A szerző korábban megjelent kötetei. Halálom után felbontandó Férfiak és egyéb katasztrófák. Kerstin Gier. Anyák maffiája. Trivium Kiadó, 2009

Átírás

1 A szerző korábban megjelent kötetei Halálom után felbontandó Férfiak és egyéb katasztrófák Kerstin Gier Anyák maffiája Trivium Kiadó, 2009 A mű eredeti címe: Die Mütter-Mafia Fordította: Bucher Franciska ISBN Copyright 2005 by Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG, Bergisch Gladbach All rights reserved. Bucher Franciska, Hungárián translation 2009 Trivium Kiadó, 2009 Minden jog fenntartva. Tel./fax:(l) konyvek@triviumkiado.hu A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének. Felelős kiadó: Zádor Zsolt Felelős szerkesztő: Beke Csilla Fedélterv: Pintér Zsolt Nyomdai előkészítés: P.R.S. Bt. Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

2 Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a csak háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap Kapcsolat Bejelentkezés Január 22. Ígéretem szerint itt az utolsó klubdélutánunkon annyit dicsért gyors almás süteményem receptje. Az anyukám még az ő anyukájától kapta! 250 g vaj, 180 g cukor, 3 tojás, kevés zsíros tej, 600 g liszt és 1 csomag sütőpor alapos összedolgozásával sűrű tészta kapunk. Csatos tortaformába simítjuk, a tetejére vékonyan felszeletelt almát terítünk, aztán kissé belenyomkodjuk a tésztába. Légkeveréses sütőben 180 fokon egy óra alatt sül meg. Emlékeztetőül: jövő kedden indul a Kötés kisgyermekekkel kurzusom a családi képzőműhelyben. Sajnos, eddig kevés a jelentkező. Mi van veletek? A fürdőszoba plafonjáról lelógatható szennyestartó zsákot fogunk kötni. Sok helyet takaríthatunk meg vele, és jól is néz ki. Gitti anyu Január 22. Ne vedd zokon, Gitti, de aki odafigyel az alakjára, annak eszébe sem jut megsütni ezt a zsír- és cukorbombát! Különben nem tészta kapunk, hanem tésztát, mivel jelen esetben a tészta tárgyként szerepel. Sose feledkezzünk meg arról, hogy példaképnek kell lennünk a gyerekeink előtt! Ami pedig a saját kötésű szennyestartódat illeti, a férjem idegrohamot kapna, ha egy ilyet felakasztanék a formatervezett fürdőszobánkban. Mostanában úgysem lenne rá időm, mert pillanatnyilag őrülten be vagyok fogva a munkahelyemen. Ráadásul Frau Porschke, a pesztonkánk, ma közölte velünk, hogy csak nyárig tud dolgozni nálunk, a férje áthelyezése miatt ugyanis elköltöznek. Természetesen, szomorúak vagyunk, mivel Frau Porschkénak arany szíve van, tényleg imádja a mi egérkéinket, és kiválóan vasal, de nekem kezdettől fogva meg voltak a magam kétségei, hogy valaki iskolai végzettség nélkül megfelelő társaság-e két ilyen eleven eszű kislánynak. Mindenesetre, augusztustól új felügyeleti megoldásra van szükségünk, örömmel fogadnánk kevésbé költségest. Kinek van valamilyen tapasztalata gyerekfelügyelő lánnyal vagy fiúval? Be kell fejeznem, mert holnap reggel fontos meeting, aztán kétnapos konferencia Berlinben, ezért most előre kell főznöm, lábat epilálnom (az ötcsillagos konferenciaszálló wellness részlege miatt) és csomagolnom. Sabine

3 Január 23. Sophie születése után két évig voltak bébicsőszeink, öt lány, öt különböző országból, hogy rögtön visszamehessek dolgozni előbb rész-, majd teljes munkaidőben. Semmiképp nem akartam lemaradni szakmailag, hiszen tudjátok, hogy van ez: amikor az ember az első gyerekkel terhes, még azt gondolja, minden marad a régiben, gond nélkül lehet karriert építeni. Először jó megoldásnak tartottam a bébiszittert, mert nem akadt egy jó barátnőm sem, aki előre figyelmeztetett volna. Aztán amikor már a lekvárban ültem, jött mind a horror történeteivel. De akkor már késő volt. Ezért időben intelek, hogy semmi esetre se vegyél fel lengyel, orosz vagy lett lányt! Bár rendszerint jól főznek, és nem nyavalyognak a sok munka miatt, de ezek a kelet európaiak kivétel nélkül a német férfiakra hajtanak, és nem tisztelik a te férjed sem. Ráadásul, mi haszna a gyerekeidnek egy olyan felesleges nyelv tanulásából, mint a lengyel, a lett vagy az orosz? De a spanyol és az olasz lányokat is felejtsd el, túl elkényeztetettek, fitymálják az ételt, még sosem hallottak arról, hogy az ember a ruháit vasalva és hajtogatva a szekrényben tartja! Azt hihetnénk, hogy otthon a gönceik kupacokban hevernek a földön. Akárcsak a játékok. Susanne barátnőmnek volt egy belga pesztra-lánya, aki a szobájában folyton hasist szívott, aztán egy Marokkóból származó francia, aki havonta négyezer euróért telefonálgatott haza. Első kézből tudom, hogy a dél-afrikai és az argentin lányok is legalább ennyire zűrösek. Susanne kénytelen volt az angol bébiszitterének egy évig valami komplikált diétás kosztot főzni, mert lisztérzékeny volt, márpedig liszt gyakorlatilag mindenben van. Az meg egyenesen gusztustalan, hogy az ír lányok a tus alatt borotválják a szeméremszőrzetüket, és neked kell a gyapjúkat a végén kipiszkálni a lefolyóból. És az egész nem is olcsó. A bébiszitterek túl sok zsebpénzt kunyerálnak, és játszhatod egész nap a sofőrt, mert a legtöbbjüknek még jogosítványa sincs, de folyton a diszkóba akarnak menni. Az összehasonlítás kedvéért kísérletet tettem volna egy hímnemű gyerekfelügyelővel, de olyat, sajnos, nagyon nehéz találni. Tehát az a legjobb, ha sürgősen elfelejted ezt a pesztradolgot. A helyedben keresnék egy olyan kedves, szorgalmas pesztonkát, mint a te Frau Porschkéd. Legalább nem kellene aggódnod amiatt, hogy elcsavarja a férjed fejét. Ha én találtam volna olyasvalakit, mint Frau Porschke, egész biztosan nem kell újra szögre akasztanom a munkámat. Viszont ahhoz, hogy egy nő anyaként visszamehessen dolgozni anélkül, hogy kikészüljön a bűntudattól, és a jó házassága is megmaradjon, szükség van egy teljesen kifogástalanul működő háztartási szisztémára. Bébicsőszök mellett felejtsd el az egészet! Ha egyszer véletlenül hamarabb hazaérsz, a kétéves lányod a tévé előtt ül majd, a férjed pedig az ágyban hentereg a lánnyal. Ezt akarod? Sonja Január 24. Minden anyukának üdvrivalgás! A nőgyógyász ma megerősítette, hogy terhes vagyok! Koszi a párna-a-popó-alá-és-fekve-maradni tippet, Frauke! Szupi boldog vagyok, és szupi alig várom a reggeli rosszulléteket! Pont jól is jön ki, mivel két hét múlva lejár a meghosszabbított gyesem, és ha elmondom a főnöknőmnek, hogy megint terhes vagyok, valószínűleg nem is kell visszamennem. Emlékszik még, hogy az előzőnél folyton foglalt volt miattam a vécé, hihi. Különben is, gyerektelen létére minden terhes nőt alapból agyhalottnak tart. Remélem, teljes fizetéssel enged itthon maradnom. Én igenis azt

4 gondolom, hogy egy anyuka legalább az első években mondjon le a karrierjéről és maradjon a gyerekeivel, akármilyen jó is legyen egy gyerekfelügyelő. Persze, ezt mindenki maga dönti el. Egyébként én is voltam bébiszitter az USA-ban, és ABSZOLÚT NEM erősíthetem meg az előítéleteidet, Sonja. Egyszer sem voltam diszkóban, azt ettem, ami az asztalra került, és a ház urát bottal sem piszkáltam meg. Mit szólnál tehát egy NÉMET pesztrához, Sabine? Azzal garantáltan nem fogsz mellé. Ellen (nemsokára kétszeres) anyuci Ui.: Sonja, tényleg kikezdett a férjed a gyerekfelügyelővel? Ilyen körülmények között kifejezetten hősiesnek tartom részedről, hogy még mindig együtt vagytok. Január 24. Csak példa akart lenni. Természetesen, nem velem történt meg, hanem egy barátnőm barátnőjével. Egy lett lánnyal. Egyébként szívből jövő jókívánságaim a terhességedhez, Ellen! Óriási szerencséd van, hogy az előző pluszkilóit még nem koplaltad le, most megette volna a fene. Január 25. Visszatérve Berlinből (mámorító világvárosfeeling, közben még egy kis bevásárló körútra is jutott időm, Armani üdvözletét küldi), igencsak bosszankodom a kijelentésed miatt, Ellen. Mi, az Anyukák Klubjának tagjai, tudatosan távol akarjuk tartani magunkat az arról folytatott áldatlan vitától, hogy ki a jobb anya, a csak háziasszony vagy az üzletaszszony. Az elégedett anya jó anya, ezt tudományosan már tényleg megnyugtatóan bebizonyították. Igaz, nekem sem esne nehezemre lemondani a karrieremről, ha fogorvosi asszisztens volnék Fogadd szívből jövő jókívánságaimat, teljes fizetés mellett! (A főnöknőd agyhalott volna, ha megadná!) Sabine Január 26. Még mindig nincsenek előttem a jövő heti színtanácsadás jelentkezési lapjai. Frau Merkenich abszolút korifeus a maga területén; büszke vagyok, hogy sikerült megnyernem az Anyukák Klubjának. A tanácsai életeket változtathatnak meg, tehát különösen azoknak éri meg, akik még mindig azt képzelik, hogy a lila jól áll nekik. Frauke

