Paár Ádám Kell-e nekünk a kereszténydemokrácia?

Átírás

1 Paár Ádám Kell-e nekünk a kereszténydemokrácia? Reflexió Ann Grzymala-Busse Why there is (almost) no Christian Democracy in post-communist Europe című tanulmányára Ann Grzymala-Busse, a Michigani Egyetem politológus professzora, a Weiser Center for Europe and Eurasia igazgatója a politikai pártok, az informális politika, a politika és vallás, valamint a rendszerváltás utáni középés kelet-európai politika témaköreit kutatja. Első könyvében a közép- és kelet-európai kommunista utódpártok sikerességének okait, a demokratikus politikai rendszerbe való beépülésüket vizsgálta. Második könyvében a politikai pártok és más politikai aktorok szerepét kutatta a demokratikus átmenet során. Jelenleg egy projekt keretében a vallásnak a politikai vitákra való befolyását kutatja a fejlett és az új demokráciákban. Mint érzékelhető, Grzymala-Busse ismerője a közép- és kelet-európai politikai és párttörténeti folyamatoknak. Beleértve a kereszténydemokrata pártok politikáját és történetét, amelyikről tanulmányt írt a Party Politics márciusi számában. Tézisek A szerző egyik fő állítása, hogy az általa posztkommunistának nevezett országok csoportján belül a kereszténydemokrácia nem sikeres (ellentétben Nyugat- Európával), hiszen a kereszténydemokrata irányultságú párt még a régió legvallásosabb országaiban sem volt képes arra, hogy tartósan maga mögé állítsa a választók többségét. Ezt árnyalja egy másik állítással, amely szerint a régióban kimutatható egy negatív összefüggés a kereszténydemokrata párt sikeressége - 1 -

2 és az egyházhoz való viszony között. Azok a pártok, amelyeknek pozíciója nem alakult merőlegesen az egyház-állam törésvonal tengelyére, és elköteleződtek az egyházi érdek képviselete mellett, kevésbé voltak sikeresek, mint azok a kereszténydemokrata pártok, amelyek a nemzetállam építését helyezték középpontba. Azonban közép- és hosszú távon a kereszténydemokrata pártok a nemzetépítés céljával sem voltak képesek támogatottságuk megtartására és kiszélesítésére. Közvetlenül a rendszerváltást követően az akkoriban sikeres középés kelet-európai kereszténydemokrata pártok is hamar (általában a 3. választás után) elveszítették kezdeti lendületüket. Grzymala-Busse széles anyagon mutatta be, hogy azok a kereszténydemokrata pártok váltak sikeressé, amelyek a nevükben szereplő keresztény és demokrata jelzők helyett inkább az utóbbira helyezték a hangsúlyt. A közép- és keleteurópai kereszténydemokrata pártok rövid ideig képesek voltak erőt meríteni az antikommunizmusból, ám az idő előrehaladásával ez az érzelmi töltet kevésnek bizonyult az üdvösséghez. Érdekes meglátása, hogy a kereszténydemokrata pártok némelyike hivatkozhatott arra, hogy a két világháború közötti időszakban működő elődje szerepet vállalt a szekuláris állam felépítésében. Vagyis a kereszténydemokrata pártok nem kifejezetten keresztény, hanem nagyon is világi jelszavakkal és tartalommal voltak képesek sikeressé válni. Fontos szempont az is, hogy a rendszerváltás körül az újonnan megalakult kereszténydemokrata pártok vallásos napirendet képviseltek, ami ekkor már nem volt a nyugati testvérpártjaik jellemzője. Ugyanakkor a poszt-szocialista régió kereszténydemokrata pártjai mégis sikertelenebbek voltak átlagosan, mint a - 2 -

3 nyugatiak ami egyúttal jelzi, hogy a eme térség kereszténydemokrata pártjai történelmi fáziskésésben voltak, teljesen érthetően. A szerző által vázolt képletet erősnek és élesnek véljük ahhoz, hogy reflektáljunk rá. Azonban nem azért írjuk ezt a szöveget, hogy pusztán egyetértésünket fejezzük ki. Véleményünk szerint a tanulmányt azért érdemes megvizsgálni, mert többről szól, mint pusztán a kereszténydemokrácia régióbeli esélyeiről: vastagon megjelenik a Méltányosság Politikaelemző Központ fő üzenete, a nyugatosság és az adaptáció. Vajon nem arra int-e bennünket, elemzőket ez az írás, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk annak a kérdésnek a kutatására: az adaptációs krízisek milyen stratégiák követésére ösztönzik az új demokráciák pártcsaládjait és pártjait? Két kereszténydemokrácia Európában A kereszténydemokrata pártok története illusztrálja, hogy az és közötti történelmi megszakítottság következtében a hagyományos ideológiai pártok a posztszocialista térségben nem képesek automatikusan követni a nyugat-európai testvérpártjaik által bejárt utat. Ahogyan arra a szöveg rámutat, a régió hagyományos ideológiai pártjai negyvenegy-negyvenkét esztendős fáziskésésben vannak az általuk példaértékűnek tekintett nyugati pártokhoz képest (persze, ez az állítás nem csak a kereszténydemokratákra vonatkozik, hanem például a Gryzmala-Busse által némileg sommásan kereszténydemokratákként hivatkozott magyar kisgazdapártokra is). Amikor e sorokat írjuk, túl vagyunk a 2013-as német választáson. Az európai kereszténydemokrata pártok legrangosabbika, a CDU (Christlich-Demoratische Union) tizennegyedik alkalommal kerül kormányzati pozícióba

4 De Magyarországra és a régiónkra nézve nem tanulságok nélküli, hogy a CDU, bár nevében viseli a keresztény jelzőt, nem keresztény jellege, hanem a sikeres válságmenedzselés, illetve a stabilitásra való igény révén nyerte meg a mostani választást (a CDU és konzervatívabb bajor regionális testvérpártja, a CSU együttesen a szavazatok 41,5%-át szerezték meg az uniópártok 1990 óta nem értek el ilyen szavazatarányt). Ráadásul könnyen lehet, hogy a CDU nagykoalíciót alkot az ideológiai rivális szociáldemokratákkal, ahogyan az korábban kétszer is megtörtént. A CDU sikere, valamint a szociáldemokratákkal való koalíciókötési hajlandósága is igazolja Grzymala-Busse tézisét, amely szerint a kereszténydemokrata pártok annál sikeresebbek, minél kevésbé tipikusan keresztény pártok, vagyis az egyház pártjai. Az amerikai szerző gondolatmenetét úgy fogalmazhatjuk meg: a sikeres kereszténydemokrata párt nem egyházi rétegpárt, hanem a nemzetállam építésére fókuszáló, és így minden társadalmi réteget megszólítani képes gyűjtőpárt (néppárt). Gryzmala-Busse nem foglalkozik a kereszténydemokrata pártok intézményi, egyesületi hátterének, szubkultúrájának, valamint ezek társadalmi hatósugarának vizsgálatával. Úgy véljük azonban, hogy egy pártcsalád sikerességének a választási eredményeken és a kormányra kerülésen kívül egyéb mércéi is vannak. Tudjuk, hogy a 19. század végén kialakuló keresztényszocialista pártok, amelyekből a modern kereszténydemokrácia kinőtt, a szocialista munkáspártokhoz hasonló egyesületi életet építettek ki: egyesületeket, klubokat, szövetkezeteket alapítottak, amelyek a bölcsőtől a sírig végigkísérték az egyén pályáját. A kereszténydemokrata pártok is szubkulturális tömegpártok voltak, akárcsak a szocialista, szociáldemokrata pártok. Éppen a kereszténydemokrata karakter lényegét veszítjük szem elől, ha a sikeresség mércéjeként csak a mandátumarányt vesszük figyelembe, és elfeledkezünk az intézményesültség fokának, a - 4 -

5 szubkulturális szervezeti háló sűrűségének, az informális kapcsolatrendszernek a kutatásáról. Előfordul olyan helyzet, amikor egy társadalomban a párt súlya nem a törvényhozásban betöltött pozícióján, a mandátumok számán, vagy a kormányzóképességen, hanem a társadalmi alrendszerekbe való beágyazottságán, vagy éppen a sikeres, nagyobb pártokkal kiépített partneri, formális és informális kapcsolatrendszeren alapul. Magyarán: egy kis párt, amelyik látszólag sikertelen, esetleg nem is méretteti meg magát a választáson, képes lehet olyan hatást kifejteni, hogy a politikai napirendet elmozdítsa a saját értékeiről folytatott diskurzus irányába. Ennek példája a KDNP, amelyik úgy befolyásolja az oktatás-nevelés és a családpolitika területét, hogy aközben látszólag sikertelen, hiszen önállóan nem indul a választáson. Másrészt éppen Enyedi Zsolt könyvéből tudható, hogy a KDNP mint minden nyugati kereszténydemokrata párt körül gazdag, változatos szubkultúra alakult ki, hol szorosabb, hol lazább kapcsolatban a párt gerincével (a KDNP esetében a teljesség igénye nélkül: Barankovics Alapítvány, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Nagycsaládosok Országos Egyesülete, Protestáns Műhely, Izraelita Műhely, Magyar-Hon-Lap közösség, korábban többek között a Magyar Keresztény Vállalkozói Kamara, a Keresztény Munkavállalói Szolgálat). A keresztény társadalmi intézményrendszer természetesen szélesebb, nem korlátozható csupán egy pártra és ahhoz kötődő egyesületekre, hiszen léteznek párttól független intézmények is, amelyek valamilyen módon keresztény értékrend alapján működnek, így ideológiailag rokon a törekvésük a kereszténydemokrata párttal (pl. a Munkástanácsok, amelyek részesei a nemzetközi keresztény szakszervezeti mozgalomnak)

6 Nem beszélve természetesen a nemzetközi szervezetekről és fórumokról, amelyek szintén információs tőkét és adaptációs lehetőséget jelenthetnek a kereszténydemokrata párt számára. 1 Tehát úgy összegezhetjük mindezt, hogy az egyesületi szervezeti háttérnek, a szubkulturális kötődéseknek, a pártokkal és nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatoknak is szerepük van abban, hogy egy párt milyen befolyással rendelkezik a közpolitikákra: ezek alkotják a jéghegynek azt a részét, amelyik a vízszint alatt marad, és távolról nem látható. Versengő hagyományok A közép- és kelet-európai régió legtámogatottabb kereszténydemokrata pártjai Szlovákiában, Csehországban, Szlovéniában, Litvániában és Macedóniában működnek. Ugyanakkor Grzymala-Busse érzékelteti, hogy ezek a pártok nem azzal a régi kereszténydemokrata programmal váltak sikeressé, amelyet a keresztény pártok előtt képviseltek, hanem azáltal, hogy sok szálon kötődtek a két világháború közötti nemzetépítés programjához: az államalkotás és fenntartás folyamatában játszottak és játszanak szerepet. A rendszerváltás utáni magyar kereszténydemokrata párt, a KDNP sikertelenségét annak tudja be, hogy a párt túlzottan is a keresztény jelleg kidomborítására törekedett, és ez óhatatlanul leszűkítette a párt társadalmi bázisát. Grzymala- Busse érthetetlen módon nem hivatkozik a Horthy-korszak keresztény pártjaira (pl. Keresztény Gazdasági és Szociális Párt), holott a KDNP esetében logikusan adja magát az összevetés ezekkel a keresztény, pontosabban katolikus organizációkkal, mivel a nagyobbik (jobboldali gyűjtőpárti 1 Ld. Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Bp., 1998., Osiris Kiadó

7 karakterű) kormánypárthoz hasonló viszony fűzte őket, mint a KDNP-t a Fideszhez. A mindenkori gyűjtőpárti karakterű kormánypárt (Egységes Párt, Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja) fölénye a politikai paletta jobboldalán szembetűnő, és ezt a keresztény-katolikus rétegpárt csak egyesületi hálózata, informális kapcsolatrendszere, valamint a katolikus felső klérushoz való kötődése révén egyenlíthette ki. A két világháború közötti keresztény-katolikus pártok már a korszakban is konzervatívabb politikát folytattak, mint a nyugat-európai német, francia, olasz, belga, holland kortárs kereszténydemokrata pártok, ami abban a jelenségben is kifejezésre jutott, hogy a katolikus egyház szorosabb (idővel nyomasztónak is mondható) ellenőrzése alatt működtek. Nem véletlen, hogy bár a kereszténydemokrácia fogalma évtizedekkel korábban ismert volt, maga a kereszténydemokrata jelző egy pártnév elemeként csak ben jelent meg Magyarországon (a névválasztás is adaptációs készséget tükrözött, hiszen a letűnőben lévő Horthy-korszak viszonyai között a demokrata jelző önmagában is negatívan csengett). Valódi kereszténydemokrata pártnak az ben megalakult Keresztény Demokrata Néppárt, majd a Demokrata Néppárt (DNP) számított, de csak utóbbi vett részt az közötti időszak politikai életében. Az 1989 előtti modern magyar kereszténydemokrácia története tehát legjobb esetben is négy év, amelyik két diktatúra (a nyilas és a sztálinista) közé ékelődik be, miközben a keresztény-katolikus pártok a dualizmus utolsó három évtizedében és a Horthy-korszak negyedszázadában meghatározó politikai erővel és társadalmi támogatottsággal bírtak. A KDNP és a DNP nyíltan deklarálták szakításukat a Horthy-korszak kereszténykatolikus pártjainak hagyományával, hiszen azok egyházi pártok voltak, és sok esetben nem voltak demokraták, gyakran antiszemiták voltak, konzervativizmusuk - 7 -

8 pedig status quo-őrző, állagvédő jellegű volt, miközben a korszerű konzervatívoknak a hagyományos értékek megőrzése mellett éppenséggel a magyar társadalom megújítását egy európai projektet is fel kellett felvállalniuk. A Horthy-kori keresztény pártok nem voltak beilleszthetők az 1945 utáni magyar rendszerbe, de a KDNP és a DNP korszerű konzervatív kísérlete is elakadt a nemzetközi és belpolitikai helyzet alakulása következtében. Négy év túl kevés volt ahhoz, hogy a DNP modern kereszténydemokrata szellemisége gyökeret eress0zen, és ezt a próbálkozást lenullázta a sztálinista hatalomátvétel, majd a szovjet típusú államszocializmus negyven éve, amelyet követően a kereszténydemokrata hagyományt elölről kellett kezdeni. És mivel a nyugatos kereszténydemokráciáról kevés kézzelfogható ismeret állt rendelkezésre, természetesen a KDNP nem tudott nyugatos imázsra szert tenni. Grzymala-Busse sem a DNP által képviselt tradícióváltást, illetve ennek a torzóban maradt kísérletét, sem a KDNP adaptációs kudarcának mélyebb történeti okait nem említi, és nem vizsgálja meg. Gryzmala-Busse tézise szerint a kereszténydemokrata pártok azokban az országokban voltak sikeresek, ahol ezek a pártok nem a keresztény, hanem a demokrata jelzőt hangsúlyozták, és ahol nem egyházi rétegpártoknak tűntek a választók számára, hanem gyűjtőpártoknak, amelyek a nemzetállam építését tekintették küldetésüknek. Ha elfogadjuk ezt a tézist, akkor viszont nem kerülhető meg a probléma, hogy a KDNP ellentétben például a szlovák kereszténydemokrata párttal nem volt képes kidomborítani a nemzeti jellegét, ebből következően a kereszténydemokrácia hazai képviselőjeként nem volt képes a jobbközép vezető erejévé válni (ellentétben Németországgal, Ausztriával, Hollandiával, Szlovákiával, Szlovéniával, sőt Romániával is)

9 Vagyis a KDNP tartósan rétegpártként pozícionálta magát a magyar pártrendszerben. Ezt helyesen látja Grzymala-Busse, de arra már nem hívja fel a figyelmet, hogy ebben milyen szerepet játszik a történelem: az amerikai szerző csak a DNP-t említi a párt szellemi, szervezeti elődjeként, és nem mond semmit a két világháború közötti keresztény pártokról, amelyek a katolikus hierarchiához igyekeztek alkalmazkodni. A KDNP kudarcát részben az okozta, hogy sokkal inkább a két világháború közötti időszak keresztény-katolikus pártjainak a hagyományához tért vissza. Innen már egy lépés annak elfogadása és belátása, hogy a KDNP és a szintén adaptációs deficittel küszködő egyéb történelmi pártok, például az FKGP helyett végül az a Fidesz vált a jobboldal vezető erejévé, amelyik múltnélküliségével nem cipelt fél évszázados történelmi terheket, nem kötődött személyek révén az 1948 előtti párttörténethez, ezért nagyobb rugalmassággal válaszolt a nemzetközi és belpolitikai környezet kihívásaira. Kell a kereszténydemokrácia! Mi lehet a sorsa a kereszténydemokrata pártoknak a poszt-szocialista régióban? Hiszen Grzymala-Busse elég ijesztő adatokat ismertet. A régió kereszténydemokrata pártjait támogató szavazópolgárok száma átlagosan kevesebb, mint harmada a nyugati testvérpártok támogatói számának. Ugyanakkor a tanulmányból egyértelműen kiderül, hogy a kereszténydemokrácia számára van lehetőség a térségben: erre utal a szlovák, cseh, szlovén, litván és macedón kereszténydemokrata pártok sikeressége. Azonban ezek a pártok, éppúgy, ahogyan a CDU, nem tipikusan kereszténydemokrata jellegükkel voltak képesek arra, hogy széles tömegeket állítsanak maguk mögé. A történelmi múltból és a nemzeti érdek védelméből kovácsoltak politikai tőkét, ma pedig a sikeres - 9 -

10 szakpolitikák és gazdaságmenedzselés révén növelik támogatottságukat. Hosszú távon a közép- és kelet-európai kereszténydemokrata pártok számára a megújulás esélye az lehet, ha a gyűjtőpártosodás útján követik a nyugat-európai testvérpártjaikat. A KDNP sorsa azonban mutatja, hogy lehetséges egy alternatíva: a kereszténydemokrata párt megmaradhat rétegpártnak, feltéve, ha szorosan egy nagyobb, erősebb, befolyásosabb gyűjtőpárt hajójához köti a csónakját. Nem tudjuk ugyanis, hogy a magyar társadalom mennyire áll készen egy kereszténydemokrata gyűjtőpártra, amelyik esetleg versenyezne a jobbközép jelenlegi vezető erejével, a Fidesszel. Semmiképpen nem helyes, ha túlértékeljük a kereszténydemokrata vízió támogatottságát a magyar társadalomban. A politikai verseny jobb- és baloldal között zajlik: kevesen beszélnek szociáldemokráciáról, kereszténydemokráciáról, nyilván azért, mert ezek nem mozgósító erejű fogalmak a választók többsége számára, szemben az elkenésre alkalmas baloldali meg jobboldali fogalmakkal. Úgy tűnik, hogy a társadalom és a politikai konfliktus jellege nem kedvez az önálló, erős kereszténydemokrata gyűjtőpárt kialakulásának. A Fidesz ugyan kereszténydemokrata értékeket is hordoz, de nem csak azokat: jobboldali gyűjtőpárt, amelyik semmiképpen nem tekinthető kizárólagosan kereszténydemokratának. Ha a nyugatosodás vízióját vesszük alapul, akkor kívánatos lenne egy olyan kereszténydemokrata párt megalakulása, amelyik képes és mer is önállóan politizálni, elszakadva a jobboldali gyűjtőpárti Fidesztől. Viszont az önálló kereszténydemokrata párt megalapozásához a választók felvilágosítására lenne

11 szükség, és annak tudatosítására: a kereszténydemokrácia több mint jobboldaliság az egy kapcsolódási pont a Nyugathoz