Hubbes László Tamás Dénes: S Z E M I O T I K A A JEL TUDOMÁNYA. A tantárgy blogja:

Átírás

1 Hubbes László Tamás Dénes: S Z E M I O T I K A A JEL TUDOMÁNYA A tantárgy blogja: Az előadások felépítése 1. A JELTUDOMÁNY MEGHATÁROZÁSA, TÖRTÉNETE, TÁRGYA - A jeltudomány definíciói, megnevezései, vizsgálati köre. A jeltudomány történeti kialakulása, kapcsolata más tudományágakkal. 2. A JEL ÉS SZERKEZETE A jel fogalma, összetevői. Jel és információ. A szemioszféra értelmezése. Nooszféra. 3. SZEMIÓZIS - A JELHELYZET VAGY JELFOLYAMAT 4. A JELEK OSZTÁLYOZÁSA - Jeltipológia és osztályozás. Paradigmák és szintagmák; szintagmatikus és paradigmatikus analízis 5. JELENTÉS ÉS ÉRTELEM - Jelentés: denotáció, konnotáció gondolkodási minták, jelek szerveződése. Alárendeléses gondolkodás, mellérendeléses gondolkodás. 6. A NYELVI JELRENDSZER nyelv és beszéd, fogalmi nyelv, gesztusnyelv 7. SZÖVEGSZEMIOTIKA - A szó, mint jel. A szöveg. 8. A TRÓPUSOK ÉS ALAKZATOK a szóképek, mint stilisztikai eszközök, fordulatok, a metafora kérdése; Poétika Retorika Politika 9. A SZIMBÓLUMOK RENDSZERÉTŐL A MÍTOSZOKIG A kozmikus szimbólumok, az ősképek jelképeinek ismertetése és elemzése. A mítosz, mint nyelv, mint jelrendszer archetípusok, szimbólumok 10. A KULTÚRA SZEMIOTIKÁJA A kultúra, mint jelvilág. A jel, mint kultúrahordozó. 11. A KÉPEK SZEMIOTIKÁJA. KÉPEK OLVASÁSA A kép, mint jel. Ikonológia, ikonográfia, ikonika. Képi kommunikáció, multimédiás kommunikáció. 12. FILMSZEMIOTIKA - A film kommunikáció 13. REKLÁMSZEMIOTIKA. MODERN MITOLÓGIÁK manipuláció, mitológia A szemiotika gyakorlati alkalmazásai a reklám, a kampány: szó kép hang film intermedialitás Könyvészet, források: Kötelező: Horányi Ö. Szépe Gy. (szerk.): A jel tudománya, Gondolat / General Press, 1975 / 2004 Horányi Özséb: Jel, jelentés, információ, Magvető / General Press, 1975 / 2006 Jean-Marie Klinkenberg: Iniţiere în semiotica generală, Iaşi, Institutul European, 2004 Hoppál M, Jankovics M., Szemadám Gy., Jelképtár, Budapest, 2002 Chevalier, J: Dicţionar de simboluri, Buc., Ed. Artemis, 1994 Opcionális: Daniel Chandler: Semiotics for beginners - online: Eco, U.: Kant és a kacsacsőrű emlős, Európa Könyvkiadó, 1999

2 I. ELŐADÁS: A JELTUDOMÁNY MEGHATÁROZÁSA, TÖRTÉNETE, TÁRGYA 1.1. Mi a szemiotika/szemiológia? A szemiológia azoknak a jeleknek a vizsgálati eszköze, amelyeket az ember társadalmi élete során használ, ezek a jelek elárulják azokat a társadalmi, morális, ideológiai értékeket, amelyek meghatározzák életét. (BARTHES) 1.2. Régi és új megnevezései Maga a szó görög eredetű. A görög szémeiótiké jelmegállapítást, a szémeiótikosz jeleket megfejtőt jelent. Mindkét szó töve a széma, a jel kifejezés. Bár a görög szó látszólag megegyezik a jeltudomány mai megnevezésével, kezdetben nem ezt jelentette. Az orvostudományban használták a betegségek tüneteivel, szimtómáival kapcsolatos vizsgálatok megnevezésére. Galénosznál a szémeiótiké elnevezés azt jelenti, amit később a szimptomatológia Mivel foglalkozik? A szemiotika egy jól körülhatárolható kutatási területtel rendelkezik, és ez nem más mint a különböző nyelvek, és jelölési gyakorlatok, illetve ezeknek a beépülése az ember társadalmi életébe. A szemiotika vizsgálja azokat a körülményeket, amelyek között megtörténik a jelek előállítása és termelése. A szemiotika, mint tudomány feltételezi, hogy a jelek az ember számára felfogható, összekapcsolódó, és leírható dolgok Mi a szemiotika? A szemiotika magyarul a következő nevekkel jelezhető: jeltan / jeltudomány / jelelmélet, amely megnevezések a vizsgálata tárgyából adódnak: JEL ami valami más helyett áll, valamit KÉPvisel, valamit megjelenít Régi és új megnevezései Első említése, mint szémeiotiké (a széma /jel/ szémeion /tünet/ szavakból) már az ókori orvosnál, Krüszipposznál előfordul, a sztoikusok is az orvostudomány kötelékében vizsgálták, mint tünettant. Ebből vált sokkal később jelentéstágulással a jelek tudománya megnevezésévé John Locke már a szémeiotiké szót a mai értelemben használja. Ferdinand de Saussure alapvető művében, a Cours de linguistique generale (1916) nyelvészeti traktátusában a szémeion szóból kiindulva használja a jelek vizsgálatának jelölésére a semiologie (szemiológia) terminust: elképzelhető egy olyan tudomány, amely a jeleknek a társadalom életében betöltött szerepét vizsgálja. Szemiológiának fogjuk nevezni (a görög szémeion jel nyomán). Saussure nyomán az európai nyelvészeti hagyományban a jelkutatók többsége ma is a szemiológia megnevezést részesíti előnyben.