5 Juliusszal az ICE első osztályán utaztam Hamburgból Kölnbe. Az első osztály kedvezményes tarifája olcsóbb volt, mint a másodosztály normál díja, amit ugyan nem értettem, de nem is voltam soha jó számolásban. Különben is, az ember vegye el, amit megkaphat, ahogy anyám mondani szokta. Az első osztály ülései csinosabban kárpitozottak, és több hely van a lábnak. Mivel nem volt helyfoglalásunk, és az egyetlen szabad kétüléses helyet menetiránynak háttal találtuk, így az előző ülés támlájába épített képernyő helyett Herr és Frau Meyer arcát láttuk ipszilonnal, Offenbachbul, Frankfottnál, ej, de édös a kicsi, milyen idős?, akik szintén Hamburgban szálltak fel, és kimeríthetetlen szalámiskenyér készletükből falatoztak. A szalámiszag és a menetiránynak háttal ülés együttesen rosszullétet váltott ki nálam, Julius pedig, úgy tűnik, örökölte, amint az most igazolódott is. Nem sokkal Bielefeld előtt, minden előzetes bejelentés nélkül, lehányta az asztalkát, amely elválasztott bennünket a Meyer házaspártól. Az újságok, amelyeket Meyerék még nem olvastak és valószínűleg már nem is fognak soha, átitatódtak Julius reggelijével, valamint a három dobozka Hohes C-vel ez utóbbit korábban valósággal rátukmálták a gyerekre, mondván: Kisgyereknek köll a vitamin, igyad, egészségös! Hát most megkapták. Jön még? kérdeztem Juliust, miközben lázasan bontogattam a papír zsebkendőinket, azt sem tudván, hol kezdjem a takarítást. Azt hiszem, nem válaszolta óvatosan. Herr Meyer diszkréten távozott, miközben Frau Meyer fürgén felugrott, s elővarázsolt a táskájából egy csomag nedves törlőkendőt, amilyet régen én is folyton hordtam magammal, amikor Julius még pelenkás volt. A kendőcskék által minden, hipp-hopp, tiszta lett. Frau Meyer az újságokkal együtt elsüllyesztette őket egy ugyancsak elővarázsolt szemeteszsákba. Végül lehúzta az ablakot, és ragyogva így szólt: Na, ez megvóna! Elnézést kértem és kábé ezerszer megköszöntem. Nem köll kínos legyen, gyermeköm biztosított Frau Meyer, megsimogatva Julius fejét. A gyerökök mán csak ilyenök, gyakran mögüli valami a hasukat, át köll vészölni. Olyan kedves kis kölök, ugye, olyan okos a négy évéhöz, maga mög egy szimpatikus, tipp-topp anyuka, igazán nem köll kínos legyen. Hirtelen sürgős vágyat éreztem, hogy Frau Meyer keblére vessem magam és megkérdezzem, hogy nem akar-e adoptálni. Régen beszélt velem valaki ilyen kedvesen. Frau Meyer azonban már egész sereg leány- és fiúgyermekkel, mi több, unokákkal rendelkezett, ezért feltehetően nem vonzotta volna egy örökbefogadás. Ezen túlmenően, ha közelebbről megismerne, biztos hamar visszaszívná a tipp-topp anyukát. Szimpatikus igen, tipp-topp nem. A saját férjem nemrégiben kijelentette: a legszánalmasabban szervezett, legélhetetlenebb nőszemély vagy, akivel valaha találkoztam. Nem sokkal később be is adta a válókeresetet. És annyira már nem is vagyok fiatal. Egész pontosan: harmincöt évesen érezheti magát az ember húsznak, csak nem úgy néz ki. Ezért zártam Frau Meyert örökre a szívembe. Sajnos, a kölni főpályaudvaron le kellett szállnunk, és soha többé nem láttam Meyeréket. Éppen a peronon vonszoltam magam után a bőröndöt és Juliust, amikor összeütköztem egy nagyjából százkilencven magas, sörszagba burkolózó, égszínkék nyúllal. Amíg én a szívemhez kaptam ijedtemben, a nyúl böfögött egy hopplá -t, azzal továbbszökdécselt. Csak most láttam, hogy egész seregnyi pasztellszínű rágcsálóhoz 1.

6 tartozik, amelyek a szemeteskukák körül ugrándozva énekelték: Sört ide, sört ide. Egy utazóládát hurcoló, toprongyos bohóc meg egy bodros kék parókát viselő nő, aki enyhén billegve bár, mégis energikusan kapaszkodott a harlekin szabad karjába, ezzel szemben úgy vélte: Kihaggyuk a kölni dómot. Karnevál volt Kölnben. Karnevál vasárnapján Kölnbe érkezni, miután az ember hét hetet töltött a téli álmot alvó, vattába csomagolt Pellworm szigetén, úgyszólván olyan érzés, mint űrhajóval leszállni egy vadidegen bolygón anélkül, hogy a földönkívüliek különösebben tudomást vennének rólunk. Körülnéztem, hátha meglátom Lorenzet, jövendőbeli ex férjemet, gyermekeim atyját. Lorenznek azonban se híre, se hamva, annak ellenére, hogy telefonon többször is bediktáltam neki az érkezésünk időpontját. Igazából nem is igen számítottam a megjelenésére. Amióta folyamatban volt a válás, többé semmilyen tekintetben nem érezte magát felelősnek értem, ami ez esetben minden bizonnyal azt jelentette, hogy a gyorsvasúttal kell hazamennünk. Erősebben megfogva Julius kezét, utat törtem magamnak a tömegben. Az ötös vágánytól a tizenegyes felé haladtunkban leginkább jelmezes és/vagy részeg embereket láttunk. Még egy japán turistacsoportot igazi, jelmez nélküli japánok is megfélemlíteni látszott a nyüzsgés. Szorosan összebújva, bizonytalanul bámészkodtak, egyikük sem fényképezett. Rosszul vagyok szólt Julius. Riadtan eldobtam a koffert, és odébb löktem egy hosszú hajú vámpírt a legközelebbi szeméttárolótól. Fel kellett emelnem a gyereket, hogy elérje a nyílását, a vámpír pedig későn figyelmeztetett, hogy papírgyűjtő. De egy olyan napon, amelyiken fél Köln amúgy is papírkosarakba hányt, nem tudott bűntudatot ébreszteni bennem. A vámpír mellett egy Gerhard Schröder-maszkos, feltehetően férfi illetőségű egyén őgyelgett, a szagából ítélve erősen izzadhatott a latex alatt. Nem akarsz meginni velünk egy sört? kérdezte. Julius rókázott egyet. Úgy látszik, még mindig maradt Hohes C a gyomrában. Ez undorító szólt a vámpír. A tiéd? A kisgyerekek már csak ilyenek, megüli néha valami a gyomrukat feleltem Frau Meyer, ipszilonnal, után szabadon, és megsimogattam Julius buksiját. Nem köll kínos legyen, át köll vészölni. íííííí, egy hesseni disznó szólalt meg Gerhard Schröder. És én még ezzel akartam sörözni! Attól még dögös segge van vélte a vámpír. Halleluja válaszoltam. Lassan aggódni kezdtem. Lehet, hogy Julius nemcsak örökölte tőlem a hátrafelé utazás és a szalámiszag kiváltotta reakciókat, hanem ráadásul elkapott valami gyomor- vagy bélgyulladást is. Biztos, ami biztos, ágyba kell kerülnie egy hányáscsillapítóval. A menetrendet tanulmányoztam. Hét perc múlva itt a vonatunk, annyit túl lehet élni. Egy sárga pöttyös kalapos, kopasz nyugdíjas belekönyökölt a bordáimba, és mogorván közölte: Tízes vágány, Gisela, és punktum! Hányszor akarsz még utánanézni? Időközben én is kissé ingerült lettem. A sörhasába nyomtam a könyököm, úgy válaszoltam: Ha eltöröd is a bordáimat Karl-Heinz, én akkor is a tizenegyes vágányra jövő vonatra szállok. A nyugdíjas csodálkozva rám pillantott. Nem ismertem, de azonnal tudtam, hogy az a fajta ember, aki sosem kér elnézést, és a közért előtt a kismamáknak fenntartott parkolóban hagyja a kocsiját. Mögötte egy borzasztóan kövér, hetven körüli, fémszálas

7 parókába és szívecskés napszemüvegbe öltözött, alacsony asszony állt. Gondoltam, Gisela lesz. Itt vagyok, Heinrich szólt magas fejhangon és megkopogtatta az öreg vállát. Tehát Heinrich. Nem is álltam messzi az igazságtól a Karl-Heinzcel. Heinrich egy darabig ide-oda pislogott fémszálas Giseláról rám és vissza, majd megvakarta mókás kalapkáját. Aztán így szólt: Hát, összekavartalak benneteket, előfordul, vagy nééém? Vagy nééém? Alaposan szemügyre vettem Giselát, és szívből reméltem, hogy Heinrich szürke hályogban szenved, méghozzá előrehaladott stádiumban. A szerelvény befutott és sóhajtva ajtót nyitott. Rosszul vagyok jelezte Julius. Sajnos, Heinrich nem tudott idejében félreugrani. Előfordul válaszoltam. Egy rafináltan felújított régi épületben laktunk. Aki kintről feltekintett az ablakokra, meg nem mondta volna, hogy mögöttük egy focipálya méretű lakás rejtőzik. Tíz évvel ezelőtt vettük, amikor Lorenzet kinevezték államügyésznek. Egész pontosan, a lakást Lorenz vette, én csak beköltöztem vele együtt. Lorenz hét évvel idősebb nálam. Kereken húszéves voltam, midőn megismerkedtünk, a második szemesztert végeztem pszichológián, és még mindig totál elveszett voltam a nagyvárosban. Főleg a villamos- és a metróhálózatban nem ismertem ki magamat. Amióta egyszer az egyik tankörtársamnál összegyűlt tanulócsoporthoz igyekeztem, ami csupán két villamosmegállónyira, volt tőlem, mégis eltévedtem és egy titokzatos helyen, nevezetesen Zülpich-Ülpenichben kötöttem ki, azóta csakis kerékpárral közlekedem, bármilyen messzire is visz az utam. Biciklizésben jó vagyok. Az északi-tengeri Pellworm szigetéről származom. A szüleimnek parasztgazdasága van ott, túlnyomórészt fejőstehenekkel. Valójában fiúnak kellett volna születnem, és egyszer majd átvenni a farmot. A lányokkal a szüleim a mai napig nem tudnak mit kezdeni. Természetesen attól még szeretünk, Constanze mondogatja apám mindig, de amikor három évvel utánam megszületett az öcsém, úgy hiszem, komolyan elgondolkoztak azon, hogy a fölösleges gyereket mármint engem örökbe adják. Amikor ezt elmondom nekik néha még ma is megemlítem, csak a szemüket forgatják, és azt felelik, hogy ez már megint jellemző a lányokra, és nőjek fel végre. Az sem tetszett a szüleimnek, hogy akkoriban az egyetemi helyeket elosztó központ Kölnbe küldött. Úgy gondolták, nem vagyok még elég érett a nagyvárosi életre. Sajnos, igazuk lett. Szívesebben mentem volna Hamburgba, közelebb esik az otthonomhoz, és átláthatóbb közlekedési hálózata van. A Rajna mentén élők legfeljebb feleannyira nyitottak és szívélyesek, mint amilyennek mondják őket. Egy cent nélkül Zülpich- Ülpenichben nem volt éppen leányálom. Senki sem akarta kölcsönadni a biciklijét vagy pénzt villamosjegyre, sőt még telefonálni sem engedtek. Nyoma sem volt a rajnai rokonszenvnek. A taxis, aki végül hazavitt, török volt. Mint már mondottam, nehéz volt megszoknom Kölnben. Rémesen fríznek látszottam: magas, szőke és langaléta, aránytalanul nagy kézzel és lábbal. Nikkelkeretes szemüveget viseltem, rágtam a körmöm, és dadogtam, amikor izgatott voltam. A vállamat előreejtettem, hogy alacsonyabbnak látszódjak, s ugyanezen okból rászoktam a csoszogásra. Az új élet kezdetét és a felnőtté válásomat illusztrálandó, először is felkerestem egy fodrászt, aki levágta méteres copfomat, és ellátott egy saját szóhasználatával élve ravasz rövid frizurával. A frizura azonban nem volt ravasz, s *

8 máig nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán frizura volt. De legalább észrevétlen és egyszerű volt, remekül passzolt az akkoriban előszeretettel viselt szürke és sötétkék cuccaimhoz. Zsákszerű felsőimhez leginkább farmert hordtam, kényelmes egészségügyi szandált, és semmi sminket. Ezzel a kinézettel cseppet sem lógtam ki a többiek közül a pszichológia szakon. Hogy erősítsem az összetartozás érzést, boldogtalan szerelmi kapcsolatot tartottam fenn az egyik lakótársammal, Jan Kröllmann-nal. Álszeméremből elhallgattam Jan elől, hogy ő volt nekem az első, ami szintén nem igazán teremtett jó alapot a kapcsolatunk számára. Annyira szégyellős és gátlásos voltam, hogy csak vaksötétben láthatott meztelenül vagyis soha. Hamarosan meg is csalt az egyik lakótársnőnk barátnőjével, akinek amint fogalmazott kényelmesebb ágya volt. Mivel azonban nemcsak az ágyban üzekedtek, hanem az előszobaszőnyegen, a kádban és a konyhaasztalon, erősen gyanítottam, hogy az ágyán kívül egyéb előnyei is vannak velem szemben. Afölötti aggodalmamban, hogy netán összefutok velük az előszobában, alig mertem kitenni a lábam a szobámból, és a szükségesnél jóval több időt töltöttem az egyetemi könyvtárban. Az a tény, hogy egy további lakótársunk nyakasán ajánlgatta magát Jan utódjának, nem feltétlenül tette egyszerűbbé a dolgot, annál is inkább, mivel az illető fél fejjel alacsonyabb volt nálam, és átható testszagot árasztott. Közel álltam ahhoz, hogy sutba vágjam a tanulást, visszaköltözzek Pellwormba, és ott életem végéig tehenet fejjek. Szerencsére, pont ekkor ismertem meg Lorenzet, és újból átgondoltam a dolgot. Lorenzet, őrült romantikus módon, elütöttem a bringámmal. A kerékpárút közepén állt. Az utolsó pillanatig azt hittem, hogy félreugrik, mert csengettem, mint egy idióta, sőt hadonásztam, valamint meglehetős hangerőn szidtam a kerékpárúton mászkáló, tökfej gyalogosokat. Lorenz azonban olyannyira elmélyült az aktáiban, hogy se látott, se hallott. Az utolsó pillanatban kikerültem a járda felől, ott viszont egy másik biciklista jött szembe velem, aki szintén ki akart térni Lorenz elől. Így aztán mindhárman összecsattantunk, szép kis lármát okozva ezzel, és eltartott egy darabig, amíg kibogoztuk a végtagjainkat és a bringákat. Csodával határos módon senki sem sérült meg komolyan, eltekintve a horzsolásaimtól. Lorenz volt olyan nyájas, hogy majdnem azonnal belátta, ő a baleset fő okozója. Megvárta, amíg a másik biciklista káromkodva továbbkarikázik, aztán meghívott vacsorázni. Ma úgy gondolom, puszta véletlen, hogy engem hívott meg; ha a másik biciklista nő, és jobban néz ki nálam, akkor Lorenz valószínűleg az ő férje volna. Ugyanis éppen akkortájt döntötte el, hogy ideje komolyan lekötnie magát, és ha Lorenz valamit eldönt, attól hat ökörrel sem lehet eltántorítani. Törekvő, fiatal, pontosan megfogalmazott jövőképpel rendelkező joggyakornok volt, s számomra a jóisten ajándékát jelentette. Jan Kröllmann egy senki volt Lorenz Wischnewskihez képest, ezt egyből világosan láttam. Visszatekintve úgy gondolom, tényleg nem sok kellett akkoriban ahhoz, hogy szerelmes legyek. Az egyszerűség kedvéért mindig az első utamba akadó pasiba szerettem bele. Lorenz volt az első férfi, aki felismerte, hogy valójában nem rút kiskacsa, hanem hattyú vagyok. Az ő rendezésében kiselejteztem zsákszerű felsőimet, testhezálló pólókat vettem, megtetszettek a negyvenegy és feles körömcipők, s végül még a nikkelkeretes szemüvegemet is lecseréltem színes kontaktlencsére. Ilyenformán átváltozva a megismerkedésünk után három héttel otthon, Pellwormban csak a kutyánk ismert volna fel Lorenz büszkén mutatott be előbb a barátainak, később pedig a mamájának. Bizalmatlanságot kellett volna ébresztenie bennem annak, hogy csak a stílusváltásom után mutatkozott velem a nyilvánosság előtt, de hát szerelmes voltam. Nem volt értelme tovább is görnyedt háttal, csoszogva járni, mert Lorenz akkor is magasabb volt nálam, amikor körömcipőt viseltem. Végre egy férfi, aki tudja, mit akar nevezetesen engem! A lakóközösségből villámsebesen kiköltöztem, és ugyanazzal a lendülettel Lorenzhez be. Majdnem ennyire sietősen estem teherbe is.

9 Ami azt illeti, nem volt szándékos. Amikor elmaradt a Mikulás, pánikba estem. Terhesség! Éppen most, amikor az életem ilyen csodálatosan alakul! Lorenz az első férfi, aki meztelenül látott úgy kivág, hogy a lábam sem éri a földet, a szüleim kinyírnak, Pellwormban soha többé nem mutatkozhatom. Még a nőgyógyász várószobájában is azért imádkoztam, bárcsak valami rettenetes, felőlem akár gyógyíthatatlan betegségem volna. Könyörgöm, hiszen mindennap lelkiismeretesen ugyanabban az időpontban beszedtem a tablettát, kérlek, engedd, hogy beteg legyek, egy alattomos ciszta vagy rosszindulatú mióma, bármi, bármi, csak ne terhesség! Az imám nem talált meghallgatásra. Amikor aztán később megláttam a bébit az ultrahang képernyőjén, mégiscsak örültem, hogy nem kell meghalnom. És tévedtem Lorenzet meg a szüleimet illetően is. Amikor Lorenz tudomására hoztam a terhességet, nem rúgott ki a lakásából, hanem házassági ajánlatot tett. Amikor pedig a szüleim értesültek a házassági ajánlatról, mindkettőnket meghívtak Pellwormba. Lorenzet bemutatták a szomszédoknak, és alaposan kitárgyaltuk a babakocsi divatot. Nagyjából nyolc hónappal később megszületett a lányunk, Nelly, később Julius, és tizennégy évig minden a legnagyobb rendben volt. Szögre akasztottam a tanulmányaimat, neveltem a gyerekeimet és igyekeztem az életemet a megfelelő dolgokkal kitölteni: a megfelelő könyveket a megfelelő bulis csevegéshez, a megfelelő cipőt a megfelelő ruhához, a megfelelő nyaralási célokat a megfelelő barátokkal, a megfelelő ételeket a megfelelő alkalomra és a megfelelő bánásmódot a megfelelő bejárónővel. Az összes közül ez utóbbi volt a legnehezebb. Eltartott pár évig, mire rájöttem, hogy nem bölcs dolog barátságot erőltetni azzal a nővel, aki más piszkát takarítja. A végén elkávézgatjuk az egész délelőttöt az új barátnőnkkel, meghallgatjuk szörnyű házasságának a történetét, s tanácsokat adunk neki, amelyeket sosem fog megszívlelni. Búcsúzóul minden délben odaadjuk a barátnőnknek a megállapodás szerinti összeget, aztán belevetjük magunkat a házimunkába. Különös módon ezek a barátságok csak addig tartanak, amíg el nem határozzuk magunkat egy másik takarítónő alkalmazására, hogy több idő maradjon a barátnő házassági problémáira. A férjünk aztán, nem is egészen igaztalanul, ritka hülye birkának nevez bennünket nálam legalábbis így történt. De nagyon fiatal voltam, és ilyen dolgokban teljesen tapasztalatlan (anyámnak, magától értetődően, sose volt takarítónője), ezért a saját káromon kellett tanulnom Ennek eredményeként Frau Klapko az első bejárónő, akivel nem tegeződtem sikált, vasalt, porszívott nálunk immár öt éve, és hála neki, a lakás mindig olyan tiszta és rendes volt, mintha valami lakberendezési magazinnak készülnénk lefotózni. Tehát nálunk minden rendben volt. Egészen addig, amíg négy hónappal ezelőtt a férjem hirtelen és váratlanul be nem jelentette a válási óhaját. Akkor olyasformán éreztem magam, mint akit a felhőkből taszítanak alá. Az este úgy kezdődött, mint a többi: Lorenz túlórázott, én nélküle tereltem ágyba a gyerekeket, majd felmelegítettem a vacsoráját és egy pohár vörösbor mellett elbeszélgettünk a nap eseményeiről. Egyszer csak minden bevezető nélkül bejelentette: Conny, szeretném, ha elválnánk. Kis híján leájultam a székről. Viccelsz? kérdeztem. Dehogyis! Ilyen komoly dologgal aligha viccelődnék válaszolta Lorenz szigorúan. Tanácstalanul bámultam rá azon gondolkozva, vajon a film melyik jelenetéről maradtam le. Halló? Van itt valaki? Eközben Lorenz előterjesztette az én és az ő további életét illető terveit: A gyerekek magától értetődően nálad maradnak, cserébe én megtartom a lakást, már csak azért is, mert közel van a bírósághoz. Ulfi elrendezi az egész anyagi hercehurcát,

10 emiatt nem kell, fájjon a fejünk, viszont arra gondoltam, hogy jó volna, ha te és a gyerekek anyám házában élnétek. A gyerekeknek ott a kert, még több helyetek is lenne, mint itt. Ezenkívül mégiscsak a szüleim háza, és nem tartanám helyesnek, ha idegenek költöznének be. Mi a véleményed, Conny? Halló? Halló? Még mindig segélyhívó jeleket küldtem a világűrbe. De senki sem válaszolt. Conny? Hm? Tisztára sokkban voltam. Feltehetőleg nyál csurgott az államon, vagy hasonló. Megpróbáltam a férjem mondandójának töredékeit értelmes egésszé összeállítani, de hiába. Az anyja négy hete, nyolcvanhárom évesen halt meg agyvérzésben. Ez a válási ötlet talán az anyja halála miatti megkésett reakció? Igyekeztem aktiválni a pszichológiatudásom maradványait: létezik netán egyfajta ööö öedipusi ööö postmortális ööö válási kényszer? Nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna ilyesmiről. Valójában csak két elképzelhető magyarázat lehetséges. Lorenznek vagy agytumora van, vagy Julius járhatna a Tarkabarka villába, így hívják az óvodát a szomszéd utcában, fantasztikus híre van, a külföldiek és a szociális segélyen élők neveletlen gyerekeinek az aránya egyenlő a nullával szakította meg Lorenz zavaros gondolatmenetemet. Ott nem kap a kölyök naponta lapáttal a fejére, az óvónők pedig nem hordanak fejkendőt. Ez pedig határozott előrelépés volna ehhez az integratív, alternatív kócerájhoz képest, ahová most jár, nem gondolod? Nelly, persze, maradhat a mostani iskolájában, csak hosszabb a vonatút. Ha viszont mégis váltani akar, akkor az ottani gimnáziumba akár el is kerékpározhat, és szintén jó a híre. De ennek az eldöntését ráhagyhatjuk, mit gondolsz? Vagy agytumora van, vagy Van valakid? robbant ki belőlem. Hogyan? Lorenz úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Ez meg hogy jut eszedbe? Igen, mondd csak! kiáltottam. Különben miért akarnál ilyen hirtelen elválni? Teljesen rendben van a házasságunk. Lorenz sóhajtott. Tudtam, hogy nehéz lesz értelmesen beszélni veled erről. Annyira emocionális vagy! Egyikünk teljesen nyilvánvalóan meghibbant. Lázasan kutattam az elmúlt tizennégy évben Lorenz válási igényének magyarázata után, de semmit sem találtam, még egy súlyosabb veszekedést sem. Jó, otthagytam az egyetemet, sosem próbáltam kitanulni egy szakmát, és emiatt néha rosszul éreztem magam. A közös ismeretségi körünkbe tartozó asszonyok nemcsak a megfelelő takarítónővel szemben jártak el megfelelőbben, de rendszerint a gyereknevelés mellett dolgoztak, sőt a legtöbbjük valami ász volt, például befektetési tanácsadó, bírónő vagy orvos. Köztük az ember néha kicsit tényleg kevesebbnek érezhette magát, amikor vacsora közben a hétköznapjaikról beszélgettek; egy izgalmas büntetőperről, egy utolsó pillanatban újraélesztett betegről vagy az ingadozó Nikkei-indexről, míg nekem aznap a legsúlyosabb megoldott problémám a lányom hajába ragadt rágógumi volt. Lorenznek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy otthon maradjak, mindig azt mondta, eleget keres kettőnk helyett, ami igaz is volt. (Kivált, hogy egyetlen utód a két gyermektelen örökhagyó nagybácsival megáldott családban, akik a házasságunk ideje alatt mondtak búcsút az árnyékvilágnak. Még ha a vagyonuk nagy részét valamiféle alapítványokra is hagyták, maradt éppen elég értékpapír, festmény és pénzpiaci alap az egyetlen unokaöccsük számára.) Különben pedig az évek alatt számos házasság ment tönkre az ismeretségi körünkben, habár a nők igen dolgosak és tipp-toppok voltak. Nem, alapvetően nem volt lényegbeli nézetkülönbség köztünk, még a szexuális életünk is

