Néprajzi tájak, csoportok

Átírás

1 Néprajzi tájak, csoportok Baranya megye lakossága több néprajzi csoportra oszlik. Nemzetiségi megoszlás szerint a legnagyobb csoportok a magyar, a német és a délszláv (horvátok, szerbek). A magyar lakosságot Zentai János a következő néprajzi csoportokra osztotta: ormánsági, drávaszögi, szigetvidéki, sárközi, geresdháti, keletmecsekalji, hegyháti, völgységi, baranyazugi, középbaranyai. A felosztásnál a népszokásbeli, viseletbeli stb. különbségeket vette alapul, illetve ahogy az itt lakók nevezték meg magukat, megkülönböztetésképpen más csoportoktól. Mivel e szokások, viseletek nagy része már a múlté, néhány nagyobb, máig jellegzetes vidéket veszünk sorra. Ormánság Az elnevezés mind a népcsoportot, mind a tájat jelöli. Az ormánsági térség a megye déli, délnyugati részén, a Dráva árterületén helyezkedik el. 42 település tartozik ide, NyugatOrmánság Sellye, KeletOrmánság Vajszló központtal. A néprajzi csoport megkülönböztetésének fontos jegye az asszonyok viselete: jellemző ruhadarabok voltak a biklának vagy kebélnek nevezett fehér vászonszoknya, valamint a főkötők. A viselet életkort, társadalmi helyzetet is jelzett: a fiatalasszonyok színes ruházata fokozatosan egyszerűsödött, a legidősebbek tiszta fehérben jártak. Ez a fehér viselet volt a gyász színe is. Lakossága hagyományosan református volt, azonban az egykézés nagyban lecsökkentette a létszámukat a században, így sok katolikus család is betelepült. Jellemző épületek a talpasházak, valamint a festett fakazettás mennyezetű református templomok. A leggazdagabban díszítettek Drávaiványi, Kórós, Kovácshida, Adorjás, Kémes templomai. Siklós környéke Drávaszög A drávaszögi terület egy része, a Dráva és a Duna összefolyásánál, mára az országhatáron kívül esik. Azonban a Dráva mentén az Ormánságig elhúzódik, egészen a siklósvillányi dombokig. A terület nagy része földművelésre és állattenyésztésre alkalmas síkság, a dombvidék

2 híres bortermelő térség. A néprajzi csoport meghatározó jegye volt az asszonyok főkötőviselete, ezt azonban már a 19. sz. végére elhagyták. Az épületek vályogból vagy égetett téglából készültek, jellemzőek a hosszútornácos, gangos házak. A magyar lakosság református, az ünnepi szokásokban azonban nagy szerepe van Máriagyűd kegytemplomának, amely a katolikusok búcsújáró helye. A térséghez tartozó települések pl.: Túrony, Csarnóta, Bisse, Kistótfalu, Nagytótfalu, Harkány, Máriagyűd, Kisharsány, Nagyharsány, Siklósnagyfalu; a határon túli BelsőDrávaszögből Csúza, Vörösmart, Kopács. Hegyhát Ez az elnevezés a Mecsek hegység északi oldalát és a hozzá csatlakozó dombságot takarja. Az itt lakók életét alapvetően a Mecsek határozta meg. A nemzetiségi összetétel itt is színes: őslakos magyarok, a magyar nyelvterület különböző részeiről betelepültek (felvidékiek, moldvai csángók, bukovinai székelyek), és németek. A délszláv lakosság jellemzően nem ide települt, csak nyomokat találhatunk, hogy valaha itt is éltek, pl. Egyházaskozár régebbi neve Ráckozár volt. A népi társadalom sajátos formája volt a nagycsalád, a többgenerációs együttélés. A bányák megnyitása itt is átalakította a lakosság életét. Néhány ide tartozó település: Mánfa, Komló, Abaliget, Bükkösd, Magyarhertelend, Bakóca, Mágocs, Egyházaskozár, Magyaregregy, Óbánya, Újbánya, Mecseknádasd, Hidas. A hegyháti tájegységet mutatja be az orfűi tájház kiállítása. KeletMecsekalja és Zengőalja A keletmecsekalji főbb községek Mecsekszabolcs, Vasas, Somogy (mindhárom Pécshez tartozik), Hosszúhetény, Bogád, Hird, Egerág. A lakosság földművelésből élt a szénbányászat térhódításáig. A Mecsek lejtői szőlőművelésre is alkalmasak. A zengőaljai magyarság települései Pécsvárad, Zengővárkony, Nagypall, Belvárdgyula. A zengőaljiak vallásukban és viseletükben különböztek: reformátusok, a viselet pedig a sárközivel rokon; ez is egyik bizonyítéka annak, hogy a Sárköz valaha nagy területen átnyúlt Baranyába is, és ebből maradtak mára szigetekben ezek a csoportok.

