel szemben megmaradok embernek, és egyetlen élőlényt sem... - A fenébe az egésszel! - vágott közbe Horace, majd átható pillantást vetett ránk. - Hagyjuk már a Közös Célkitűzést! Ez most nem csoportbeszélgetés, hanem haditanács! - Bizony - szólaltam meg erre én is. - Közbejött valami. Kazimír történetesen meghalt. - Nem is értem - szipogta alig hallhatóan Bridget. - Ki tehetett ilyen szörnyűséget szegény Kazimírral? - Olyasvalaki, aki bevette az összes vámpírmaszlagot - válaszolta szomorúan Ramon atya -, és aki fél. - Olyasvalaki, aki olvasta Nina könyveit - csattant fel Sanford. - Szóval az én hibám? - úgy éreztem, menten felrobbanok. - Ezt akarod mondani, te görény? - Nem - szakított félbe, kezét karomra téve Ramon atya. - Téged senki nem hibáztat. Senki nem hibáztat senkit - feddő pillantást vetett Sanfordra. - Semmi értelme egymásra mutogatni. - Az a szerencsétek, hogy én itt vagyok - böktem ki hirtelen ötlettől vezérelve. - Nélkülem ott tartanátok, ahol a part szakad. Nem lenne hova mennetek. - Mi? - nyögte George, Sanford pedig egy pillanatra abbahagyta a járkálást, és rám bámult. - Gondoljátok csak meg - mondtam körbepillantva. - A gyilkos a nappalra vár. Félt volna éjjel megtámadni Kazimírt, mivel azt hiszi, olyankor mi, vámpírok emberfeletti erőre kapunk. Szép lassan felvázoltam az egész elméletet. Ha a gyilkos kideríti a hollétünket, velünk is hasonló módon akar majd elbánni. Nappal támad, mert akkor védtelenek vagyunk, illetve még az átlagosnál is védtelenebbek. - De amíg anyu otthon van, a gyilkos nem tehet semmit - mondtam. - Mert anyu be sem engedi. Sanford összevonta a szemöldökét. - Azt akarod mondani, holnap mindannyian aludjunk nálad? Erre már felment bennem a pumpa. Bár Sanford kivételesen nem volt elutasító, annyi javaslatomat lehurrogta már, hogy most se vártam mást. Nagy levegőt vettem, és rámordultam hát. - Mért? Tudsz jobbat? Az atya válaszolt helyette. Hangjában aggodalom csengett. - Ez veszélyes, Nina - mondta. - A szóban forgó illető nyilván be van kattanva kissé. Mi van, ha megtámadja édesanyádat? - Nem fogja - feleltem határozottan. - Anyu be sem engedi majd. - De mi van, ha engedély nélkül megy be? Kazimírhoz is betört. - Talán csak szerencséje volt - kelt védelmemre teljesen váratlanul Sanford. - Kazimírék lépcsőházának ajtaján hiányzott az üveg. Napközben talán az egész épület teljesen üres, hiszen minden szomszéd dolgozik - Sanford a bajuszát simogatva mérlegelte tovább a helyzetet. - Nináék háza más - mondta. - A földszinti ablakon rács van, Estelle pedig szemmel tartja majd a bejáratot. Hívatlan látogató esetén lesz elég ideje rendőrt hívni. Hüledezve bámultunk Sanfordra. Egész eddig nem győzött óvni minket a rendőrségtől, mondván, még a rendvédelmi szervek se vigyázhatnak ránk minden percben, pláne akkor nem, amikor egy csapat félőrült a fejébe veszi, hogy elpusztít minket. - Egy fegyveres támadóra csak nem hallgatnak a rendőrök - érvelt Sanford. - Pláne ha vámpírokról hadovál!

