Magyar Polgári Együttműködés. Egyén és társadalom. Konferencia, június 30.

Átírás

1 Magyar Polgári Együttműködés Egyén és társadalom Konferencia, június 30. Kopp Mária Bizonyára mindnyájan emlékeznek Andorka Rudolf professzorra, sokunk mesterére és barátjára, aki élete utolsó tíz évében, szinte minden egyes írásában kifejezte, hogy az egyén és a társadalom kapcsolatának, viszonyának anomáliái, zavarai a mai magyar társadalom, és általában a középkelet-európai társadalmak válságának a legfontosabb háttértényezői. Ugyanakkor azt is mindig hangsúlyozta, hogy a társadalmi folyamatok nem determináltak. Természeti jelenségeknek, például egy földrengésnek legfeljebb a hatását lehet mérsékelni, de a társadalmat mi magunk alakítjuk. Ezen a téren hihetetlenül nagy a felelőssége akár a politikának, akár az ilyen köröknek, mint ami itt most összegyűlt. A magyar társadalom nagyon sok szempontból sikeres és eredményes. Ugyanakkor van néhány válságtünet, amelyet nem szabad letagadnunk, beszélnünk kell róluk illetve nem is beszélni, hanem tenni ellenük. Melyek ezek a legfontosabb válságjelenségek? Az első, ami miatt sajnos, szomorú érdekességgé váltunk az egész világ számára, a középkorú férfiaknak az egészen rendkívül magas halálozása. Nem mindenki tudja, hogy a nyolcvanas évek közepétől Magyarországon a éves férfi korosztályból évente abszolút számban többen halnak meg, mint az 1930-as években. Ez egy egészen megdöbbentő jelenség, mert az 1930-as években a tbc pusztított, nem voltak antibiotikumok, nem voltak a modern orvoslás csodái és ennek ellenére ma ebből a korosztályból többen halnak meg, mint akkor. Ez azt jelenti, hogy a modern orvoslás minden csodája sem tudja megoldani azokat a problémákat, amelyek miatt barátaink, kortársaink hullanak el és halnak meg. A jelenségnek három különleges jellemzője van. Az egyik az, hogy ha egy férfi megéri Magyarországon a nyugdíjkorhatárt és még néhány évet, akkor olyanok az életkilátásai, mint a dánoknak. Tehát a dolgozó, aktív korosztályban van egy nagyon súlyos válság, utána már annak ellenére, hogy nyugdíjasaink nagyon szegények, mégis viszonylag jók az életkilátásaik. A következő jellemző az, hogy az 1960-as évekig a mi magyarországi egészségi mutatóink jobbak voltak, mint például Ausztriában, vagy Angliában. A magyar férfiak tehát általában nem esékenyebbek, nem valami genetikus adottságról van szó. Valami elromlott 1960 után, ami a nyolcvanas évek közepéig volt a legkifejezettebb és azóta sincs igazi javulás, de nem is rosszabbodott a helyzet. A harmadik egy különlegesen érdekes jelenség, amit közép-európai egészség paradoxonnak is szoktak nevezni. Ez a szomszéd országokban is hasonlóan zajlott le, csak nálunk volt a legsúlyosabb, ma pedig megjelenik Oroszországban, Ukrajnában és a Baltikumban is. Mi lehet az oka annak, hogy a középkorú férfiak halnak, és ugyanabban a társadalomban, ugyanolyan körülmények között ez a nőkre nem jellemző? A másik válságtünet, hogy a társadalom különböző rétegei között súlyosabb egészségi különbségek vannak, mint amit az eltérő anyagi, iskolázottsági körülmények indokolnának. Ma Magyarországon az érettséginél alacsonyabb végzettségű középkorú férfiak körében 75 éves koruk előtt körülbelül kétszer akkora a halálozási arány, mint az érettséginél magasabb végzettségűeknél. Ez az arány a többi európai országban és Amerikában 1,4-1,5, viszont a nők esetében nálunk is csak 1,2. A társadalom ilyen típusú kettészakadásának vizsgálata során nagyon sokat hallunk az önkárosító magatartásformák gyakoriságáról. A most tárgyalt halálozásokból mintegy 40 százalékot magyaráz a dohányzás, az alkohol, és 60 százalék más okra vezethető vissza. Az alkoholos májzsugor okozta halálozás terén például 1980-tól kezdve messze mi vezetünk a világon, utánunk következik Moldova. A nyolcvanas években még körülbelül ott álltunk, ahol a többi nagyivó ország, azóta mintegy 400 százalékos volt az emelkedés. Hogy megértsük ezeket a jelenségeket, először azt kellene meghatároznunk ami az alapkérdésünk, hogy mit értünk egyén alatt. Az egyén önazonossággal, öntudattal rendelkező személy. Ebben nagyon lényeges az, hogy az önazonosság, az öntudat minden mai pszichológiai elmélet szerint a környezettel folyamatos kölcsönhatásban fejlődik. Az öntudat az, ami minket, embereket megkülönböztet az állatvilágtól. Egészen egyértelmű, hogy az igazán ép, harmonikus, érett személyiségre éppen az jellemző, hogy folyamatos kölcsönhatásban, harmóniában fejlődik a környezetével. Egy emberre mondhatjuk azt, hogy nemcsak egyén, hanem egyéniség. Tudjuk, ez milyen nagy szó, egy nagy egyéniség hatása szinte fölmérhetetlen., de mindenkinek egyéniséggé kellene válnia. Ezzel szemben mi az oka annak, hogy éppen ebben a kérdéskörben nagyon súlyos válságjelenségeket tapasztalunk? Először is, az emberiség megpróbál kiszakadni abból a világból, amelyik évszázadokon át jellemző volt. A tradicionális, főleg a törzsi társadalmakban annyira egy az egyén a társadalmával, hogy a múlt század elején Afrikában számtalan, u.n. vudu halálesetet figyeltek meg. Ennek az a jellemzője, hogy ha egy törzsi környezetben élő embert valamilyen tabu megsértése miatt kizárnak a törzsből, akkor néhány hét alatt teljesen egészséges fiatal emberek szívmegállás, vérző fekély miatt egyszerűen meghalnak. Ennek semmi más magyarázata nincs, minthogy a reménytelenség, a

2 2 kontrolvesztettség olyan szélsőséges állapotába kerülnek, amiből nincs kiút. Tehát az emberiség ebből a nagyon nagyfokú kötöttségből, amikor az ember nem tud egyéniségként szembeszállni a közösségi elvárásokkal amik esetleg lehetnek negatívok is megpróbál az individualizáció felé fejlődni, haladni. Az utóbbi kétszáz évben azonban a modern nagyvárosokba beáramló tömegeknél, akik elvesztették a gyökereiket, akik nem is tudják, milyen kultúrához tartoznak, nincs meg az u.n. szociokulturális azonosságtudatuk, ezeknél nagyon könnyen nyert táptalajt egy olyanfajta szemlélet, hogy az egyén akkor éri el a fejlődés legmagasabb fokát, ha szabad a társadalomtól. Ebben az a megdöbbentő és a nagyon súlyos csapda, hogy itt nemhogy szabadságról van szó, hanem az ilyen körülmények között élő ember a legsúlyosabb rabszolgaság állapotába kerül, mivel nincs igazi önazonossága. A saját önerősítéséhez állandó külső megerősítésre van szüksége, és ez a típusú ember mindenfajta manipulációnak a legszélsőségesebben ki van szolgáltatva. Hogy miért alakult ki ez az embertípus a modern társadalomban? Egyrészt a természettől való elszakadásban azok, akik például egy tanyán, vagy egy kis faluban élnek, óriási előnyben vannak azokkal szemben, akik például egy lakótelepen születtek. Óriási erők állnak a mögött, hogy ezt a bizonyos fogyasztói egyenlétet kialakítsák és fenntartsák. Mert ki az igazi fogyasztó? A közösségtől elszakított, magányos és szorongó ember, aki számára az emberi kapcsolatok is fogyasztási cikkek, aki úgy érzi, hogyha jobb nőre, jobb kocsira, jobb arckrémre cseréli ki a pillanatnyit, azzal ő értékesebb ember lesz. Az ilyen embernek mindent el lehet adni, és mi, emberek hoztunk létre egy olyan világot, amelyikben ez a fogyasztási kényszer egyre erősebb és egyre súlyosabb. Ez nem gonosz erőket jelent. Sokan hajlamosak azt mondani, hogy ez a fogyasztói társadalom nagyon gonosz. Ezek a termelésben előre futó vállalatok a saját törvényszerűségeik szerint, teljesen érthető módon működnek. Az egyetlen gond az, hogy nagyon kevés olyan erő van a társadalomban, amelyik ezekkel szemben hasonló erőkkel tudna szembeállni. Mert mi a fejlődés célja? Nem a mindenen túli fogyasztás, hanem az ép élet mélysége, az egyéniségeknek a világa, és ezen a téren az államnak óriási szerepe lehet. Ezért próbálja a fogyasztói világ az államot minél jobban gyengíteni. Meg kell keresnünk azoknak a közösségeknek a hálóját, akik hajlandók a változtatásra, ez az egyetlen módja annak, hogy a társadalmat előbbre tudjuk vinni. A közösség szónak kicsit rossz íze van a mi világunkban, mert mi átéltük a kollektivizmus társadalmát, ahol elvben a közösséget tekintették a legkomolyabb értéknek, de valójában semmitől sem féltek jobban, mint a valódi közösségektől. A kollektivizmus társadalmát az jellemzi, hogy a fent említett egyenlények számára óriási erőt jelent, ha van egy nagy vezér, vagy van egy olyan csoport, amihez úgy tartozhatnak, hogy ezzel a saját én-erejüket tudják mintegy kiegészíteni. A kollektív egyénekre, vagy egyenlényekre éppen az jellemző, hogy nem nyitottak mások felé, hanem általában elzárkóznak, kirekesztők, fundamentalisták. Ez a fajta kollektivizmus az emberiség nagyon súlyos veszélye a 20. és 21. században. Hogy tudjuk mérni, vagy vizsgálni, hogy mikor egészséges egy társadalom? Erre az utóbbi időben alakult ki az a fogalom, amelyet már Andorka Rudolf is sokat emlegetett, az úgynevezett TÁRSADALMI TŐKE. Ezzel kapcsolatban az igazi áttörést 1993-ban Robert Putnamnak A demokrácia működtetése (Making Democracy Work) című könyve jelentette. Ez arról szól, hogy mi az oka annak, hogy az olasz tartományok között óriási különbség van abban, hogy adott pénzmennyiségből