Burger István. főszerkesztő

Átírás

1

2

3 Kedves Olvasó! Végre, 16 oldallal több olvasmány!!! A terjedelembővítéssel sok kedves olvasónk régi vágyát valósítottuk meg az idén - újévi meglepetésként -, hiszen nem csupán az irodalmi tartalomnak szenteljük a plusz felületeket, hanem elindítjuk rendszeres képregényrovatunkat is, amivel - szerény lehetőségeinkhez mérten - főként a hazai tehetségek bemutatkozását szeretnénk támogatni, ösztönözni. Az áremelés pedig nyolc év után igazán időszerű volt, hiszen mostanra szinte minden a duplájába kerül, a fagyitól a buszbérleten át a benzinig. SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY: Itt szeretném felhívni mindenki figyelmét arra a nem elhanyagolható apróságra, amit figyelmes rajongóink talán már észre is vettek: előfizetőink számára valójában nem emelkedett a magazin ára egy fityinggel sem! Ök csupán plusz terjedelmet kapnak. Tehát aki veszi a fáradságot, és - ha eddig nem tette meg, végre - előfizeti a Galaktikát, akkor továbbra is a régi áron juthat kedvenc olvasmányához. Persze most néhányan azt dörmögik, hogy akkor viszont egyben kell kifizetni az éves díjat, de NEM, NEM, NEM és NEM!!! A házhoz hozott Galaktikáért ugyanúgy fizethet havonta, mint a villanyért vagy a gázért. Ezt szajkózzuk már egy éve: minek fizetni egyben, ha lehet havonta is! Kérje kollégánk tanácsát még ma az elofizetes@galaktika.hu címen! Amit még fontosnak tartok elmondani: a megemelt oldalszám lehetőséget biztosít számunkra, hogy a jövőben több teret szentelhessünk a legújabb írógenerációk bemutatásának is. Ez persze nem azt jelenti majd, hogy amatőr novellák jelennének meg a Galaktika hasábjain (arra találunk megfelelő helyet a megújult galaktika.hu felületén), a nyomtatott változatban a jövőben is csak az SF legjavát adjuk olvasóink kezébe. A plusz terjedelemben hangsúlyozottan a külföldi új nemzedék íróit szeretnénk bemutatni hónapról hónapra a hazai közönségnek, azokat, akik fiatalok ugyan, de már letettek az asztalra valamit, s akikre a nemzetközi szakma és a rajongók is úgy tekintenek, mint a műfaj megújítóira és a jövő leendő klasszikusaira. Kedves Olvasó! Kultúrában gazdag, anyagi javakban bővelkedő új esztendőt kívánok! A Galaktika egész stábja nevében: Burger István főszerkesztő

4

5 6 Connie Willis: Tűzörség (első rész) 22 Scifi-hősök: Interjú James Cameronnal 26 Brian W. Aldiss: Ember a maga idejében 42 Filmajánló 44 Űrbányászat 48 Toochee: Tökéletes tipp 56 M.R. James: A kíváncsiság káráról 70 Varga Bea: Termékvisszahívás 82 Tömeg(es) közlekedés 84 Fredric Brown: Levél a főnixnek 91 Kapcsolatfelvétel 92 Beszélő némaság 96 L. J. Daly: A Föld második meghódítása 102 Intelligens dizájn 104 Képregény: Meló (első rész) 110 Kir Bulicsov: Ljonyecska-Leonardo

6 Visszarepülni a múltba: izgalmas kaland. Ám e történet hőse sötét korszakba csöppen, s nem tudja, pontosan milyen szerepet szántak neki... Connie Willis (első rész) TŰZŐRSÉG A történelem diadalt ül az időn, amin rajta kívül semmi más, csak az örökkévalóság ül diadalt." Sir Walter Raleigh Szeptember Persze hogy a tűzőrség emlékműve volt az első dolog, amit kerestem. És persze hogy még nem volt ott. Nem avatták föl egész 1951-ig, amikor is az ünnepi beszédet maga főtisztelendő Walter Matthews főesperes mondta, és most még csak 1940 van. Ezt tudtam, hiszen pont tegnap mentem el megnézni a tűzőrség emlékkövét, abból az utóbb tévesnek bizonyuló elgondolásból kiindulva, hogy a tett színhelyének szemügyre vétele majd valahogy segít. Hát nem. Csakis egy gyorstalpaló tanfolyam segített volna a villámháborús Londonról, no meg egy kicsivel több idő. De egyikhez sem jutottam hozzá. - Az időutazás nem olyan, mint metróra szállni, Mr. Bartholomew - mondta korábban a tiszteletreméltó Dunworthy, és sűrűn pislogott rám ódivatú szemüvege mögül. - Vagy megjelenik itt huszadikán, vagy egyáltalán nem megy sehova. - De hiszen nem állok rá készen! - protestáltam akkor. - Nézze, négy évembe került, hogy fölkészüljek a közös utazásra Szent Pállal. Szent Pállal, nem pedig a Szent Pálba! Nem várhatják el tőlem, hogy fölkészüljek a légitámadások alatt álló Londonra két nap alatt! - De - szögezte le Dunworthy. - Elvárhatjuk. S ezzel ért véget a beszélgetés. - Két nap! - kiabáltam a szobatársammal, Kivrinnel. - S mindez azért, mert valami számítógép elrontotta a ragot! Es a tiszteletreméltó Dunworthynek szeme sem rebbent, amikor elmondtam neki! Közölte: Az időutazás nem olyan, mint metróra szállni, fiatalember. Azt javaslom, készüljön föl! Holnapután indul." Az az ember teljesen pancser! - Nem - tiltakozott a lány. - Nem az. Ami azt illeti, ő a legjobb. A könyv, amelyet a Szent Pálról írt, alapmű. Talán hallgatnod kellene rá. Addig arra számítottam, hogy Kivrin legalább egy kicsit együtt érez majd velem. Bezzeg amikor az ő szakmai gyakorlatát a tizenötödikről a tizennegyedik századra változtatták, jóformán hiszté-

7 riázni kezdett; és mégis miként felelhetnek meg ezek az évszázadok szakmai gyakorlatnak? Még ha bele is számoljuk a fertőző nyavalyákat, akkor sem kaphatnak rosszabb besorolást egy ötösnél. A londoni bombázás meg nyolcas, és maga a Szent Pál, amilyen peches vagyok, egy tízes. - Ügy gondolod, el kellene mennem Dunworthyhez újra? - kérdeztem. - Igen. - És aztán? Összesen két napom van. Nem ismerem a pénzt, a nyelvet, a történelmet. Semmit sem tudok! - Ő jó ember - állította Kivrin. - Azt hiszem, jobban teszed, ha addig hallgatsz rá, míg megteheted. A drága jó Kivrin! Mindig olyan megértő hallgatóság! Az a jó ember a felelős azért, hogy most itt állok a kitámasztott nyugati kapuban, bámészkodva, mint egy vidéki suhanc (elvileg persze az is vagyok), keresve az emlékművet, ami még nincs is itt. Hála annak a jó embernek, annyira vagyok fölkészületlen a szakmai gyakorlatomra, amenynyire csak azzá tehetett. Alig néhány lábnyira láttam be a templom belsejébe. Ki tudtam venni egy halványan világító gyertyát jó messzire, és valami közelebbi, fehér, elmosódott foltot, ami felém közelített. Egy sekrestyés vagy maga a főtisztelendő főesperes. Elővettem a levelet a nagybácsikámtól, aki Walesben pap, s akinek ajánlása elvileg be fog juttatni a főespereshez, és meglapogattam a farzsebemet, hogy megbizonyosodjam arról, nem veszítettem el a Bodley-könyvtárból kicsempészett mikrokártyát, rajta az Oxford értelmező szótár, javított és átdolgozott kiadás, történelmi függelékekkel. Nyilván nem kaphatom elő társalgás közben, de egy kis szerencsével a szövegkörnyezet alapján valahogy majd csak átevickélek az első találkozáson, és később kikeresem az ismeretlen szavakat. - A légótól jött? - kérdezte a férfi. Semmivel sem volt idősebb nálam, viszont egy fejjel alacsonyabb és sokkal soványabb. Szinte aszketikus kinézetű. Engem valamiért Kivrinre emlékeztetett. Nem viselte a fehéret, hanem a melléhez szorította. Más körülmények között azt hittem volna, hogy az egy párna. Más körülmények között tudtam volna, mit kérdeztek tőlem, de nem volt időm, hogy kiverjem a fejemből a Földközi-tenger melléki latint és a zsidó jogot, s megtanuljam helyettük a cockneyt 1 meg a légvédelmi intézkedéseket. Két nap, no meg a tiszteletreméltó Dunworthy, aki a történész szent kötelességéről akart velem csevegni ahelyett, hogy elmondta volna nekem, mi az a légó. - Onnét? - kérdezte meg újra a férfi. Fontolóra vettem, talán mégiscsak előrántom az OÉSz-t azon az alapon, hogy Wales külföldi ország, de aligha volt már nekik mikrokártyájuk 1940-ben. Légó. Akármi lehet, beleértve a tűzőrség becenevét is, mely esetben egyáltalán nem jó ötlet kimondani az ösztönösen kikívánkozó nem"-et. - Nem - válaszoltam. A férfi hirtelen előrerontott, felém, majd el mellettem, és kikémlelt a nyitott kapun túlra. - A francba! - mondta, amikor visszajött hozzám. - Akkor ők hol vannak? Ingyenélő, burzsuj culák bandája! Hát, ennyit arról, hogy majd a szövegkörnyezetből megértem a dolgokat. A férfi most jobban megnézett, gyanakvóan, mintha azt hinné, csak színlelem, hogy nem a légótól jöttem. - A templom zárva van - jelentette ki végül. Föltartottam a borítékot, és közöltem: - A nevem Bartholomew. Itt van Matthews főesperes? A férfi egy pillanatig még kibámult a kapun, mintha bármelyik percben várná az ingyenélő, burzsuj culákat, és szándékában állna rájuk támadni a fehér göngyöleggel, aztán megfordult, s úgy szólalt meg, mintha idegenvezetést tartana: - Erre legyen szíves! Azzal nekivágott, bele a homályba. Jobbra vezetett, majd végig a főhajó déli oldalfolyosóján. Hála istennek, bemagoltam az alaprajzot, máskülönben abban a pillanatban, amikor utam a teljes sötétségbe vitt egy tajtékzó sekrestyés vezetésével, a helyzetem egész bizarr metaforája elég lett volna ahhoz, hogy sietve távozzam a nyugati kapun át, vissza St. Johns Woodba. Egy kicsit segített, hogy tudtam, hol vagyok. El kellett volna haladjunk a huszonhatos szám előtt, ami Hunt festménye A világ világosságáról - Jézust ábrázolja a lámpa- >

8 sával -, de túl sötét volt ahhoz, hogy láthassam. Nekünk is jól jött volna az a lámpás. A férfi, még mindig tajtékozva, váratlanul megtorpant előttem. - Nem a nyavalyás Savoyt kértük, csak pár priccset! Nelson sokkal jobban áll, mint mi... neki legalább adtak egy párnát! - Úgy lóbálta a fehér csomagot a sötétben, mintha az fáklya lenne. Egyébként tényleg párna volt. - Több mint két héttel ezelőtt kértük őket, és mi még mindig kénytelenek vagyunk a nyavalyás trafalgari tábornokon aludni, mert azok a szajhák teadélutánt akarnak játszani a bakákkal a Viktórián, minket meg vigyen el az ördög! Úgy tűnt, nem vár tőlem választ a kitörésére, aminek örültem, mert körülbelül minden harmadik kulcsszót értettem csak. Ő tovább dübörgött előre, kilépve az egyetlen nyomorúságos oltárgyertya fényköréből, és újra megállt egy fekete lyuknál. Huszonötös szám: lépcső a Suttogó Folyosóra, a kupolába, a könyvtárba (amelyet a nagyközönség nem látogathat). Föl a lépcsőn, át egy termen, megállás egy középkori ajtónál, kopogás. - Mennem kell, hogy az ajtóban várjam őket - közölte a férfi. - Ha nem vagyok ott, akkor alighanem továbbviszik az apátságba. Mondja meg a főesperesnek, hogy hívja föl őket újra, jó? - Azzal elindult lefelé a kőlépcsőn, még mindig pajzsként szorítva magához a párnáját. Ő ugyan bekopogott, de az ajtó legalább egy láb vastag tömör tölgyfából készült, és nyilvánvaló volt, hogy a főtisztelendő főesperes nem hallotta. Kénytelen leszek újra kopogni. Aha, persze, a hegyes tűt magától eltoló pasas is tudja, engednie kellene, de még az sem teszi könnyűvé, hogy kimondja: Most!", ha tudván tudja, hogy egy pillanat alatt vége lesz, és nem fog érezni semmi fájdalmat. Szóval ott toporogtam az ajtó előtt, átkozva a történelem tanszéket meg a tiszteletreméltó Dunworthyt meg a számítógépet, amely elkövette a hibát, és idejuttatott ez elé a sötét ajtó elé csupán egyetlen levéllel fölfegyverkezve a képzeletbeli bácsikámtól, amiben semmivel sem bíztam jobban, mint a többi fölsoroltban. Még a jó öreg megbízható Bodley-könyvtár is cserbenhagyott. Az a rakás kutatási anyag, ami - mivel megrendeltem mind a Balliolból, mind a központi terminálról, és a rendelések nyilván keresztezték egymást - nem érkezett meg idejében, mostanra valószínűleg a szobámban várakozik, egy teljes évszázadnyira tőlem. És Kivrin, aki már megcsinálta a maga szakmai gyakorlatát, így ömlenie kellett volna belőle a jó tanácsoknak, olyan némán járt-kelt, mint egy szent, amíg nem könyörögtem neki, hogy segítsen rajtam. - Elmentél Dunworthyhez? - kérdezte. - Igen. Akarod tudni, hogy milyen felbecsülhetetlenül értékes információja volt számomra? A hallgatás és az alázat a történész szent kötelessége." Azt is mondta nekem, hogy szeretni fogom a Szent Pált. Aranyló gyöngyszemek a Mester szájából. Sajnos, amit tudnom kellene, az a bombák ledobásának helye és ideje, hogy egy se essen rám. - Lehuppantam az ágyra. - Nincs ötleted? - Mennyire vagy jó az emlékezeti előhívásban? -kérdezte. Fölegyenesedtem. - Eléggé. Gondolod, hogy asszimilálnom kellene? - Arra nincs idő - válaszolta Kivrin. - Azt hiszem, mindent közvetlenül a hosszú távú memóriádba kellene elmenteni. - Endorfinokra gondolsz? - firtattam. A legnagyobb baj azzal, amikor emlékezést segítő gyógyszerek használatával helyez el valaki információt a hosszú távú memóriájába, hogy az a tudás soha, egy másodpercig sem tartózkodik a rövid távú emlékezetben, és ettől zűrössé válik az előhívás, arról már nem is beszélve, mennyire kiborító. Igencsak idegesítő déjá vu érzést kelt az emberben, amikor hirtelen tudomással bír valamiről, amiről egészen biztosan tudja, hogy korábban sosem látta vagy hallotta. De a legfőbb gondot nem ez a kísérteties érzés jelenti, hanem az előhívás. Senki sem tudja pontosan, hogyan veszi elő az eltárolásból az agy azt, amit akar, de a rövid távú emlékezet egészen biztosan szerepet játszik benne. Az a röpke, néha csak mikroszkopikus idő, amit az információ a rövid távú memóriában tölt, elvitathatatlanul nem csupán az itt van a nyelvem hegyén" típusú hozzáféréshez használatos. Az előhívás teljes bonyodalmas rendezzük és iktassuk" folyamata kétségtelenül a rövid távú emlékezet körül forog, és nélküle meg az adatokat bevivő-rögzítő gyógyszerek vagy más szintetikus pótszerek segítsége nélkül előfordul-

9 hat, hogy lehetetlen előkotorni az információt. Már használtam endorfinokat a vizsgákhoz, és sosem okozott nehézséget a felidézés, s úgy tűnt, ez az egyetlen mód, hogy eltároljam az összes tényt, amire szükségem lehet a még rendelkezésemre álló időmennyiség alatt, de ez azt is jelentette, hogy valójában sosem tudtam azokat a dolgokat, amiket tudnom kell, még annyi időre sem, amennyi az elfelejtésükhöz szükséges. Ha és amikor képes leszek előhívni az adatokat, majd tudni fogom. Addig azonban épp annyira nem leszek tudatukban, mintha sosem raktároztam volna el őket az elmém egyik pókhálókkal beszőtt sarkába. - Képes vagy a felidézésre szintetikusok nélkül, ugye? - tudakolta Kivrin, aki kételkedni látszott. - Gondolom, kénytelen leszek. - Stresszes helyzetben is? Kialvatlanul? Leesett endorfinszinttel? Miféle szakmai gyakorlata volt ennek a lánynak? Sosem mesélt róla egy szót sem, és nekünk, még nem végzett hallgatóknak nem illik erről kérdéseket föltennünk. Stresszes helyzet a középkorban? Azt hittem, azt mindenki csak átaludta. - Remélem - feleltem. - Különben is, kész vagyok kipróbálni ezt az ötletet, ha szerinted segíteni fog. Rám nézett azzal a vértanúhoz illő arckifejezésével, és így szólt: - Semmi sem fog segíteni. Köszi szépen, ballioli Szent Kivrin! De azért megpróbálkoztam vele. Jobb volt, mint Dunworthy lakásában ücsörögni, miközben rám hunyorog az ő történelmileg hiteles szemüvege mögül, és azt mondja nekem, hogy szeretni fogom a Szent Pált. Amikor a Bodley-könyvtárba beadott kéréseim nem érkeztek meg, túlléptem a hitelkeretemet, és bevásároltam a Blackwell'snél. A második világháborúról szóló szalagokat, kelta irodalmat, a tömegközlekedés történetét, turistáknak való útikönyveket, mindent, ami csak eszembe jutott. Aztán béreltem egy nagy sebességű fölvevőt, és belőttem magamat. Amikor fölocsúdtam belőle, teljes pánikba estem attól az érzéstől, hogy semmivel sem tudok többet, mint mikor belekezdtem, annyira, hogy fölszálltam a Londonba tartó metróra, és fölnyargaltam a Ludgate Hillre, hogy lássam, vajon a tűzőrség emlékműve fölidéz-e bennem bármilyen emléket. Hát nem. Még nem állt helyre a szokott endorfinszinted, mondtam magamnak, és megpróbáltam megnyugodni, de az lehetetlennek bizonyult az előttem álló és fenyegetően közelgő szakmai gyakorlattal. És azok bizony valódi lövedékek lesznek, fiacskám. Önmagában a tény, hogy történelem szakos vagy, aki szakmai gyakorlaton vesz részt, még nem jelenti azt, hogy nem ölhetnek meg. Az úton hazafelé végig történelemkönyveket olvastam a metrón, és utána is egészen addig, míg Dunworthy talpnyalói értem nem jöttek ma reggel, hogy elvigyenek St. John's Woodba. Akkor bedugtam a hátsó zsebembe az OÉSzmikrokártyát, és azzal az érzéssel indultam el, hogy mindössze a születésemkor kapott ész segít a túlélésben, no meg abban a reményben, tudok majd szerezni szintetikusokat 1940-ben. Minden bizonnyal baj nélkül át tudok vergődni az első napon, gondoltam, s most itt vagyok, és sóbálvánnyá váltam szinte az első szótól, amit hozzám szóltak. Nos, nem egészen. Kivrin tanácsa ellenére, miszerint ne tegyek semmit a rövid távú emlékezetembe, bemagoltam a brit pénzt, a metróvonalak és a saját Oxfordom térképét is. Ezek elsegítettek idáig. Minden bizonnyal képes leszek kezelni a főesperest is. Épp amikor már majdnem összeszedtem a bátorságomat, hogy bekopogtassak, a főesperes kinyitotta az ajtót, és mint a tű hegyének esetében is, a dolog gyorsan és fájdalommentesen zajlott le. Átadtam neki a levelemet, ő kezet rázott velem, és mondott valami érthetőt imigyen: - Örülök, hogy lett még egy emberünk, Bartholomew. A főesperes feszültnek és fáradtnak látszott, olyannak, aki összeomlana, ha most elárulnám neki, hogy épp a napokban kezdődött el a villámháború Anglia ellen. Tudom, tudom. Fogjuk be a szánkat. A szent hallgatás és a többi. A főesperes így szólt: - Majd Langby körbeviszi magát, és megmutat mindent, jó? Föltételeztem, hogy az nem más, mint az én Párnapajzsos Sekrestyésem, és igazam lett. A lépcső lábánál futottunk össze vele; kissé lihegett, ám diadalmasnak tűnt.

10 - Megjöttek a priccsek - jelentette Matthews főesperesnek. - Azt hihetné az ember, hogy ők tesznek szívességet nekünk! Csupa tűsarok meg felfuvalkodottság. Azt mondta nekem az egyik: Maga miatt maradtunk le a teázásról, édesem." Aha, nos, hát annyi baj legyen", feleltem rá. Kiskegyednek láthatólag nem ártana, ha lefogyna tízhúsz kilót." Úgy látszott, még Matthews főesperes sem érti tökéletesen a sekrestyés beszédét. Azt kérdezte: - És fölállította őket a kriptában? - Majd bemutatott minket egymásnak. - Mr. Bartholomew most érkezett Walesből - közölte. - Azért jött, hogy csatlakozzon az önkénteseinkhez. - Önkéntesek, nem tűzőrség. Langby körbevitt, rámutatva különféle homályokra az általános sötétségben, aztán levonszolt, hogy lássam a tíz összecsukható priccset, melyeket a kriptában állítottak föl a sírok között, valamint, kutyafuttában, Lord Nelson fekete márványszarkofágját. Tudatta velem, hogy nem kell őrt állnom az első éjszaka, és azt tanácsolta, feküdjek le, mert az alvás a legbecsesebb ritkaság a légitámadások alatt. Ezt nagyon is el tudom hinni. A sekrestyés közben végig úgy szorította keblére azt a párnát, mintha az a szívszerelme lenne. - Idelent is lehet hallani a szirénákat? - firtattam, s közben azon tűnődtem, vajon a párnába szokta- e fúrni a fejét. Langby körbenézett az alacsony kőmennyezeten. - Van, aki hallja, van, aki nem. Brintonnak malátás tej kell az elalváshoz. Bence-Jones azt is átaludná, ha rárogyna a tető. Én párna nélkül nem tudok aludni. Az a fő, hogy meglegyen az a bizonyos nyolc órája az embernek, történjék bármi. Ha az nincs meg, akkor előbb-utóbb élőhalott lesz belőle. És aztán valódi hulla. Ezzel a fölvidító megjegyzéssel távozott, hogy elkészítse a beosztást ma éjszakára, s ott hagyta a párnáját az egyik priccsen, miután rám parancsolt, hogy senkit se engedjek hozzányúlni. Szóval most itt ülök, várom az első légoltalmi szirénámat, és megpróbálom mindezt lejegyezni, mielőtt még az egyik olyan élő vagy nem élő hulla lesz belőlem. Fölhasználtam a lopott OÉSz-t, hogy megfejtsek egy kis Langbyt. Közepesnek mondható eredménnyel. A cula vagy ócska, esetleg szennyes ruhanemű, cókmók, vagy prostituált (föltételezem, az utóbbi, habár a párnánál korábban tévedtem). A burzsuj a középosztály minden bűnére és hibájára alkalmazható kifejezés. A baka, az közkatona. A légót semmilyen formában nem találtam meg, és már csaknem föladtam, amikor a hosszú távú emlékezetemből kipattant valami a háborús időkben használt mozaikszavakról meg rövidítésekről (áldassék a neved, Szent Kivrin!), és ráébredtem, hogy biztos ilyesmi. Légó. Légoltalom. Na persze. Hát honnan máshonnan jöhettek volna azok a nyavalyás priccsek? Szeptember Most, hogy már túlestem az ittlét első döbbenetén, hirtelen rájöttem, a történelem tanszék elfelejtette közölni velem, tulajdonképpen mit is kell csinálnom ennek a szakmai gyakorlatnak a több mint három hónapja alatt. Odaadták nekem ezt a naplót, a levelet a nagybácsikámtól, meg tíz fontot háború előtti pénzben, és elzavartak a múltba. A tíz font (ami mostanra már kevesebb a vonat- és metrójegyek miatt) elvileg ki kell tartson december végéig, és vissza kell még juttasson St. John's Woodba is, hogy ott fölszedjenek, miután megérkezik a második levél, amely visszahív Walesbe a bácsikám betegágya mellé. Addig itt fogok lakni ebben a kriptában Nelsonnal, akiről azt mesélte Langby, hogy alkoholban ázik a koporsójában. Azon merengek, ha közvetlen találat ér minket, vajon lángolni fog, akár egy fáklya, vagy egész egyszerűen kifolyik a kripta padlójára a bomlás áradata? Az ellátást egy gázrezsó biztosítja, amelyen nyomorúságos tea és leírhatatlanul pocsék hering fő. Hogy mindezen luxust megfizessem, a Szent Pál tetején kell őrt álljak, és el kell oltsam a gyújtóbombákat. Valamint ennek a szakmai gyakorlatnak a célját is végre kell hajtsam, bármi legyen is az. Jelen pillanatban az egyetlen cél, amivel törődöm, az, hogy életben maradjak, míg be nem fut a második levél a bácsikámtól, és hazamehetek végre. Látszatteendőkkel foglalom el magamat, míg Langbynek lesz ideje arra, hogy kiokosítson". Megtisztítottam a nyeles serpenyőt, amiben a rémes kis halakat főzik, a kripta oltára mögött halomba raktam az összecsukható székeket (fektetve, nem állítva, mert az éjszaka közepén hajlamosak földre zuhanni, mint valami bomba), és megpróbáltam aludni.

11 Nyilvánvalóan nem tartozom azon szerencsések közé, akik képesek átaludni a légitámadásokat. Az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam kisütni, vajon mi lehet a Szent Pál veszélyességi besorolása. A szakmai gyakorlat legalább hatos kell legyen. Múlt éjjel meg voltam győződve arról, hogy ez egy tízes, és pont a kripta a céltábla kellős közepe, és hogy ennyi erővel akár Denverbe is kérhettem volna magamat. Ez idáig a legérdekesebb dolog, ami történt velem, az, hogy láttam egy macskát. Teljesen el vagyok varázsolva, de igyekszem nem mutatni, mivel úgy tűnik, hogy ők itt közönséges jószágnak számítanak. Szeptember Még mindig a kriptában. Langby szabályosan ismétlődő jelleggel berobog ide, elátkozva különféle kormányhivatalokat (mindet rövidítve), és megígérve, hogy majd fölvisz a tetőkre. Időközben kifogytam a koholt tennivalókból, és magamtól megtanultam a kis kézi tűzoltószivattyú működtetését. Kivrin túlságosan is aggódott a visszaemlékező-képességem miatt, de eddig nem volt vele bajom. Ellenkezőleg. Felidéztem a tűzoltással kapcsolatos tudnivalókat, és előjött a teljes kézikönyv, képestül, mindenestül, beleértve a használati utasításokat a kéziszivattyú működtetéséről. Hős lesz belőlem, akárki meglássa, már ha a heringek lángra lobbantják Lord Nelsont. Múlt éjjel volt egy kis izgalom. A szirénák hamar fölvisítottak, és néhány bejárónő, aki a Cityben irodákat takarít, nálunk keresett menedéket a kriptában. Egyikük legszebb álmomból vert föl, amikor úgy rákezdett, mint egy légoltalmi sziréna. Állítólag egeret látott. Kénytelenek voltunk egy gumicsizmával csapkodni a sírokat meg a priccsek alatt, hogy meg tudjuk győzni arról, a rágcsáló már nincs itt. Nyilvánvalóan ez járt a történelem tanszék eszében: az egérirtás. Szeptember Langby magával vitt, hogy lássak mindent. Föl a kórusra, ahol újra meg kellett tanulnom a kéziszivattyú működtetését; kaptam gumicsizmát meg pléhsisakot. Langby azt mondja, Allen parancsnok szerezni fog nekünk tűzoltóköpenyt azbesztből, de még nem tette, ezért a saját gyapjú- >

12 kabátomat és sálamat viselem, és a tetőkön nagyon hideg van, már most szeptemberben is. Inkább novembernek érződik, annak is néz ki: barátságtalan és borús, semmi napsütés. Föl a kupolára, onnan rá a tetőre, ami lapos kellene legyen, ám valójában tele van szórva dísztornyokkal, csúcsokkal, csurgókkal, szobrokkal, s mindet kifejezetten úgy tervezték, hogy a gyújtóbombák beléjük akadjanak, és elérhetetlenné váljanak. Megmutatták, hogyan kell eloltani egy ilyen bombát homokkal, még mielőtt átégeti a tetőt, és tűzbe borítja a templomot. Megmutatták a köteleket, amelyek a kupola aljánál hevertek nagy halomban arra az esetre, ha valakinek föl kell mennie a nyugati tornyokba vagy a kupola tetején túlra. Aztán vissza bentre, és le a Suttogó Folyosóra. Langby az egész bejárás alatt folyamatosan beszélt; részint gyakorlatias utasításokat adott, részint a templom történetét mesélte. Mielőtt fölmentünk a folyosóra, elvonszolt a déli kapuhoz, hogy elmondja, hogyan állt Christopher Wren a régi Szent Pál füstölgő romjain, és kért meg egy munkást, hogy hozzon neki egy követ a temetőből, amivel kijelöli az alapkő helyét. A hozott kövön ez állt latinul: Föl fogok támadni", és Wrenre annyira mély benyomást tett ez az irónia, hogy ezt vésette az ajtó fölé. Langby olyan elégedett képet vágott mindehhez, mintha nem olyan sztorit regélt volna el nekem, amit minden elsőéves történelem szakos hallgató ismer, de, gondolom, a tűzőrség emlékköve nélkül ez a másik csak egy jópofa történet. Langbyvel versenyeztünk föl a lépcsőn a Suttogó Folyosót övező keskeny erkélyre. Ő már félúton járt a másik oldal felé, s közben méretekről meg az akusztikáról kiabált nekem. Megállt a túloldalon, szemközt a fallal, és halkan megszólalt: - A kupola alakja miatt hallhatja a suttogásomat. A hanghullámok fölerősödnek a kerülete körül. Idefönt egy légitámadás úgy hangzik, mint maga a világvége. A kupola átmérője százhét láb. Nyolcvan lábbal van a főhajó fölött. Lenéztem. A korlát kiment alólam, és a feketefehér márványpadló szédítő sebességgel közeledett. Belecsimpaszkodtam valamibe magam előtt, majd térdre rogytam, imbolyogva és lesújtottan. Kisütött a nap, és a Szent Pálban minden aranyba borult. Még a kórus faragott fája is, a fehér kőoszlopok, az orgona ólomcsövei, minden csupa, csupa arany. Langby ott termett mellettem, megpróbált fölhúzni, kiszabadítani. - Bartholomew - kiabálta -, mi baj van? Az isten szerelmére, ember! Tudtam, hogy el kell mondanom neki, ha elengedem a korlátot, rám fog omlani a Szent Pál és a teljes múlt, s nem engedhetem, hogy ez bekövetkezzen, mert én történész vagyok. Mondtam valamit, de nem azt, amit akartam, mert Langby csak annál szorosabban markolt. Erőszakkal elszakított a korláttól, visszacibált a lépcsőhöz, ahol hagyta, hogy erő híján összeessek, és ellépett tőlem, hátra, egyetlen szó nélkül. - Nem tudom, mi történt velem odabent - jegyeztem meg. - Eddig még soha életemben nem féltem a magasságtól. - Maga reszket - mondta metsző hangon. - Jobb lesz, ha lefekszik. - Azzal visszakalauzolt a kriptába. Szeptember Emlékezeti előhívás: Légókézikönyv. A bombatámadást elszenvedettek tünetei. Első fázis: sokk; kábultság; a sérüléseket nem veszik tudomásul; esetleg összefüggéstelen beszéd, ami csak az áldozat számára értelmes. Második fázis: hidegrázás; hányinger; már érzékelik a sérüléseket, veszteségeket; visszatérés a valóságba. Harmadik fázis: leküzdhetetlen szószátyárság; el akarják magyarázni a sokkos magatartást a megmentőiknek. Langby minden bizonnyal fölismerte a szimptómákat, de vajon mivel magyarázza azt a tényt, hogy nem volt bomba? Én aligha magyarázhatom el a magam sokkos viselkedését neki, és nem csupán a történész Szentséges hallgatása akadályoz meg ebben. A sekrestyés azonban nem szólt semmit, sőt, mintha mi sem történt volna, beosztott az első őrségbe holnap éjszakára, és nem tűnik szétszórtabbnak, mint bárki más. Akivel eddig találkoztam, mind feszült (az egyetlen dolog, amit a rövid távú memóriám őriz, hogy milyen nyugodt volt mindenki a légitámadások alatt), pedig amióta itt vagyok még csak nem is volt bombázás a közelünkben. Többnyire az East Endet meg a dokkokat támadták.

13 Ma este történt utalás egy FNRB-re, 2 és egy ideje már a főesperes magatartásán meg a templom bezárásán jár az eszem, mert csaknem biztos vagyok benne, hogy emlékszem arra, azt olvastam, hogy a templom végig nyitva állt a villámháború alatt. Amint módom nyílik rá, megkísérlem föleleveníti a szeptemberi eseményeket. Ami pedig bármi más fölidézését illeti, föl nem foghatom, miként reménykedhetnék a releváns információk előhívásában mindaddig, amíg nem tudom, mit kell itt tennem, ha egyáltalán kell valamit. Nem léteznek útmutatók a történészeknek, mint ahogy korlátozások sincsenek. Mindenkinek elmondhatnám, hogy a jövőből jöttem, ha azt hinném, hogy elhiszik nekem. Megölhetném Hitlert, ha el tudnék jutni Németországba. De vajon tényleg? A történelem tanszéken rengeteget beszélnek az időparadoxonról, és a szakmai gyakorlatukról visszatérő hallgatók nem szólnak egy szót sem, sem így, sem úgy. Tényleg létezik egy szilárd, megváltozhatatlan múlt? Vagy mindennap új keletkezik, és mi, történészek hozzuk létre? És mik a következményei annak, amit teszünk, már amennyiben vannak következményei? S hogyan merészelünk bármit is cselekedni, ha nem ismerjük a következményeket? Muszáj Vakmerően beavatkoznunk azt remélve, nem okozzuk saját vesztünket? Vagy jobb, ha egyáltalán semmit sem teszünk, nem ártjuk bele magunkat, és ha úgy hozza a sors, csak állunk és nézzük, ahogy a Szent Pál porig ég, nehogy megváltoztassuk a jövőt? Mindezek kitűnő kérdések egy késő éjszakai tanulószobai eszmecseréhez. De itt nem számítanak. Ugyanúgy nem lennék képes hagyni, hogy leégjen a Szent Pál, mint ahogy Hitlert sem ölhetem meg. Nem, ez nem igaz. Erre rájöttem tegnap a Suttogó Folyosón. Igenis képes lennék megölni Hitlert, ha rajtakapnám, amint föl akarja gyújtani a Szent Pált. Szeptember Ma találkoztam egy fiatal lánynyal. Matthews főesperes megnyittatta a templomot, az őrség látta el a takarítónői feladatokat, és az emberek elkezdtek újra ide járni. A fiatal nő Kivrinre emlékeztetett, habár Kivrin jóval magasabb, és sosem bodoríttatná ilyenre a haját. Úgy nézett ki, mint aki előzőleg sírt. Kivrin is folyton így néz ki, amióta visszatért a szakmai gyakorlatárói. A középkor túl sok volt neki. Kíváncsi vagyok, vajon ezzel hogyan birkózna meg. Semmi kétség, úgy, hogy kiöntené a szívét, elmondaná a félelmeit a helyi papnak. Őszintén reméltem, a hasonmása nem fogja ezt tenni. - Segíthetek? - kérdeztem, noha a legkevésbé sem akartam segíteni neki. - Önkéntes vagyok. A lány elkeseredettnek tűnt. - Nem kap fizetést? - tudakolta, és megtörölte kivörösödött orrát egy zsebkendővel. - Olvastam a Szent Pálról meg a tűzörségről meg mindenről, és azt gondoltam, hátha lesz itt számomra állás. A kantinban, mondjuk, vagy valahol. Egy fizetett állás. - Könnyek csillogtak vörösre sírt szemében. - Sajnos nekünk nincs kantinunk - feleltem olyan kedvesen, ahogy csak telt tőlem, tekintettel arra, hogy mindig mekkora türelmetlenséget vált ki belőlem Kivrin -, és valójában nem is igazi óvóhely. Néhányan az őrségből a kriptában alszanak. Viszont attól tartok, itt mindenki önkéntes. - Akkor ez nem lesz jó - válaszolta a lány, zsebkendőjével nyomkodva a szemét. - Nagyon szeretem a Szent Pált, de nem vállalhatok önkéntes munkát most, hogy a kisöcsém, Tom visszajött vidékről. - Nem jól értelmezem ezt a helyzetet. A bánat minden külső jele ellenére a lány hangja vidámnak tűnt, és semmivel sem állt közelebb a síráshoz, mint amikor érkezett. - Találnom kell egy rendes helyet magunknak, ahol meghúzódhatunk. Most, hogy Tom visszajött, nem alhatunk tovább odalent a metróban. Hirtelen rettegés tört rám, az a fajta metsző fájdalom, ami néha elfog az emlékek akaratlan előhívásától. - A metróban? - kérdeztem vissza, és megpróbáltam hozzáférni az emlékhez. - Általában a Marble Archnál - folytatta a lány. - Tom öcsém korán foglal nekünk helyet, és én odamegyek... - Elhallgatott, zsebkendőjét egész közel tartotta az orrához, s beletüsszögött. - Elnézést - mondta -, ez az átkozott megfázás! Vörös orr, könnyező szem, prüszkölés. Légúti fertőzés. Csoda, hogy nem kértem meg: ne sírjon. Csak a jó szerencsének köszönhetem, hogy mind ez idáig nem követtem el valami végzetes hibát, és nem azért, mert nem férek hozzá a hosszú távú emlékezetemhez. A szükséges információknak a felét sem tároltam el: macskákat meg megfázásokat >

14 meg ahogy a Szent Pál kinéz ragyogó napsütésben. Csak idő kérdése, mielőtt megint sóbálvánnyá válok valamitől, amiről fogalmam sincs. De azért ma este, miután lejárt az őrségem, meg fogom kísérelni a felidézést. Legalább annyira rájöhetek, vajon rám fog-e esni valami, s ha igen, mikor. Egyszer-kétszer láttam azóta is a macskát. Koromfekete, a nyakán fehér folttal, ami úgy néz ki, mintha csak azért festették volna oda, hogy legyen mit elsötétíteni. Szeptember Épp most jöttem le a tetőről. Még mindig reszketek. A légitámadás elején a bombázás főleg az East Endet sújtotta. Hihetetlen volt a látvány. Mindenütt fényszórók, a tüzektől rózsaszínű égbolt viszszatükröződött a Temzében, a robbanó gránátok szikrát szórtak, mint a tűzijáték. Állandó, fülsiketítő dörgés hallatszott, amit a magasan a tejünk fölött elhúzó repülők berregése tört csak meg, aztán a légelhárító ágyúk ismétlődő dadogása. Éjfél körül kezdtek el potyogni a bombák egész közel, olyan iszonyú robajjal, mintha egy vonat zakatolna át rajtam. Minden csöpp akaraterőmre szükségem volt, hogy ne vessem magamat hasra a tetőn, de Langby figyelt. Nem akartam örömet okozni neki azzal, hogy ismét végignézhesse a kupolában előadott viselkedésemet. Fölszegtem a fejemet, rezzenéstelenül fogtam a homokosvödröt a kezemben, és igencsak büszke voltam magamra. A bombák süvítése mellettünk nagyjából háromkor maradt abba, körülbelül félórányi szünet következett, aztán jött a kattogás a tetőkön, olyan, mint a jégverés. Langbyt kivéve mindenki ugrott a lapátokért meg a kéziszivattyúkért. Ő viszont engem lesett. Én meg a gyújtóbombát néztem. Csak néhány méterre esett tőlem, az óratorony mögé. Sokkal kisebb volt, mint amilyennek képzeltem, úgy harminc centiméter hosszú. Vadul köpködött, zöldesfehér tüzet hányt csaknem egész odáig, ahol álltam. Egy percen belül olvadt massza lesz belőle, és elkezdi átégetni a tetőt. Lángok és a tűzoltók kétségbeesett kiáltásai, aztán a mérföldekre elnyúló fehér törmelék, és semmi, de semmi nem marad meg, még a tűzőrség emlékköve sem. Újra bekövetkezett, ami a Suttogó Folyosón. Éreztem, hogy mondtam valamit, és amikor Langbyre néztem, ő ferdén vigyorgott. - A Szent Pál le fog égni - jelentettem ki. - Nem marad meg semmi. - Igen - értett egyet Langby. - Ez az elképzelés, nemde? Porig égetni a Szent Pált. Hát nem ez a terv? - Kinek a terve? - kérdeztem ostobán. - Hát Hitleré - válaszolta Langby. - Miért, maga szerint kire gondoltam? - És fölkapta a szivattyút, szinte mellékesen. Hirtelen fölvillant előttem a Légókézikőnyv egyik lapja. A még mindig köpködő bombára öntöttem a vödör homokot, megragadtam egy másik vödröt, és rátettem az egész tetejére. Fekete füst gomolygott elő akkora felhőben, hogy alig tudtam rálelni a lapátomra. Annak élével tapogattam ki az elfojtott bombát, és belelapátoltam az üres vödörbe, aztán a tetejére halmoztam a homokot. A csípős füsttől ömlöttek a könnyeim, le az arcomon. Elfordultam, hogy megtöröljem a szememet a kabátom ujjával, és megpillantottam Langbyt. Meg sem mozdult, hogy segítsen nekem. Mosolygott. - Ami azt illeti, nem rossz terv. De persze mi nem fogjuk hagyni, hogy megtörténjen. Ezért van itt a tűzőrség. Hogy gondoskodjon arról, ez nem következik be. Igaz, Bartholomew? Most már tudom, mi a célja a szakmai gyakorlatomnak. Meg kell akadályoznom, hogy Langby fölgyújtsa a Szent Pált. Szeptember Próbálom bemagyarázni magamnak, hogy múlt éjjel tévedtem Langbyvel kapcsolatban, s csak félreértettem, amit mondott. Miért akarná fölgyújtani a Szent Pált, hacsak nem náci kém? Hogyan juthatott be egy náci kém a tűzőrségbe? Aztán a hamisított ajánlólevelemre gondolok, és megborzongok. Hogyan deríthetném ki? Azzal, ha próbára tenném valami végzetes dologgal, amit csakis egy hazaszerető angol tudhat 1940-ben, attól tartok, én buknék le. Muszáj valahogy rendes működésre bírnom az emlékezetemet! És addig is figyelni fogom Langbyt. A közeljövőben ez nem lesz nehéz. Most tette ki a következő két hét őrségeinek beosztását. Mindben együtt leszünk. Szeptember Már tudom, mi történt szeptemberben. Langby elmondta nekem.

15 Tegnap éjszaka a kórusban, miközben kabátot és csizmát húztunk, így szólt: - Tudja, már egyszer megpróbálkoztak vele. Fogalmam sem volt arról, hogy mire gondol. Ugyanolyan tanácstalanul néztem, mint az első nap, amikor azt firtatta, a légótól jöttem e. - Azt a tervet a Szent Pál elpusztításáról. Már egyszer megkísérelték. Szeptember tizedikén. Egy nagy erejű robbanóbombával. De persze maga arról nem tud, hiszen akkor még Walesben lakott. Oda sem figyeltem rá. Abban a minutumban, hogy a nagy erejű robbanóbombát" kimondta, minden eszembe jutott. A bomba befúródott a tető alá, és megakadt az alapzatban. A tűzszerészek osztaga megpróbálta hatástalanítani, de egy főnyomócsőből szivárogni kezdett a gáz. Elhatározták, hogy evakuálják a Szent Pált, de Matthews főesperes nem volt hajlandó távozni, s végül csak sikerült kiszedni, aztán fölrobbantották a barkingi lápvidéken. Azonnali és teljes előhívás. - Akkor a tűzszerészek mentették meg őnagyságát - jelentette kí Langby. - Ügy tűnik, mindig akad, aki ezt megteszi. - Igen - erősítettem meg -, akad. Azzal otthagytam őt. Október 1. - Azt hittem, a múlt éjszakai emlékfelidézés a szeptember tizedikei eseményekről valamiféle áttörést jelent, de hiába töltöttem az éjjel nagyobb részét a priccsemen arra koncentrálva, hogy előhívjak bármit a Szent Pálban lévő náci kémekről, nem jutott eszembe semmi. Vajon pontosan tudnom kell, mit is keresek, mielőtt vissza tudok rá emlékezni? Akkor mi hasznát veszem? Talán Langby nem is náci kém. Akkor micsoda? Gyújtogató? Örült? A kripta aligha mozdítja elő a gondolkozást, mivelhogy egyáltalán nem olyan néma, mint a sír. A bejárónők szinte egész éjjel locsognak, és a bombák hangja tompítva hallatszik le, ami valahogy még rosszabb, mint élesben. Folyton hegyezem a fülem, hogy halljam őket. Amikor ma reggel végre elaludtam, arról álmodtam, hogy eltalálták az egyik óvóhelyet a metróban, eltörtek a vízvezetékek, és megfulladnak az emberek. Októberi. - Ma megpróbáltam megfogni a macskát. Azt képzeltem, rá tudom majd venni, hogy intézze el az egeret, amely rettegésben tartja a bejárónőket. Valamint szerettem volna közelebbről látni egyet. Fogtam a vizesvödröt, melyet előző éjjel a kéziszivattyúval arra használtam, hogy kioltsak néhány légelhárító ágyúból kilőtt, égő srapnelt. Még mindig volt benne egy kevés víz, de annyi nem, hogy a macska belefulladhasson, és az volt a tervem, hogy ráborítom a vödröt, benyúlok alá, kiszedem, aztán leviszem a kriptába, és célba veszem vele az egeret. De még csak a közelébe sem jutottam. Meglendítettem a vödröt, és ahogy ezt tettem, talán egy ujjnyi víz kiloccsant. Úgy emlékeztem, hogy a macska háziállat, de minden bizonnyal tévedtem. A jószág széles, öntelt képe koponyaszerű maszkká alakult át, teljesen ijesztő volt; ádáz karmok meredeztek elő azokból, amiket addig ártalmatlan mancsoknak véltem, és a macska olyan hangot adott ki, hogy fölülmúlta a bejárónőket is. Meglepetésemben elejtettem a vödröt, amely nekigurult az egyik oszlopnak. Az állat eltűnt. Mögöttem pedig megszólalt Langby: - Nem így kell macskát fogni. - Ez nyilvánvaló - válaszoltam, és lehajoltam a vödörért. - A macskák utálják a vizet - közölte velem még mindig azon a kifejezéstelen hangon. - Ó! - feleltem, és elindultam előtte, hogy viszszavigyem a vödröt, föl a kórusra. - Nem tudtam. - Pedig ezt mindenki tudja. Még a buta walesiek is. Október 8. - Egy hétig kettős őrséget kellett ellássunk a fényes holdtölte miatt - bombázók kedvence az ilyen. Langby nem mutatkozott a tetőn, ezért lementem a templomba megkeresni. A nyugati kapunál bukkantam rá, ahol egy idős emberrel beszélgetett. Az öreg épp odanyújtotta a hóna alól előkapott újságot, de Langby visszaadta neki. Amikor az idős úr meglátott, kisurrant a templomból. Langby azt mondta: - Turista. Tudni szerette volna, hol van a Windmill Színház. Azt olvasta az újságban, hogy a nőcik ott mind pucérok. Tudom, hogy látszott rajtam, nem hiszek neki, mert így folytatta: - Rohadtul nézel ki, öregem. Nem jutsz elég alváshoz, mi? Majd szerzek valakit, aki átveszi tőled az első őrséget ma éjjel. >

16 - Ne! - feleltem fagyosan. - Majd én teljesítem a saját őrszolgálatomat. Szeretek a tetőkön lenni - és némán hozzátettem: ahol szem előtt tarthatlak. Ő erre vállat vont, majd így szólt: - Gondolom, jobb, mint lent a kriptában. A tetőkön legalább hallod azt, amelyik eltrafál. Október Azt hittem, a dupla őrség jót fog tenni nekem, eltereli a figyelmemet arról, hogy képtelen vagyok az emlékezeti előhívásra. Az volt az elképzelésem, amit várunk, az tuti nem következik be, szóval majd nem várom. Ami azt illeti, ez néha beválik. Néhány óráig másra gondol az ember, vagy alszik egy jó nagyot, és a tények minden nógatás, minden szintetikus nélkül hopsz, már elő is jönnek. A jó nagy alvás szóba sem jöhet. Nem csak hogy be nem áll a szája a bejárónőknek, de a macska is leköltözött a kriptába, és mindenkihez odasündörög, szirénázó hangokat ad ki, és heringért kuncsorog. Mielőtt ma őrségbe megyek, ki fogom vonszolni a priccsemet a kereszthajóból, át Nelsonon túlra. Az admirális lehet, hogy alkoholba van pácolva, de legalább befogja a száját. Október Trafalgarról álmodtam, hajóágyúkról meg füstről meg hulló vakolatról meg hogy Langby a nevemet üvölti. Az volt ébredéskor az első gondolatom, hogy az összecsukható székek dőltek le. Egyáltalán nem láttam semmit a rengeteg füsttől. - Jövök már! - mondtam, és Langby felé bicegtem, miközben fölrántottam a csizmámat. A kereszthajóban halomban állt a vakolat és az öszszecsukható székek zűrzavara. Langby abba ásott, egyre mélyebbre. - Bartholomew! - kiabálta, és félrehajított egy darab vakolatot. - Bartholomew! Még mindig azt hittem, hogy az füst. Visszaszaladtam a kéziszivattyúért, aztán odatérdeltem mellé, és kezdtem húzni egy szilánkosra törött széktámlát. Ellenállt, s ettől hirtelen megértettem. Van alatta valaki. Oda fogok nyúlni egy darab mennyezetért, és kiderül, hogy egy kéz. Hátraereszkedtem a sarkamra, eltökéltem, hogy nem leszek rosszul, aztán újra nekiláttam a romok halmának. Langby túl gyorsan haladt, egy széklábbal döfködött bele. Megragadtam a kezét, hogy leállítsam, és ő úgy küzdött ellenem, mintha egy darab törmelék lennék, amit félre kell lökni. Fölkapott egy nagy, lapos, négyszögletes vakolatdarabot, és alatta ott volt a padló. Megfordultam, hátranéztem magam mögé. Mind a két bejárónő ott kucorgott a falmélyedésben, az oltárnál. - Kit keresel? - érdeklődtem, még mindig a karját markolva. - Bartholomew-t - válaszolta Langby, majd félresöpörte a törmeléket, s látszott a füstszerű poron át, hogy mindkét keze vérzik. - Én itt vagyok - közöltem vele. - Semmi bajom. - Köhécselni kezdtem a fehér portól. - Kiköltöztettem a priccsemet a kereszthajóból. Langby szigorú arccal a bejárónők felé fordult, aztán egész nyugodtan szólalt meg: - Mi van ez alatt? - Csak a gázrezsó - felelte félénken egyikük az árnyékos fülkéből -, meg Mrs. Galbraith zsebkönyve. Langby addig kutatott a romokban, míg meg nem találta mindkettőt. A rezsóból hevesen ömlött a gáz, bár a láng kialudt. - Mégiscsak megmentetted a Szent Pált és engem is - jelentettem ki ott állva alsóneműben meg csizmában, kezemben a semmire sem jó kéziszivattyúval. - Mindnyájan megfulladhattunk volna. Langby fölállt. - Nem lett volna szabad megmentselek - mondta. Első fázis: sokk; kábultság; a sérüléseket nem veszik tudomásul; esetleg összefüggéstelen beszéd, ami csak az áldozat számára értelmes. Még nyilván azt sem tudja, hogy vérzik a keze. Nem fog emlékezni arra, amit mondott. Hogy nem lett volna szabad megmentenie. - Nem lett volna szabad megmentselek - ismételte meg. - A kötelességemre kell gondolnom. - Vérzel - jegyeztem meg metszően. - Jobb lesz, ha lefekszel. - Szavaim pontosan úgy hangzottak, mint ahogy Langby beszélt korábban a Suttogó Folyosón. Október Nagy robbanóerejű bomba volt. Lyukat ütött a kórusba, és némelyik márványszobor is eltört, de a kripta mennyezete nem omlott be, pedig először azt hittem. Csak levert némi vakolatot a becsapódás. Nem hiszem, hogy Langbynek van fogalma arról, mit mondott. Ez némi előnyt kellene jelentsen számomra, most, hogy tudom, hol rejtőzik a veszedelem, most, hogy biztos vagyok abban, nem

17 valami más irányból fog nagy robajjal lezuhanni. De mit ér mindez a tudás, amikor arról fogalmam sincs, mit fog tenni? Vagy hogy mikor? Bizonyára ott vannak a tegnapi bombával kapcsolatos tények a hosszú távú emlékezetemben, de ezúttal még a lehulló vakolat sem piszkálta elő őket. Most nem is próbálkozom a felidézéssel. Fekszem a sötétben arra várva, hogy rám omoljon a tető. És arra emlékezve, hogyan mentette meg Langby az életemet. Október Ma megint eljött az a lány. Továbbra is meg van fázva, de szerzett magának fizetős állást. Öröm volt újra látni. Elegáns egyenruhát viselt, és kivágott orrú cipőt, a haja bonyolult frizurában göndörödött az arca köré. Mi még mindig a bomba okozta romokat takarítottuk el, és Langby odakint volt Allennel, hogy a kórus bedeszkázásához fát kerítsenek, ezért hagytam, hogy a lány csacsogjon, míg söprök. A portól tüsszögnie kellett, de ezúttal legalább tudtam, hogy mit csinál. Közölte velem, hogy a neve Enola, és hogy a Női Önkéntes Szolgálatnál dolgozik, az egyik mozgó kantint üzemelteti, amit a tüzekhez küldenek ki. Azért jött - megáll az ember esze! -, hogy megköszönje nekem az állását. Azt mondta, miután elmesélte a Női Önkéntes Szolgálatnál, hogy a Szent Pálnak nincs rendes óvóhelye kantinnal, a Cityben adtak neki egy körzetet. - Szóval majd mindig beugrom, amikor erre járok, és tudatom magával, hogy boldogulok, rendben? Ő meg az öccse, Tom még mindig a metróban alszanak. Megkérdeztem tőle, biztonságos-e, és azt felelte, valószínűleg nem, de legalább odalent az ember nem hallja azt, amelyik eltrafálja, és az önmagában isteni szerencse. Október Annyira fáradt vagyok, hogy ezt is alig tudom leírni. Kilenc gyújtóbomba ma éjjel, meg egy taposóakna, ami úgy nézett ki, hogy meg fog akadni a kupolán, míg a szél a templomtól arrébb nem fújta az ejtőernyőjét. Két gyújtóbombát oltottam el. Amióta itt vagyok, ezt legalább hússzor megtettem már, és rengeteg másiknál segítettem, de ez még mindig nem elég. Egyetlen gyújtóbomba, egyetlen pillanat, amikor nem figyelem Langbyt, elpusztíthat mindent. >

18 Tudom, hogy részben ezért vagyok ennyire kimerült. Minden éjszaka kifárasztom magamat azzal, hogy megpróbálom végezni a munkámat, szemmel tartani Langbyt, továbbá megbizonyosodni arról, hogy egyetlen gyújtóbomba sem eshet le a tudomásom nélkül. Aztán visszamegyek a kriptába, és kimerítem magamat azzal, hogy megpróbálok föleleveníteni valamit, bármit a kémekről, tüzekről, a Szent Pálról 1940 őszén, akármiről. Folyton az a rémkép kísért, hogy nem teszek eleget, de nem tudom, mi mást kellene tennem. A felidézés híján ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint itt ezek a szerencsétlenek; fogalmam sincs, mi fog történni holnap. Ha muszáj, addig csinálom ezt, míg haza nem hívnak. Langby nem gyújthatja föl a Szent Pált, amíg én itt vagyok, hogy kioltsam a gyújtóbombákat. Megvan a magam kötelessége" - mondta Langby a kriptában. Ahogy nekem is az enyém. Október Már majdnem két hét telt el a robbanás óta, és csak most döbbentem rá, hogy azóta nem láttam a macskát. A jószág nem volt a romok közt a kriptában. Azután, hogy Langby és én megbizonyosodtunk arról, nincs ott senki, még kétszer átvizsgáltunk mindent. Bár a macska lehetett a kóruson is. A jó öreg Bence-Jones azt tanácsolta, ne aggódjak. - Semmi baja - állította. - A fritzek porig bombázhatják Londont, és a macskák keringőzve mennek majd eléjük, hogy üdvözöljék őket! Tudod, miért? Mert a macskák nem szeretnek senkit. A szeretet az, ami miatt az emberek fele meghal. Egy öregasszony arra ki Stepneyben múlt éjszaka meghalt, mert megpróbálta megmenteni a macskáját. A nyavalyás dög meg ott lapult az andersonban! 3 - Akkor hol van most? - Valami biztonságos helyen, arra mérget vehetsz! Ha nincs sehol a Szent Pál körül, az azt jelenti, nem fogjuk megúszni. Az a régi közmondás, hogy a patkányok elhagyják a süllyedő hajót, az egy nagy tévedés, az bizony. A macskák viselkednek úgy, nem a patkányok! Október Langby turistája megint fölbukkant. Kizárt, hogy még mindig a Windmill Színházat keresse. Ma is volt egy újság a hóna alatt, és Langby után érdeklődött, de ő átment a város másik végébe Allennel, próbálnak azbeszt tűzoltókabátokat szerezni. Láttam az újság címét. Az állt rajta: The Worker. 4 Náci napilap? November 2. - Egyvégtében egy teljes hétig fönn voltam a tetőn, ahol segítettem néhány nem túl hozzáértő szakmunkásnak befoltozni a lyukat, amit a bomba ütött. Pocsék munkát végeztek. Az egyik oldalon még mindig van egy akkora rés, amibe simán beleeshet egy ember, de ők kitartanak amellett, hogy ez rendben van, mert, elvégre, nem esnél le teljesen, csak a plafonig, és akkora zuhanásba nem hal bele senki". Úgy tűnik, nem fogták föl, hogy az a tökéletes rejtekhely egy gyújtóbomba számára. És ez minden, amire Langbynek szüksége van. Még csak nem is kell tüzet rakjon ahhoz, hogy elpusztítsa a Szent Pált. Nem kell mást tennie, elég, ha hagyja, hogy egy gyújtóbomba felfedezetlenül égjen addig, amikor már túl késő. Nem jutottam semmire a szakmunkásokkal. Lementem a templomba, hogy panaszt tegyek Matthewsnál, s megpillantottam Langbyt meg a turistáját egy oszlop mögött, az egyik ablak közelében. Langby fogta az újságot, és a másikhoz beszélt. Amikor egy órával később lejöttem a könyvtárból, még mindig ott voltak. Ahogy a lyuk is ott van. Matthews azt mondja, majd deszkákat fektetünk rá keresztbe, és reméljük a legjobbakat. November 5. - Föladtam a próbálkozást az emlékek előhívására. Annyira el vagyok maradva az alvással, hogy még egy olyan újságról sem tudok felidézni semmit, aminek tudom a címét. Mostanra állandósultak a dupla őrségek. A bejárónőink teljesen elhagytak minket (mint a macska), ezért a kripta csöndes, mégsem tudok aludni. Ha sikerül elszunyókálnom, álmodom. Tegnap azt álmodtam, hogy Kivrin ott van a tetőn, szentnek öltözve. Mi volt a szakmai gyakorlatod titka? - kérdeztem tőle. - Mire kellett rájönnöd?" Megtörölte az orrát egy zsebkendővel, és így felelt: Két dologra. Egyrészt, hogy a hallgatás és az alázat a történész szent kötelessége. Másrészt... - elhallgatott, és beletüsszentett a zsebkendőbe -...ne aludj a metróban!"

19 Egyetlen reményem, hogy szerzek szintetikust, és majd transzba esést tudok vele kiváltani. Ami persze bajos. Biztos vagyok abban, hogy még túl korán van a vegyi úton előállított endorfinokhoz és hallucinogénekhez. Alkohol vitán felül hozzáférhető, de a sörnél valami töményebbre van szükségem, holott az az egyetlen alkoholféleség, aminek tudom a nevét. Nem merem megkérdezni az őrséget. Langby már így is épp eléggé gyanakszik rám. Vissza az OÉSz-hoz, hogy kikeressek egy olyan szót, amit nem ismerek. November A macska előkerült. Langby megint elment Allennel, még mindig az azbesztkabátok beszerzésének ügyében, ezért úgy gondoltam, most biztonságban ott hagyhatom a Szent Pált. Elmentem a boltba utánpótlásért, és - ebben bíztam - valami szintetikusért. Későre járt, s megszólaltak a szirénák, még mielőtt elértem volna Cheapside-ba, de a támadások általában nem kezdődnek el csak sötétedés után. Beletelt egy kis időbe, míg megvásároltam az összes élelmiszert, és összeszedtem a bátorságomat, hogy megkérdezzem, tart-e alkoholt - a boltos azt mondta, ahhoz menjek kocsmába -, majd amikor kijöttem az üzletből, olyan volt, mintha hirtelen belezuhantam volna egy verembe. Fogalmam sem volt, merre fekszik a Szent Pál vagy az utca vagy a bolt, ahonnan most léptem ki. Álltam ott, ami többé már nem volt járda, magamhoz szorítva a barna papírzacskóba csomagolt heringet és kenyeret olyan kézzel, amit akkor sem láttam volna, ha föltartom az orrom elé. Fölnyúltam, hogy szorosabbra tekerjem nyakam körül a sálat, és imádkoztam, hogy a szemem alkalmazkodjon, de nem volt semmi fény, amihez lehetett. Még a holdnak is örültem volna, pedig a Szent Pál őrsége folyton átkozza, és ötödik hadoszloposnak 5 tartja. Vagy egy busznak, a maga eltakart fényszóróival, ami épp csak elég fényt ad, hogy tájékozódjam. Vagy egy eget pásztázó reflektornak. Vagy egy légelhárító ágyú szikrázó hátrasiklásának. Bárminek. Pont akkor meg is pillantottam egy buszt, két keskeny, sárga nyílást jó messzire. Elindultam felé, és kis híján leestem a járdaszegélyről. Ami azt jelentette, hogy a busz oldalvást áll az utcán, amiből pedig az következett, hogy nem is busz. Egy macska miákolt, egész közel, és a lábamhoz dörgölőzött. Lenéztem a sárga pöttyökre, amikről azt hittem, egy buszhoz tartoznak. A macska szeme valahonnan fényt tükrözött vissza, bár megesküdtem volna, hogy mérföldekre nincs semmi világosság, ráadásul határozottan rám tükrözte föl. - Egy légoltalmi közeg elkaphat téged ezekért a fényekért, vén kandúr - mondtam neki, és aztán, amikor egy repülő elberregett fölöttünk, így folytattam: -, vagy egy fritz. A világ hirtelen fényre lobbant, a reflektorok és valami izzás a Temze mentén látszólag egyszerre következtek be, s megvilágították az utamat haza. - Eljöttél értem, hogy hazavigyél, ugye, vén kandúr? - tudakoltam vidáman. - Merre jártál? Tudtad, hogy kifogytunk a heringből, igaz? Ezt nevezem hűségnek! - Egész úton hazafelé beszéltem hozzá, és adtam neki egy fél halkonzervet, amiért megmentette az életemet. Bence-Jones azt állítja, a macska csak megszimatolta a tejet a boltban. November Azt álmodtam, hogy eltévedtem az elsötétítésben. Még az arcom elé tett kezemet sem láttam, és Dunworthy odajött, ram világított egy zseblámpával, de csak azt tudtam kivenni, hogy honnan jövök, azt nem, hogy hová megyek. - Mit hasznuk van nekik ebből? - kérdeztem. - Szükségük van fényre, hogy lássák, hová mennek. - Még akkor is, ha az a fény a Temzéről jön? Még a tüzek meg a légelhárító ágyúk által előidézett világosságra is? - firtatta Dunworthy. - Igen. Bármi jobb, mint ez a szörnyű sötétség. - Így aztán közelebb jött, hogy odaadja nekem a zseblámpát, ami végső soron nem is zseblámpa volt, hanem Krisztus lámpása Hunt festményéről a déli középhajóban. Rávilágítottam vele a járdaszegélyre magam előtt, hogy megtaláljam az utat haza, de ehelyett a tűzőrség emlékművén csillant meg, mire én gyorsan kioltottam a fényt. November Ma megpróbáltam beszélni Langbyvel. - Láttam, hogy beszélgettél az öregúrral - jegyeztem meg, de persze vádnak hangzott. Annak is szántam. Azt akartam, hogy vádnak higgye, és adja föl, akármit is tervez. - Olvastam neki, nem beszélgettünk - helyesbített. Épp rendet rakott a kóruson, halomba hordta a homokzsákokat. >

20 ,CONNIE WILLIS Amerikai írónő, tanárnő, 1945-ben született. Első SFnovelláját 1971-ben adta el a Worlds of Fantasy című magazinnak. Számos regénye nyert különböző díjakat, közülük talán a leghíresebb a Hugót és Nebulát egyaránt begyűjtő ítélet Könyve, amely immár magyarul is olvasható. Legutóbb lapunk 264. számában közöltük le A mátka apja" című novelláját. Kedvelt témája az időutazás, műveiben előszeretettel alkalmazza a humor és a szatíra eszközét ben SF Nagymesterré választották. - Akkor azt láttam, ahogy olvastál neki - jelentettem ki harciasan, mire ő leejtett egy homokzsákot, és fölegyenesedett. - És akkor? - érdeklődött. - Ez egy szabad ország. Ha akarok, olvashatok egy öregembernek, éppen úgy, mint ahogy te is beszélgethetsz azzal a kis NÖSZ-ös culával. - Mit olvasol neki? - tudakoltam. - Amit kér. Elvégre öregember. Régebben szépen hazament a munkából, ivott egy kis brandyt, és hallgatta, ahogy a felesége fölolvasta neki a híreket. De az asszony meghalt az egyik légitámadásban. Most én olvasok neki. Nem értem, mi közöd ehhez. Igaznak hangzott. Nem volt meg benne a hazugság gondos nemtörődömsége, és el is hittem volna neki, ha nem hallottam volna tőle az igazat korábban. A kriptában. A bomba után. - Pedig én azt hittem, ő az az öreg turista, aki a Windmillt keresi - válaszoltam. Csak egy pillanatig nézett értetlenül, aztán azt mondta: - Ó, igen, persze! Bejött az öreg az újsággal, és megkérdezte, merre van. Ki kellett keressem a címét. Okos húzás. Nem jöttem rá, hogy ő maga nem tudja elolvasni. De ennyi elég volt. Tudtam, hogy hazudik. Odalökött egy homokzsákot, majdnem a lábamra. - Na persze, te nem érted meg az ilyesmit, igaz? Az emberi kedvesség egyszerű gesztusát? - Nem - feleltem fagyosan. - Én aztán nem. Ebből persze semmi nem bizonyíték. Ö nem árult el nekem semmit, kivéve talán egy szintetikus nevét, és én nem mehetek oda Matthews főespereshez, és vádolhatom meg Langbyt azzal, hogy fölolvas. Vártam, míg be nem fejezte a ténykedést a kóruson, s le nem ment a kriptába. Aztán fölvonszoltam az egyik homokzsákot a tetőre, oda a réshez. A deszkázás eddig kibírta, de mindenki nagyon óvatosan jár arra, mintha sírbolt lenne. Fölvágtam a homokzsákot, és a verem fenekére öntöttem a homokot. Ha fölmerült Langbyben, hogy ez a tökéletes helye egy gyújtóbombának, talán a homok el fogja fojtani. November Ma odaadtam egy keveset Enolának a bácsikám" pénzéből, és megkértem, hogy szerezzen nekem brandyt. Jobban vonakodott, mint vártam, szóval nyilván vannak olyan társadalmi bonyodalmak ekörül, amikről nincs tudomásom, de végül beleegyezett. Nem tudom, miért jött ide. Elkezdett mesélni az öccséről meg valami csínytevésről, amit a srác elkövetett, és ami bajba keverte az őrrel, de miután brandyt kértem tőle, elment anélkül, hogy befejezte volna a történetet. (folytatjuk) Sohár Anikó fordítása 1: London egyes külvárosaiban honos kiejtés. (A ford.) 2: Fel nem robbant bomba (UXB). (A ford.) 3: Egyfajta óvóhely. A lordpecsétőrről nevezték el. Maximum hat ember befogadására képes, ónozott bordáslemezből készült menedék. Évi 250 fontos összjövedelem alatt ingyen kapta minden háztulajdonos, ezért ez volt a legelterjedtebb: a háború kitörésekor másfél milliót osztottak ki, és később még 2,1 milliót szereltek össze. (A ford.) 4: A Munkás. (A valóságban Nagy-Britannia Kommunista Pártjának Daily Worker volt a neve. A ford.) 5: A kifejezés a spanyol polgárháborúban született júliusa óta átvitt értelemben ötödik hadoszlopnak nevezik a beépült, rejtett, látszólag szimpatizáló erőket, akik egy megadott jelre fellázadnak, és a rendszert belülről gyöngítik vagy döntik meg. (A ford.)