17 Ramon atyát nem nyugtatta meg az eszmefuttatás. - Egy fegyveres, Sanford. Pont ez a gond. Mi van, ha használja is azt a fegyvert? Talán még mielőtt bejutna. Az atyának igaza volt. A pisztolyt kihagytam a számításból. Elvégre lőfegyverrel nem muszáj az áldozat közelébe férkőzni. Csupán akadálytalan rálátásra van szükség. Ha ez az őrült képes volt felmászni Kazimír után a legfelső emeletre, miért ne lőne be anyura a konyhaablak rácsain át? - Viszont figyi! Valami kiment a fejünkből! - törte meg végül Horace hangja a hosszú, baljós csöndet. Mindnyájunkhoz beszélt, tekintete fel-alá vándorolt az arcunkon. - Az a kettyós ezüstgolyóval lövöldözött. Karó és ezüstgolyó, nem túlzás ez egy kicsit? Ninának igaza van. Ez a gyilkos fél, és ráadásul az információi se pontosak. Tehát aligha hiheti, hogy a vámpírok képesek lennének normál emberekkel egy fedél alatt élni anélkül, hogy néha kicsit megszipkázzák őket. Sanford az ajkába harapott. - Úgy érted, hogy... - Úgy értem, a gyilkosunk olyan hibás forrásokból tájékozódhatott, mint például Nina könyvei. Számára - folytatta Horace, mielőtt még bárhova is elküldhettem volna a remek felfedezéseivel együtt -, számára nem léteznek anonim vámpírok, hiszen azokat minek megölni? Nina anyukájánál tehát akkor is biztonságban leszünk, ha a gyilkos történetesen tudja a címét. Elég lesz egy pillantást vetnie Estelle-re, amint kiviszi a szemetet vagy tereget a kertben, hogy meggyőződhessen arról, nem lapulnak odabent vámpírok. Mivel a zajos ováció elmaradt, Horace a következőképpen fejezte be az okfejtést: - Majd meglátjátok. Lefogadom, hogy még csak eszébe se jut a közelünkbe jönni. Ez nehezen vitatható. Horace érvelése világos volt, bár az továbbra is kérdés maradt, vajon Kazimír gyilkosa is képes-e hasonlóan logikus gondolatokra. Mi van, ha biztosra megy? Ha biztos, ami biztos alapon mindenkit kiirt, akinek csak köze lehet a vámpírokhoz? Az ezüstgolyó plusz karó kombináció után ez nem is tűnt olyan lehetetlennek. Mindezek ellenére nem láttam más megoldást anyu lakásán kívül. És hajói vettem észre, a többiek sem. Végül Ramon atya is beadta a derekát. Komoran dörgölgette a tarkóját, Bridget segélykérő pillantásától kísérve. Horace dacosan összefonta a karjait a mellkasa előtt. Sanford szemmel láthatólag őrlődött. Gladys csukott szemmel masszírozta a halántékát. Dave pedig továbbra is az ezüstgolyóval babrált. - Márkajelzés - szólalt meg hirtelen. - Ezek szerint kideríthetjük a gyártót is. - És akkor mi van? - csattantam föl. - Mondjuk meg neki, hogy a terméke ártalmas az egészségre? Valójában nem kellett volna így vagdalkoznom, de hát egy hajszál választott el a hisztériás rohamtól. Ez Dave-nek is feltűnhetett, mert nem sértődött meg. Legalábbis nem mutatta. Mondjuk, ő elég ritkán sértődik meg, pedig már sokszor nekiestem. Bár én nekiesem bárkinek. Nem szándékos, és már sokat javultam, de nehéz higgadtan végighallgatni, miféle kifogásokkal hozakodnak elő a vámpírok, ha netán meg kell mozdulniuk. Bár Dave nem az a típus, aki kihúzza magát a felelősség alól. Most is igyekezett elébe menni az eseményeknek. - Ha neten rendelte, szerepelnie kell valamilyen listán - jegyezte meg Dave. - A cégek sokszor kisebb összeg ellenében hajlandóak kiadni a megrendelők névsorát. Párszor már sikerült így infóhoz jutnom Valóban? - sejtettem, hiszen Dave-nek saját internetes zeneboltja volt. Biztos tudja, hogyan mennek ezek a dolgok. - Szóval lenyomozhatjuk, ki vette azt a golyót? - Talán igen. - Muszáj kiderítenünk - jelentette ki hirtelen Sanford. - Mert ha nem, örökké bujkálnunk kell majd. Másképp nem tudjuk meg, a nyomunkba szegődött-e az a nyomorult ámokfutó.