milyen életminőséget tudnak kihozni. Az észak-olasz tartományokban nagyon jó a helyzet, a dél-olasz tartományokba viszont hiába öntik bele a sok pénzt, nem jön ki belőle jobb életminőség. Putnam azt írta le, hogy az észak-olasz tartományokban nagyon jól mérhetően és kimutathatóan az u.n. társadalmi tőke, a bizalom, a kölcsönösség és a civil szervezetek aktivitása, részvétele a társadalom életében sokkal erősebb. Ezek a tényezők nemcsak a lelkieknek, a kiegyensúlyozottságnak, de a demokrácia működtetésének is az alapjai, hiányuk viszont jól kimutathatóan élettani, egészségi veszélyeztetettséget jelenthet. Kavachi professzor, a Harward Egyetem Agykutatási Intézetének vezetője, akivel együtt dolgozunk, kimutatta, hogy azokban az amerikai államokban, ahol ez a bizalom, a társadalmi tőke alacsony, sokkal magasabb a halálozás és a bűnözés is. Ebben még ráadásul nagy nemi különbségek is vannak, mert a társadalmi tőke kicsit mást jelent a nők és mást a férfiak számára. A nők társadalmában a közvetlenebb kapcsolatok, a kölcsönösség az, ami fontosabb, a férfiak egészségromlásában a tágabb társadalmi környezet meghatározó szerepű, de a bizalom mindkét esetben egészen alapvető. A bizalom hiánya, a társadalmi tőke hiánya a magyar és a középkelet-európai válságtünetek meghatározó tényezője. A hiány legjobb mutatója az u.n. ellenséges beállítottság: nem bízni senkiben, az emberek általában aljasok, önzőek és csak ki akarják használni a másikat, stb. Érdekes módon a depresszióval az a reakció van a legszorosabb kapcsolatban, hogy ha egy jó barátom sikeréről hallok, úgy érzem, hogy magam kudarcot vallottam. Ez Magyarországon ma nagyon jellemző magatartás. Ugyanakkor a japán társadalomra a legutóbbi időkig az volt a jellemző, hogy a közösség sikere az én sikerem, a munkahelyem sikere az én sikerem. Miért okoz ez a magatartás élettani veszélyeztetettséget? Gondoljunk bele, ha valakit munkanélküliség fenyeget, de úgy érzi, hogy bízhat másokban, akkor azt gondolja, hogy majd fognak segíteni, találnak más megoldást és nem érzi olyan katasztrofálisnak a helyzetét. Ugyanakkor, ha úgy érzi, hogy mások csak rúgnak rajta ebben a nehéz helyzetben, akkor a stressz még sokkal súlyosabb következményekkel jár, esetleg szívhalálhoz is vezethet, mint a törzsi kirekesztésnél. Az ellenségesség egy olyan kór, amelynek a kórokozója az ellenséges főnök. Ma Magyarországon vannak olyan munkahelyek, ahol a főnök ellenséges, azaz nem mer bízni a környezetében. Mit csinálnak a többiek: ők se bíznak benne, sőt, ahol lehet, átverik. Ugyanakkor egy nem ellenséges, társadalmi tőkét továbbadó főnök környezetében az emberek még kis összegért is hihetetlen teljesítményre képesek. Ha visszatérünk ahhoz a kiinduló megállapításhoz, hogy a hatvanas évek végén a magyar halálozási arányok jobbak

3 voltak, mint számos nyugati országban, akkor most már válaszolni tudunk a miértre is., A társadalmi kohéziónak, összetartásnak, a társadalmi tőke egyedülálló koncentrációjának egészen fantasztikus élménye volt, amit 1956-ban átéltünk. 56 után a Kádár-rendszer rájött arra, hogy a magyar társadalomban egyetlen igazán veszélyes tényező van, ez a bizonyos kohézió, társadalmi tőke, ezt kell minden áron tönkretenni. Meggyőződésem, hogy az a pusztítás, amit a Kádár-rendszer a társadalmi tőkében végzett, sokkal súlyosabb, mint az államadósság, amit fölhalmozott. Sikerült megváltoztatniuk az értékrendet: egy összefogás, egy guggolva is kibírjuk szemlélet helyett megadták a kiskapuk lehetőségét, a kis kiugrást, eluralkodott az anyagi előnyök hajszolása. Elsősorban a férfiak érezték úgy, ha nem teljesítenek, ha nem érnek el annyit, mint a másik, akkor ők alacsonyabb értékűek. Ezzel kezdték a középkorú férfiak mérni a saját értéküket és itt jutottunk oda, hogy aki ebben a versenyben lemaradt, aki azt se tudta, hogyan lehetne ezen változtatni és ez az alsóbb rétegekben még jellemzőbb volt, ezeknek az emberekn ek a halálozása fokozatosan nőtt. Részben azért, mert elkezdtek inni, többet dohányozni, hiszen az önkárosító magatartásformák oldják az egyéb feszültségeket, részben a nagyon súlyos kontrolvesztett állapot miatt. Saját vizsgálataink, de nemzetközi tapasztalatok szerint is ezek a tényezők a mai magyar társadalomban még mindig tovább élnek és ezek jelentik a legsúlyosabb problémákat. Hogyan tudnánk visszafordítani ezt a folyamatot? Az érett, fejlett személyiségeknek három iskolája van: a család, az iskola és a kölcsönösségen alapuló civil szervezetek. A családok esetében most csak arra a veszélyre hívom fel a figyelmet, hogy a negatív minták továbbadódnak, például az elvált szülők esetében, tehát ott kellene segíteni. Az iskoláknak hihetetlen nagy szerepe van. Nagyon fontos az óvónők, a tanítók felkészítése a leszakadó rétegek felemelésére, személyiség fejlesztésre. Ehhez komoly forrásokra is szükség van. A civil szervezetek szerepének egy jellemző példája Franciaország, ahol szinte az egész ország tagja a magyar szóval kölcsönös segélyegyleteknek, vagy kölcsönös önkéntes egészségpénztáraknak. Ez volna az a természetes polgári erő, amelyik meg tudná zabolázni a pénzvilágot. Ennek óriási előnye, hogy a tagok tulajdonosai ennek a pénztárnak, anyagilag segíti a munkahely és az állam, a tagok pedig úgy érzik, hogy mint tulajdonosok tényleg tudnak tenni az egészségük érdekében. Magyarország anyagilag szegény ország. Pénzünk soha, vagy legalábbis belátható ideig nem lesz annyi, mint a nyugati országoknak. Ezzel szemben a társadalmi tőke gazdagításában, felszabadításában óriási lehetőségeink vannak lásd legutóbb a vízilabda Európa-bajnokság példáját. Nagyon remélem, hogy az 1956-os összefogáshoz méltóvá tudunk ismét válni, és ez lesz az ország további fejlődésének legfőbb biztosítéka. 3 Pokorni Zoltán Nem vagyok pszichiáter, pszichológus vagy filozófus, ezért az egyén és a közösség viszonyáról, ha úgy tetszik, egy laikus tanár, miniszter, politikus szubjektív képeit szándékozom felmutatni. A nyolcvanas évek első felében az ELTE-n mindenféle szervezetek léteztek, KISZ meg egyéb struktúrák. De valahogyan nem volt divat ezekben részt venni, de legalábbis a barátaimmal távol tartottuk magunkat ettől az aktív közösségi élettől. Természetesen eljártunk borozókba, beszélgettünk mindenről, amiről egyetemisták szoktak, de ezekben a szervezetekben valahogy nem illett, vagy nem akartunk részt venni. Afféle magányos hősökként, kisebbnagyobb csoportokban tanultunk, beszélgettünk, éltük a magunk életét. Aztán 1988-ban már fiatal tanárként éltem meg, bár mai fejjel visszagondolva teljesen érthetetlen, miként keveredik az ember huszonvalahány évesen egy ilyen abszurditásba, hogy szakszervezetet csinál. Soha életemben nem gondoltam, hogy én a munkásmozgalomnak ilyesfajta harcosa leszek. De akkoriban, a rendszerváltást megelőző években, a félős párttitkárok idején valamennyiünkben ott élt egy hit, hogy valamit csinálni kell, bármit, egyesületet, klubot, pártot, mozgalmat, ha mást nem, akkor szakszervezetet Azzal az ambícióval, hogy bebizonyítsuk, lehet a pártállamtól függetlenül valóban demokratikus szerveződést létrehozni. Az én életemnek ez egy kiemelkedő időszaka volt. Ott éreztem meg először azt az erőt, azt a lehetőséget, hogy milyen lenyűgöző, mással össze nem hasonlítható élmény másokkal összefogni, és csinálni valamit közösen. Azt megelőzően ez nem adatott meg. Valahogy erkölcsileg mindig ott volt egy visszatartó kérdőjel, vagy felkiáltójel, hogy az akkori a közösségi formák mellett az ember nyíltan kiálljon és politizáljon ban volt szerencsém átélni ezt a minden ember számára ajándék élményt. S azt, hogy nem csak huszonéves fiatalok, hanem ötven-hatvan éves kollégáinkkal együtt tudtunk belefogni valamibe. Nincs annál furcsább és örömtelibb élmény, mint hogy egy 27 éves emberben megbízik a 68 éves kollégája, és szót tud velük érteni. Mindketten egyformán kezdők voltunk a politika műfajában. Ma is őrzöm ezeket a barátságokat, a teljesen más generációból jövő, de közös ügyben összeforrott emberi kapcsolatokat. Hogy a társadalmi tőke gondolata, a bizalom, a kölcsönösség milyen kézzelfogható, vagy dollármilliókban leírható hasznot hoz egy közösség, a társadalom számára, ez ma már elég jól leírt, jól ismert fogalom. Csak néhányat idézzünk ide. A bankok az Egyesült Államokban credit historyt, adósság történetet kérnek az ügyfelektől. Az, aki élete során fegyelmezetten és időben fizette meg mindig az adósságait, az akár 2-3 százalékkal olcsóbban jut hitelhez. A bizalom léte, a társadalmi tőke e formája a gazdaság működőképességét javítja, a gazdasági szereplők költségeit csökkenti. Friss vizsgálatok mutatták, hogy a skandináv országok a nagyon alacsony korrupció, az erkölcsi rend miatt jelentős összegeket takarítanak meg. Nyilván ebben szerepet játszik a sokak által leírt protestáns etika, annak a mindennapokban való gyakorlása, működése is. Többször felidéztem azt a példát is, amikor egy olasz vállalkozó Magyarországon megjelent és azt találta ki, hogy ő csak házastársakat, családhoz tartozókat alkalmaz. Elmondta, hogy Észak-Olaszországban ő ezt már régóta gyakorolja.

