Béres Tamás Teremtéshit, megigazulás, fenntarthatóság. [Teremtéshit, fenntarthatóság, megigazulás THEOLOGIAI SZEMLE 53:(különszám) pp

Átírás

1 Béres Tamás Teremtéshit, megigazulás, fenntarthatóság [Teremtéshit, fenntarthatóság, megigazulás THEOLOGIAI SZEMLE 53:(különszám) pp (2010) ] 1. A keresztény egyházak az 1970-es évektől foglalkoznak olyan kérdésekkel, amelyek a világproblémák rendszerét alkotják, de társadalmi, szociáletikai felelősségüket, istentiszteleti életükkel és tanításukkal egységben, ennél természetesen régebben gyakorolják. Módszereik és hangsúlyaik teológiai hagyományaiknak megfelelően különböző. Az orthodox egyházak a mai napig megőrizték érzékenységüket arra, hogy a hagyományos nyugati ontológiai gondolkodásnál mélyebb teológiai gyökérzetű szakralitás koncepciót a mindennapi felelősséggel megélt gondolati és életformákkal kapcsolják össze. Ebben számukra központi jelentőségű szempont a leitourgeia és diakonia kapcsolatának megélése. A szent liturgiában az egyház Isten, népéért folytatott munkáját végzi, folytatja, semmi máshoz nem hasonlítható ünnepélyességgel. Az egyház tagjai, akik a liturgia révén átélik megajándékozottságukat, saját diakoniai feladataikat végzik ezután otthonukban, munkahelyükön és mindennapi élethelyzeteikben. Ez a folyamatos tevékenység az egyház szentségi életében gyökerezik, az orthodox egyház tagjai számára ezért életszerű és lényegi kapcsolat van az egyház szakralitása és a hétköznapi feladatok elvégzése között. Ezen a teológiai háttéren válnak többek közt érthetővé I. Bartolomeiosz ökumenikus patriarkha től meghozott intézkedései a természeti és emberi források korlátlan kihasználásával szemben. A római katolikus egyház ahogy ez XVI. Benedek pápa 2009 júniusában kiadott, Caritas in veritate kezdetű enciklikájában is megmutatkozik normatív, természetjogi és jogfilozófiai eszközökkel átfogó elemzésekre és megoldási javaslatok megfogalmazására törekszik. A protestáns egyházak legjellemzőbb eszközei az elemző nyilatkozatok, esettanulmányok, a kontextuális teológiák segítségével megfogalmazott felelősség és cselekvési lehetőségek feltárása. Állásfoglalásaik konkrétsága és adekvát volta olykor a polémia hangvételén is túlmegy. Jó példa erre a 2004-ben, tizenöt éves folyamat eredményeként a Református Egyházak Világszövetségének ghanai találkozóján megfogalmazott Accra-i Hitvallás, amely azzal, hogy a megszokott értelemben társadalmi kérdéseket emel a hitvallás szintjére, azóta is élénk vitákat vált ki. Néhány hónappal ezelőtt jelent meg magyar fordításban az Egyházak Világtanácsának 2005-ben kiadott Agape dokumentuma. Az irat a szegénység, jólét és ökológia kérdésköreiben folyamatos stratégiakereső párbeszédet indukált a Föld különböző tájain élő keresztények körében. 2. Annak ellenére, hogy az egyházak egyre több jelét adják a világproblémák elleni küzdelemnek, a címben felsorolt három kifejezés egyelőre nem úgy tűnik, mintha ugyanannak a rendszernek volnának részei. A teremtéshit, megigazulás és fenntarthatóság közül legalább az egyik (de másfelől nézve lehet, hogy kettő is) kakukktojás. A teremtett világ megőrzéséért vívott eddigi teológiai erőfeszítések leggyakoribb kiindulópontja a teremtéshit, bibliai értelemben a teremtéstörténet, rendszeres teológiai értelemben a teremtésteológia. A teremtéshit számára minden létező jelenség és a velük járó építő és romboló kísérőjelenségek, így a világproblémák is inkluzíve adottak. A teremtés dinamikája, amelyben

2 nemcsak egyszeri, punktuális értelemben, hanem folyamatosan valósul meg a rendezetlenség és az életet lehetővé tevő rend elválasztása, az emberi tevékenységnek is helyet ad. A teremtés, gondviselés, az ember istenképűsége, a dominium terrae-vel való megbízása, bűne és az ígéretként, egyszersmind reális életlehetőségként elhangzó protoevangélium sokrétű teológiai összefüggései a Biblia első három fejezetében lényegileg megvannak. Ebből kiindulva a bibliai szerzők kozmikus szinopszisát már a második századi egyházatyák leírják. Irenaeus a két Ádám alakja közé feszített történelem célhoz éréséről mint teljesség-egységről beszél az anakephalaiószisz (Ef 1,10) kapcsán. A kortárs Tertullianus az oikonomia kifejezést alkalmazza Isten személyeire és a világgal való kapcsolatára abban az értelemben, ahogy ezt a világ teremtésének első mozzanataitól megfigyelhető fejlődés, épülés, gondoskodás jelei elgondolni engedik. A megigazulásról szóló tanítás a teremtéshit inkluzivitásával szemben az individualitás szempontját tudja érvényre juttatni. Nem úgy teszi, mintha az egyén képes volna úrrá lenni a részben saját bűnei miatt elterjedő diszharmonikus (fenntarthatatlan?) természeti állapotokon, hanem mint akinek egyetlen természetes lehetősége a bűnös állapot fenntarthatatlanságával való következetes szembesülés és a kiúttalanság átélése alján megcsillanó kivezető ígéretnek, a kegyelem erejének elfogadása. A megigazulás teológiai értelemben a kegyelem célba érését jelzi. Ahogy a kegyelem önmagunkon kívülre helyez ( ponit nos extra nos ) és ezzel biztosítja az önmagunkról alkotható helyes kép megszerzését, úgy a megigazulás az egyénileg el nem rontott, elronthatatlan isteni szeretet talajáról teszi lehetővé az újbóli nekifutást az elrontható és el is rontott világ sebeinek gyógyítására. A fenntarthatóság eszméjében a konkrét problémák felismerése, hatósugaruk megállapítása, a számba jöhető cselekvési modellek és stratégiák hatékonyságának mérlegelése dominál, vagyis szakszerűség, explicitté válás, etikai útkeresés jellemzi. 3. A három felsorolt kifejezés egyenként is a természet megóvása felé tett tudatos lépések kiindulópontjai ill. perspektívái lehetnek. Teológiai eszközként éppen annyira hatékonynak bizonyulhat egy következetes teremtésteológiai szemlélet, mint az egyén felelősségét és rezignációtól megmentő cselekvési erejét megfogalmazó megigazulás tematikája. A fenntarthatóság mint eszme és eszmény a jelenleg racionalisztikusan legjobban védhető, nem teológiai eszköz az ember által veszélybe sodort világ megmentésének tervezésében. A három perspektíva azonban együtt is érvényesülhet. A keresztény dogmatika ismeretében egyértelmű, hogy a teremtés és megigazulás ugyanannak a folyamatnak, Isten gondoskodó szeretetének különböző szemlélete. A dogmatika és etika organikus összetartozása pedig azt mutatja meg, hogy a fenntarthatóság kognitív elvárásai mennyire közel állnak e két szemlélethez. Ha a teremtéshit, megigazulás és fenntarthatóság szavakkal megjelölt szemléleteket együtt érvényesítjük, akkor ennek az egyik legfontosabb következménye egy olyan kontextuális teológiai rendszer lehet, amely a világ mai állapotának egyik döntő, átfogó jelentőségű kérdését vizsgálja az implicit részesedés felelősségével és az explicit ismeretlennel való találkozás bátorító perspektívájával. A teológiai módszertan terén nem szokatlan ez az eljárás. A Dogmatikája megírásakor még Marburgban tanító Wilfried Härle úgy jellemzi a telógiai módszert mint abduktív következtetési formát, amely a kinyilatkoztatás igazságai és az emberi tapasztalatból vagy észből származó következtetések kölcsönös alkalmazásával egyesíti az induktív és deduktív

3 módszerek előnyeit. 1 Ezzel párhuzamosan Porter és Córdoba 3 különböző rendszerfelfogásként mutatja be a funkcionalistát (megfeleltethetjük a deduktív következtetésnek), az értelmezőt (megfeleltethető az indukciónak) és a komplex adaptív rendszereket (ez, mint látni fogjuk, az abdukcióhoz hasonlóan egyesíti a két előzőt) 2. A cikkírók a fenntartható oktatási formákra alkalmazva a következőképpen jellemzik e szemléleteket: A funkcionalista megközelítésben a környezeti kérdések megoldandó feladatként jelentkeznek, amelyek tényleges megoldásához már rendelkezésre álló megoldó kulcsok szükségesek. A megoldás kidolgozásához szükséges kezdeményezések fentről lefelé történnek, vagyis az innovációnak nem sok tere van. A vezetés a feladat-meghatározás és számonkérés elv alapján történik. Az értelmező felfogásban az egyén személyes érdeklődése áll a középpontban. A természeti és más rendszerektől való érintettsége, egyéni reflexiója jelenti a megoldás minőségének végső garanciáját. Ebben a helyzetben a döntések az előre megtervezett közös munka keretében történnek. Komplex adaptív felfogásként jelöli meg a szerzőpáros azokat a rendszereket, amelyekben a tanulás hálózatai fenntartható értékeket hoznak létre már meglévő vagy új termelési eljárásokban. A döntések lentről felfelé történnek és produktív újításokban fejeződnek ki. Miután a fenntarthatóság önmaga is több rendszer metszetében áll (környezet, gazdaság, társadalom) és önmagában véve is komplex következtetések során megvalósuló szemléletet jelent, az ezt érvényesítő rendszeres teológiai módszer sem viselkedhet másként, mint a fenti szerzők által leírt komplex adaptív rendszer. A fenntarthatóságot érvényesítő teológia kulcstémáiként ennek megfelelően a teremtmények kapcsolatrendszere, a cselekvésük alapjául szolgáló morális mátrix és a cselekvésükkel előidézett új helyzet etikája és eszkatológiai értékelése jön szóba elsősorban. Mivel a megigazulástan a sajátlagos és csaknem közvetlen teremtésteológiai, antropológiai, szóteriológiai és eszkatológiai vonatkozásai mellett a többi teológiai diszciplína felismeréseit is prizmaként közvetíti, és egyben etikai kiindulópontként is szolgál, teológiai oldalról joggal várhatjuk el éppen ettől a közvetítés, értelmezés szerepét. Az egész vállalkozás kiindulópontjaként azonban szükséges tisztázni a fenntarthatóság jelentését. 4. A fogalom maga melyet teológiai eszközökkel meg szeretnénk érteni, a fenntarthatóság, biztosan nem a legjobb szó arra a feladatra, amely a vesztébe rohanni látszó világ megmentését jelenti. Ha a szavak közvetlen jelentéséhez legközelebb levő óvodás, kisiskolás gyerekeket kérdezünk meg, válaszukban várhatóan arra utalnak majd, hogy egy tárgyat súlyától függően fel tudunk emelni vagy fenn is tudunk tartani egy ideig. A kifejezés leváltására, lecserélésére tett kísérletek mégis sorra elbuktak. A mai elterjedt értelemben használt kifejezés a fenntartható társadalom összetételben ben jelent meg L.R.Brown, a World Watch Institute igazgatójának tollából. A szerző ekkor 1 Härle, W., Dogmatik, De Gruyter, Porter, T., Córdoba, J., Three Views of Systems Theories and their Implications for Sustainability Education. in: Journal of Management Education, Vol. 33, No. 3, (2009)

4 már az egyes országok fejlettségük, hagyományaik és szemléletük szerint eltérő feladatává teszi, hogy a társadalom fenntarthatóságáért elsősorban ökológiai, gazdasági, közéleti vagy életmódbeli változtatásokkal járulnak-e hozzá. 3 A 6 évvel később megjelenő Brundtland- Bizottság kezdetben harmonikus fejlődés -ről beszélt, majd Brown jelzőjét felhasználva, a nyilatkozat szövegében már fenntartható fejlődésre módosít. 4 Ez utóbbi kifejezés különösen is problémás. Egyesek szerint egyenesen oximorom, míg mások gyakran tautológiának vagy legalább eufemizmusnak vélik. A jelenlegi társadalmak kritikájaként mostanában egyre több fenntartható közösség jön létre hazánkban is. Ezek a néhány tíz fős települések lakói a világtól többé-kevésbé elzárkózva arra törekszenek, hogy természetes emberi kapcsolataikat megtisztítsák a mai társadalmak jellemző, hamis és életidegen, profitérdekelt pénzközpontú szemléletétől. Ha az ellentársadalmi jegyeket mutató fenntartható közösségek valós fizikai kapcsolatáról beszélünk, az ismét felveti a fenntartható társadalom eszméjével és megvalósíthatóságával kapcsolatos összes problémát, a fenntartható közösségek hálózatáról beszélni pedig, épp relatív elszigeteltségük miatt, elsősorban eszmei értelemben lehet csupán. A fenntarthatóság definíciós nehézségeit kikerülendő, főként német nyelvterületen szokás jövőképességről (Zukunftsfähigkeit) beszélni. Bármennyire szolidan és tervezhetően hangozzék is ez a kifejezés, a vele kapcsolatos legfőbb gondot mégis az az egyszerű tény okozza, hogy a jövőt a tervezéskor még nem ismerjük. A természeti környezet vetületében a jövő veszélyeinek kiszámíthatatlanságát gyakran szemléltetik a kaotikus szabálytalanság szerint változó rendszerek, a hajszálcsövesség jelenségének vagy a billenőpontok modelljeivel. A billenőpont elnevezés egy rendszer két stabil állapota közti nagyon rövid átmeneti helyzetre utal. A folyamat jellemzője, hogy az ismert stabil állapot egyre sokasodó előjelek után, felgyorsuló ütemben jut el instabil állapotába, majd vesz fel egy előre nem leírható újabb stabil állapotot. Ha pl. a globális éghajlat-változás vonatkozásában keressük a jövőképes életmód-stratégiákat, központi jelentőségű a tény, hogy az emberiség felismerje és elismerje ebben játszott aktív befolyásoló szerepét még akkor is, ha a legveszélyeztetettebb ökológiai részrendszerek nem tartanak még az instabil állapot közvetlen közelében. Szakemberek leírása szerint a globális éghajlatváltozás billenőpontjainak legjellegzetesebb elemei az emberi tevékenység befolyásoló szerepe, a tudatos klímapolitika stabilizáló hatása, az 1,1 és 6,4 Celsius fok közti földi átlaghőmérséklet-emelkedés prognózisa mellett ebben az évszázadban sor kerülhet a billenésre, ebben az évezredben kialakulhat az újabb stabil állapot, és hogy a változások milliók életét érinthetik hátrányosan. A várhatóan billenés előtt álló területek közt szerepel a sarki jégtakaró, a Nyugat-afrikai monszun és az amazóniai esőerdők is Lévén a fenntarthatóság alapvetően etikai természetű elv, természetes megoldásnak tűnik a Föld jelenlegi nemzedékei számára olyan erkölcsi rendszerek vagy etikai alapelvek érvényre juttatása, amelyek az ember kiterjedt személyközti és környezeti kapcsolatainak építését segítik az igazságosságot mind jobban megközelítő gazdasági és társadalmi felfogásokkal. A humánökológia, bio-, öko- és környezetetika számos figyelemreméltó eredményt ért is el e tekintetben az utóbbi időkben. Ha egyenként végiggondoljuk a legperspektívikusabbnak látszó, részben egymással versengő, a jövőt már a jelenben szolgáló etikákat, akkor ezek közt több olyat találunk, amelyben újabb válaszok fogalmazódnak meg a világ mai állapota által felvetett új kérdésekre. Kant, az embervilágon túlra kiterjesztett értelmű, kategorikus 3 Building a sustainable society, in: Society, Vol. 19, No. 2 / January, Springer, NY., 1982, o. 4 Our Common Future, Oxford University Press, Oxford, URL.:

5 imperatívusza, Hans Jonas felelősségetikája vagy Föld-etikája, Habermas diszkurzuskövetelményei a környezet hagyományosan néma szereplőinek bevonásával, Jaspers Átfogójának holisztikus etikai következményei, Lévinas radikális életpártisága vagy a Derrida vendégszeretetről szóló eszmefuttatásában rejlő alapszemlélet csak néhány lehetséges példa az etikai kiútkeresés bőséges, mégsem átütő erejű jelenlétére. Az etikai válaszadás hatékonyságának gyengesége elsősorban nem az erkölcsi támpontok vagy kidolgozott etikák hiányából vagy alkalmatlanságából adódik, hanem a kortárs kultúrának abból a jellemzőjéből, hogy sokkal inkább kedvez az esztétikai választásoknak, mint az etikai indíttatású elköteleződéseknek. Adódik a kérdés, hogy mennyiben lehet alkalmas az esztétikum, az esztétikai átélés maradandó élménye, ill. az esztétikai átélés iránti vágy arra, hogy huzamosan és tervezhetően a fenntarthatóság szolgálatába álljon. Másrészt az is kérdés, hogy kik vagy mely szereplők tudják igénybe venni azokat az esztétikai természetű eszközöket, amelyek az elitképző etika helyett tömegek számára vehető igénybe a jövőképes gondolkodás elterjesztésében. Úgy vélem, ilyen szerepre az esztétika önmaga határain belül is képes lehet; két és fél évszázados önálló története és jelenlegi dominanciájából eredő értelmező ereje képesíti erre. Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy a (vallási) hit vagy a teológia rendelkezik-e közvetlen esztétikai kifejezőeszközökkel, erre felekezeti hagyományoktól függő formákban ugyan, de egyértelmű igennel válaszolhatunk. Az esztétika és a teológia kapcsolata természetesen többrétű és nehezen kimeríthető téma, változatos tipizálási lehetőségekkel. Lehetséges, hogy e kapcsolatban a teológia számára az esztétika rendszeridegen elemnek tűnik (pl. dogmatizmus), de az esztétika ontikusan meg is előzheti a teológiát. Erre az Ábrahám vagy Mózes esetében látható inkulturációs jelenségsorozat lehet példa, ahol a kinyilatkoztatás érzékelés, észlelés (aistheo) révén válik teológiai origóvá. Esztétikai szempontok egy-egy teológiai rendszer többé-kevésbé jellemző vonásaivá is válhatnak, ahogy ezt az orthodox kozmikus teológia vagy Kálvin teremtés-felfogása esetében látjuk. A kortárs teológiában is többféle értelemben beszélünk esztétikai teológiáról (pl. C.S. Lewis, Balthasar), de észre kell vennünk, hogy még a kétféle kinyilatkoztatás közt a legmarkánsabb különbséget tevő felfogások is élhetnek esztétikai kifejezőeszközökkel. Bár etikai teológiáról nem szoktunk az esztétikai teológiák mintájára beszélni, mindkettőt felfoghatjuk azonos jelentésstruktúrában is, ahol mind az etika, mind az esztétika tartalmilag azonos módon kapcsolódik a teológiához. Az esztétikai teológiák elsősorban azért kapják ezt az elnevezést, mert a teológiai gondolatrendszer kiindulópontja vagy kidolgozása közel áll a világban jelen levő szépség különféle formáinak megtapasztalásához, ill. művészi kifejezésének igényéhez. Az egyéni erkölcsi tapasztalatok és az erkölcsi kifejezés igénye elvileg ugyanilyen módon alakíthatna ki neki megfelelő teológiai szemléleteket, a morális kérdések értelmezési mintái azonban jóval meghatározóbbak a keresztény teológiában az esztétikai élményénél. A biblia minden rétegének közös nagy kérdése a törvény; és a törvényhez való viszony, a neki való engedelmesség vagy a törvény és evangélium kapcsolatának súlyponti jelentősége eleve szoros kötelékbe rendezi a morális és vallási kérdéseket. Amíg egy erkölcsi kérdések nélküli teológia hiányosnak és üresnek tűnne, a törvény és evangélium kapcsolatának értelmezésében világosan megfogalmazódik egy olyan út, amely a törvénytől egyirányú utcában vezet az evangéliumig. A törvényértelmezésnek ez a típusa az usus theologicus, mely éppen egyirányúságával és morális szabályozásának megszűntetése miatt a wittenbergi reformáció táborán belül is az egyik neuralgikus kérdéssé vált a Luther halálát követő évtizedekben. Luther akkor is ragaszkodott a törvény kettős használatához (a hármassal szemben), amikor ezzel egy időben folyamatos harcot vívott a rajongókkal. Evangélium-szemlélete visszatartotta attól, hogy a korábbi, túlzott és alaptalan

6 morális elvárásokba csomagolt, megszabadított evangéliumot tételesen ismét visszavezesse a morálhoz. Amint azt a Formula Concordiae történetéből és tartalmából ismerjük, az evangéliumnak ilyen fokú szabadsága az utódok számára már tarthatatlan feszültséget jelentett, ezért az evangélikus egyház 1577-es hitvallási iratában megjeleníti a tertius usus legis-t, amellyel az evangélium szabadságának praktikus szabályzóelveként ismét a törvényt nevesíti. Erre szükségszerűen került sor, hiszen az evangélium megértésének személyes, szívet-lelket felszabadító hatása nem kodifikálható. A kérdés eredeténél azonban egy olyan teológiai szemlélet áll, amelynek középpontjában számos feszültség vállalása, pl. a morális szabályzás formai hiánya ellenére is, az evangélium felszabadító ereje van jelen. Ez a szemlélet tehát valósággal szabaddá tesz, anélkül azonban, hogy a következő pillanatban orrunk alá nyomná a Feladok listáját. Az evangélium szabadsága nagykorúvá teszi az embert, olyanná, aki az átélt felszabadulás hatása alatt személyes hálájának részeként méri fel helyzetét és feladatait. 6. Az imént elmondottakból két irányban vonhatunk le lényeges következtetéseket a jövőképes cselekvés indító erejére vonatkozóan. Első lehetőség, hogy egy az esztétikai élményre nyitott társadalom tagjai számára feltárjuk a környezettudatos elköteleződés esztétikai szempontú teológiai gyökérzetét. Erre számos lehetőségünk van már a bibliai szövegek szintjén is. A teremtett világ részleteire való rácsodálkozás olyan elementáris erővel jelenik meg néhány helyen, hogy lenyűgöző hatása olvasmányélményként is érvényesül. E cél érdekében újra kell olvasnunk a szövegeket, tudatosítanunk kell a már ismert példákat és fel kell fedeznünk az eddig másként olvasott szövegrészek nyújtotta lehetőségeket arra, hogy világban elfoglalt helyünket az esztétikai élmény katarzisa felől is értelmezhetővé tegyük. Meg kell kísérelnünk azoknak a szöveghelyeknek a lelassítását, organikus elemeire bontását, amelyek a természet részleteit az Úr dicsőségének színtereként mutatják be. Erre olykor egészen részletes (vö.: Zsolt 33,7-8), máskor megejtően átfogó példát látunk (Róm 1,20). Arra is van azonban példa és ez a teológiai innováció szándéka nélkül nem érvényesülhet -, hogy megszokott szövegeinkből olvasunk ki olyan újabb értelmezést, amely a teológiai magasságok mellett a teremtett világ szépségeinek konkrét átélésére is okot ad, s emellett érthetőbbé teszi magát a szövegrészt is. Az 1Kor 15,35kk-ben található reveláció-szerű gondolatmenet pl. jellemzően esztétikai hangulatú. A mennyei és földi testek elvitathatatlan és maradandó jellemzésére Pál apostol a doxa szót használja. Károli ezt dicsőségnek, az új protestáns fordítás fényességnek fordítja le, de mindkét jelzővel csupán nehezen, áttételesen érthető szöveget kapunk. Ha azonban a szót intrinzikus tulajdonságot jelölő szépségként fordítjuk, teológiailag és hangulatilag is kiteljesedik az értelme. Hangulatilag annyiban, hogy első olvasásra is érthető szöveget kapunk, teológiai szempontból pedig ezzel tükröződnek benne a teremtés, a teremtettség kezdő pillanatai, ahol az emberi életnek is keretet adó teremtményi világ szintén intrinzikus tulajdonságaként hangzik el az annak jóságáról szóló megállapítás. Másik, már nem exegetikai, hanem dogmatikai lehetőség a törvényhasználat kérdéséből fakad. Mint fentebb láttuk, a törvény második használata, az usus theologicus pontosan az ember cselekvési lehetőségei felől vezet egyirányú utcában az evangélium szabadsága felé. A törvény Luther több helyen kifejtett magyarázata szerint az ember elé tárja, hogy mit kellene megtennie ahhoz, hogy megfeleljen az irányában támasztott elvárásnak. Mivel ez az elvárás nagyon magasan meghaladja képességeit (amit ha másként nem, az etikai paradoxonokban meg is tapasztal), előbb-utóbb be kell látnia, hogy esélytelen az önmagával folytatott versenyben. Ebből a versenyből ugyanakkor nem diszkvalifikálhatja magát, mert nem ő a rendező. Ebből következik, hogy csalódottsága, reménytelensége egyre nő. Több vallási és természetes lehetőség is kínálkozik ennek a helyzetnek a kezelésére, de megoldásról

7 csak abban az esetben beszélhetünk, ha valaki valóban képes volna teljesíteni a követelményeket. Az evangélium központi üzeneteként fogalmazódik meg itt többek közt Anzelmus örökségeként is - a felismerés, hogy amire egyetlen ember sem képes, arra képes volt az emberré lett Megváltó, aki minden emberért teljesítette az emberlétből fakadó, emberileg teljesíthetetlen elvárást. Ennek belátása, elfogadása jelenti Luthernél a megigazulást. Kálvin esetében a megigazulásnak olyan vonásai is vannak, amelyek az ember életében a hit gyümölcseiként gyakorlatilag ill. ismét morálisan meg is jelennek az ember életében, Luther azonban megállt a fenti összefüggés felismerésénél és megfogalmazásánál, és ezzel hallatlanul nagy helyzeti energiát adott a megigazulás-tannak. Az elmondottak értelmében, a megigazulás lutheri szemléletében az ember elsősorban kivételes helyzetét ismeri fel, szabad lelkiismeretű és cselekvőképes emberként tekint magára, és természetes vágyaként fogalmazza meg önmagának a körülményeiből következő feladatokat. Szabadságában ebben a pillanatban egy sziklaszirtre kiálló emberhez hasonlít, aki felméri környezetét és egyben erőt is nyer ahhoz, hogy ezt az erőt a szirtről lejőve élménye természetének megfelelően használja fel. Élménye természete erőtlensége belátásában és a megváltó külső segítség elfogadásában gyökerezik. Ezért, amikor lejön, nem Zarathustra belső lelkierejétől duzzad, hanem a róla kimondott, számára külsőként megjelenő, elfogadó szóba vetett hit ereje hajtja. Nem az ötletgazda, a programadó vagy programszervező emelkedettségével jár a teremtett világ tájain, hanem azzal a vággyal szívében, hogy hálája figyelmes és adekvát tevékenységben fejeződjék ki. Ebből az állapotból kiindulva a legtágabb értelemben vett környezetépítési és a fenntartása iránti elköteleződés előtt mind az erkölcsi, mind az esztétikai út nyitva áll.