A román és a gótikus stílus emlékei Magyarországon

Átírás

1 A román és a gótikus stílus emlékei Magyarországon

2 1. A román stílus kezdetei Magyarországon A X. század közepén a magyarság, magával hozott hagyományait, szokásait, erkölcseit feladva, beilleszkedett az ez idő tájt - és többek közt éppen a kalandozó magyar hadjáratok nyomására - megszilárduló nyugat-európai feudális államok közösségébe. Ez a mélyre ható társadalmi és politikai változás hamarosan a művészeti kultúrában is sorsdöntő korszakváltást hozott létre. A 955-ös, megsemmisítő lech-mezei (augsburgi) vereség súlyos csapást mért a fejedelmek és a nemzetségfők által a honfoglalás óta követett politikára, és I. Ottó német államának fenyegetését is kiváltotta. A nyugati kalandozó hadjáratokat be kellett szüntetni, s a balkáni betörések is megritkultak a következő másfél évtizedben. A magyarság vezető rétege, a nemzetségek előkelői és a fejedelem maga is felismerték, hogy a megoldást csak az jelentheti, ha felveszik a kereszténységet, és szövetségeket kötnek a mindenfelől szomszédos feudális államokkal. Ezt követelte a történelmi szükségszerűség. Ekkor került sor Géza új székhelyének, Esztergomnak a kiépítésére. Géza idejében keletkezhetett a várhegyen az utat és a nevezetes vásárhely forgalmát ellenőrző vár első palotaépülete és tornya is. A hegy északi részén emelt István-templom talán a Pilgrim passaui püspöktől küldött térítők hatását mutatja. Az ország második központja valószínűleg a későbbi királyi székváros, Székesfehérvár volt, ahol minden bizonnyal már Géza idején kialakult a megerősített fejedelmi szálláshely, és benne a Szent Péter és Pál-templom - a barokk kori székesegyház korai elődje -, ahol a hagyomány szerint Gézát eltemették. A templom nyugati homlokzata előtt a közelmúltban centrális, minden bizonnyal négy karéjos épület maradványai kerültek elő. A királyi várakban, a paloták közelében felépített körkápolnák jellegzetes tartozékai a keleteurópai fejedelmi udvaroknak. Még a X. század végén épülhetett Veszprémben az első, a székesegyház felépítését valószínűleg megelőző Szent György-kápolna. Ugyanekkor készült el az esztergomi várhegy déli csúcsán álló rotunda is. Mindkettő mellett hamarosan a székesegyház is helyet kapott. Az esztergomit nem véletlenül szentelték Szent Adalbert tiszteletére. Kialakultak a korabeli élénk művészeti tevékenység keretei, amelynek sajnos jobban ismerjük a feladatait, mint az emlékeit, hiszen legtöbb alkotását többszörösen átalakítva, s így is nagyrészt csak romjaiban ismerjük. A kereszténység felvételét és a feudális állam megalapítását követő kulturális változásokról azok a tudósítások és emlékek tanúskodnak a legnyilvánvalóbban, amelyek István király művészetpártolását hirdetik. A Szent István legendák különös gondot fordítanak arra, hogy bemutassák azt az egyházalapítót, aki rendszeresen meglátogatja az általa létesített székes- és monostoregyházakat, gondjukat viseli, és ha szükséges, gondoskodik rendbehozatalukról. Kíséretében ott a kegyes királyné, aki ellátja őket kegytárgyakkal, és saját kezűleg hímzi, javítja az egyházi ruhákat. I. István törvényei között találhatók olyan intézkedések, amelyek szerint a tíz-tíz falu számára építendő egyházakban a liturgikus felszerelésről a király gondoskodik, míg papokat és könyveket a püspök biztosít. Igen nagy jelentősége volt az ország képét lényegesen átformáló építkezéseknek. Az I. István által építtetett székesfehérvári Mária-templom alapítására a bolgárok ellen viselt hadjáratot követően, 1019 körül került sor. A templomhoz különleges jogi helyzetű prépostság tartozott: a nyugati udvari templomok példájára alapított királyi kápolnát

3 megillette ez a tisztesség. A székesfehérvári királyi bazilika állami jelentősége legalább olyan nagy volt, mint egyházi rendeltetése. Az épületnek sajnos csak alapfalai maradtak ránk, kétséget kizáróan István korában épült a nagy kváderkövekből falazott, tágas főapszis, amely három hajós, tágas bazilika keleti lezárására szolgált. Az apszis két oldalán négyzetes terek zárták a templom két mellékhajóját. A templom belső kiképzéséről a későbbi átépítések miatt semmit sem tudunk, de feltehető, hogy árkádívei nyitott fedélszékű hajókat hordoz Mindmáig tisztázatlan, hogy az 1015-ben alapított pécsváradi bencés apátságban a tört kőből épült, belül féloszlopokkal tagolt első templom csak egy része, esetleg altemploma volt-e az apátság egykori templomának. Bizonyos azonban, hogy a XII. századi átépítés során az akkor készült boltozat tartópillérébe XI. századi oszlopok maradványait is befalazták. Csak XVI. századi hadmérnöki rajzból ismeretes az 1019-ben alapított, a felmérés idejére már végvárrá átépített zalavári Szent Adorján bencés apátsági templom. A rajz a pécsváradihoz és a kalocsaihoz nagyon hasonló alaprajzi elrendezésről tanúskodik. A XI. század első templomai meglehetősen dísztelen, egyszerű épületek lehettek. A monumentális dekorációnak e korban még Európa-szerte éppen csak az első csírái jelentkeznek. A ránk maradt töredékek is arról tanúskodnak, hogy különösen a belső berendezés díszítésében jutott jelentősebb szerephez a szobrászat. A zalavári Szent Adorján-templom díszítő faragványai márványból, finom művű kőfaragómunkával készültek. Díszítményük főeleme a szigorú geometriai logika szerint vezetett, laposan faragott fonatdísz, amelyben olykor ugyancsak laposan kezelt, bevésett vonalakkal tagolt állatábrázolások jelennek meg. A faragványok a legnagyobb valószínűség szerint északitáliai, dalmáciai, az Adriai-tenger vidékéről kiinduló kőfaragók munkái. Mint a legközelebbi rokon emléken, az aquileiai székesegyház püspöki trónusának és szentélykorlátjának díszítésén, Zalavárott is hasonló rendeltetéssel alkalmazhatták a faragványokat. 2. Az érett romanika első korszaka A XI. század végét nagyarányú építőtevékenység jellemzi. Székesegyházakon és kolostortemplomokon egyaránt elterjedt a három félköríves apszissal zárt, pillérekre támaszkodó árkádokkal három hajóra osztott terű, kereszthajó nélküli bazilika, amelyet - a félkupolával boltozott apszis kivételével - általában nyitott fedélszék fedett. Ehhez a típushoz tartozott az I. Géza által 1074 után alapított váci székesegyház, az ugyancsak általa, ben alapított garamszentbenedeki bencés apátsági templom, továbbá az a somogyvári Szent Egyed apátsági templom, amelynek alapítólevelét 1091ben, I. László király jelenlétében fogalmazták meg. László ebben az időben figyelemre méltó politikai irányvonal-változást készített elő: közeledni próbált a pápai párthoz, hogy új, horvátországi hódításaihoz megszerezze a pápai beleegyezést. Ezért telepített St. Gilles-ből hívott francia bencéseket a somogyvári apátságba, melyet minden bizonnyal temetkezőhelyének is szánt. Az építészeti tagolás megváltozott felfogása szembetűnően jut érvényre az építészeti szobrászat gazdagabbá válásában. Az 1064-ben leégett pécsi székesegyház újjáépítését valószínűleg hamarosan megkezdték; ez volt a kor egyik legnagyobb, bizonyára a XII. századba is átnyúló építészeti vállalkozása. A három apszissal zárt, háromhajós templomtérben a szentélyrész alatt hatalmas méretű, borda nélküli keresztboltozatokkal lefedett, kockafejezetes oszlopokkal öt hajóra tagolt kripta épült. Fölötte a főhajóénál

4 magasabb szinten, mint templom a templomban, épült meg a székesegyház papságát befogadó kórus. A tér tagolását az árkádokat hordozó pillérek támváltása is hangsúlyozta : hasáb alakú, egyszerű pillérek váltakoztak a szentélyt határoló és a templom tornyai között elhelyezkedő féloszlopokkal bővített pillérekkel. A ránk maradt féloszlopfők között figurális díszű is akad. Egyiken a román kori építészeti szobrászat gyakori témája látható: harc a védtelen ember és a hol antik mitológiai lények (itt baltás kentaur), hol vadállatok (kígyó) formájában támadó gonosz között. A féloszlopfővel szembeni gyámkő kettős halfarkú szirént ábrázol. A pécsi faragványok durva, erős plaszticitású figuratípusai világosan tanúskodnak a XI. század végi lombardiai szobrászat magyarországi hatásáról. Ugyanilyen törekvésekkel találkozunk Székesfehérvárott is, ahol a XII. század folyamán a királyi bazilikát a pécsi székesegyház tértagolásához hasonlóan, a tér egyes egységeinek határait hangsúlyozó, váltakozó pillérekkel építették át. A megmaradt pillérfőtöredékek sűrű levélornamentikájából a sarkokon erőteljes plaszticitású figurák: sas, baziliszkusz, összefonódó sárkányok bukkannak elő. A XII. század elején Székesfehérvárott dolgozó mesterek egyike, aki talán a finomabb belső építészeti részleteket, például szószéket is díszítette, bizonyosan a Comói-tó vidékéről érkezett ben a király és udvara jelenlétében szentelték fel a Dávid apát által újjáépíttetett pannonhalmi apátsági templomot. Csak csekély töredékeit ismerjük. Ugyanebben az időben nagy építkezések kezdődhettek Esztergomban is. A Géza fejedelem óta álló királyi palotát valószínűleg Könyves Kálmán uralkodása idején bővítették a feudális várakra jellemző lakótoronnyal, amelyhez palotaszárnyak járultak. Ezután kezdhették el a Szent Adalbert székesegyházat, a templom romjait ábrázoló XVIII. századi rajzokon látható formájában. Szentélyrészében, amely félkörívesen záruló, környezeténél magasabb főszentélyből, és két, kívül egyenesen zárt, belül félköríves mellékapszisból állott, 1156-ban már oltárt szentelhettek. A két mellékszentély felett keleten toronypár állott: ez a megoldás valószínűleg felső-itáliai eredetű. Egy új elem is feltűnt Esztergom építészeti díszében: az állatalakos fejezetek mellett, a tömbszerű, növényi díszítményekkel csak a felületükön tagolt részletek helyett az antik kőfaragó művészet minden művészi és technikai fortélyát ismerő mesterművek, hatalmas korinthoszi fejezetek tűntek fel a pillérek féloszlopain. A váltás olyan meglepő, hogy ezt az ornamentikát a magyar művészettörténet-írás hosszú ideig a pannóniai római kor hagyatékának tartotta. Hozzájárult a zavarhoz a XIII. század végén a krónika író Ákos mester is, aki azzal akarta növelni káptalana tekintélyét, hogy az óbudai prépostságot I. István alapításaként tüntette fel. Az alapító azonban valószínűleg Péter király volt. s bizonyos, hogy az óbudai Szent Péter-prépostság templomán a XII. század második harmadában is építkeztek. Ekkor készültek az esztergomiakkal szorosan rokonságban lévő, antikizáló építészeti faragványok, s velük együtt egy oszlopos bélletű kapuzat is. A prépostság szerteszóródott töredékei alapján igen gazdag dekorációra következtethetünk. A prépostsági templomnak a XII. század közepén faragott szentélyrekesztő mellvédjéhez tartozó domborművek néhány töredéke közül legteljesebb az Ábrahám és a három angyal jelenetének egy részét ábrázoló relief. Az árkád alá komponált csoport mellett az indafonatba bonyolódott állat küzdelmének jelenetével díszített osztópillér is fennmaradt. Különösen tanulságos összevetni az óbudai faragványt azzal a Somogyvárról származó relieffel, amely Szent Egyed miséjét ábrázolja. A somogyvári töredékek minden tekintetben a budai mellvédlap rokonainak tekinthetők, keretezésmódjuk, sot függőleges szegélyük is nagyon

5 hasonló. A kisebb kegyúri és falusi templomok kialakult rendszere, részletmegoldásaik változatossága, nem utolsósorban pedig az egyes típusok tartós fennmaradása gazdag és fejlett művészi gyakorlatról tanúskodik. A falusi templomoknak két egyformán igen elterjedt alaptípusát különböztethetjük meg. Talán már korábbi szokásnak megfelelően, a XI. századi várkápolnák utódaiként épültek centrális elrendezésű templomok, amelyeknek egyszerű, kör alaprajzú vagy egyetlen apszissal bővített változata (pl. Szalonna, Kisnána) mellett bonyolultabb téralakítású, rendszerint négy vagy hat apszissal bővített formái is feltűntek. A rotundák többsége feltehetően falusi plébániatemplomnak készült; emellett szól az a tény, hogy még a XIII. században is sűrűn épülnek (így Jákon, Bényben) olyan monostortemplomok közvetlen közelében, amelyek nem töltöttek be plébániafunkciókat. Mellettük a falusi templomépítészet másik elterjedt XII. századi típusa a négyszögletes, sík mennyezettel lefedett egyetlen hajóból és hozzá csatlakozó, félkupolával boltozott apszisból álló épületforma. Ez időben rendszerint ez a két építészeti alapforma elégítette ki a rendkívül szűkös építési program igényeit, még tornyok sem igen épültek. 3. Az érett romanika virágkorának magyarországi műhelyei Az érett romanika művészeti kultúrája teljes gazdagságában, sokoldalú fejlettségében a XII. század második felében bontakozott ki Magyarországon. Ekkor vált ez a stílus igazán otthonossá, országosan elterjedtté, amit mi sem bizonyít inkább, mint hogy egy-egy vezető műhely stílussajátosságai az emlékek egész során felfedezhetők. A pécsi székesegyház esetében a XIX. századi átépítés után a kutatóknak nincs többé módjuk közvetlen megfigyelésekre. Csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a templom a XII. század folyamán nyerte el végleges román kori alakját, gazdagon tagolt belső terével, két, valószínűleg előbb keleten, majd nyugaton felépített toronypárjával. Valószínűleg a nyugati kapuzat készült el legutoljára. A díszes belső berendezés kialakítása, ami főleg szobrászi feladat volt, nem függött össze szorosan az építkezés menetével. A kriptalejáróknak, a kripta homlokzatának és a főhajóból a mélybe vezető két lépcsőlejáró között emelt Szent Kereszt-oltárnak díszítésében különböző stílusú elemek találkoztak össze. Az altemplomba vezető két lépcsőház reliefsorai közül az északiakon felismerhető Ádám és Éva bibliai történetének ábrázolása és hat apostol fülkében álló alakja, míg a déli lépcsőházban Jézus születésének és gyermekségének ábrázolásai fölött a kínszenvedés, alatta a Sámson-történet képszalagja kapott helyet. A szalagszerű, folyamatos előadásmód végső soron a bibliaillusztráció késői antik hagyományaira vezethető vissza. Ez a magyarázata annak a kompozíciós összefüggésnek, amely a pécsi jeleneteket Wiligelmo mesternek a modenai dóm homlokzaton levő ótestamentumi domborműveihez fűzi. Az itáliai előképeken kívül a domborműsorozat mesterei bizonyára ismerhették e témakör olyan franciaországi feldolgozásait, amilyenek a század első negyedének moissaci, illetve burgundiai képsorai. Sokoldalúságuk alapján azonban feltételezhetjük, hogy nemcsak egy-egy előképhez igazodtak, hanem egy nagy múltú hagyományhoz kapcsolódtak. Műveik stílusa oly egységes, hogy aligha lehet elkülöníteni egy Itáliából érkezett és egy francia tanultságú mester keze munkáját. Bizonyos csak annyi, hogy a változatosan és kifejezően mozgó, gesztikuláló alakok, a drapéria és a test egymást erősítő harmóniájának sokféle megnyilvánulása, a relief alapsíkjától kerekdeden elváló, bonyolult térbeliségben összekapcsolódó alakformálás feltételezi a XII. század közepi franciaországi stílusfejlődés, különösen pedig a burgundiai szobrászat ismeretét.

6 A pécsi faragványok további csoportjai is hasonló, kiterjedt kapcsolatokról tanúskodnak. Az az építészeti ornamentika, amely fontos szerepet kapott az altemplomi lejárók reliefsorainak összefogásában is - s amelynek kiemelkedő példája a kripta nyugati homlokzata előtt állott Szent Kereszt-oltár baldachinja - szembetűnő rokonságban van a Pavia templomain még a XII. század közepe után is gyakori díszítésmóddal. Paviai eredetű a szó szoros értelmében minden szabad felületet elborító, az oltárbaldachin keresztboltozatát is befonó, a konstrukciót változatos és színes felületi játékban feloldó növényi ornamentika. E díszítő stílus datálására biztosabb alapunk van, mióta tudjuk, hogy az ercsi bencés apátság épületén, amelynek maradványai ugyanehhez a körhöz tartozó mesterek keze nyomát árulják el, 1186 táján már dolgoztak. Ebben az évben ugyanis már oda temethették el az alapító Tamás nádort. Az ercsi faragványok közül csak néhány töredék áll közel a pécsi Szent Kereszt-oltár mestereinek munkáihoz; a többi későbbi eredetű. A pécsi oltárbaldachinon jelentkező díszítő szobrászat kiváló emlékei kerültek elő a székesfehérvári királyi bazilika romjaiból. Ezek egyebek között egy gazdag, feltehetőleg a XII. század utolsó negyedében épített kapuzathoz tartoznak, amelynek szárköveit árkádok alatt álló apostolalakok díszítették. A székesfehérvári díszkapuzat vidékiesebb utánzatának töredékei a Veszprém megyei Jásd bencés apátságának maradványai közül kerültek elő. Esztergomban a szentély elkészülése után bizonyára folyamatosan tovább építették a Szent Adalbert-székesegyházat, és III. Béla uralkodása idején, legkésőbb az 1180-as években, elkezdték a királyi palota újjáépítését is. Az Árpádok korábbi palotáját lebontották, a helyét feltöltötték, s hatalmas lakótorony építésébe kezdtek, a toronyhoz csatlakozó paloták szárnyaival pedig nagyméretű udvart fogtak közre. A bizonyosan több emelet magasságú toronyból csak egyetlen szint maradt ránk, s a palotának is csak kisebbik része. A legkorábbi részeken éppúgy, mint a székesegyház XII. századi részletein, folytatódott a korábbi építőműhely által meghonosított antikizáló építészeti ornamentika alkalmazása. A részletek kimunkálása azonban lágyabb: a levéldísz megformálása burgundiai, Rhone-völgyi előképek követését bizonyítja. A palota belső tereit a Németországban ebben az időben legmodernebbnek számító, szalagbordás boltozatok fedték, s a palota kapuzatainak keretelése is németországi kapcsolatokról árulkodik. Az a mester viszont, aki a székesegyház nyugati kapuzatát feltehetően a nyolcvanas években elkezdte, nem sokkal korábban még Benedetto Antelami pármai környezetében dolgozhatott; erre következtethetünk vörös márványból faragott oszlophordozó oroszlánfigurája és sasreliefje alapján. A pécsi műhely tevékenységével egyidejűleg tehát Esztergomban is hasonló művészeti orientáció nyomaira bukkanunk. Ez az olaszos igazodás azonban Esztergomban csak átmeneti: már 1190 táján újabb, franciás stílustörekvés váltotta fel. 4. A gótika (történeti összefoglalás) A gótikus stílus elnevezés a reneszánsz korából származik, mint a csúcsíves stílus elítélő értékelése. A reneszánsz ember felfogása szerint az antik művészet aranykorát a középkor barbár, a gótoktól eredő torz művészete követte. Valójában azonban a gótok és a gótikus stílus között nincs összefüggés. A gótikus építészet a XII. század derekán Franciaországban fejlődik ki, és innen terjed el, és válik a XIII. század végére egész Európában uralkodóvá, a bizánci kultúra hatása alatt álló országok kivételével.

7 A gótikus építészet létrejöttének életfeltételeit a XI-XII. században meginduló társadalmi és gazdasági fejlődés teremtette meg. Ez elsősorban a városokban központosuló kézműves iparnak és kereskedelemnek a növekvő igényeket követő gyors fellendülésében és ezzel a városok és polgárságuk gazdasági megerősödésében, politikai súlyának növekedésében jelentkezett. A gazdasági fejlődést azonban a feudális anarchia és az ebből eredő területi szétaprózottság gátolta. Ezt az egyes országokban eltérő módon és mértékben sikerül a központi hatalmuk kiépítéséért küzdő uralkodóknak felszámolniuk. A főurak hatalmának korlátozása, az uralkodót támogató papság és nemesség, valamint a kiváltságokhoz juttatott városi polgárság szerepének megerősödése végül több országban egységes nemzeti állam és korlátlan királyi hatalom kialakulásához vezet. A korszak elején a keresztes hadjáratok és a lovagság eszméje egyesítették az európai országok közötti kapcsolatokat és hatásokat. Nyugat-Európa népei megismerkedtek Bizánc és az iszlám arabság magasabb kultúrájával. Jelentős szerepet játszott a tartalom, kultúra és az építészet fejlődésében is két új szerzetesrend, a ferencesek és domonkosok rendjének megalakulása a XIII. század elején. A súlyos szociális igazságtalanságok ellenében, amelyek az előző században az elnyomott rétegek felkeléseihez és eretnek mozgalmaihoz, majd ezek kegyetlen leveréséhez vezettek, a szegénység eszményét hirdetik és követik. Koldulásból tartják fenn magukat és kolostoraikat, ezért koldulórendek. Hivatásuk és a pápaságtól kapott feladatuk a városi polgárság, különösen pedig a szegény néprétegek vallási irányítása. Ezért a korábbi, elvonultságban élő, elmélkedő rendekkel ellentétben a városok szegénynegyedeiben telepednek meg, és nagy néptömegeket vonzó prédikációikkal nyerik meg híveiket az egyház iránti engedelmességnek. A domonkosok a tudomány fegyverével is harcolnak az eretnekségek ellen. Feladatuk az egyház ideológiájának megfogalmazása és érvényesítése. Mindkét rend igen gyorsan terjed el egész Európa városaiban. 5. A magyarországi gótika A XII. század második felében Párizs környékén kialakult gótika európai elterjedése lényegében a következő század első felében következik be. Az új stílus kezdetei hazánkban ugyanez időre tehetők, s mint mindenütt, nálunk is a királyi központ a gótika forrása, legkorábbi formálója. Noha a román stílus késői virágzása még messze belenyúlik az as évekbe, az esztergomi királyi palota kápolnája és az uralkodóinktól erőteljesen támogatott, közvetlenül a burgundiai kolostorokból behívott ciszterci rend magas színvonalú építési tevékenysége már előkészíti az új stílus útját. A Fogarasi havasok alá 1202-ben telepített kerci (Cirta) ciszterci és a Buda közelében emelt zsámbéki premontrei kolostorok szerkezete, részletei erről még a tatárjárás előtti időből világosan tanúskodnak. A döntő lépés kétségtelenül a mongol dúlás után következett be, amikor IV. Béla a budai Várhegyen megalapítja az új fővárost. A XIII. század közepén e királyi központból indul diadalútjára a gótika, amely még a század végén eljut a legtávolabbi falvakba. A stílusváltozás történeti mozgatói a középkori Magyarországon is az általános európai viszonyokra vezethetők vissza. Bár IV. Béla - a tatárdúlás tanulságainak hatására - a nagybirtokosok számára a várépítés terén kénytelen engedményeket tenni, a feudális széthúzó erőkkel szemben a központi hatalom nálunk is a városokra támaszkodik, s ezáltal új egyensúlyi helyzetet alakít ki. A nagy számban életre hívott és kiváltságokkal ellátott városokban fokozatosan önkormányzatot kiépítő polgárság a művészet számára is friss lehetőségeket teremtett. Az új igényű egyházi építkezések mellett egyre nagyobb teret

8 hódítanak a városi közösség számára szükséges középületek és lakóházak, amelyek kiképzése már nem csupán praktikus, de művészi célokra is törekszik. A polgári kézműves réteg pedig lassanként a művészet minden területét birtokba veszi. A gótika alapvető szerkezeti, formai és tartalmi jegyei ugyan hazánkban csakúgy mint máshol, elsősorban az egyházi rendeltetésű műalkotásokban jelentkeznek, a világi művészet mégis mind nagyobb jelentőségre tesz szert, és a korszak virágzása idején már az egyházi "termés" szintjére nő. A városok építészeti tevékenysége mellett az eleinte csupán védelmi jellegű várak kastélyokká, palotákká válnak, amelyek kényelmes, művészi kiképzésű berendezést, illetve díszítést kívánnak. A királyi kezdeményezések tovább gyűrűznek a főrangúak közt és eljutnak a köznemességen át a faluig. Ezek az új igények hathatósan segítik az ábrázoló művészetek önállósodási folyamatát. A szobrászat és festészet eléggé megizmosodik ahhoz, hogy az építészeti kerettől függetlenül is megteremtse a maga sajátos fejlődési lehetőségeit. Ezek pedig elsősorban az érzékelhető valóság ennél hívebb, teljesebb és mélyebb megjelenítésére, művészi megfogalmazására irányulnak. A történeti és művészeti szálak így fonódnak egységgé a hazai gótikában, s keltik életre a maguk európai gyökerű, de egyszersmind sajátosan helyi művészetét. Az ben dúló tatárjárás súlyos megrázkódtatása és hatalmas pusztítása az ország legszélesebb értelmű újjáépítését tette szükségessé. IV. Bélának és kortársainak e nagyarányú tevékenysége művészeti téren már szinte teljesen a gótika jegyében fogant. Ez csakis úgy következhetett be, hogy az új stílus lényeges történeti előfeltételei, fontos szerkezeti, formai és tartalmi elemei a XIII. század második harmadában már adottak voltak. Buda alapítása és fővárossá fejlesztése erről világosan tanúskodik után rövidesen megkezdődött az addig jóformán lakatlan budai Várhegy déli fokán, a dunai révátkelőhely felett a királyi vár építési munkája. Ettől északra a gerincen nő fel a várfallal körülvett város. Benne királyi műhely alkotása az erősen franciás színezetű Boldogasszony templom, a szerényebb Magdolna templom, valamint a domonkosok egyháza és kolostora. A budai és nyulak-szigeti - mai Margitsziget - domonkos templomok hosszú szentélye és ugyancsak megnyúlt hajója a hazai kolduló rendi (ferences, domonkos) építkezések százados virágzásának legkorábbi, már kifejlett példái. A támpillérekkel megerősített bordás keresztboltozati rendszer, ahol a boltozat kifelé ható nyomását a támívek átvezetésével a támpillérek ellensúlyozzák, valamint a szentélyek sokszögzáródása-szemben a megelőző románkori félköríves megoldással - Budán már fejlett formában jelenik meg. E díszes egyházak tövében indult meg a polgári Buda élete. A XIII. századi Buda így palotájával, egyházi épületeivel, lakóházaival és erődítéseivel szinte magába sűrítette a gótika minden jellegzetességét, új céljait és megoldásait. A király és az ország székhelye egyszersmind vár és város, amely a központi hatalom és udvara számára csakúgy helyet biztosít, mint a csírázó és nagyrahivatott polgárság patriciusai, kézművesei és szolgálatot teljesítő félszabadjai, zsellérei részére. A gótika fejlődése útnak indulhatott, hogy a következő századokban kibontakozhassék. A legfontosabb korszakok az Anjouk (I. Károly és I. Lajos), Zsigmond és Mátyás uralkodásához fűződnek. Jellemző, hogy a felsorolt uralkodók mindegyike erősen támogatta a városokat és azok polgárait. A XIII-XIV. században épült komor lakótornyok, a várak szögletes öregtornyai a hozzájuk csatlakozó épületekkel, csak a védelmet szolgálták. Nagy Lajos diósgyőri vára viszont

9 szabályos szerkezetével, hatalmas boltozott lovagtermével, finom faragványaival a vár jelleget már a művészi reprezentációval kapcsolta össze. Az Anjouk visegrádi palotája pedig az itáliai derékszögű rendszerű, tengelyekre komponált nyílt kastély egyik legkorábbi, romjaiban is pompás, európai szintű példája. Az eddigi régészeti feltárások, a szép, társtalanul álló kutak és egyéb építészeti kiképzések mellett, gyönyörű csont-, fém-, üveg- és kerámia leletek által világítják meg a palota mindennapi életét. Visegráddal párhuzamosan Budán is hatalmas építkezések folynak. Az Anjou-palota mestere János, a király kedvelt és bőkezűen "megadományozott" híve. Keze nyomát őrzi az 1366-ban már álló palotakápolna, a Boldogasszony templom Mária kapuja, s talán az a végtelenül finom női fej is, amely gyöngéd formáival, kedves derűjével szinte a hazai gótika jelképe lehetne. A budai királyi székhely teljes kiépítése, ma is meglévő erődrendszerével, Zsigmond király műve. Az elpusztult Friss-palota szépségéről csak a rekonstruált déli nagyterem adhat némi fogalmat. A leletek főként a színes-mázas kályhacsempék pedig a berendezés csodálatos gazdagságát sejtetik. A királyi tevékenység példát nyújt a főrendiek számára, akik hajdani zord váraikat a XV. században művészi igénnyel átépítik és bővítik. Hunyadi János vajdahunyadi (Hunedoara) franciás várkastélya 1452-ből való kéthajós lovagtermével, a Garaiak kőszegi várának északi szárnya és a siklósi vár gyönyörű erkélye, valamint karcsú, későgótikus kápolnája ma sem halványuló erővel érezteti ezt az átalakulási folyamatot. A városok művészete a XIV-XV. században bontakozik ki. Természetesen Buda a központ, ahol a XIV-XV. században kifejlődik a jellegzetes gótikus lakóház típusa, amely dél-európai módra hosszanti oldalával néz az utca felé. A középen vagy oldalt nyíló széles kapu dongaboltozatos kapualjba visz, amelyet kétoldalt gyakran pompás ülőfülke-sor díszít. A földszintet az iparosok műhelyei, boltjai, az emeletet a lakóhelyiségek foglalják el. A nem egyszer előreugró emeletet kőgyámsor tartja. A homlokzatot kőrácsos ablakok, erkély, változatos festés teszi művészi értékűvé. E lakóház-típus különböző, némelykor rendkívül díszes változatai vidéken is elterjednek. A gótikus polgárváros egyik leggazdagabb példája Sopron belvárosa a maga hármas városfalgyűrűjével, eredeti utcahálózatával, ötletes változatosságú templomaival és lakóházaival. E házak egy része megőrizte a földszinti borospincéket, a kapualjak budai jellegű ülőfülke-sorait és az emeleti lakások faragott, festett kiképzéseit. Az egykori főtér patrícius házai európai kortársaikkal is kiállják a versenyt. A hajdani ferences egyházat a budai Boldog-asszony templom műhelye készítette 1280 körül. Pazar szobrászati díszű káptalanterme XIV. századi gótikánk igazi ékköve. A hajdani Zsidó utcában (ma Új utca) álló gótikus zsinagóga pedig e ritka épülettípus nevezetes, XIV. század közepéről származó példája. A polgárság középületei legnagyobb részt elpusztultak, de a pozsonyi és nagyszebeni gótikus városháza még ma is jó fogalmat ad róluk. Királyi városaink plébániatemplomai az érett gótika háromhajós csarnokmegoldásainak változatos művészi díszű példái. (A csarnoktemplom a mellékhajók magasságát a főhajó szintjére növeli, és ezzel eltünteti a különbséget- legalábbis magasság tekintetében - a fő- és mellékhajók között.) A kolduló rendi (ferences, domonkos) teremtemplomok is a gótika nagy egységre való törekvését példázzák és beilleszkednek a hazai települések XIV-XV. században véglegesen kialakult védelmi rendszerébe. A püspöki városok és földesúri mezővárosok hasonló törekvéseket

10 mutatnak. Ezek művészi központja egyházi jellegű ugyan, de olykor országos, sőt európai rangra emelkedik. A Kolozsvári testvérek - Márton és György-nagyváradi, magyar szent királyokat megjelenítő bronz szobrairól az írott források mellett a prágai vár Szt. György szobra adhat képet. Az 1373-ban készült remekmű a gótika valóságkeresésének mesteri alkotása. Lovas és ló egységbe forr, a páratlan tudással megmintázott részletek belesimulnak az egésznek magávalragadó, lendületes és mégis kiegyensúlyozott mozgásába. A Kolozsvári testvérek művészete itáliai és helyi előzményekből szervesen nő ki és erőteljesen hozzájárul az ábrázoló művészetek önállósodásának kifejlesztéséhez. Európai jelentősége elsősorban ebben fejeződik ki. A váradi székesegyház részére készült a ma Győrben őrzött Szent László fej ereklyetartó is, amely a gótikus ötvösművészet e szobrászattal vetélkedő, kedvelt műfajának ritka szép alkotása. Méltán melléje állítható a gyulafehérvári dóm részére Suky Benedek erdélyi nemesúr által készíttetett, sajátos magyar technikájú sodronyzománcos kehely, mely ma az esztergomi főszékesegyház kincse. Ugyanitt őrzik a káprázatos szépségű Mátyás-kálváriát, melynek felső része XV. sz. eleji francia munka, az alsó részét Mátyás készíttette hozzá Olaszországban. Az elsőrendű egyházi központok mellé fokozatosan felnőnek a földesúri mezővárosok is. A korszak végén így a hazai későgótika olyan magasrendű remekei jönnek létre, mint a nagyvázsonyi vagy nyírbátori gótikus együttes, Kinizsi Pál és Báthori István művészetpártoló tevékenysége nyomán. A XV. század közepétől hatalmasan kibontakozó szárnyas oltárok a városok ábrázoló művészetének legjellegzetesebb megnyilatkozásai, amelyek egyesítik magukban a késő gótika szinte minden művészi ágát. Épülettől független, de abba szervesen beilleszkedő, annak elemeit finoman kihasználó alkotások. Felszívják magukba a XIV. században erőteljesen meginduló önálló szobrászat és táblaképfestészet eredményeit. Kompozíciós rendszerük a gótikus asztalos művészet pazarul kialakított keretei között fejlődik ki. A szárnyas oltárok festett, aranyozott szobrai, tájképekbe simuló domborművei és festményei a történeti forrásoknál is meggyőzőbb hitelességgel és páratlan változatossággal jelenítik meg a polgári élet úgyszólván valamennyi rezdülését. Ez a művészet valóban a városokban gyökerezik. Legszebb példáit ma is a Szepesség, a bányavárosok, valamint az erdélyi szász városok őrzik. A XV. és XVI. században olyan európai jelentőségű alkotások születtek, mint a kassai és lőcsei főoltár - ez utóbbiról kevesen tudják, hogy a legnagyobb méretű középeurópai szárnyas oltár -, a kisszebeni Angyali üdvözlet oltár, Kolozsvári Tamás 1427-ben készült garamszentbenedeki oltára, a hazai anyagban egyedülálló, de Európa szerte is ritka garamszentbenedeki Úrkoporsó, valamint M. S. mesternek késő gótikus remekművei. A budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött Mária és Erzsébet találkozása c. képe bizonyságot tesz arról, hogy e nagy festő mily utolérhetetlen bensőséggel, meleg emberi érzéssel tudta a dráma komor akkordjai mellett a líra finom zengésű húrjait is megszólaltatni. E remekművön a későbbi festészet önálló műfajai: az életkép, tájkép és csendélet harmonikusan férnek meg egymás mellett. A művészek túlnyomó része, akárcsak Európában, hazánkban is a polgárságból került ki. Társadalmi súlyuk a megrendelők mellett megnőtt. Erre vall az az általános jelenség, hogy szemben a románkorral, a gótikában mind több művésznevet, sőt egyéniséget ismerünk. Közülük egyesek udvari emberek lettek, akiket a királyok is nagyra becsültek. Az Anjouk

11 budai palotájának építője János mester, a Képes Krónika miniátora Hertul fia Miklós, vagy a csütörtökhelyi Zápolya kápolna építője, Kassoi István, ilyenek voltak. A kolozsvári (Cluj) Szent Mihály templom szentélypillérfőjén ábrázolt kőfaragó arcképe vagy Ábel festő sírköve éppúgy a polgári öntudat bizonysága, mint az európai szintet elérő Kolozsvári Márton és György remekművei. A gótika már a XIII. század második felében lehatolt a falvakig. Az egyhajós, egyenes, majd sokszögzáródású szentéllyel ellátott templomok alapjában véve megőrzik románkori szerkezetüket, de nagyobbak, díszesebbek lesznek. Nyílásaik megnőnek, az ablakokon kőrács virágzik. A szentélyt, majd a hajót a XIV. századtól beboltozzák, szemben a korábbi, egyszerű síklefedéssel. Az oldalnyomást kívül támpillérek veszik fel. Egyre-másra emelik, legtöbbször a nyugati homlokzaton, a korábban ritka tornyot. A kő mellett, főként az Alföldön, előszeretettel alkalmazzák a téglát, olykor mázas, vagy túlégetett formában. Így a falrakás mintássá válik. A háromsejtű, szentélyből, hajóból és toronyból álló épület arányai kellemesek, néha szinte zenei finomságúak. A törökveszély növekedtével a XV. században a templomok erődítésére is sor került. Az egyszerű kerítéstől a tornyos, magas falakig, elsősorban Erdélyben, igen változatos megoldások keletkeznek. A falusi templomok igazi dísze a XIII. század végétől a falkép, amely gyakran az egész belsőt beborítja. A hagyományos, Krisztus életét és dicsőségét bemutató sorozatok mellett, különösen kedveltté válnak a szentek, kiváltképp a magyar szentek. A legedában az ősi pogány hagyományok keverednek a lovagkor hitvilágával s a falképsorozatok - éppúgy, mint az egykorú miniatúrák - Kelet és Nyugat formai és tartalmi elemeinek keveredéséről tanúskodnak. A veszprémi Gizella-kápolna oldalfalát bizánci ízű freskók díszítik. A stájerországi Aquila Jánosnak különösen vonzó alkotása a veleméri templom falképsorozata, ahol a bibliai jelenetek között finom növényi ornamentika gazdag gótikus feliratszalagokkal keveredik. A XIV. században falfestészetünk erős itáliai hatás alá kerül. Ennek mintegy jelképe az esztergomi palotakápolna. A Niccolo di Tommaso-nak tulajdonított nagyszabású falképdísz Krisztus és Mária életét mutatja be a 12 apostollal. A trecento festészet nyomait távoli falvainkban is megtaláljuk. A XV. századi falképek éppúgy tükrözik az egykorú életet, mint a szárnyasoltárok. A XV-XVI. században már e műfaj helyi hajtásai is meglelennek különálló faszobrokkal és táblaképekkel együtt. A falu világi művészetéről ad hirt az ásatások mellett az alsóörsi későgótikus udvarház, amelynek szerkezete a XVIII-XIX. századi balatoni emeletes présházakban él tovább. A falu lakóinak művészi iparát világítják meg az elpusztult településeken feltárt kerámia és fémleletek. A kályhaszemek az egykorú királyi fazekasság népivé válásáról tanúskodnak. A magyar gótika a királytól indul el, s már a XIII. század második felében az egész társadalmat áthatja. Sajátos, a korábbi korszakban még hiányzó mozzanata a város művészi tevékenysége, amely a teljes korszakon át döntő szerepet tölt be. Bár a művészi fejlődésnek a magasrangú megrendelő még igen fontos mozgatója, a kézművesekből, mesteremberekből a céhekben, építőpáholyokban és a királyi udvarban fokozatosan művészek lesznek, akik be tudják illeszteni a fejlődés jellegzetes helyi menetét az általános európai keretekbe. Gótikus építészetünk lényegében közép-európai alapszövetét főként a kolduló rendi (ferences, domonkos) és városi építkezésekben valamint az ábrázolóművészetek területén át- meg átszőtték a mediterrán szálak. Így készítette elő a hazai gótika történeti és művészeti téren egyaránt a következő nagy korszakot: a reneszánszt.