4 4 Sokkal kevesebb a hiányzás, a lopás, az alkalmazottak összetartozása a tulajdonos számára pénzben is jól kifejezhető. A japán gazdaság példáit gyakran emlegetjük. Nemrégen jártam ott, a japán deviáns fiatalok, akik zöldre-sárgára festik a hajukat, és borzalmas ruhákat vesznek fel, még a devianciát is közösen élik meg. Egyszerre 30 sárgahajú gyerek jelenik meg a Ginzán és elkülönülésükben is fogja őket a közösség elementáris igénye és élménye. Mindezt tudjuk, de amikor kicsit filozofikusan vizsgáljuk ennek a súlyát, erejét, akkor számos tény, vagy gyakorlat óvatosságra int bennünket. Megfigyeléseinket, a társadalmi tőkének ezt a működését a világért sem szabad leegyszerűsítő módon alkalmaznunk, például a nevelésben, oktatásban. Hadd hozzak erre egy példát. Ugye, a hazugságról és a tisztességről beszélünk. Amikor a kisgyerek hazudik, az egy nagyon érdekes kérdés. Nekem négy gyerekem van, az első az sose hazudik. Egy magányos hős, mint minden első gyerek, megszenvedi azt, hogy ő az első. A második viszont hároméves korában már mindenre igent mondott. Ha megkérdezték tőle, hogy Ágoston, te tudsz-e olvasni, akkor gátlás nélkül közölte, hogy természetesen tud, olvasni is és számolni is. Komoly vizsgálatok, kísérletek mutatták ki, hogy az intelligens gyerekek, akik pontosan érzékelik, sőt tekintetbe veszik a szociális környezetüknek, a felnőtteknek az elvárásait, azt hogy mit akarnak hallani, azok adott helyzetben hazudnak, mert meg akarnak felelni. Az érzéketlen, fejletlenebb, fiatalabb gyerek, aki még nem érzékeny a közösség, ad abszurdum a társadalom elvárásaira, vagy aki deviáns a csoportján belül, ő nem hazudik. A hazugság tehát ebben az 5-9 éves korban az érzelmi intelligencia, az egyénben rejlő társadalmi tőke lehetőségének a biztos jele. Pedig ha messziről néznénk, akkor azt mondanánk, hogy az igazmondás, a szavatartás az érték, és egy gyerek márpedig ne hazudjon. De amikor az oktatás, nevelés problémáival találkozunk, akkor ezt így leegyszerűsítve, mechanikusan alkalmazva kárt okozunk. Ha a történelemtudományban vizsgáljuk az egyén és a társadalom viszonyát, itt sem tudunk elsődlegességet felállítani. A mi felfogásunk szerint a felelős, autonóm egyéniség és közösség feltételezi egymást. A közösség a 21. századi Magyarországon egy erkölcsi kategória, etikai kategória és ez az én tételem ebben a 25 perces elmélkedésben és így is kell működnie. Lehet, hogy a felvilágosodás idején, de a 19. század első felében már bizonyosan megfogalmazódott az a gondolat, hogy függetlenül az egyén teljesítményétől, tiszteletétől, képességeitől megítélését egyértelműbbé teszi pusztán az a tény, hogy egy közösséghez tartozik. Ezt a gondolatot annakidején Engelsnek tulajdonította a dialektikus materializmus, bár ő ezt egy Morgan nevű filozófustól lopta. Ennek alapján aztán levezette azt is, hogy léteznek fejletlenebb társadalmak és természetesen az is természettudományos szükségszerűség, hogy a feudalizmust felváltja a kapitalizmus, azt a szocializmus és aztán majd jön a kommunizmus. Ezt a törvényt sulykolta belénk a rendszer. És ha ez egy természeti törvény, akkor az ehhez tartozó csoportítélet, hogy valaki a fejletlen kapitalizmus szekértolója, ügynöke, tagja, fölötte áll minden erkölcsi megfontolásnak. Tisztelhetem és becsülhetem az egyént, mint autonóm személyiséget, de fölmentve érezhetem magam a közösséghez tartozása miatt és személyében el is pusztíthatom, csak azért, mert ő az úgymond letűnt kor társadalmi csoportjához tartozik. Ez adott fölmentést jó éven keresztül borzalmas emberi kegyetlenségek alól az embertelen politikai rendszerek működéséhez, amelyek a közösséget természeti tényként, és a történelem alakulását afféle természeti parancsként vezették le, és ez által fölébe rendelték a közösség erejét az egyéneknek és az egyén erkölcsi megítélésének. Bajban vagyunk természetesen, amikor az 1945 utáni álságos kollektivista társadalom mélyebb elemzésébe kezdünk. Nagyon sok mindent megőrzött ez a társadalom. Visszaszorított kis csoportokban, családban, egyházi csoportokban léteztek, működtek szerves, organikus, az ember személyes méltóságát, autonómiáját tiszteletben tartó természetes közösségek. De az egészre ráborult az ezt figyelembe nem vevő, tömegesítő kollektivizmus eszméje. Ezért a szavak megtisztítására van szükség itt, a polgári átalakulás tizedik évében. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert a rendszerváltozás első éveiben az évtizedeken át hangoztatott kollektivista eszmék után az egyén mindenekfölöttisége és az individuum mással meg nem kérdőjelezhető joga került a polcra. Érthető visszahatása, ellenhatása ez a hosszú időn át uralkodott álságos eszméknek. De ez is éppúgy egyoldalú és éppúgy tévútra visz, mint az előző. Ennek a tíz évnek volt a feladata, hogy a közjó fogalmát, a közösség fogalmát megtisztítsa, és ne hagyja áldozatul esni, odaveszni a szocialista állam romjai alatt. Hiszen az, hogy az összeomlott és semmivé lett, nem jelentheti azt, hogy a közjó, a közösség, mint erkölcsi és politikaformáló kategória nem létezik. Bizony, tíz esztendőn át tartott és talán még ma is tart ennek a fogalomnak a tisztázása, megerősítése, elfogadtatása saját magunkban is és a magyar társadalomban is. Ennek csak egyik eleme az államnak a társadalomban betöltött szerepe, amelyik szintén jelentős változáson ment keresztül. Hiszen 1945 után az állam mindenható és mindent ellenőrző módon működött. Érthető volt az is, amikor a kilencvenes évek elején a minél kisebb állam, annál jobb logikájával indult el nagyon sok rendszerváltó mozgalom és értelmiségi csoport, szerves módon beleépülve egy európai liberális tradícióba. Most a 21. század elején azonban, tíz év után már kicsit több tapasztalatunk van az állam szerepét illetően, hogy egy demokratikus jogállamban, piacgazdaságban mi az állam mással nem pótolható, másra nem hagyható szerepe. Mert bizony a piac belső törvényszerűségei nem oldanak meg mindent. A magára hagyott kisebb és nagyobb csoportok, vagy egyének küzdelme, a közjó, a piaci szinten meg nem jelenő érdekek képviselete mégiscsak az állam egyik legfontosabb dolga. Erre a kérdésre a magyar társadalom az elmúlt tíz évben létrehozott egy megfelelő választ. Ennek megjelenítése gyakorlatilag ennek a kormánynak, a polgári kormánynak a feladata és ez a filozófia áll napi döntései mögött. Az állami szerepvállalás csökkenésének fontos eleme az Európai Unió létrejötte, működése, ahol kétségtelenül az európai államok szuverenitásuk egy jelentős részét átruházzák egy adminisztratív, politikai szervezetre. A gazdasági szabályzók, a biztonságpolitika jelentős része és sok más kérdés az Európai Unióhoz tartozik. Azonban egyre inkább

5 körvonalazódik, hogy melyek azok a területek, ahol viszont az államnak megmarad és az elmondottak miatt jóval fokozottabb a felelőssége, hogy a nemzeti közösséget egybetartsa, megformálja. Évtizedek óta folyik ez a vita az Unión belül. Kezdetben nagyon rokonszenves volt, de ma már pontosan látjuk az árnyoldalát annak a szép jelszónak, amit az Unió úgy fogalmazott meg, hogy az Unió nem az európai nemzetek Uniója, hanem az európai polgárok Uniója. Gondolkozzunk el ezen és gondoljuk végig azt is, hogy természetesen európai polgárok működnek valamilyen aspektusban, de szükség van az európai nemzetek kulturális megerősítésére, közösségeik összetartására, és itt az állam szerepe mással nem pótolható. Azt, hogy mennyire nehéz volt megküzdeni ezzel az elmúlt tíz-húsz esztendőben, hogy milyen kettős erkölcs, kettős mérce jött létre, azt Kopp Mária nagyon pontosan felvázolta, én csak két viccel tudok hozzájárulni. Az egyik nem is vicc, inkább egy szomorú történet erről a kettős erkölcsről. Velem esett meg, hogy garázst építettem életem első autójának még nem voltam házas, tehát a kicsi vagy kocsi dilemma nem merült föl. Nem tudták a segédmunkások a sódert behordani az utcáról, ezért beletűztek egy karót és egy nagy pakundeklire ácsceruzával ráírták: Ne lopd el, privát!. Ez az én szememben a nyolcvanas évek Magyarországának egyik legszimbolikusabb üzenete, mindent leír a közösségi erkölcsről, a tulajdonhoz való viszonyról, illetve arról, hogy mégiscsak működött egyfajta magánerkölcs. Mert a ne lopj a privátszférában továbbra is érvényes parancs volt, de a kollektivista közösségben már feloldódott, átvette a ne bukj le erkölcse és parancsa. A másik pedig egy alapvicc, ami az egyén felelősségéről az egészségügyi kockázatoknál jutott eszembe, a legkegyetlenebb viccek egyike. Kovács úrtól kérdezik meg a hetvenes vagy nyolcvanas években, hogy miért nem ügyel a fogai épségére, miért nem csináltatja meg végre-valahára a fogsorát. Mire Kovács úr a másik szemébe néz és azt mondja: - Ezeknek? A viccben benne van az egész abszurd Kádár-korszak, a politikai ellenállásnak ez a fajta nevetséges formája. Nos, hogy hogyan töltöttük be, vagy én miniszterségem idején hogyan igyekeztem megfelelni annak a felelősségnek, amiről itt szó volt, erről csak néhány vázlatszerű megjegyzés. Az okítás és nevelés harmóniájáról beszélünk, hiszen az éremnek két oldala ez, nem működhet az egyik a másik nélkül és soha el sem szakadhat egymástól. Mégis, arányaiban eltorzulhat, létrejöhet egy olyan oktatási rendszer, ahol a szakmai tudás átadása lesz a domináns és az értékközvetítés, az emberformálás, a gyereknek a holisztikus szemlélete, egységben való látása háttérbe szorul. Az elmúlt két évtizedben a magyar közoktatás egy ilyen folyamaton ment keresztül. Részben a csökkenő gyereklétszám éles versenyre kényszerítette az iskolákat, részben a versengő társadalom a családokat és az egyéneket is nagyon nagy teljesítmény-kényszer alá helyezte, ezzel a mérhető teljesítmények, vagy értékek elsajátításába kényszerítette bele. Ennek egyik következménye az volt, hogy elvékonyodott, sokhelyütt megszűnt az iskola nevelő, személyiségformáló, képességfejlesztő funkciója. A törekvésünk az volt, és ma is az, hogy megerősítsük a magyar oktatás nevelő funkcióját, újrateremtsük azt a harmóniát, ami egy jó iskolát jellemez. Ennek számos eszköze van a tartalmi szabályozástól, a tantervek újraformálásától az oktatási rendszer stabilizálásáig, törvényi szabályozásáig. Egészen odáig, hogy a pedagógusok kötelező óraszámába foglaltuk, hogy bizony nem csak délelőtt kell foglalkozni a gyerekekkel, hanem délután, sőt, hétvégén meg szünetben is, az egyéni fejlesztés keretében, a szabadidő megszervezésében. Volt néhány kitüntetett program is, mint például az etika oktatás kialakítása. Ez laikus etika, nem rivalizál és nem pótolja az egyházak által szervezett hittan oktatását. De fontos, hogy minden gyerek, ha úgy tetszik kötelezően, a hetedik és a tizenegyedik évben heti egy órában etikát tanuljon. Komoly vita volt efölött, ami érinti a jelen tanácskozásunk témáját. Sokan mondták és mondják is, hogy egy ilyen társadalomban, mint amilyen a mai magyarországi társadalom, nem lehet egy normatív értékrendet állítani, és nem lehet azt az iskolarendszerben közvetíteni, mert hát oly sokféle értékrend létezik a magyar társadalomban: már és még értékrendszerek. Mélységesen nem értek egyet ezzel az állítással, még akkor sem, ha tudom, hogy egy lezárt, mert az oktatás által közvetített értékhierarchia mindig ütközik a magyar társadalom valamelyik csoportjának az értékmegfontolásaival. Ezzel együtt meggyőződésem, hogy a közoktatásban lehet és kell is normatív módon közvetíteni egy értékrendet. Ez azonban a munkának mondhatni kisebbik, majdhogynem könnyebbik fele. Sokkal nehezebb elérnünk azt, hogy ez az értékrend belsővé váljon. Ez csak úgy lehetséges, ha ehhez az értékrendhez egy szubjektív, személyes viszonyt, egy diskurzív viszonyt tudnak a gyerekek kialakítani. És itt nem elegendő pusztán a tételek kihirdetése. Értékütközések formájában, átélhető, élményszerű példákon keresztül, irodalmi, film, vagy a mindennapi életből vett kérdések végigvitatásával érhető csak el, hogy gyerekeinknek legyen egy saját viszonyuk ehhez az értékrendhez. Hiszen az erkölcs szó magában foglalja, hogy sajáttá váló értékrendet és annak követését hordozza. Így hoztuk létre az etika tárgyat és ez a hitpillére, ha úgy tetszik, ennek a tantárgynak. Természetesen a gyerekeinknek nem csak egy elvont értékrendhez, vagy igazságrendszerhez kell kialakítaniuk a saját személyes viszonyukat, hanem a magyar történelmünkhöz is. Történelemoktatásunk számos fehér folttól éktelen. Láttuk, átéltük ezeket diákként vagy szülőként. Nem tudjuk valamennyi foltot betölteni, csak néhányra tudjuk a figyelmet felhívni. Bizonyosan ilyen 1956 kezelése a magyar történelemoktatásban, ilyen a holocaust, a magyarországi zsidóság történelmének a kezelése, szemérmes vagy szemérmetlen elhallgatása, ilyen a kommunista diktatúra pusztítása a magyar társadalomban. Amikor az emléknapok rendszerét beépítettük a közoktatásba, nem pusztán formális ünnepségeket akartunk. Azt az erőt éreztük ezekben a történelmi tényekben, ami nemcsak arra alkalmas, hogy a gyerekek információt kapjanak arról, hogy mi történt 44-ben, 56-ban, vagy még a hetvenes években is. Arra is alkalmas, olyan erő van ezekben a történelmi tényekben, ami ki tudja építeni a mai fiatalok lelkében azt az erkölcsi tartást, a kiútkeresés erkölcsi parancsát, az 5

6 6 alternatíva keresés parancsát. Nincs más reményünk, csak ez. Nem ment meg bennünket senki, sem a mikrofonok, sem a tömegvízió, sem a rádió, sem az Internet azoktól az emberi borzalmaktól, amelyeken a 20. században átmentünk. Sőt, ha úgy tetszik, a 20. századi borzalmak éppen arról szólnak, hogy a technológia, amiről a 20. század azt h itte, hogy majd megmenti, fölszabadítja az emberiséget, az nem ment meg bennünket semmitől, inkább csak elmélyíti az emberi borzalmakat. Tehát nincs menedék: sem a CNN, sem az MTV, sem a Duna TV, vagy az Internet nem fog bennünket megmenteni ezektől a csődöktől. Csak az emberek lelkében külön-külön fölépített emberi tartás, erkölcsi kiútkeresés. Ezt pedig nekünk kell létrehozni, adott esetben az emléknapokban rejlő erkölcsi erőkkel. Végezetül: örömteli felismerésünk volt az oktatás-irányításban, hogy a hagyományos, a magyar társadalomban élő értékőrzés, értékközvetítés iskolai feladata érdekes módon egybeesik egy nagyon hideg gazdaságpolitikai megfontolással. Azzal a modern munkaerő-piaci igénnyel, amely ma már nem konkrét szakképzettséget vár, hanem sokkal fontosabbnak tartja az iskolákból kilépő fiatalok esetében az adaptivitást, hogy képes legyen beilleszkedni bonyolult gyártási folyamatokba, munkahelyi környezetbe, hogy legyen együttműködési képessége, és hogy képes legyen folyamatosan kibővíteni, megújítani saját magát. Adott esetben még megbocsátható, ha egy iskolából kilépő fiatal ember egy-két konkrét szakismeretnek híján van, feltéve, hogy ezekkel az alapképességekkel és az egész személyiséget fölépítő értékekkel rendelkezik. Egy modern, magas technológiai színvonalat megvalósító gazdaság ezeket sokkal magasabbra értékeli, mint a hatvanas-hetvenes évek olcsó, betanított jellegű élőmunkára épülő magyar gazdasága. Ez a két folyamat, ha úgy tetszik, egy konzervatív, értékközvetítő oktatás és egy munkaerő-piaci szempontokat figyelembevevő gazdaságpolitikai igény egybekötődik, és ma az oktatásunktól egyazon választ kíván. Ehhez kapcsolódik