ACSAI ROLAND Szélangyal; Tollas mérleg; Hidegvérű sziklák; Wittgenstein háza Skjoldenben. Mi lesz a betegségem?

Átírás

1 XVIII. ÉVFOLYAM, OKTÓBER T A R T A L O M ACSAI ROLAND Szélangyal; Tollas mérleg; Hidegvérű sziklák; Wittgenstein háza Skjoldenben E G R E S S Y ZO LTÁ N Mi lesz a betegségem? ROSMER JÁNOS Talvin de Macho, Frankfurt 2006.; Cruising; Egy fiú (Heni), aki Kecskemétre utazott D R E F F JÁ N OS/ T Ó T H D E Z S Ő Az utolsó magyartanár feljegyzései T ŐZ S É R Á R PÁ D Epitáfiumok felvidéki sírkertekből; Kallitonna VERES ISTVÁN A tésztaember felemelkedése és bukása HIZSNYAI ZOLTÁN Szerenád egy ciklámen alsóneműhöz L A N C Z KO R GÁ B O R A mindennapit ma M I K LYA Z S O LT Vonalak a burkolólapon (versek) (novella) (versek) (részlet a 9. órából) (versek) (novella) (vers) (regényrészlet) (versek) 36 A N T O N I O TA B U C C H I Akarlak, kereslek, hívlak, látlak, hallak, álmodlak; Arról, hogy milyen nehezen szabadulunk meg a szögesdróttól (levél-novellák Lukácsi Margit fordításában) JA N GAV U R A Evolúció; Kőházasságok; Közelről M A A R T E N B I E S H E U V E L Oculare Biesheuvel L E N GY E L P É T E R L Á N G Z S O LT Érintettek láncolata (versek Sirokai Mátyás fordításában) (novella Török Viktor fordításában)

2 50 69 L E N GY E L P É T E R Szem, kéz, csönd D R AG OM Á N GYÖ RGY Borotva (a szerzővel Nagy Gabriella beszélget) 70 GAZDAG GYULA LENGYEL PÉTER Macskakő (storyboard-részletek a Macskakő-forgatókönyvhöz) SZ ÁVA I JÁ N OS A besúgói jelentés hermeneutikája W I R ÁG H A N D R Á S Emily tradíciói VÁRI GYÖRGY A képzelet elrontott verklijéről (esszé) (tanulmány) (Tóth Krisztina Magas labda című kötetéről) FÁBIÁN EMESE Don Juan halott és nem élvez(i) (Kukorelly Endre Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című regényéről) TALLÉR EDINA Ülnek a kiscsajok (Fehér lovon jövőre várva) (Kukorelly Endre Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című regényéről) 95 BAZSÁNYI SÁNDOR Sztálin cimborája (Csaplár Vilmos Hitler lánya című regényéről) 97 SZILÁGYI ZSÓFIA Egy magányos fehér vitorla (Irena Dousková Anyegin ruszki volt című regényéről) KOÓS ISTVÁN Privát képek előhívása HARMATH ARTEMISZ Múzeumok hosszú éjszakája? (Nagy Csilla Magánterület című kötetéről) (Lanczkor Gábor Vissza Londonba című kötetéről) K A L L I G R A M M ű v é s z e t é s G o n d o l a t FŐSZERKESZTŐ: Mészáros Sándor kalligram@interware.hu SZERKESZTŐK: Beke Zsolt kalligram@kalligram.sk Gerevich András gerevich.kalligram@gmail.com Szilágyi Zsófia szilagyi73@gmail.com TÖRDELŐ: Csető Péter FELELŐS KIADÓ: Szigeti László SZERKESZTŐBIZOT TSÁG A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG ELNÖKE: Grendel Lajos A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG TAGJAI: Földényi F. László, Keserű József, Kukorelly Endre, Márton László, Németh Zoltán, Rédey Zoltán FŐMUNKATÁRSAK: Csehy Zoltán, Hizsnyai Zoltán Levélcím: KALLIGRAM spol. s r. o. P. O. Box 223, Bratislava 1 Szlovákiai megrendelések: distribucia@kalligram.sk, valamint a szerkesztőség címén. Magyarországi elérhetőség: kalligram@interware.hu Támogatóink: A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma (Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR program Kultúra národnostných menšín 2009) Nemzeti Kulturális Alap Szülőföld Alap Szerkesztőség és kiadó: Bratislava Pozsony, Staromestská 6D, 2. emelet, tel./fax: ( ) Kiadja: Kalligram Kiadó Kft., Pozsony. Nyomja: Valeur Kft., Dunaszerdahely. Példányszám/Náklad: 1300 db/ks Ára: 1,6 EUR, 48 Sk, 500 Ft. Magyarországon terjeszti a Relay Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. EV 358/08 ISSN

3 A C S A I R O L A N D Szélangyal Harsonás angyalt forgat A ord vizét korbácsoló szél. (I jö ünk rá, hogy minden ordnak Megvan a külön, rá jellemző színe: Mari oráé türkiz, Hafsloé tintafekete.) Nyírfák márványtörzsei, Mintha szellős oszlopcsarnokban járnánk. Árnyékainkat nézem A gondosan nyírt füvön: Két hosszabb, és közö ük Egy rövidebb. Fejem fölö egyhelyben Lebegő sirályok Belevésve az ég kövébe. Tollas mérleg Erdők fényfüstben. Minden hegy Szent Iván éji máglya. Ami nekünk fenséges, Zsófinak Természetes mondja feleségem. Trollok kőpofái grimaszolnak Le ránk a sziklafalakról, Nyakukon sál: keskeny Szerpentin tekereg. Zsófi egy barázdabillegetőre mutat. Tollas mérlegként fel-le billeg, Egyik serpenyőjében a fény, Másikban a sötétség. 3

4 R O S M E R J Á N O S Talvin de Macho, Frankfurt Hát, íme, i a férfi, akiért hevültél, s aki mia kamaszkorod beteges rajongása immár végleges, s veled együ hűl majd ki. Tal, édes Tal, izmok szégyenlőssége, bőr parázna selyme, ha akarom, végül is enyém vagy, s akkor pénzért nyalod a seggem, pénzért szopsz, mint Tyler Gunnt, piercingelt köcsögöd leszek és hagyom, hogy belém élvezz, rabod leszek, akit leköphetsz, míg sínylődik az asszociációk láncain, fémcsipeszeket akaszthatsz a mellbimbómra, bőrben járunk majd és lenyomhatsz bármit a torkomon a legmélyebb költészetig. Cruising Végül is közröhej tárgya le a rövidnadrágjában, a gondosan szőrteleníte, orsós, barna combok lázában izzo a metaforák türelmetlensége, a határozatlan bizonyosság paradox férfiösztöne. Csak néztem, néztem a megátalkodo testet, mely olyan olcsón veti elénk magát, csodáltam a bőrszállal összefűzö meztelenséget. Ha kihúzod a szálat, szétrobban az ágyék tisztessége, akár a nyár szinonim hatalma. A nők, a vigyorgó nők szemében már rég szétese. 9

5 Egy fiú (Heni), aki Kecskemétre utazo Nem igaz, hogy nem érzi, meghalok érte, s ha akarná, csillagot hordanék neki az égre vagy minden teketória nélkül leszopnám i, az IC vécéjében, sőt nyilvánosan is, ha hagyná. Mögö em ül, s az ablak tükrében lesem. Bőrnadrágját ezüstös öv tartja, rajta sárkány, az állán hosszabb forradás, mint kakaó színén ha hasad a bőrke. Lába a lábam, ajkát támasztja az alkar gótikája, s bár minden elem megvan, Kecskemétig aligha épül fel eltitkolhatatlan paráznaságom belakható katedrálisa. Rosmer János (1975, Kolozsvár): jelenleg Bécsben él. Korábban a Kalligram, a Holmi, a Jelenkor és a Bárka publikálta verseit. Kötete még nincs. 10

6 V E R E S I S T V Á N n o v e l l a A tésztaember felemelkedése és bukása A mikor a Zsil-völgyi bányászok végleg úgy döntöttek, hogy sztrájkolni fognak, édesanyádnak is elkezdődtek a fájásai. Az alacsony bérek, a nehéz munkakörülmények és a kizsákmányoló gyártulajdonosok hozzáállása a bányászoknak nem hagyott más esélyt, bár tudták, ha munkájukat elvesztik, legfeljebb a kecskepásztorkodás marad nekik, és akármilyen keményen fognak dolgozni, egyikük sem lesz soha a General Motors vezérigazgatója. Édesanyád is meglehetősen hosszan szenvedett, de hát mint tudjuk, ez az anyák sorsa. Kórházba nem vitték, pedig akkor még olcsó volt a benzin. A szomszédasszonyok segédkeztek a szülésnél, amelyet nagybátyád vezetett le. Édesapád, amikor a kocsmában megtudta, hogy megvan a harmadik fia, senkinek nem rendelt féldecit. Megszokta. Nem hiszem, hogy emlékszel, évekkel később ennek a kocsmának az udvarán gyűjtött húgyáztatta csikkekkel próbálgattuk először a dohányzást. Felültünk az istállók közé épített fakerítés rúdjaira, ott pöfékeltünk, pöff pöff, persze csak szájba, tüdőbe nem. Jött aztán apukád, mi van, próbálkoztok, bökte oda nagy mosolyogva, mi meg csak hunyorítottunk, mint a gengszterek a fekete-fehér filmekben. Mindig te voltál Al Capone, mert te voltál a nagyobb darab, hiába akartam néha én lenni Al Capone, nem engedted, merthogy Al Capone mindig a nagyobb kell, hogy legyen, mert Al Capone is egy nagydarab ember volt, hazája Csikágó. Oké, leszek akkor valaki más, Buffalo Bill, mondjuk, elég nagy bandita mindkettő, miért ne lehetnének jó haverok. Mert vegyük csak azt, hogy Al Capone, az ugye egy tipikusan városi természetű bűnöző. Akkora a mercédesze, hogy nem volt akkora a Hitler kutyájának, abba beül, természetesen hátra, ha meg akció van, kidugja a géppisztolyt az ablakon, röviden céloz, mert sok a tölténye, egy-két sorozat, és az ügy le van rendezve. Vele szemben Buffalo Bill vidéki lakos, hazája a préri. Kiterjedt ismeretségi köre van, az indiánok között is elég nagy a respektje. A pénzt általában titkos úton szerzi, de ha úgy adódik, nem szégyell lovat lopni sem. Ha akció van, hosszan céloz, pontosan lő, mert a tölténye kevés. A pusztai nélkülözés miatt meglehetősen sovány, bár alapvetően tagbaszakadt ember, kábé, mint én. Ezért is gondoltam annak idején, hogy ha már mindenáron te akarsz lenni Al Capone, hát jó, legyél, de akkor én leszek Buffalo Bill, és mindenki megnyugszik. Te viszont hallani sem akartál erről, annyit voltál hajlandó engedni, hogy én legyek Al Capone híres sofőrje, Fred. Belementem ebbe is, azt a bizonyos cigit viszont nem tudtam végigszívni, mert édesapád mögénk lopakodott, és fűzfavesszővel jól elvert mindkettőnket, mondván, hogy az ő pénzét nem fogjuk elfüstölni, majd ha megdolgoztunk érte. Közben persze dohányzott ő is, csak nem akart kihagyni egy alkalmat sem, hogy bánthasson valakit, mindegy volt, hogy ez éppenséggel a fia. Szóval szeretett odapiszkálni mindenkinek az öreg, akinek csak lehetett, állatnak, embernek, mindegy volt. Még amikor egész kicsik voltunk, és futottunk oda hozzá, hogy a kertben meztelen csigákat meg földigilisztákat találtunk, az volt az első 20

7 szava, hogy gyorsan a konyhába sóért, és sózzuk meg őket. Be is sóztuk szegényeket, siettünk, majd kilyukadt a tüdőnk, vártuk, mi lesz, persze nem lett semmi azon kívül, hogy szegény gilisztákat meg csigákat úgy szétmarta a só, hogy nem maradt belőlük, csak néhány habzó gennydarab. Én akkor nagyon szomorú lettem, azt hiszem, ez volt az első komolyabb tapasztalatom a szomorúsággal, amire emlékszem az életben. Te persze rohantál az eredménnyel apádhoz, mire ő adott egy nagy pofont, hogy nem szabad az állatokat bántani. A következő pofont meg azért kaptad, mert emlékeztetted őt arra, hogy ő ajánlotta a sót, ő meg erre, hogy nem igaz, meg hogy tessék, még egy pofon a hazudozásért. Nekem már akkor derengett, hogy nem vagytok teljesen normálisak, csinálni kellene veletek valamit, mert csak a szégyent hozzátok az emberi fajra, pláne később, hogy apádra egyre jobban kezdtél hasonlítani. Anyádat máskülönben szerettem, volt egy érdekes beszélgetésünk egyik télen, valamikor karácsony előtt, már nagyobbacskák voltunk, hívtalak volna a kultúrházba pingpongozni, de ti még kinn voltatok a majorban apáddal, hát a Zsuzsi néni leültetett a konyhába, kérdezte, kérek-e diós kalácsot vagy egy bögre kakaót, mondtam, hogy egyiket sem, hát hogy ha egyiket sem, akkor legalább egy marék tökmagot rakjak a zsebembe, pingpongozás közben jó lesz rágcsálni. Anyád természetesen kihasználta az alkalmat és elmondta, milyen mostoha is volt vele a sors életében, hogyan került el otthonról, miért ment hozzá az apádhoz, amolyan igazi huszadik századi történet az övé, amelybe a háborútól kezdve a nénikéje reumás térdekalácsáig beleszólt minden, pedig, pedig, sokan emlegetik még ma is, hogy őbelőle akár énekesnő is lehetett volna, csak épp az volt a baj, de ezt már csak nekem mondja, hogy nem igazán szeretett énekelni. Érdekelte viszont a zongora, járt is a kántorhoz még lány korában, tőle tanulgatott néha szentmise után, csak hát, tárta szét a karját, a Kyrie Eleisonnal már a hatvanas években sem lehetett karriert csinálni, nem mint ma, hogy elég, ha valakinek van egy szép nagy valaga, kiáll az utca közepére, aztán az újságok meg a tévé azzal vannak tele, hogy ez meg ez a nagylány megmutatta a valagát. Ezt nevezik szerintem kivagyiságnak! Közben megjöttetek apáddal, úgyhogy el is köszöntem, csókolom, Zsuzsi néni, szervusz, fiam, óvatosan pingpongozzatok aztán, nem hogy megint baj lesz. Megmutattad volna te is a valagad, csak lett volna kinek, te vén ribanc, elemeztem ki anyád sorsát két szerva között, aztán inkább kiálltam magamnak a kultúrház elé tökmagozni. Neked viszont annak ellenére, hogy mindig hájas voltál, egész jól ment a pingpong. Izzadtál közben, mint a varangyos béka, hadonásztál a dülledt szemeiddel, mint a Gulliver, amikor eldöntötték a törpék, de a vége felé még a csavart labdákat is egész jól megtanultad. Rossz volt rád nézni, mint ahogy a legtöbb esetben, de én mégsem pártoltam el mellőled, még hosszú évekig a barátod maradtam. Elvoltunk valahogy, nem tudom, társaságban kicsit nehezebben, magunk között jobban, és máig nem fejtettem meg, hogy mi volt ennek az oka, kitartó önfeláldozásom nem hiszem, hogy neked valamikor is szemet szúrt, nem baj, nem sértődtem meg. Nem zavart, hogy hosszú évekig hittél valakinek, aki nem voltam, és fogalmad sem volt arról az emberről, aki valójában voltam, vagy legalábbis aki szerettem volna lenni. A dologhoz ugyan hozzátartozik, hogy te sem annak hitted magadat, akinek én láttalak, de az emberek többsége ezzel alighanem így van. Mit mondjak, borzasztó. Most már viszont kezd betelni a pohár, igaz, hogy nem találkoztunk négy éve, de nincs még vége a mi históriánknak, nem tolják mifelénk olyan gyorsan a Göncölszekeret. Különben ezt te is tudod nagyon jól, sejteni ha nem is sejted, hogy a közeljövőben találkozni fogunk, mindenképp foglalkoztat a téma, időről időre eszedbe jutok, mint valami hosszan húzódó elintéznivaló. Neked már azóta persze családod van, a fiad nagycsoportos óvodás, imádja a gumicukrot, főleg az állatfigurákat, a zöld hosszúkás kígyóformákat, ezekből akár ötöt is képes egyszerre a szájába gyömöszölni. De hogy a HARIBO márkanév eredetileg a Hans Riegel, Bonnt jelenti, 21

8 22 azt soha nem fogja megtudni, bár ez a gumikígyók ízén szerencsére semmit sem ront. Szóval anynyi a lényeg, hogy közeleg a viszontlátás pillanata, az a homályos szeptemberi délután, a Barna mén fogadó, csikorog a kavics a kerekek alatt, ahogy a parkolóba fordulsz a Logannal, a teraszról intek hogy oda gyere, közben a másik kezemmel kigombolom a farmerem, ne szorítson, ha leülök. Szeretem egyébként a szűkebb farmereket, főleg alkalomra, ez is például egy Lee. Az a jó a Lee gatyákban, hogy a farzsebek nem szögletesre, hanem kissé kúp alakúra szabottak, ezt csakis a Lee gatyáknál találni meg. Van ugyan még egy eléggé ismeretlen márka, a Golder, náluk találni még hasonló szabású zsebeket, de mondom, ezek olyan ritkák, hogy háromévente ha látok belőlük egyet. Különben sem amerikai márka, szinte biztos, hogy francia vagy spanyol cég, alighanem a nyolcvanas években alapíthatták. Európában akkor még hegynek felfelé tartott a farmer, csomó ilyen sutyerák cég alakult, az ismertebbek közül az olasz Jesus jeans vagy a Casucci. Na de hát ha már farmer, akkor legyen amerikai, bár a legnagyobbak is, mint a Levi s vagy a Wrangler, mind Európai gyárakban varratják a ruháikat az itteni piacokra, Amerikából való jó esetben az anyag meg a cérna, amihez a gyapotot viszont fáradságos munkával az egykori déli államok néger rabszolgáinak leszármazottai szüretelik. Ők ugyan szerencsére már nem rabszolgák, ha kedvük támad, egészségügyi nővérként vagy postásként is véresre dolgozhatják magukat, a gyapot betakarítása azonban ettől még nem válik kevésbé fáradságos munkává. Lehetne itt beszélni a modern technika nagylelkűsége folytán rendelkezésünkre álló gyapotbetakarító gépekről, amelyek már nem igényelnek emberi verejtéket, csak benzint. A vezető beül a kabinba, bekapcsolja a légkondicionáló berendezést, a CD-lejátszóban elindítja Eric Clapton Unpluggedjáról a kedvencét, a tizenkettes számot, és már kezdődhet is a gyapot betakarítása. Azért a kettő nem ugyanaz. Az igényes fogyasztó a különbséget észreveszi. Vitatkozni sajnos veled erről nem fogok tudni, mivel hogy te a ruháidat általában csak aszerint válogattad, hogy milyen melegek és mennyire engedik át a szelet.

9 H I Z S N YA I Z O L T Á N Szerenád egy ciklámen alsóneműhöz Szenyóra mondá mély elkomolyodással Szindbád, én már többé nem tudnék maga nélkül élni. (Krúdy Gyula: Rozina) ciklámen volt és műszálas igen szelíden villant ki a korc fölö valami kényszer repedt tipliken függve himbált és közelebb lökö alkonyveresen áradtak a versek s deres csípőm úgy járta át az áram mintha céklából hevenyésze serleg ringato volna derék kreoljában a törzs fölö vagy kissébb tán ala hol tölgybe süppedt eltökélt tökélye a Vénusz pompás ívén áthaladt makacs hiányt és fényt rajzo köréje körtéje izzo nem bírta szemem átlátni hamvas héját a magházig ahol a dölyfös magány a teremtés buzgó vackán mélán kvaterkázik 24

10 torkom kiége elzsibbadt homlokom csüggedt vállamra élemede csend ült s mint rémült bogár higgadt májfoltokon hangok köröztek mégis zene csendült lompos fülemben valami ideges boros borongós estvéli szerenád és úgy éreztem nehogy kinevess oly nagy hatással lesz ez a zene rád hogy mit tudom én tán elsírod magad vagy legalább egy mosolyt eleresztesz és epres zsuvid a blúzodba tapad zavarodban s így estefele ez tesz búskomorrá most már évtizedekig míg magad is nem hallasz ily zenéket s unokád immár szépecskén lépkedik bár liberóját most még csak tenéked mutatja bement merthogy előbb-utóbb jaj bemegy mindig és ki is jön minden e körte-éjben lépeget ős utód előre-hátra talpra áll fölbillen húzza-vonja és dagasztja a létet mindvégig hangol nyársalja a dallam s ez a mi duónk sajnos kabaré le jaj mért nem ülsz i inkább overallban csak muzsikálom friss ciklámenedet süket vagy hogy nem kapod el a tercet ko ám egészen rám gémberede vonóm nyakában már ötven nyár perceg ötven ciklámen jaj ötven szivárvány fonódik hámként lucskos mellkasomra csak pislákolok mint valami zárvány és nincs emlék mely végre megfarolna csupán én óh csak én állok i mögö ed meredő gyertyámmal nem tudom mitévő bámulom zoknidon a buta pö yöket szememnek sarkából kifejtem igéző vétetlen halmaid lehántom ruhádat gimbelem bőrödet tomporod gombolom kengyelem göngyölöm s lerántom utánad magam is (bár ezt most csupáncsak gondolom) ötvendik mécsesem felbuzog forr a szó ölemnél pedig kihunyt hét menóra lelkemre mondom hogy ez lesz az utolsó ó ciklámenben tobzódó szenyóra bizony csak írlak irdallak vesze ül s százszor is akként dallnak meg e sorok: én álldogálok de a neveze ül s a pennaszárra a viasz lecsorog Hizsnyai Zoltán (Rimaszombat, 1959): költő. Ének című kötete megjelenés előtt áll a Kalligramnál. Helenbán él. 25

11 G A Z D A G G Y U L A L E N G Y E L P É T E R Macskakő Storyboard részletek a Macskakő-forgatókönyvhöz A forgatókönyv Lengyel Péter Macskakő című regénye alapján készült A storyboardot az Eurofilm Kft. megrendelésére készítette: Csordás Levente, Gazdag Gyula és Vécsey Márton 70

12

13

14

15

16

17

18

19

20 Gazdag Gyula (Budapest, 1947): rendező, forgatókönyvíró, vágó. LENGYEL PÉTER

21 V Á R I G Y Ö R G Y A képzelet elrontott verklijéről Képzeletünk olyan, akár egy elrontott verkli, amely mindig más dallamot játszik, s nem azt, amelyet várunk tőle. Marcel Proust Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik. Újrarendezzük, s széthullunk mi is. Rainer Maria Rilke A Porhó című könyv Havak éve című ciklusáról tudható, hogy a nevét amolyan dallamra mondott vakszövegként kapta, a Kései sirató híres sora hallatszik mögötte: a hadak vége volt. Tóth Krisztina gyakran nyilatkozza, mikor műhelyéről beszél, arról, hogyan születnek a versei, hogy ilyen dallamok járnak először a fejében. A kötet záró verse, az Esős nyár, olvasható erről a tapasztalatról szóló beszámolóként is. Az, amikor ez a dallamra futó vakszöveg szavakat talál, amikor meglesz a zenére futó mondat, a költemény és a költészet születése a dallam szelleméből. Ez a jelenség, a kimondás, megfogalmazás lehetősége nyilvánvalóan összekapcsolódik az önmegértés, az átlátás esélyével a kötetben minden kérdés erre irányul, az ujjgyakorlatszerű daraboké is, nem véletlen, hogy egy ilyen kerül ki a kötet hátsóborítójára: Ez a világ egy nyitott blende. / Integetünk a végtelenbe, / amíg az arcok be nem égnek: / hol hívják elő ezt a képet? A kötetben rendre megjelennek nagy, metaforikus ráismerés-pillanatok, amelyek átmenetileg beteljesíthetőnek mutatják ezeket a lehetőségeket: van a szavak folyása mentén, kell legyen / egy titkos hely, hol ott vár partra dobva / ott áll dombokba gyűrve egy helyen / aminek neve van, de nincs kimondva. Tóth Krisztina: Magas labda. Magvető, Budapest, 2009 A lírai megszólalás retorikus pátosza is ezzel a reménnyel magyarázható, ahogy a gazdag formakultúra is erre irányul, minden sorfajta, minden rím ezt a forrásvidéket vagy deltát keresi. A ritmus és dallam is árad, mint a folyó a kötetnyitó nagyversben (a víz, az áramlás, a sodrás motívuma sokszor visszatér a kötetben), a nagyon erős versritmus lüktetése mintegy sodor a megtalálni vágyott, egyetlen és igazi mondat felé, annak a mondatnak az ígérete és szerkezeti váza, valamifajta megtalálni vágyott bizonyosságé, hogy, ahogy egy régebbi híres vers mondta, Ittlétemet / átlátom ott. Ugyanakkor ez a sodrás-poétika összehordja a legkülönfélébb verselemeket, a szavak és a mondattöredékek összekeverednek és kiszakadnak rendjükből az áramlásban, amely így éppenséggel nem kecsegtet azzal a reménnyel, hogy a szavakat viszszavezeti eredetükhöz, egy olyan helyre, ahol mindenek megkapják valódi, mindaddig kimondatlan neveiket. Az összehord ige metaforikus és szó szerinti jelentése közti párhuzam a Sodrás című versben rá is ébreszt erre: köröz a szél és mindent összehord olvassuk a második sorban, később pedig: van ez a dal, mi mindent összehord. A dal olyan, mint a szél, új és új kapcsolatokat tár fel, ahogy egymás mellé sodorja a dolgokat, néha felbukkan ebben, a szél vagy a víz sodrásában a dallam, majd újra eltűnik, felbukkan egy idegen arcban, egy mozdulatban, vagyis reménytelenül szétszóródva a világban. Így van például a koszorrú babával, amely az egykori kedves álmában jelent meg, majd hirtelen felbukkant a metrón. Ismétlődő idegenség / mindig más alakját hordja / mindig arcot vált a nemlét ahogy a Vers, amelyben az újesztendőt köszönti című költemény mondja. (Lásd még a Repülő vagy a Beszélek című verseket, vagy akár az arcok selyemáramlásá -t szintén a Vers, amelyben az újesztendőt köszönti című darabból.) Világos, hogy ez a tapasztalat mélységesen prousti, a szerelem nála is és (az amúgy is franciás műveltségű ld. például Apollinaire erőteljes, de sajáttá tett hatását erre a versvilágra) Tóth Krisztinánál is ennek a tapasztalatnak a metaforája. A szerelem arról tanúskodik, hogy a szeretett test sohasem birtokolható, mert az időben végtelenül kiterjedt, nem más, mint nem elérhető érintések és emlékképek puszta nyoma. Ezért a szerelem Proustnál lényegében azonos a féltékenységgel, ahogy Tóth Krisztinánál a szakítással, vagyis, mindkét esetben, a birtokolhatatlanság tapasztalatával, ami a szerelemnek nem eseti, hanem lényegi jellemzője. A ritmus és dallam analógiák, metaforikus azonosságok ígéretei, amelyekben végül metonimikusan, a kapcsolódások, érintkezések végtelen láncolatában szétszóródik a világ. Arról van szó, hogy a világ minden országa egyetlen test maga, hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza. Ezek a sorok a kötet egyik legszebb verséből valók, (A világ minden országa), amelyben a halott nagymama hamvasztatásának prózavers elbeszélése mellé odasodródnak, a történetet meg-megakasztva a Halotti beszéd mondattöredékei, azt próbálgatva talán, hogy a nyelv legmélyebb időbeli rétegeinek megszólalása, ez a nyelvemlék, ahol összeér a kezdet a véggel, képes-e arra, hogy kiemeljen az időből. Nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve, / nem az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort, / hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt, hangzik a válasz, felidézve újra és mégis a Halotti beszéd komor tanúságát. Látjátok, feleim, mik vogymuk. Por és homu. Minden élettörténet értelemszerűen az időben alakul, nincs, nem lehet semmiféle igazi én a testbenin kívül, ennyiben ha tetszik tökéletesen antimetafizikus líra a Tóth Krisztináé. Az élettörténet helyére egymáshoz sod- 88

22 pektívájának, egy olyan pont elérését remélte, ami kívül van a zajláson, itt azonban azt olvassuk: halál / ha lel // utat is hozzánk, nem vagyunk, / futó fonál csak, filc magunk / helyett A halál semmilyen módon nem teheti sajáttá létünket, csak a bábszínházat zárja be. A második újraírási kísérlet az elsőt és önmagát, továbbá az eredetit is az átlátás reménytelen kísérleteként mutatja be, visszavonja, elvetvén a lehetőséget, hogy a dallam segíthet visszatalálni bárhová: örök körök, olvassuk az egyik játékos rímpárban. A ritmus (maga sem más, mint ismétlődés) ismétlődése nem vezethet semmiféle végső vagy egyetlen mondat irányába, nem juthatunk el sem itt, sem ott semmiféle létösszegzéshez: sír a történet és elmossa önmagát (Hangok folyója). A saját halál lehetősége foglalkoztatja a Program című verset is, ami Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék című költeményét variálja és mögötte a csángó népdalt, ami Orbánt ihlette. Sorsom vagy-e vagy csak program, valami értelmetlen és mechanikus, kér- ródó emlékképek és foszlányok kerülnek, vonások és mozdulatok kapcsolódásai és szétszóródásai, városok, hasbeszélő / sors, emlékek völgykatlana, élő / vonalak, látod, // mind hogy bolyong és nincs egynek se útja (Vaktérkép). A kulturális emlékezetnek is a vegetatív dimenzióit figyeli, tartja igazán lényegesnek a kötet, az ösztönös, akarattalan emlékezést, ezek, gesztusaink, testi működésünk jelölik ki öszszetartozásunkat a Kelet-Európai Triptichonban. A versdallam egyszerre ígéret egy mondat mögötti mondat szerkezeti váza, tehát nyoma és mindent egybehordó, elszakító sodrás, amely mind távolabb visz a végleges átlátás és megfogalmazás lehetőségétől. Ez a sodrás úgy vezet az egyetlen mondat felé, hogy bármit gondolok, alámossa. Az átlátás igénye, a sodrás által újra és újra elmosott időbeli út megtalálásának ambíciója rendre megjelenik a létöszszegző versek melankolikusan játékos, parodisztikus újraírásának folyton ismétlődő kísérletében, e kötetben a Futrinka utca című költemény soraiban. A létösszegzés tragikus hangoltsága, bármennyire veszendőnek állítja is be az életet, mégiscsak összegezhetőnek mutatja egy tanulságban. Ezt a tragikus hangoltságot lazítja valamelyest a Születésnapomra játékossága, ráadásul úgy, hogy a jól ismert ritmusképlet többlete maga is a keresés részévé válik, az egyetlen mondat alkalmi szerkezeti vázává. (Ismeretes és nagyon is ide tartozik Nemes Nagy Ágnes esete, aki egyik esszéjében megírja, hogy keresett egy verssort, aminek csak a ritmusát hallotta, vakszöveggel, a megitális rózsáról, bármi légyen az, mígnem kiderült, hogy Gyulai Pál verséről van szó és a megalázott Rómáról: nem ez a mondat, hanem egy másik, mindig egy másik. Ennek fényében értelmezhető a magyar költészethez írott hommage-vers is, a Hála-változat, amit ennek ellenére sem sikerült igazán megszeretnem, az hommage-jelleg kissé üressé és illusztratívvá teszi.) Az eredeti versben nyitottnak mutatkozott az élettörténet, ha iránya egyértelműen ki is volt jelölve: egész népemet nem középiskolás fokon tanítani. Az első parafrázis, a Porhó zárlatában arról a már idézett reményről olvashattunk, hogy ittlétemet / átlátom ott. Világos, hogy ezt a kilátópontot nem feltételezi az újabb parafrázis. Akar, / akár // a színpadon a kesztyűbáb / játszani valami saját / mesét, / mi mást, mindenféle önazonosság, sajáttá tett, sajátként lezárható élettörténet megalkotása reménytelen. Az előző zárlat végső soron a saját halált tette meg a teljes átlátás lehetséges végső persdezi a szöveg, te vagy-e az, aki vagyok / szólsz-e, hogyha elhallgatok, mígnem megtudjuk, hogy se nem sorsod, se nem emlék: ott aludtam minden szóban. / Felébredtem és beszélek, szóra bírom minden sejted, / én írom tovább a versed, oly szavakkal, nem is sejted. A versünket a sötét árnyék fejezi be, semmi módon nem rögzíthetjük meg a költészet által önmagunkat, éppúgy nem lehet zajláson kívüli kilátópont, ahogy a saját halál sem, pontosabban, mivel ez sem, így a költészet sem lehet az. Ezért tartom teljes tévedésnek Szilasi László értelmezését, aki szerint: a mondat (»nem ez a mondat, hanem egy másik, mindig egy másik«[58.]) egy létező, konkrét, jóllehet elérhetetlen hely. Az a hely, ahová a mindent felsoroló szavak és a ki nem mondott nevek rejtett folyásiránya tart. A költészet pedig nem más, mint ennek a helynek a módszeres, a hagyománynyal és a stílusszintek elméletével folyton hadban álló előkészítése (Szilasi László: Emlékként tekinteni a jelenre. ÉS, ), tehát hogy a szavak visszavezethetőek volnának eredetükhöz, mely érintetlenül szunnyadva várja őket valahol az idő kezdete előtt, ezáltal pedig, ezen az édenkerti nyelven minden közvetlenül megnevezhetővé válna, és ennek a névadásnak a reménye volna a költészet. Ezek a versek semmi ilyesmiben nem hisznek. Orbán Ottó számára a verse alatt hallható népdal valami ilyen hazatérés reményét jelenthette akkorra, ha csontjainkat meg kelletik adni, a népdal hordozza, és végül legyőzi az időt: s nincs múlt, jelen sem jövendő, / csak egy vastag gyapjúkendő, / annak bolyhos melegében / ringok a világ ölében írja A magyar népdalhoz szóló versében. Tóth Krisztina ezt nem gondolja, a vers címe Program megint csak értelmezhető úgy, hogy az ő verse immár csak mechanikus kopírozás, csak mintegy a népdal és az Orbán Ottó-vers dallamára lefuttatott program lehet, az örök körök egyike, a dal nem a halál ellen szól, beszélője már a versben eltörlődik, az utolsó szavakat a sötét árnyék vagy sötét program írja. Csak a program marad meg, ami nem az övé, magától, mechanikusan lefut. Az időben megalkotódó és lassan eltörlődő testről beszél a Delta című, Kosz- 89

23 tolányit idéző vers is. Ha negyvenéves elmúltál, a tested / egyszercsak elkezd magától beszélni Figyeled lassan az erek vonulását, / hogy bontakozik ki testedből egy másik, / leendő felszín. Az enjambement-ok, a központozás és a tulajdonképpeni ciklusok hiánya (a ciklusok hiányára Keresztesi József hívja fel a figyelmet Sodrásban című kritikájában. Magyar Narancs, ), a sűrű szövésű motívumháló, az egymásba érő szomszédversek (A Vogymuk és A világ minden országa egyaránt a Halotti beszédet idézi meg, a Véletlen művek című vers címadó szintagmája többször visszatér a következő szövegben, a Sötétben járóban) az azonos problematika a sodrás-poétika részei. A kötetet tekinthetjük bizonyos értelemben egy versnek, olyasminek, mint a Vinteuil-szonáta, amelyben fel-felbukkannak újra és újra ismétlődő, eltűnő motívumok, ahogy a híres kis dallam is a Proust-regény zeneszerzőjének műveiben. A líraiságot lényegében a fentebbi értelemben vett dallam teszi Tóth Krisztina verseiben, a dallam mint a magyar és világköltészet végtelenített Vinteuil-szonátájának mindig töredékes, vakszöveges, mindig csak összesodródó mondattörmelékekben felbukkanó emlékezete. A versek felsorolásaiban megjelenő tárgyak mindegyike egy-egy rekonstruálhatatlan történet nyoma, ilyen értelemben minden versben megbújik egy narratív vers lehetősége. Minden utasnak van egy élete áll A koszorrú baba című versben. Az, hogy számunkra ebből is, ahogy a versek szerint saját életutunkból is csak pillanatképek és emlékképek férhetőek hozzá, ez a szükségszerű sűrítés, Dichtung teremt végül költészetet a prózaversekben is. A magyarul egy szót sem beszélő fekete kislánynak, az új osztálytársnak lehetne csak elbeszélni egy félbemaradt, pontosabban soha el sem kezdődő történetet, aminek egyetlen nyoma egy darab küllőgyöngy (jellemző módon a szót és a tárgyat egyszerre kapja a lírai én egy ismeretlen fiútól), és ez a nyommal jelzett hiány kezd el elbeszéléseket generálni. Elterjedt, hogy van az a fiú az Újtelepről, / lehet, hogy gyerekünk is lesz jövőre ). Mivel azonban nem egy történetnek, hanem a hiányának a nyoma, nyilvánvalóan nem elbeszélhető, a különleges szó mintegy a helyére kerül, amikor a kislány, akivel meg lehet osztani az eredendő idegenséget, első magyar szavaként kimondja, és így újra, teljesen idegenné lesz: Fehér fogai közt zörögve / forgott a név: idegen test a dobban (Idegen test). Ez a kitüntetett emlékkép példázza, hogy az élettörténetek elemei, a puszta emlékképek nem rendeződhetnek élettörténetté, kavargásuk, össze- és szétsodródásuk, új és új alakzataik megteremtése volna a költészet Tóth Krisztina líraeszménye számára. A sodrás-poétika részeként megjelenő felsorolások néhol Pilinszkyt idézik, például, talán a legerősebben, a Szülők című versben. A fal mellett a fűben szétdobálva / lyukas strandlabda, foszlott hintaágy / dobog a bádog, áznak a kint felejtett / ruhák. Mégis lényeges különbség, hogy Pilinszky lírája izolálja a tárgyakat, amelyek a kötet felsorolásainak többségében inkább összesodródnak, mint láttuk: macskák ütődnek vedlő háttal a parthoz, / alaktalan ruhák, törött vesszőkosár, / zöld lombos ág, hegyén egy zacskó csapkod, / fényes bútorlapon fonnyadt hínárfonál / szétrajzó törmelék minden valakinek az arca F Á B I Á N E M E S E Don Juan halott és nem élvez(i) nem esik jól, rosszul esik, nehezen állom meg, hogy meg ne mondjam neki (140.) A szövegben csalhatatlanul sok a lyuk. A szokásos kukorellys lyukak: bejáratokba torkolló kijáratok a személyiség és a szöveg útvesztőjében. Lyukak az emlékezet szövetében és ezúttal, lyukak a nők helyén is. Minden nő egy hiány, a nők hiányérzetek. (Hangok folyója). Nem annyira időből kimetszett, mint inkább időtől elhagyott tárgyakról van szó. A Pilinszky nyugágya nem rozsdásodik már tovább, miután kimerevedett az apokalipszis nem múló végidejében, de a Tóth Krisztina foszló hintaágya alighanem továbbfoszlik. Inkább a költőnek különösen fontos Mándy Iván elhagyott tárgyai a Szülőkben idézett tárgyak, mint a Pilinszkyéi. Bizonyos, hogy Tóth Krisztina költészete egyszerre tartozik a legösszetettebb és a legnagyobb hatású magyar lírikusi életművek közé, rendkívül sokféle indíttatás újra és újra megalkotandó egységesítését végzi el kötetről kötetre. Jellemző, bár nem értek vele egyet, hogy Szilasi László a magyar költészetben jelenleg erős hatású líranyelvi hagyományok szintézisének kísérleteként tekint erre a könyvére, végső soron teljes pályájára. Pedig szintézisek nincsenek, győznek meg bennünket a versek. Csak koincidenciák. Vári György (1978): irodalomtörténész, kritikus. Legutóbbi kötete: Az angyal a részletekben (Kalligram, 2004). Kukorelly Endre: Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív. Kalligram, Pozsony, 2009 A hiányában jelenlevő, távollétével jelzett-jegyzett nőalak körvonalával már a Tündérvölgy C-jében találkoztunk. Itt a C-hez hasonló női jellegű lényekből kapunk egy dózissal, kevesebb, mint 1003-at. Ha amott 90