18 - Vagy elköltözünk, és nevet változtatunk - javasoltam. Bár jómagam még sosem kényszerültem erre, a többség már túl volt egy-két tortúrán. Tudtam, milyen kockázatos és fáradságos a dolog, mégse gondoltam volna, hogy ennyire lehurrognak majd. - Jaj, csak azt ne! - nyögött Horace, Sanford pedig elfintorodott. - Muszáj újra belebonyolódnunk valamibe? - nyafogta Gladys. - Ha megtaláljuk ezt a lövöldözős fickót, akkor nem - felelte Dave. - Akkor elébe vághatunk a dolgoknak. - És hogyan vágunk elébe, ha egyszer a pisztoly nála van? - hangzott George szokatlanul elmés kérdése. George általában alig tudja követni a beszélgetéseinket, nemhogy még hozzá is szóljon. - Ami engem illet - válaszolta vicsorogva Horace -, belefojtom a vécébe, ha egyszer a szemem elé kerül. - Ne! - tiltakozott rémültem Ramon atya. - Gyilkosságról szó sem lehet, Horace! Egyik rossz nem törli el a másikat. Sanford az eszünkbe idézte, hogy már korábban is volt dolgunk hasonló támadásokkal. Annak idején éppen ő beszélt Horace szüleinek a lelkére, nehogy lefejezzék a fiukat. - Kommunikálnunk kell - erősködött Sanford. - Be kell bizonyítanunk, hogy senkire sem jelentünk veszélyt. Hogy a médiahírek aljas rágalmak csupán. - És ez szerinted meghatja majd azt az eszementet? - kötekedtem. - Mi van, ha előbb lő, és csak azután kérdez? - Ha valamelyik félnél fegyver van, az érdemi kommunikációnak úgyszólván lőttek, Nina - magyarázta a dedósoknak kijáró lassúsággal Sanford. - Éppen ezért kell kiderítenünk a tettes hollétét, és meggyőznünk arról, hogy tőlünk igazán nincs félnivalója. Legjobb lenne, ha először csak Ramon atya beszélne vele. Minden szem az atyára szegeződött. - Magam is úgy vélem... - mormogta vállvonogatva az atya. - Ez mind nagyon szép - szakítottam félbe -, de a legfontosabb kérdés még szóba se került - körbenéztem, hogy mindenki figyel-e. - Kazimír vajon önként leplezte le magát, vagy valaki rájött a titkára? Mondott neveket? Beszélt arról, mit csinál mostanában? - Nekem nem - mondta az atya. George a fejét rázta. Gladys fintora világosan arra utalt, a szokásos udvariassági kérdéseken túl eszébe se jutott volna akár egy szót is váltani Kazimírral. Sanford szemmel láthatólag nagyon törte a fejét valamin. - Kazimír nemrég jutott számítógéphez - jegyezte meg hosszú hallgatás után Dave. - Talán a neten kéne kutakodnunk. Be kell valljam, lenyűgözött az ötlet. Nekem hogy' nem jutott eszembe?! Pedig olyan egyértelmű. - Tényleg, tényleg - fordultam Horace felé. - Vajon miket művelt mostanában Kazimír? A te géped volt nála! Horace zavartan fészkelődött. Nyugtalanságát látva Dave és Sanford szinte sóbálvánnyá dermedtek. - Jaj - sóhajtott felénk fordulva Dave. - Csak nem gondoljátok, hogy felment arra a hülye fórumra? Végigfutott a hátunkon a hideg. Horace két héttel ezelőtt beszélt nekünk valami vámpíros oldalról. A neten hemzsegnek a horror- és fantasy-rajongóknak szánt vámpírblogok. Közönségük leginkább a Horace-hoz hasonlóan öltöző, beteges lelkületű vámpírimádókból kerül ki. A végtag-regenerálódásról és az Underworldxől szóló online hadoválások mögött aligha állhatnak igazi vámpírok. Épp ellenkezőleg: a bejegyzések többnyire hajmeresztő képtelenségek, amik a magamfajta vámpírregény-íróknak talán hasznosak lehetnek, az egyszerű embereket azonban végzetesen félrevezetik. Ami azt illeti, annak idején én is szerettem a drakulás filmeket. Sőt, kifejezetten felnéztem a vámpírokra, persze csak addig,

19 amíg életnagyságban meg nem láttam egyet. Azóta csalódás csalódást követ. Képzeletem korábbi bűbájos vámpírjai csak a Veersivo Krónikák lapjain léteznek. Annak idején pont ezért nem villanyozott fel különösebben Horace felfedezése. Legalábbis elsőre nem. Miért a neten keresne rémtörténeteket az ember, ha maga is kitalálhatja őket? Ám hamar felnyílt a szemem, amikor kiderült, hogy egy névtelen blogoló vámpírrá akart válni. Ezek szerint van ezen a világon legalább egy hülye, aki alig várja már a jó kis vámpírharapást. Ez a bizonyos Vérszem nickkel bejelentkező idióta a biztonság kedvéért még az címét is megadta. Horace akkor megkérdezte, vajon ebben az esetben is bűn volna-e megfertőzni Vérszemet. Legnagyobb bánatára Ramon atya kereken kijelentette, hogy az efféle beteges kívánságoknak semmilyen körülmények között nem szabad eleget tenni. Az atya szerint Vérszem nyilván nem normális, a pszichésen instabil emberek helyzetének kihasználása pedig megbocsáthatatlan. A bűn súlyát az sem csökkenti, hogy Vérszem maga kíván áldozattá válni. Emlékszem, micsoda érdekes beszélgetés bontakozott ki ezután. Jól emlékszem arra is, mennyire felbosszantott Horace Whitakker rosszul leplezett csalódottsága. Az viszont sehogy se jut az eszembe, mit szólt mindehhez Kazimír. Eleve igyekeztem levegőnek nézni. Ezek szerint túl jól sikerült. - Csak nem adtad meg neki a honlap címét, Horace? - kérdezte aggódva az atya, Horace bosszús bólintására pedig a kezébe temette az arcát. - Szent ég! - nyögött fel Dave. Gladys magánkívül volt a felháborodástól. - Hogy lehettél ekkora marha, Horace?! - rikácsolta olyan dühösen, hogy Horace elvicsorodott. - Még én vagyok a marha? - sziszegte. - Nevetséges! - Talán csapda volt - vágtam közbe. Nem akartam, hogy ez az értelmetlen acsarkodás félrevigye a gondolataimat. - így akarhatták tőrbe csalni a vámpírokat, nem gondoljátok? Segélykérőn fordultam Dave felé. - Szét kell néznünk Kazimír gépén. Főleg a levelezését kell átvizsgálni. - És mégis hogyan, ha még a jelszavát se tudjuk? - kérdezte gúnyos hangon Horace. Majd a többiek felé fordult. - Vagy netán tudja valaki Kazimír jelszavát? Persze senki sem tudta. Még a születési idejében és a származásában se voltunk biztosak. Ezekről alig lehetett kihúzni belőle néhány szót. - Úgy gondolom, legjobb lesz, ha körülnézek a lakásában - ajánlkozott Ramon atya. - Nappal talán biztonságban vagyok. Bár azt még mindig nem tudom... - fordult az atya némi habozás után Sanford felé -, mitévők legyünk Kazimírral. Jelentsük be, hogy eltűnt? Tegyünk úgy, mintha elköltözött volna? Vonjuk be a rendőrséget? - Kazimír számítógépe nem kerülhet a zsaruk kezébe - jelentette ki határozottan Horace. - Ki tudja, mi van a winchesterén? Ha nem tudjuk kilopni a gépet, akkor el kell pusztítanunk. Kapcsoljuk be, aztán dobjuk egy kád szappanos vízbe, és nem lesz vele több gond. - A hamvait se hagyhatjuk ott - jegyeztem meg. - Első látásra ugyan nem derül ki, mi lehetett az, de az igazságügyi orvos szakértők biztos seperc alatt kiderítik. - A vámpírok hamva amúgy is értékes - lelkesedett Gladys. Csodálkozó tekintetünket biztatásnak véve tovább magyarázott. - Sok mindenre jó. Például remekül lehet átkot szórni vele. - Na még csak ez hiányzott! - vonta össze a szemöldökét Ramon atya. Irtózott minden boszorkányságtól. - Akkor végképp nem engedhetjük, hogy szegény Kazimír földi maradványai rossz kezekbe kerüljenek. 19 Végül nem kevés vita után megszületett a haditerv: Ramon atya először is elmegy a plébánián felhalmozott pót-hálózsákokért, elviszi őket anyuhoz, aztán jól megérdemelt álomra hajtja a fejét. Reggel pedig felmegy Kazimír lakására, tönkreteszi a számítógépet, és magához veszi Kazimír hamvait.

20 - Szórja ki az ablakon, vagy húzza le a vécén - javasolta Horace. - Üres kézzel kell lejönnie, hogy ne legyen feltűnő! -De... - Máskülönben betörőnek nézhetik - Horace rá se hederített az atya tiltakozására. - Már hogy néznék betörőnek? Reverendában? - szólt oda Sanford. Horace felhorkant, én pedig nem állhattam meg, hogy közbe ne vágjak. - Viccelsz, Sanford? - kiáltottam. - Reverendában tuti szemet szúr valakinek - megragadtam az atya karját. - Atyám, hagyja otthon a reverendát! Öltözzön úgy, hogy ne keltsen feltűnést! Ramon atya megadóan beleegyezett. Ezután Sanford a többi feladatot is kiosztotta. A hálózsákokat kiterítjük anyu pincéjében. Dave ezalatt a gépemen utánajár az ezüstgolyó gyártójának, Horace pedig igyekszik megkeresni Vérszemet a fórumon. Reggel kis szerencsével már előbbre leszünk. Ha nem, következő éjjel folytatjuk a keresést. Meg utána is. Egyszerűen nem adjuk fel, amíg meg nem találjuk Kazimír gyilkosát. - Amíg szabadon járkál, mindnyájunk élete veszélyben forog - Sanford tudálékos modora most valahogy nem tűnt olyan affektáltnak. - Végig együtt kell működnünk, különben nem kerülünk ki ebből élve. Furi, alapvetően utálom, hogy így kell éljek. Utálom a görcsöket, a hányingert, az unalmat, a kedélybetegséget. Utálom, hogy tengerimalacon kell tengődnöm, és nem lehet normális frizurám. Aznap éjjel viszont, amikor valóban az életem forgott kockán, valahogy egy percig sem haboztam. Nem akartam a szoba közepén tornyosuló hamukupacként végezni. 5 Sehogy sem akar kikopni a köztudatból, hogy a fokhagyma jó vámpírok ellen. Pedig nem is igaz! Ez az egész fokhagymásdi egy évszázadokkal ezelőtt élt, nevenincs vámpírnak köszönhető, aki egyszer élcelődni talált egy hölgyön, akinek fokhagymaszaga volt. Már hogy rettegne bárki egy zöldségtől? A fokhagyma ugyan valóban árt a vámpíroknak, de semmiben sem különbözik a szalonnától vagy a kelbimbótól. A vámpírgyomor nem emberi étkek megemésztésére való. Egyetlen szelet sárgadinnye egy hétig is ágynak dönthet vagy fél tucat vámpírt. Még a poshadt vérnek is elég kellemetlen mellékhatásai lehetnek. A gyomorgörcs és a migrén mellett folyamatos hányás, kóros kiszáradás és a fogíny vörös színű váladékozása is előfordulhat. Hallottam egyszer, amint Gladys egy nagyobb adag vadgesztenye meggondolatlan elfogyasztása után egyenesen könyörgött, hogy döfjék már szíven egy karóval. A bőre pikkelyesen hámlani kezdett, ízületei lufi méretűre dagadtak. Úgyhogy nagyon kell vigyázni az ilyesmivel. A vámpírok egyedül az ütőérben csörgedező friss vért képesek megemészteni. Az állati vér ráadásul még így is csak különleges enzimekkel együtt iható. Ám próbáljon csak meg bárki állandó élőállat-utánpótlást keresni! Nem lesz könnyű dolga, hacsak nem valami isten háta mögötti tanyán lakik. Sanford ezt a problémát végül tengerimalacokkal oldotta meg. A rendszer már vagy hatvan éve működik. Az apró tengerimalac-tetemek nem túl feltűnőek, az állatok gyorsan szaporodnak, és ételben sem túl válogatósak. Legfőbb előnyük pedig, hogy lakásban is tarthatók. Szívós kis jószágok, ráadásul nem kell sok ész a gondozásukhoz. Éppen ezért lett a hadtáposunk George Bumfordy. Mindenkinek napi egy tengerimalac járt, este 20 kellett elfogyasztani a szükséges táplálék-kiegészítők kíséretében. Ez volt az ideális adag. Minden napra egy malac, s Sanford többet nem zavar - mondogatta Horace. George kitűnő tenyésztési módszereinek köszönhetően az elmúlt huszonhat évben egyetlen este sem kellett koplalunk.