egy harmadik igény, amit oly sokszor hallunk ma, az információs társadalom új kihívása, amire fel kell készülnünk. Már-már a könyökünkön jön ki az Internet, meg az adatbázisok, szoftverek emlegetése. A divatszavaktól függetlenül a folyamat létezik, működik, és valóban átformálja nemcsak a gazdaságot, de a társadalmi folyamatok egy részét is. Ha valami, akkor ez hívja fel a legékesebben a figyelmet arra, hogy ma már a gyerekeink számára nem az a kérdés, hogy birtokában vannak-e valamilyen konkrét ismeretnek, ténynek, vagy sem. Egy régi görög mondás jut az ember eszébe, hogy mi a különbség a tudás és a bölcsesség között. A bölcs különbséget tud tenni a hasznos és a haszontalan tudás, a szükséges és a szükségtelen tudás között. Valójában a mai iskolában nem az feladat, hogy tudást adjunk: bölcsességet kell adnunk, azaz meg kell tanítanunk a gyerekeket különbséget tenni a lényeges és lényegtelen információ között. Azaz, nekünk nevelőknek, tanároknak az a legfőbb feladatunk, hogy a gyerekeink fejében ne egy gomolygó ismeretkazal, tagolatlan szénaboglya legyen, amikor az iskolából kikerülnek, hanem rendet tudjanak teremteni, össze tudják kötni a tanultakat, strukturálni tudják mindazt, ami előttük van, és amit majd aktív életük során megtanulnak. Ebben el tudja helyezni saját magát, mint egyént, lássa értelmesen a saját közösségének történelmét, súlyát, szerepét önmagához képest, és egy értelmes rend képét öltse számára a világ. Világképet, világlátást, kultúrát kell adnunk, amibe a további év alatt felgyülemlő tapasztalatok, ismeretek jól beilleszthetők. Ezekkel a gondolatokkal tudtam hozzájárulni a tanácskozáshoz. Ha úgy tetszik, pártpolitikusként még egy megjegyzés. A bizalomról, a hitről beszéltünk, hogy az ember lelkében két nagy erő él, a félelem, amelyik a világot egy veszélyes övezetnek látja, és azt mondja, hogy ne mozdulj, mert csak bajod lehet belőle, ne foglalkozz semmivel. A másik erő a lelkünkben mégiscsak a világ dolgaihoz való pozitívabb hozzáállás, amelyik egy kalandokkal teli, de olyan helynek látja a világot, ami otthonunkká formálható, ami saját kezünkbe vehető, ami ránk van bízva. Az egyik a félelem, a kilátástalanság, a másik a jövőbe ható hit, bizalom. Egy nem és egy igen dúl minden ember lelkében, és bizonyos értelemben ez dúl a politikában is. Ezt kívántam Önöknek elmondani. Rónai László Irodalmi munkálkodásom során szerzett tapasztalataim az egyén és társadalom tárgyalt témakörében néhol támogatják az eddig elhangzottakat, míg máshol kérdésessé teszik. Az imént nagyon plasztikus képet kaptunk arról, hogy mi a nevelés feladata a mai társadalomban, és a nevelés szervezésével hogyan valósíthatjuk meg ezt a feladatot. Ezért én is egy ehhez kapcsolódó személyes élménnyel kezdem a mondandómat. Ezelőtt három esztendővel az egyik kiadónk megkért arra, hogy írjak a gimnáziumok felső négy osztályának irodalom tankönyveket. Az illető ismert engem, és tudta rólam, hogy a dolgokat bizonyos derűvel és öniróniával tudom szemlélni. Úgy gondolta, hogy nem árt, ha a gyerekek olyan könyvet kapnak a kezükbe, amiben valami derű is van és nem csak szaktudomány. Másrészt pedig tudta azt is, hogy számomra a saját szakmám, az irodalomtörténet-írás egy erkölcsi nézőpontú vállalkozás, és épp az imént hallottuk, hogy itt erkölcsről van szó. Gondoltam, hogy ezt a tankönyvet szívesen megírom. Talán kevésbé lesz tudományos, mint a forgalomban lévők, de talán képes lesz arra, hogy azokat, akik használják, megragadja és ne csak tudást, hanem erkölcsöt, példaképet is adjon nekik. Megírtam a négy könyvet. Szemem előtt egy kicsit gyerekkori ideálom, Sík Sándor lebegett, aki annak idején a gimnázium nyolc osztálya számára nyolc tankönyvet írt. Nem hiszem, hogy el tudják képzelni, hogy ez milyen iszonyatos munka. Megírtam, beadtam. Én akkor még nem tudtam, hogyan működik egy ilyen mechanizmus. Ma már tudom. Miután eltelt egy év, visszajött a lektoroktól a tankönyv, akik a kérdéskör legkiválóbb szakértői voltak, és akiknek tetszett. Utána bekerült a minisztériumba, ahol működik valamilyen gépezet, nem tudom milyen, de biztos, hogy

7 gépezet. Majd kaptam egy írást, hogy ez így tankönyvnek nem használható, mert ugyan nagyon jól van megírva, de nem elég tudományos és főképpen túlhajtom az erkölcsi nézőpontot. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy álljunk meg. Itt vagyunk a rendszerváltás utáni tizedik évben, és túl lehet hajtani az erkölcsi nézőpontot? Mit jelent az, hogy túlhajtjuk az erkölcsi nézőpontot? Talán bizony nincsen szükségünk az erkölcsre? Talán bizony nincsen szükségünk arra, hogy az embereknek példaképeket adjunk? Talán az ifjúság jól választja meg a példaképeit? Az egyetemen minden félévben körülbelül 120 gyereket szoktam levizsgáztatni. Nagyon szeretnek hozzám jönni, nem azért, mert nagyon szigorú vagyok, hanem éppen ellenkezőleg. Mindig azt szoktam megkérdezni, hogy mi akar lenni, és hogy érzi magát itt az egyetemen. Az első kérdésre 150-ből talán 15 válaszolja azt az ELTE bölcsészeti karán, hogy tanár. Nem akarnak tanárok lenni. Vajon miért? Azt hiszem, itt nem csak arról van szó, amit sokszor szoktak mondani és joggal, hogy hát nem akarom, hogy a férjem tartson el, vagy a feleségem. Azt hiszem, súlyosabb problémákról van szó, és ezek a problémák megint visszavezetnek oda, hogy a mai fiatalok nagy része nem találkozott még azzal a fogalommal, hogy hivatástudat. Szerintem a hivatástudat valami olyasmit jelent, hogy az ember nem csak elkötelezi magát valaminek, hanem érzi is azt, hogy az egyénnek is és a társadalomnak is szüksége van rá. Ezt a tudatot kellene még hangsúlyozottabban kialakítanunk a fiatalokban. Ennek azonban van néhány akadálya, amelyeket szeretnék végignézni. Bizonyára Önöknek is feltűnt, hogy a közvélemény-kutatók különböző felméréseiben milyen hatalmas azoknak a száma, akik nem válaszolnak, vagy nincs mondanivalójuk. Más szóval: azok vannak a legtöbben, akiket eddig még nem szólítottak meg, vagy nem tudtak megszólítani. Hadd mondjak néhány dolgot, amivel talán meg tudjuk őket szólítani. Az egyik a szelídség erénye. Megdöbbenésemre a mostanában kiadott lexikonokból ez a fogalom hiányzik. Nincs szelídség, úgy látszik, erre nincs szükség. Nem tudom, miért, mert hiszen Jézus éppen azt mondta magáról, hogy én szelíd vagyok. Szent Pál leveleiben is az olvasható, hogy Jézus szelíd volt. Hova lettek a szelídek? Hova lettek azok, akik ezt az erényt a magukénak érzik? Pedig milyen borzasztó szükség volna rá. Pedig valahol erre igény van, és mit kapunk helyette? Nézzenek körül csak a közéletben. Pedig mennyivel jobb az, ha valaki szelíd iróniával mondja el a véleményét, mintha ordít. Aki komoly dolgokról szól, vagy aki küldöttként akar megszólítani másokat, ne üvöltsön. Az olyan egyszerű dolgokról, hogy szeretet, megértés, a másik ember tisztelete, ezekről nem lehet ordítozni, ezekről csöndesen, békében kell szólni. És ha nem hallják meg, akkor van egy másik nagy erőnk, ez pedig a humor, egy hajszálnyi irónia, amit szintén hasznosítani lehet. Éppen a minap írtam egy nagyobb tanulmányt a humorról a 20. századi magyar irodalomban és döbbenettel láttam, hogy milyen kevés humoros írásunk van. Azok a népek, azok az irodalmak, amelyeket sorsvállalónak szoktak mondani, azokban kevesebb a humor, sokkal több az eltökéltség. Egy másik nagyon súlyos veszély, ami gátolja az emberek kibontakozását, a bürokrácia. A mai magyar társadalmat eléggé átszőtte a bürokratizmus. Emlékszem arra, amikor a piarista gimnázium folyosóján battyogtam, szembejött velem Sík Sándor és azt kérdezte, hogy édes fiam, miről tanulsz? Mondtam neki, hogy most Majakovszkijról. Mi róla is tanultunk, a gyerekeinknek szerencsére most nem kell. Azt mondta Sík Sándor: Majakovszkij? Te mondd, az költő volt? Nem mertem az akkori időkben válaszolni, de van két sora, amit megjegyeztem, és viszem magammal. A két sor így hangzik: A hivatalokra vicsorgok, mint az ordas, pecsétes írások előtt hasra nem esem. Majakovszkij, aki a kollektív társadalomban élt, egyszerűen vicsorgott a hivatalokra. Meg kell mondanom, hogy bennem is vannak ilyen kutya-hajlandóságok. Az a papírmennyiség, azok a számonkérő levelek, intések az emberből ellenkező reakciót váltanak ki. Holott köztudott, hogy minél fejlettebb egy társadalom, annál több terepe nyílhat az ember szabad kibontakozásának, a különbözőségnek. Tiszteljük meg egymást azzal, hogy különbözők lehetünk. Hogy ne kelljen nekem különböző papírok alapján belesimulnom egy tömegbe. Ez a társadalom már van annyira érett és nagykorú, hogy nem kell mindenkit beírni mindenféle könyvbe hogy szabadon idézzem Kosztolányit. Hadd legyen mindenki őnmaga. És van végül egy harmadik dolog. Ezt a fogalmat Ferencz Antal vezette be a magyar szakirodalomba, amikor a pápai egészségügyi tanácsnak az üléséről számolt be. Ő így magyarította ezt a fogalmat, hogy életkorizmus. Ez azt jelenti ebben a szóhasználatban, hogy a társadalom bizonyos rétegei leértékelődnek. Ezt a legsúlyosabb veszélynek tartom, az öregek leértékelődését, amely folyamatot sajnos, különösképpen az egészségügyben lehet megfigyelni. Ahhoz, hogy valaki öreg és beteg legyen és rendben maradjon, ahhoz nem csak az kell, hogy ember módra kezeljék, hanem az is, hogy ember módra bánjanak vele kórházban és máshol és ember módra engedjék meghalni. Hogy ez benne van-e a mai magyar egészségügyben, nem tudom. Félek, hogy nincs. Félek, hogy a gazdasági szempontok megelőzik a humanista szempontokat, amelyek borzasztó fontosak. Tegnap egy nagyon kedves vidéki néni egy hosszú levélben reflektált az egyik Új Emberbeli cikkemre. Azt írta, hogy drága Rónai úr, hasson oda, hogy kevesebb, de erkölcsösebb tankönyv jelenjen meg, és minket, öregeket jobban megbecsüljenek. Nem írhatok neki vissza, hogy drága néni, én nem tudok odahatni, nekem nincs ilyen hatalmam. Én is csak a saját öregeimet tudom igazán megbecsülni, de társadalmi szempontból ezt nem vagyok képes elérni. De hiszem, ha ezek a gondolatok egy ilyen közösségben megfogalmazódnak és rajtuk egy picit elgondolkodunk, ha a maga saját területén mindenki tesz azért valamit, akkor biztos vagyok benne, hogy az a jövőkép, amely előttünk van, mégiscsak világosabb és boldogabb lesz mindnyájunk számára. 7

8 8 Tornai József Előadásom címe, tárgya a 21. századi ember valóságképmásai, alcíme a bábeli nyelvzavar, mint metafora. A könyvhétre megjelent verseskönyvem címe: Miért sírnak a metaforák? A címadó versben így hangzik a teljes kérdés: Miért sírnak a metaforák a szabadság kerékvasain? Ha ezt értelmezni akarnám, azt mondhatnám: azért sírnak, mert már nem képesek leírni a valóságot. Mert közvetlen valóság nincs, csak valóság ábrázolás, csak a valóságnak különféle fordítása, nyelvezete van. Kivétel ez alól a misztikus élmény. Az európai keresztény kultúrát megelőzi, egyben alapját is adja egy nagy ószövetségi mítosz, Mózes égő csipkebokor víziója. A szellem akkor így határozta meg magát, mint tudjuk: vagyok, aki vagyok. Azaz az abszolút valóság teljesen azonos önmagával, leírhatatlan, lefordíthatatlan. A keleti, az arab, vagy a nyugati misztikusok ugyanúgy tautologikusak, amikor az egy -ről akarnak megnyilatkozni. Néhány évven ezelőtt egy verseskönyvben ezt olvastam: Csak költői igazság létezik. Nagy hatást tett rám, egyetértettem. De sajnos, a költői igazság csak az egyik nyelvezet a sok közül, mellyel a valóság-képmásunkat meg akarjuk alkotni. Minden valóság-képmás egy másféle beszédforma. Legalább ötvenezer éves távlatban ismerjük az ember történelmét, gondolkodásmódját, képzeteit, eszközeit. A cromagnoni embertől máig egy-egy kor, korszak valóságérzékelése megfelel egy-egy leírási módnak. Ez az a kapcsolat, amely máig érvényes, ráadásul máig nélkülözhetetlen. Ilyen módon leírhatjuk mágikus, kritikus, vallásos, racionális, természettudományos, vagy a mai informatikus állapotainkat, hiszen mindegyik egy-egy sajátos megközelítése valaminek, ami a dolog természete szerint egyre hátrál hogy Baudelairet idézzem előlünk. Ebben a hátrálásban kultúrák jöttek létre, metafizikai tanítások, vallások, ideológiák. Nem maradt változatlanul az sem, amit ember és ember viszonyáról, gazdaságról, pénzről, politikai kormányzási módszerekről, szabadságról és etikáról a korszakok változásai közben gondoltunk. De talán az volt ezek közül a legfontosabb, amit önmagunkról kiderítettünk, vagyis az ember természete. A modern antropológiának négy nagy megrázkódtatás, tisztázódás szolgált alapjául. Az első: a Föld nem a kozmosz központja, nem a Nap kering a föld körül, hanem fordítva. Második: Az ember nem a természet koronája, de az evolúció egyik állomása. Harmadik: Elsősorban nem értelmünk kormányoz, sokkal erősebbek tudatalatti ösztöneink. Negyedik: A történelemnek láthatólag éppúgy nincs célja, nincs semmi, ami felé tartana, ahogy Kant annak idején felismerte, a természet is csak céltalan célszerűség. Ezektől borul rá a modern személyiségre és korára az a mélabú, amiről Baudelaire beszélt a 19. században. De túl vagyunk a 30 éves vallásháborún, a francia forradalmon, túl vagyunk a 20. század két abszurd, szörnyű botrányán. Az atlanti világban nőtt az autonóm gondolkodás és a politikai döntés szabadsága. A gyarmatosításnak az embertelenségekkel szemben adódott annyi előnye, hogy Európa és Amerika kinyílt. Megkezdődött a Kelet és a Nyugat szellemi, vallási, filozófiai egymáshoz közeledése. Közben az iszlám mind nagyobb területeket, mind több népet hódított meg a Távol-keleten. Tagolt érintkezési felületek alakultak ki a kínai, a hindu és a japán filozófiával, művészettel, vallással. Kiderült, hogy a keleti misztika tanításai nagyon közel állnak, ha nem azonosak a 20. századi magfizikai kutatások valóságképével. A Kelet előbb tudta, hogy az objektív és a szubjektív, a megfigyelt és a megfigyelő pozíciója nem egyszerűen anyag és szellem szembenállása, sokkal inkább egymásrautaltsága, egymást föltételező, kiegészítő szerepe. Persze a keleti misztikusok is tökéletesen tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy a valóság szóbeli leírása pontatlan és tökéletlen. A realitás közvetlen megtapasztalása túllép a nyelv és a gondolkodás korlátain, és mivel minden miszticizmus közvetlen tapasztalaton alapul, ezért bármit is mondjunk róla, az csak részigazság lehet. A fizikában az összes kijelentés közelítő jellege mennyiségileg van meghatározva. Haladást úgy érhetünk el, hogy sok egymást követő lépésben egyre jobb megközelítést érünk el írja Capra, az amerikai elméleti fizikus a Fizika Taoja című, 1990-ben megjelent könyvében. A szerző számtalan alapvető egyezést fedez fel a sok ezer éves keleti valóságképek és a modern fizikai kutatások eredményei között. Ebben a képben nyomtalanul eltűnik a különbség anyag, tér, tömeg, energia, mozgás, tudat, szellem között. Csak változást észlelünk, örökös átalakulásokat. A valóságról összegezett benyomás ilyenformán semmi más, mint az, hogy az folyamat. Semmiféle állandó nincs, ellenben események vannak. A lényeg a világmindenség összes jelenségének kölcsönhatása. Az alapvető összefüggés együtt- és ellenhatás, ahogy William Blake tisztázza a Menny és a Pokol házassága című prózaversében: Ellentétek nélkül nincs haladás, vonzás és taszítás, értelem és erő, szeretet és gyűlölet, ezekre van