A változatlanság hullámhossza

Átírás

1 KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER SZEPES MÁRIA A változatlanság hullámhossza FANTASZTIKUS REGÉNY KOZMOSZ KÖNYVEK

2 A FEDÉL PANNER LÁSZLÓ MUNKÁJA Szepes Mária, 1986 HU ISSN ISBN x Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda ( /10), Budapest, 1986 Felelős vezet ő: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkeszt ő: Futaki József Műszaki vezet ő: Szakálos Mihály Képszerkeszt ő: Szecskó Tamás Műszaki szerkeszt ő: Rucsek Andrea példány. Terjedelem: 14,11 (A/5) ív. IF 5547

3 TARTALOM Kronosz fiai Anya Ember a lombikban Időrétegek Párka Szpell Ítélet Vizsga Spiridon Éden Milos Buktató Egymáson átrezg ő csillagok Eleven szinonimák Lián Arcok és álarcok Kronosz rejtekajtaja Elpattant buborék Néhány szó a szerzőrő l (Kuczka Péter) Gyógyító dráma (Dr. Avar Pál)

4 levegőnél agyrém. A repülés megvalósítása a nehezebb szerkezettel csupán A párizsi tudományos akadémia véleménye 1903-ban Fénysebességgel ember sohasem az űrben, de megközelítheti a fény haladását. Ez azonban a távoli jövő feladata Carl Sagan amerikai csillagász,

5 KRONOSZ FIAI Mikor a laboratórium szolárcsarnokában ott állt végre a kozmikus időszimulátor els ő modellje, valamennyien úgy éreztük, nem vagyunk teljesen ébren. De hiába terveztük mi magunk. Számtalan kudarcba fúló erő feszítés, változtatás után hiába próbáltuk ki minden egyes alkatrészét. Szorongva csodálkoztunk rá, mint szülő k varázslatos tehetségek szárnyán saját képességeik fölé röppen ő gyermekükre. Mihez is mérhettük volna tapasztalatainkat? Teljesen új utakon jártunk. Elsőként léptünk olyan területre, amelynek nem ismertük a törvényeit, fő leg az emberi szervezetre gyakorolt hatását. Semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre. Magunk voltunk a kísérlet végrehajtói, de kísérleti nyulai is. És micsoda félelmetes kiterjedés ű, idegen világegyetem határtalanságába leselkedtünk be kezdetleges eszközeinkkel! Dimenziófizikus vagyok. Pontosabban a negyedik kiterjedés, a tér idő vé alakításának kérdéseivel foglalkozó kutatócsoport munkáját irányítom a kísérleti laboratóriumban. Munkánk eleven cáfolata annak, hogy az ember sohasem repülhet fénysebességgel a világűrben. Tem Asvin a nevem. Hét munkatársammal együtt húsz esztendeje folytatjuk ezt az izgalmas kísérletsorozatot, amelyet velünk együtt a XXI. század valamennyi értelmes koponyája a tudomány egyik legnagyobb kalandjának tekint. Mi a "fénysebesség vírusának" megszállottjai lettünk. Közös "rögeszménk", az együtt megélt csalódások és sikerek szinte egyetlen szervezetté kovácsoltak össze bennünket. Területünk a fizikából elágazó új és egészen fiatal tudományágak egyike. Alig ötven esztendeje kezdtek el komolyan foglalkozni vele, noha már száz évvel ezelőtt is feltételezték, hogy elméletileg az id ő és tér kategóriái felcserélhetők. Vagyis a tér idő vé alakítható. A kísérletek megindítását azonban éppen a múlt legnagyobb tudományos tekintélyei akadályozták meg. Teljesen elzárkóztak az elmélet gyakorlati kivitelezésének lehetőségétő l. Ellenérveik persze ma éppoly humorosnak tű nnek, mint az a jövendölés, amelyre egy XIX. század végi lexikonban bukkantam az intézet könyvtárában. Az autóról szólt, amelyet akkor még "benzinkocsinak", a háromkerekű velocipédek alakjára készült hintónak neveztek. Jövő jét e lexikon teljesen reménytelennek látta. "Elterjedését kizárja, hogy rendkívül bű zös, lármás, és a legnagyobb mértékben veszélyeztetné a közbiztonságot." Ami lényegében igaz volt a benzinmotor használata idején, amikor az autók üzemanyagát még nem a hidronuklein-patron szolgáltatta. De a különféle s egyre nagyobb sebességgel közleked ő jármű vek elterjedését sohasem állíthatták meg ilyen szempontok. A technika veszélyes mellékhatásait mindig egy tökéletesebb technika kifejlesztésével küzdötte le az ember. Ha valamelyik tudós száz évvel ezelő tt azt állítja, hogy civilizációnk a XXI. században elérkezik a fényrakéta megvalósításának küszöbéig, bizonyosan tébolydába utalják. Ma, 2057-ben mégis ott állt a mi Kronoszunk a szolárcsarnokban. Formája leginkább az ű rhajó gömb alakú fülkéjére emlékeztetett, amelyrő l kilövés után leválasztották a hordozórakétát, s most egy hosszú, hernyószer ű keszonrendszer köldökzsinórján lebegett a szolárium fényözönében. Ez az " ű rhajó" azonban egy egészen másfajta létrendszer világegyetemébe készülő dött. S hordozórakétájának üzemanyaga maga a

6 fény. Ugyanaz a sugárzó energia, amely kilométeres sebességgel utazik az űrben, nem földi, hanem kozmikus időtörvények között. A múlt században már Einstein is felvázolta az ilyen fényrakétával ű zött "időjáték" lehető ségeit. E sok vitát kavaró elméletével nemcsak a kozmikus és relatív földi id ő közötti lényeges eltérés törvényszerű ségét dobta a köztudatba, hanem évtizedekre beoltotta vele a tudományos-fantasztikus írók képzeletét is. A relativitás atyjának merész feltevése szerint egy fényrakétán elinduló idő hajóscsoport, ha fénysebességgel megtett négyéves utazása elteltével visszatér a Földre, ott már egy évszázadokkal késő bbi korszak civilizációját talárja a relatív és kozmikus idő törvények eltérése következtében. Einstein tételét nagy tekintélye ellenére legfeljebb szellemes mesének tartották tudományos körökben. Pedig akkor már távcsöveink a negyedik dimenzióban figyelték távoli csillagok jelzéseit, mikor gócuk talán régen szétrobbant, eltűnt saját pályájáról. S nem sokkal késő bb földi szimulátorokban mesterségesen idézték el ő az ű rben uralkodó állapotokat. Az asztronautajelöltek súlytalanul lebegtek e kamrákban. Ugyanazoknak a hatásoknak tették ki őket, mint amelyek az egyre hosszabbodó ű rutazások alatt felboríthatták szervezetük egyensúlyát. Nos, a mi kozmikus idő szimulátorunk a központi kutatóintézet szolárcsarnokában egy ilyen földi idő törvények közül kiragadott, sajátos "időbuborék", amelyben igen különös kísérleteket folytattunk. Abban, hogy ilyen hihetetlenül rövid id ő alatt eljuthattunk odáig, nagy szerepe volt a földi társadalmak gyökeres átalakulásának. Már az ű rkutatás korai stádiumában kiderült, hogy csak a szocializmus, az osztálytalan társadalom felépítése hozhat dönt ő eredményeket. Amíg az emberiség legjobb energiáit véres konfliktusok, gigászi hadseregek fenntartása égette el, nem jutott elegend ő hajtóer ő a valóban fontos kérdésekre. A XXI. század első éveiben azonban gyökeres változás történt. A szocializmus eszméi nemcsak áthatották az egész világot, de a megvalósulás útjára léptek a gyakorlatban is. Ez persze nem ment konfliktusok és nehézségek nélkül, de végül is a Föld bolygó legkitűnőbb elméi összefogva vehették zárótű zbe civilizációnk veszélyeit, s közösen dolgozhattak nagyszer ű lehető ségeink kibontakoztatásában. Elő ször növényekkel, rovarokkal és különféle állatokkal kezdtük a sort. Rengeteg kudarc ért bennünket. De azután számtalan kísérleti állat pusztulása árán lassan megtanultuk a leckét. Persze türelmetlenek voltunk. Úgy éreztük, rengeteg idő t vesztegetünk olyan fölösleges ismétlésekre, amelyeket már több ezerszer végigcsináltunk, mégpedig sikeresen. Elkövettük azt a hibát, amit lelkiismeretes tudósnak sohasem szabad megkockáztatnia, amikor kísérleteitő l emberéletek és saját léténél is fontosabb eredmények függnek. E magatartásunkban ma már tudom nagy része volt az ismeretlen hatásnak, amely idegzetünkön át észrevétlenül felőrölte ítélőképességünket. Furcsa áram volt ez. Nemcsak befelé, hanem kifelé is sugárzott. A Vezetőséget sikerült meggyő znöm róla, hogy tervem veszély nélkül keresztülvihet ő. Igen alapos óvatossági rendszabályok között negyedórát akartam eltölteni a kozmikus idő szimulátor lombikjában. Bizonyos voltam benne mert a kétely árnyát sem engedtem közel magamhoz, hogy védő berendezéseink a minden emberi teherbíráson túl fokozott fényenergia valamennyi rezgésrohamát

7 felfogják és közömbösíteni tudják. Reggeli után gondosan megborotválkoztam. Persze sző rzetem eltávolítása s reggelim összetétele is hozzátartozott a kísérlethez. Azután magamra öltöttem a védőöltönyt. Szememet fényszűrőkristály óvta a roncsoló sugárzástól. Reggel nyolc órakor léptem a fényfolyosó futószalagjára, az öt keszonból álló időzsiliprendszerbe, amelynek mindegyik, egymásra következ ő fülkéje magasabb frekvenciájú rezgésekké gyorsította a légkör töltését. Lassan teltek az órák, mialatt egyik időzsilipgyűrűbő l a másikba kerültem át az automatikusan nyíló és záró berendezéseken keresztül. Tudtam, a természet ő serejének gyökeréhez hatolok egyre közelebb. De nem féltem. Bizonyos voltam benne, meg kell tennem, amit teszek. Csodálatos érzés volt: a képzelet oxigénrészegsége. Pontosan tizenkét órakor már ott derengett körülöttem a lélegz ő, lüktető időbuborék, s elő ttem rezgett a kozmikus kronométer, a kozmokron zöld számlapja a mutatók szikrázó nyilaival. Az id ő kiterjedésének utazója lettem tehát, elsőként a Föld halandói közül. Mély szánalmat éreztem a földi idő törvények zárlatában rekedt munkatársaim, Sermon, Hélion, Csornij, Liván, Tiang, Dent és Maishan iránt. Ő k kívül maradtak e hasonlíthatatlan élményen. Nekem engedték át az első bbséget, noha velem együtt tették meg a fárasztó utat a küszöbig. S most ott virrasztanak majd személytelenül az időszimulátor tégelye körül. A tökéletes érintkezést még nem tudtuk megoldani a két idő kiterjedés között. "Kronovíziónk", olyan idő adapterünk, amely kiegyenlítette volna a két egymástól teljesen eltér ő rezgésrendszert, nem volt egyelő re, noha számtalan modellt próbáltunk ki, s próbálkozásaink e vonatkozásban is sikerrel biztattak. Kísérleteink e korai stádiumában meg kellett elégednünk azzal, hogy a szolárcsarnok küls ő műszerei ellenőrizték szervi mű ködéseimet. Ami annyit jelentett, hogy a rétegesen összepréselő dött jelzéseket komputereink lelassították, széthúzták, s a torzulásokat kiszűrve, hozzávető legesen értelmezni próbálták. Az időszimulátorban töltött els ő negyedóra kétségtelenül életem csúcspontja volt. Ha valaki e tapasztalat elő tt azt mondja nekem, hogy az időnek intenzitásában egymástól gyökeresen különböz ő rétegei vannak, s e rétegek valamiféle egyidejűségben, végtelen mélységig érzékelhető k, a szemébe nevetek. Sohasem hittem volna például, hogy a zöld színnek ilyen zaklató töltése lehet. Álmában történik ilyesmi az emberrel, amikor egyetlen percnyi elbóbiskolás alatt egész életnyi eseménysorozat pereg le elő tte. A testemhez tapadó selymes védő anyag úgy hozzám tartozott, mint a saját bőröm. A szememet óvó szűrő kristály tisztábbá tette látásomat. Kiemelte a tárgyak körvonalait. A tíz méter átmérőj ű gömb csillámló lumenylfalának pórusain keresztül egyenletes lüktetéssel ömlött be az a félelmetes üzemanyag, amelynek érintése a másodperc ezredrésze alatt porrá égetett volna egy évszázados tölgyet. Engem úgy ringatott ruganyos légpárnámon, mint szél hátán lebeg ő sirályt. A fölöttem világító kozmokron másodpercenként továbbránduló nagymutatója egyszerre ráébresztett arra, hogy amíg nem ismertem az idő nek ezt a részegít ő esszenciáját, a lét szürke perifériáin tengődtem. Vajon ki más hozhatott hírt e sok kiterjedéssel gazdagabb valóságról, mint egy értelmes ember, akinek legalább dadogó, tökéletlen szavai vannak hozzá, hogy körülírja a kifejezhetetlent? Miféle jelt adhatott erről a valamelyik fénytő l részegült fehér patkány, hasában a kölykeivel, vagy makogó, terhes nyúl,

8 amelyet két hónap után végre épségben szedtünk ki a szimulátorból, anélkül hogy a benne él ő embriók valamit is gyarapodtak vagy elpusztultak volna? De amint az időzsilipeken keresztül a kozmikus időbő l átemeltük újra a földi időtörvények közé, magzatai gyors fejlő désnek indultak, s a szokásos módon megszülettek. Állapota szerint tehát a terhes anyanyúl alig negyedórát töltött el a szimulátorban, mialatt az időbuborékon kívül az ellenőrz ő berendezéseket figyel ő kutatócsoport tagjai két teljes hónapot utaztak a Föld idő kiterjedésében, ugyanabban a laboratóriumban, karnyújtásnyira az áttetsz ő időszimulátortól. Erről az els ő, emberrel végzett kísérletrő l azért számolok be ilyen részletesen, hogy érthetőbbé tegyem a később bekövetkezett eseményeket. Az én kozmikus negyedórám, legnagyobb sajnálkozásomra, szédítő gyorsasággal letelt. Minden másodperc ismeretlen kábítószerként égett a testemben. Épségben, látszólag teljesen egészségesen érkeztem vissza a szolárcsarnokba, az idő zsilipeken áthaladva, holtfáradt munkatársaim közé, akik két hónapon át váltogatták egymást éjjel-nappal a keszonhüll ő sugárzó gömbfeje körül. Én frissebb voltam, mint az indulás pillanatában. Állam még csaknem teljesen sima volt a "reggeli" borotválkozástól. Sem éhséget, sem szomjúságot nem éreztem. A hajam, kéz- és lábkörmeim alig egy mikro-millimétert hosszabbodtak. S a vizsgálatok kimutatták: emésztő szerveimben négyórás bomlási folyamatnak megfelel ő stádiumban találták meg reggelim szilárd és folyékony tartozékait. Visszatérésemnek s a vizsgálatok eredményének elmondhatatlan hatása volt. De nemcsak ránk, akik részt vettünk a kísérletben. A hír az egész világ érdeklődését felkeltette. A győzelem els ő mámora után azonban aggasztó jelenségek kezdtek mutatkozni valamennyiünk idegrendszerében, de fő leg az én szervezetemben. Állapotomat elő ször fokozódó hiányérzetként érzékeltem, amit semmiféle módon nem tudtam kielégíteni. Már csak azért sem, mert képtelen voltam rájönni, mi az, amit kívánok. Hiányérzetemnek semmi köze nem volt éhséghez, szomjúsághoz vagy nemi kielégülés utáni vágyhoz. A küls ő siker sohasem izgatott túlságosan. A tömegérdeklődés felém irányuló szökő árjától pedig irtóztam. Névtelen, csillapíthatatlan sajgás fokozódott fel bennem. Alkoholisták, kábítószer-élvez ő k kínlódnak így, amikor elvonókúra nélkül, hirtelen megszüntetik éltet ő mérgük adagolását. Nyugtatókkal vagy hevítő szerekkel csak annyit értem el, hogy légszomjam támadt. Majd a vérnyomásom kezdett el ugrálni. Olyan mélyre zuhant vagy magasra szökkent, hogy ijedt orvos barátaim az intenzív osztály különszobájába helyeztek, s rám kapcsolták intézetük egész megfigyel ő apparátusát. Ott jöttem rá, hogy a kísérletektő l való távollétet végképp nem tudom elviselni. Éreztem, mint ostromolja idegeim ellenállóképességét a düh feszítő gőze, s ha nem engednek vissza a munkámhoz, hamarosan falat öklöző idegroham tör ki rajtam. Szerencsére vagy balszerencsémre józanságomat még nem veszítettem el annyira, hogy ne tudtam volna, mi vár rám ebben az esetben: párnázott cella. Ami hihetetlen mértékben meghatványozta akaraterő met, és számító módon óvatossá tett, kétségtelenül az a hatás volt, amit sajnos valamennyien késő n ismertünk fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindabban, ami történt,

9 csökkenteni akarom súlyos, egyéni felelő sségemet. Csak tényeket állapítok meg. Akartam, hogy vérnyomásom újra normálissá váljék. Felidéztem hozzá kora ifjúságom visszacsatolási gyakorlatait, amelyekkel több-kevesebb eredménnyel megtanultam szabályozni szívmű ködésemet, vérnyomásomat, beállítani elalvásom és ébredésem idejét. Most azonban a régi gyakorlatok medrébe új energiatömeg ömlött. Mintha lényem apró erőmű vébe sok ezer voltos áramot kapcsoltak volna. Fanatikus elhatározásom megfékezte szervezetem lázadó ritmusát. Orvosaimat is meggyő zte. Pedig akkor már kollégáim nagy része is kezelés alatt állt különféle panaszokkal. Hélion krónikus fejgörcsökben szenvedett. A vasegészség ű Csornijon gyomorhurut vett erőt. Liván körömágyai begyulladtak. Tiang vállát villámszer ű fájások szaggatták. Asszisztensem, Sermon testét allergiás kiütések lepték el. De kivétel nélkül valamennyi munkatársam emberi kapcsolatait szokatlan válságok Veszélyeztették. A laboratóriumban is testi erő szakig fajuló marakodások törtek ki közöttük jelentéktelen okokból. Persze mindenre találtunk természetes magyarázatot, ami környezetünk számára is elfogadhatónak tű nt. Leleményes ügyességgel halmoztuk a bizonyítékokat, az "alibiket", amelyek kizárták, hogy a különféle tünetek bármiféle összefüggésben állnának kísérleteinkkel. Kivéve persze a kimerültséget, amire nyugodtan hivatkozhattunk. Olyanok voltunk, mint az összeesküvő k, akik titkos bombaraktárt rejtegetnek ártatlan tűzijátékmű helynek álcázva. Egyikünkben sem merült fel a gyanú, hogy ismeretlen sugárfertő zés áldozatai vagyunk. Akkor is, ha e hatást legérzékenyebb mű szereink sem jelezték. De megbocsáthatatlan könnyelműségünk, vakságunk is a fertő zés tünetcsoportjához tartozott. A második kísérlet napjának minden pillanatára világosan emlékszem. ANYA Reggel hat órakor zavaros álomból szakadtam ki nagy rándulással. Ébredésemből hiányzott a kellemes, átmeneti kábulat. Éberségemet túl erő s fénynek éreztem. Vakított. Önkéntelenül a szememhez kaptam, rajta van-e a szűrő kristály, azután elnevettem magam. Milyen ostoba vagyok! Szűrőkristályra csak a szimulátorban van szükség. Amint gondolataim felszíne alól előbukkant az idő buborék képzete, lámpalázas öröm kezdett lüktetni bennem. Szívverésem meglódult. Nem. Ezt nem engedhetem meg magamnak! Éppen ma. El kell engednem a veszélyes feszültséggócot. Majd később sor kerül rá. Késő bb. De ahogy izgalmam tárgyát tudatom felszíne alá erő ltettem, izgalmam tovább fokozódott. Fülem zúgott. Nyaki ütő erem lüktetését egész testemben éreztem. Idegeimben nyugtalanság rezzent. Mi lesz, ha szívem, érrendszerem megint fellázad ellenem? A különös az volt, hogy e lehető ség csak mellékesen érintett, mintha nem velem, hanem egy távoli ismerősömmel történt volna. Sűr ű függönyön át figyeltem ezt a valakit. A függöny világító, zöld színárnyalatokból szövő dött. Disszonáns zenei akkordok szegő dtek hozzá. A zene zaklató volt, de gyönyörérzetet okozott. A zöld sugárzás pedig a kozmokron színe az időbuborékban. Az újra elő bukkant képet nagy lendülettel elhajítottam magamtól.

10 Az idegeimben kering ő izgalom önáltató igéket sugallt. Szervezetem egyensúlya megingott ugyan az els ő kísérlet óta, de már úrrá lettem fölötte. Agyam élesen mű ködik. Pulzusom újra egyenletesen ver. Életérzésem még sohasem volt ennyire felfokozott. Szívverésem sem gyorsul fel tőle. Tele voltam boldog várakozással. Gépiesen elvégeztem elő készületeimet a kísérletre. Megfürödtem. Borotválkoztam. A tükörhöz közel hajolva, szembenéztem önmagámmal. Meglepő dtem rajta, milyen hevülten mosolygok közben, mintha egy kopaszodó, aszketikusan sovány idegennel váltottam volna cinkosan rokonszenvez ő pillantást. Ezt az arcomat nem ismertem. De nem ismert volna rá Lián, a feleségem sem, akivel huszonöt év óta együtt élek. Együtt? Ez túlzás. Egymás mellett. Profilban. Vegyülhetetlenül. "Megfagyok melletted!" panaszolta eleinte. Azután már nem szólt. Töviskoszorús mártírarccal lézengett az életemben. Ha tudta volna, hogy az els ő perctő l kezdve milyen elviselhetetlennek találtam anyámhoz való hasonlóságát! Saját unokahúgával való házasságomat ő kívánta. Keményen puritán asszony volt. A valóságot sohasem engedte közel magához. Ha valaki azt állította volna elő tte, hogy Liánt azért erőltette hozzám, mert feleségem ereiben az ő vére keringett, s egész alkata rá emlékeztetett, e feltevést méltatlankodva visszautasítja. Ő csak jót akart mindenkinek. A legjobbat. De áldozataiért mindig hálátlanságot kapott cserébe. A maga szempontjából teljesen igaza volt. Mert nem sejtette, milyen tévedés mindaz, amit csinál. Még a saját unokahúga is az ellensége lett végül. Csodálkozva figyeltem önmagamat, miért nem támad fel bennem a szánalommal vegyül ő iszonyat, ami mindig elfogott, valahányszor anyám alakját megérintettem önmagámban. Hiszen "annyira szeretett". "Minden gondolata én voltam." Éppúgy, ahogy korán elhalt apámért is "az életét adta volna". Bűntudatot éreztem, mert nem tudtam szeretni őt. Menekültem a közelébő l. De messzire nem jutottam. Végül is mindig az történt, amit ő akart. Illetve majdnem mindig. Mert a munkám területére nem tudott követni. És Lián is fellázadt ellene. Ezért vonult nagy házunkon belül konok emigrációba, két szobája zárt magányába, amelyek közül az egyik apám dolgozószobája volt valamikor. De nem költözött volna el tő lünk a világ minden kincséért sem. Jelenléte megülte életünket. Mérget cseppentett minden percünkbe. Egyedül az Intézetben éreztem magam biztonságban tő le. Pontosabban: a kozmikus időszimulátor belsejében. Egyszerre harangkondulásként zendült meg bennem a felismerés, hogy az "időrakétán" is előle menekülök a negyedik-kiterjedés kozmoszába. Apám is szeretett volna elfutni tőle, de nem tudott. Ő belehalt anyám szerelmébe. Közeli "szabadulásom" gondolata könnyelm ű öröm hullámaként tornyosult fel bennem megint. Mit is ajánlott Sermon, az asszisztensem, az idő kiterjedés fizikájának meghatározásául? Kronionológia. A fogalmat Kronosz, az idő mitikus istene sugallta. Nem rossz. Bár soha többé ne kellene találkoznom anyámmal! És Lián is eltűnne az életembő l, Milossal, a fiunkkal együtt, akit az anyai kényeztetés büntet ő szanatóriumba juttatott! Lián, mintha megérezte volna gondolataimat, kopogtatás nélkül berontott a fürdőszobába. Ezt már nem merte megtenni az utóbbi időben. Mi történt? Anya rosszul lett közölte velem fulladtan. Párnás kezét nagy mellére

11 szorította. Amit mondott, olyan képtelenségnek tűnt elő ttem, hogy majdnem elnevettem magam. Anyám szívós állandósága változhatatlanabb természeti törvényként élt bennem, mint az, hogy a nap reggel felkel, és este lenyugszik. Ájulásait, idő szakos haldoklásait senki sem ismerte jobban nálam. E viharok éppúgy hozzátartoztak magánéletem cső dtömegéhez, mint Lián dúltan bolyongó alakja. De feleségem körül ezúttal nem magába gyű rt sérelmek negatívja, hanem diadalérzet örvénylett. Arcán vörhenyes foltok égtek. Hevültségében most félelmetesen hasonlított anyámhoz. Már elvitték lihegte, mintha nehéz terhet cipelve futott volna idáig. Nem akartalak zavarni előbb. Elvitték? Ez meglepett. Anyámat húsz év óta nem lehetett kimozdítani a szobából. Még a közös étkezésekben sem vett részt. És senki be nem tehette a lábát hozzá. Rajtam kívül. De én egyre ritkábban látogattam, s minden távolmaradásom szaporította vétkeim számát. Csak gyűlt, gyűlt az étel a kisasztalon az ajtaja elő tt hadarta Lián. Hozzá sem nyúlt a tálcához. Rá kellett törnünk az ajtót. Pellet doktor szerint súlyos agyvérzést kapott. El kell készülnünk a legrosszabbra! Lián szeme körül remegni kezdett a táskás bőr. Orvost engedett magához! mondtam hitetlenül. Úgy félt az orvosoktól, mint egy őserdőben él ő bennszülött asszony évszázadok előtt. Eszméletlen volt. Az eset valóban rendhagyó. Mert anyám rosszullétei azonnal véget értek, amint orvost hívtunk hozzá. Ajtaját kulcsra zárta. Egyik sem jutott át a küszöbén. Lián melléből csukló hang szakadt ki. Tudtam, mindjárt erő t vesz rajta hisztérikus nevetőgörcseinek, egyike. Elő rehajoltam, és pofon ütöttem. E mozdulat reflexe engem is váratlanul ért. Mióta a feleségem volt, sohasem tettem vele ilyet, bár tudtam, a megállíthatatlan roham egyedüli, hatásos gyógyszere. A pofon hatása meglep ő és gyors volt. Lián feje nagyot rándult a csattanó ütéstől, de idegeiből azonnal kikapcsolódott a feszültség. Az er ő is. Egy székre roskadt. A szobája valamennyi ablakát sarkig kitártam mondta puha mosollyal, mintha semmi sem történt volna köztünk. Reggeltő l estig porolni, takarítani fogok nála. Ha láttad volna, micsoda szemétdombon él évek óta! Lián! Anya visszajön! tört ki belőlem riadtan. Nem jön vissza. Hangja halk volt és ünnepélyes! Fejét fölöslegesen sokáig ide-oda rázta. Soha többé nem jön vissza. Meg fogom látogatni! Majd... majd a kísérlet után! Minek? kérdezte, és szeme furcsa csillanásokkal a fejem fölé révedt. Az arca teljesen elferdült. Csak kínoznád magad vele. Nem lát. Nem hall. Nem ismerne meg. Akkor is jobban lesz, mert... mert élni akar! Meg fog halni! Lián dereka kiegyenesedett. Borzadtam magamtól, mert az elő bb pofon ütöttem. Türelmetlen harag öntött el. Mi közöm ehhez a két marakodó asszonyhoz? Nem engedhetem, hogy éppen most hurkot vessenek rám! Anyám szimulál. A legnagyobb jelenetét rendezte meg, pontos idő zítéssel. Azt is tudom, miért. A kísérlet

12 miatt. Megtaláltam a céduláját a reggelizőtálcáján három nappal ezelőtt: Ha még egyszer bemégy abba a gyilkos ketrecbe kísérleti állatnak, én belepusztulok! Ezt vedd tudomásul! Tudomásul vettem. És nem törő dtem vele. Már régen nem válaszoltam az üzengetéseire. Csak magamban folytattam vele végeláthatatlan vitákat. Ráolvastam mindazt, amit a valóságban soha nem mondhattam volna el neki. Észre sem vettem, hogy Lián kiment a fürdőszobából. És els ő ízben, mióta megesküdtünk, ő sem törő dött velem. Arcát nem emelte hozzám borúsan rimánkodó pillantással, hogy ajkam hozzáértessem. Úgy mozgott, mint az alvajáró. Sietnem kellett. A hallban megtorpantam. A hurok mégis megfeszült rajtam. Pelletnek oda kell szólnom televizoron. Hónapok múlhatnak el, amíg... Pellet titkos számát hangoltam. Rendelő jének íróasztala pillanatok alatt felizzott előttem a képernyőn. Pellet velem egyidő s volt. Ötvenéves. De fiatalabbnak hatott nálam, sűr ű fehér haja és kedélyes kövérsége miatt. Mióta a pszichológiáról áttért a belgyógyászatra, erő sen meghízott. Arcán most is ott fénylett a nyájas, elégedett biztatás: "Ugyanugyan, öregem! Nem kell megijedni! Majd rendbe hozzuk a dolgot." Mielő tt megszólalt volna, már hallottam hájba ágyazott, síkos tenorját. Szinte morbid humorként hatott rám, hogy pontosan ugyanezeket a szavakat ismételte, Magához tért? kérdeztem türelmetlenül. Még nem. De él. És ez biztató. Mire biztat? Türelem kell hozzá. Mindent megteszünk érte. És várunk. Láthatom? Hogyne. Pellet feje helyére beugrott anyám eltorzult, ferde szájú arca. Hátrahő költem, mintha állón bokszoltak volna. Miért nem voltam elkészülve rá? Hiszen Lián mondta. Nem hittem neki. Senkinek se hittem. Még a saját szememnek sem. Pellet zsíros mosolya újra felfénylett a képernyőn. Utáltam ezt a mosolyt. Mi lesz vele? Hangom nyersebb volt, mint ahogy akartam. Ne kertelj! És ne mondj nekem hülyéknek való közhelyeket! Meghal? Sikerült megsértenem. De legalább őszinte volt: Nem tudom. Lehet. De az is lehet, hogy élve marad. Mert szívós. Az rosszabb lesz nektek. Megbénul? Igen. Agya olyan mértékben elmeszesedett, hogy ma már múzeumi leletnek számít. Úgy élt, mint egy kő korszakbeli asszony. Agyonette magát. A vére sűr ű a koleszterintő l. Legalább százharminc kilót nyom. A lába két vízzel telt kolonc. Mit akarsz még tudni? Semmit. Ne haragudj. Köszönöm. A képernyő n kialudt a fény. Nem szabad, hogy anyám élve maradjon így. És ha mégis?... Agyonette magát. Persze. Én tudom, milyen ijeszt ő okból, hogyan evett két ember helyett minden étkezésnél két adagot. Sötét szertartás volt ez is. Mint minden az életében. Egyszerre megéreztem a penészes szagot. Akkor, eszméltem rá, hogy anyám hallból nyíló szobaajtajának mindkét szárnya tárva-nyitva áll. Lián huzatot csinált. De mielő tt rákiálthattam volna, meghallottam anyám hangját. Igen. Ő beszélt. S Lián a képmagnó fölé hajolva hallgatta apám volt dolgozószobájának íróasztalánál.

13 "Nem volt igazad! Sohasem volt igazad! Mert én szerettelek. Annyira szerettelek, hogy a testembe zártalak. A húsommal védtelek még a széltő l is. Eggyé váltam veled. Belém nő ttél, és én beléd nyomultam. Ha megsebezted magad, én jajdultam fel. Mindig csak azt akartam, hogy jó legyen neked, mert az nekem is jó volt. Hiába próbáltál elmenekülni tő lem. Nem lehet. Most is velem vagy. Tovább élsz minden sejtemben. Nem engedlek el!" Mozdulni sem tudtam. Torkom összeszorult. Tudtam errő l az évtizedek óta folytatott párbeszédrő l közel negyven éve halott apámmal, akit anyám a sírjában sem hagyott nyugodni. És egyszer hallottam is. Tizenkét éves koromban. Azóta is üldöz az emléke. "Elmegyek, Lilith! Ez apám hangja volt. Légszomjat kapok melletted. Egyetlen pillanatra nem tágítasz a közelembő l. Álmomban is figyelsz. Nem engedsz dolgozni. Nem engedsz olvasni. Féltékeny vagy a képernyő re is, amelyre ránézek. Megő rülök attól, hogy a tányéromba nyúlsz, és a poharamból iszol. Nem akarok veled egy ágyban aludni. Irtózom az állandó, forró tapadásodtól!" Lián! tört ki belőlem védekez ő háborgással, és berohantam a dolgozószobába. Hogy mertél hozzányúlni anya mikrotekercseihez?! Kikapcsoltam a készüléket. Lián nem törődött a tiltakozásommal. Akarod hallani, apád hogyan halt meg? Nem szívroham végzett vele! Mennyire titkolta anyád! Öngyilkos lett. Nem bírta tovább. Utolsó üzenete itt van a képmagnón. Látnod kell az arcát! Mindig sejtettem, hogy megszökött tőle. És te is szökésben vagy állandóan. Menekülsz. Újra a képmagnó indítógombjához nyúlt. Én kirohantam a szobából. A garázsba siettem. Csak el innen! El a múlt és jelen penészszagától, anyám követel ő haldoklásától! Nem akarom érezni többé ezt a bű ntudatot és szánalmat! A jöv ő! Igen. Oda kell jutnom! Bánom is én, ha soha nem sikerül visszatérnem! Mi vár rám itt? Mit keresek saját sorsomban? Nem tudok szembenézni életem megoldhatatlan rémregényével! Nem vállalom azt, amiről nem tehetek! Háborgó gondolataim közben ellenőriztem, jól mű ködik-e a kocsimban a hajtóm ű hidronuklein-patronja. A karosszériára rányitottam a tisztító permetet. Kettészakadt énem személytelen részében ünnepélyes öröm feszült. Az élénksárga út mellett csillogó fűszőnyeg az időbuborékban lebeg ő kozmokron zöld sugárzására emlékeztetett. E szín eláradt bennem, s megszüntette lényem hasadását. Ami itt történik velem, csak átmenet. Semmi közöm hozzá. Hosszú, izgalmas utazásra készülő döm. Egész eddigi életem várakozás volt egy idegen pályaudvar ideiglenességében. Hogy hová indulok, nem tudom pontosan. De ízelítőt kaptam belőle, s az kifordított saját lényembő l. Más ember lettem. A régivel nem vagyok azonos többé. Kocsim begördült az Intézet nagy rácskapuján. EMBER A LOMBIKBAN Akadálytalanul átjutottam a négyszeres ellenő rzésen. Pedig mint veszedelmes ámokfutót meg kellett volna állítaniuk engem, mert meztelen késnél sokkal élesebb fegyvert csempésztem be a szolárcsarnokba: az eszelő s

14 szándékot, hogy a gondosan felépített, jóváhagyott kísérleti tervek közbülső szakaszait átugorva, végrehajtom az áttörés tizedik fokozatát. Olyan idegállapotba kerültem, hogy lehetetlenné tette számomra a cél részletmegoldásokkal való óvatos kerülgetését. Bizonyos, hogy rejtett sugárfertőzéstő l mérgezett, magánéletem problémái elől menekül ő félő rült voltam már. Elborult állapotomban igaznak vélt érvet bő ven találtam megbocsáthatatlan könnyelmű ségem alátámasztására. Pedig lelkiismeretes, sőt kórosan önkínzó természet voltam. Mielő tt bármit megtettem volna, százszor is végigelemeztem elhatározásom helyességét. Most azonban kialudt bennem minden kétely. Meggyő ztem magam arról, hogy nincs semmi szükség a sokszorosan ismételt, nagyobb idő közökben rövid percekkel emelt, szakaszos kísérletekre. Ostoba módon boldoggá tett, hogy felelős vezető ként engem illet a döntés joga. Pedig kényszerzubbonyt érdemeltem volna. A negyedik kiterjedés küszöbén túlról hatalmas fénymágnes rezgései hatoltak érzékeimbe. E vonzás szívóereje elsodorta józanságom, életösztönöm jelzéseit. Az ijeszt ő tények, amelyek meggondolásra késztettek volna, súlytalan árnyak voltak számomra. Mit törő dtem most a dimenziók között felszabaduló energiák sugárfű részének ártalmaival? Éppoly kevéssé érdekelt, mint a részecskegyorsító berendezéseink feszültséghatárának felderítetlen kérdése vagy az ismeretlen kiterjedésben való tájékozódás teljes megoldatlansága. S hogy hiányoznak a statisztikáink? Hogyan szerezzük meg másképp a tények ismeretét és a szükséges tapasztalatokat, amelyekre a statisztikák épülnek? A tízezer méterek is a lábunk alatt kezdő dnek. Rendben van. Úgy indulok erre a kalandra, ahogy valamikor az els ő léghajós bízta magát a kiszámíthatatlan légáramlatokra minden irányítóberendezés és földdel való kapcsolat nélkül. Vállalkozásomat akkor dagályosan hő siesnek éreztem. Pedig csak saját képzeletemtől részegült, gyáva futóbolond voltam. Az ügyet az tette egészen tragikussá, hogy munkatársaimat sem tudtam visszatartani eszelős tervemtől, hiszen maguk is fertő zöttek voltak. Feszült légkörbe hatoltam be saját dúlt hevületemmel. Sermon, az asszisztensem torkaszakadtából ordított a fejét nyomkodó, falsápadt Hélionnal. Többi öt kollégám körülállta és uszította őket. Fel sem pillantottak, amikor beléptem. A hangzavarban képtelen voltam megérteni marakodásuk okát, de az indulat rajtam is végigrángott. Felháborodásom ürügye az volt, hogy Sermonról hiányzott a védő öltöny. Csupasz mellel, izzadt homlokába csapzó hajjal kiabált. Kézfeje, nyaka, duzzadt arca csupa hólyagos, piros kiütés volt. Nőiesen magasra szökkenő hangja meghökkentett. Mindig halkan beszélt, és rendkívül szófukar volt. Azért fokozod túl a nyomást, hogy elpusztíts vele! Szeretnél kiirtani, mert utadban vagyok! A helyemre pályázol! Mocskos gazember! Gyilkos vagy! Gyilkos! Gyilkos! Barom! Emeletes ökör! kiáltotta Hélion rekedten, miközben Sermon mind a tíz körmével véresre kaparta kiütéseit. Csak úgy tudtam elhallgattatni őket, hogy földhöz, vágtam az els ő, kezem ügyébe kerül ő tégelyt, amely ezer darabra robbant széjjel. Az üvegcsörömpölésre mindannyian felém fordultak. Sermon! A védőöltönye! mondtam dühtő l fulladtan. Amint akad egy kis idejük mellékes dolgokra is, kérem, szíveskedjenek hozzákezdeni a munkához! Lehet, hogy itt mindenki elfeledkezett róla, de én úgy tudom, kísérleteink legfontosabb szakaszához érkeztünk ma. Látom, a generátorokat már felfű tötték. A mágneses monopolenergia teljesen öntevékenyen

15 robbanásponthoz közeledik. A hidronuklein-generátor már nyilván gutaütést kapott. Senkit sem zavar maguk közül az, hogy valamennyien hamuvá égünk, ha egy órán belül nem indulok el? A némaság egyáltalában nem volt bű ntudatos, inkább ellenséges. Sermon vakarózva az öltöző fülkébe rohant. Hélion sem nézett rám. A vállát rángatta. Csornij feltűnő en hátat fordított nekem. Hirtelen átvillant rajtam, hogy ököllel tanítom tisztességre, de azután elengedtem a gondolatot. Minek? Mit törő döm vele? Semmi közöm hozzájuk. Az sem érdekel, ha a hosszú hónapok alatt, amikor egymást váltogatva figyelik az idő lombikot, egymás torkának ugranak. Több évtizedes baráti szövetségünket széttépte bennem egy új, zsarnoki er ő, amely elszakított régi önmagámtól is. Sermon újra előbukkant az öltözőfülkéből. A ráfeszül ő fémszürke védő öltöny eltakarta sérelmektő l felduzzadt személyiségét. De mind a hét munkatársamat egyformának láttam most. Olyan idegenné váltak előttem; mintha emberekbő l érzéketlen gépekké alakultak volna át. Hélion! szóltam a fémruhás robotok egyikére, de nem voltam bizonyos benne, hogy ő az. A kísérlet menete megváltozik. Az egytő l kilencig kidolgozott terveket összevonjuk. A tizedik fokozatra kapcsolunk át. De... Akit Hélionnak gondoltam, Sermon volt. Úgy bámult rám, mintha kísértetet látna. A fényszűrő kristály mögött megvillant dülledt, vizeskék szeme. A tizedik fokozat következik! emeltem meg a hangomat türelmetlenül. Mire várnak? Az két teljes órát jelent az idő szimulátorban. Sermon habozó lassúsággal beszélt: nem hitte el, amit hallott. És tizenhat hónapot idekint! lökte ki a szavakat Hélion indulatosan. Feltéve, hogy megéljük. Ami több mint valószínűtlen! Ő rültség! Sermon szorongása új dührohamba csapott át. Ha meg akarja ölni magát, semmi kifogásunk ellene! De csinálja egyedül! Akkor egyedül csinálom! Kérem, Asvin! Sermon ő szintén megijedt, ami talán egy pillanatra kijózanította. Még a negyedórás feszültségi szint mellékhatásait sem ismerjük eléggé. Hosszú hónapokba telik, míg elkészülünk a vizsgálatokkal. Műszereink ismeretlen, zavaró tényezők jelenlétére utalnak, egyelő re inkább negatív módon. Bizonyos "vak foltokon" felfüggesztik jelzéseiket, mintha működésüket felderítetlen ellener ő bénítaná. Egészségi állapotunk is aggasztani kezdi a Vezető séget. Határozottan ellenzik a kísérletek folytatását, míg rá nem jövünk, miféle veszélyforrással kell számolnunk, és ki nem dolgozzuk elhárításának módját! A Vezető ség tudatlan szamarak szövetsége! Fogalmuk sincs arról, mit csinálunk! Fontoskodnak! Rémeket látnak! És különben is akasszák fel magukat! Nyaki ütő erem megint lüktetni kezdett. Egy pillanatra elszédültem az agyamra zúduló vérhullámtól. Uralkodnom kell magamon, nehogy törnizúzni kezdjek. Még kényszerzubbonyt húznak rám! Nem szabad elvesztenem a fejemet. Most. A cél előtt. Professzor! A fényplazmakomputert én kezelem. Mai eszközeink még nem bírják el a gyorsítási folyamat fokozását! Taing és Csornij most kísérleteznek új konstrukciókkal, éppen az ön tervei alapján! Öngyilkosság volna, ha... Sermon hangja elrekedt. Hélion! A fénygenerátor kezelését maga veszi át! A keszon felé indultam. Várjon, Tem! Karomat egy kéz markolta meg. Legalább engedje, hogy

16 elkísérjem! A régi, kutyahűség ű Sermon volt, aki vakon követte minden utasításomat. Szorongó alázatából szikra pattant át idegeimbe. Kóros érzelgő sség tornyosult fel bennem. Átöleltem a vállát. Maradjon csak! Magára itt van szükség! Akkor vagyok nyugodt, mert úgy érzem, saját másodénem kezeli az ellenőrző apparátust. Torkomban hülye zokogás gyürkő zött. "Neked nincsenek érzéseid! A Hold talajából könnyebb volna vizet fakasztani, mint belő led egyetlen könnycseppet!" zokogta Lián, amikor száraz szemmel álltam második gyermekünk urnája mellett. Barátaim! fordultam kollégáimhoz sírástól remeg ő hangon, és semmi kivetnivalót nem találtam az ócska melodrámában, amit akkor teljes meggyőződéssel alakítottam. Bármi történik, a felelő sség egyedül engem terhel érte! Megértették? Én vállalom a felelősséget mindenért! A tömeghisztéria nyilvánvaló volt. Hélion eltakarta az arcát. Dent és Csornij összeborulva, némán rázkódtak a zokogástól. Liván torkából feltör ő, gyanús csuklásokkal a mű szerfalhoz sietett, és sorozatos kattanásokkal rálapozott a tizedik terv vezérfonalára, amelynek színes jelképekkel tűzdelt útvesztő vonalai hatalmasra nagyítva kigyúltak a képernyő n. A komputerek éhes lihegéssel falták magukba az új program minden adatát. A feszültségjelz ő lézersugár piros lázvonala kúszni kezdett fölfelé: három, négy, öt, hat, hét... Sermon mindenütt a nyomomban járt, nem tágított mellő lem. Mintha nem is hallotta volna előbbi felszólításomat. Én hátra se fordultam. Jöjjön, ha akar. Beléptünk az időzsilip els ő gyűrű jébe. Elektronikusan elszigetelt ajtaja nesztelenül a helyére siklott. E zárlat pecsétjét már a dimenzióközi energiák Cerberusai ő rizték. Titáni szívóerej ű tapadóáramát bonyolultan idő zített mechanikai rendszer oldotta fel fokozatosan, de csak a beprogramozott módon. Tehát két teljes, kozmikus óra, illetve tizenhat földi hónap elteltével. Már az els ő pillanatban olyan jelenségek fokozódó hatását tapasztaltuk magunkon az idő zsilip lassan mozgó futószalagján, amelyek ép eszünk birtokában rögtön leállíttatják velünk a kísérletet. Erre a keszonban még meglett volna a lehetőség. Ha mű ködésbe lendítjük a riasztórendszert, amelynek fényklaviatúrája valamennyi zsilipkamrában felénk világított, a szolárcsarnokban rögtön hozzákezdenek a mentési munkálatokhoz. A feszültséget csökkenteni kezdik. A betáplált anyagot átprogramozzák. Mi azonban nem nyúltunk a billentyű khöz. Úgy viselkedtünk, mint a részeg kamaszok. Csapkodtuk egymás hátát. Álarcunk alatt a nevetés grimasza sírássá váltott át. Összeölelkeztünk. Fogadkozásokat dadogtunk egymás fülébe. A gyűrűk időzítve nyíltak és csukódtak. Különben már az öt fülkébő l álló időzsilip valamelyik kamrájában elégtünk volna. Őrjöngő türelmetlenségünkben alig tudtuk kivárni, hogy eljussunk végre létünk középpontjába, a kozmikus időlombik áttetsz ő magjába, kitörve az emberi létrendszer háromdimenziós börtönéből. Fülünk zúgott. Orrunkba a védőborítás elhárító barikádján át is erő s ózonillat szűrődött. Ijeszt ő felelő tlenségünkben fel sem figyeltünk rá. Pedig a fénygenerátort máskor összpontosított figyelemmel ellenőrz ő Sermon orra annyira érzékeny volt a kisülést jelz ő ózonillatra, mint vizsla a sűrű ben megbújó vad szagára. Most ostoba mámorral örült neki. Érzi, professzor? Mintha pezsgő t vedelnénk vödörszámra! rikkantotta. Ide vele! Még!

17 Én is mélyen beszívtam a baljós illatot, és borzongtam az élvezettő l. Igen. Ott bent az idő buborékban, szemben a zölden sugárzó kozmokronnal beteljesedik végre AZ, aminek híján szinte éhen pusztultam odakint. Nem nélkülözhetem többé. Mit törő döm vele, miféle állapot felé tartok, és mi lesz az ára! Kit érdekel, hogy az id ő világegyetemében sodródó jármű vünk hol köt ki végül? Attól sem félek, ha az emberléttő l teljesen elszakadva, nem tudok visszatérni nyomorúságos jelenembe. Az ötödik keszongyűrűben támadt bennem az els ő nyugtalanság. Éreztem, nem bírom tovább az egyre emelked ő feszültséget. Elhagy az öntudatom. Mintha sötét vízárral küszködtem volna. Hullámai minduntalan átcsaptak agyamon, szisszenve kioltották gondolataim eleven parazsát. Nem! Az eszméletemet nem adom! Fogaim összecsikordultak az erőfeszítéstő l, nehogy az ájulás örvényébe zuhanjak. Miért nem nyílik már az az átkozott zsilip? Mikor omlik le előttem az utolsó akadály, amely elválaszt egyetlen létfeltételemt ől? Lomha súly csapódott hozzám. Majdnem ledöntött a lábamról. Kapaszkodó ujjak csúsztak le síkos védőöltönyömr ő l. Sermonnál bekövetkezett az, amitől én is tartottam. Elnyúlva feküdt a lábamnál. Nem törődhettem vele. Nem volt morzsányi erő m sem hozzá, hogy a magam küzdelmén kívül bármi másra odafigyeljek. A bejárat! Még mindig nem nyílik? Valami időzavar támadt... A fergeteges szentségit neki, nyissák ki! Nekem be kell jutnom oda, mielőtt!... Az ajtó négyzete besiklott a falba, és én átestem a nyíláson. A csukódást nem hallottam, de légáramlata megérintett. Nem volt visszaút többé. Hason feküdtem. Így nem jó. Meg kell fordulnom. Mozgásra kell kényszerítenem bénuló testemet! Látni akarom az én külön időmet jelz ő kozmokront! Minden pórusomon át verejték patakzott. Mintha nagy követ hengerítettem volna, lassan, kínlódva a hátamra gördültem. Végre! A kozmikus időjelz ő ott világított fölöttem. Zöld sugárzása hű s borogatásként érintette érzékeimet. Sokkal magasabban lebegett, mint ahogy emlékeztem rá. A falak is széttágultak valahogy. Furcsa. Mintha az idő lombik állandóan növekedett volna körülöttem. Vagy csak a különös fényjáték hitette el? Oldalt, látási rádiuszom perifériáján, rebben ő árnyak mozogtak. Sötétül ő mélyükben csillogó fénymagok születtek. Nem. E növekedés nem kívül van. Én zsugorodom. Egyre mélyebbre zuhanok önmagámba irtózatos sebességgel. Állj! Robbanás hosszan elnyúló moraja tört be hozzám, mintha távoli mennydörgést hallottam volna. De lehet, hogy a talaj rendült meg alattam. Belül, a fejemben éleset kattant valami. Csaknem megsüketültem tő le. A fény kilobbant hirtelen. Elájultam. IDŐRÉTEGEK Zaklató, disszonáns zenét hallottam. Két ismétlőd ő akkordot. A szüntelenül zúgó, egymást váltogató akkordok éle agyamba vájódott. Meddig még? Miért nem hagyják már abba? Micsoda támadás ez? Meg akarnak bolondítani?! Mindig ugyanaz a két akkord. Mindig ugyanaz. Teljes erőbő l zúgatják a pedált.

18 Kalapáccsal verik a hangokat. Ütéseik a fejemre zuhognak. Fáj! Ez a csökönyös zenei rögeszme véresre karmolta egész bensőmet. Mit akarnak tő lem? Mit követelnek? Nem tudom, mikor nyílt rá a szemem a kozmokronra. Zölden sugárzó számlapján a két mutató szorosan összesimult a tizenkettes számon. Déli tizenkét óra. Vagy éjfél van már? Gondolkozni kellett volna rajta, de a hangok nem engedték. A két összemosódó akkord zúgása idegtép ő lármával töltött ki minden hangközt. Valami nincs rendben. Kérem! Hagyják abba! Valami nagy baj történt, de nem tudok töprengeni rajta. Lüktet a fejem. Szaggat. Ez nem zongora. Többregiszteres elektromos orgona vijjogja a két akkordot, s közben folyton beszél valaki. Többen beszélnek. Életfontosságú volna, hogy halljam a szöveget. Az agyam fáj belül. "Mi történt?" Ezt Hélion mondta. "Túl nagy a feszültség!" Sermon? Nem lehet. Sermon az utolsó zsilipkamrában fekszik eszméletlenül. "Miért nem fokozzák az energiaszintet?" Saját szavaimat játsszák vissza magnóról? A nagymutató elindult a tizenkettes számról. Micsoda szédít ő magasságban lebeg fölöttem ez a kozmikus időmér ő! "Nem mehetek tovább!" Hélion kiáltott valami ilyesmit. De mikor? "Fokozza, ha mondom!" Megint az én emlékhangom. Honnan veszik? "Mennyi a feszültségszint?" Hány százszor tettem fel ugyanezt a kérdést húsz év alatt? A megadott számot Sermon hangján hallom. Képzelődöm. Persze. Az óramutató már negyed egyet mutat, azután... igen. Jól látom! Visszaugrik a tizenkettesre! A két akkord! Jaj! Nee! Nem bírom! A mutató újra elindul. Most gyorsabban halad. Másodpercrő l másodpercre rándul szaggatottan. Negyed fordulatot tesz, azután visszaugrik a tizenkettesre. Kattanás. Távoli robbanás. Moraj. Hangok. A két akkord. "Öngyilkosság volna!" Ez Sermon. "Tegye, amit mondok!" Saját szavaim. "Időzárlatba kerültünk!" Hélion. Ő raccsol így. "Feljebb megyünk! A tizedik fokozat következik! Az én felelősségemre!" A nagymutató egyre gyorsabban leng tizenkett ő és négyed egy között. Ki állította visszhangosra a magnót? Az utolsó mondatot együtt ismétli a két disszonáns akkorddal. Zeng, morajlik, óriási hegyekről verődik vissza: "Az én felelősségemre! Az én felelősségemre!" Valami felrobbant. Ez az üvöltés az én torkomból szakadt ki? Mindegy. Ehhez sincs közöm. Csend. Csend. Jó. Így jó. Elhallgattak. Végre! Agyamba lassan ömlöttek vissza az elmúlt Órák vagy hónapok? töredékes részletei. Erő sen szédültem. Gondolataim összezavarodtak. Emlékeztem rá, hogy a kozmikus idő szimulátor gömb alakú lombikjának lumenylpadlóján fekszem, hanyatt fordulva. Tudatom ugyanakkor visszazökkent pillanatokra a szolárcsarnokba is. Mintha Sermonnal veszekedtem volna a fénygenerátor mellett: "Azonnal kikapcsolni! Mi a mennydörgős mennyk ő ütött magába, hogy fokozta a feszültséget?! Miért engedte, hogy túllépjük a veszélyességi

19 küszöböt? Nem állhatok ott minden egyes ellenőrző berendezés mellett! Az a feladata, hogy szükség esetén ellentmondjon nekem!" Szavaim üres visszhangtalansága különös, gyászos éberségre riasztott. Szerencsétlen Sermon! Egyszerre tudtam, hol vagyok. Legalábbis... tudni véltem. Felültem. S mikor e hirtelen mozdulat okozta szédülésem alábbhagyott körülnéztem. Els ő érzésem a sértő dött tiltakozás volt. Mindenre elkészültem, csak a látványra nem, ami rám rontott. Ez nem lehet! Érzékcsalódás áldozata vagyok! Megráztam a fejem. A szemgolyómat nyomkodni akartam, de a fényszűrőkristálytól nem férkőztem hozzá. Akkor mégis... Újra felpillantottam. Kétségtelenül a zárt idő lombikban voltam, de valami gyökeresen megváltozott benne. Most már pontosan észleltem. Nem a térfogata és lumenylborítása alakult át, hanem valami más, kifejezhetetlen dolog ment végbe benne. Csillámlóan áttetsz ő falán árnyak, fények, villanó erő vonalak vonultak át. Az elfutó csillámlások, kígyózó rezgések szédít ő gyorsaság képzetét keltették bennem. Mintha e valószínűtlen "idő rakéta" nesztelen száguldással a kozmoszban repült volna, ismeretlen csillagrajok, zuhanó meteorok, lángcsóvás üstökösök között. Amit előz ő eszmélésem rövid derengése alatt tágulásnak hittem, valójában egy sajátos befelé mélyülés, különféle sűrűség ű rétegek áramlása, megnyílása, becsukódása volt. Alig találok szavakat, rá, hogy ezt az állandó gomolygást, idő ben való mozgást kifejezzem. Erdős hegytetőn tapasztal ilyesmit az ember, amikor a felhő k leereszkednek, s az egymás mögött sorakozó fák más és más árnyalással emelkednek ki a futó párafátylak közül. Itt, az idő buborékban e mozgás szinte határtalan távlatokat nyitott meg elő ttem, de nem térben. Mert a szüntelenül átalakuló "felhő k" különös életmozzanatok tárgyait, légkörét tárták fel, azután megint eltakarták. Az volt a meggyőződésem, ha valamelyik idő rétegbe sikerül behatolnom, ott egy zárt, külön létrendszert találok. A tárgyak azonban, amelyek egy-egy ködréteg mélyén felvillantak, azután megint elmosódtak előttem, erő sen nyugtalanítani kezdtek. Nyakamat annyira hátracsavartam, hogy a nyakcsigolyám majdnem megroppant tőle. A kozmokron zölden világító számlapja fölöttem lebegett. Két mutatójának nyila megint a tizenkettes számon simult össze. Azután a nagymutató elindult. Mindkét fémes borítású kezemet a szemem elé tettem. Ököllé csuktam. Szétnyitottam. Ujjaimat mozgattam. Derekamat elő re-hátra lendítettem. Két térdemet felhúztam. Testem ép volt. Szédülésem elmúlt. Életérzésem éppoly hevességgel tért vissza, mint az els ő kísérlet alatt. Az idő lombik gömbje zárt körül. De akkor miért látok néhány ködbe mosódó lépcső fokot a közepén? Hogyan villanhat elém valahonnan az id ő félrehúzódó fátylai közül egy üres tolószék, mellette zsámollyal? S néhány réteggel, mélyebben: zöldre mázolt fapad? Azután, mintha szemfényveszt ő bű vész varázsolta volna oda tiszta, éles körvonalakkal, egy kis asztal telefonnal? S miért tű nik újra varázslepel mögé az egész? Valamennyi kép között talán a legfurcsább egy utcai lámpaoszlop. A lámpa ég, mintha éjszaka lenne. Csillámló aurája körül fénytő l részegült bogarak nyüzsögnek. Hallom, amint kemény testük koppanva a lámpának ütő dik. A kerevet a mellette álló magas támlájú székkel a lámpaoszlop mögött gomolygó párából emelkedik ki. Képtelen vagyok védekezni a benyomás nem! a bizonyosság ellen, hogy az a mögött itt az id ő mélységi fokát jelenti. Akkor tehát az aranydíszes, gyöngyház berakásos

20 íróasztal, amely elém csillantja fényl ő idomait, az id ő egészen más pontján helyezkedik el, mert... mert valami külön világba mélyül! Az íróasztal melletti írógépből papírlap leng kifelé. Ma már senki sem ír ilyen primitív írógéppel. Az egész zavaros, szürrealista látomásra nincs magyarázat. A tárgyak között hiányzik az összefüggés. Én vetítem ki ő ket? Miért? És miért éppen ezeket a tárgyakat? Eltűnnek. Megint elő bukkannak. Néha egyszerre látom valamennyit. Azután újra csak egyeseket közülük. A lépcsőfokok jelenléte is képtelenség az idő lombik belsejében. Mi szükség lett volna rá? Megint felnéztem a kozmikus időjelzőre, az egyetlen fix pontra e szédítő időjátékban. Tizenkét óra öt percet mutatott. Pontosan tizenkét óra öt perckor pillantottam meg a jobb oldalamon a parasztembert. Egészen közel ült hozzám egy lefű részelt fatörzs csonkján, amelyet dús, virágpontos fűszőnyeg vett körül. A kaszáját élesítette egyenletes mozdulatokkal. A fémhez dörzsölt kő darab élesen csendül ő hangot adott. Szerszámok, kapa, ásó, halászháló és egy háziszőttesből készült tarisznya hevert mellette a fűben. Zömök, középkorú ember volt, sűr ű, rövidre nyírt hajjal. Homlokán, ahol nyilván a kalapja beárnyékolta, töpreng ő, fehér ráncok torlódtak. E fehérségtő l teljesen elütött arcának vörhenyesbarna alsó része. Nyitott, átizzadt ingébő l kilátszott fekete szőrrel borított melle. Annyira megdöbbentem e váratlan, emberi közelségtő l, hogy feltorlódó kérdéseim közül nekiszegeztem a legostobábbat: Maga kicsoda? Sötét, ázsiai metszés ű szemhasadékával némán rám tekintett, azután újra visszafordult a munkájához. Mozdulatából megvetést olvastam ki, s ez felháborított. Nem hallja? Magához beszélek! Hogy kerül a kozmikus idő szimulátorba védőöltöny nélkül?! Ingerült kiáltásomtól én rezzentem össze. Próbáltam lábra állni, de megtántorodtam. Mi történt velem? Megbolondultam? Ez a szerencsétlen talán nem is érti a nyelvet, amelyen megszólítottam. És kit szólítottam meg? Egy rémképhez beszélek? Ez az időszerűtlen jelenség nem lehet itt! Nemcsak ezen az emberi létformától elrekesztett helyen képtelenség a jelenléte. Odakint is kilógna a mi korszakunkból. Ilyen szerszámokkal már nem dolgoznak a XXI. században! Észre sem vettem, tanácstalanul kapkodó gondolataim mikor váltottak át hangos szavakká: És Különben is: ki juttathatta volna be ide a négyszeres ellenőrzésen át? Az önmagámnak feltett kérdésre ő válaszolt: Senki se juttatott be ide. El se mozdultam a helyemrő l. Nyugodtan, lassan beszélt, a kezében lév ő kasza élét próbálgatva. Ember! szakadt ki belő lem. Nem érti, hogy veszélyben van? A fénygenerátor sugárzása már a csontvelejébe hatolt, és felbontja az egész testét! Sermon! Hélion! Hol az ördögben bujkálnak?! Térdem elgyengült. Megint rám szakadt e valónak tűn ő valótlanság elviselhetetlen zavarodottsága. Munkatársaimtól fölmérhetetlen csillagtávolba zuhantam vágy emelkedtem?, s a visszhangtalan magány csaknem megő rjített. Kihez forduljak? Ki segít rajtam? Hogyan találok vissza eszem, érzékeim egyensúlyához?