3 A jeltudomány másik alapítójaként számon tartott amerikai Charles Sanders Peirce a XIX. század végén ugyancsak a görög szémeion értelmére alapozva, használja váltakozva a semiotics / semeotics fogalmakat a jeltudomány megjelölésére. Mai használatát a Peirce-féle jeltudomány követői honosították: Charles William Morris alapvető munkájában (Foundations of the Theory of Signs, 1938) megkülönböztetésképpen a szemantikával (semantics jelentéstan) szembeállítva használja a szemiotika (semiotics jeltan) megnevezést, de véglegesen majd Margaret Mead javaslatára fogadták el az első nemzetközi Bloomingtoni Jeltani Konferencián 1962-ben a semiotics nevet az általános jelelmélet jelölésére Mivel foglalkozik a szemiotika? A jeltudomány legfőbb vizsgálati területei: a jelölés (szemiózis) tanulmányozása, a jelek, jelrendszerek tanulmányozása, valamint a jelek használata a társadalomban a jelölés szemiózis tanulmányozása A szemiotikát azok a helyzetek foglalkoztatják, amikor valami jelként funkcionál. Voltaképpen egy összetett jelenségről van szó: valami jellé válik, jelként működik és jelként fogják fel. A jel mindig helyettesít valamit, s ezt a valamit - dolgot vagy dolgok osztályát - a jel tárgyának, jeltárgynak, jelöltnek nevezzük. Ahhoz, hogy egy szemiotikai helyzetről beszélhessünk, a jelek meglétét kell feltételeznünk. Egy dolog jelhelyzetbe kerülését jelfolyamatnak nevezzük. Ezt a helyettesítést, vagyis azt a folyamatot, amelyben egy dolog jellé válik, jelként funkcionál, és jelként fogják fel, Morris nyomán idegen szóval ezt jelöljük szemiózisnak. Voigt meghatározása szerint: "Azt a folyamatot, amelynek során egy bonyolultabb jelenséghez vagy szervezethez azzal bizonyos speciális szempontok alapján azonosított egyszerűbb jelenséget kapcsolunk, jelölésnek, jelfolyamatnak, szemiozisznak nevezzük" (VOIGT, 1977). Erről a különleges jelenségről a második előadásban részletesen fogunk tárgyalni jelek, jelrendszerek tanulmányozása A szemiotika ahhoz, hogy önálló tudományként határozhassa meg magát, definiálnia kell kutatási területét, (a jelek világát), meg kell határoznia azt, hogy mi a jel, mi jelszerű, mi nem, milyen aspektusai vannak a jelszerűségnek, hogyan kapcsolódik a jel a dolgok világához, osztályoznia kell a jeleket, illetve el kell határolnia a jelet a nem jelszerű dolgoktól. Ezekkel a problémákkal az általános szemiotika foglalkozik A jelek használata a társadalomban Roland Barthes szerint minden szemiológiai rendszer keveredik a nyelvel. Mit kell értsünk egy szemiológiai rendszer alatt? A dolgok világának bármely területét, amely jelként mutatkozhat meg előttünk (Ruházat, táplálék, reklám, mozi, újságfényképek stb.) Barthes szerint ezek közül a legtöbb nyelvi közleményekkel kettőzi meg magát (mozi, reklám, újságfényképek), mások csak a nyelv közvetítésével válnak jelrendszerré, hiszen a nyelv darabolja fel részekre, és

4 nevezi meg jelentőiket (ruházat, táplálék). Más gondolkodók ellentmondnak ennek az álláspontnak, szerintük például a képek szemiotikai rendszere a nyelvtől függetlenül működő rendszernek tekinthető, és nem vezethető vissza teljességében a nyelvi rendszerre. Más megközelítésben, a jeltudomány feladata a társadalomban használt jelrendszerek vizsgálata (IVANOV). Ugyanakkor azonban ez a szemlélet jelentősen leszűkíti a szemiotika mozgásterét, hiszen eleve kérdéses, hogy minek tekinthető: társadalomtudomány vagy természettudomány (bioszemiotika, zooszemiotika )? 2. A jeltudomány történeti kialakulása, irányzatai 2.1. a jeltudomány előtörténete A jelek a legősibb időktől fogva foglalkoztatták az ember képzeletét. A természeti jelenségeket jelekként értelmezve sok hasznos, ma is érvényes ismeret birtokába jutott. Mint jelalkotó és jelhasználó pedig már nagyon korán magyarázatot keresett a jelek természetére, a jelek és a jelzett dolgok, azaz a valóság összefüggéseire. A görög bölcselők közül elsősorban Szókratész, Platón (Kratülosz) és Arisztotelész (Az értelmezésről) foglalkozott a név, a tárgy és a róla alkotott fogalom közti kapcsolatokkal. (FÜLÖP) Míg Platónnál a fogalmak: ideák (/ős/képek) valós léttel bírnak addig Arisztotelész vélekedésében a fogalmak csupán a gondolkodás eszközei. Ennek a két ütköző véleménynek a nyomán bontakozott ki a középkoron átívelő univerzália-vita, amely a platonikus realistákat az arisztoteliánus nominalistákkal szembeállította: előbbiek szerint a reáliák (ideák) az igaziak és a dolgok előképeként valósan léteznek (universalia ante rem), az utóbbiak álláspontja szerint a fogalmak csak nevek, és utólag vannak a dolgokra aggatva (universalia post rem). A vitában Occam (conceptus), majd Abélard talál áthidaló megoldásokat, mondván, hogy nem szavakról és nem tárgyakról van szó, hanem jelentésekről! (VOIGT) A középkori skolasztikusok logikai és ismeretelméleti munkáiban, a reneszánsz filozófusok műveiben nagyon sok érdekes eszmefuttatást találunk a jelekről, jelműködésről. A reneszánsz idején kiemelkedő munkát Cesare Ripa szentelt a jelek kérdésének, az ikonológia tudományát megalapozva, később, ugyancsak Itáliában Gianbattista Vico foglalkozott a jeltannal Új tudományában. Megállapításaik közül sok ma is érvényes a jeltudomány önállósodása A felvilágosodás idején több filozófus is figyelmet fordított a jelek értelmezésére, mint többek között Descartes, vagy Jansen. De valójában az első komolyabb, önálló tárgyalását John Locke-nak tulajdonítják, aki Értekezés az emberi értelemről című traktátusában a szellemtudományokat a következő ágakra osztotta fel: 1. fizika 2. praktika 3. szemiotika. Locke a tudományokat három csoportra osztotta. Az első a füsziké (természetfilozófia), a második a praktiké (az emberi cselekvés, a hasznos és jó célok elérésének módszertana, aminek legfőbb része az etika), a harmadik a szemiotiké, amelyről a következőt mondja: "A harmadik: ezt az ágazatot szemiotikének vagy a jelek tudományának lehetne nevezni, amelyek között a legszokottabbak a szavak, de elég alkalmas volna logiké, logika néven emlegetni. Ennek a feladata megvizsgálni azoknak a jeleknek a természetét, amelyeket az elme használ a dolgok megértésére vagy tudásának másokkal való közlésére. Mert mivel ama dolgok közül, amelyeket

5 az elme szemlél, magát az elmét kivéve, egyik sincs jelen az értelemben, szükséges, hogy valami más, a vizsgált dolgok valami jele vagy ábrázolása legyen ott, és ezek az ideák. És minthogy az ideáknak az a színtere, amely az ember gondolatait alkotja, nem tehető egy másik elme közvetlen látása elé, sem el nem tehető másutt, mint az emlékezetben, ebben a nem nagyon biztonságos raktárban, tehát mind gondolataink egymással való közlése, mind a magunk használatára való rögzítése kedvéért ideáinknak jelekre is van szüksége. Az emberek a tagolt hangokat találták a legkényelmesebbnek, és erre a célra ezeket használják a legáltalánosabban. Az ideáknak és a szavaknak, mint a tudás hatalmas eszközeinek meggondolása tehát nem megvetendő része azok szemlélődéseinek, akik az emberi tudást egész terjedelmében kívánják áttekinteni. És ha mindezt pontosan mérlegelnénk, és kellően megfontolnánk, talán másféle logika és kritika származnék belőle, mint az, amelyet eddig ismerünk" (LOCKE). Locke munkájában sokat foglalkozik nyelvészeti kérdésekkel. Helyesen ismerte fel a nyelv jelrendszer-jellegét, a jel- és nyelvelmélet szoros kapcsolatát, a jelhasználat társadalmi és kulturális vonatkozásait. Kis túlzással azt is mondhatnánk talán, hogy Locke megfogalmazta a jel-, a kommunikáció- és az információtudomány alapelveit. (FÜLÖP) Később Leibniz (characteristica universalis), majd Hegel A szellem fenomenológiája művében is foglalkozik a jelek kérdésével, de voltaképpen a XIX. század végéig önálló munkát nem fordít senki a szemiotikára. Gottlob Frege: Jel, jelentés, jelölet nyelvlogikai művében nagy figyelmet fordít a jelek osztályozására és tárgyalására a szemiotika klasszikusai Ferdinand de Saussure ( ) nyelvész a társadalmi jelek területéről az emberi nyelvet tekintette a legfontosabb jelrendszernek, egy szemiológiai probléma megértésére szerinte a nyelv a legalkalmasabb eszköz. Egyetlen műve jelenik meg, 1916-ban (tanítványai adják ki): Bevezetés az általános nyelvészetbe. Jelfelfogása a diadikus vagy két részből álló modell. (használatcentrikus modell) Charles Sanders Peirce amerikai logikust és filozófust tekintik a modern szemiotika megalapítójának. Ő egyenlőségjelet tesz a logika (amely az emberi gondolkodás szabályait tanulmányozza) és a szemiotika között: A logika általános értelemben véve... pusztán más elnevezés a szemiotikára, a jelek kvázi-szükségszerű vagy formális tudományára. Ő dolgozza ki a jelviszony triadikus, azaz hármas modelljét, valamint a jelek máig is használt felosztási modelljeit. Charles Morris is a jelek általános tudományként határozza meg a szemiotikát. A szemiotika egyik legeredetibb gondolkodója sok tekintetben Peirce eszméit fejlesztette tovább, de nagyon sok új gondolattal gazdagította a jeltudomány ismeretanyagát. Többek közt tőle származik a jelhelyzet elemei közötti viszonyoknak, a jelhelyzet dimenzióinak - ahogy Morris nevezte - a meghatározása. S ő volt az első kimondottan szemiotikai tárgyú könyv, az 1938-ban megjelent Foundations of the Theory of Sign szerzője.

6 Richards és Ogden a morrisi jelelmélet továbbgondolását valósítják meg. (jelentéscentrikus modell) Luis Hjelmslev dán nyelvész, koppenhágai nyelvészkör alapítója, strukturalista (II. generációs, 60-as években) számára egyik alapkérdés, hogy honnan van a jelölő? Számára a nyelv a jelek rendszere, és a jel egy jelentést hordoz. A szavak nem oszthatatlanok, hanem részekre bonthatók (képzők, tövek), amiknek jelentése van. De nem mindegyik bír önálló jelentéssel. A rendszert alkotják az önálló jelentéssel bíró jelek, illetve az önálló jelentéssel nem bíró, de jelentést alkotó jelek. Ezeket nevezi figuráknak. (hangok, képzők). A jelölt mögött is áll egy halmaz, a tartalmi jelentések halmaza. Roman Jakobson ( ) orosz származású amerikai nyelvész vizsgálatai kiterjedtek a nyelv kommunikációs funkcióira, a nyelvi és nem nyelvi jelekre ezáltal a modern szemiotika egyik megalapítójának számít, az információelmélet nyelvészeti felhasználására a modern szemiotika körképe A jeltudományban két hagyomány él együtt párhuzamosan. A Saussure nyomában haladó európai, strukturalista, majd posztstrukturalista SZEMIOLÓGIA nyelvészet-központú tudomány jelentősebb képviselői: Louis Hjelmslev, Algirdas Greimas, Jurij Lotman, Roman Jakobson, Roland Barthes, Claude Lévi-Strauss, Julia Kristeva, Christian Metz, Jean Baudrillard, Jacques Lacan, Jakob von Uexküll. A Peirce-i hagyományt követő amerikai pragmatista és behaviorista alapokon nyugvó SZEMIOTIKA, amely Charles W. Morris, Ivor A. Richards, Charles K. Ogden, Thomas A. Sebeok, John Deely nevéhez köthető. Vannak persze egységesítő törekvések is, ilyen Umberto Eco, vagy a finn Eero Tarasti munkássága. 3. Mivel foglalkozik a szemiotika? A szemiotikai vizsgálódás ma már oly sok területet fog át, hogy e helyütt csupán szokásos színtereinek, néhány kulcskifejezésnek, és főbb képviselőinek vázlatos felsorolására van lehetőség. * 1) szövegszemiotika, szöveg-pragmatika, textológia (Petőfi S. János, Uszpenszkij, Todorov, Lotman, Greimas, Kristeva). Kulcsszavak: a szöveg, mint koherens struktúra; a kultúra, mint szöveg; szöveg vs diskurzus; a szöveg, mint korpusz; a szöveg, mint kontextusba ágyazott üzenet. * 2) hermeneutika, exegetika. A szemiotikai hermeneutika egyfelől a textológiából, másrészt a hermeneutikai hagyományból (Schleiermacher, Dilthey, Heidegger, Bultmann, Gadamer, Habermas, Ricoeur, Szondi, Apel). Ezek szemiotikával való elsősorban történeti - összevetése McKnight, Seung, illetve Güttgemans nevéhez köthető. Kulcsszvak: interpretáció, rekonstrukció, az értelmezői perspektíva, a szöveg poliszémiája. * 3) retorika és stilisztika, vers ( Koch, Levin, Greimas)-film (Metz, Eco, Pasolini, Lotman, Kaemmerling) drámaszemiotika (Koch, Pfister, Elam, Prágai Iskola Bogatytev, Veltrusky), a jog szemiotikája, meggyőzés szemiotikája, politikai szemiotika. Ezek egy része alkalmazott szemiotikának számít mint például a politikai vagy jogi szemiotika (Schreckenberger,

7 Podlewski), illetve a reklámszemiotika, képszemiotika (lsd in.: HORÁNYI), vagy a tömegmédia szemiotikája (Flusserl, Barthes etc.). A stilisztika gyakran pán-szemiotikainak mondja vizsgálati módszerét, és visszautasítja a szigorú értelemben vett szöveg-szemiotikát (lsd. pl. Bureau, Granger). Ugyanakkor létezik a stilisztika pragmatikai megközelítése mellett egy szemantikaiszintaktikai módszer is, amely a generatív nyelvészetből táplálkozik (lsd pl Spillner). * 4) irodalom és művészetszemiotika. (Kloepfer, Koch, Wienold, Plett, Bohn). Az irodalomszemiotikát gyakran az irodalomkritika meta-teóriájaként tartják számon. Az irodalomszemiotika a szövegnyelvészettel van szorosabb kapcsolatban, de erősen hatott rá a strukturalizmus és az orosz formalizmus is. Kulcsszavak: az irodalom, mint mimézis; az irodalmi ikonicitás; irodalmiság, mint jelentés-struktúra; másodlagos jelentés-másodlagos kódolás; * 5) narratív szemiotika. Tulajdonképpen a szövegszemiotikából nőtt ki, legközelebb talán az irodalomszemiotikához áll, noha nem-irodalmi narratívákkal is foglalkozik. A narratívák minimális egységeit keresi, illetve az ezek közötti összeköttetéseket, s ezzel az orosz formalizmus (Propp), illetve a stukturális antropológia (Levi-Strauss) hagyományát folytatja. a narratívákhoz való szemiotikai megközelítést alkalmazza Gülich, Haubrichs, Hawkes, Hornung, Genette, Prince, Greimas stb. Saussure, bár természetesen foglalkozott narratívákkal, nem gyakorolt jelentősebb hatást erre az iskolára. Kulcsfogalmak: narratíva, történet, diskurzus, elemi egység narratív monád -, dyadikus és triadikus narréma(!); narratív szintaxis; makrostruktúra; * 6) mítosz-szemiotika. A mítoszok modern interpretációi Vico nyomán (1725) kezdődtek el; a mítoszkutatás azonban igazán népszerűvé Levi-Strauss és Barthes nyomán vált (Levi-Strauss, Loszev, Cassirer, Eliade, Jung, Langer, Frye stb.) Kulcsszavak: mítosz-logika; mítosz vs igazság vs tudomány; mítosz vs történelem; mítosz és személyiség; * 7) ideológiák szemiotikája. Néhány kivételtől eltekintve (mint pl Baktyin) a szemiotikusok az ideológiákat negatív konnotációkkal tárgyalják (Heim, Larrain). A vizsgálatok hipotézise az, hogy az ideológiák afféle másodlagos szemiotikai rendszert alkotnak (Barthes). Eco viszont az ideológiákat kód-ként értelmezi, amely az üzeneteket egy bizonyos fajta konnotációval fűszerezi. Eco és Barthes mellett foglalkozik ideológiák szemiotikájával Kristeva, Rossi-Landi, Prieto, Verón stb. Bizonyos értelemben mondható, hogy az ideológiák szemiotikája sem mentes az ideológiától, mert elsősorban leleplezni, kritizálni, vagy finomabban szólva - semlegesíteni igyekszik az ideológiákat. * 8) teológiai szemiotika. Davidsen meghatározása szerint a teológiai szemiotika olyan tudomány, amely a vallásos diskurzust a vallásos praxison belül tanulmányozza. Azonban a teológiai szemiotikát nem lehet kizárólag az egzegézisre, s így a textológiára redukálni, mert például magába foglalja a definíció értelmében is a liturgia jelrendszerének, illetve a nemliterális vallási jelek vizsgálatát, amely egyébként a kereszténységen belül meglehetősen régi hagyomány (pl.: Pszeudo-Dionüsziosz Aeropagita liturgia-magyarázata). A teológia bevonására a szemiotika vizsgálati terei közé egyébként már Peirce nél megtörténik, a szent kategóriáját pedig külön kezeli már Cassirer, Eliade, Meschonnic is. Kulcsszavak: a szent kommunikációja, a transzcendens mutatkozása (lsd Szilcz-Korpics, Ries), a szentségek, mint jelek (Güttgemanns), liturgikus szemiotika (Schiwy, Calloud, Schmemann, Ware), az osztentatív illetve szakrális szignifikáció és kommunikáció (Horányi).

8 * 9) zooszemiotika, bioszemiotika, szemiobiológia, endoszemiotika, phytoszemiotika, szemiogenezis. Állatok szemiotikai viselkedését tanulmányozza, fő képviselője Thomas A. Sebeok, valamint Florkin (a molekuláris biológia felől); Tembrock (az állati információtranszferre koncentrálva); a bioszemiotika elsősorban biológiai, míg a szemiobiológia elsősorban szemiotikai perspektívából tekint e jelenségekre, az endoszemiotika pedig az aminosavak bioszemiotikai jellemzőit kutatja (Florkin). A Phytoszemiotika a nyolcvanas évek óta létezik (Martin Krampen), és a növények kommunikatív viselkedését tanulmányozza. A szemiogenezis előbbiek tapasztalatait is felhasználva kutatja a jelhasználat kialakulásának folyamatát. Kulcsszavak: állati nyelvek (méhek, madarak, emberszabásúak), jel-tanulás; mesterséges szimbólumok megtanulása * 10) esztétikai szemiotika. Az esztétikai szemiotika hipotézise szerint egy jel kommunikatív funkciója mellett szükség van annak esztétikai funkcióját is elkülöníteni (Mukarowsky). Ezeket általában autonóm funkciókként tekintik. Esztétikai szemiotikával foglalkozott Eco és Lotman is. Kulcsszavak: esztétikai kód, nyitott mű (Eco); az esztétikai kód pluralitása (Lotman). Külön figyelmet érdemel a zene szemiotikája, amellyel szinte minden nagyobb iskola foglalkozott. * 11) végül, természetesen, vannak a szemiotikai vizsgálódásoknak olyan multi-színterei, amelyek több színtér metszetén helyezkednek el. Az aktuális szerző vagy iskola függvénye, hogy az adott területet inkább esztétikai, vagy mondjuk nyelvi vagy narratív terepnek tartja elsősorban. Így a felsorolás szintjén megemlítve beszélhetünk egy o 11.1) nyelvi csoportról - a jelnyelvek, az univerzális nyelvek, a paranyelvek és a formális nyelvek szemiotikájáról (Saussure, Jacobson, Peirce, Carnap, Morris, Eco, Frege, Russel- Whitehead...) valamint o 11.2) a nemverbális szemiotikai rendszerekről (gesztusok, tesbeszéd, kinezika, tekintetes kommunikáció, mimetikus kommunikáció, térközszabályozás, paralingvisztika, taktilis kommunikáció, a tér és az idő szemiotikája stb.) o 11.3) külön alkalmazott szemiotikaként beszélhetünk továbbá a festmények, fényképek, mozgóképek, MUD-rendszerek, rizómák, VR szimulációk szemiotikájáról, valamint az építészet (M. Krampen), a design, a használati tárgyak szemiotikájáról, de a hirdetések, a propaganda vagy általában a meggyőzés szemiotikájáról is. * 12) létezik továbbá a kultúra szemiotikája (Lotman, Eduardo Neiva, Reznyikov) ; a fogyasztás szemiotikája (Holbrook-Hirschmann); információs rendszerek szemiotikája (P.B.Andersen; Liu-Clark-Andersen); marketingszemiotika (Umiker-Sebeok, D.); társadalomszemiotika (Theo van Leeuwen), médiaszemiotika (Marcus; Sonesson; Nöth, Cohen; Gendelman), az etikett szemiotikája (Zólkiewski) stb. (PETE) Nyomtatott és elektronikus források: FRUMUSANI, Daniela: Introducere în semiotică, Universitatea din Bucureşti, s.a. Semiotica contemporana HORÁNYI Özséb: A jel tudománya, Gondolat Kiadó, 1975 Bevezető VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium könyvkiadó, Kolozsvár, 1999 Mi a szemiotika? VOIGT Vilmos: Bevezetés a szemiotikába, 1977

9 FÜLÖP Géza: Az információ - PETE Krisztián: Szemiotika (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) CHANDER, Daniel: Semiotics for Beginners -