szüksége az emberi létnek. Ezekből az ellentétekből ered, amit a vallásos lélek jónak és rossznak nevez. A jó passzív erő, amely az észnek engedelmeskedik, a rossz az aktív erő, melynek az energia az ura. A jó a menny, a rossz a pokol. Az energia az egyedüli élet, s a testből ered. Az értelem a határa a külső kerületen az energiának. Az energia örökös gyönyör. Persze tudjuk, hogy a misztikusok szavai sem többek, mint nyelvi fordulatok valamiről, amit nem tudunk leírni. A nyelv, a közlés nehézségeibe botlanak a modern fizikusok is. Heisenberg szinte lírai vallomásban ismeri ezt be A rész és egész című könyvében, amikor azt írja: Hiába akarunk bármit is mondani az atomi struktúrákról, ha nem áll rendelkezésünkre olyan nyelv, amellyel ki is fejezhetnénk mondanivalónkat. Mi is úgy vagyunk, mint a távoli szigetre vetődött tengerész, aki mindennapi tapasztalatától különböző, gyökeresen új viszonyok között találja magát és, hogy minden rossz összejöjjön, kukkot sem ért a bennszülöttek nyelvén. Egyszerűen meg kell értetnie magát, de nincs eszköze hozzá. Nos, ilyen helyzetben egy elmélet nem magyarázhat meg semmit a szó megszokott tudományos értelmében. Ugyanilyen bajba kerülünk, ha a vallási, filozófiai, irodalmi vagy esztétikai fogalmakat, ismereteket szeretnénk leírni. Nagyjából mindenki tudja, mi a regény, a novella, a vers, csak ne kelljen elméletileg elhatárolni egyiket a másiktól. Van

9 egy szint, általában az evidencia fokának nevezzük, ahol holtpontra jutnak a szavak, a fogalmak. Pedig mindig a valóság megközelítéséről van szó. A századra odáig jutottunk, hogy nem annyira az Isten létéről vagy nemlétéről folyik a vita. A spirituálist a szubjektív mögött mindenki föltételezi, sőt, elismeri. Az időszerű kérdés az, hogyan járjuk körbe, milyen nyelvezet segítségével adjuk elő amit érzünk, sejtünk, átélünk, gondolunk erről. Ilyenkor hökkenhetünk rá, hogy a tudományos, a vallásos, az intellektuális, a misztikus vagy a különféle teológiai, egyházi tanítások elsősorban megfogalmazások eltérései. Egyáltalán nem biztos, hogy valahol a mélyben is különböznek. De hogy ez így van, arról aligha van módunk meggyőződni. Ezek a nyelvezetek ugyanis nem fordíthatók le egymásra. Találkoztam már kitűnő szellemiségű szakértő vagy laikus elmékkel, akik amellett érvelnek, hogy a különféle ideológiák között könnyű hidat verni, hiszen mindnyájan ugyanazt az Istent imádjuk, szeretjük, tiszteljük. Azonban mindig kitűnik, hogy csak a felszínen van meg ez a nagy átjárhatóság. Mélyebben, részletesebben a hinduista újramegtestesülés, vagy a keresztény eredendő bűn tanát lehetetlen egyszerűen átlépnünk. Ugyanilyen nagy a szakadék a protestáns eleve-elrendelés, meg a muzulmán kiszmet, a végzet, Allah akaratának hittétele között. Valóságszemléletünkben ma is nagyon fontos a történelmi, sőt, az őstörténeti ismeretek összképe. Nekünk magyaroknak, akiknek nincsenek 6-7. századinál korábbi írásos emlékeink, s ezek is ó-orosz, arab és görög feljegyzések rólunk, rendkívül fontosak a nyelvészeti, néprajzi vagy régészeti kutatások, melyek a finn-ugor, vagy a szétválás utáni ugor, s még később a magyarrá válás körülményeit, időpontját meghatározhatják. Mindezek az adatok a magunk nemzetképéhez szorosan hozzátartoznak. Mondhatnánk, hozzátartoznak kulturális realitásunkhoz. A régészeti kultúra jellemző tárgyai, díszítőmotívumai az egykori ember számára közérthetőek voltak, szavakba foglalt jelentéssel bírtak írja Bartha Antal a magyar nép őstörténete című könyvében. Aztán így folytatja: A kultúra tárgyainak motívumai, keletkezési szokásai emberi kapcsolatokban kaptak értelmet. A néma tárgyak, régészeti kultúrák anonim népeket rejtenek, ezért vagy a jellemző földrajzi nevet viseli a kultúra, ami semmit sem mond hordozóinak etnikumáról, vagy egész népcsaládok nevével jelzik a néha óriási területen elterjedt kultúrákat. Eredménytelen vállalkozás a honfoglalás kori magyar emlékektől korban visszafelé követni a magyar őstörténet régészeti emlékeit az elképzelhető színhelyeken. Ezután következik az a megállapítás, amely gondolatmenetem kiindulópontját adja. Az elméletek közös ismérve a komplex módszer sikertelensége. A sikertelenség abból következik, hogy a szakértői jártasság több tudományágban megvalósíthatatlan. Az alaptétel tehát az, hogy komplex módszer nincs. Úgy érzem, ez valóságérzékelésünk, ismereteink szerteágazó területeinek egészére is érvényes. A különféle tudásterületeknek annyira más és más a nyelve, hogy nincs ember, vagy kutatócsoport, aki, vagy amely az összes nyelveket beszélhetné. A 21. századi ember megismétli egy ősi nagy mítosz történetét, amit most specializálódásnak, szakosodásnak neveznek, de többről, veszélyesebb fejleményről van szó. A mítosz kollektív emlékezeten alapuló történet. Időtlenbe visszanyúló színpad, egy víziót láthatunk rajta. A víziót, amely tehát mindig átlépi a realitás-irrealitás választóvonalát, de csak így tudja elmondani, amit közölni akar: valamilyen fontos tudást, kikerülve a nyelvi akadályokat. Mindig szerepelnek benne természetfölötti lények, gonosz szellemek, lélek-alakok, démonok. Primitív, nagyon értékes reflexióknak kell tartanunk mítoszainkat, hiszen a legfontosabb kérdéseinkre keresik, kísérlik meg a választ. Ezek közül is legelőbbre való az: minek jött létre az emberi agyban a reflektáló tudat? Mi a célja annak, hogy az egyik főemlős elvontan, kívülről is látja magát, a világot, a fizikai és a szellemi tüneményeket? Az embertani kutatások persze inkább a hogyanra, mint a miértre igyekeznek választ kapni. Ez azonban nem változtat a kérdésföltevés jogosultságán. Csakhogy a mítoszok is föloldhatatlan jelek, éppúgy, mint a valóság, melyet egyetlen nyelven sem lehet megszólaltatni. Komplex valóság-képmásra tehát nincsen mód. Mégis, mi az a legóvatosabb általánosítás, amelyre ma képesek vagyunk? Az, hogy a gyakorlati, történelmi, szellemi valósághoz közelítve úgy tűnik, semmi sem azonos önmagával. Semmiféle jelenség nem látszik egyértelműnek. Minden valóságrészletnek két arca, Janus-arca van. A dolgokat csak ellentéteikkel együtt írhatjuk le. Ez a valóság a paradoxonok világa. A hindu szemlélet ezt merő agyrémnek, nem létezőnek mondja. Azt tanítja, a tudat felébredésekor ezek a kettősségek, mint ahogy nem is voltak, nincsenek többé. A paradoxonokat azonban már a Biblia is mint legfőbb valóságjegyeket értelmezte, ha nem is tudta megmagyarázni, csupán költőileg fölmutatni. A költészet fölismerései gyakran pontosabbak, mint a fogalmi gondolkodás képletei. A prédikátor harmadik könyvében ez a meglepő vers olvasható: Mindennek megszabott ideje van, ideje van minden dolognak az ég alatt, ideje van a születésnek és a meghalásnak, ideje van az ültetésnek és az ültetvény kitépésének, ideje van az ölésnek és a gyógyításnak, ideje van a rombolásnak és az építésnek, ideje van a sírásnak és a nevetésnek, ideje van a gyásznak és a táncnak, ideje van kövek kidobásának és összeszedésének, ideje van az ölelésnek és az öleléstől való tartózkodásnak, ideje van a keresésnek és az elvesztésnek, ideje van a megőrzésnek és az elszórásnak, ideje van az eltépésnek és a megvarrásnak, ideje van a hallgatásnak és a beszédnek, ideje van a szeretetnek és a gyűlöletnek, ideje van a háborúnak és a békének. Minden cselekvés idő tehát és minden idő cselekvés, vagyis az egész élet valósága. Ha a paradoxonokat nem letagadni akarjuk, márpedig ez a törekvés a 21. századnak ugyanúgy valóságellenes etikája lesz, mint ahogy a huszadiknak volt, akkor eléggé átfogó képet kaphatunk. Mindig csodálkoztam, hogy intézmények, egyházak, gondolkodók is morális vívmánynak tartották a dolgok ellentétekben megnyilvánuló jellegének magasztos föloldását. Föladatunk pontosan ennek a fordítottja, még ha az optimistákból úgynevezett pesszimistákká is tesznek bennünket. Mert ki nem látja, hogy mindennek, sőt mindenkinek megvan az árnyéka és nem csak a pszichológiában. Akárhányat lép előre a technika, hírközlés, a politikai, vagy a szexuális szabadság mozgalma, a városépítés, az életmód, az előnyöket mindig ugyanolyan terhelésű hátrány kíséri. Az autózás, a repülés elviselhetetlen zajjal, levegőrontással, az ipari üzemek sokasága az erdő, a föld, a víz pusztulásával, az állatok élőlények kritikus csökkenésével, a TV-nézés az egészség, a morál és az ízlés 9

10 10 hihetetlen visszaesésével jár. A hagyományos férfiuralmon alapuló házassági rendszert fölváltotta a demokratikus férfi-nő egyenjogúságon alapuló együttélési forma. A házasságot ez a fejlődés a csalódások, a leszámolások, sorozatkapcsolatok folyamatává és nem a közös boldogulás fészkévé tette. A liberális szabad-polgár világában olyan arányokban jelenik meg a szervezett lopás, rablás, gyilkosság, hogy a jogbiztonságot valamilyen mélyen meghúzódó exisztenciális szorongás, bizonytalanság felhője borítja el. A túlcivilizált városi életmódnak az absztrahálódás az ára. A társadalom szerkezeteinek meggyengülése szétzilálódása annak, amit egymás utáni korszakok humanista erőfeszítései felépítettek. Rilke szerint a kifelé fordult ember magában hordja a bomlást. És mi, nézők mindenkor, mindenütt a mindenre nézünk, soha ki belőle. Mondhatjuk: ez volt a múlt század, ez volt a modern. Minek hívhatja majd magát mostani századunk? Meg tudjuk-e fordítani a valóság szétfoszlásának folyamatát? A szétválasztók helyett megjelennek-e köztünk az összerakók? Mindenesetre, sokkal közelebb vagyunk a történelem lelepleződéséhez, mint bármikori elődeink. És hátha mi lehetünk azok, akik megmutatják azt is, ami eddig rejtve volt. Hozzászólások Zsigmond Attila A Magyar Tudományos Akadémia őrzi Széchenyi István kéziratait, s az egyik kézirat úgy kezdődik, hogy minden emberben van valami jó. A másik mondat, ami eszembe jutott, Nagyatádi-Szabó István szobrának talapzatán van, a Földművelésügyi Minisztérium előtt. Ezen az olvasható, hogy nem sebeket ütni jöttünk a Parlamentbe. Szó esett az egyén és a közösség kapcsolatrendszeréről és annak bajairól, arról a bizonyos társadalmi tőkéről, ami vagy van, vagy nincs. Itt most azt szeretném kiemelni, hogy a közösségek egymáshoz való viszonya is rendkívül fontos, amely közösségeket persze egyének alkotják. Az alapelveikben legalább hasonló gondolkodású és munkálkodású közösségek viszonyának pedig egyetlen alapja lehet, az értékrend. Azt szeretném, ha a közösségek, kisebbek és nagyok, egészen nagyok és egészen kicsik is nem azon gondolkodnának, hogyan lehet egymással nem szóba állni, hogyan lehet egymásnak nem kezet nyújtani. Ezt a helyzetet tragikusnak találom, ugyanakkor egyedül optimistának ennek az ellenkezőjét. Nagyon bízom abban, hogy előbb-utóbb a nagy közösségek és a kis közösségek valóban együtt tudnak dolgozni a nemzetért, ahová mindnyájan tartozunk. Ha valaki a konkrét valósággal bármilyen egyezést vélt felfedezni abban, amit mondtam, azt biztosíthatom, hogy az nem a véletlen műve volt. Márpedig a társadalom alakulásáért, az értékrend-menti együttdolgozásért minden komoly közösség, egyesület, civil szervezet, köztük a Magyar Polgári Együttműködés is, felelős. Bódás János A társadalmi tőke létrehozásában, megerősítésében nagyon nagy szerepe van a pedagógiának, erről már volt szó. Óriási lehetőségei vannak ezen a téren a közszolgálati médiának is. Sajnos, a kereskedelmi televíziók silány ízlésvilága a közszolgálati médiára is kihat. A közszolgálati TV belekényszerül ugyanazon eszközök használatába, amik a kereskedelmi televíziózást elözönlik és uralják, mint a reklám, a nézettséget szolgáló műsorstruktúra és a többi. Lehetetlennek tartom, hogy a magyar társadalom nem tud eltartani egy közszolgálati rádiót és televíziót, amely igényes műsoraival képes lenne hatékonyan támogatni azokat a célokat, amelyekről itt ma szó volt. A másik tényező az egyházak szerepe. Túl kellene lépniük a megszokott igehirdetésen, kimenni az emberek közé és újra megtanítani a szülőket, családokat a szeretet gyakorlására, egymás nagyobb tiszteletére és megértésére. Jakabffy Ernő A mai napig kevés az olyan történelem, irodalom tankönyv, ha van egyáltalán, amely világosan megmagyarázná a tanulóifjúságnak, hogy milyen volt az elmúlt 50 esztendő Magyarországon. Az ötvenes évek történései még mindig valamiféle virágnyelvbe vannak burkolva, ahelyett, hogy nevén neveznénk a kommunizmust és a diktatúrát. Ugyanez vonatkozik a Holocaust szörnyűségei mellett a sztálinista diktatúra sokmillió áldozatot követelő rémtetteinek megismertetésére is. Komáromi János A hetvenes években a magyar hivatalosság azzal büszkélkedett, hogy a gyermekeket 92 százalékban intézetekben, óvodában nevelik. Hat gyermeket neveltünk fel otthon és meggyőződésem, hogy az anyáknak elsőrendű és legfontosabb feladata, hogy gyermekeik életét megalapozzák. A mai nőtársadalom újra meg újra ki van téve annak a kihívásnak, hogy hagyja ott a gyermekét, mert szakemberek fel tudják nevelni. Ha ezt kellőképpen sulykolják, akkor sajnálatos módon a fiatal nőtársadalom ezt el is hiszi. Pedig minden bizonnyal tudományosan is igazolni lehet, hogy a család semmivel nem pótolható. Nagy Attila Hozzáértő pszichológusok, szociológusok szerint a személyiség alakulásának két döntő tényezője van, az egyik a közvetlen kapcsolatok köre, tehát a család, a másik a kulturális örökség. A bizalom, a társadalmi tőke lefordítható úgy is, hogy kiszámítható, normakövető viselkedés. Ha ezt a kiszámítható viselkedést a család, a felnőtt környezet töredékesen, hiányosan, zavartan adja is át, akkor a kulturális örökség átadásához még ott van az iskola, az oktatás, és ott van a kulturális életnek nagyon sok síkja, könyvkiadás, televízió és mindaz, ami ennek a szférának a működését befolyásolja. A mai magyar társadalomban, amin az utóbbi két-három évtizedet értem, rémisztő adatok vannak arról, hogy milyen mértékben szerettünk ki például az olvasásból, hogy milyen mértékben csökken a könyvet olvasók aránya, milyen

11 mértékben növekszik a semmit nem olvasók aránya. Hihetetlen fontos lenne, hogy tudatosítsuk e csatorna továbbélésének szükségességét. A kohéziós erő, az összetartozás tudata a közös történeteken, a közös múlton, a közös élményeken alapszik. Ha ezeket a közös történeteket nem ismerhetjük meg, akkor a társadalmi tőkének, a bizalomnak csak további gyengülésére számíthatunk. Már pedig mindnyájan tudjuk, hogy ez nem egyszerűen kulturális ügy, hanem a gazdasági versenyképességünknek is az ügye. A kulturális kormányzat megértette sokéves érvelésünket, meghirdette az olvasás évét, lehet már hallani arról rádióban, televízióban, hogy az olvasás igenis fontos. Higgyünk benne, hogy ez nem egy divatjamúlt időtöltés, hanem a nemzet összetartó erejének egyik legfontosabb csatornája. Frölich Lóránt Hallottuk, hogy a éves férfihalandóság 40 százaléka tudható be az alkoholnak és a nikotinnak. A többi 60 százalékon belül vajon mekkora szerepe lehet annak, hogy nem tudunk pihenni, relaxálni? Pedig nálunk kiemelkedő lehetőségei vannak például a termálvizeknek, a falusi turizmusnak. Ezek jobb kihasználása nemcsak idegenforgalmi, hanem népegészségügyi érdek is. 11 A konferencia hangfelvételét átírta, az élőbeszéd fordulatainak elhagyásával szerkesztette Laczay István. Egyesületi használatra. Magyar Polgári Együttműködés, 1136 Budapest, Balzac u. 5. Üzenet/fax: mpee@fre .hu Honlap: