Tartalom DISPUTA. Küszöb Berta Erzsébet: Egészen más... 3

Átírás

1 Küszöb Berta Erzsébet: Egészen más... 3 Főtér Csejtei Dezső: Egzisztencia halál továbbélés... 4 Polcz Alaine: Ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat Készülődés az átlépésre (naplórészletek 2005-ben) Macskakő In memoriam Somlyó György Somlyó György: Szabad akarat vagy Choisir soi-même Tomaji Attila: Beszélgetéseim Somlyó Györggyel Bálint Péter: Egy barátság története levelekben Emlékeim Somlyó Györgyről Lapis József: Elmondani az elmondhatatlant Gondolatok Somlyó György A vers a versben című esszékötete kapcsán Freytag Orsolya: Szonett: in memoriam Somlyó György: Talizmán, 138 szonett Tóth Krisztina: Somlyó György búcsúztatása Kapualj Koroknai Edit: Csodák palotája Ahol minden(ki) kezdődik: terhesség, szülés, gyermekágy Nagy B. Zsuzsanna: Ugye, ma felkel még a nap? Lakner Lajos: Kegyelet és önismeret A Csokonai-síremlék Papp József: Törzsökig leégett erdő csonkjai Temetőrendezés a századi Debrecenben Árkádok Papp József: Béke és nyugovás erdeje A debreceni köztemető építése Bun Zoltán: A 21. század téglaépítészete Brick 06 Debrecenben Bun Zoltán: Idegen van közöttünk Disputális stílusgyakorlatok VI. bírósági tömb Lépcsők Erdei Nóra: Asszony-ölnek vélt formája Minden dolgok kezdete A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI XX. század) Valastyán Tamás: Filozófiai thanatológia Csejtei Dezső: Filozófiai metszetek a halálról Szabó Anna: A másik Flaubert Lőrinszky Ildikó: Utazás Karthágóba Miklós Eszter Gerda: Orbis Pictus, avagy a lélekmentő csend Lukovszki Judit Ionesco-könyvéről Fülöp Erika: Játszmalabda Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Albertine nincs többé (A szökevény) DISPUTA Tartalom

2 Bakondi Lilla: A nietzschei filozófia az Emberi túlságosan is emberi tükrében Kiss Endre Nietzsche-könyvéről Pabis Eszter: A retorika mint botrány Heinrich Heine költői beszédmódja Törő Norbert: Későmodern stílusművészet Váradi Nagy Péter: Dante pokla Cristi Puiu: Lăzărescu úr halála (Moartea domnului Lăzărescu) Műhely Pósán László: Halálfelfogás, halálszemlélet a középkorban Kustár György: Az elmúlás értelme Hovanecz Fruzsina: A haláltudat archaikus formái Az elmúlás fogalmához kötődő közösségi asszociációk Tömörkény István műveiben Toronyszoba Szénási Miklós: Minden rendbe fog jönni E számunk szerzői: DISPUTA Bakondi Lilla egyetemi hallgató, Debrecen Bálint Péter író, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Bun Zoltán építész, Budapest Csejtei Dezső filozófiatörténész, Szeged Erdei Nóra PhD-hallgató, Debrecen Freytag Orsolya PhD-hallgató, Debrecen Fülöp Erika PhD-hallgató, Debrecen Hovanecz Fruzsina PhD-hallgató, Debrecen Koroknai Edit újságíró, Debrecen Kustár György teológus, lelkész, Debrecen Gyula Lakner Lajos muzeológus, irodalomtörténész, Debrecen Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Miklós Eszter Gerda PhD-hallgató, Debrecen Nagy B. Zsuzsanna újságíró, Beregdaróc Pabis Eszter PhD-hallgató, Debrecen Papp József helytörténész, Debrecen Polcz Alaine pszichológus, író, Budapest Pósán László történész, Debrecen Somlyó György ( ) Szabó Anna irodalomtörténész, Debrecen Szentiváni János fotóművész, Pilisszentiván Tomaji Attila költő, író, Zebegény Tóth Krisztina költő, író, Budapest Törő Norbert PhD-hallgató, Debrecen Valastyán Tamás filozófiai író, Debrecen Váradi Nagy Péter PhD-hallgató, Debrecen

3 Írjatok szólt elmondom, milyen. Látom ezt a fürdőszobát, a fáklyát és titeket, mindnyájatokat, kik itt álltok. Paulinát, aki sír, a kedves és áldott Csodálkozom, hogy csak ennyi. És várom, mi következik. ( ) Gyengeséget érzek, mintha kicsit álmos lennék. Vagy talán könnyűséget. Mást semmit. Seneca beszél így a Kosztolányi regény, Néró, a véres költő haldoklásjelenetében, ámulva azon, hogy a kivételes eseménynek elgondolt halál mennyire hétköznapi, s a közvetítésére vállalkozó nyelvnek mennyire csak a lejegyző dokumentáláshoz kínál adatokat, csupa megszokott tapasztalatot. A sztoikus halálfilozófus, a consola- tio-irodalom mestere nem erre készült. A halált, amit rá Néró büntetésül kiszabott, rezignáltan bár, de elfogadta, mert azt az erkölcsi törvényt látta meg benne, melyet maga hívott elő. S elfogadta az élet törvényeként is a halált, az öregséggel ismerősnek és sajátnak tudva már, s úgy érezve ahogy a történeti Seneca is írta Vígasztalásaiban aiban, hogy meghalhat, mert élete beteljesült. Anynyit írtam erről, mióta csak az eszem tudom, minden gondolatom a halál volt, és most a sokszor idézett vendég a küszöbömön áll. Hát ilyen. Ifjúkoromban csak képzelegtem róla, de most, hogy öreg vagyok, és magamban hordozom, tudom, micsoda. A meghalás folyamata ennek azonban épp az ellenkezőjét mutatja fel: Seneca nem tudja, és nem is tudhatja, mi a halál. Mert mikor már nem a halál a megszemélyesített, a nyelvben teremtett áll a küszöbén, hanem az ítéletvégrehajtó, nem jut eszébe semmi se, egyetlen tétel vagy igazság sem, melyet élete során hirdetett. Seneca, az ékesszóló vigasztaló nem talál szavakat. Ami következik azzal, hogy a forró vízzel telt kádhoz vezetik és felvágják az ereit, ez az esemény leleplezi a nyelv retorikus aktusait: ami a halált sajáttá tette, ami a nyelvben egyáltalán mondható hogy a vendég lenne vagy a belül hordozott közhelynek minősül, s Seneca teste vigasztalanul szenved. A helyzetet nem uralja már a bölcs akarata és nyelve, őt uralja a félelem: mi lesz azután, amiben egyetlen ember sem bizonyos. Igaz, amint szertefoszlik a nyelvben képzett bizonyosság, a sztoikus bölcselő próbálja legalább a rendíthetetlen kedélyt mutatni még, de teste is cserbenhagyja, elsápad és a székbe roskad. S igaz, még azután is következnek a szabadulás próbálkozásai, ahogy kedélyeskedik, haladékra alkuszik, néhány percnyire akár, de már csak az öngúny, amivel kíséri, jelent a szabadságból némi maradékot. S mikor felvágják az ereit, s jegyeztetni kezdi a meghalás folyamatát, Seneca még akkor is azt hiszi, a fenséges eseményt celebrálja majd, nagy dolog jön, amit le kell jegyezni, ahogy a tanítványok is készenlétben, viasztáblával és íróvesszővel kezükben lesik szavát, hogy az írással fogják meg s tegyék az oku- lásra használhatóvá a kivételes eseményt. Erről a pontról azonban már nem érkeznek bölcs szentenciák hogy a halál a természet mesterműve, hogy a halál közös végzetünk, hogy akit elvesztünk, bennünk lesz halhatatlan, hogy a halálra készülni kell, hogy az idő mindent meggyógyít, és más hasonló vigasztaló ige, nincs az antropomorfizmusok nyelvén elbeszélhető történet sem, csak a test öntörvényű eseményei vannak. A körülállók azonban milyen? most milyen? mohón faggatják a meghalás egyetlen hiteles tanúját, a haldoklót: Most ban nehéz minden. És rossz. Írjátok: rossz. azon- De a szemem világosan lát. Hallom a hangom, és tudom, mit mondok. ( ) Émelyeg a gyomrom ( ) és feketén látok ( ) mintha fekete posztóból lenne minden. Ne haljatok meg. Élni kell mindenkinek, sokáig mondja Seneca, testamentumként a teljesíthetetlen feladatot hagyva, s egész halálbölcseletét, a halálgyakorlatként látott élet filozófiáját is visszavonva. Ám a haldokló életnek szóló üzenete még mindig az életből való. S a halál közvetlen közelébe érő is megszüntetve a halál utolsó emberi vonását, a csábító és félelmes titokzatosságot csak az életben érvényes beszéd kioltásáig jut el: Nem titkos, csak szörnyű. A titkot még nem tudom, és elmondani, úgy látszik, nem is bírom. Pedig már ott lehetek valahol a szélénél. ( ) Nem olyan, ahogy képzeltem. Más. Egészen más. mondja megállapításként utoljára Seneca: megszólaltathatatlan idegenségként mutatva fel a halál tapasztalatát. 3DISPUTA Berta Erzsébet Egészen más Küszöb

4 Csejtei Dezső Egzisztencia halál továbbélés 4DISPUTA Főtér A halál jelensége a maga egészében fogalmilag lefedhetetlen jelenség, olyan misztérium, mely részben mindig is meghaladta az objektiváló emberi gondolkodás határait. Soha senki nem volt, nem is lehetett olyan tudás birtokában, hogy megkockáztassa a kijelentést: teljes, átfogó összképpel rendelkezik az emberi elmúlás jelenségéről. A halál mindig is valamilyen metszetben jelenik meg előttünk; e helyütt két metszetet emelnék ki: 1. A diszciplináris sokféleség metszete: más és más megközelítésmódot mutatnak a halállal kapcsolatban az orvostudomány, a pszichológia különböző válfajai, a szociológia, a néprajz, a teológia és nem utolsósorban a filozófia. S ezeket a különböző látószögeket csaknem lehetetlenség valamilyen átfogó körpanorámában egyesíteni. 2. A történeti-kultúrtörténeti metszet: hiába végzi az ember biológiai-fiziológiai szempontból ugyanúgy, amióta csak ember, különböző korok és korszakok más és más értelemmel ruházták fel ugyanazt a jelenséget. Ha eltekintünk az Európán kívüli nagy kultúrák, vallásbölcseleti rendszerek halálfelfogásától, a mi európai kultúrkörünkben felsorolásszerűen az alábbi haláltipológia állítható fel: a) mitikus-mágikus szakasz, b) metafizikai szakasz, c) aufklérista szakasz: (ennek leágazása az a viszony, amit medikalizált halálnak nevezünk, d) egzisztencializáló szakasz. Nincs most lehetőség valamennyi szakasz jellemzésére, fejtegetéseink ezúttal az utolsó fázisra vonatkoznak elsősorban. Mi jellemző tehát erre az egzisztencializáló halálfelfogásra? Tanácsosnak látszik, ha e fejtegetések elején nem valamelyik filozófus kijelentése áll, hanem a költő szavai, aki múlhatatlan pontossággal, a sebészkés precizitásával képes benyomulni a lélek legrejtettebb redőibe is. Rainer Maria Rilke méltán híres sorai akár a halállal kapcsolatos egzisztencialista credo foglalatának is tekinthetők: O Herr, gieb jedem seinen eignen Tod. Das Sterben, das aus jenem Leben geht, darin er Liebe hatte, Sinn und Not. Nemes Nagy Ágnes kongeniális fordítása szerint: Saját halálát add meg, Istenem, mindenkinek, azt, mi létében érik, amelyben vágy volt, inség s értelem. Csorba Győző nem kevésbé kitűnő átültetésében: Saját halálát add, ó, én Uram, mindenkinek, mely kín, gond, szerelem közt önsorsából nő ki lassudan. Nézzük meg közelebbről, mi foglaltatik benne e három sorban! 1. A megszólítás: ezt inkább megidézésnek, az Úr invokációjának lehet nevezni, mely fohász formájában fejeződik ki. Rilke tehát az Úrhoz fohászkodik, megidézvén őt. De hát mikor is érezzük szükségét a fohásznak, a fohászkodásnak? A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság állapotában, mikor úgy érezzük, hogy erőnket meghaladja, hogy fohászunk valóra váljon. S itt merül fel az a paradoxnak tetsző ellentmondás, hogy fohászunk arra irányul, ami, úgy látszik, a sajátunk, ami mindannyiunk számára a lehető legközvetlenebbül rendelkezésre áll. Saját elmúlásunkról van szó. 2. A saját halál gondolata: hogyan is válhatna külön, tehetnénk fel a kérdést, az én halálom saját magamtól? Hiszen ez, mint említettük, a legközvetlenebbül az enyém. Igen ám, de ebben az esetben értelmetlennek tűnik a költő rimánkodása: mi értelme van az után fohászkodni, ami már amúgy is az enyém? Márpedig Rilke pontosan ezt teszi, s nem is alaptalanul. Mi állhat ennek hátterében? Egy fontos különbség megtételére van tehát szükség: mindenki a maga halálát halja, de az ember csak a legritkább esetben halhatja saját halálát. Mit is jelent tehát ez a különbség? Az első eset, mondhatni, grammatikai vagy jogi természetű: X. Y. mindenkor a maga halálát halja; ezen azt értjük, hogy sohasem halhatja másét, Z.-ét, a szomszédjáét, senki másét sem. S ez még akkor is így van, ha pl. feláldozom magam másvalakiért, ahogyan pl. Baradlay Jenő áldozta fel magát bátyjáért, Ödönért. Hiába lép azonban Jenő Ödön helyett a kivégzőosztag elé, mégis mindkettő a maga külön halálát halja, ill. fogja halni, abban az érte-

5 lemben is, hogy Ödön sem mentesül a saját halál alól. Senki sem bújhat át teljesen a másik bőrébe. Meghalhatok a másik helyett, beugorhatok az ő helyébe ahogyan nemrégiben az olasz titkosszolgálati ügynök tette, mikor testével ráfordult az újságírónőre, hogy megvédje az amerikaiak golyózápora ellen de az ő halálát sohasem halhatja. Ettől azonban gyökeresen különbözik a saját halál gondolata. Az, hogy mindenkor a magam halálát halom, távolról sem jelenti azt, hogy a saját halálom is halom A saját halálom nem az, ami megszüntethetetlenül velem van, hanem éppenséggel az, ami többnyire elkerül engem. Vajon nem azért vagy nem azért is van megfosztva a saját halál jogától, jussától, () mert előzőleg már megfosztották a saját élet lehetőségétől is? egyúttal. S pontosan ezért, ehhez fohászkodik rezignált kétségbeeséssel Rilke. A saját halálom nem az, ami megszüntethetetlenül velem van, hanem éppenséggel az, ami többnyire elkerül engem. Merthogy a saját halál nem mindenkinek a magáé, hanem egyes-egyedül az enyém, ami engem és csakis engem illet meg legalábbis akkor, ha én méltónak bizonyulok erre. Erre utal Rilke, mikor 3. a mi létében érik kifejezést használja (aus jenem Leben geht). Nemes Nagy Ágnes plasztikus fordítása ezt valamivel még jobban ki is emeli, mint az eredeti német szöveg. Eszerint a saját halál az, ami bennünk, velünk együtt, életünk folyamán organikusan érik meg, tenyészik. Az, ami bennünk nő meg, bennünk nő fel: ez az, amit elveszíthetünk s az esetek túlnyomó részében el is vesztünk, s ez az, amit ugyanakkor el is nyerhetünk, s sajátunkként elfogadhatunk. Ezen a ponton további különbség megtételére van szükség. Mert e sorokat olvastán bárkiben felmerülhet, hogy bennem, az életemben nem a halál érik, tenyészik, hanem a vastagbélrák vagy az infarktus. Most akkor ezzel kellene azonosulnom, ezt kellene elfogadnom? Nyilvánvalóan nem. A különbség ott van, hogy tudjunk különbséget tenni a halál biológiai-fiziológiai, illetve ezen túli meta-fiziológiai, vagy ha úgy tetszik: metafizikai szintje között. Ezt egy katalán filozófus, José Ferrater Mora olyképpen fogalmazta meg, hogy minél magasabb szintet érünk el a végesség, az elmúlás vonatkozásában a létezők rendjében, annál inkább csökken az elmúlás jelenségében az, amit puszta létszerűségnek nevezünk, s annál inkább nő meg az, amit értelemszerűségnek nevezhetünk. S pontosan az ember az, akinek esetében az értelemszerűség kerekedik a létszerűség fölé. A biológiai halál szintje fölött ott van még a hermeneutikai halál. Ezt, vagyis a halál értelmi szintjének meglétét támasztja alá az a gondolat is, hogy az ember alapvetően viszonyuló lény. Vele nemcsak megtörténnek az események, hanem mindig is viszonyul hozzájuk. Nemcsak hogy viszonyul, hanem ennél még többről is szó van: nem tud nem viszonyulni. Akkor is viszonyul, ha nem akar sehogyan sem viszonyulni: ekkor ez a viszonyulásának módja. Ez a viszonyulás vagy ellentétével kifejezve: nem-viszonyulninem-tudás kiváltképpen jellemző a halál esetében. Vagyis az elmúlás nemcsak egyszerűen megesik, megtörténik az emberrel, mint valami kívülről betörő tragédia, hanem kikerülhetetlenül benne rejlik annak lehetősége is, hogy a halálhoz valamilyen módon viszonyuljunk, azt értelmezzük. S ez az, amire megítélésünk szerint Rilke is gondol a saját halál kapcsán. Nem a vastagbélrákra, ami bennünk tenyészik, hanem arra, amit ez közvetít, az elmúlás mibenlétére, mi-végettségére, ha úgy tetszik, értelmére. Ez után a halál után könyörög Rilke, hogy az Úr legalább ezt adja meg az embernek mindenkinek, ez utóbbi taglalására most nem térünk ki, merthogy az emberek többsége, ahogy eddig láttuk, a maga halálát halja ugyan nem is tehet másként, de nem a saját halálát. Meg van fosztva, el van távolítva tőle. De vajon miért? szőhetnénk tovább a kérdezés fonalát. Vajon nem azért vagy nem azért is van megfosztva a saját halál jogától, jussától (nem jogi, hanem lételméleti szempontból értve a terminust), mert előzőleg már megfosztották a saját élet lehetőségétől is? A kérdés ugyanúgy fennáll: mindenki a maga életét éli; ámde feljogosít-e ez bennünket arra, hogy kijelentsük: mindenki a saját életét éli? Vagyis azt az életet, mely mindenki fölött ideális röppályaként feszül, s melyet jobb esetben csak időnként tudunk elérni? Azt az életet, mely iránt valódi elhivatottságot, vokációt, missziót érzünk, amit valóban a mi saját életünknek tartanánk, nem pedig lemondásokkal járó, 5DISPUTA Főtér

6 DISPUTA Főtér s a társadalom, a történelem által ránk rótt, ránk kiszabott kényszer-életnek? Nem folytatom tovább Rilke faggatását. Eljutottam ugyanis üzenete magvához: ez pedig nézetem szerint abban áll, hogy végső fokon azért könyörög, rimánkodik, fohászkodik legalább a saját halálért másként fogalmazva: azért nincs az embernek saját halála, mert az ember ezt megelőzően elveszítette már saját életét is. E kissé hosszabb kitérővel úgyszólván problémakörünk szívéhez jutottunk. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy erős kontúrokkal a témakör néhány más vonását is felvázoljam. A töprengést érdemes egy német gondolkodó, Rudolph Berlinger megjegyzésével kezdeni, aki azt mondja, hogy egy adott korszak halálképe mindennél jobban árulkodik annak emberképéről. Vagyis egy kor halálfelfogása afféle tanúsítvány, végbizonyítvány, melyről pontosan le lehet olvasni, hogy milyen is volt az előtte álló élet, vagy milyen is az adott korszak. Nos, az említett korszak, a modernitás halálképére az erről a kérdésről szóló egyik legnagyobb kultúrtörténeti munka szerzője, Philippe Ariès szerint elsősorban a halál elvadulása jellemző. Roppant jellemző, hogy a szerző ezt a jelenséget mivel rokonítja: Első pillantásra csodálkozni lehet azon, hogy ez az elvadulási szakasz a növekvő racionalitás, a tudományos felfedezések és azok technikai alkalmazásának korszaka is egyúttal, a haladásba vetett hit és a természet fölötti diadal időszaka. Ariès szerint itt nem pusztán időbeni egybeesésről van szó, hanem ok-okozati viszonyról, amennyiben a halál épp abban a mértékben vadult el, ahogyan kiteljesedett a modern technikai civilizáció. Hiszen épp itt bújik meg a bajok gyökere: úgy tűnik, hogy az a tudomány és technika, amely az élet számos területén hatékonynak és hatásosnak bizonyult, épp a halál vonatkozásában tárja fel legalábbis egy bizonyos ponton túl a tehetetlenségét. Bebizonyosodott, hogy a természetes halál gondolata, amit még a francia felvilágosodás utópizmusa vetett fel (Condorcet és mások), hogy ti. az embert a halál minden lehetséges betegségen túl, a természetes életerők végső megfogyása után érje el, megvalósíthatatlan. Ebből az alaptényből (az elvadulás tényéből) adódnak a csak felsorolásszerűen megemlíthető következmények: az, hogy a halál kezelhetetlen, nem domesztikálható, s innen egyenes út vezet a halál eltagadásának, elhazudásának, eltüntetésének momentumaihoz. A számtalan sok részelem közül legyen szabad kettőre utalni: 1. Az emberi élet korunkra elvesztette azt a kompozicionális elemét, aminek Vivaldi nyomdokán a Négy évszak elnevezést adhatjuk. Mintha meg akarnánk állni a nyár végénél, a kora ősznél, s nem akarnánk tudomást venni a rákövetkező életszakaszokról. 2. A frontok előbbre tolódása: ma már nem is annyira a halál a fő ellenfél, hanem legalább ilyen mértékben a hozzá vezető út is az. Innen korunk nem is igen leplezett támadása minden olyan momentum ellen, amely az elmúlásra utal: a betegség, a fájdalom, az öregedés, öregség stb., amit a másik oldalon egy túlzásba vitt, mondhatni kóros fiatalság- és egészségkultusz egészít ki. Ezek a jegyek arra utalnak, hogy nemcsak a halál, hanem alapvető szerkezetében az előtte álló élet is mélyen problematikus. Nézzük meg ezek után, hogy legalábbis a halál vonatkozásában milyen hozadéka van a modern élet- és egzisztenciálfilozófiáknak! Az élet- és egzisztenciálfilozófiák több vonatkozásban átértékelést hajtanak végre a halál felfogásában a premodern világot illetően. Nézzünk ezek közül meg felsorolásszerűen néhányat! 1. Míg korábban a halál jelensége a legszorosabban összefüggött a túlnaniság hagyományos szóhasználatban: a halhatatlanság kérdéskörével, most a figyelem egyre inkább magára a halál-küszöbre, a halál értelemszerűen megragadható fakticitására irányul. 2. Schopenhauer az, aki a hagyományos alapkérdést: hogyan lehetséges fennmaradni?, radikálisan megfordítja, és a halált ennek fényében értelmezi: hogyan lehetséges maradéktalanul megszűnni? Ez a gondolat alapvetően ellentmond az egész korábbi európai thanatológiai hagyománynak. 3. A halál az új felfogás szerint az egységes, egész embert érinti; elesik az a hagyományos, már Platónnál megfogalmazódott álláspont, hogy a halál tulajdonképpen a test és a lélek szétválása, elválása egymástól. 4. Megtörténik a halál behozatala az életbe. Ez ismét egy hagyományos felfogásnak mond ellent. a) A klasszikus megfogalmazás Epikurosz nevéhez köthető: Amíg itt vagyunk, a halál nincs itt. Amikor a halál itt van, mi már nem vagyunk itt. Ez az egyéb-

7 ként mélyre világító gondolat a halálnak az életből való statikus kirekesztését, kitagadását jelenti. Ez a felfogás jellemző az antik ex-tenzionális halálfelfogásra; ennek felel meg a dolog-halál képzete. b) Kierkegaard egy, az 1840-es években írt sírbeszédében ezt az epikuroszi gondolatot tréfának nevezi, mellyel a ravasz szemlélő mintegy kívülre akarja önmagát helyezni. Majd nem sokkal később megfogalmazza saját álláspontját: A komolyság az, ha valóban elgondolod a halált, s ha ezzel úgy gondolod el, mint a saját sorsod, s ha így véghez viszed azt, amire még a halál sem képes, hogy tudniillik te vagy, és a halál úgyszintén van. c) A halálnak az életbe való behozatala azonban nem egyszerű benne-létet jelent, hanem a halál az életet átható belső szervezőerővel rendelkezik: ennek természetére többek között Georg Simmel világított rá Rembrandt-tanulmányában: Meggyőződésem ( ), hogy szakítani kell a párka-elképzeléssel; mintha az élet fonala, amely addig mint élet, s kizárólag mint élet gombolyodott, meghatározott időpillanatban megszakadna ; mintha az életnek az volna ugyan a rendeltetése, hogy útjának valamelyik pontján találkozzék a halállal, de érintkezésre köztük egyáltalán csak ebben a pillanatban kerülne sor. Ezzel az elképzeléssel ellentétben teljesen kétségbevonhatatlannak tartom, hogy a halál kezdettől fogva benne lakozik az életben. Ez nevezhetjük in-tenzio nális halálfelfogásnak, mely nek megfelelője az eseményhalál. d) Aki azonban ezt a bensővé tételt igazán elmélyíti és a végsőkig elviszi, az egy 20. századi német filozófus, Heidegger lesz, mégpedig a Lét és idő című korszakalkotó munkájában. Nála a halál nem pusztán az életben honol, hanem téries képzeteket használva inkább az élet mögött vagy alatt, ami egyáltalán lehetővé teszi az emberi létezést. Filozófiai műszóval élve ezt nevezhetjük egzisztenciális a priorinak. Ez a csak tenzionális halálfelfogás, melynek megfelelője a lehetőséghalál. Erre a momentumra röviden még visszatérek. Az antik-statikus, valamint a moderndinamikus halálfelfogás közötti különbség érzékeltetéséhez egy szójátékhoz lehetne folyamodni: amíg a sztoikus a halál előterében berendezkedve, a halál-dologra folyamatosan rábámulva éli az életét, addig Heidegger esetében az ember a halál erőterében vetíti ki saját lehetőségeit. a halál kezdettől fogva benne lakozik az életben. 5. Külön hangsúlyozandó, hogy e filozófiákban a Mi a halál? hagyományos, dologszerű kérdését egyre jobban felváltja a Mit jelent a halál? Mi a halál értelme? egzisztenciális kérdése. Vagyis nem a halál miben-léte lényeges, hanem inkább annak számomra-valósága. Eközben persze az egyes gondolkodók egymással is heves vitát folytatnak. Ennek egyik nevezetes esete az a polémia, ami két jelentős gondolkodó Heidegger és Sartre között zajlott le, s mely kifejtést elsősorban a főművekben nyert. a) Heidegger szerint a halál az emberi létezés szempontjából elsősorban nem szükségszerűség, ami majd az élet végén ér bennünket, hanem éppenséggel lehetőség, ami viszont állandóan jelen van, nem lehet elhessegetni, az élet végére utalni. Vagyis radikálisan bele van vonva az életbe, ennek égisze alatt kell élnünk. (Ebben nyilvánul meg talán a legmarkánsabban a dolog-halál antik, ill. a lehetőség-halál modern felfogása közötti különbség.) Ezt a lehetőség-udvart fejezi ki terminológiailag a szinte lefordíthatatlan Sein zum Tode kifejezés ( halálhoz viszonyuló lét ). A francia gondolkodó Gabriel Marcel szerint főleg a zu prepozíció okoz nagy fejtörést, ami franciára nem fordítható le sem a pour, sem a vers szavakkal: azt mondja, hogy az ítélés, elítéltetés olyan kérlelhetetlen szigora honol benne, amit csak zeneileg lehet megfogni: ezt teszi Brahms Requiemje. Valóban, ha meghallgatjuk a Deutsches Requiem 2. tételét, ott található benne a zu pontos jelentése. b) Sartre szerint viszont, Heideggerrel ellentétben, a halál nem állandó belső létlehetőség, hanem kívülről betörő abszurd; amíg ugyanis én szabadon létező lény vagyok, aki az önmaga tagadásának aktusában él felfogása szerint az ember nem az, ami, hanem az, ami nem, addig az nincs jelen. Ő valójában modern, dinamikus formájában gondolja újra az ősi epikuroszi szentenciát. A két felfogás a következő módon szembesíthető egymással: Heidegger: mihelyt az ember világra jön, elég öreg ahhoz, hogy meghaljon; Sartre: amíg az ember szabadon él, soha nem lehet elég öreg ahhoz, hogy ne éljen még tovább. Sartre felfogásában a halállal szemben olyan merész, kihívó hetykeség fogalmazódik meg, mely talán csak Nietzsche felfogá- 7DISPUTA Főtér

8 8DISPUTA Főtér sával vethető egybe, aki a Zarathustrában a halált ünneppé, legfőbb ünneppé akarja tenni (szemben a keresztény felfogással, mely azt Pál apostol megfogalmazása szerint a bűn zsoldjának tartja). Összegezve: az eddigiek szerint nem biológiai, hanem egzisztenciális értelemben a halál mindig viszonyulás, választás függvénye. Biológiai szempontból egyetlen halált halok; vagy a szívroham visz el, vagy egy daganat, vagy egy agyvérzés, de mindig valamilyen fiziológiailag konkrét ok, vagy okegyüttes. Egzisztenciálisan viszont számtalan sok halálom van, annyiféle, ahányfélévé a mindenkori létezésem, életem során teszem magam. Ezt egymástól függetlenül több gondolkodó kiemeli: Jaspers: a halál velem együtt változik. ( ) A halál csak faktumként mindig egy és ugyanaz a tény. ( ) Alakjában azonban változó: olyan, amilyen én egzisztenciaként mindenkor vagyok. Camus: a halálom sohasem előttem van, mint valami hirtelen bekövetkező baleset, hanem mindig mögöttem, abban az életben, amit legvégső fokon magam választottam és befutottam. Így ha félek a halálomtól, rémülettel tölt el annak beköszönte, ebben sok minden mellett az is benne rejlik, hogy ezzel valójában a saját életemtől is félek. S ezzel kapcsolatban gondoljunk csak ismét Rilke megfogalmazására. Marcel: a halál az egzisztencia tükre. Úgy véljük, ennél kevesebb szóval ennél többet mondani a halálról nem lehet. Ez a halál mint tükörkép nem tartalmaz szemernyi dologszerűséget sem, hanem teljes egészében visszaverődik arra az életre, melyből kisarjadt. A halál éppúgy tiszta virtualitás, mint a tükörkép, ami mindig csak azt mutatja, ami a tükör előtt megjelenik. A halál éppúgy tiszta virtualitás, mint a tükörkép, ami mindig csak azt mutatja, ami a tükör előtt megjelenik. Menjünk egy lépéssel tovább! Ha a halálom mindig is választás, viszonyulás kérdése, akkor ennek alapján alapvetően kétféle formája, módja van: Hiteles: amikor azt, ami beköszön és rámtör, személyessé, a sajátommá tudom tenni és el tudom fogadni. Amikor, Rilkéhez visszatérve, a magam elkerülhetetlen halálát saját magam szabadon felvállalt halálává tudom átalakítani. Nietzsche kristálytisztán megvilágítja ezt a Zarathustrában: Saját halálomat magasztalom néktek, az önkéntes halált, mely azért ér el hozzám, mert én akarom. Hogyan érti ezt Nietzsche? A bennem kisarjadó végbélrák úgyis elér, ha akarom, ha nem, tőlem függetlenül. De ha arra, ami egyébként is beköszön, képes vagyok igent mondani, képes vagyok akarni azt, akkor ezzel már bizonyos értelemben megszüntettem annak külső brutalitását. Mindehhez persze komoly személyes erőfeszítés, lelkierő, bátorság stb. kell, ezért a hiteles halál többnyire kevesek kiváltsága. Hiteltelen: amikor nem vagyok képes a sajátommá tenni, ezért el sem tudom fogadni, s ezért menekülök előle. Heidegger, Marcel és a többi gondolkodó kimerítő elemzését adják az eltüntető, kitoló ravasz életstratégiáknak. Heidegger megfogalmazása szerint: igen, a halál bizonyos, szükségszerű, de még nem most, majd, majd valamikor máskor, később. Marcel több írásában a hiteltelen halál másik válfaját vázolja fel: Egy olyan világban, melyből a technika elkarsztosító befolyásának következtében gyökeresen eltűntek a személyközötti viszonyok, a halál is megszűnik misztériumnak lenni; puszta ténnyé válik, ami valamely készülék elromlásához hasonlít. (1949) Kétségtelenül rendetlenségi, romlási elvek is megnyilvánulhatnak: a baleset az összes formájában, a betegség. (.) A klinika úgy jelenik meg itt, mint felülvizsgáló központ és mint javítóműhely. ( ) Ami pedig a halált illeti, úgy jelenik meg itt objektív és funkcionálási szempontból, mint használaton kívül helyezés, mint lesüllyedés a használhatatlanba, mint merő hulladék. (1933) Egy másik lehetséges metszet: a halál személyes és személyközötti viszonyának a kérdése. Ebben a kérdésben az említett gondolkodók két csoportra oszthatók: az egyik szerint a halál olyan személyes vonatkozás nélküli ügy, melyben nincs helye a Másiknak. Ezt az álláspontot képviseli Heidegger vagy Kierkegaard. Ezt a viszonyulásmódot akár szolipszisztikus halálfelfogásnak is nevezhetnénk. A másik verzió képviselői szerint a másik ember mint szeretett lény vagy akár mint felebarát halála adott esetben fontosabb is lehet, mint a saját halálom. Itt merül fel az osztott halál kérdése: hiszen nemcsak valaki távozik el, hanem vele együtt az a között, köztes kapcsolat is, ami

9 két személy között állt fenn. Jaspers, Unamuno, Marcel, Bergyajev ennek mind részletes kimunkálói voltak. A továbbélés kérdése nem a holtak, hanem a holt életek még most is temetetlenül hevernek, megváltásra, vagyis utólagos értelemadásra szorulnak. Az eddigiek során jobbára ama gondolat köré épült a mondanivaló, hogy a személyes életértelem az, amely képes koherenciát, összefüggést adni a személyes létezésnek, mely által bizonyos határokon belül uralható a halál. De mi a helyzet a gyermekek halálával, a balesetben elhunytakkal, a lágerekben, gázkamrákban, az atomtámadásban elpusztult tízmilliókkal? Az ő életüknek és haláluknak vajon adható-e valamilyen utólagos értelem? Így hát óhatatlan, hogy a halál értelmi-hermeneutikai dimenziója valamilyen módon kiterjedjen a fennmaradás, a továbbélés területére is. Ezen a ponton az alábbi alternatívák állnak előttünk: 1. Heidegger, Camus: nem tárgyalja ezt a kérdést, nem foglalkozik a továbbélés problémájával. 2. A hagyományos halhatatlanságfelfogás elutasítása: ezt képviseli Bergyajev. 3. Itt vetődik fel újból az értelem kérdése, s ennek az alapján lehet beszélni jobb kifejezés híján hermeneutikai halhatatlanságról. A kiindulópontot a kiváló szociológus és kultúrfilozófus, Norbert Elias kijelentése képezheti: mindannak értelme, amit egy ember tesz, abban rejlik, amit az másoknak jelent. Vagyis az értelem: sajátlagosan másnak/másért-való-lét, másvalakire vonatkozás, túlnyúlás a saját, személyes létezésen. Ez pedig egyaránt vonatkozhat az élőkre és a már eltávozottakra. A vélemények azonban itt is szerteágaznak. Nézzünk meg ezek közül három variánst. a) Sartre: ő abból a tényből indul ki, hogy amikor egy ember meghal, Mások még élnek, túl-élik őt. Vagyis arról van szó, hogy az ember mindig Mások színe előtt hal meg. Ki vagyok terítve előttük, azt tesznek velem, amit akarnak, ezáltal mások prédája lettem. Annak, aki megpróbálja megragadni saját jövőbeni halálának értelmét, úgy kell felfedeznie önmagát, mint mások jövőbeni prédáját. Nem más ez, mint a halott ember hermeneutikai kizsákmányolása. Igen ám, de a Másik győzelme az Egyik fölött igencsak mulandó, mert ez a Másik a maga részéről szintén Egyikké válik a következő Másik szempontjából, s így ad infinitum. Ezzel az egész sorozat egy hatalmas hermeneutikai rablásösszefüggést képez, melyben saját élete értelméhez soha senkinek nem lesz semmi köze, kivéve a Földön élő legutolsó embert, akinek az életében viszont mindenkié összefut. Az, hogy az egész gondolatsor a hermeneutikai abszurdba fut ki, Sartre előtt sem volt titok. Ezért írja az alábbiakat: A válasz arra a kérdésre, hogy mi lesz, definitíve, Robespierre történelmi sorsa?, emez előzetes kérdés megválaszolásától függ: van-e a történelemnek értelme? b) Marcel: őt, személyes okok folytán, végtelenül intenzíven érdekelte az élők és a már eltávozottak közötti viszony problémája. Ennek során mutat rá egyrészt a továbbélésnek arra a formájára, amely, épp az eltávozotthoz való hűség és tisztelet okán, megmerevíti, mozdulatlanná teszi azt. Ilyenkor az élő úgy érzi, hűtlenséget követne el az eltávozottal szemben, ha bármit is változtatna mindazzal kapcsolatban, ami volt. Bekövetkezik a holt ember ikonizációja: a képek, emlékek fokozatosan a bálvány, a puszta relikvia formáját öltik; ez, bizonyos értelemben, második halált jelent. Ezzel összefüggésben hangsúlyozza Marcel a hűség, ill. az állhatatosság közötti különbséget; az előbbi, helyesen felfogva, a dinamikát, a változás lehetőségét is magában hordozza, épp ezért beszél teremtő hűségről (fidélité créatrice), s bontja ki belőle a részesedés, odaadás, áldozat, rendelkezésre állás s legfőképp a szeretet kategóriáit. c) Nietzsche: ugyanez a gondolat, az eltávozottak elevenen tartása, a hozzájuk fűződő viszony élve tartása elemi erővel bukkan fel a Zarathustra végén: Vége mind a mulatságnak, ti jó táncosok: seprő lett borból, elernyedtek a kupák, dadognak a sírok. Nem röppentetek elég magasra: azt dadogják a sírok: Váltsátok hát meg a holtakat! Miért ily hosszú az éj? Tán a Hold az, mi bennünket megrészegít? Váltsátok hát meg a sírokat, ti fölmagasló emberek, támasszátok föl a holtakat! Mit jelenthet vajon a dadogó sírok kifejezés? Talán azt, hogy nem a holtak, hanem a holt életek még most is temetetlenül hevernek, megváltásra, vagyis utólagos értelemadásra szorulnak. 9DISPUTA Főtér

10 Miről van szó ebben a nyugodtan mondhatjuk planetáris vízióban? Arról, hogy az emberiség a már nem élő, most élő és ezután élő tagjai egy hatalmas, láthatatlan értelemösszefüggést, értelemegyüttest képeznek. Ez az összefüggés, amely értelem-összefüggés, adhat utólag értelmet egy sok száz vagy ezer évvel ezelőtt élt ember életének, lansága a történelem. az ember halhatat- az egyiptomi csatornaásó rabszolgának éppúgy, mint a földet túró, névtelen középkori jobbágynak vagy a lágerekbe hurcolt tízmillióknak. Értelmet, tehát azt, hogy nem éltek hiába. Vagyis az, hogy az emberiség mit tesz önmagával, hogyan dönt önmaga felől, adhat utólag értelmet a korábbi életeknek. S ez mindaddig fennmarad, ameddig létezik a Földön értelmet, össz-értelmet generáló emberiség. Ezt az utólagos értelemadást azonban nem szabad egyszerű birtokba vételnek, birtoklásnak, egyszer és mindenkorra megtett, végérvényes értelemadásnak te- kinteni. Ha ugyanis az emberiségnek ez a menete olyan irányba fordul, ami eltávolodást jelent a korábban posztulált értelemtől, akkor ez visszamenőleg is újból értelmetlenné teheti a korábban éltek életét, a sírok ismét megnyílnak és dadogni kezdenek. Itt tehát olyan folyamatról van szó, mely soha nem juthat nyugvópontra. Összefoglalva: az ember halhatatlansága a történelem. Ha az emberi halhatatlanságnak valamilyen értelmet kívánunk tulajdonítani, akkor ezt eltekintve a hagyományos, metafizikai túlvilágképektől csak mint értelem-halhatatlanságot tudjuk elképzelni magunknak. Az értelemadáshoz az utólagos értelemadáshoz is ugyanis soha nincs elég késő. Ha pedig az emberiség elpusztul mondja Norbert Elias, akkor mindaz, amit egy ember valaha is tett, mindaz, amiért az emberek valaha is harcoltak egymással, s minden világi vagy emberfeletti hitrendszer is értelmetlenné válik. DISPUTA Főtér 0 Albrecht Dürer: A lovag és a halál (rézmetszet)

11 Kijöttem Orosziba. Árad a tavasz, kifekszem a teraszra. Csönd vesz körül. Végre egyszer végig tudtam aludni az éjszakát. Elmondom az álmomat is. Fontos és döntő álom volt. Az első úgy éjfél után, három óra körül lehetett. Sokan vagyunk együtt valahol, ami félig munkahely, félig a klinika, félig a hospice. De nem kórházi környezet. Sok mindent kell csinálni, mert sokan vagyunk. Nem találom a helyemet, nem találom a szobámat, nem találom a ruháimat, pedig föl kéne öltözni, mert indulunk valahova, valakit el kell kísérni. Egy nagy folyó árad, kiszaladok a vízhez, döbbenten nézem, visszajövök. Hol a táskám? Egy betegnek be kell adni valamit. Egy másik beteg jajgat. Valaki haldoklik. Odamegyek hozzá. Látom, hogy nagyon küszködik, és nem tudok segíteni. Fölébredek, érzem a mellkasom körül azt a szorító érzést, amire azt mondja az orvos, pre... hogy is hívják, amikor az ember szívrohamot kap? (De szerintem hason feküdtem, ezért álmodtam rosszat.) Megnyugszik a szívverésem, a légzésem, a hátamra fekszem. Elalszom. Jót alszom, s aztán hajnal felé tovább álmodok. Megint sok ember körülöttem. Vacsorát kell adnom vagy ebédet, nem lehet tudni, hogy mit. Mindenesetre nagy tálak és ételek, amelyek már nem elég frissek. Ki kellene dobnom, nehogy odaadjam valakinek és megbetegedjen. Amit főzök, friss, félig kész van, de más edényekben és tálakban is kész az étel. Viszem, valaki segít. Nem tudunk jól összedolgozni. Hol a ruhám? Ki kéne menjek, de nem tudom, hogy hol a vécé. És akkor meglátom Miklós arcát, ödémás, nagyon rossz állapotban van. Döbbenten nézem. Tudom, hogy ez a halál kezdete. Odavezetem valahova, az arcát nézem, s teszek elé egy tálcán mindenféle finomat. Aztán rohanok tovább, nézem a másik beteget, a következő haldoklót. Próbálom nem tudom, hogy mit próbálok. Keresem a ruhám, föl kell öltöznöm. Látom, hogy Miklós feje előrecsuklik, és nem nyúlt hozzá az ennivalóhoz. Oda kéne menni hozzá gyorsan. De valaki szól hozzám. Megpróbálom Készülődés az átlépésre (naplórészletek 2005-ben) elhárítani, indulnék Miklós felé. De tudom, hogy most valahol messze van. El kell érnem. Hol a táskám? Hol a ruhám? Föl kell öltöznöm. Hol a csomagom, amit vinni akarok neki? Valami jármű kellene, mert nagyon messze van. Szólok, hogy hívjanak taxit. Azt mondják, hogy nem lehet, mert ezt a címet nem lehet megadni. De. Állítom. Már ülök is a taxiban, nagyon nyugtalan vagyok. Valahogy tudom, hogy Miklós körül rumli van, és egyedül van. Ülök a taxiban, de meg kell állnunk valamiért, talán a dugó vagy egy folyó miatt nem tudom. Nagyon feszült és ideges vagyok. De uralkodom magamon. Talán Nyíredi Éva, aki azt mondja nekem mosolyogva, összeszedve minden erejét, láthatólag szuggesztív akar lenni, el akarja hitetni velem: Hidd el, hogy meggyógyul, ne aggódj. Azt gondolom, minek is kell uralkodnom magamon? Elkezd ömleni a könnyem: Nem az a baj, hogy meg fog halni, ezt tudom. Hanem hogy olyan összevisszaság van körülötte, és egyedül van. Megint szívszorítással ébredek, kiver a veríték. Már tudom, hogy ez nem álom volt. Hanem, hogy mit kell tennem, és mit nem kell tennem. Másként kell élnem. Egy csomó mindent abba kell hagyni. Így nem lehet készülődni a halálra. * Készítem a halotti toromra a pálinkát. Már négy üveget félretettem. Rá akarom tenni azt a mosolygó macskaképet, amit Annácskától kaptam, és egy szöveget, hogy annak a besztercei szilvának egy részét, amiből ez a pálinka készült, én szedtem a cinteremben. Utánanéztem, hogy miért nevezik cinteremnek. Mert a temető latin nevéből, ciminterium szóból ered. Úgy tudom, azt jelenti: csöndes hely. A kidei cinterem csodálatos, a domboldal tetején épült unitárius templommal és a köré ültetett százéves diófákkal. Ezek adják Kide aranyát, kincsét. Meg a csodálatos besztercei szilvafák! Egyegy hamvas, túlérett szilvát fölszedek az őszi fűből, és ahogy szétomlik a számban az íze a fiatalság, a múlt, az élet, a teljesség érzését adják. Az a szilva, amit itthon Polcz Alaine Ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat DISPUTA Főtér

12 DISPUTA Főtér 12 árulnak, nem is szilva. Gyönyörű, de nincs íze. De egy besztercei szilva szépségével, halvány lilájával és hamvasságával sem veheti föl a versenyt, amelyen néha még dél felé is ott csillog a hajnali pára. Ebből a pálinkából van már pár üveggel. Most hozatok soproni bort, Miklós kedvencét. Nem is tudom, hogy a halotti toron, vagy amikor búcsúzom a barátoktól, rokonoktól, hogy is legyen? Mindenesetre a víg vacsorán somlói galuskát szeretnék, benne van a végrendeletemben is. És pogácsát, sajtos vagy sós pogácsát a pálinka mellé. Margit készíti, el is fogadta. Zolika lesz a házigazda, nagyon jó vendégfogadó tud lenni. Humorral, kedvesen tudja csinálni, ragyogóan főz, és úgy tud tálalni, hogy csak na. Ő egyszerre alkotó főszakács és pincér és családtag. Írom még, hogy a hidegtálakat vendégek hozzák, a galuskát, a somlóit és a pogácsát Margit, az italról pedig én gondoskodom. Vinnem is kell üvegeket, hogy lefejtsem, ha hozzák Somlóról a bort Németh Feriék (ő vezeti a tesztek készítését Dobán, amit munkaterápiás műhelyben csinálnak a betegek. Már vagy húsz éve). * Elegem van a testemből, összevesztem vele. Persze, könnyű egy ilyen testtel nem azonosulni. Ugyanakkor azt mondja a nővér a kórházban, hogy én vagyok az összes beteg közül az egyetlen, aki azt mondja, hogy meg sem érzi a szúrást. Magas a fájdalominger-küszöböm. Rendben, de félek, hogy romlani fog. Nem, mondja biztatón, őszintén. Lehet, hogy őszintén hazudik? Őszintén biztat. Az nem hazugság? De milyen jólesett. Ha tudnék bízni abban, hogy nem leszek nyűgös, nyavalygós. Mintha máris kisebb volna a türelmem a testemmel. Megy a régi nóta. Készülök a halálra, és folyton élni akarok. És teszem akkor is, ha feküdnöm kell a lumbágómmal, ha véres a székletem és hányingerem van. Kikészítették a gyógyszerek a gyomromat. Ez már a harmadik antibiotikumos kezelés egymás után, és mindig jön valami újra. Okosan küzdök ellene? Nem pontosan arra figyelmeztet a testem, hogy most már velem törődj? * Nagyon nehezen halnak meg, akik munkához szoktak, mert abbahagyva a munkát vagy azonnal meghalnak, vagy szenvednek a tétlenségtől. Én nagyon tudok szenvedni. Nem attól, hogy nem csinálok semmit azt tudom élvezni. Hanem annak tudatától, hogy mennyi mindent kellene csinálnom. Ezt kellene elengedni. De annyira gazdag az élet, és Miklós is mindig hoz valami új tennivalót! Most az új könyve. Nem olyan egyszerű egy könyv. Ez a halála óta a harmadik vagy negyedik, amit csinálok természetesen másokkal együtt. Én csak besegítek. Erről jut eszembe, hogy Irénke testvérem az utolsó stádiumban, amikor már haldoklott a kórházban, a betegtársaival minden nap utaztak. Gondolatban. Este megbeszélték, hogy hova mennek, aztán egyik is, másik is elképzelte a részleteket, s reggel mesélni kezdték egymásnak. Így utaztak a halálba. * Az olyan jó, de hiba is, hogy az ember fiatalon keveset tud az öregségről. Az öregeknek nem jó, hogy a fiatalok nem értik őket. Kettészakadt a világ. Ha a fiatalok együtt élnének az öregekkel, ha megtanítanák őket, talán jobban tudnának bánni velük. És másként néznék az életet. Ma a társadalom már igyekszik jobban ellátni az öregeket. Kis rezervátumokba: nyugdíjasok otthona, idősek otthona, szeretet háza fogadja be őket. A többieket krónikus osztályon, elfekvőben helyezik el: nyolcan-tízen egy szobában. Az egyik nyög, a másik hangosan beszél, a harmadik horkol, a negyedik imádkozik, az ötödik káromkodik, a hatodik magában beszél, a hetedik a látogatójával. Így a hét, és a hét napja. Ez a készülődés a halálra? Ha sok pénzed van, akkor természetesen nem elfekvőben vagy (ott észre sem veszik, ha valaki meghal). És nem is a krónikus osztályon. Itthon is kezdődik a hotel-szolgálat, csak akkor meg nem hagynak meghalni. Adják az infúziókat, transzfúziót, ezt, azt, amazt, s ha meg is haltál, resuscitálnak. Bitó Laci szerint (aki mint kutatóorvos, közel negyven évet Amerikában élt) a kórház addig dolgozik a betegen, ameddig a biztosításából telik. Ha elfogyott, hagyják meghalni. De addig mindent megtesznek így tudnak pénzt keresni. * Bitó új könyvében az eutélia törvényi szabályozásáért, bevezetéséért száll síkra: aminek az a lényege, hogy az ember fölkészülve vállalja a halált. De nem nagyon írja meg a fölkészülés módját. Különben ragyogó könyv. Az eutélia azt jelenti, hogy először megbeszéled döntésedet az orvosoddal, aztán elbúcsúzol, és az injekciót (amiben először valami nyugtatót, aztán altatót,

13 végül a mérget kapod) infúzió formájában adják be. Nincs semmiféle más biztos módszer? kérdezem Lacit. Nincs. Csak ha erre képesített orvos, infúzióba készítve, szabályosan adagolva adja be az injekciót. Vagyis nincs biztos módszer arra, hogy ha mindent elrendeztél és másoknak már csak a terhére vagy, bevegyél valami mérget? Ezért kell harcolnunk az eutélia bevezetéséért. És mit gondolsz, ismerve a magyarországi törvényeket, én meg tudom várni, ameddig bevezetik nálunk? Hiszen nem is az aktív eutanáziával, hanem a passzívval, már a kezelés megtagadásának jogával is mennyi probléma van. Tudod, hogy ezért küzdöttem, a Living willért, és állítólag te is mondtad egy interjúdban, hogy én vagyok az az asszony, aki ki tudta harcolni, hogy a férjét hagyják meghalni, és levegyék a készülékről (talán még a nevemet is mondtad). Hogy legalább azt érjük el, amit a közjegyző is mondott nekem: Ezt a lehetőséget tudom én, mert hozzám adtad be hitelesíteni a kérelmet (amit ráadásul kétévenként meg kell újítani), és tudod te, aki végigjárod ezt az utat. De nem tudja a nővér, nem tudja az orvos, nem tudja a beteg, a családtag, a társadalom. Hiába van itt a rendelet. Ezen kívül, ki képes kiharcolni ezt az adott pillanatban? A Living willben az van, hogy ha a betegségem egyértelműen végzetes, a szenvedéseim nagyok, vagy az emberi méltóságomat nem biztosítja a hátralévő idő, akkor minden aktív kezelés beszüntetését kérhetem. Ez a kezelés megtagadásának joga, ami egyúttal már passzív eutanázia. Na jó, elértük ezt a rendeletet, de keresztülvinni nem tudtuk. Ezzel akartam még foglalkozni. Sürget az idő. Illetve az időhiány. * Néztem sorban, akik fontosak voltak nekem, mi lett velük. Apám, aki egész életében csalta anyámat, hogy végezte az életét? Három-négy házasság, párhuzamosan még szeretők. De nobilis tudott lenni lélekben. Ő adta az életre szóló leckét, ami annyi mindenen átsegített. Például, mikor a testvéreim gúnyoltak, hogy csúf vagyok (ők gyönyörűek voltak, én meg egy kis nyápic), azt mondtam: Nem baj, én okos vagyok. Nem, te buta liba vagy! (Valóban liba volt a becenevem.) Nem baj, de kedves vagyok. Mire mondták: Nem, te tetves vagy. (Mert tényleg, egyik osztálytársamtól kétszer kaptam tetűt.) Erre utolsó mentségként azt mondtam: De ügyes vagyok. Neeem, te rühes vagy. (Valóban, egyszer rühöt is kaptam ugyanattól a lánytól.) Mire bementem elkeseredve Apához. Elmeséltem, elkeseregtem a bánatom. Ő végighallgatott, rám nézett, és azt mondta mosolyogva: Nem baj, én szeretlek. Ahogy mondta, abból megtanultam egy életre, hogy mindegy, milyen valaki, lehet szeretni. Nem fontos, hogy én milyen vagyok, ha valaki szeretni tud és majd én is tudjak így szeretni valakit. Aztán Apám, amikor minden szerelem elhagyta, és már nyolcvanéves elmúlt, hazaköltözött. Anyám kiápolta. Így mondják Erdélyben. Micsoda lekötöttség volt. Tíz napig haldoklott, eszméletlen volt. Az orvos erősítette a szívét. Hiába mondtam, ne tegye. Kötelez az esküm, mondta szomorúan, és beadta az injekciót. Apám hörögve, eszméletlenül kínlódott. S egyszer, mikor Anyám mosdatta, Apám megfogta a kezét, tétován a szájához vitte és megcsókolta. Anyám is meghalt, de tizenöt évig zsarolt azzal, hogy most fogok meghalni. Nehéz volt. Azt akarta, hogy hagyjam abba a munkát, csak vele legyek. Már az orvos is tudta. Mikor Amerikába akartunk elutazni, rosszul lett. Rohanni akartunk érte, hogy mentőkkel hozassam Budapestre. Juhász Pali, az akkori jó barát, remek ember, neurológiai professzor, pszichiátriai tudással, azt mondta: Alaine, garantálom, hogy a Mamát épen találják. Csak megijedt, hogy elmennek Amerikába (miatta már le akartuk mondani az utat). Utazzanak el nyugodtan. Amikor a mentőkocsiba beemeltük Anyámat, még odaszólt, hogy az uborkás üvegeket is rakjátok be! Télire tett el két nagy üveg finom savanyúságot, nagyon szerettem. Nehéz volt Anyámmal, de erről majd máskor. Az a fontos, hogy mellette lehettem, amikor haldoklott. Hirtelen felült, átölelt. A szemembe nézett. Átölelve tartottam, ameddig megüvegesedett a tekintete. Akkor visszafektettem. És Róza néniék, akiket úgy szerettem! Miklós bácsi, a vándorkőműves. Hét végén érkezett meg egy nagy hátizsákkal, mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ott nyaraltunk náluk, Vízaknán. Annak idején még a hegy tetején laktak egy pici házban, egy szoba-konyhában. Róza néni rákban halt meg, iszonyatos szenvedések közepette. Anyám lement ápolni, már nagyon öreg volt, de vissza kellett jöjjön, lejárt a vízuma, hiába könyörgött Róza néni: Zsuzsika, gyere vissza. Aztán nem tudom, ki ápolta. Miklós bácsi volt mellette. Ordított, nem tudott ápolni, mindenkit elűzött a háztól. DISPUTA Főtér 13

14 DISPUTA Főtér 14 Azt mondják, a temetésen egy fához kellett kötözni, mert utána akart ugrani a sírgödörbe. Aztán Miklós bácsi is meghalt, vagy megölték, nem lehet tudni. Benne van a Karácsonyi utazás című könyvemben a temetése. Meg a jó barátok: Nemes Nagy Ágnes és a házasságuk. Hogy halálig szerette Balázst. Ágnesről én gondoskodtam a betegsége idején. Nem akart, nem tudott meghalni. S mikor utoljára föléje hajoltam, fölszikrázott a szeme: vajon mit akart mondani? És a többi barát, akik fontosak voltak. Meghalt Bernáth Márta. És Putyi is. Benne van az új könyvemben (Kapcsolatunk az eltávozottal), mikor elmeséli a férje halálát és temetését. Mikor Ágnest öltöztettük, elhívtam Pankát, a gyerekkori barátnőjét. Ott ült a lábánál, s fogta a bokáját. Egy nyakláncot tettem föl, nem tudom, milyet és miért. Nem volt nyakláncszerető Ágnes. A lépcsőn egy lepedőbe csavarva vitték le. Nem szabad lifttel levinni a holttestet. Lent várta a koporsó. Az Apám halottszállító koporsója véres volt. Gyorsan adtam egy lepedőt. Anyám kérte, hogy hozzam vissza a lepedőt. Hagyd Anyácskám, mondtam. Anyám nem láthatta a szállítókoporsó belsejét. Egy napig otthon tartottuk. Ezt kérte. Anyám, Apám, meghaltatok. S amikor Anyám halálát elmondtam telefonon Egon bátyámnak, aki útban volt Kolozsvár felé, még bevezette a kocsit a szülővárosunkba, aztán meghalt. Egyszerre temettük őket. Nagyon nehezen tudtam megszerezni és visszahozni Kolozsvárról a holttestét, ezt is megírtam már. * Életemben egyszer voltam bálban, egy álarcos bálban, és a fiúk megkérdezték, úgy emlékszem a kémiatanárnőmet, hogy mit szólna, ha egy növendéke is itt volna? Azt válaszolta: Az már a jövő héten nem volna a mi növendékünk. Így aztán éjfélkor hazamentem. Dőry Ferkó kísért haza, nem volt messze tőlünk a New York palota. Aztán küldött egy lapot: Távozása által üresen maradt szívemet küldöm maga után. Ez volt a fiatalság. Ő is meghalt. Hogy haltak meg sorban? Örkény halála. És a jó barátok? Bernáth Márta halála rettenetes volt. Hosszú-hosszú agónia, és nem tudtuk, hogy lát-e vagy nem, mert nem tudta lecsukni a szemét, ettől fátyolos hártya alakult ki rajta, s az fedte a szemét. Nem tudtuk, hogy hall-e, mert nem tudott beszélni. Megbénult. Ott aludtam éjszaka, vele egy szobában, hogy a család tudjon pihenni. De Márta nem tudott meghalni. Talán, mert a fiai nem voltak mellette? Úgy intéztem, hogy a férje legyen mellette. Se én, se más. Az ölembe vettem: Ne félj átlépni. Azon az éjjelen Márta végre meghalt. Zsidó volt. A temetésénél, mikor már mindenki elment, azt mondta a férje, Pista és a fiai (mert csak Miklós meg én maradtunk még ott), hogy énekeljük el a Himnuszt. Magyar volt, ateista volt, tiszta volt, és jó. Jobb, mint én. Nehéz volt elveszteni a barátnőket. Vajda Julikát is. Utolsó este Julika azt mondta: Te úrrá tudtál lenni a betegségeden, meggyógyultál. Én nem tudok. Mikor masszíroztam, azt mondta: Ez jó. A maszszírozás az utolsó, ami jó a haldoklóknak. Milyen jó, hogy megtanultam. Mikor Miklós már olyan nagyon beteg volt, a halála előtt pár nappal is, bármire kérdeztem, hogy jó volt-e, csak a masszírozás volt az. * Miklós halála és az életünk, s aztán majd az én halálom. Hm. Akikhez ragaszkodtam, akikkel együtt éltem, már majdnem mindenki elment. Már nem él a családomból senki. Csak a fiatalok. A következő, és azt követő generáció. A gyermekkor; a nagynénik és nagybácsik. Hogy haltak meg? Úgy tűnik, az előttünk lévő generáció, anyám, aki a nagymama halálát annyiszor elmesélte, még tudta, mit kell tenni a haldoklóval. Talán ezért, és a háborús élményeim miatt tudtam később könnyen dolgozni haldoklókkal. Meg aztán Kidében is láttam az otthon haldoklókat. Harminc-negyven éve foglalkozom tanatológiával. De most nem erről van szó, most a halottaim sorsát követem. Egon: három rossz házasság. Még Ilonával volt a legtűrhetőbb. Azt mondta, Ne búsulj, kicsi húgom, szép volt az utolsó három évem. A második vagy harmadik infarktusba halt bele. Ilona a halála után sokat követelt, a háromévi házasság után is érvényesítette a jogait, így kevés maradt a gyermekeknek. Egon a gyermekeivel volt boldog. És Iván bátyám? Azt gondolom, rengeteget számít, ha jó feleség van az ember mellett. Ilust, aki szült neki három gyereket, menekülés közben hagyta el. Mentek Németországba, akkor egy hétig is utaztak az emberek, és nem a felesége, hanem a szeretője mellett aludt éjjel. Aztán Ilus az egyik állomáson kiszállt a három gye-

15 rekkel. Szász volt, tudott boldogulni. Mint menekült, kapott segélyt, később lakást is, kinn akart maradni (a szászoknak ki lehetett akkor telepedni). Ezeknek utána Iván biciklivel bejárta fél Németországot, és megtalálta. Mesélte Ilus, hogy épp állt a szobában, esteledett már, s mikor kinézett az ablakon (egy asztalos udvarolt neki, el is vette volna), látja, hogy jön Iván a biciklivel. Hazahozta. Szült még egy gyereket, Ágit. Aztán megint elhagyta. Keresgélt, keresgélt, feleségeket hozott és szeretőket is, hogy ez jó lesz, vagy az lesz jó. Mondtam neki: Édes bátyám, ne hozd el hozzám őket. Akkor hozd majd el bemutatni, ha igazán szeretsz valakit. S akkor jött Emese, akit hirdetésre talált. Emese nem volt szép, nem volt fiatal, nem volt gazdag. De még nem jött el hozzánk bemutatkozni. Iván utazott valahova, és kivitte az állomásra Miklóssal, hogy ismerjük meg, mert őt már komolyan választotta. Emese hűvös volt és tartózkodó. Ő lett a feleségek gyöngye. A sógornők gyöngye. Gyönyörűen tűrte Iván öregedését, kiápolta, szerette, gondozta, törődött vele, minden szeszélyét eltűrte. Iván úgy halt meg a kórházban, hogy beszélgetés közben a szomszédja észrevette, hogy nem fejezte be a mondatot. No, Ivánka? Aztán odament, megnézte a nővér, meghalt. Emese ma is gyászolja. Edit nővérem is kiápolta a férjét. A férje halála után néhányan különböző számlákkal jelentek meg, kiderült, hogy voltak szeretők is. Egon azt mondta, hogy nem köteles fizetni, jogilag megkérdőjelezhető. Edit azt mondta: Nem. Eladok valamit, és kifizetem. Senki se érezze úgy, hogy tartozom, ha igazságosan követel, ha nem, s mosolyogva kifizetett mindent. Kiskata húgom volt a kedvenc unokája. Edit volt a legkedvesebb testvérem. Anyámmal egyidős, apám első házasságából. Szerettük egymást, sokat tanultam tőle. Ő tanította azt: Bármi történik, bárki a vendéged, bárhol is van a férjed, sose teríts úgy, hogy az ő terítéke nincs az asztalon. * A sorsok. Meghalt Mérei Ferenc, nagyon fontos mesterem, aki úgy le tudott teremteni. Ballay Judit még él, ő a másik, a nagyon kedves mesterem. Az unokái gólyaülésben hozták föl hozzám, amikor legutóbb meglátogatott. Már nem tudott járni. Judit csodálatos teremtés. Gyermekpszichiáter. Ő mondta: Anyám, mint papfeleség, három falut tudott gyógyítani. Engem egy kicsit megzavart az orvosi egyetem, de aztán magamhoz tértem. Tudta, hogy mit jelent a szülő magatartása, az életkörülmények, az életmód, a gyermekek reakciója, az alvás, evés, a betegségek mögött mi van, alatta, fölötte. Ember volt a talpán. Tőle vált el Juhász Pali, aki anyám kezelőorvosa volt, nekem is jó barátom. Juhász Pali rákban halt meg. Nem mondták meg neki. Fölnyitották, inoperábilis volt. Egy sakkparti közben halt meg. Akkor már elváltak. Juditnak öt gyermeke született Palitól, fölnevelte őket, az orvosi munka mellett. Örkény halála. Utolsó előtti este benn voltam, tökéletesen fegyelmezett, figyelmes, udvarias volt. Azt mondta Zsuzsának: Kísérd ki! úgy is kikísért volna. Mosolygós, kedves volt, de már tudtam, ismertem a haldoklókat. Azt mondta még csöndesen: Hívtam Miklóst, de nem jött be. Utólag tudtuk meg, hogy mennyire jó barát volt, és szerette Miklóst. Nekünk úgy tűnt, hogy mindig akkor hívnak minket, ha csak mi vagyunk, és nem akkor, ha társaság van náluk. Hogy talán a társaságuknak idegenek vagyunk? Az ember sosem ismeri föl a helyzetet. Aztán Zsuzsa gyásza. Ragyogó tanulmánykötetet írt. Nekem is segített, mikor azt mondta: Ha foglalkozom a hagyatékkal, akkor könnyebb, az jó. S tudtam, ha foglalkozni fogok a hagyatékkal, az jó lesz. Rálátása van. De nehezen jött ki a gyászból. Aztán jött Gyuszi. Miklós temetésén ő készítette a filmet. Meg kell már nézzem! Örkény is szépen tudott meghalni. Kettő kell: aki meghal, és az asszony, aki mellette áll. S ha az asszony hal meg? Hogy áll a férfi mellette? Melyik férfi tud ápolni? Mosdatni, etetni, a halálról nyugodtan beszélni, kezét megfogni, szemét lezárni? Melyik férfi tudja felkötni az állát, lemosdatni és felöltöztetni a holttestet? Pedig az úgy jó. * Új önkéntesek dolgoznak a hospice-ban. Úgy elnézem, milyen lelkesen mennek segíteni a haldoklónak, és örülnek, hogy ők tudnak segíteni, miközben sejtelmük sincs arról, hogy mi kell a haldoklónak. Még én is, aki régi hospice-os vagyok (én indítottam, és annyi haldokló mellett voltam már, anyám is a karomban halt meg, és így tovább), csak most jövök rá arra, hogy menynyire zavar a másik ember gyors ritmusa, ha rosszul vagyok. Ezt sokszor meg is írtam. Tudom, hogy úgy kell odalépni a haldoklóhoz, hogy leveszek a gyorsaságomból, az életvidámságomból, az erőmből. Nem arról van szó, hogy én magamat viszem oda. Hiszen tudtam is. Hanem hogy igazában mit is kell csinálni? Amikor az ember már nem DISPUTA Főtér 15

16 DISPUTA Főtér 16 egyszerűen segítő, mert észreveszi, és meg is döbben azon, hogy nem tud segíteni. Milyen nehéz hosszú ideig haldoklókkal dolgozni! Mert van ilyen, van olyan haldokló. Van, amelyik hálás, van, amelyik visszautasító, van, amelyik bezárkózik. Mert ha jön egy pillanatnyi rosszullét, és ha már nem ők a csodálatos segítők, gyorsan lekopnak, más munkát választanak. Emlékszem, a gyásztanfolyamra senki se jelentkezett a saját gyászfeldolgozása miatt. Mindenki gyászolókat segítő akart lenni. Aztán kiderült, hogy mindegyiküknél egy súlyos, fel nem dolgozott gyász, veszteség vagy trauma van a segítő szándék mögött. Van itt egy lényeges dolog, ami a segítők magatartásához, a betegséghez tartozik, és erről mindig eszembe jut Krisztina, aki ideális segítő. Ő volt mellettem, mikor Miklós utolsó heteit éltük. Aztán elment tőlem, és Szenes Zsuzsához ajánlottam, akiről tudtam, hogy hamarosan meg fog halni, hiszen áttétes májsorvadása volt. Krisztina őt is tökéletesen el tudta látni: mert nem fél a haldoklótól, emelni és mosdatni tudja őket, és tálalni meg etetni is. Krisztina egyszer azt mondta nekem: Alika, én vagyok a fekete angyal. Ahova megyek, mindig meghal a beteg. Mondtam nevetve: De Krisztina, ez azért van, mert mindig olyan helyre ajánlom. Tudom, hogy ezt a nehéz munkát nagyon jól végzi, és oda küldöm, ahol ezt meg is tudják jól fizetni. Csak maga nem hiszi el nekem, mikor mondom, hogy ez a beteg is gyógyíthatatlan. * * Mészöly Miklós: Egy halott leányhoz, Esti térkép Mi van a mai öregekkel? Mennyit panaszkodnak, mennyit panaszkodunk. Relatíve jó dolguk van. S az öregek otthona? Nagyon szépeket is láttam. Az elfekvők? Azok rettenetesek. Ha fiatal lennék, ha erőm volna, akkor az elfekvők életét próbálnám átalakítani. Sok mindennel lehetne segíteni, ha volna erőnk és türelmünk, s ha mindig fölismernénk, hogy mit és hol kell segíteni, hogy mit lehetne csinálni. Sokat gondolok erre, és nagyon fontosnak tartom Miklós versét: Barátaim a bölények / Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, öszszeesésig. Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó. El kell eldöntenem, hogy mikor hagyom abba a trappolást. Vajon a csapásaim nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél? Nem hiszem, de lehet, hogy távolról úgy tűnik. * Gyorsan fölkelek, hogy a gyógyszerek bevétele és az első rosszullét után egy húszperces fekvéssel tudjam kiegyensúlyozni magam. Ha nem, szédelegve indulok útnak. A kutyafáját ennek az életnek! Útközben azon gondolkozom, amit a halállal kapcsolatban írok, hogy talán majd könnyedén elragad. Valahol rezonál bennem Miklós egyik versére: Úgy vitt el a halál, / ahogy a fecske ragadja fel a szalmaszálat / Remélem, nem bántott nagyon / s csak a természetes forgóidnál hajlított meg, / hogy a fészek falához odasimulj. * Csak én érzem olyan mélynek a rokonságot? Valóban rokonság ez az ő gondolata és az én gondolataim között? Aztán a következőt találom a Kijegyzésekben, amit mindenképp be akarok venni: Az öregséggel együtt érkezik a gyász, az élet kaleidoszkópja már nem vonzza úgy az embert, nem vár több csodát; ezt a fázist túl kell élni ahhoz, hogy eljöjjön az öregkor vidámsága. * Ma rájöttem, hogy másokkal a halálról beszélgetni csak mint nem félelmetes dologról lehet. Nem megértésért könyörögve, és nem azért, hogy mindenképp rávegyem őket, hogy erről merjenek beszélni velem, hanem csak könnyedén, derűsen. Vagy távolítással, de nem túl erős fekete humorral (azt is lehet, de csak kivételes emberekkel), hanem derűs, rezignált humorral. Vagy pedig, ahogy útközben még eszembe jutott, reálisan elmondani, hogy így meg így gondolom, így meg így legyen majd a temetésem. Mondtam is Emesének, hogy majd szórják szét a hamvaimat. De mindezt olyan mindennapi hangon, mintha csak arról beszélnénk, hogy mi legyen ebédre. Különben nem kevésbé aktuális téma. (Időnként.) * Rettenetes álmom volt. Miklósnak mind a két lába külön volt a testétől, mintha műlába lett volna. A fejét három-négy példányban láttam, és az is mind kisebb és kisebb, lassan kétdimenziós lett. Össze akartam rakni a fejét, a különböző részeket, hogy megint háromdimenziós legyen, hogy a három arc újra egy legyen. És vittem a kezemben, rohantam, orvost keres-

17 tem, nem találtam, aztán kórházat kerestem, nem találtam, aztán megtaláltam, és rátettük a futószalagra, ami azt jelenti, hogy várni kellett. Úgy éreztem, ezt nem lehet, hogy elveszítem, és nem tudok segíteni rajta. Valami szétesik darabokra, valami eltűnik egészen. Más lesz, és én nem teszem meg azt, amit kellene. * Nagyon vágytam már kijönni a reumaosztályról, haza akartam jönni. Nyilván, mert túl sok volt a kezelés, és nem volt meg az igazi magányom. Éjszaka is mindig történt valami, fölébredtem. Délután sem tudtam aludni. Persze, lehet, hogy ez csak magyarázat, mindenesetre egy reumánál hosszú kezelés után kiderül, hogy úgysem lehet segíteni, maradnak a fájdalmak. Vasárnap, már otthon, arra gondoltam, ha tetszik, ha nem, elmegyek sétálni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de nem akartam magam elengedni. Elindultam. Úgy döntöttem, akkor is, ha már sötét van. Átmentem a parkon (a park elég rosszhírű), a kutya se járt arra, illetőleg egy kutya volt rajtam kívül. Kölcsönösen megijedtünk egymástól. A közeli templomablakban fényt látok, bemegyek. Mise, csöndes mise. S miről beszél a pap? Az öregedésről. Öregség, betegség, halál. Tulajdonképpen egy meditációt mond el, a könyörgés lényege: Segíts uram, hogy őszintén, szívből tudjunk meditálni az öregségről, a betegségről és a halálról. Utána mondott egy tökéletesen jó és felkészült beszédet. A kutyafáját, ez mindent tud az öregségről és betegségről! Elmondta az öregedés hibáit, hogy miket követ el az ember, és hány típusa van. Ennyire benne van már a levegőben, vagy ilyen fölkészült ez a pap? Sajnos, a halálról már a szokott sablonszöveget mondta. * * Erdélyi népköltés Nem szabad úgy meghalni, hogy viszályt hagyok magam után. A dolgaimat rendbe tenni természetesen nagy munkát jelent, de a munkán kívül ez is a készülődéshez tartozik. A végrendeletnél egy kicsit szebb és jobb rész a temetés. Azt már végiggondoltam, hogy egyszerűen hamvasszanak. Az a kívánságom, hogy a Miklós sírköve melletti kis madáritatóba szórjanak majd egy marékkal a hamvaimból. Persze, lehet, hogy eleinte ennek a madarak nem örülnek, a hamvak íze kicsit megváltoztathatja, de aztán a szél és az idő úgyis kihordja, s ott lesz a tiszta itatóvíz. Azt se bánom, ha két nap múlva kilocsogtatják a sírkő mellé a földre, s akkor megint tiszta lesz a madarak itató vize. A többit Kisorosziba, a malomkő mellé szórják, ahova Miklósét. Harmadrészt a Dunába, az leviszi majd a tengerhez. Lehet, hogy luxus, mindenesetre én szeretnék egy víg lakomát is. De ez még fogalmazódik bennem, hogy is csináljam? Mindig eszembe jut az a pár sorocska: Adjon Isten nékem egy jó vígvacsorát / vígvacsora után csöndes mulatozást, / szép piros hajnalban világból kimúlást. * * Hogy lehet felkészíteni az embereket a halálra? Tulajdonképpen az ember úgy tud készülni a halálra, hogy ha arra, ami előtte, közben, alatta és utána van, és amit maga után hagy, arra van egy modellje. Mindig tudtam, illetőleg tudtam, aztán tanítottam is, hogy a középkorban mindenki összeszaladt: a család, a rokonok, még a karon ülő gyermekeket is hozták a haldoklóhoz. Megvolt a szertartása, a rítusa a haldokló búcsúztatásának. Tulajdonképpen egy jó búcsú, egy jó haldoklás kárpótolhatott a rossz életért. Mert, ha csak egy pillanatra is, magaslatra tudott lépni, és át tudott valamit adni. Mert a végrendelkezés nem azt jelentette, hogy mi legyen a vagyonommal, hanem tanácsokat, áldást adtak, és végső búcsút vettek. Jó lenne ezt ma is megvalósítani. Most, ahogy diktálom, jutott ez eszembe. Búcsúzni, tanácsot adni, áldani, és az anyagiakról is hagyatkozni: ezt tették régebben, a Bibliában is szó van róla, és ezt tették a középkorban is. Mára elfelejtettük. Elfelejtettük, hogyan kell készülni a halálra, mert annyira félünk a haláltól. Mert nem szocializálnak minket gyerekkorunktól kezdve a halálra. Úgy tűnhet, nekem könnyű a készülődés, mert tanultam, mert láttam, mert olvastam, mert hiszek. De mégis, látjuk, hogy milyen nehéz is. Eszembe jut, amikor gyászmunkának nevezzük a gyász folyamatát, hogy a készülődés is hasonló munka: öröm és fájdalom is, figyelem és tevés-vevés a külső és a belső készülődés az átlépésre. * Picasso harmadik vagy negyedik felesége, Francoise írt egy könyvet, Életem Picassóval. Abban olvastam, hogy volt egy spanyol DISPUTA Főtér 17

18 házvezetőnője, aki időnként, titokzatos módon eltűnt. Mikor kérdezték, különböző meséket mondott, hogy hol volt, miért kellett elmennie váratlanul. Míg egyszer egy sötét gödörbe lépett, s eltörte a lábát. Így derült ki róla, hogyha a falujában valaki haldoklik, akkor mindig őt hívják. Ilyenkor leül a haldokló mellé és elkezdenek beszélgetni. Órákon át beszélnek, végigveszik az életét. Bosszankodnak, haragszanak, sírnak, megbocsátanak, gyűlölködnek, feloldják a gyűlöletet, embereket hívnak oda, búcsúzkodnak, s végén azt mondja ez az asszony: Mire befejezzük, már lehet is jönni kiteríteni. Akkor már nyugodtan meg tud halni. A pszichológiában ezt életmérlegnek hívjuk. Tanítjuk is. Én is láttam, többször írtam erről, hogy elemi szüksége, nem elemi, atavisztikus szüksége az embernek, hogy végigvegye az életét: miért éltem, mit csináltam, milyen hibát követtem el, mit tennék másként? Mi volt jó, mi volt rossz? Fontos megbocsátani és bocsánatot kérni, Istennel helyére tenni a dolgokat. Ez nem olyan könnyű. Többször leírtam, hogy ha egy kisgyermek kért, üljek le az ágya mellé, és mondjam el az életemet, akkor tudtam, hogy meghalni készül. Mert aztán ő is elmondja a kicsi életét, milyen volt, ki bántotta meg: egy rossz mondat, amire emlékszik, vagy az igazságtalan fülhúzás, egy olyan keserűség, amit mi alig értünk meg. És azt is elmondja, mi az, amit szeretne. Ahogy elmondja, könnyes szemmel emlékezve, akkor ő is megszabadul. * Tudni kell helyére tenni az életünket. Magunkat és a tárgyainkat is. Éppen ma olvastam, mindjárt megkeresem a verset, hogy a tárgyak nem ismerik az időt. Emlékszem, Ágnesék idézték mindig Babitsot: Sunt lacrimae rerum. Olyan különös, hogy a tárgyak túlélnek bennünket. Mert a tárgyaknak megvan a saját életük. De a tárgyak további életéről is gondoskodni kell. Amiről részben a végrendeletnél volt szó. No és az állatok. És a növényeink? Búcsúzunk a földtől, a virágoktól, a növényektől. A családtagoktól és barátoktól. És akik meghaltak, azokkal milyen a kapcsolatunk? Hiszen az életük és a mi életünk nagy része erről a kapcsolatról szól, különösen, ha megöregedtünk. Úgy gondolom, minden halálra készülődésnek ez az útja. Ezt kell végigjárni. * A hitünkkel is megküzdeni. A tapasztalat az, hogy összeomlik a gyönge, a vasárnapi hit, amikor az ember szembekerül a halállal. És akkor vagy meg tud újulni, mert meglátja a lényeget, vagy elvész az is, ami addig volt. Még nem tudom megfogalmazni, nem tudom elmondani, hogy mi történik. De valami történik, valami megindult bennem. Minden megszokott imamódot szétvetek, elhagyok. És nem tudok imádkozni. Nem is jó szó, hogy imádkozni, mert mást jelent kapcsolatba lépni a Teremtővel. Van úgy, hogy hirtelen, meglepetésszerűen mégis tudok! (Milyen üres szó, hogy tudok.) Tiszta szívből, egy pár pillanatra ki tudok szakadni innen. És milyen lesz kiszakadni végleg? Hová, mibe lépünk át? Van az átlépésnek egy földi része, amiről már annyit beszéltem, hogy mit hogyan kell tennünk. De hogyan akarom majd az utolsó napokat? Akarom-e? Lehet egyáltalán akarni? Lehet akarni, de hiábavaló. Akkor hogyan szeretném? Hogy tudok fölkészülni, hogy úgy tudjak átlépni, ahogy szeretnék? DISPUTA Főtér 18 Mors (halál) és Vita (élet), embléma (Schmid: Mintakönyv, 1909)

19 Kitüntetettek Nemzeti ünnepünkön, október 23-án ünnepi közgyűlést tartott a város képviselő-testülete, ahol kiosztották a Szabadság hőse emlékérmet, a Csokonai-díjat, a Hatvani-díjat, a Hajós Alfréd-díjat és a Borsos József-nívódíjat is. A november közepén tartott Debreceni Irodalmi Napokon pedig az Alföld-díjakat adták át. A Szabadság hőse emlékérmet azok kaphatják, akik 1956 októberében, majd a megtorlás idején is kiálltak a szabadság, a nemzeti összefogás és az emberi méltóság mellett. Az elismerést húsz debreceni kapta Sólyom László köztársasági elnök megbízásából. A díjazottak: Bényi Árpád, Biczó Gyula, Bíró Lajos, Darin Sándor, Deli Kálmán, Dózsa Ernő, Győri Elek, Kedves György, Kondor Zoltán, dr. Kovács Béla, Kurusa Ferencné, dr. Lázár Imre, Mervó Zoltán, dr. Nyilas Sándor, Révész Péter, Sass László, Surányi Ferenc, Székelyhidi Ágoston, Szilágyi Gábor, Simon György. A kulturális élet, az irodalom és a művészetek terén kimagasló alkotói tevékenységért, a társadalomtudományokban és a közművelődésben maradandó értékeket teremtő munkáért, illetve átfogó életmű elismeréseként a Csokonai-díjat hárman vehették át: dr. Bitskey István irodalomtörténész, egyetemi tanár, Burai István, grafikusművész és a Maróthi György Pedagóguskórus. A Hatvani-díjjal azokat jutalmazzák, akik Debrecen fejlesztéséért a természettudományok, a gazdasági élet, az egészségügy, a szociális tevékenység, az idegenforgalom vagy a környezetvédelem területén kiemelkedő tevékenységet végeztek A díj egész életmű elismeréseként is jár. Idén ezt dr. Csizmazia Zoltán professzor és dr. Záborszky Zoltán professzor kapta. A Hajós Alfréd-díj azoknak szól, akik a versenysportban, a szabadidősportban és az utánpótlás-nevelésben, a sportvezetői, edzői szakterületen magas színvonalú munkát végeznek illetve azok a sportolók kaphatják, akik kimagasló eredményt értek el. Adható továbbá azoknak az egyéneknek és szervezeteknek is, akik a testnevelés és a diáksport terén éveken keresztül kiemelkedő sportszakmai és oktatói munkát végeztek és maradandó értékeket teremtettek. Az idei díjazottak: Fekete Zsolt (cselgáncs), Nádházi Sándor (úszás). Idén először osztották ki a Borsos József-nívódíjat. Az elismeréssel azokat tüntetik ki, akik építész tervezőként, kivitelezőként vagy építtetőként közreműködtek a Debrecen építészeti arculatát meghatározó, gazdaságosan megépített, igényesen, magas színvonalon, értéknövelő módon megvalósult új, illetve rehabilitált lakó- és középületek, valamint ipari épületek létrehozásában. A díjat Kováts András építész vehette át. Az ünnepi közgyűlésen rehabilitálták a debreceni vízmű egykori dolgozóját, Tunyogi Ottót, akit 1956-ban azért bocsátottak el, mert részt vett a forradalmi eseményekben. A november 15. és 18. között zajló Debreceni Irodalmi Napokon pedig kiosztották a folyóirat szerkesztőségének döntései alapján az Alföld-díjakat. Ezzel azokat az írókat, költőket, irodalomtörténészeket ismerik el, akik rendszeresen publikálnak az Alföldben. Ezúttal Bálint Pétert, Horváth Elemért és Radnóti Sándort tüntették ki. DISPUTA 19

20 Somlyó György DISPUTA Macskakő 0 Somlyó György idén májusban hunyt el, novemberben töltötte volna be a 86. életévét. Az alkotóra Macskakő rovatunkban emlékezünk publikálatlan kézirattal, fotókkal, interjúval és könyveinek elemzésével. Az irodalombarát közönség utoljára 2004-ben láthatta Debrecenben, a II. Költészeti Fesztivál egyik meghívottjaként.