10 II. ELŐADÁS: MI A JEL ÉS HOGYAN ÉPÜL FEL A SZERKEZETE? A JEL ÉS SZERKEZETE 1. a jel fogalma 2. a jel összetevői és szerkezete 1.1 a jel fogalma dologi lét és jellét kettőssége Az ember tapasztalatában megmutatkozó létezők kétféleképpen nyilvánulnak meg. Valami előtérbe helyezheti magát mint dolog, elsődlegesen dologként hat, működik és dologként fogható fel. Vagy valami megmutatkozhat egy viszony által, mint ami viszonyok, kapcsolatok elemeként, közvetítőjeként fogható fel. (Pl. a szél hathat ránk, mint természeti jelenség is, de hathat ránk úgy is, mint jel, arra nézve, hogy az időjárás meg fog változni, és arra szólít fel, hogy öltözzünk fel jobban). Ahogy a példából is kiderülhetett a két megnyilvánulás mód együttesen is kibontakozhat. Ugyanaz a létező egyik viszonylatban dologi identitással, önazonossággal rendelkezhet, másrészt viszont rendelkezik azzal a lehetőséggel is, hogy más létezők helyébe kerülve, más létezők helyett állva, az előbbitől eltérő identitással rendelkezzen. A világban előforduló létezők képesek arra, hogy olyan vonatkozásba kerüljenek, hogy egy adott összefüggésben másvalami helyett álljanak, anélkül, hogy ebben a hely- és szerepcserében megszűnjenek dolognak lenniük. (Pl. a papíron található tintanyom úgy utal egy kiolvasható betűre, hogy nem szűnik meg, mint tintanyom.) A világ, amelyben az ember él, nemcsak a dolgok világa, hanem a jelek világa is. Ez a két világ nem helyezhető egymáson kívül. A létezők dologként kerülnek, olyan helyzetbe melyben jelekként nyilvánulnak meg, a jelekként funkcionáló létezők viszont a maguk módján dolgok is, s jelekként való megtapasztalásukhoz elengedhetetlen, hogy ilyen módon tapasztalhatók legyenek. Az ember pedig egyszerre tud viszonyulni ehhez a két dimenzióhoz. Példák arra, hogy a dologi- és a jelfunkció milyen módon kapcsolódhat össze: Mi történik, amikor egy kiejtett szót hallunk? Ez fizikai jelenségként leírható hangoknak a soraként, de egy bizonyos nyelv vonatkozásában ennél sokkal több, és főleg más. Egyszerre teremt kapcsolatot a hangok fizikai-dologi világával és a jelentések nyelvi világával. Egy régi használati tárgy egyszerre őrizheti meg funkcionalitását, de ugyanakkor kiállítási tárgyként egy múzeumban egy letűnt kultúra jeleként szerepelhet. Egy előttem levő toll ott állhat előttem a maga dologi mivoltában, mint írásra alkalmas eszköz, de ugyanakkor önmagának, mint írásra alkalmas eszköznek a jeleként is. A jel mivolta attól a kulturális kontextustól függ, amelyben az ilyen eszközöket írásra használják. Hogyha a dologi mivoltát megszüntetnék, eltűnne jel mivolta is, de hogyha jellétét megszüntetik (ha ebben

11 a kultúrában már nem tollakkal írnak) odalesz dologi mivolta is, és csupán felismerhetetlen anyagként mutatkozik meg. Nem tapasztalható rajta semmilyen különbözőség. Az előttünk megnyilvánuló dolgok a különbözőségek egységeként jelennek meg. Ebben az egységben a különbözőség egyszerre nem tapasztalható meg. A közvetlen tapasztalatban a létezők mindig egy meghatározott identitással jelennek meg. A megjelenő identitás elfedi, elrejti a másikat. Pl. a kiejtett szó, mint jel elfedi a hang dologi identitását. Az írásra használt toll, mint dolog elfedi a toll jelbeli identitását a jellét Dologi lét és jellét összefüggései: a létezők azok önmaguk, ha már viszonyként tűnnek fel, akkor jellétről beszélünk. A dolgok világa egyben a jelek világa az ember számára: a DOLOG az JEL is. Eric Gans megfogalmazásában egy dolog akkor jel, ha jelként nevezzük meg, ha jel-értelmet tulajdonítunk neki. De mi a jellét sajátossága? Feltevődik a kérdés, hogyha a létezők hol mint dolgok, hol mint jelek tűnnek fel előttünk, honnan tudhatjuk, hogy most nem dologgal, hanem jellel van dolgunk? Szent Ágoston: A jel /.../ olyan dolog, amely alkalmas arra, hogy érzékeinkbe vésődő látszata mellett még valami másra is ráirányítsa gondolatunkat (De doctrina christiana) 1. A jel olyan dolog, amelynek a látszata az érzékeinkbe vésődik. Érzékileg megmutatkozik. 2. A jel azonban az érzéki megjelenésen túl valami másra is ráirányítja a figyelmünket. Ez a más azonban nem az érzékeinknek, hanem az értelműnknek mutatkozik meg. Ugyanakkor ez a más különbözik saját dologi mivoltától. A jel tehát egyszerre közvetlenül létező és közvetítő. A jel paradoxona az, hogy a JEL másvalaminek, a saját dologi valójától különbözőségnek a jele. A tartalom: egyszerre közvetlenül létező (immanencia) és közvetítő (transzcendencia). A jel ambivalenciája, hogy egyszerre megjelenít és elrejt. (VERESS) JEL itt megjelenít JELENvalóvá tesz JELENTÉS ott nincs JELEN Hans Georg Gadamer szavaival: Mert a jel semmi más, mint amit funkciója követel; s funkciója az, hogy magától elfelé, valami másra utaljon. Persze ezt a funkciót csak úgy tudja betölteni, ha előbb magára vonja a figyelmet. Feltűnőnek kell lennie, azaz világosan el kell különülnie, és a maga utalástartalmában kell megmutatkoznia /.../ Nem szabad annyira maga felé vonnia bennünket, hogy elidőzzünk nála, mert feladata csupán az, hogy megjelenítsen valamit, ami nincs jelen, s így egyedül arról van szó, ami nincs jelen.

12 1.1.3 a jelkapcsolat A jelkapcsolat lehet természetes kapcsolat, ami alapulhat oksági vagy hasonlósági viszonyon, bár ez ritkábban adódik. Másrészt lehet konvencionális, azaz egyezményes kapcsolat erre az önkényesség és a véletlenszerű hozzárendelés jellemző. Ez a típus az általánosabb. A jel tiszta utalás: két tartalomnak, a dologi és a jelentéstartalomnak a kapcsolata. Ez a kapcsolat lehet természetes. Amikor a jel közvetlenül hozzátartozik a jelölt dologhoz, vagy hasonlít a dologhoz, vagy a jelölt dolog működése által jött létre Lehet konvencionális. Amikor valamilyen emberi megegyezés, egyetértés rendeli egymás mellé a két tartalmat. Gadamer megfogalmazásában a jelkapcsolat voltaképpen létesítés ebben áll a jellét eredetkölcsönző aktusa: szimbólumfunkció. (VERESS) Azonban, függetlenül attól, hogy természetes vagy mesterséges jel-e, eredetét tekintve minden jel létrehozott, teremtett, megállapított. A jelek világa nem a meglévő világhoz adódik hozzá, hanem egy önálló világgá szerveződik össze. Mi ezt nevezzük kultúrának. És sokszor amikor azt érezzük, hogy valami egy dolog súlyával nyomaszt bennünket, legtöbb esetben csak jelmivoltában hat ránk. A szemiotika egy eszközt jelenthet számunkra, hogy felfedhessük magunk számára világunk kettős természetét, ahol jelek és dolgok egy különös kapcsolat révén hatnak ránk a jellét határai A jel annál tisztább, minél inkább csak a helyettesítésre, az utalásra korlátozódik a szerepe. De a jel mindig meg is őriz annyit a konkrét dologiságából, amennyi által utalhat valamire. És ez a konkrét dologiság magának a jelnek a dologisága, s nem annak a másvalaminek az érzéki megjelenítődése, amire a jel utal. A tiszta jel legfeljebb sematikusan hasonlít azzal amire utal. Ebből arra lehet következtetni, hogy a jelet egyrészt olyasvalami határolja, amiben az érzéki dologiság hangsúlyozódik ki, másrészt olyasvalami, amiben az eszmeiség. Mind a két esetben az utalásfunkció megváltozásáról van szó. Ezáltal a jelszerűség határeseteinek tekinthetők: a kép és a szimbólum a kép A kép lényegi funkciója az ábrázolás. Ez a szerepet a kép pedig az érzéki-dologi tartalma által tölti be. Úgy mutat be valamit, hogy közben arra ösztönöz, hogy nála magánál idézzünk el. Akkor

13 vagyunk a bemutatottnál, amikor elmélyedünk a képben. Az ábrázolás révén a távollevő érzéki közelségbe kerül a képen, a kép által láthatóvá válik, anélkül, hogy ténylegesen jelen lenne. A lényegi különbség a kép és a jel között tehát az utalás és az ábrázolás funkciójának különbségében rejlik. Mindkét esetben a jel által megidézett jelentéstartalom ténylegesen távol van. De míg a jel által ez a tartalom értelmi közelségbe kerül, felfogható, addig a kép által érzéki közelségbe, érzékelhető. A megkülönböztetés ellenére, nem olyan éles a határ a kép és a jel között, mint ahogy a fentiekből kitűnhetett. Létezik a jeleknek egy olyan osztálya, az ikonikus jelek, amelyek hasonlóságon alapulnak. Sok esetben a későbbi konvencionális kapcsolat kezdetben természetes, hasonlóságon alapuló kapcsolat lehetett. Pl. a nyelv hangutánzó szavainak alakulása. Számos esetben a képek utalási funkciót is betöltenek. A megkülönböztetés ennek ellenére érvényes. Hiszen minél inkább előtérbe kerül a jelben az érzéki-dologi összetevő a jel annál képszerűbb lesz. A képi ábrázolás, minél inkább a szellemi látásnak adja át a helyét, a kép annál jelszerűbb lesz a szimbólum: jelkép fokozatok: képszerűség > > > jelszerűség A jelkép funkciója (szerepe): reprezentálás megjelenítés KÉPviselet! A jel utal, a kép ábrázol. A képet a másik oldalon olyasvalami határolja körül, amiben a szellemi jelleg hangsúlyozódik ki. A szimbólum lényege a megjelenítés, a reprezentálás. Reprezentál: vagyis azt amit képvisel, jelenvalóvá is teszi. A szimbólum egyszerre utal a szimbolizált dologra, és meg is jeleníti azt. A jelkép: kölcsönadott másság zászló, Szabadság-szobor Pl. Egy bizonyos helyre kitűzött nemzeti zászló nem egy egyszerű fizikai tárgyként, hanem az illető nemzet megjelenítőjeként van ott. Erre a törvénykezés is tekintettel van, mivel a zászló szándékos megrongálóját nem egy fizikai tárgy tönkretételéért, hanem egy nemzet méltóságának a megsértéséért büntetik meg. (Ezért is történnek zászlóégetések.) Egy hívő vallás ember előtt a szent szobor amely előtt leborul, imádkozik, nem egyszerűen fizikai tárgyként, s nem is az istenség képmásaként van jelen, hanem benne, általa maga a szentség, az isteni válik érzékletesen jelenvalóvá. A példákból az látszik, hogy a szimbólum által mind a nemzet, mint a szent érzéki realitásra tett szert a zászlóban és a szoborban.

14 Miért van szükség arra, hogy egy realitás, a nemzet és a szentség szimbólumok által fejeződjön ki? Azért mert a nemzetnek és a szentségnek nincs is semmiféle, a szimbolikus megjelenésen kívüli valós érzékelhetősége. A szimbólum dologi érzékisége arra szolgál, hogy általa olyas valami váljék megtapasztalhatóvá, ami érzékileg nem tapasztalható. Úgy is lehet mondani, a szimbólum dologisága egy kölcsönzött érzékiség, ami azáltal, hogy megjelenik, valami másvalami tud érzékileg megjelenni. A szimbólum ezáltal különbözik a jeltől és a képtől is. Ugyanis mind a jel, mind a kép úgy áll kapcsolatban az általa megjelenített valósággal, hogy az a jel és a kép által megidézettségén kívül is valós megtapasztalható realitással rendelkezik. Kérdés: ha jel teljesen konvencionális, a kép pedig hasonlít az általa ábrázolt dologra, hogyan képes a szimbólum a megjelenítésre? A szimbólum ebben a vonatkozásban a jelhez áll közel. A szimbolizáló és a szimbolizált között ugyanis nincs hasonlóság. A szimbólum ugyanis létesítésen, egy kulturálisan érvényesülő konvención alapul, akár a jel. Ez a létesítés feltételezi a szimbólum beiktatási vagy felavatási ceremóniáját. Minden szimbólum-létesítés beavatás. Nélküle nem lehetne felismerni a szimbólumokat. Persze itt is léteznek ellenpéldák, arra, hogy a szimbólum nem teljesen önkényes. Számos példa igazolja hogy nem véletlen, hogy éppen az a bizonyos dolog szimbolizálja az illető jelentéstartalmat, hanem éppen formája által. Pl. Folyóvíz, mint az idő szimbóluma: ebben az esetben a víz folyása utal az idő múlására. Vagy egy szimbolikus vers: pl. Héja-nász az avaron című vers azért szimbolizálja a szerelmet, mert valahogy hasonlít rá. De amiben a két jelentéstartomány mégis különbözik az, hogy nem vagyunk képesek, mint a kép esetében összehasonlítani a két dologi létezőt tulajdonságaik alapján. Hiszen az egyik nem dologi létező (az idő és a szerelem). És mégis a víz folyását látva nem csupán belátjuk az értelmünkkel az idő múlását, mint a jel esetében, hanem át is érezzük azt. Ugyanez megtörténik a vers esetében. Egy kulturális jelentéstartalom (az idő és a szerelem) tapasztalati megnyilvánulássá válik. De ugyanezt a jelenséget meg lehet vizsgálni összetettebb jelölők esetében is, pl. egy reklámban hogyan válik egy autó használata a szabadság szimbólumává? jel és értelmezés A jelelmélet általános szabálya Charles Sanders Peirce megfogalmazásában: Semmi sem JEL mindaddig, amíg nem ÉRTelmezik JELként. Következésképp: bármi lehet JEL, ha valaki ÉRTelmet tulajdonít neki, ÉRTelemmel ruházza fel (jelképzés létesítés), közérthetővé teszi (jelzés, közlés), ÉRTelmezi, megérti (jelértés, értelmezés). 2. A jel összetevői Az alábbiakban a két alapvető jelmodellt tárgyaljuk: a diadikus kettős szerkezetű modellt, ami Saussure nevéhez fűződik, és Peirce triadikus, azaz hármas szerkezetű jelmodelljét.

15 2.1 Diadikus vagy kettős jelszerkezet Saussure Ebben a felfogásban a JEL: önelégséges düád. Szerkezete a következőképpen vázolható: jelölő (signifiant) az alak (forma), amiben a jel megjelenik (amit a jel magára ölt), valamint a jelölt (signifié) a fogalom (concept), amit a jel jelent. Saussure a jeleket csak a nyelv rendszerén belül vizsgálta. - jelölő jelölt JEL: a két elem viszonya a jelentés (signification) pl. NYITVA feliratú táblácska : szó jelölő Tehát minden jelnek két oldala van az üzlet nyitva van a jelölt fogalom a jelölő (franciául signifiant), ami egy szó alakja, ti. fonémák vagy betűk szekvenciája a jelölt (franciául signifié), az a fogalom vagy tárgy, amely megjelenik az elménkben, amikor hallunk, olvasunk egy jelölőt 1. Saussure szerint a jel annak egésze, amit a jelölő a jelölttel kapcsolatban asszociál 2. a kettő közötti kapcsolat a szignifikáció, vagyis a jellé válás folyamata 3. 1 jelölő, 2 vagy több jelölt helyett; pl.: azonos alakú szavak: vár, nyúl 4. 1 jelölt, több jelölő: rokonértelmű szavak 5. JELÖLŐ: signifiant: egy nyelvi jel, nem a dolog és a neve közötti kapcsolat, hanem egy fogalom és egy hangkép közötti kapcsolat. A beszéd elsődleges, az írás csak másodlagos. A hangkép a hangsor tudati leképződése. 6. JELÖLT: signifié: egy mentális egység, egy fogalom. A jelölő nem a valóság egy darabját jelöli, hanem egy fogalmat. A közlés során nem rendelkezünk a dologgal magával, vagyis a jelekben a jelölő koncepciókra vonatkozik. 7. A koncepciókkal való foglalkozás a gondolkodás. Egy jel jelöltből és jelölőből áll. Természetesen a jelölt és a jelölő nem foghatók fel különálló entitásokként, sokkal inkább a hangzásbeli különbségekről a lehetséges különböző denotálásokra való leképezésként. A saussure-i jel csak a szinkronikus rendszer szintjén létezik, melyben a jelek az együtt-előfordulás mentén határohatók meg. Épp ezért félreértés úgy

16 értelmezni Saussure-t, mint aki a jelölőt olyasminek mondja, amit mindentől függetlenül ki lehet mondani, vagy a jelöltet olyasminek, ami a világ része. (PETE) különbözőség elve A Saussure jelfelfogásának egyik legfontosabb elve a differencialitás a különbözőség elve: a JELt az teszi azzá, amiben KÜLÖNbözik! : Valami AZ, ami semmi más NEM! fogalmak NEM pozitív módon határozódnak meg a tartalmuk által fogalmak negatív módon határolódnak el a másságuk által Az Ali Baba elv A festékjel csak addig hordoz információt, amíg az ajtó különbözik a többitől. Ha a falu minden ajtaja meg van jelölve, akkor egyik sincs megjelölve, hiszen megjósolható, hogy a következő ajtón is lesz festék a jel önkényessége Saussure másik fontos alapelve a jelek tekintetében az önkényesség és egyezményesség kritériuma: minden nyelv más és más megkülönböztetéseket alkalmaz. Ennek következtében minden nyelv másként reprezentálja a világot. A nyelv nem tükrözi, hanem felépíti a világot teremtő nyelv, avagy hogyan teremtsünk világot? 2.2. Triadikus vagy hármas jelszerkezet Peirce Meg kell érteni a különbséget a jel, a kép és a szimbólum között. Mindhárom viszony ugyancsak jelnek tekinthető. A megkülönböztetés alapját a dologiság jelenlétének módosulásai képezték. De mindhárom összefüggés jelnek tekinthető, hiszen egy háromdimenziós viszonyrendszer erőterében, a szemiózisban határozható meg. Ahhoz, hogy valami jelnek minősüljön, ezt a feltételt kell teljesítenie. Peirce ennek alapján alkotja meg a jel fogalmát: A jel vagy helyettesítő, az, ami valamit valaki számára valamely tekintetben vagy minőségben helyettesít. Valakihez szól, tehát az illető személy tudatában megfelelő vagy esetleg fejlettebb jelet hoz létre. Ezt a létrehozott jelet az első jel értelmezőjének nevezem. A jel valami helyett, tárgya helyett áll. E tárgyat nem minden tekintetben helyettesíti, hanem egy eszmére utalva, amelyet olykor a helyettesítő alapjának neveztem. Peirce ebben az idézetben a szemiózis alapvető fogalmait emeli ki, de kommentárt fűz hozzájuk. A helyettesítő, a tárgy, az értelmező fogalmairól van szó Helyettesítő representamen

17 Világos, hogy a helyettesítés oly módon is meg tud történni, hogy nincs szemiózis. Pl. egy tanár helyettesítése egy bizonyos órán nem jelenti azt, hogy a helyettesítő a helyettesített jele. A helyettesítés nem azonos a tényleges fizikai értelemben vett helyettesítéssel (egy elromlott alkatrész kicserélése nem jelölési viszony). Tehát a helyettesítésnek létezik egy szemiotikai értelme. A szemiotikai értelemben felfogott helyettesítési viszony: utalási vagyis referenciális viszony. A jel által megvalósuló helyettesítés nem azt jelenti, hogy valami itt-nem-levőnek, tényleges dologi valójában jelen-nem-levőnek megszűnik a hiánya. Ugyanakkor a helyettesítő nem vezet a tárgy felismeréséhez vagy megismeréséhez. Ha nem lennénk tudatában ennek az utalási szerepnek, nem tudnánk mire utal a jel. Ami azt jelenti, hogy a helyettesítő nem ismereteket tár fel a tárgyról, hanem a már meglevő és kulturálisan rögzült ismereteket mozgósítja, aktivizálja. A helyettesítő révén úgy tudunk viszonyulni a tárgyhoz, mintha az jelen lenne. De nem a maga dologi valójában, hanem egy ettől különböző állapotban. A felidézés és a rágondolás állapotában. Ami az értelmezőt feltételezi. Õ a dolgot a szellemi létmód törvényei alapján újraalkotja, és csupán ebben a minőségében tudja jelenvalóvá tenni. Ehhez pedig szükség van egy helyettesítési szabályra is, hiszen ha bármit tudnánk bármivel helyettesíteni, akkor nem lehetne jelről beszélni. A kapcsolat a helyettesítő, a tárgy és az értelmező között konvencionális és szabályozott. Ez a szabály kulturálisan szavatolt, mivel társadalmi megegyezés rögzíti. Minden egyes jel, mint egy bonyolult helyettesítési viszonyrendszer egy adott kultúra hordozója. Ez a szemiotikai értelemben vett helyettesítés értelme Jeltárgy obiectum A jel tárgya a maga a helyettesített dolog: esemény, helyzet, bármi, amelyre a jel utal, vonatkozik. Ez nyilvánvaló, de a tárgy problémája mégsem ilyen egyszerű. Számos olyan jelet használunk, amelyek nem utalnak a jeltől független érzéki dologra. Pl. Mi asztal szó tárgya? Ez egyszerre jelöl egy tárgyat és egy fogalmat, a kérdést eldönteni csak a konkrét használat megértésén keresztül tudjuk megtenni. Volt úgy, hogy azt gondolták, ez a két vonatkozás ugyanolyan módon létezik (Platón ideatana, ami szerint létezik az ideák világa is, aminek másolatai a körülöttünk levő dolgok). Feltevődik a kérdés a jeltől függetlenül létezik-e a fogalom? Pl. mi van a hétfejű sárkánnyal, ez létezhet-e a jeltől függetlenül, ahogyan a valóságos dolgok? Mindebből arra lehet következtetni, hogy a tárgy problémája nem redukálható egy külső dolog meglétére vagy hiányára. Komplikált esetek vannak, amelyek a jelölési viszony bonyolultságában fejeződnek ki.

18 Mi a jelölés? Mint ahogy a helyettesítés vizsgálatakor is kiderülhetett a jelölés nem magát a dolgot jelöli, hanem a dologra utalva, valamilyen vonatkozásba helyezi azt, egy jelentést közvetít. Pl. H = Korház. A betű csupán abban a vonatkozásban utal a korházra, hogy következni fog, elő fog tűnni, a korház ennél egy sokkal bonyolultabb entitás, amit nem jelenít meg a jel. A dolog jelentésessé válik, és bekerül a jelbe Értelmező interpretans Hogyha figyelmesen megnézzük Peirce idézetét, észrevehetjük, hogy ő értelmező alatt nem magát az értelmező szubjektumot érti, a jel értelmezője nem azonos az értelmezést megvalósító alannyal. pl. Az autós számára a közlekedési tábla feltűnése és a következő szöveg: Vigyázz, éles kanyarok következnek! ugyanazt jelenti. Tehát, amikor megfejti a közlekedési jel értelmét nem tesz mást, mint a jel helyettesítőjét egy másikkal helyettesítette. Az értelmezés tehát azon a lehetőségen alapszik, hogy ugyanarra a dologra különböző jelek utalhatnak. Az értelmező szubjektum egyik jelet lefordítja a másikra, pontosabban az egyik jelölőt behelyettesíti a másikkal. A jel értelmező tehát egy másik jel. Ez a jel látszólag ugyanarra a tárgyra irányul, mint a helyettesítő, de csak látszólag. Ugyanis a helyettesítés már megtörtént, a jeltárgy beemelődött a jelbe, az értelmező erre reagál, ezt a szellemi állapotot fordítja le egy másik jelre. Az értelmező nemcsak magát a dolgot, hanem a dolgot jelölő jelet is helyettesíti a szubjektum tudatában A jel egysége Ez a hármas viszony egységet képez. A jelben ugyanis a jeltárgy és az értelmező a helyettesítő közvetítésével kölcsönösen egymásra vonatkoztatódnak. A helyettesítő nem egyszerűen csak helyettesíti a jelölt dolgot, hanem mindig egy értelmező vonatkozásában helyettesíti. A helyettesítő a representamen az alak, amelyben a jel megjelenik (nem föltétlenül anyagi!). A jeltárgy obiectum a jel tárgya, amire a jel mutat. Az értelmező interpretans nem az értelmező (személy), hanem a jel (által jelentett) ÉRTELeMe! 2.3. Peirce és Saussure egybevetése Peirce hármas jelszerkezete (representamen, interpretans, obiectum) nemcsak egy külön, új elemet tartalmaz Saussure diadikus struktúrájához képest (signifiant, signifié), hanem kissé eltérő módon is értelmezi a jelölt fogalmát. Más vonatkozásban az a fő különbség a két rendszer között, hogy míg Saussure statikus szerkezetként tekinti a maga jelviszonyát, addig Peirce dinamikus folyamatként kezeli ezt a viszonyt. Peirce: Saussure: representamen signifiant jelölő interpretans signifié jelölt obiectum jel tárgya

19 Későbbi szemiotikusok: az interpretans helyét átadják az interpreter számára Könyvészet, források: FRUMUSANI Daniela: Introducere în semiotică, Universitatea din Bucureşti, s.a. Semiotica contemporana DE SAUSSURE, Ferdinand: Bevezetés az általános nyelvészetbe; Corvina, Bp PEIRCE, Charles Sanders: A jelek felosztása, in HORÁNYI Özséb (szerk.): A jel tudománya, Gondolat, Bp. 1975, pp VERESS Károly: Filozófiai szemiotika; Stúdium, Kolozsvár, 1999 FÜLÖP Géza: Az információ - PETE Krisztián: Szemiotika (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners -

20 III. ELŐADÁS: JELHELYZET VAGY JELFOLYAMAT? 1. A SZEMIÓZIS JELHELYZET 1.1. a szemiózis fogalma A szemiózis az a folyamat, amelynek révén a dolog jellé válik jelfolyamat. A szemiotikát azok a helyzetek foglalkoztatják, amikor valami jelként funkcionál. Voltaképpen egy összetett jelenségről van szó: valami jellé válik, jelként működik és jelként fogják fel. Tehát ahhoz, hogy egy szemiotikai helyzetről beszélhessünk, a jelek meglétét kell feltételezzük. Mi a jel? Azt hisszük a jel megmagyarázható azzal, hogy valamire utal, valami helyett áll. Hogy egy sokkal bonyolultabb helyzettel van dolgunk, azt a Voigt Vilmos kedves példáján keresztül szeretném szemléltetni. 1.2 a szemiózis folyamatai Mi történik, amikor a kutyánknak azt a nevet adjuk, hogy Sajó? 1. Egy élőlényt egy fogalommal helyettesítünk, azaz egy konkrét élőlény helyett egy általános kategóriát alkalmaztunk. Élőlény = kutya. Ezt logikai jelölésnek lehet nevezni. 2. A fogalom helyett egy szót mondunk. Kutya = Sajó. Ezt nyelvi jelölésnek lehet nevezni. 3. Ennél a példánál ez a szó ráadásul név, amely a jelentésnek egyedi, akár személyes vonásait is hordozza. (Sajó = az én borzas szeleburdi Sajóm ) A név szemantikai vagy jelentéstani jelölés: több mint logikai vagy nyelvi jelölés, közvetlen kapcsolatot akar képviselni jelölő és jelölt között. 4. Az sem véletlen, hogy a kutya neve helyett egy folyónevet találunk, a magyar kultúrában ez megszokott dolog, míg a macskák ilyen elnevezése szokatlan lenne (állítólag a azért kapják a kutyák a folyók neveit, hogy ne vesszenek meg babona.) Mivel ez a sajátosság kulturálisan meghatározott, kulturális jelölésnek, szemiózisnak lehet nevezni. (VOIGT) 1.3 A jelhelyzet A jellétben megváltozik a dolog helyzete nem önmaga, hanem a viszony számít. Ez a viszonylényegűség: ugyanaz a létező egyik viszonylatban dologi identitással, önazonossággal rendelkezik, másrészt viszont más létezők helyébe kerülve eltérő (helyettesítő) identitással bírhat. (VERESS) 2. KÉT SZEMIÓZIS-KONCEPCIÓ Több ilyen szemiózis koncepció létezik. A két legfontosabb és egymásra épülő koncepció a Peirce és Morris által bemutatott szemiózis felfogás.