11 egészen normális volt. Hetente egyszer-kétszer szeretkeztünk, amikor a gyerekek már aludtak, és ez több volt, mint amennyit a kisgyermekes párok legtöbbje elmondhat magáról. Csupán alkalmilag fordult elő néhány ártalmatlan nézeteltérés a házasságunk alatt. Olyasmik miatt, hogy én főleg Tukibo-kézitáskát hordtam, holott Lorenz ajándékozott nekem egy Louis-Vuitton-táskát, vagy, hogy évekkel ezelőtt Julius pelenkásvödrét a folyosón felejtettem, amikor a főügyész és a felesége jött vacsorára. Összesen egy dolog jutott eszembe, ami miatt Lorenz komolyan dühös lett, az a kínos eset az új szomszéddal. Egyszer, amikor levittem a szemetet, kizártam magam. Klasszikus eset, mindannyian ismerjük: az ajtó becsapódik, a kulcs belül a zárban. A konyhában sült a zöldséges lasagna, Julius délutáni álmát aludta. Ráadásul mezítláb voltam, buta szokás. A szomszédasszony, akinek adtunk pótkulcsot, hogy ha nyaralni megyünk, ránézzen olykor a lakásra, nem volt otthon, Nelly pedig csak két óra múlva volt várható az iskolából. Mivel a lasagna majdnem kész volt, becsengettem a fölöttünk lakóhoz, a nemrég beköltözött kortalan, borostás férfihoz, aki mostanáig elmulasztott bemutatkozni. Szerencsére otthon találtam. Eléggé sietős dolgom volt, mert nem akartam, hogy Julius felébredvén egyedül találja magát a lakásban, ezért hevesen, de udvariasan a következőt mondtam: Jó napot, a nevem Constanze Wischnewski, ön alatt lakom, üdv a házban, kenyeret és sót legközelebb hozok, de most szabadna kimennem a balkonra? Úgy tűnt, a borostást kissé túlterhelte a helyzet, mert csak bámulta elképedten a meztelen lábamat. De nem várhattam, amíg felocsúdik. Nagyon kedves itt magánál szóltam, miközben beslisszoltam mellette a nappaliba, és elámultam a totálisan bútormentes szoba láttán. Csupán Bang&Olufsen-torony és plafonig érő CD-polcok. Olyan visszafogott. Mivel az ember még mindig nem szólalt meg, kinyitottam a balkonra vezető ajtót, és lemásztam a keserűfűvel befuttatott nemesfém rudakon a teraszunkra, nem mulasztva el előzőleg még egyszer köszönetet mondani. A többi gyerekjáték volt. A hálószobaablak egyik szárnya bukóra volt állítva. Rutinosan benyúltam a résen, kinyitottam a másik szárnyat és bemásztam. Büszke voltam magamra: sem a lasagna, sem Julius nem szenvedett kárt. Amikor este el akartam mesélni Lorenznek az esetet, már mindent tudott. A borostás ugyanis elkapta a lépcsőházban, és arról érdeklődött, hogy milyen a dilibogyót szedek. A miatt is panaszkodott, hogy a bérbeadó előzőleg nem tett említést neki rólam. Nyilvánvalóan megsejtette a lakbércsökkentés lehetőségét. Felőlem! Mintha közveszélyes volnék. Lorenznek ez rém kínos volt. Ezen az estén hangzott el aztán az a bizonyos bántó mondat, miszerint én volnék a legszánalmasabban szervezett, legélhetetlenebb nőszemély, akit ismer. Ezenfelül könnyelmű és felelőtlen, ráadásul mezítláb mászkálni paraszt szokás. De hát azért csak nem akarna elválni tőlem, mert mezítláb szaladgáltam?! Van valakid? ismételtem meg bizonytalanul. Ni-incs! válaszolta nyomatékosan Lorenz. Fogalmam sem volt, hogyan tovább, ezért elbőgtem magam, nem annyira a bánattól, inkább a tehetetlenség miatt. És mivel képtelen voltam felhagyni a sírással, Lorenz végül megszánt, és nekifogott megmagyarázni a döntését. Azt mondta, megváltoztak az érzései irántam, ez minden. A potenciálunk egyszerűen kimerült, nem tudunk közösen továbbfejlődni. És még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy érzések nélküli házasságban éljünk. És én, ha egész mélyen magamba néznék, ugyanerre a felismerésre jutnék A rá következő hetekben sokat vesződtem azzal, hogy mélyen magamba nézzek és keressem ezt a felismerést, mialatt Lorenz tetterősen dolgozni kezdett a tervei megvalósításán. Ha elhatározott valamit, nem volt visszaút. Elmagyarázta a gyerekeknek,

12 hogy Anya és Apa még mindig nagyon szereti egymást, de mégsem annyira, hogy együtt lakjanak. És ezért Apunak eleinte a vendégszobában kell aludnia. De a nagyi háza nagyon szomorú, mert egyedül áll, és ezért fognak ők, a gyerekek és az Anyu, mármint én odaköltözni, amint megjavítják a fűtést. Akkor a ház megint boldog lesz, Apának pedig nem kell többé a vendégszobában aludnia. És a nagyi házának kertjében csodaszép hintát lehet felállítani, meg homokozót, és Apu nagyon gyakran eljön majd látogatóba. És ők is bármikor eljöhetnek Apuhoz látogatóba, és az egész nagyon-nagyon klasszul fog működni. Juliusnak rögtön minden világos volt, mint a Nap, nem kérdezősködött. Kiegyensúlyozott és vidám maradt, mint mindig. Nelly viszont már nem négyéves volt, hanem majdnem tizennégy, ezért Lorenz magyarázatát kimondottan átlátszónak találta. Különben sem lehetett már hintával és homokozóval lépre csalni. Piszok módon azonban egyedül engem kiáltott ki bűnösnek az egész slamasztikáért. Nem hagyom, hogy hülyének nézzetek közölte. Mit csináltál? Semmit. Semmit sem tettem, abszolút semmit. Lehet, hogy ez túl kevés volt? Nem akarok nagyi házába költözni, olyan megasivár kiabált a lányom. Tehát ki kell békülnöd Apuval! Na ja, ha az olyan egyszerű volna. De hát nem is veszekedtünk, kicsim mondtam, és próbáltam megnyugtató, átgondolt és felnőttes hangot megütni. Hát akkor micsoda? kiáltotta Nelly. Van az Apunak valakije? Ni-incs! válaszoltam nyomatékosan, pont, mint Lorenz. Akkor miért nem szeret már téged? Vállat vontam. Tudod, az érzések néha Ó, a fenébe! üvöltött a lányom, és elbőgte magát. Nem akarok abba a külvárosi, nyárspolgári skatulyába költözni. Szerintem rohadtság, hogy semmit sem teszel ellene. Elfuseráljátok az egész életemet! De hát mit tehettem volna? Lorenz elhatározása bombabiztos volt. Nem vesztegette az időt, az összes barátunkat, ismerősünket és rokonunkat haladéktalanul értesítette a közelgő válásunkról. Meglepődtek, de mégsem annyira, mint én. A legjobb családban is előfordul, ugyebár, ilyesmi. Mindenki igen kedves és semleges volt, ám az ember hiába találja ilyen esetben korrektnek a semleges hozzáállást, a semlegesség olyasmi, amivel konkrét helyzetben nincs mit kezdeni. Sőt továbbmennék: azt mondanám, hogy a semleges barátok nem is barátok. Ha Trudi nem áll mellettem, magányosabbnak éreztem volna magamat, mint valaha. Trudi akit valójában Gertrudnak hívnak az egyetlen ismerősöm, aki nem rendes, mármint Lorenz mércéje szerint. Az egyetemen ismerkedtünk meg, amikor Nelly születése után két évvel mégiscsak megpróbáltam befejezni a tanulmányaimat. (Mellesleg jegyzem meg, hogy sosem sikerült.) Lorenz szavaival élve Trudinál rés van a teknőn; különös szellemekben és földönkívüliekben hisz, továbbá tisztában van az összes előző élete valamennyi állomásával. Briliáns pszichológiahallgató volt, az évfolyam legjobb eredményével végzett, és két remek állásajánlatot utasított vissza, mert rossz megérzése volt velük kapcsolatban. Azóta egész sereg titokzatos, költséges továbbképzésen vett részt, amelyek képessé tették vízerek és elektromágneses mezők felderítésére, természeti szellemek megzabolázására, valamint autógumik aurájának az analizálására. Ettől eltekintve azonban tényleg jó barátnő, az a fajta, akit hajnali négykor is felhívhatok, ha segítségre van szükségem. Trudi volt az egyetlen, aki nem viselkedett semlegesen. Átölelt és így szólt:

13 Lorenz egy vén gennyzsák, Connykám. Százszor megéltem már ilyesmit az ismerőseimnél. Kapuzárási pánik. Normális, hogy a férfiak ilyenkor elhagyják a családjukat, és a feleségüket lecserélik egy fiatalabbra. A Volvójukat pedig egy Porsche kabrióra. Én ezért férjhez sem mentem. De Lorenznek nincs senkije vetettem ellen. Bár tényleg Volvója volt. Trudi hitetlenül bámult. Én viszont meglehetősen biztos vagyok a dolgomban. A megérzéseimben sosem csalódom. Már nem szeret, ez minden folytattam. De valahogy ez még rosszabb. Ezt a marhát! Trudi a vállamra rakta a kezét, és sorolni kezdte az ilyenkor szívesen hallott közhelyeket. Meg sem érdemel téged. Én mindig is azt gondoltam, hogy tulajdonképpen nem illetek össze. Nézd az egészet pozitívan: amikor bezáródik egy ajtó az életben, mindig kinyílik egy másik! Ki tudja, hogy mit tartogat még számodra a sors? Most kezdődik a te nagy kalandod, hát nem nagyszerű? Ha Lorenznek van valakije, szerzünk neked is egyet. Jobbat nála. Ahogy te kinézel, gyerekjáték lesz. Csak nehéz nálad magasabbat találni. Nem tehetek róla, de ilyen dolgokban régimódi vagyok. Ha már okosabbak nem lehetnek nálunk manapság a férfiak, legalább testileg emelkedjenek fölénk. Ah, csodás lesz, harmincöt évesen egészen másként élvezi az ember lánya a szingli életet! De hát én egyáltalán nem akartam semmilyen szingli életet. Trudi szóltam nyomatékkal, Lorenznek nincs senkije. Csak nem szeret már, és mivel nem tudom, hogy miért nem, ebbe belebetegszem. Tényleg szívesebben venném, ha volna harmadik, azt inkább megérteném. Mindig azt hittem, hogy Lorenznek a család az első. Mindjárt a karrierje után. Úgy éreztem, egyáltalán nem rá vall, hogy tizennégy közös év után le akar passzolni bennünket az anyja házába, csak mert megváltoztak az érzései. Ha nincs senkije, akkor mégiscsak agytumorban szenved. Ez volt az egyetlen elfogadható magyarázat, én pedig úgy kapaszkodtam bele, mint valami mentőövbe. Lorenz azonban neurológus helyett a barátját és ügyvédjét, Ulfi Kleinschmidtet kereste fel, aki a válási formalitásoknak cikornyás jogi magyarázatot kanyarított, amellyel csak még inkább összezavart, és a végén egy mukkot sem értettem az egészből. Nem akarván szégyent vallani, mindent aláírtam, amit Ulfi elém rakott, hogy meggyorsítsuk az eljárást. Holott egyáltalán nem akartam meggyorsítani az eljárást. Talán Lorenzet még a válás előtt elviszi az agytumor. Az ilyesmi gyors lefolyású lehet. Makkegészséges vagyok mondta Lorenz. Neked pedig el kell fogadnod végre, hogy köztünk vége mindennek. De ilyen hamar nem tudtam átállni. Miközben végignéztem, ahogy Lorenz gondosan atomjaira bontja a házasságunkat, és már csak nélkülem jár el az esti meghívásokra közös, úgynevezett barátaink alighanem eldöntötték, hogy kettőnk közül ő a fontosabb számukra, én egyre fölöslegesebbnek éreztem magam a lakásban, mint valami hívatlan vendég. Rezignáltan kezdtem összecsomagolni a cókmókunkat, amit Nelly hisztérikus sikítófrásszal nyugtázott. Az én dolgaim itt maradnak! Úgyis legtöbbször itt leszek. Abba a nagyiféle nyárspolgári omladékba maximum aludni megyek. Biztos lehetsz benne, hogy egyetlen barátnőmet sem hívom meg oda, csak hogy időben tisztázzuk. Apa azt mondta, az itteni szobám mindig az enyém marad. Sok pakolnivaló amúgy sem akadt, mert valójában itt minden Lorenzé volt. O választotta és fizette ki a holmikat. Ízlés dolgában mindig rá hagyatkoztam, és nem fordítva; ez a szokás vörös fonálként húzódott végig a házasságunkon. Az egész lakást bűnösen drága, ezüstszürke kecskeszőr-velúrral borította be, fekete bőrhuzatú Rolf-Benz-

14 díványokat vett, és egy dohányzóasztalt, amelynek értéke vetekedett egy kisebb autóéval. A falakon hatalmas absztrakt festmények lógtak, amelyeknek az eladási ára fedezné mindkét gyermekünk egyetemi tanulmányait. Csak a puhafa tálalószekrény, amelyet az esküvőnkkor ajándékoztam Lorenznek, ütött el erőteljesen a berendezés többi részétől. Otthon, Pellwormban, a szomszédék istállójában találtam, több réteg festék alatt megbújva. Hetekbe tellett, mire kilúgoztam, lecsiszoltam és lenolaj meg éteres narancsolaj segítségével elűztem belőle az istállószagot. Lorenz igen meg volt hatva, amikor a fehér szalaggal átkötött szekrény elé állítottam. Sírnom kellett, ha erre gondoltam. Egyáltalán, sokat kellett sírnom, amíg a sok mindenfélére emlékeztem. Voltak napok, amikor fel sem száradt az arcomról a könny. Trudi ezt riasztónak találta. Azt mondta, az aurám csupa méreg, és azonnal költözzek ki, ha meg akarom menteni a lelkemet. Az agytumor elméletemről sem hagyta magát meggyőzni, hanem felajánlotta, hogy magához vesz a gyerekekkel együtt, amíg Lorenz megjavíttatja az anyja házában a fűtést. Eltekintve attól, hogy Nellyt az ötlet hallatán újból elkapta a hisztérikus sikítófrász, tényleg nem volt túl jó gondolat. Trudi egy kis, kétszobás lakásban lakott három sziámi macskájával, valamint egy egész sereg szerencsére láthatatlan szellemmel, és elképzelése sem volt arról, mit jelentene megosztania egy tizenévessel, egy kisgyerekkel, továbbá egy akut depresszióban szenvedő harmincöt éves nővel. Ha nem lennének gyerekeim, rögtön elfogadnám az ajánlatát. Szomorú videofilmek mellett merengve minden este kivégeztünk volna több flaska vörösbort. Nincs is vigasztalóbb, mint tökrészegen végignézni a Titanic süllyedését úgy értem, az ember rögtön jobban érzi magát. A gyerekek miatt azonban észnél kellett lennem. Ugyan már! szólt Trudi kalandra éhesen. Jól elleszünk! Matracokon fogtok aludni a nappaliban, csinálunk energiamasszázst és aromaterápiát, pikniket a tévé előtt és így tovább Nem, nem válaszoltam. Megváltoznának az érzéseid irántam, és akkor már senki sem szeretne engem. Ahelyett, hogy Trudihoz költöztem volna, felettébb belátó-an elutaztam a gyerekekkel Pellwormba, annak ellenére, hogy ott sem vigasztaló barátnő, sem Titanic-videó, sem vörösbor nem várt. Viszont a karácsonyi szünidőt minden évben a szüleim tanyáján töltöttük, én pedig azt akartam, hogy a gyerekek élete lehetőség szerint a legmegszokottabb mederben folyjon tovább. Ostobamód, az ünnepek alatt lehetetlen volt fűtésszerelőket felhajtani, és amikor Lorenz végre mégis talált egyet, kiderült, hogy a fűtés nem javítható, teljesen új rendszert kell beépíteni. Ez annyit jelentett, hogy tovább kellett a szüleimnél maradnunk. Csak Nelly utazott haza a szünidő végén, hogy ne mulasszon az iskolából. Kifejezetten jó hangulatban búcsúzott, mivel a szüleim még mindig nem tartják sokra a lányokat, valamint folyamatosan be akarták beszélni Nellynek, hogy a kiköpött hasonmásom. Tényleg, pont, mint Constanze az ő korában bizonygatták. A lányok nem szívesen hallanak ilyesmit. Én még ma is oly kevéssé szeretnék hasonlítani az anyámra, amennyire csak lehetséges. Ráadásul Nelly megtalálta a konfirmálási fényképeimet tizennégy évesen, görbe háttal, nikkelkeretes szemüveggel, negyvenegy és feles papucscipőben virítottam rajta, és könnyekre fakadt. Mármint így nézek én ki? bömbölte. Dehogyis, kincsem próbáltam megnyugtatni. Te csak a jó oldalamat örökölted. Miféle jó oldaladat? hüppögött udvariatlanul. Miközben tehát a leányom boldog volt, hogy végre visszatérhet Kölnbe, nekem és Juliusnak nem maradt más hátra, mint kitartani Pellwormban, amíg végre beszerelik azt a rohadt fűtést.

15 Legalább Julius szívesen vakációzott itt, hiszen fiú, s azokat szeretik a szüleim, az éles északi-tengeri levegő pedig mindkettőnknek jót tett. Kilószám gyűjtöttük a kagylót, és ügyet sem vetve az időjárásra, sok időt töltöttünk a szabadban, nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük a szüleimet. Nem volt könnyű ilyen hosszú időt eltöltenem velük, mivel minden úton-módon értésemre adták, hogy mit tartanak rólam: nevezetesen semmit. Anyám egy napot sem hagyott elmúlni anélkül, hogy legalább egyszer el ne mondta volna: Ha, ugye, legalább hallgatsz ránk, és időközben munkát keresel! Ennyi éven át csak a lustálkodás! Ennek nem lehetett jó vége. Most meg itt állsz férj és szakma nélkül! Meg egy halom éhes száj szokta hozzátenni apám, mintha legalább tizennégy gyerekem volna, akiknek koldulniuk kell a napi meleg ételért. Még egy borospince sem volt, ahol vigaszt lelhettem volna, anyám évtizedek óta házilag kotyvasztott, rumban eltett fekete ribizlijéhez pedig nem voltam elég elkeseredett. Mindezek tetejébe sokat esett. Így végül tényleg örültem, amikor Lorenz felhívott és közölte: Örvendezz, kész a fűtés, úgyszólván minden előkészítve, Julius pedig megkapta az óvodai póthelyet a Tarkabarka villában! Jöhettek haza. Már csak az hiányzott, hogy közölje, kigyógyult az agytumorból, és akkor örömujjongásban török ki. Nos, mindenesetre, most végre újra itthon. Felvontattam a súlyos koffert a kapu előtti kőlépcsőre és mélyet sóhajtottam. Ebben a pillanatban nyílt a kapu, és a fölső lakásban lakó borostás képű lépett ki rajta. Amikor felismert, hirtelen olyan sietős dolga támadt, hogy köszönés nélkül átbukdácsolt a bőröndön és elviharzott. Én is örülök, hogy látom szóltam utána, de a borostás már messze nyargalt, mintha egy késes őrült kergetné. Bizonyára azt gondolta, elszöktem a zárt intézetből, ahol az elmúlt hetekben kezeltek. Pedig ezúttal cipő is volt rajtam, méghozzá Gucci. Ágyba akarok bújni szólalt meg Julius. Siralmasan sápadt volt, ezért siettem kinyitni a kaput, amelyet a borostás elhamarkodottan hagyott becsukódni. Csakhogy a kapu ostobamód nem nyílt. A kulcs valahogy nem illett a zárba. Csöngettem. Igen? Nelly hangja volt, s meglehetősen mogorván hangzott a kaputelefonban. Nelly, drágám, mi vagyunk! fuvoláztam. De valami nem stimmel a zárral, valakinek le kellene jönnie kinyitni. Most megszólalt a még-férjem hangja a telefonban: Várj, mindjárt kész vagyunk! Mivel? De már csak a készülék kattanását hallottam. Mindjárt melegben leszünk vigasztaltam Juliust. Egy hős voltál. Később elmesélem Aranyfürtöcske történetét, amikor egyszer vonaton utazott és rosszul lett. Lépések hangzottak fel a lépcsőházban, azután Lorenz kinyitotta a kaput. Épen és egészségesen. Még jobban is nézett ki, mint szokott, olyan napsütöttének tűnt. Az agytumorteóriát, úgy látszik, végleg eltemethetem. Ez az ember nem beteg! Legalább rám mosolygott. Kábé olyan szívélyesen, mint ahogy az ember egy porszívóügynökre mosolyog, de mégiscsak. Szuper, hogy pontosak vagytok. Akkor rögtön indulhatunk is. Indulhatunk? De hová? Ó, jellemző, biztos megint nem volt kedve főzni. Ha most a McDonald'sba akarsz vinni bennünket, jobb, ha tudod, hogy Julius végighányta fél Kölnt mondtam.

16 Tessék? Lorenz a homlokát ráncolta. Az előbb már letérdelt és karjába vette a gyereket, ám most két kézzel eltolta magától. Nehogy megfertőzz, kicsi! Gyomorproblémákra most egyáltalán nincs szükségem. A Frau Meyer Hohes C-jétől van világosította fel Julius. Lorenz mögött megjelent a lépcsőn Nelly, megpakolva, mint egy kis öszvér hátizsákkal, utazótáskával és még valamivel, ami felgöngyölt ágyneműnek látszott. Könnyek szöktek a szemembe, amikor megpillantottam az én szeplős, hosszú lábú, óriás cipős gyerekemet. Öt hete nem láttam. Még sosem voltunk ilyen hosszú ideig távol egymástól. Annyira hiányzott, hogy naponta kétszer is felhívtam. (A mobilomról, mert a szüleim csak vészhelyzetben használják a telefonjukat. Valamint ünnep- és születésnapokon, hétvégi tarifán.) Erősen gyanítottam, hogy a hiányérzet, sajnos, egyoldalú. Nelly azzal is beérte volna, ha minden második hétvégén hívom fel vagy még ritkábban. Mindegy. Olyan erősen öleltem magamhoz a nagylányomat, hogy az ágynemű a földre csúszott a beletekert, elszopogatott fülű alvószamárral egyetemben. Na, jól elvoltatok Apáddal? Anyu, ne fújtass így a fülembe! Nelly kiszabadította magát a karomból. Hello Juli, rég láttalak! Julius Nellyre ragyogott. Nelly, háromszor hánytam. Egyszer a vonaton, egyszer egy papírkosárba és egyszer egy bácsi kabátjára. Igen, emiatt valószínűleg körözést adnak ki ellenünk fűztem hozzá, felemelve az alvószamarat a földről. De mit tehettem volna? Ha felírom a vén kecskének a címünket, lekéssük a vonatot. Te jó ég, milyen dühös volt! Julius bólintott. Apuci? Mi az az idimóka interpimentes asszonyszegély? A bácsi biztosan anyádra gondolt válaszolta Lorenz. A tekintete arra engedett következtetni, hogy Heinrich mélyen a szívéből szólt. De most indulnunk kell. Nyomás az autóhoz, irány az új otthonotok! Most? kérdeztem döbbenten. Lorenz, sötét este van, az imént vonszoltam ide magam éhesen, szomjasan a pályaudvarról egy mázsás kofferrel és egy hányó gyerekkel Mégis úgy hiszem, hogy minden érdekeltnek az lesz a legjobb, ha mihamarabb magunk mögött tudjuk a költözést mondta Lorenz, sokatmondó pillantást vetve Juliusra, miközben behúzta maga mögött a kaput. Bár a költözés erős kifejezés, hiszen minden odaát van, amire szükségetek lehet. Már csak a lakók hiányoznak. Ezen a ponton vidáman elmosolyodott. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna az alvószamarat. Apu sürgősen meg akar szabadulni tőlünk szólalt meg Nelly. Az előbb majdnem lelökött a lépcsőn. Milyen kedves válaszoltam. Ah, bárcsak maradtam volna a vonaton, és utaztam volna Meyerékkel, ipszilonnal, Offenbachba, Frankfottnál. Ha szépen kértük volna, talán mégis örökbe fogadnak bennünket. Ne túlozz, Nelly mondta Lorenz. Nem tudom, mire jó ez a vita. Holnap aktahegyeket kell feldolgoznom, nem lesz időm furikázni benneteket, tehát gyerünk, ne piszmogjatok, Juliusnak ágyban a helye! Nekem pedig vécére kell mennem nyakaskodtam, azzal ismét nekiduráltam magam a kulccsal a zárnak. Húsz percen belül mehetsz anyám mosdójába, úgy értem, a te mosdódba felelte Lorenz ideges nevetéssel. Lorenznek és nekem is bizonyára időbe telik, mire megszokjuk, hogy anyám mosdója mostantól Constanze vécéje, jegyző által dokumentálva.

17 Mégis De nekem most kell kötöttem az ebet a karóhoz. Lorenznek betegesen sietős volt, hogy megkezdhesse végre a családmentes életét. Úgy látszott, a közvetlen hozzátartozói már a vécéjét sem használhatják. A kulcs nem megy elnémultam, mert hirtelen baljós sejtésem támadt. Gyanakvóan pillantottam fel Lorenzre: Csak nem Ugye, nem cseréltetted ki a zárat? De Lorenz jelentőségteljesen a karórájára pillantott. Na de hé! egyszerűen nem tudtam felfogni. Kicserélte a zárakat, mintha bűnöző volnék, akitől óvakodni kell! Nem gondolod, hogy elég lett volna, ha a lakásajtó zárját kicserélteted? Arra az esetre, ha netán eszembe jutna elcsórni a hifitornyodat, amíg dolgozol. Vagy ez csak ebben a pillanatban ugrott be álmodban megfojtani a párnáddal Úgy tűnt, Lorenznek terhére van a gondolatmenetem. A felfedezésem még csak kínos sem volt neki. Conny, indulhatnánk? Julius fázik. Ebben a percben örültem volna, ha rám tör a Nelly-féle hisztérikus sikítófrász. Rémes jelenetet rendezhettem volna Lorenznek az utcán, de a rémes jelenetek nem az én világom. Helyette kissé konokul azt ismételgettem, hogy márpedig nekem sürgősen vécére kell mennem, nem érdekel, mennyire sietős dolga van. Lorenz mély sóhajjal engedett. Nelly kezébe nyomta az autókulcsot, és meghagyta, menjen előre Juliusszal a mélygarázsba, ott várjanak ránk az autóban. Bekötheted Julius biztonsági övét, öt percen belül ott vagyunk! Nyilvánvalóan nem akart felügyelet nélkül beengedni a lakásba. Attól félsz, hogy állva fogok pisilni? kérdeztem ingerülten lépcsőmászás közben. Vagy gondolod, hogy észrevétlenül a kabátom alá rejtem a drága dohányzóasztalodat, és kicsempészem a lakásból? Csak azt akarom, hogy siess válaszolta Lorenz. Ismerlek. Kinyitotta a lakásajtót. Vagy úgy, szóval ismer! Kacagnom kellett. Szándékos lassúsággal ballagtam végig az előszobán. Ahelyett, hogy egyenesen a fürdőszoba felé vettem volna az irányt, befordultam a nappaliba, és körülnéztem. Pontosan azt láttam, amire számítottam: olyan volt, mintha sosem éltem volna ott. Semmi velem kapcsolatos nyom. Még a pellwormi utazás előtt a padlószőnyegen ejtett vörösborfoltom is eltűnt. Lorenz sóhajtozva követett. Hol a tálaló? kérdeztem, csak hogy további okot adjak neki a sóhajtozásra. Vajon hol?! A többi dolgoddal együtt anyám házában. Eh, a te házadban! De az a tiéd mondtam. Esküvőre ajándékoztam neked. Lorenz újból sóhajtott, majd így szólt: Azt hittem, talán vissza akarod kapni. Mindent ki akartál takarítani, ami rám emlékeztet, igaz? Nem válaszolt. Türelmetlenül dobálgatta a kulcscsomót egyik kezéből a másikba. Pfff, mi volt az a hülye szöveg a jó barátságról?! Te-te-te még a szekrényemmel sem vagy képes egy fedél alatt élni! A hangom kissé élesen csengett, és dadogtam, mint mindig, ha felizgatom magam. Menj már végre pisilni! szólt Lorenz. Miért, meg akarod nézni utána a tetthelyet? Komolyan, Lorenz, hiába rakod ki a tálalót, vagy cserélteted ki a zárat, én mindig az életed része maradok. Kis híján utánaküldtem egy igazi klasszikust: Mégiscsak én vagyok a gyerekeid anyja! De mielőtt ilyen mélyre süllyedtem volna, inkább bevettem magam a

18 fürdőszobába. Lorenz úgyis nagy ívben tett arra, hogy mit gondolok. Közvetlenül az ajtó előtt várt, valószínűleg azért, nehogy véletlen magammal vigyem az értékes, formatervezett vécékeféjét. Micsoda méltánytalan befejezése egy házasságnak! Ez a tálalóügy annyira kicsinyes! Nem feltételeztem volna rólad mondtam a fürdőszobából kilépve. Igyekeztem lazának látszani, de a dadogásom elárult: Mit csinálsz a k-k-közös fotókkal? Középen kettévágod őket? Lorenz enyhe szánalommal tekintett rám. Nem gondoltál még arra, hogy talán egyszerűen azért adom vissza a tálalót, mert nem illik a berendezésemhez? Neeem, erre még nem gondoltam. Ami pedig a fényképeket illeti: az összes fotóalbumot átvittem anyám házába. Eh, úgy értem, a te házadba. Ez így volt méltányos, végtére is minden fényképet én ragasztottam be. Mehetünk végre? A gyerekek várnak. Lorenz szabályszerűen kituszkolt a lakásból. Amikor az ajtót zárta, a változatosság kedvéért én voltam az, aki sóhajtott.

19 Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a csak háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap Kapcsolat Bejelentkezés Február 26. Az imént tudtam meg, hogy Marion mégsem kezdheti soron kívül az óvodát. Az utolsó utáni pillanatban egy új kertvárosi fiú kapta meg a helyet, akit egyedül nevel az anyja. Frau Siebeck minden bizonnyal úgy véli, ez elég ok arra, hogy Marion elé vegye a gyereket. A következő szülői értekezleten ismét feltétlen foglalkoznunk kell a helyek elosztásának paramétereivel, és adott esetben változtatni rajtuk. Nagyon is azt gondolom, hogy a testvéreket előnyben kellene részesíteni az újonnan ideköltözöttek gyerekeivel szemben. Frau Siebeck nyilvánvalóan nincs tisztában azzal, hogy a vezetői állását végtére is a mi személyes közbenjárásunknak köszönheti. De ugyanolyan gyorsan el is veszítheti, nemde, anyukák? Egyébként hiányzik még egy gyerek az angol játszócsoporthoz, különben nem indul el. Három és öt év közötti lurkót várunk, személyiségi profilját illetően passzoljon a gyerkőceinkhez. Tehát kérdezzétek meg az ismerőseiteket, hogy melyikük gyerekét érdekelné. Az idegen nyelv tanulásának korai szorgalmazásáról és az időablak elméletről szóló cikk másolata nálam átvehető. Úgy hiszem, mindenki, akinek a gyerekei a januári görög játszó- és főző-workshopon részt vettek, tisztában van a gyermekre szabott idegennyelvtanulás ösztönzésének hasznával és fontosságával, ezért e vonatkozásban meggyőző munkát tud végezni. Bár a tanfolyam nem túl olcsó, de ha a gyerekeinkről van szó, semmi sem lehet túl drága. Emlékeztető azoknak, akik tegnap nem voltak ott a karneváli bizottság találkozóján: hosszas eszmecsere után úgy döntöttük, hogy elhagyjuk a rózsaszín háztartási gumikesztyűből készült tőgyeket a fejőstehén-kosztümökről. Néhányan túl obszcénnak találtuk. Ezért kérjük eltávolítani a ruhákról, amennyiben már felkerült. Mire jutottatok a szponzorkereséssel az osztogatni-valónkhoz? Lassan kifutunk az időből. És mi a helyzet az ünnepi kocsi zászlójával, Gitti? Már megint nem tudtalak elérni telefonon. Frauke Február 26.

20 Sajnálom a dolgot a foglalt vonallal, de apukámnak egy jogi ügyben sokat kellett telefonálnia. A szomszéd macskája egyfolytában terrorizál bennünket. Attól félünk, hogy most még kölykei is lesznek! Ne búslakodj az óvodai hely miatt, Frauke anyu! Marion még csak most múlt három, és nyáron úgyis bekerül az oviba. Az oboaóra, az angol és a karate egész biztosan elég elfoglaltságot jelent neki addig. Esetleg beírathatnád a selyemfestő-tanfolyamunkra, amit májusban tartok kisgyerekeknek és anyukáknak a családi képzőműhelybe. Sajnos, mostanáig még senki sem jelentkezett. A karneváli felvonulás zászlója nagyon nagy munka volt, csak tegnap éjjel lettem kész vele. Az Anyák ereje a gyerekek öröme felirat több mint kétezer színes keresztöltés volt fehér alapon. Az osztogatnivalóhoz: a mamám tizennégy tepsi müzlis muffint sütött, ez Marie- Antoinette kedvenc muffinja. A felvonuló gyerekek el lesznek ragadtatva. Még egy jó hír: Esther Müller-Schmerbeck szívesen beíratná Melisande-ját az angol tanfolyamra, de a kislány kedd délutánonként már dr. Hammers cirkuszcsoportjába jár. Esetleg áttehetnénk az angol játszóházat szerda délutánra, bár lehetőség szerint korán volna jó, mert Marie-Antoinette ötkor zongoraórára megy. Mindenesetre, Esther szívesen belépne az Anyukák Klubjába. Gitti anyu Február 26. A szerda ki van zárva, mert az egérkéink aznap zenei előképzésre, ill. balettórára járnak. Az egyetlen szabad délutánunk pénteken van, és ez maradjon is így, mivel mindannyian tudjuk, hogy a túlterheltség éppoly káros a gyermekeinknek, mint az elégtelen elvárások. Ehhez szívesen lemásolom nektek újra prof. dr. Ellermann cikkét a kisgyermekekkel kapcsolatos időtervezésről. Egyébként nem vagyok meggyőződve arról, hogy Frau Müller-Schmerbeck tényleg annyira közénk illik. Amennyire tudom, a harmadik házasságában él (azonnal felmerül a kérdés, hogyan sikerül neki azzal a dagadt hátsójával ennyi férfit elkapnia). Ha tényleg érdekli az angoltanfolyamunk, mért nem íratja ki egyszerűen Melisande-ot a cirkuszcsoportból? Nem is értem, hogy egyáltalán miért van ennek a gátlástalan, munka nélküli művészettörténész-nőnek ekkora látogatottsága a pedagógiailag megkérdőjelezhető cirkuszkurzusain. Különösen, miután az óvodai újságban felfedtük, hogy a doktorátusát nem orvostudományból és nem is pedagógiából szerezte. Szavaznunk kellene, hogy ilyen körülmények között meghívjuk-e Frau M-S-t egy próbadélutánra. Mellesleg úgy mondják: képzőműhelyben, Gitti. A hol? kérdésre mindig ban vagy ben raggal válaszolunk. Sajnálom Marion óvodai helyét, Frauke. Én is vitathatónak találom Frau Siebeck döntését, és a következő szülői értekezleten támogatni foglak ezzel kapcsolatban. Egyszerűen nem járja, hogy az egyedül élő szülők mindig előnyben részesüljenek a társadalmunkban. Olyan ez, mintha megjutalmaznák őket azért, mert csődöt mondtak a házasságukban. (Ez nem ellened szól, Gitti, végtére is te sosem voltál férjnél, az más. Nem tehetsz róla, hogy Marie-Antoinette nemzője felszívódott.) Még egyszer a vasárnapi karneváli felvonulásról: a férjem üzleti kapcsolatai révén ingyen kaptam négyszázötven dobozka joghurtitalt a tejüzemtől. Azt hiszem, ez az osztogat-nivaló inkább megfelel az előírásainknak és az elveinknek, mint édesség vagy