3 Mohács és környéke Mohács a Dunamenti térség központja, a rajta kívül itt található helységek: Dunaszekcső, Bár, Kölked. Mohács a legjelentősebb település, lakói magyarok, sokácok (horvátok), németek és kis számban szerbek. A magyarság viselete és református vallása alapján szintén a sárközi néprajzi csoportba tartozik. A város fontos dunai kikötő, életében pedig nagy szerepet játszott a sziget: a városi parasztság legelői voltak itt, később pedig a gyümölcs és zöldségtermesztés volt jelentős. A népszokások közül fontos megemlíteni a ma nagy turisztikai vonzerővel bíró mohácsi busójárást. Ez a helyi sokácok tavaszköszöntő ünnepe; az eredeti szokás szerint a busójárás farsangvasárnap kezdődött és húshagyókeddig tartott. A jellegzetes álarcba és öltözetbe bújt férfiak járták a házakat volt köztük buzogányos, kereplős, kürtös, hamuzsákos. Kerepelve, kiabálva járták az utcákat, a házaknál megvendégelték őket. Megveregették a házak sarkait a buzogánnyal, az istállókban az állatokat körüljárták. A szokás lényege a termésvarázslás és a gonosz elriasztása a házak körül. A mohácsi hiedelemben, amely szerint a lakosok a törököket űzték ki ilyen álarcokba öltözve, valószínűleg a gonosz helyébe került a törökök alakja. A népszokás a hatósági tiltások miatt abbamaradt, a két világháború között élesztették újjá, de már csak felvonulás formájában. Etnobotanika A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint az etnobotanika a néprajztudománynak és a botanikának az a közös kutatási területe, amely a növényeknek az emberi kultúrában játszott szerepével, alkalmazásuk módjaival, a hozzájuk fűződő képzetekkel, szokásokkal stb. foglalkozik. A népi gyógyászat sokat kutatott terület, azon belül a növények használata viszont kevésbé, illetve nem kimondottan néprajzi szempontból. A régi füvészkönyvek, herbáriumok főleg az orvostörténeti kutatásokban kerülnek elő forrásként. A népi gyógynövényhasználat egységes kutatása azért is nehéz, mert a növényflóra és az egyes növények elnevezése is vidékenként változó.

4 A baranyai népi gyógynövényismeret híres kutatója volt Baranyai Aurél gyógyszerész. Fő kutatási területei a gyógynövények felhasználása Baranya megye és környéke népi gyógyászatában, gyógynövényminták gyűjtése a Mecsekről, gyógynövények (pl. homoktövis, római kamilla) termesztésbe vonása, a híresebb baranyai és pécsi patikák történetének feldolgozása voltak. A paraszti nép körében a különböző növényfajták hatásainak ismerete különösen fontos volt, mivel orvosi segítség leginkább csak távolabbi városokban volt elérhető. A füvesasszonyok, különféle népi gyógyítók tudása nagy tiszteletnek örvendett, de a mindennapokban is szükség volt növényismeretre. Néhány növénynek hiedelmek alapján tulajdonítottak gyógyhatást, másokat azonban máig használunk, hasznosságuk orvosilag kimutatott. A következőkben néhány, széles körben ismert gyógynövényt és azok népi hiedelem és gyógyászati gyakorlat szerinti hatásait tekintjük át. Árvacsalán: főzete orrvérzésre hasznos. Birsalmamag: emlőbántalmakra. Bodza: sokfélére hasznos. A szárított bodzavirág főzete a bodzatea: köhögésre itták. A bodzafa összevágott és vajban pirított háncsával gyerek ótvarát kenegették. Gallyainak héjával daganatot borogattak. Cickafark: főzete tüdőbetegeknek, vesefájósoknak jó. Diófalevél: főzete köhögésre használ. Dohánylevél: nyilallást borogattak vele. Ezerjófű: teája hideglelésre, köhögésre hasznos. Feketenadály: csonttörést borogattak vele. Feketeretek: vesekőre itták a levét. Fokhagyma: általános gonoszűző szer. Köhögésre tejbe főzve, nátha ellen porrá törve felszippantva, torokfájásra ecetben áztatva használták. Gyömbér: gyomorbajra. Hárs: virágának főzete köhögésre hasznos. Kakukkfű: gonoszűző, és közkedvelt tea.

5 Káposztalevél: fagyásra borították, párolgó gőze fejfájásra jó. Kamilla vagy székfű: közkedvelt népi orvosság köhögésre, meghűlésre, gyomor és bélbántalmakra. Katángkóró vagy csattogófű: főzete gyomorbajra, köhögésre hasznos. Lenmag: lisztté törve nők fájós mellére, daganatokra borították. Levendula: borecetbe mártva fájó fej borogatására. Mályva: főzete görcsre, gyomorfájásra, tejbe főzött gyökere torokbajra, daganatokra jó. Gyökeréből hűlés ellen fürdőt is készítettek. Paprika: őrölten cukorbajosok ették, vágott sebre szórták. Pemetefű: teája tüdőbetegek orvossága volt. Petrezselyem: főzete vesebántalmakra jó. Pipacs: szirmaiból izzasztó teát főztek. Torma: sok változatban készült borogatásnak, teának. Uborka: láz ellen használták azt a levet, amelyben uborkamag ázott. Útifű: sebre borították. Vadgesztenye: főzete hasmenésre jó. Vadrepce: gennyes sebekre jó. Vöröshagyma: szétnyomva és erősen megsózva vért állítottak el vele. Megsütve, jó melegen daganatra, kelevényre borították. Borba főzve gyomorbajt orvosoltak vele. Orrvérzéskor szagoltatni kell. A széles körben ismert és használt gyógynövényeknél sokkal kevésbé jellemző az állati eredetű orvosság. Legismertebb a köpölyözésre használatos pióca vagy nadály. Népi építészet, lakáskultúra A DélDunántúl (a Balatontól délre fekvő területek) népi építészete elkülönült a szomszédos tájakétól, megvoltak saját jellegzetességei mind az építészet módjában és felhasznált anyagaiban, mind a települések szerkezetében. A következőkben sorra veszünk néhány sajátosságot, amely a század építészetét és lakáskultúráját jellemezte a régióban.

6 Talpasházak, sövényfal A talpasházakat a falak vázszerkezete alapján nevezik így. Az épület alapja a talp vagy talpfa, ebbe süllyesztették a tartóoszlopokat a sarkokon, a nyílászáróknál és a főgerenda alatt, így hozva létre a ház gerendavázát. Ezt a vázat komoly ácstudás birtokában lehetett csak elkészíteni. Az oszlopok hézagait különböző anyagokkal (összefont gallyak, vékonyra hasított deszkák) töltötték ki, majd az egészet kívülbelül betapasztották sárral, végül kimeszelték. Ennek legáltalánosabb elnevezése a sövényfal, de hívták rekesztett vagy fonott falnak is a DélDunántúlon ill. a Drávaszögben. Lakóházak és gazdasági épületek A lakóházak jellegzetes része a tornác, amit a Dunántúlon pitvarnak, pitarnak neveztek. A talpasházak körülpitarosak, azaz oldalt és elöl is tornácosak. A tornác kezdetben fából készült, a falazott tornác csak később alakult ki. Ez utóbbit gangnak is nevezték. A lakóház helyiségei külön bejáratúak, a tornácra vagy az udvarra nyílnak. A többbejáratos házak a füstöskonyha kialakulásával egy időben jöttek létre; így a füstöskonyha és a füstmentes szoba elkülönültek egymástól. A szoba úgy épült, hogy a fűtése kívülről megoldható legyen, a meleget a konyhából fűthető kályha adta. A gazdasági épületek közül az egyik legfontosabb a pajta, ez volt a gabonacséplés helye, valamit volt hely a gabona tárolására is az ún. fiókokban. Kisebb, csak gabonatárolásra szolgáló építményeket is nevezhettek pajtának, ilyenek voltak pl. az oszlopokon nyugvó, deszkaborítású lábaspajták. Az állattartásra szolgáló épületek istállók, ólak hasonló technikával épültek, mint a lakóépületek. Ahol nagy jelentősége volt az állattartásnak, pl. a tejtermelésre szakosodott gazdaságokban, az is előfordult, hogy az istálló rendben tartására, korszerűsítésére nagyobb gondot fordítottak, mint a lakóházéra.

7 Istállóskertes településforma Ez a forma az osztott településformák egyike. A megosztott településeken a faluban a lakóépületek állnak, a gazdasági épületek különállóan, a falu határában helyezkedtek el. Ezeken a kültelkeken (szántók, veteményeskertek, gyümölcsösök, kaszálók) folyt a mezőgazdasági munka. A DélDunántúlon jellemző épületforma volt az istállóspajta (egybeépült istálló és tárolóépület), ezért nevezték ezeket a területeket istállóskerteknek vagy pajtáskerteknek. Mivel itt történt a cséplés, a gabona tárolása és az állattartás is, az istállóskertek teljes értékű gazdasági udvarok voltak. A megosztott településforma miatt egyértelműen külön épültek a lakóházak és gazdasági épületek. A különépítés akkor is megmaradt, ha egy telken állt a lakóépület és az istálló, pajta stb., ellentétben a más tájakon kialakult nagy, egybeépített házakkal. Ezeket az építészeti jellegzetességeket ma már nagyrészt csak múzeumokban, tájházakban láthatjuk. Ilyenek pl. a nagydobszai talpasház, vagy az orfűi tájház és kemencés udvar. Lakáskultúra a parasztház bútorai A bútorokat funkciójuk szerint sorolhatjuk csoportokba. Ezek a csoportok a következők: 1) tárolóbútorok ládák: vályúláda, ácsolt láda, asztalos láda szekrények: téka vagy faliszekrény, edénytartó szekrény, fiókos szekrény, ruhásszekrény falifogasok, tárolórudak 2) ülőbútorok székek padok, padládák zsámoly és kanapé széleskörű elterjedés csak a 19. sz. végén 3) fekvőhelyek dikó ágyszék

8 ácsolt vagy asztalos készítette ágy 4) asztal Részletesebben lássunk két helyi készítésű, jellegzetes bútorfajtát, a szökrönyt és a faragott támlájú székeket. Az ácsolt ládák között híres a baranyai és somogyi szökröny. Ez a ládatípus zömök, alacsony, fedele háztető alakú. Díszítése vésett, geometrikus formák (egyenesek vagy körök, körgyűrűkbe foglalt virágos motívumok) használatával. Növényi festékkel, vörössel vagy feketével színezettek. Néhány későbbi darab lehet olajfestékkel tarkán festett, de ez már az asztalosok által készített festett bútorokkal való hasonlóság. Funkciója eredetileg ruhatárolás volt: menyasszonyládaként a kelengyét, majd a család ruhaneműit tartották benne. Később, ahogy ruhatárolásra az asztalosbútorok terjedtek el, a szökröny átkerült a kamrába, termény vagy liszt tárolására szolgált. Az ülőbútorok közül a mindennapokban a helyben készített kisszékeket, karosszékeket használták. A lécvázas, deszkahátú székek feltehetőleg német közvetítéssel terjedtek el Magyarországon. Ülőlapjukat gyékénnyel vagy kukoricacsuhéval fonták be, később bedeszkázták. A díszesebben faragott támlájú székek egy család módosságát is mutatták, ezeket a székeket gyakran csak a leginkább megbecsült vendégek használhatták. A németek lakta Ófalu volt híres a székkészítőiről, ők látták el a környék településeit ilyen székekkel. Ma a székkészítés és esztergályozás mesterségét bemutató kiállítás látható a település német nemzetiségi tájházában. A képeken a Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának gyűjteményéből való ládák és székek láthatók.

9 Népművészetek, népi mesterségek A népművészet jelentése a Magyar Néprajzi Lexikon szerint: 1. tágabb értelemben valamennyi népművészeti ágazat (népköltészet, népzene, népi tánc, díszítőművészet, népviselet) elnevezése. 2. szűkebb értelemben tárgyak művészi megformálása. A paraszti társadalmakban azonban nem vontak határt népművészeti és nem népművészeti tárgyak közt, nem különültek el tárgyak műalkotásként. Minden tárgynak van esztétikai funkciója is, ennek jelentősége azonban nem egyforma. Amelyeknél az esztétikai funkció fontosabb, mint a célszerű használhatóság, azok általában ünnepi szokásokhoz kötődő, megkímélt, gyakran díszített tárgyak. A népművészet köréből azonban nem rekeszthetjük ki a mindennap használt egyszerű eszközöket sem. A helyi népművészeteket szintén az tette változatossá, hogy Baranyában háromféle nemzetiség él, magyar, német és délszláv. A továbbiakban a népművészet néhány helyi jellegzetességét, vagy különlegességét emeljük ki. Székkészítés Ófalu A 18. század közepén idetelepült, német lakosságú Ófalu székesei nagy területet láttak el munkáikkal. Hat család foglalkozott intenzíven a székkészítéssel. A székeket a közeli erdőségekben fellelt fákból esztergálták. Az üléshez való gyékényt a lovászhetényi és palkonyai tavakból szerezték be. A kész árut vitték a szomszédos falvakba, de árusították a baranyai, tolnai és bácskai vásárokon is. Ófaluban jelenleg is működnek székkészítők. Fazekasság Fazekasok működtek Óbányán, Szászváron, Mágocson, Pécsváradon és Hosszúhetényben is. A pécsváradi kerámia fehér mázas, kék, sárga mintázattal, a hosszúhetényi sárgásfehér mázat és virágmintákat használt. Óbányán ma is híresek a barna kerámiák, sok nagynevű fazekas dinasztiája van a falunak. Ma is működő mesterek: Barta Julianna, Keszler István, Teimel István.

10 Ki kell még emelnünk Mohácsot, ahol szintén fontos szerepük volt az agyagiparosoknak: fazekasok és korsósok működtek itt. Ez két külön iparág volt, a fazekasok nem foglalkoztak a jellegzetes fekete korsók készítésével. A korsók különféle méretekben készültek, egészen kicsiktől a nagy, kétfülű aratókorsókig. Sokan folytatták itt ezt a mesterséget, a korsókat vízi úton elszállítva ellátták a Dunántúl és a DunaTisza köze vidékeit, egy időben még a Balkánt is. Ma is készülnek Mohácson fekete kerámiák, ezzel foglalkozik pl. Lakatos László népi iparművész. Szőttesek Baranyában a szőtteseknek két nagyobb csoportja különíthető el: az ormánsági és a Hosszúhetény vidéki. Az Ormánságban a kender és lenszövés sokáig fennmaradt, de mindkét vidéken hamar elterjedt a pamutfonalból szőtt vászon. Főleg a lakás felszereléséhez tartozó darabokat (abroszok, kendők, kosártakaró ruhák) szőttek cifrán. Az Ormánságban jellemzők voltak a sáfránnyal sárgított, igen szépen szőtt vásznak, melyeket alkalmi öltözetek varrására használtak. A szőttesek fehérenfehér mintázása is gyakori, ilyen az ún. darázslépes mintázat. A fehér mellett a piros hímzés jellemző, a fekete ritkább. Leggyakrabban a régies, egyszerűbb minták fordulnak elő, pl. csillagok, tövükkel egymásnak fordított tulipánok. A magyar szőttesek mellett nagy mennyiségben készültek a horvátok igen erőteljes, vörös és fekete színeket használó szőttesei. A székely telepesek is új színeket hoztak a díszítőművészetbe: párnaszőtteseik mintája bordó és fekete színű. Darázslépes szőttes Abroszrészlet, piros mintával Zengővárkonyi tojásfestés A hímes tojás a húsvétra ajándékozott, fogyasztott, esetleg a következő húsvétig megőrzött, általában díszített tojás (Magyar Néprajzi Lexikon). A húsvét egyházi ünnepével szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. A

11 tojás díszítésének gyakorlata azonban valószínűleg a kereszténységnél régebbi eredetű szokás. Hazánk nagy részén ismert a húsvéti tojás hímzése; ezért is hívják hímes tojásnak. Írókát (hagyományosan pálcára erősített fémcsövecskét, tollvéget) mártogatnak forró méhviaszba, ezzel írják a mintát a tojás felületére, majd festéklében áztatják vagy főzik. A megszilárdult viaszt lekaparják, így a díszítmény kirajzolódik. A díszítés a felület rendszeres felosztásán és néhány elemi díszítőelem variálásán alapul. Ezt a hagyományt őrzik Zengővárkonyban is. Itt található a Míves Tojás Múzeum, amely nem csak magyarországi hímes tojásokat mutat be, hanem különféleképpen megmunkált darabokat a világ minden tájáról. Nagynyárádi kékfestőműhely A kékfestő olyan mesterember, aki házi, ill. gyári vásznakat mintázott és indigócsávában kékre festett (Magyar Néprajzi Lexikon). A vásznakat először jól kifőzték, majd szárították, ezután kézi mintával szigetelő festékanyagot nyomtak a kelmére, végül indigó csávában festették kékre. A szigetelő massza leoldása után a kék háttérben előtűntek a fehér alapszín mintái. A középkorban a kékfestők a színezést főleg növényi festékekkel végezték, a századtól terjedt el az indigó, Magyarországon valószínűleg NyugatEurópából érkező mesterek által. A mesterség széleskörű terjedése a 18. sz. közepétől jellemző; a 19. sz. elejétől már szinte az ország minden települését ellátták mintás és egyéb színes anyagokkal. A 19. sz. közepén már gyár jellegű kékfestőüzemek is működtek Óbudán. A nagynyárádi műhelyben a még mindig dolgozó Sárdi János, a Népművészet Mestere kezdte a munkát 1947ben, ma unokája, Auth Andor, a Népművészet Ifjú Mestere viszi tovább a mesterséget. A látogatók az eszközöket és az épp zajló munkát megtekintve a teljes munkafolyamatot megismerhetik. Az első helyiségben látható a pamutanyagot főző üst, a hengeres, folyékony keményítőt felvivő gép, a szárító és simító berendezés. Külön terem a mintázásé a Sárdi János által összegyűjtött közel félezer nyomódúc közül a legtöbb 100 év körüli, de vannak évesek, és olyanok is, melyeket ő maga készített. A másik három műhelyrészben a méterárukhoz szükséges, több mint száz éves mintázó és mángorlógép, a festőkád, a szárító és

12 mosóberendezések láthatók. A kézműves termékekből a kis üzletben vásárolni is lehet. A nagynyárádiak minden év júliusában Kékfestő Fesztivált is rendeznek. Népművészetek ma A népművészetek jelenbeli továbbélésére, felújítására a fentiekben is láthattunk példákat. A népművészeti tárgyak többsége ma már nem mindennapos használati tárgy, inkább különlegesség, egyediségük miatt keresettek. Több kézműves egyesület is működik a térségben, ilyenek a Zengővárkonyban alakult Kézművesek Baranyai Egyesülete, az Orfűi Kézműves Egyesület vagy a magyarlukafai Kaptár Egyesület. Mind fontosnak tartják a hagyományőrző alkotók egybegyűjtését, a népművészeti technikák bemutatását és továbbadását alkotótáborok, gyerekprogramok, fesztiválok szervezésével.

13 Ellenőrző kérdések 1. Soroljon fel 34 baranyai néprajzi tájegységet, és néhány hozzájuk tartozó települést! 2. Miért volt fontos a parasztság körében a gyógynövényekkel kapcsolatos tudás? 3. Nevezzen meg 34 ismertebb gyógynövényt és hagyományos felhasználását! 4. Milyen hagyományos települési forma és háztípus volt jellemző a DélDunántúlon? 5. Nevezzen meg egy jellegzetes, baranyai készítésű bútorfajtát! 6. Mi a népművészet szűkebb és tágabb értelemben vett jelentése? 7. Soroljon fel 23 ma is jellegzetes, helyi népművészeti ágat, terméket! Források, ajánlott olvasmányok Bálint Sándor: Egészség betegség. Ifj. Kodolányi János: Baranyai szőttesek. Pécs, Kolta János: Baranya. A Baranya Megyei Idegenforgalmi Hivatal kiadása, Pécs, Magyar Néprajz Magyar Néprajzi Lexikon

14 Dr. Vargha Károly, Dr. Rónai Béla és Muszty László: Rejtett kincsek nyomában. Baranyai népmondagyűjtemény. Pécs, Zentai János: Baranya megye magyar néprajzi csoportjai. Ethnographia LXXXIX (1978) Baranya megyei tájházakról röviden: Kézműves egyesületek: