Átírás

1 A VILÁG LEGNAGYOBB PÉLDÁNYSZÁMBAN MEGJELENÕ MAGYAR IRODALMI HAVILAPJA IRODALMI HAVILAP IV. évfolyam 35. szám lej; 120 F; 0,50 SÁNTHA ATTILA Öödik razglednyica Túl az ember féleén, hajnalban néha fel jedek: az álmodom, a vész kiör és én nem vagyok veled. S hogy barikáddá lesznek a dolgok, és visszaar egy óriás kavics, vagy felszánják az ua, mely hozzád visszavisz. És falaznak ben és kin, nõ az egérlabirin, és zárják észako a délõl, melleidõl ajkaim... Trischler Ferenc: Sz. Máron és a koldus Lám, hordaják a églá a Munkaábor Nagyjai, rakaják a fala, mely õled elkerí... Szüleésnapi köszönõ Fejõ Ferenc 95 éves 2. old. Sigmond Isván novellája: Apa kalapjá keresem mindenü 3. old. Kukorelly Endre versei 4. old. Kovács András Ferenc limerickjei 5. old. Lovas Ildikó: Aranyos öréne (regényrészle) 6. old. Werner Aspensröm-versek Tar Károly fordíásában 7. old. Színház Nagyálmos Ildikó: A ehesége nem díjakban mérik 8. old. A Tiok Fodor Sándor anekdoája ; Brauch Magda: Korárs kölõ briliáns köee; Jánk Károly haikui 9. old. Kárpáaljai magyar irodalmi pillanakép old. Az aradi dela Galériában heedik alkalommal nyíl meg a nemzeközi kisplaszikai biennále, amelyen négy ország heven mûvészének 84 alkoása láhaó. A legválozaosabb anyagokból és sílusokban készül kisplaszikák szepember közepéig ekinheõek meg. Lapszámunk illuszráció a kiállíás anyagából válogauk. A minap érdekes vélemény olvasam az irodalomkriikáról. Valaki az íra, hogy a kriikus az a ikoka feszegeõ ember, aki a szépsége széanalizálja, késsel, szikével haol valamibe, ami él. Önnek mi a véleménye az irodalomkriikáról? Szükséges, hasznos vagy áralmas, neán idegesíõ? A kérdés igen összee, mer min minden íróember, én is bevalloan figyelek arra, milyen visszajelzéseke kapok, hogy éreõdnek a verseim. Amiképpen sokféle író léezik, azonképpen kriikus és kriikai módszer meg érékrend is öbbféle léezik. Minden bizonnyal olyan kriikus is akadha, amilyen az elõbbi vélemény fes elénk, de nem hiszem, hogy ez jellemzõ vagy éppen fenyegeõ volna. Álalában a kölõnek jó az, ha kriika jelenik meg verseirõl? Há hogyne. Hiszen az a megfelelõ visszajelzés, ami akkor is jólesik, ha lesújó a kriika. A kriikus félreéréseibõl, évedésébõl is anulha az író. Tehá öbbféle kriikus léezik. Bizonyos idõszakokban másmás megközelíési mód kerül elõérbe. Léezik a nagyon komoly, ésszerû kriika is, meg az is, ami a narciszikus kriikának nevezek, mer az nemcsak arról szól, hogy az illeõ kriikus hogyan olvas verse, hanem arról is, hogy õ magá éppen mi más egyéb foglalkozaja. Tehá önmagá is beleírja állásfoglalásába a kriikus? Há ilyenekõl félek kedves, úl az éleem felén, hajnalban, mikor szorílak és szárad rám a hideg veríék. MÁTHÉ ÉVA Az író, a mûvész a leheelennel dolgozik Beszélgeés Kovács András Ferenccel Ponosan az írja meg, hogy õ hogyan olvassa a verse. De van olyan kriika is, amely megkerüli a vélemény- vagy íélemondás. Az új kriika nyelve meg is felel ennek a bújócskának. A kriikának nyilvánvalóan vannak nem mindig szándékol, hanem korízlésbõl, a korszellembõl is adódó hiáusai. A kriika nem figyel, nem is figyelhe mindenre. Min mondoam, öbbféle kriika van. Az egyik a legfrissebb normáknak messzemenõen megfelelõ, szakszerû elemzés, a másik végle az a faja impresszionisa kriika, ami részben a Nyuga hagyományá folyaja. Ez egyesek szerin kissé idejémúlá vál. Így is, úgy is nagyon halovány vagy silány dolgoka is az egekig lehe magaszalni. Ide kapcsolhaó egy olyan gondola, amelye a Nyelvünk és Kulúránk folyóira 2003-as, elsõ számában a Kanadában élõ írónõ, Simándi Ágnes fogalmazo meg, aki az íra, hogy az emigrációban élõ, nyugai magyar írók legnagyobb gondja a visszhangalanság. Mi pedig mos éppen arról beszélgeünk, hogy a kriika egyfaja visszhang. Innen, Marosvásárhelyrõl milyennek lászik a nyugai magyar irodalom? A nyugai magyar irodalom külön éma. Én a Láó folyóiranál dolgozom, és az kell mondanom, hogy nálunk is elég rika a nyugai magyar irodalomra való reagálás. Min ahogy Magyarországon is rika... O is ez a helyze, de ebben sehol semmi szándékolság nincs. Hiszen az erdélyi vagy magyarországi írók mérékadó könyveire is sokszor eselegesen, s eléggé kevesen reagálnak manapság, gyakran pedig eljesen el is maradha az érdembeni visszajelzés. A kriika kihagyásai ehá nem kizárólagosan a nyugai magyar irodalma érinik. Én a Láónál is megapaszalom, hogy milyen nehezen szedheõ össze a kriikai anyag. Kriiká írni azér nem semmi: ki kell alakíani egy nyelvezee, érékrendszer, méréke, láásmódo, ízlés, egyfaja nyioságo... A kriikus nem Isen No és vállalni is kell a vélemény... Az is hozzá arozik, de olyanok írnak igazán jó kriiká, jó esszéke, anulmányoka, akiknek már megvan a sajáos irodalmi ízlésük, érékrendjük, körülekinõ képességük és olvasoságuk. A kriikus nem isen, nem is mumus, õ ponosan olyan ember, min mi, akik írunk, hiszen a kriikus is író, õ maga is az irodalomban él igazából. A kommenáoroknak a régi Alexandriában is nagy becsük vol. Visszaérve a nyugai magyar irodalomra, az azér él-úl még ide lászik, vagy éppen Budapesre lászik. A nyugai magyar írók egyrész mos is Nyugaon élnek; másrész Magyarországra kölözek, hiszen ma más a ér ájárhaósága, min korábban. Lehe, hogy már a kriika sem úgy kezeli ezeke az alkoóka, min nyugai magyar íróka. Hanem csak úgy, hogy õk is magyarul írnak és korársaink. Folyaása a 4 5. oldalon

2 2. Szüleésnapi köszönõ FEJTÕ FERENC 95 éves József Aila kölészee Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / o kell annak meganulni / hogyan kell a dudá fújni. Ez a különös varázsú, megejõen édes mérgû népi srófá elõször a Külvárosi éj címû köe élére ee József Aila, azán a Medveánc válogao verseinek le a moója, s ha valaki összegyûji min ahogy fogja József Ailának összes mûvei, illessze majd kegyeleel a minden versek elé, halálosan szép jelmondaul. Aki dudás akar lenni reciála egyszer elrévedezve, mikor megíram róla, hogy jobb moó, igazabba s jellemzõbbe nem válaszhao volna pokolra kell annak menni... Félrehajoa fejé, s jobb keze muaóujjá az ajkára ee: Minha én íram volna; de mi is jelen ulajdonképpen? Tûnõdünk a zuglói esében; mi jelen e pokol, miféle sorso, ígéree, balvégzee, hiány; a proleárélee-e, s az éhsége, az elnyomaás-e, a szegénysége, a külvárosi éjszakák nehéz és ömör ürességé, miféle ömény üze, a léleknek mely járalan ájai és sivár világá? A vers papírpénz monda váralanul, s a szenvedés az aranyfedezee. Homályban gubbaszounk, abban a barna, langyos alkonyi homályban, ahol a lélek ágyában érezhei magá, s kinyújózik. A ké ujjával megámaszoa fejé. Nekem van fedezeem monda azán büszkélkedve, komolykodva, kedvesen. Színarany. S ennek örül. Mos mondogaom magamban, szorongva s kihagyó lélegzeel: minha valóban õ íra volna! Mûvészi szabályul és éleszabályul, minha csak õ kölöe volna a kérlelheelen s mégis önkényes örvény ( szabály szerin köli kényem ) kihíva fejére a végzee, jáékosan, felelõlenül dúdolva, dudázva az, ami ilalmas, áralan-könnyedén jászadozva, min gyermek a puszíó elemekkel, míg komolyra, csinalan dallamból komor gyászénekké nem fordul a szó, és szigorú angyalok rá nem koppanoak fehéredõ körmeire. Ebben a négysoros srófában láom összefoglalva éleének és kölészeének érelmé. Az ákozo kölõ romanikus páoszához, a baudelaire-i kölõ dacosan rafinál hivaásudaához Soyez béni, mon Dieu, qui donnez la souffrance Comme un divin remede a nos impureés E comme la meilleure e la plus pure essence Qui prépare les fors aux saines volupés!... mi köze van ennek a pászori együgyûségû gyermeki dallamnak? Köze van hozzá ragikus volában, készeresen ragikus volában! Mer Baudelaire vagy Ady éleérzése egyérelmûen vol ragikus és pesszimisa. A kölõ ákozo próféa, aki önnönmagá égei el, ragikus hõs, aki a páosz kournusában járkál és ágál, komor fenséggel, sááni gõggel, a buko s elíél angyalok dacával... Az effaja éle igenli az önmaga bomlásá-romlásá, segí magá aposni, min szõlõ a kádban, s hiába énekli néha, hogy én vagyok az úr menheelenül érzi és udja, hogy a vers az úr, a kölõi halhaalan szépség, s az emberi es és idegze a cifra szolga... Az éle pesszimumá kell (részle az író-örénész anulmányából) vállalnia a vers opimumáér. Pokolra kell mennie... de nem dudával, hanem wagneri nagyzenekarral. Puszulni kell, de hangosan s üneményesen. Sírni, de Jeremiás módjára, s még hallgani is nyomaékkal. Elhaározam, hogy ákozo leszek... József Aila kölészee mos egyben láva az egésze azér ûnik készeresen ragikusnak, mer benne a gyanúlanság buko el és magaszalao fel az áralanul, heykén, vidáman füyörésze dallam alig ére, szigorú szövege eljesede be. A dallam csupa jáék, kihívó gyengédség, büneni való szereevágy, az éle idilli igenlése, csupa lágy kedvesség; s a szöveg, a versek szövege s az éleé, komoly, nyers, emberi mélóságba gázoló, XX. századi magyar és kölõi pokol. Egy kölõ, aki a ájak és falvak, alkonyok s állaok idilli, édes, boldog dalolójának szülee oly ermészees elõkelõséggel ízlésében, aminõ nem láam kívüle senkiben, isza, üde, avaszi dallamokban, ez a pászorénekes, ahogy Némeh Andor is láa: csokonaisan rokokó kecsességû suhanc hiába próbála hõsies kedvességgel felmuani s fennarani magában az áramló könnyûségû réek láomásai, japáni finomságú karcai az aluvó hangyákról, kényszerû gyõzelme arao felee a úlerõs külvárosi éj. A drámában, amelynek hõse a kölõ és kora vol, a kölõnek kelle vesznie, a szenvedés, amelyre min a halhaalanság garancialevelére még büszke vol, min gyermek a vakbélgyulladására, végül elhaalmasodo, s nem is lehee máskén. Az ellenséges erõk, amelyeke dudaszóval akar megszelídíeni, majd az emberi elmére, a beláásra hivakozva uasígao rendre, alaomosan, álölözékben belészivárogak, szöveségesekre akadak benne, hogy azán puccsszerûen elfoglalják, az öszönök államcsínyechnikája szerin, lelkének minden sraégiai ponjá. Készeres, mer gyermekragédia, egy harmincké éves gyermeké; mer a bûnuda mozdonya egy áralan lelke épe szé. József Aila kölészee a ragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a kölõ és kora egyenlõlen mérkõzésének példázaa. ZÖLDI LÁSZLÓ Tíz gondola az élerõl és halálról Könnyebb jól élni, min aralmasan. Úgy szerenék új élee kezdeni, hogy a régi ne kelljen befejezni. Az éle folyamaos jelen, a halál befejeze jövõ. Az éle éle-halál kérdése. Én nem a halálól félek, hanem az éleõl. A halál nem fáj annak, aki szembenéze az éleel. Mosanában halálos veszélyben érzem magam. Fiaalabb koromban éleveszélyben volam. Leginkább a úlélésbe hal bele az ember. Az élemû csupán az alkoó halála uán körvonalazódik. Kár, hogy csak a halálunk uán leheünk halhaalanok. Nem én kiálok Nagyon korán, de nem azonnal alála meg a hangjá. Csodagyerekkén, friss, elragadó suhanckén ör be az irodalomba, de a csodá : a Nincsen apám, se anyám köe szabad, ermészees, és finom eredeiségé sok-sok munka, anulmány, gyakorlaozás, kéköenyi vers elõze meg. Az elsõnek (még gimnazisa korában jelenee meg), a Szépség koldusának már a címe is a dekadens kölésze felé mua, a másik köe címe, a Nem én kiálok, a háború uáni kozmikus-expresszioniszikus irányzaokra ual. Nem én kiálok, a föld dübörög : nem õ kiálo még, hanem az irodalmi friss hagyományok és divaok szólak raja kereszül. József Aila ügyesen és gráciával próbálgaa magára a használaból kimenõ vagy még használaos kölõi ölözékeke, egy-egy mozdulaa, elszólása, hangsúlya sejei, hol bõ a ruha néki, hol ejõ Ferenc, a nemzeközi hírû örénész, újságíró Nagykanizsán szülee, 1909-ben. Az egykori piarisa diák a harmincas évek közepéõl rész vesz a Fszociáldemokraa mozgalomban, majd Franciaországban él. Több könyve, számalan anulmánya, cikke jelen meg. Leghíresebb köeei: Érzelmes uazás (1936); A zsidó és az õ Úrisene (1997); Rekviem egy hajdanvol birodalomér (1990), Magyarok és zsidók. Egy ezeréves különös házasság örénee (1997); II. József (1997) ben Európa-díjjal üneék ki. meg szûk, és sejei az igény, hogy majdan nem készen kapo, hanem esére-lelkére szabo ruhában járjon. Olyan ez idõben s alán udaosan, min a zeneszerzõ-növendék, aki mielõ magá próbálná, módszeresen, köelességszerûen végiggyakorlaozza nemcsak a régi korok, hanem egyes régi meserek sílusá külön is, elsajáíva forélyaika, uánzással ellesegeve ikaika, anulva hibáikon, okulva modorosságaikon. Sokszor beszélgeünk arról, hogy a kölészee is sok kisikamlásól, kárba vesze fáradságól, ízlésficamól és sílusbeli mûvelelenségõl szabadíaná meg a zeneakadémiák minájára alapío kölõakadémia, a rendszeres erõpróba. Hogy József Aila poea docus le, a lírai formák és szabályok rigorózus, magával és másokkal szemben pedáns udósa, a lélek mérnöke kedves ellenéképpen elsõ jelenékeny köeének leegyszerûsíe népi formaképleeihez, abban nagy szerepe van a diákévek e jászi, viruózkodó, anulmányszerû próbálgaásainak. Makón ma is õrzik a bravúros Szonekoszorú, amelye ifjúi éveiben készíe, a 15 szonee, amelynek uolsója a izennégy megelõzõ szone elsõ soraiból állíódo össze. Alkaioszi és szapphói srófákkal, hexameerekkel kísérleezik, min a régi gimnáziumok poéikai növendékei; ez az oszály s az önképzõkör a koraére kölõfiú zeneakadémiája... De nemcsak a külsõ formákban gyakorolja magá, a belsõ formá, az éleszemléle, az érzések érelmezésének belsõ echnikájá is figyeli, anulja, uánozza legszorgosabban. Emlíeem már, hogy a dekadencia spleenes, fojo vágyakkal s ideges rezdülésekkel ele hangján szólal meg elõször. Elvarázsol ropikus ájakon jár, hol a kényes, büszke fák, a szépség fái illaokkal elnek, s lelkében, akár Tóh Árpádéban, halkan a vágy fuvolázik, min egy bánamûeremben. A szonefüzérhez Juhász Gyula aníványául szegõdik, majd hirelen áválozással ezerfárosznyi végze -e harsog és: Asszonyra várok, aki vággyal elve Mos szép forró kezével Hajamba úrna s nagyon megölelne. Sok versének émája, szerelmi páosza, konraszkezelése ilyenformán adys; másu (Sacrilegium) a baudelaire-i sáánsággal kacérkodik, de kassákosan is ud: Ki lája meg, hogy már lászanak / kilógó nyelvünkön az ígér uak csakhogy õ rímbe szedi Kassák asszociációi, s a fura vers végén preraffaeliamód jámbor realizmussal hökken meg: Ó, baráaim, hé napja nem eem. (Hé napja) E korból való, szépszámú szabadversei csaknem kizárólag Kassák-uánérzések. A szegényemberlé isza, merev, erélyes és egyvonalú páoszá (Ériek-e, Üvegönõk), aposoli-papos mozdulaai a magyar munkáskölésze e nagy kísérleezõjéõl anulja... De Juhász Gyulán, Tóh Árpádon, Adyn, Baudelaire-en, Kassákon úl vannak már sorok s egy-ké vers, amelyben József Aila kiál avagy szól. Egymás melle mi is rögök vagyunk mos, Minke a gyönge, friss veés szere. Jöjj kedvesem, esed lelkembe hullasd, Bennünk a föld barázdá rejege. Az es söé báránya ballagóba Fekeébb hulló selyemgyapja már... (Rög a röghöz) A Csudálkozunk az éleen asszociációs báorsága ( Ha mosolyog, mosolya csupa csillag... harmaos erdõk az õ szemei ), a magyar hangsúly s a jambus jóízû keverése, a vallomás naiv gyengédsége ( az én kedvesem a füvek szíve ), az éleen való csodálkozás üdesége, a szegényember szereõjé -nek népdallama: de akármily gyönyörû lány lennék, szegényember szereõje lennék már József Ailáé, s a Megfárad ember java József-vers. Nincs i egy henye szó sem. A négy kezdõsorban ökélees ájhangula: a földeken hazainduló komoly és hallgaag paraszok, a folyóparon hever a kölõ. A mondanivalója a versnek a fáradság haáralan gyengédsége és szereevágya. Egymás melle fekszünk: a folyó meg én : egyszerre fejezi ki a ermészeel való esvéresülés (min a kövekezõ: gyenge füvek alusznak ) s egyben a hiány, a magányosságo; hiszen a folyó meg én kapcsola nem nélkülözi a szomorkás iróniá. A fáradság valóban egyszerre eljes elmagányosodás s lemezelenülés: se férfi, se gyerek, se magyar, se esvér, s ugyanakkor beleilleszkedés a ermésze békés, piheneõ, regeneráló rendjébe. Ez a keõsség: a magány, elbújao s csak közveve kiörõ s áháríhaó vágyaival, s a béke, az esi csönd enyhülee csodálaos kifejezés nyer az uolsó srófában, ahol a békessége széoszja az ese, min...? A versbõl hiányzik, de bennünk okvelenül megrezdül már az asszociáció: min az apa, családi vacsorán, a kenyere. S a gyengébbek kedvéér a versképzõ öszön hasonlaáugrással erõsíi fel a reje célzás: meleg kenyerébõl [i. a békességnek] egy karaj vagyok. Mer hiába van i a békesség kenyerérõl szó, bennünk az elfojo hasonla rezeg ovább, s a békében bánao, a nyugalomban fájdalma érzünk sajogni. Harmaá vál bennem a gond és eher, énekli, s mi fordíva érezzük: a gond és eher vál benne harmaá. A ermészeel, a gyógyíó, nagyszerû ájjal és magas éggel való azonosulásban zeng ki, haalmasan s mégis csöndesen, a vers: pihen mos az ég is, a nyugod Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok. Az elsõ ökélees József Aila-vers... Nem is volna való a Nem én kiálokba, s a kölõ be is fogada a Nincsen apám-versek ársaságába. I kell megjegyeznem az is, hogy József Aila köeei nem felelnek meg egészen ponosan kölõi fejlõdése szakaszainak. Nem a periódus lezáródása, rendszerin kívülálló szemponok haározák meg a köeei megjelenésé. A Nem én kiálok néhány verse az a lelkiállapoo s modor fejezi ki, amely a Nincsen apám sûrûjére jellemzõ, min ahogy a Nincsen apám-korszak még belefolyaódo a Dönsd a õkébe, ez a Külvárosi éjbe és így ovább. Másrész nem is volak egészen zár periódusai. Még leguóbb is (Szüleésnapomra) föleleveníee a húszeszendõs fiú suhancheykeségé, más versben meg a huszonnégy évesnek (habár elmélyíve) kimondoan népi dallamhasználaá. Miközben új periódusá dolgoza ki, visszanyúl a már kész kifejezési módokhoz, s egyben mindig udo elõre is ualni. S mégis kivéve a Medveánco már a köecímek is kiûnõen jelzik fõ szakaszai: a Nincsen apám, se anyám annak a versnek kezdõsora, amely az elsõ periódus lélek- és formakészségé szimbolikusan összegezi, a Dönsd a õké a marxisa forradalmárság Surm und Drang - korszaká, a Külvárosi éj már részleges lehiggadásá, elégiásodásá jeleni, a válogao Medveánc uán a Nagyon fáj pedig a szorongao eremmény sikolya.

3 3. SIGMOND ISTVÁN Apa kalapjá keresem mindenü Vigyázzban állunk, Apa menni készül. Az arcok megkeményedek, a eheelenség lelassul mozdulaai némán veszeglõ hangok kísérik. Apa összeszede a legszükségesebbe, a kalap o marad a konyhaajó kampóján. Hogy vélelenül, vagy szándékosan, sosem fog kiderülni. Anya nem segíe csomagolni, áll, és néze a kilincse. Ha Apa kinyija az ajó, akkor vége. Ne engedjéek, hogy Apa kinyissa az ajó! monda Anya, de ez csak a szemébõl lehee kiolvasni, hangosan nem mere mondani. Viszon felemele az egyik kezé, s összeszorío ujjú enyeré Apa felé fordíoa, pedig sosem láo megállj parancsoló közlekedési rendõr. Néhány percõl függö a sorsunk, vagy aól a néhány lépésõl, melyeke Apának meg kelle ennie az ajóig. Ha apa elmegy, soha öbbe nem fogjuk láni. Ezzel mindenki iszában vol. Anyá kivéve, persze. Ír majd nekünk? kérdeze Anya, ársalgási sílusban kérdeze, akárha locsogni való kedve le volna, közben kiszárad, göcsörös ujjai kifehéredve kapaszkodak egymásba, a rend õre belehal a megfeszül izmok rosjaiba. Nem monda Apa. Nem udok írni. Érem monda Anya, és nem éree. Nem uda felfogni, hogy vannak olyan idõszakok, amelyek a mi éleünkben érnek önmaguk végéhez. Az Apa idõszak ilyen vol. S akkor mi lesz? kérdeze Anya. Erre a kérdésre már csak a kalap válaszolhao volna, ahogy lengedeze egy ideig a kampón, miuán Apa becsuka maga uán az ajó. Tél vol? Nyár vol? Nem udom. Árnyék vol. Sok. És csend. Árnyékban a csend csak önmagához hasonlí. Az ajónak sem vol hangja, amikor becsukódo. Hová leek a hangok? Félem megkérdezni. Anya a padlón érdepel, az öklömmel szélapíoam egy póko a falon. Kicsi döngö a fal. Nem monda senki, hogy hülye vagyok, máskor mindig rám szólak, hogy a pók szerencsé hoz. És a csillagok is, szoka mondani Anya. Nem nagyon hiem, hogy a felhõk mögö is vannak csillagok, ahogy az sem hiem, hogy a szerencsénke én ölem meg a falon. A kampó mos is o van. A helyén. A kalap elûn róla, elképzelni sem udom, hogyan. A konyhaajó kívülrõl szegezék be, derékig érõ bozóon kelle áhaolnom, hogy elérjek a kereszlécekkel leszegeze bejáraig. A zöldre fese ládá is befedék a gyomok, a laka hiányzo róla, de o marad ülõalkalmaosságkén az udvarra nyíló konyhaablak ala. Odaben pókhálóerdõ. És egyelen pók. Az elsárgul függöny egymásba royan minái közö ászivárog egy sápad fénynyaláb, a kimúl pók égbe görbül, mozdulalan lábain alálkozik a fény a semmivel. Az elmúlás érelme kapo, az érékrende nulla ala is jegyzik valahol. Vakok mozdulnak ilyen óvaosan, s a félelme kelõ szellemek a gyermekmesékben. Nézem a rozoga széke, ami ember már nem bírna meg, a múl lekopo róla, a súlyalan jelen meg figyelme sem érdemel, és nézem az aszal, ami nem udo lesáníani az enyésze, egyszer majd összeroppan önmaga súlya ala. Ez lesz a dolga. Az elporlad padlódeszkák behorpadak imiamo, az idõ silányíja bennük az erõ, s a viasz is megelégele a senkinek sem szóló csillogás, az elrozsdásodo lavór a fémkerees mosdó ala rosokol, egy-ké pókhálóerõdímény szelnek á lassan mozduló karjaim, azán minha hango hallanék a mérheelen csendben, szögleesen mozdul a fejem, jobbra, hára, fel, Van i valaki? kérdezem. S ahogy mozdulalanul fülelek, belemerevedem a pókhálókkal benépesíe konyhai ájba, hangom belesüpped a penészfolos falakba, a apéa foszlányokban lóg alá, a dohos levegõben királykodva esped az elmúlás. Kilépek az udvarra, s leülök a zöld ládikóra, a konyhaablak alá. Innen á lehe láni a szomszédba. Ajajukon kereszléc. És függöny a konyhaablakon. Az udvar belepe a gyom. A kapuól vezeõ ösvény kókadozó burjánerdõkkel ülee be az idõ. A csûr ajajá mos is csikorgaja a szellõ. De az egyszerre csaholó kuyák eemé magukévá eék a gyökerek s az alan gunnyaszó rögös világ. A kiszárad diófa elszínelenede ágai közö keresgél az emlékeze. Nem emlékszem, hogy melyik ágon csüngünk egyszerre hárman is. Vagy elûn az ág? Hogy is hívák az öregasszony odaá? Egy veréb árepül az udvaron. Uána nézek. Repül, mondom magamban. Ezek ilyenek. Szürkék és repülnek. Behuny szemek mögö éleesebb a kép. Ez Apa. Elszán és nem beszél. Vállán arisznya. Nincs arca. Vagyis hogy nem láom az arcá. Pedig szembe fordul velem. A mozdulaai viszon köveni udom. Három lépés válaszja el az ajóól. Az elsõ lépés már megee. A másodiknál vissza fog nézni. Nem ehei meg, hogy ne nézzen vissza. Ránk. A részle családra. Nem néze vissza. Valaki halkan sikol. De oly halkan, hogy csak õ maga hallhaa. Akkor én volam. Még hára van az uolsó lépés. Már a kilincsre ee a kezé. S még mindig nincs veszve minden. Például ráugorhanánk. Csakhogy Apára nem lehe ráugrani. Apa nem olyan. A ehénre vigyázzaok! monda. Vagy nem monda? Valami csak mondo. Mi mondo? Selyemcukro hozzon! Ez Dilibözsi vol, kapo egy asli. Nem csaan, a hajfona felfoga a zaj. Az ikrek hallgaak, szájuk nyiva vol, nem éreék, miér néz mindenki csendben maga elé. Az ajó is akkor szól jobban, amikor Apa kinyioa. A kilincs nyöszörgö alán. Kívülrõl szépen csuka be, vagyis hogy lassan, alig hallaszo, minha gondolkozo volna közben. Apa. Vagy az ajó? Haan maradunk a konyhában. Nézük a becsuko ajó. Háha megszólal. A rendõr is o vol. Anyám kezében. Már csak limlomkén vol jelen az elsanyul izmok közö. Ilyen egyszerû a vég? Elérkezenek láam az idõ, hogy elinduljak a emeõ felé, a faluvégre. Lassan álomba szenderül a vidék, az ellombosodo árnyékok elkezdék fekeére feseni a falu. Kuyáka még lehee hallani imiamo, de fárad csaholásuk belecsendesede a szürkülebe. Vagy kuyacsaholás sem vol, csak az emlékek hozák elõ? A emeõõr egy faönkön ül a emeõker félig behajo kapuja elõ. A köszönés nem fogada. Lehe, hogy morgo valami maga elé, de ez csak a bajsza hallhaa. Mi akar i? kérdeze baráságalanul, s kinyúl a keríéshez ámaszo kasza uán. Szemében nem vol sem részvé, sem kegyele, ulajdonképpen érdeklõdés sem, ilyenkor mondani kell valami, há mondo valami. Az õrök mindig mondanak valami, félnek, azér. Nézem a kaszá, ahogy a lenyugvó nap egy csillago küldö az élére, iszavirágnál is rövidebb éleû. Régi kasza vol, fékevesze csillogás egy öreg jószágól nem várhaó, de füve vagy ember vágni lehe vele bizosan. Ez egy másik falu? kérdezem meghökkenve, merhogy soha senki nem villanoa rám a kaszá eddigelé. Mi beszél maga? mi akar i? Már állunk mindkeen. Emlékezni, sírni, nem is udom válaszolok. A emeõõr visszaereszkedik a faönkre. Sírjon a kapu elõ! Nem fogja nekem elõírni, hogy hol sírjam ki magam. Ben akarok, és kész! Ben nem lehe. Ilyenkor már nyugovóra érek a haloak, nyolc uán nincs láogaás! Mi az, hogy nyugovóra érek? Maga i ócska relikviakén riszálja az agyá, közben orrfacsaró szago árasz. Elfelejeék elemeni, báyó? Némeh Pál: Ájáró A emeõõr nem udo felállni, merhogy eljesen ráhajolam, meg is ölelheük volna egymás, de erre, érheõ okokból, egyikük sem érze indíaás. Én magá nappal sem engedném be a kapun üzel a emeõõr, nem monda, inkább rekeden suoga, minha egy félve õrzö iko közöl volna velem. Az ilyenek gyalázzák meg a sírköveke! Na, sipirc! monda, és már nem suogo. Csimasz! mondam meggyõzõdéssel. Penészgomba! Virágolvaj! ordío fel a emeõõr. Még hogy én vagyok büdös?! Hogy a kasza is megcsillan, a jelzõs minõsíések ovábbi számbavéelérõl le kelle mondani, egy gyors mozdulaal széáram a kapu, s berohanam a sírok közé. Túlzás volna az állíani, hogy ez köveõen kergeõzünk, mer a kifejezés egymás jáékos köveésé jeleni, s noha a gyakori irányválás mia sosem lehee ponosan udni, hogy melyikünk van elöl, a jáékosságo kizárák a emeõõr már-már hörgésbe fullad hangi muaványai, a kurva anyáda!, vagy hogy rohadnál a ganéba! -szerû szereoípiák. Leegeze, állapíoam meg, ilyenek ezek, esefele már egezõdnek. A családi sírkõ melle bizonságban érezheem magam, lehasalva ugyan, és mozdulalanul, s mármár eljes söéségben, de a vigyázban álló sírkövek rendezelen hadállásai kiveheõek volak holdfényben is, minha a haloak védelmére alálák volna ki õke az õrzõk ellen, ahogy mozdulalanságukban is eljesíeék az örökléig aró szolgálao, s ha úgy adódo, sorfala állak az élõk védelmére is, lám, a emeõõr visszavonul. Olyan sír ez is, min a öbbiek, csak sûrûbben láo esõ, min könnyeke. A sírhalom felszíne jóval a cemenpárkány alá süllyed, a gondolanak nem lehe ilyen súlya, az idõ könyökölhee rá ilyen kegyelenül. Arcom száraz, a könnyek csendben kushadnak a helyükön, miér éleek, kérdezem. Apá nem kelle volna elengedni semmiképpen. A sírkövön nevek. Az enyéim nevé feseék rá sorban egymás alá. Elõbb ágya kapak mindannyian. Azon az egyelen ágyon a mindenkori haldokló vára a szekere. A öbbi a padlón kapo helye. Sorban felkerülek az ágyra, magyarázkodásra senkinek sem vol szüksége. Apá nem kelle volna elengedni semmiképpen. Az õ neve uán csak egyelenegy szám olvashaó, ebbõl az derül ki, hogy megszülee. Odafesheék volna az a dáumo is, amikor becsuka maga uán az ajó. Az a napo, órá és pillanao. Amikor lenge a kalap a konyhaajón meredezõ kampón. S a béníó csend ránk zuhan, alája szorulunk, nem vol kiú, levegõ sem nagyon. Az ablakon kereszül még megnézheük volna Apá, de senkinek sem juo eszébe elhúzni a függöny. Az ajó is kinyihaa volna valaki, de a rendõr anyám kezében halo vol, s a báorságo Apa magával vie, egy szemernyi sem hagyo. Miér éleek, kérdezem ismé és megin, ha nem udáok Apá visszaarani, hogy a felámadás ihon várja meg. Nem kelle volna elengedni semmiképpen. Ki kelle volna alálni valami, hogy Apa ne menjen el. Újra kellene kezdeni az egésze. Ahogy Apa megláa Anyá, ahogy Anya megláa Apá, innen, eõl a pillanaól kellene újraélni az élee, az övéke és az enyéme, és az enyéme, és az enyéme, és az enyéme! S apá megarani, visszaarani végleg! KIRÁLY LÁSZLÓ Három magyaríás A megöl kölõk földje A Sarkkör és a Rákéríõ közö, a szenvedély s a öprengés közö, minden mennyõl mérheelen ávol, virágzó föld ündököl: a megöl kölõk dús, gyönyörû földje. És érkeznek-szállnak a verssorok. Söéen elepszenek rám. Összeomlok alauk, miközben valami õsi rend szerin egy kaszás sugárnyaláboka szerene lekaszálni. Dehá i élek! kiálja rémülen, kiábrándulan egy dögkeselyû. (Ljubomir Levcsev) Farkas vizslaja örök sebeink. Föld van alaam, és föld van bennem. Álmalanság rémordíása. És a vérem háborgó folyója marja-mossa szívem szakadó parjai. Ilyenkor hallom, ahogy a világ megöl kölõinek földjén verselek. Hogyan ér vége egy hadsereg Elõször a ábornok, aki lainul Imperaornak neveznek. Azuán a századosok, akike lainul cenurióknak neveznek. Uánuk a díszfelvonuló sebek. S a díszfelvonuló sebek uán a hadizsákmány: a barbárok lelkében megöl idõ. A barbárok lelkében megöl idõ uán maguk a barbárok. A barbárok uán a barbár-asszonyok. A barbár-asszonyok uán a kölykök. A kölykök uán a jáékok. A jáékok uán maga a jáék. Azuán az idõ illúziója. S az idõ uán az illúzió illúziója: a meggyûrûzö orrú szó. Régi diáknóa (Nichia Sãnescu) (Bula Okudzsava) Ki szöveségünkre kardo rán, méló a legszörnyûbb büneésre. Élee elõem semmi ér, széör giár se adnék ére. Rés üni élõ láncunkon vadul szomjazza ez a kor. Fogózzunk össze, baráaim, magunkban elesnénk valahol. Túl-ingaag igazságok köz, érve idegen lakomákra, szûzisza ollpihé iszíunk i, dicséree sohase várva. Mielõ eszemen, bõsz szulánunk messze úra ûz, kényre-kedvre, fogózzunk össze, baráaim, fogózzunk össze, isenemre. Nem hûvös pohár csaloga majd, ha várunk az oszlás óráira. És a menny nem nekünk nyi kapu. Nem gondol ránk, csak Ofélia. Míg föl nem harsan a pillana, hogy indulni kell rendre-rendre fogózzunk össze, baráaim! Fogózzunk össze! Isenemre!

4 4. KUKORELLY ENDRE Szabad azon a helyen Sok, ami nálunk végze lenne s véek, szabad azon a helyen, melye Isen emberbölcsõnek oly édenivé e (Dane, Babis) Miér úgy, mi billeg úgy, billegei az ujján az o, egy giliszá mozga, pöndöríi és huzigálja, miér igyekszik, fenének illaozik, kék, zöldell, habzik és fehér, miér gyémán, csillog, vízcsepp, zeng, zubog, zuhog, mér fénydörög. Minek annyi valahány onna cseresznyevirág. Úgy lépem á idefelé jöve, amikor hallani vélem, minha egy vödör esõvíz aljáról bugyogna fel, úgy lépem á reménykedõ sóhajozásain. 39 Kihajigálak a Mennyekbõl épp harminckilenc zavarba ejõ angyalo. Komolyan esek, kisebb szárnycsapással, nem hõsiesen csapkodak kicsi, mer bárak lennének õk nem-röpülni, és nem üzengeni úgy senkinek, vagy valami még-jobba nem csinálni, és nem hiszem, ha nem udom, az izmuk megfeszíésével hogy fennmaradnak, vagy leérnek-e, és ahogy leérvén megszûn neán az angyalgás, a lánc mer elroppan, és befúródnak, lehe, a leheelen, gömbölyû anyagba. Ha kimozdulna Ha kimozdulna, éppen esni fog, nem is nagyon, ez mos csak kismosás, csodálnám (hogyha élne) hogy mozog, csodálnám ére; mennyi válozás! Szerene ohon lenni o, ha nem piszkálnák ére miér épp van, és nem mondanák meg, mi mikén legyen. Ha leheõ lehene a levés. Végül ehá: csodálnám, hogyha élne, s magából egy kis vészerhes mago ha nyárvégrõl el udna enni élre, megérve így az Esõlen Napo. Lekismosva lenne piszok s piszokság, boldog börön leendne, büszke fogság. Folyaás az 1. oldalról Érdekelne a véleménye arról is, hogy léezik-e különálló magyarországi és haáron úli, jelesül erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpáaljai magyar irodalom, vagy ezek mind együvé aroznak? Gondolom, hogy a kriikusok is néha figyelembe veszik ez, min szempono, és nekik is van egyfaja véleményük errõl. Kriikusa válogaja. Minden bizonnyal szem elõ arják, vagy éppenséggel egyálalán nem figyelnek erre. Elfogulalan, jó, szigorú kriikusok nem mindig, veszik figyelembe egy mû származási helyé. Szerinem nem is kell, mer ha úl sok specifikumo, sajáosságo sorolunk fel valami melle, akkor puszán a couleur locale alapján megleheõsen középszerû vagy gyenge mûvek is óriási nimbusz kaphanak aól, hogy Erdélyben, a Hargia aljában írják õke, holo eseleg alig, vagy nem képviselnek semmilyen eszéikai, irodalmi éréke. Mer elsõsorban nem holmi ideológiai érékrendnek kell hogy megfeleljen a vers, a próza, a bármilyen mûvészi alkoás, hanem fõleg eszéikai, grammaológiai, nyelvi érékeknek. Minden mû másképp használja a nyelve, de minden irodalmi mû nyelvfüggõ, hiszen a nyelv álal s a nyelvben eremõdik meg. Ezér nem érem, nem udom, hogy van-e külön anyaországi vagy haáron úli irodalom. Alázaal viszonyulni a nyelvhez Némeh László az íra egykor, hogy: külön sorsnak külön irodalom kell. A vidékiség ismérve mindenü és bármikor kísérhe. A sajáosságok rossz, közhelyes elúlzása bárhol felbukkanha. Ugyanakkor nagyon jó prózá, szép verseke lehe írni akár a Hargia ala, akár Budapesen, Pécse, Berlinben vagy Párizsban. Persze, rosszaka is lehe... Tehá az irodalomban a végvári viézség nem érdem, ami mia egy fércmû felkerülhe egy magas polcra... Volak olyan korok, amikor ez megörénhee. Nemcsak volak, de vannak ilyen korok... Abból, hogy erdélyi, neán kárpáaljai vagy vajdasági magyar író vagy, ehá ebbõl a valóban olykor ragikus, máskor meg ragikomikus kisebbségi helyzebõl nagyon jól meg lehe élni, de egy alkoó embernek, igazán komoly írónak nem szabad ez ennie. Nem szabad visszaélni vele. Aki elsõsorban az erdélyiségé, felvidékiségé, kisebbségé hangsúlyozza, az nem mindig irodalma, hanem valami görcsös megélheési pócselekvés mûvel. Csakis a maradandó mû mondja meg, majd az idõben, hogy ki kicsoda. Ilye pedig az igazán eheséges író ismélem bárhol, bármikor írha, akár valahol Európában, akár az óceánon úl is. Ez nem idõ- és érfüggõ, hanem nyelvi jelenlé kérdése, vagyis írófüggõ dolog. Mindebbõl kövekezik, hogy nincs más, min hogy valóban higgyek egy úgyneveze egyeemes magyar irodalomban, még akkor is, ha ez a gondolao is lejáraák párszor az uóbbi izenhárom-izennégy évben. Egyszóval: ezzel is szemforgaóan lehe visszaélni. Kisebbségi specifikumok persze vannak, bár nem udom, hogy jó-e ez a gyûjõfogalom, mer minden ember másképpen szûri á ezeke a sajá udásán, sorsán, egyéniségén. Ezen úl, vagy ezzel együ én mindig egésznek, egységesnek láom a magyar irodalma. Számomra a specifikumok inkább abból adódnak, hogy mikén viszonyulunk a nyelvhez, ami használunk. Ilyen éren megvannak a mûfaji specifikumok is, hiszen egy kölõ kissé másképpen nyúl a nyelvhez, min egy prózaíró. Óriási különbségek viszon ilyen éren sincsenek. Ugyanakkor nem szokam olyasmin gondolkozni, hogy ami írok, az egyeemes magyar vers, vagy jellegzeesen erdélyi magyar mû lesz-e? Ez hülyeség. Hova junánk, ha írás közben ezen gondolkodnék? Számomra mindig is nyilvánvaló, hogy ami írni próbálok, az a magyar irodalom egészéhez arozik. Ide kapcsolhaó egy másik éma is, amirõl szinén szokás viakozni. Állíólag készül egy olyan szóár, amelyben nagyon sok olyan kifejezés szerepel (öbb, min az eddigi szóárakban), amelyeke Erdélyben másképpen használunk, min a budapesiek, és számunkra az, ahogy mi nevezünk valami ealon, ami a léünkbõl, a hagyományainkból adódik. Magyarán: megdõlni lászik az elv, miszerin csakis az az irodalmi nyelv, amelye Budapesen vagy Szegeden használnak. Az egyes magyarországi régiókban is sok a sajáosság. A magyar nyelve az összes réegzõdésével együ csodálaosan gazdagnak, állandónak és válozékonynak, folyonos mozgásában is egynek és oszhaalannak arom. Lényegesnek viszon az arom, hogy alázaal kell viszonyulni a nyelvhez. És használni kell a nyelve. A nyelv nemcsak önõforma, hanem önésre ingerlõ forma. Nem udom elképzelni a léeme nélküle, úgy, hogy ne ebben a nyelvben léezzek. Min ahogy Koszolányi mondja: magyar Az író, a mûvész vagyok, merhogy magyarul írok. És magyarul álmodom, magyarul gondolkodom, érvényesen és élebevágóan csak magyarul udom kimondani, megformálni a világ dolgai, megfogalmazni csak magyarul udom igazán a ráeszméléseime. Ez a ermészees. Ez nem valamiféle megmaradási hõse, hanem ez az én mindennapi éleem. Ha egy másik éleemben majd francia vagy angol leszek, és éppen író szerenék lenni ismé, akkor a francia vagy angol nyelvben is így szerenék léezni. Az idõszakos, nagyobb fokú nyelvromlás sem kimondoam magyar sajáosság, hiszen leginkább annyi romlik, amennyi javulga, mivel mozgásban van, mivel idõközben, s egyszersmind mozgékonyabbá, hajlékonyabbá, színesebbé is válha. Szegényülés és gazdagodás párhuzamos, szimulán a nyelvben. A magyar nyelv reege romlása sem vidékhez köõdõ specifikum, hiszen a haáron úl éppúgy romlik, vagy javul, min Budapesen vagy Debrecenben. És ez sem csak közösség-, hanem egyénfüggõ jelenség is. Néha azér is jó Erdélyben verse írni, mer i a nyelv alán kicsi archaikusabb, kicsi réegzeebb, alán gazdagabb még, más árnyalaai vannak. De minden nagy írónknak a nyelve más és más. Silárisan, máig haóan a magyar irodalmi nyelv alapjá azér a nyugaosok rakák le, az álaluk használ nyelv vol a mina, a forma. De még annál is sokfélébb a nyelv. Én szerencsésnek arhaom magama, amiér Szamárnémeiben szüleem, és az oani színházban nõem fel. Ugyanakkor nemcsak Szamár városi nyelvé halloam, hanem a környezõ vidékek nyelvé is. Idõnkén hosszú idõ ölöem másu, édesanyám révén fõleg Kolozsváron, illeve Marossárpaakon, mivel édesapám onnan származik. A szó megjeleníõ éréke a fonos Ez már mindjár három vidék, és még hol vannak a késõbbi lakhelyei... Kamaszkori nyaraima szüleimmel együ Gyergyóban, Csíkban, Udvarhelyszéken, illeve fõképp Bálványoson ölöem. Rengeege járam a Székelyföldön. A kolozsvári egyeem uán Kereszúr fiúszékbe kerülem aníani, ehá megismerem Székelykereszúr és környéké, a Küküllõ, a Gagy és a Nyikó mené. Tehá a meglévõ nyelvismereemre ezek a réegek is ráevõdek. Mindennek alán nyoma van a verseimben is, hiszen népnyelvi moívumoka és archaikus kifejezéseke is elég gyakran használok. Egyeemisa koromban is inkább a régi magyar irodalomban és a felvilágosodás irodalmában volam ohonos, és éppen az érdekel, hogy mikén alakul a nyelv, milyen ízei vannak, hogy érvényesen, színesen és minél ponosabban írjuk le az, ami gondolunk, ami elképzelünk, a leheõ, ami formálni szerenénk. No és minél szebben formáljuk az a nehezen kimondhaó, hiszen ilyen eszéikai ponosíás is közrejászik. Akadnak ugyan, akik az vallják, hogy csak a drága jó haáron úli õsmagyarok beszélnek szépen, mer õk viszon megõrizék az édes anyanyelv eredei ízei. Az hiszem, hogy akik ez így vélik, alán még soha nem beszélgeek el isenigazából egy nagyon sok kölcsönszó s rengeeg román szó használó, nehezen, idegenesen fogalmazó erdélyi emberrel, le légyen az szórványmagyar vagy akár székely ayafi. Ugyanis ha ez megennék, akkor rögön meglánák, hogy ez az édes anyanyelv néha nagyon romlo is ud lenni. A nyelvnek sajá élee van, ami a közösségek és az egyének nyelvi éleéhez, mindennapi nyelvhasználaához köheõ. Persze a nyelv alakulásá a poliikai vagy kulurális divaok, a örvények és az ideológiák fûrészpor-nyelve, a hírközlés vagy a propaganda reklámnyelve, a nyelvi slendriánság, de a nyelvi invenciózusság is befolyásolhaja. Ebben is élünk, ebbõl is dolgozunk. De ez nem széforgácsolságo jelen számomra, hanem sokfélesége. Én az szereem, ha minden éren érvényesül a sokféleség nyiosága. Sem a nyelvhez, sem a mi nyelvi helyzeünkhöz nem szabad görccsel, kisebbrendûségi érzéssel közeledni. Persze léezik egy akadémikus norma is, de az is válozik, amin láhaó, hiszen leheõleg öbbször áírják a magyar érelmezõ szóáraka is. Nem a szó ósága vagy újdonsága, hanem plasziciása, s megjeleníeni udó éréke a fonos. Az, hogy könnyedén, oldoan, ponosan használjuk. Ha valaki nem, akkor ön nem ír görcsösen. Hanem könnyedén, szine villódzóan, sziporkázóan, egyszóval szépen ír. Ugyanakkor a kissé kesernyés humor is a síluseszközei közé arozik. Ennek kapcsán szereném, ha áérnénk egy másik émakörre: a közérzere, közhangulara. Ezen belül pedig az erdélyi közérzere. A kölõ hogyan lája: i és mos mi hogy érezzük magunka? Túlságosan szomorúak vagyunk? Szomorkodunk? Nem kellene ez együk? Ha rossz a hangulaunk, akkor mi kellene ennünk ellene, és mi ehe a kölõ? Én igyekezem a nyelv és az írás közelében arani ez a beszélgeés, de eõl, úgy láom, elkanyarodunk. Talán jobb le volna az iméni émaköröknél maradni, mer a közhangula, sajnos, egész Közép- Európában, a Balkánon és a Balkán közelében olyan, amilyen. Ezen néha már elszomorodni sem érdemes. Ugyanis már ezer éve boldogan végigszomorkodunk. Vol is elég, amin. Csakhogy a bánaok és kaaszrófák közö minha beleespedünk volna a közép-európai ájba, megrenyhülünk ráariságainkban is, büszke önálaásainkba s nagyomondásainkba is minha belebuulunk volna, min aki semmibõl semmi nem anul, csak gõggel bölcsködik, miközben fölhevülve bõg, hogy egyfolyában leckepénz kelleik fizenie. Noha meg kellene anulni végre minden, megvonni végre hibáinknak és erényeinknek is a mérlegé. Talán csak a ényekhez, alán csak az érékekhez kellene másképp viszonyulni. És érékközépponúan kellene élni, alkoni. Ami pedig az erdélyi közhangulao illei, sajnos, bizonyos külsõ poliikai erõknek is köszönheõen semmivel sem jobb vagy rosszabb, min a magyarországi közhangula. Mára már ponosan olyan, sõ: ami kisebbségi kiláásainka illei: még olyanabb, hála azoknak, akik semmi sem anulak, vagy minden elfelejeek a dikaúrából, hála az újdon cezaromániának, a megalomániás vezérkedõknek, és az újra ordas eszméke harsogó, szimbolikusan poliizálgaó, populisa demagógoknak. Poliikai manipulációkkal erhel, szélsõségekre hajlamos, szándékolan a szélsõséges irányba ol, gyûlölee szíó, ideológiák-vere idõk ezek hazugságokkal, ámíással, öncsalással eljesek. A fennhéjázó buaság szelleme újra kiengedõdö a palackból: õ érezni a levegõben, õ a dühöngõ közhangula is. Csak az olvasó válhaja meg az irodalom Az irodalom befolyásolhaja-e a közhangulao? Hová gondol? Az irodalom már régen nem vagy csak alig. Különben sem lehe az befolyásolni, a közhangula egy ado ény, s az író az ehei, hogy leül, és jó mondaoka ír. Vagy jó verseke ír. Azán, hogy a közhangula mennyire hagyja raja a bélyegé az akár poliikai verseken is, az már egy más kérdés. Az írónak egy dolga van, azér hívják írónak, kölõnek, hogy jól írjon, jól kölsön és nem bizos, hogy a rögöni haás érdekében. Különben is, a kées érékû és kées irányulságú, ízlésû poliikai konjunkúralovagok korá éljük: õk pedig aligha olvasnak egyebe, min sajá üzeneeiknek és díszbeszédeiknek összegyûjö kiadásá. Az irodalom másképpen ha: csak az olvasói válhaja meg eseleg. Ön ez a véleményé eléggé markánsan meg is fogalmaza a verseiben. Igen, néha el szokam mondani ez is... De ugyanakkor mikor ilyesmikrõl írok, mindig az érzem, hogy bekoszolódom álaluk. Akarva, akaralanul eléggé mocskos, nemszereem dolgokról kezdünk beszélgeni. Inkább irodalomról, a nyelvrõl kelle volna. Én különben nem hiszek a kölõ öbbszörösen kinyilvánío, biflázo, isméel, mára már meg is kopo váeszi szerepében, ami néhol még mindig elvárnak õle. Avul felfogás. A kölõ akkor lehe jó váesz, ha jó kölõ is egyben. Akkor eseleg lehe váesz is. De minek? A huszadik század végére, a huszonegyedik elejére ebbõl a szerepkörbõl rengeegen kikopak. Kiüríeék. Ahogy az aszalosnak, az ácsnak az a dolga, hogy a fá alakísa, az írónak, kölõnek az a dolga, hogy a nyelve fúrja-faragja, azzal foglalkozzon. Azér felelõs, meg a eheségéér. Nem hiszem, hogy bármilyen más jellegû kalandorkodásba óhaalanul bele kellene keverednie. Néhány geszusól elekinve nem hiszem, hogy a Nyuga kölõi alán az egyelen és csodálaos Ady kivéve, ilyesmivel bajmolódak volna. És ez így van rendjén. Ez egy kicsi ariszokraikusnak ûnhe, de én így láom. A kölõ nem pap, nem hordószónok, csak a nyelv szolgája, cselédje, s a kölésze sem szolgálóleánya semmi alminak. A szubkulurális és az olcsó populáris ucaáruk korá éljük Akkor válsunk émá. Ön egy kiváló erdélyi színésznõ, Elekes Emma, és egy jelenõs rendezõ, Kovács Ferenc gyermeke, s min ön is emlíee: a szamári színházban nõ fel, ugyanakkor rövid ideig Marosvásárhelyen ársulao is vezee. Bizonyára van

5 5. a leheelennel dolgozik véleménye arról, hogy hol ar ma az erdélyi magyar színjászás. Mi az erõs oldala, mi a gyenge ponja? Errõl nagyon nehéz igazán vélemény mondanom. Úgy érzem, már nincs meg a megfelelõ ráláásom. Némely hazai és magyarországi színházi berkekbõl az hallik, hogy állandó válság van, és egyesek állandó megrövidíési görcskén szereik beállíani az, ami más, ami új a kulúrában és a mûvészeekben örénik. Ilyen globális válság azonban nincs, ez csak konzervaivizmus, a rossz ruin és a megmerevede kiégeség hagymázos ijedezése, ijeszgeés, szóval. Én például az irodalomban sem érzek semmiféle válságo, mer akkor nem írnék. Igaz, az sem udom elképzelni, hogy milyen volna, ha nem írnék. A színházzal sincs nagyobb baj, min bármikor máskor, boldogabb, bõvebb idõkben is. Amióa színház van, azóa folyon válságról is beszélnek. A színház nem, csak a ársadalom érékrendje, ízlése lehe válságban. Vannak egészen leromlo guszusú korszakok. Mos éppen ilyen korszak van. Csupán a láásmódok cserélõdnek. Új generációk jönnek uán Közép-Európában egészen más elvárásokkal jelenkezõ ársadalmak alakulak ki, min ami azelõ megszokunk. Bármiféle szenenciózusság nélkül az gondolom, hogy minden egy kicsi nyílabban, liberálisabban kellene kezelni. A nyílságra, szabadelvûségre nagy szükség volna a mûvészeek, a kulúra megíélésében. Ez az, ami alig láok. A poliikum, az ideológiák minden a maguk szolgáivá akarnak nyomoríani ismé a kölészei kinyilakozaásokól egészen a színházi alkoásig. Meg azán a színházhoz pénz is kell erõs anyagi függésben a mûvésze, a színház is silánnyá, ízléselenné degradálhaó. A ömegízlés, a szubkuluraliás és az olcsó populáris ucaáruk korá éljük. A almi ömegízlés, a buaság, a mûvelelenség dikaúrájá. A kor mûvészeés érelmiségellenes. Bunkók dikálják a ánco. Persze, hogy a színházak válságok sorozaán kereszül bukdácsolnak. Ezek érheõek is, gondoljunk csak az információrobbanásra, a médiára, eljesen újrasrukurálódik a kulúráról alkoo képünk. Már akinek újrasrukurálódik. Ez sem köelezõ. De valóban érezheõen kevesebben járnak színházba. A fiaalabbak megindulak ugyan, de õk más várnak a színházól, min szellõsen fogalmazva a havan és nyolcvan közöiek. Tehá a színházi láásmód válozik, azzal együ, hogy mi válozunk. Ez rendjén is volna. Úgy láom, hogy ezek a jó, korszerûbb irányba igyekvõ mozgások az erdélyi színjászásban is megvannak, részben a magyarországi színjászásban is érvényesülnek. A régi színháznak, a eljesen szövegközponú, szavalásra beállío, lemerevíe színháznak a csillaga minha leáldozóban volna. Ebben semmi ragikum nincs. Csupán mozgás van. A húszas, harmincas, negyvenes éveike aposók inkább a láványközponú, inkább a eárálisabb színházra vágynak. Nem szereik a úlbeszél színházi elõadásoka. Persze semmiképpen sem arra gondolok, hogy valaha is Shakespeare vagy Molière vagy Csehov vagy Örkény érvényé veszíi. Tudjuk, hogy 89 elõ a színház másról szól, min ma. I, Erdélyben különösen másról szól, min ahogy másról szól Kassán, másról Szabadkán. Megsejeni, hogy miben léezünk 1989 elõ bizonyos dolgoka csakis a színházban lehee elmondani. Küldeése vol a színháznak. Ponosan. Sajnos, azaz nagyon helyesen, mos már minden el lehe mondani, de nem bizos, hogy minden eseben a színháza, a mûvészee kell megerhelni ezekkel az okvelenül közszolgálai szinû mondanivalókkal. Mos minden elmondhaó, elannyira, hogy sajnos, gondolkodás nélkül ki is mondanak, el is mondanak minden. Lepcsegve zeng kicifrázo hülyeségekõl az egész harsogó ársadalom, a poliikai fórumokól az ilyen-olyan körökig, giegyleekig, szóval ilyesmikõl hemzseg és csámcsog az íro és elekronikus média. De hadd járjon! Ez sem nagy baj... Csak olykor ne volna annyira guszusalan, annyira vérgõzösen indulaos, agyzsigerileg agresszív. Szóval jó színháza kell csinálni. Olyan érelemben kellene jó színház, hogy valamelyes arikulálni udja az, ami érzünk, az a fenséges borány, ahogy léezünk, az a bizonyos emberpróbáló lélekveszejõ közhangulao, amirõl szó ejeünk. A színház ilyen érelemben éle-halál kérdése, lékérdés. Nem lehe az, hogy a világ fanaszikus kérdéseke esz fel nekünk, és a színházi rendezõ és a színészek nem válaszolnak ezekre a kérdésekre. A színház jó érelemben véve a kérdezés, a rákérdezés színháza. Ahogy kérdezni ud az már maga a válasz. A színház igazi ismérve az, ha megseje valami arról, hogy mos éppen miben léezünk, mi foglalkoza bennünke, s hogyan menhenénk meg lelkeinke? Kérdéseke kell felenni, és azoka meg kell válaszolni, minegy fölmuani a világ számára. Szerinem mindig is ez vol a színház lényege. Az Oidipusz király óa a keresés, az esendõség, a hübrisz, a bûnhõdés, a megválás volak a közponi émák. A színházaknak megvannak ezek a sorsszerû, õsi vonakozásai. Ezelõ ké évvel alkalmam vol Görögországban járni, s eljuoam az ahéni Dionüszosz-színházba, majd Epidauroszban is járam, ahol az ókori világ egyik legépebben megmarad színháza alálhaó. Az ahéni azér különleges, mer udommal a legrégibb görög színház, o jászoák az álalunk ismer három nagy görög drámaíró darabjai is, a másik viszon azér érdekes, mer Epidaurosz Aszklépiosz isen szen helye, egy gyógyhely vol, vagyis a színházi akus gyógyíó erápiakén is mûvelék. Mer a jó színház nemcsak kérdéseke esz fel, hanem gyógyíó erápiá is jelenhe. A kaarzis lélekgyógyíó ereje a mi idõnkben is közismer, és igény van rá. De ez csak akkor kövekezik be, ha jó a darab, ha jó az elõadás. Tulajdonképpen azóa is errõl van szó: ismerd meg a másika, hogy megismerhesd önmagada, hogy jobban magadra alálj a léezõ világban. Az a csúcs, amikor írok Válsunk émá. Mos éppen milyen alkoói korszakban van? Vagy ön mindig a csúcson van, min ahogy ez az egyre sokasodó versesköeei alapján hinni lehe? Valóban a köeek kelekeznek, jönnek, mer én mániákusan, rögeszmeszerûen dolgozom. Máskén nem udok. Talán eõl lélegzem. Nem udom, nem is vagyok hivao arra, hogy megíéljem a korszakaima. Talán nincsenek is korszakaim. Egyelen korszakom van, az, hogy írok, hogy verse írhaok. Persze, az íróember is hol fen, hol len érzi magá, de még soha nem érezem magam a csúcson. Az a csúcs, amikor írok. Vannak olyan emberek, akik az mondják, hogy na mos azán a csúcson vagyok, volam. Akik mindig udják, hol vannak. Én úgy vagyok, hogy nem udom, hogy hol vagyok. Én mindig az édes seholban, a munkában, az írásban, a nyelv formálásában vagyok. Nekem kevés a bizonyosságom, s úl sok a kéelyem, Böszörményi Isván: Napfol azzal együ, ami csinálok, vagy ami egyálalán nem csinálok. Az én élevielem az, hogy írjak. Nem is éleviel, hanem írásviel. Nem is udnék másban léezni. Régebben más leheséges sorsoka is elképzelem magamnak. Jó le volna engerésznek, világuazónak, földrajzudósnak, állaanásznak, fesõmûvésznek, régésznek, egyipológusnak, sinológusnak, csillagásznak vagy aszrofizikusnak lenni... Vagy akár rendezõnek, vagy akár színésznek is... De ma már minden és mindenki leheek, azér, mer írok. Hiába is kérdi ilyen szépen, hogy mos éppen fu-e a szekér, nem udok rá ponosan válaszolni. Nagy szereeel megírom ezeke a könyveke, nekihevülve, néha könnyen, máskor kínlódva, de azér, amikor kínlódom, inkább félreeszem a munká. Valóban, igyekszem nagyon sok kéellyel, kevés bizonyossággal, de azér alázaal is dolgozni, mivel ez másképpen nem is lehene enni, hiszen a nyelvvel dolgozunk, a való, a leheõ világnak a maériájával. Finomísunk: leheséges, hogy az író, a mûvész a leheelennel dolgozik. Különben a beköszönö 21. század semmiben sem ismer leheelen, csak a leheõségeke kedveli, az, ami van, ami konkréum, ami lenyúlhaó és birokolhaó, akár csekély ráfordíással is, lépen-nyomon nyomulva, mindenen kereszül, a 21. század rendje eleve agresszív, szellem- és kölészeellenes, mikor a nemudás, a szürke semmiség is valamivé, sikeressé menedzselheõ, leheõleg az érékeke beaposva a balga nihilbe, szóval a 21. század, mos legalábbis úgy ûnik nekem, hogy egy könyörelenül bua, bár késégelenül sikerorienál század lesz. Siker, siker, siker! Ez visszhangzik hígan a fülekben. De a siker lehe méló, megérdemel, és lehe roppan almi, megrendeze, olcsó, alpári is... A siker egy nagy hiszérika. Úgy hiszem, Ady írja ez, pedig õ nagyon sikeres ember vol. Ezér is leírhaa. Persze manapság is hiszérikusan mûvelik a siker. Ez nagyon almivá eszi az egésze, olykor az irodalma is fölhígíja. Ne legyünk sikerorienálak. Érékorienálak legyünk. Újra el kellene olvasni Homérosz és Horaius és Dané és Doszojevszkij és Cervanes és Baudelaire- és Borges és Rilké és Kavafisz és Prouso és Camus- és Pessoá, és uána ismé el kell gondolkozni azon, hogy mi a siker, mi az irodalom és így ovább... Csak így ovább. KOVÁCS ANDRÁS FERENC Gondolkodók és gondalanok (Keõs limerick nyomulóknak) 1. Al-Khonfúz fesz Ibn al-arabi Bizgee: mondjon csak valami! Hamar fény, Al-Khonfúz, Hajnalra alkony húz... Hagyj már, hogy hallgassak darabig! 2. Al-Khonfúz fesz Ibn al-arabi Becsmérele, min halk maradi! Hars huza sarkon húz! Hirdee Al-Khonfúz... S bölcsnek is hiék egy darabig. Indonéz háziasszony Vol egy nej, ismere Dzsakara: Elöl is, hául is akara... S hogyha vol andungja, Dugni men Bandungba Vagy csak a mosalan vakara. Tuvaluk Nauruban (Kiribai néprege) Tuvaluk uralák Nauru, S lesék, hogy mi kíván ma uruk? A Legfõbb Tuvalu Pálmaháú falu Földjén ül, s kínoza a huru... Krákogo: A lé, lám, uvaluk, Nem ér egy pálmaháú falu, Sem egy kis Nauru, Ha elvisz a huru, Hisz a lé huzaos ruhaluk! Opere-beé Kolozsvár sosem lesz Kandahár! Van benne sok lángész, kan dalár, Bõsz íész, bennfenes, Közember, szen, henes, Hangadó, hangász meg hanganár! Poéák egymás köz Shelley zeng: Élvezlek, John Keas! Verseddel bérceke zsongísz! Keas erre felliheg, S így felel Shelley-nek: Percy, e érveke csonkísz! (Haver vol Shelley meg John Keas.)

6 6. LOVAS ILDIKÓ Aranyos öréne Nem szereek semmilyen féme, csak a isza és álászó anyago. Az övenes évek elsõ felében már igen sok idõ fordíhaam arra, hogy magammal örõdjek. S meg is kívána úgy a esem, min a lelkem. Alig múlam harminc, de fogam nem vol már egy sem. Haloa meg ezernél is öbbe láam. Jó, lehe: annyi nem. De öszáznál öbbe mindenképpen januárjában érkezem haza. Furcsa érzés vol ucán menni, épüleeke, házaka láni magam körül. És csend vol, az is nagyon furcsa vol. A szél hiányzo, az a kemény, kegyelen engeri szél. De nem akarok én errõl úl soka mesélni, csak megemlíem, hogy megérhesse, miér fordíoam olyan sok idõ magamra. Majdnem elesem az ucán, hogy nem kelle egyensúly aranom, min a szigeen: a szélõl, a váralan gumibo üésõl. Alig udam hazáig apogaózni. A lakásban a férjem kiugro az ágyból, az se uda, megöleljen-e, higgyen-e a szemének. Igen arózkodó volam. Hidegen viselkedem, az mondanám, ávolságaróan. Nem engedem, hogy megcsókoljon. Nem vol egyelen fogam sem. Megéree, az hiszem. Mégis marad közünk egy fehér sáv, egy hideg aromány, amin már nem udunk álépni egymáshoz. Szine ökélees vol a házasságunk, jól mûködö, de az a reggel, hogy elfordíoam õle fogalan szám, nem múl el közülünk. Minha megszegem volna az ígéreeme, ilyesmi érezem ki a viselkedésébõl. De hogyan eheem volna máskén? S akkor még nem is gondolam arra, csókol-e más nõke, míg én a szigeen volam. Kérdezni persze nem vol se akaraom, se merszem. A ermésze ellenében élni három évig? Az, hogy árulásnak vee elfordulásom, abból gondolom, hogy öbbe nem halloam vizelni. A háború uán, hogy összeházasodunk, sokszor hallgaózam, szine megkívánam a esé, ahogy reggel zajos hangossággal ávozo belõle a méreganyag, a sok kávé, az elõzõ napi zellersaláa. Annak illaa sokáig beölöe a fürdõszobá. Hamar rájöhee, mi érzek, hisz heene öbbször is visszahúzam a szobába, magamra, hogy kijö a fürdõszobából. Ez vol a mi leginimebb ikunk. Errõl a baránõimnek se fecsegem, mi is mondhaam volna: ha pisál a férjem, há úgy megkívánom, hogy pillanaig se kell várnia? De ennek vége szakad azon a januári reggelen, amikor elfordíoam õle üres szám. Végigsimío a fejemen. Nem is udam addig, hogy annyi hajam kihullo. Csak az érzésbõl, az ujjaiból, amelyek szine üresen sikloak a fejbõrömön. Rengeeg hajam vol, úgyhogy ez így nem ponos, még mindig sok marad, mondjuk háromszor annyi, amennyi magának van, de a régihez képes, a régi mozdulahoz viszonyíva üresnek érezem az ujjai. Nagyon sokkal késõbb, amikor már neki szine semmi haja nem marad, harminc évvel késõbb éreem meg, hogy õ az nem éreze, hogy neki kopasz is leheem volna, mer szeree. De félrehúzam a fejem. O állunk egymással szemben a félhomályban, elõször láuk egymás három év uán és én elõbb elfordulam, azán a fejem is elhúzam. Mer ilyen hiú álla az asszony. A evek kikezdék a hónaljam és a szemérmem. A szigeen csak heene egyszer mosakodhaunk, akkor is a engerben. Többé nem nõ vissza a szõr olyan szép csomókban, i-o hiányos, fehér folok emlékezeek a viszkeésre, véres fájdalomra, ami a vakarózással okozam magamnak. Érdekes. Hogy a priccsen Kelemen Isván: Torzó vakarózással elölö éjszakák ala hányszor gondolam a férjem esére, kezének érinésére, csókjaira. De hányszor. S egyelen egyszer se juo eszembe, máskén lesz majd, ha hazamegyek. Beleveszni, az szeree, beleveszni a bolyhosságba, így monda. De amikor abból a félhomályos, kényszeredere sikerül alálkozásból végre ese le, nem udam úgy magamhoz engedni, min azelõ. Arra gondolam, csalódo lesz. Az hie, alapveõ szokásaim válozak meg a szigeen, sok ilyen örénee lehee akkoriban hallani, persze nem a szigerõl, hisz arról nem beszélheünk senkinek, a ránk állíoak gondoskodak arról, hogy egyelen szóval se együnk emlíés a helyrõl, de erre mos nem akarok kiérni. Sok olyan örénee lehee hallani, hogy nõk, akik egy ideig ávol volak a családjukól, sok más nõ ársaságában ölöek éveke, öbbé már nem lelik örömüke a házaséleben. Durvának, lélekelennek alálják. Nem udom, hogy így vol-e. Az persze agadhaalan, hogy nem lehee volna kibírni az egymásnak nyújo lágyság nélkül, de abban semmi emberi nem vol, nem jelene öbbe annál, ahogyan a kuyák összebújnak januári éjszakákon a kukák övében. S éppen olyan is vol. A férjem viszon nem udhaa ez. Beszélni pedig nem bíram errõl. Nem sokkal hazaérkezésem uán juo eszembe, miuán megle a mûfogsorom, hogy amíg én a szigeen volam, õ mással lehee. Nem vol bennem félékenység, de alán rosszabb vol annál. Reggelene hányingerem vol, szine érezni vélem a másik nõ szagá. Azé, akinek án a fogai köz marad a vacsorából valami, mer nem vehei ki az összes fogá és csuakolhaja fényesre, án vizelecsöppek maradak a bugyiján, mer nem rikul meg a szõrzee, án csípõs a hónalja is, de mégis: az a ribanc alaa sikongo, amíg én a köveke örem. És ez nem men ki a fejembõl. Erre gondolam akkor is, amikor pedig minden szerelmemmel ölelem õ. Láam a férjem égnek meredõ feneké a másik nõ lepedõjén, láam magam a lepedõ nélküli priccsen, a kõörésõl sunnyogó fájdalommal agjaimban. Persze egyelen szó se szólam errõl. A férjem minha irózaal figyel volna. Nem udam, hogy õ is valami nõvel lá engem. Ez legalább közös gondolaunk vol ban ismerem meg Ilonká, az a szabadkai nõ, aki ugyanúgy Budapesrõl származo, min én, s ugyanolyan furcsa körülmények közö kerül el onnan, min én Szarajevóból. Mondhaom, de ne beszéljen errõl, még megsérõdhenek az emberek, azoknak a zsidóknak is nehéz vol, akik a áborok közelébe se kerülek. Abban az évben kezde a férjem a Jugoszláv Lexikográfiai Inézeben dolgozni. Ilonka is o dolgozo, ugyanolyan vélelenséggel kerül oda, min a férjem. A posán várakozo, levele szeree volna küldeni Szabadkára, amelyben dönésre kényszeríi az állaorvos, aki mia eljö Zágrábba, ponosabban: akinek a felesége mia, szóval jelenõsége vol a levélnek, azonban a saler mögö ülõ nõ meghirdee az ebédszünee. Ilonka rendkívül jól beszél horvául, de hiába gyõzköde a nõ arról, hogy a levél feladásával nem várha harminc perce, ezér dühösen elkülde a posai alkalmazoa az anyja picsájába. Ez halloa meg a sorban mögöe álló Krleža, s rendkívül megörül, hogy egy alpraese magyar nõvel alálkozhao, mer éppen ilyen munkaerõ kerese. Rendkívül fonosnak aroa, hogy mély és gyümölcsözõ legyen a kapcsola Vajdasággal, ami nemes lélekkel csakis olyan munkaárssal udo elképzelni, aki a felsõhegyi iskolában is éppen olyan jól el ud beszélgeni a anárokkal, min másu. Mondjuk Zsedniken. Ilyen ember vol. A maguk egyik eléggé híres gondolkodója, Krleža szereeel emlíi emlékiraaiban, aki személyesen ismere nemcsak õ, hanem Tió is (akárcsak én), az monda róla, hogy Krleža mindig a leheelen próbála megvalósíani. Ebben egye kell érenem azzal a korombéli gondolkodóval, s az is hozzá kell ennem, hogy a Jászi köréhez arozó fiaalok egyszerûen nem alakulhaak másmilyenné, s ha egyszer sikerül megmenekülniük a Monarchiában nyomaszó (nemzei) önudaól, akkor annak minden elõnyé kamaozahaák. Az persze más kérdés, hogy mindig és mindenhol, mindenkor gyanakvással méregeik õke. S ha már i arok, akkor az is meg akarom mondani magának, hogy miuán elolvasam a Trieszrõl szóló szövegé (alán második levélválásunka köveõen), az juo eszembe, hogy megemlíhee volna az a rieszi örénész (Magris?). Fonos, hogy az egymás érõk udjanak egymásról, lája, hogy levelével elõször jelenkeze nekem Szabadkáról, ké dolog mia állam rá arra, hogy beszélgessünk: az egyik Ilonka, a közép-európai filmes szine-lánya, a másik meg Koszolányi, aki annyiszor és olyan mélalanul meghurcolak poliikai nézeei mia, de én éppen a férjem barái körében végighallgao barái beszélgeésekbõl udom, s higgye meg, akik még ismerék azoka, akikrõl beszélek, azok szavában hinni lehe, szóval én õlük udom, hogy igenis léeze az a szellemi kapcsola, ami nemes hiû lázadóvá ee ezeke az embereke. S az igazság, az igazságosság oly ávol esik mindeõl. Ennek megéréséhez nekem Ferencz Zsuzsanna: Kik és Mik Magyarul nem mondhajuk: öréneezni és ebben a könyvben mégis ilyesmirõl van szó. Töréneezésrõl, kissé örkényi alkalomról a sajáos, aforiszikus, lírai, s egyben keserûen szellemes, finom gúnnyal megfogalmazo, szine minden megkérdõjelezõ, kékedõ és viszonylagosíó világkép és önkép felrajzolása. A 181 rövidprózá magába foglaló könyv elõszavában Bodor Pál így jellemzi a köee: Igen, kicsi séregei sémáinka. Igen, még a szerelem is karikaúrában jelenik meg e könyvben. Éleeremõk A Nyugai Jelen napilap és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülee álal meghirdee Simándi Böszörményi Zolán 2003-as, immáron harmadik országos riporversenyére beérkeze pályamunkákból válogao írások sorskérdéseke feszegenek. A legfõbb éma a hazai magyarság élee a maga válozaosságában, az anyanyelvben, kulúrában.

7 7. egy szigeen kelle elölenem három éve. Hogy megérsem, mi különbözei meg a forradalmár a nemes hiû lázadóól, és a poliikus gondolkodó az íróól. Nem minha jelenõsége lenne az éleem szemponjából. S nem minha ezér küldek volna oda. Krleža meghíva az irodájába Ilonká, s kérdéseke e fel neki, min nekem õ késõbb elmeséle. Megfelelheek a válaszai, mer munká kapo az inézeben. De valami más is közrejászo a munkahely megszerzésében, aminek azán közveeen, de hozzám is köze le. Ilonka akkor jö vissza a engerparról, ahol az állaorvos akara elfelejeni. Április vége vol. Krleža megkérdeze õle, milyen vol az Adrián, mire Ilonka az válaszola: bosszanó. Egyfolyában, minden éjjel csaogo a fülemüle, ákozo hím ee hozzá Ilonka, éppen az nem engede, ami a célom vol, hogy elfeledkezzek az összes kib... férfiról. Igen, monda a nagy író, ez magam is apaszalam. Talán olvasa az 1940-ben ír Nokurno u Crikvenici címû szövegé, abban ual is erre: U daljini blisa Senj, javljaju se prvi slavuji, noc je. Talán azér is éree meg Ilonká, ez az igen szabados szájú inkább bácskai, min pesi lány, mer õ maga is igen szenimenális hangulaban ölöe o az idõ. A engerparon gondolom. És munkahelye ado neki. Néhány nappal késõbb hívaa a férjeme, aki szinén o kezde dolgozni az inézeben. Néhány alkalommal magam is alálkozam Krležával, de leginkább a férjem mesél róla, soka és hosszan beszélgeek, de ez mos nem arozik ide, hacsak annyiban nem, hogy ez hozo újra közel egymáshoz bennünke: figyelmesen hallgaam a öréneei. De ez már másmilyen vol. Igazából nem vol köze ahhoz az egységhez, esi és lelki azonossághoz, ami oly kevés házaspár apaszalha meg, s ami õlünk elrabol a szige. De alán nem is a szige, inkább az én hiúságom. Hiába, no, hiú álla az asszony. Iszonyaos félékenység kínozo abban az idõszakban. Már nagyon megszokam magam, szépnek is érezem, azér alakulhao így. A mûfogsorom nem kiveheõre cseréleem, nagyon sokba kerül, de így legalább nem kelle azon izgulnom, hogy akármikor a hús uán indulha kifelé a számból. A hajam is fényes vol újra, s remek frizurá alálam, vagy inkább a diva nekem, minha a kommunizmus áldozaaivá vál asszonyok kihullo hajához alakul volna, de ez így nem mondanám, mer megbánódhanak sokan, fõleg az olyanok, akiknek fogalmuk sincs a szenvedésrõl. És másban is megválozo a diva. A fürdõruhában. Sokkal kisebbek leek a bugyik, s nem ille már láani az, amiõl a férjem annak idején eljesen elveszíee az önuralmá, így érse, ahogy mondom. Majdnem íz évvel azuán a januári hajnal uán elmenem a kozmeikushoz, s legyanázaam a lábam. Egészen combõig. Így már nem vol nyoma a evek munkájának, meg is nõ az önbizalmam. És akkor haalmába keríe a félékenység. De annak azán semmi köze nem vol ahhoz a hányinger okozó érzéshez, ami a szige uán évekig érezem, a másik nõ szaga uán kajava. Megöregedem? Ezzel a kérdéssel kínozam a férjeme nap nap uán. Kellenék-e még valakinek, ha elválnánk? S lesem az arcá. Akkoriban már proszaa problémái volak, s újra hangosabban vizel. S bennem lángra lobban újra a régi vágy. Magamra ugyan nem húzhaam, vagy igen, de öbb idõ kelle volna. Ez nem juo eszembe. Félékeny leem. Leskelõdem uána. Így ismerem meg Ilonká. Összeüközem vele az inézeel áellenben. Rögön uda, mi bajom van. Nem csoda, hiszen õ is ugyanaz mardosa. Csak éppen fordíva. Az állaorvos képzele el a felesége karjaiban. Nagyon hamar összebarákozunk. Én nyugagaam, hogy nem valószínû, ami elképzel, annyi év házasság uán már nem. Õ pedig megesküdö, hogy a férjemnek senkije sincs. A férjemnek nem mesélem errõl a baráságról, mer nem udam volna magyarázao adni arra az egyszerû kérdésre, mi keresem korán reggel az inézeel áellenben. Mer az, hogy Ilonkával való megismerkedésemrõl egy hazugságo kanyarísak, eszembe se juo. Nem udok hazudni, alán emia nem is szereek. Ilonka hazamen Szabadkára és megszereze az állaorvos. Amikor legközelebb Zágrábba jö, örömmel alálkozam vele, jólese anyanyelvemen beszélgeni olyasvalakivel, aki a legöbbe uda rólam. Mer neki minden, de érse úgy, ahogy mondom, éppen minden elmesélem. O ülünk kedvenc helyünkön a Tomislav park lépcsõin, amikor láva nem múló györõdésem, félékenységgel párosuló hódíási próbálkozásaim (nem minha bárki is meghódíhaó lenne azzal, ha a válással riogajuk, azzal kacérkodunk), az ajánloa, csinálassak magamnak aranyfoga, arra mindenki bukik, így bizonyosan az én férjem is újra behódol. G. Paaky András: A él acélkék lovai Az övenö éves korában elhuny szerzõnek ez az elsõ és egyben uolsó versesköee bizonyíék arra, hogy az irodalmi cenrumokól ávol is leheséges egy izgalmas kölésze lérehozása. A hevenes évek neoavangárd örekvései erõs haás gyakorolak a szerzõre. Nem udam, hogy még szeree. Kicsi idegenkedem az öleõl, eszembe juoak a szigeen elölö évek, és megvallom, más is: az a rengeeg... és annak ellenére, hogy az én rokonaima nem oda hurcolák, mégis: abszurdnak, visszaaszíónak alálam a javaslao, akárha azoka dicsõíeném, akik mia kihulloak a fogaim. De Ilonka az monda, mindenki ez csinálja, lecsiszolaják szemfoguka a nõk és aranyból húzanak rá koroná. Majdnem elájulam az undoról, de vonzo is az öle, az hiszem, nem volam eljesen magamnál. Csak arra udam gondolni, hogy a számban csillogó arany hozzám láncolja ismé a férjem, min a gyûrû, igen, alán erre gondolam: a szemfogam lesz újabb jegygyûrûnk. Talán vérszomjasak a nõk, nem? Vagy csak annyi örén, hogy úl soka foglalkozam a esemmel és a lelkemmel, eleine úgy érezem, megérdemlem: rengeeg haloa láam, öszáznál is öbbe, s hirelen koszlo meg rajam a szépség. Azán meg már nem udam máskén érezni. Ez marad az éleembõl: hallgaam a férjem, aki Krležával ölö idejérõl beszél, s bár éreni vélem mondaai, köveem a gondolaai, valahogy mégis kevésnek érezem magam. Máshová arozo õ és máshová én. Úgy érezem. Amikor a nagy író eljö hozzánk, a fõzöme dicsére és nem ársalgásoma. Vagy ha ársalgásomér bókol, megjegyeze: milyen kár, hogy nem írsz e is. S már el is fordul õlem, hogy drámaörénei kérdésekrõl beszélgessen a férjemmel. Az aranyfog megoldásnak ûn. Szilveszer éjszaka szélesen mosolyogam a férjemre. Éppen úgy, ahogy ké héel elõbb Ilonka anácsola. Érezem, ahogyan a számban feszülõ fém verseny villog a hajamba szór fényes porral, a ruhakivágásom V-alakja menén ragyogó flierekkel. Akár az a másik kurva, megérdemliek egymás semmi öbbe nem mondo a férjem se akkor, se késõbb. Viszon a házasságunknak jó e a számban végbevi újíás, újra egymásra alálunk, s bár arra ovábbra is ügyel amennyire beegsége engede, hogy reggeli vizelésének zajai ne ossza meg velem, a esemmel élénken foglalkozo. Jó évek volak. Amikor már semmi nem számío, néha kopaszodó fejére illeszeem a kezem, és szereem. Olyan erõsen, ahogyan csak azok szerehenek, akik sok minden csinálak végig együ: háború, börön, kiszolgálaoságo, nélkülözés. Mondam is neki, hogy így szereem. És azér, mer nem hagyo el, fogalanul, evekõl rágoan se. És azér, mer esze neki az aranyfogam, olyan kéjesen hao rá. Hiú álla az asszony, hiába. Az monda akkor, miközben rondán öreg, kopaszodó fején nyugaam a kezem és szerelme valloam neki, hogy az a kéj az érdeklõdés váloa ki belõle: kíváncsi vol, milyen lehe egy nõkhöz vonzódó nõvel. Mer amikor hazajöem a szigerõl, s elfordíoam õle a szám, elhúzam a fejem, miközben a hajam simogaa, és ese már nem úgy engedem magamhoz, min azelõ, eszébe se juo, hogy szégyenbõl eszem. Nem láa, de ha láa, akkor se vee észre, hogy megrikul a hajam, nincs fogam, evek rágák hajlaaima. Szeree. Viszon az gondola, én annyira hozzászokam a szigeen a nõi öleléshez, hogy már nincs ínyemre az õ közeledése. De azán elhessegee magáól ez a gondolao, ami sajá kínzó képzeleem árán udom leheelenség, ez vol közünk az a fehér sáv, hideg aromány. Viszon sokszor láo engem Ilonka ársaságában, s nem uda mire vélni (vagy nagyon is), hogy nem beszélek errõl a baráságról, nem hozom szóba az, hogy az egyik munkaársával barákozom. De még akkor is hessegee. Egészen addig, míg meg nem láo bennünke a Tomislav park lépcsõin, egészen közelbújva egymáshoz, ahogyan Ilonka szájában maaok: megérineem az õ aranyfogá, mer Ilonka, láva elborzadásom, az hie, az anyagól idegenkedem, és erõsködö, érinsem meg. O állunk, õ már egészen közel a halálhoz, s együ ölö egész éleünk uán kiderül, hogy ávolabb nem élheünk volna egymásól. És nincs másik éleünk. Erre gondolam, s elrémülem. Te mocskos, perverz álla! ez mondam neki akkor. És iszonyú fájdalma érezem. Mer igaz, hogy soha nem mondam el neki, de csak róla hiem, hogy megérhee volna a szigeen ölö évek ala néha megörénõ gyöngédségeke, a nyüszíõ állao az asszonyokban. Férgekõl nehéz esük szárnyalásá. Há mi szól ehhez? Nem, mégse mondjon semmi... Szõcs Géza: Az al-legóriás ember Néha elláogaok szülõvárosomba, a messzi Erdélybe. Ilyenkor/ kardélre hányom apáma, öcséme, nagybáyáma:/ aki éppen elérheõ a családból. WERNER ASPENSTRÖM Röfögések és szavak Kéjesen dörgölõdzik a fekee disznó a csizmámhoz. Kövéren is szerencsés, a szalmaalomra a kis fekee disznó lehuppan, amikor megvakaram. Jó vol gyerekkorom óljában, jók volak a réfás ker iszapjában a avasz elõi röfögések és a szavak És abban a pillanaban? És abban a pillanaban nagy fájdalma okozam, i ezen a bõbeszédû helyen A uskó A lefejeze yúk körbevergõdik a fáskamra padlóján. Fejébõl vér csöpög a uskóra, magába szívja és vörös lesz. Így váloznak a záporesõ színei fauskóvá, fafaragvánnyá. Nyúlj el messze vágyakozóan kék virág! Somj oda a fejszével! Kéken világí a uskó a fáskamrában! A hold sárga, hasad saj vagy szen napkorong, ami az ember ûzifává hasí! Csapj oda, fejezd le, nyakazd! Kamelonná válozo a mészáros õke. Fekee is! Fekess gyászszalago és fekee karszalago a õkére, fogd, markold, ké kézzel ragadd meg a fejszenyele és hasísd, verd szé, nyakazd a fekee yúko, a fehére! Jégjelenés Ha Ekelöf él és Sigunaban ablakánál áll ez év február 19-én déluán egy ember láo volna kinn a engeröbölben amin ábori székén ülve villanójá csapkodja és egy másik ember, aki perzsa gyapjúsapkában közeledik. Délelõ Ekelöf egy új könyvben lapozo, 1452-ben szülee az a oszkániai ember, aki azon buzgólkodo, hogy leírja és ábrázolja mindaz ami õ mondo. Írd le az eselen acskó és a krokodilpofá Fázékonyságá ekinve a perzsa gyapjúsapkás ember udni akara milyen vasag a jég. Vágyakozo az olvadás és a langyos hónapok uán, amikor a yúkaréj virága beboríja a város romjai és fedelen fejû hangyák ujjonganak az erdõben. A ábori széken ülõ ember nem válaszol, mer elfoglal vol, megfejeni akara a halak szavá. A harangorony négy óraüése emlékezeébe idéze a kávéillao. Mindké ember elûn. Ekelöf magára marad a engerszorosban. Amikor behunyjuk a szemünk vagy már nem vagyunk képesek hosszan nézni valami önmagá felejve jászik, magá írja a szél. TAR KÁROLY fordíásai

8 8. Színház A ehesége nem díjakban mérem A székelyudvarhelyi szüleésû Jászai-díjas Balázs Aila, a Temesvári Csiky Gergely Színház mûvésze íz éve végze a marosvásárhelyi Színmûvészei Akadémia Szengyörgyi Isván agozaán. Az alábbiakban a kezdeek kezdeérõl, az elmúl idõszakról, színészi pályafuásáról, színházról beszélgeünk ben felveek a fõiskolára és elvégezem az akadémiá (az inézmény marad, csak a neve válozo meg idõközben). Elsõ állomásom Temesvár vol, négyen Bandi András Zsol, Máyás Zsol, Csiszér Lajos és jómagam érkezünk ervekkel, elképzelésekkel, s ha már egy fecske nem csinál avasz, gondoluk, négy bizosan fog. Tíz év ala sok minden örén Temesváron, s ha az éle árja máshová is elsodor, mindig visszaérem ide. Szerencsés volam az uóbbi években, hiszen alkalmam vol más színházaknál jászani: Bukaresben, Kolozsváron, Budapesen... A emesvári színház mennyire válozo ahhoz képes, amikor idejöél? A színház poziív és negaív válozásokon men kereszül íz év ala. A reperoár kibõvül, s azóa a színházunka jegyzik a különbözõ fesziválokon, az erdélyi magyar színházak köz már kivívo valamilyen sáus, és mos már elvárások vannak a emesvári színházzal szemben. Negaívumkén a közönség apadásá hoznám fel, láhaóan kevesebben jönnek színházba. Kisebb darabokkal kezdünk, azán egyre növekedek az elvárások, nõ a szereplõk száma is. Az egyik sarkalaos pon: a Lorenzaccio. Eõl kezdve felfigyelek a színházra. Más produkciókkal is sikerül Részle a Lecke címû darabból bizonyíani, az elér siker nem vélelen vol, hanem igenis egy ú kezdee, s jelenleg annak a folyaásá éljük. Lezárul egy szakasz az éleedben. Mi kövekezik? Pályáma a Lorenzaccióig mérem, felezõidõ ez, és a darab egy mérföldkõ ö év uán. Lehe, hogy minden izedik évben vonala kellene húzni. Jelenleg vakáción vagyok, s nem udom, mi lesz a kövekezõ produkció. Szó vol arról, hogy a Hamle uán a emesvári színház ismé felújíja a Lorenzacció. Sor kerül erre? Szó ese róla, viszon a körülmények nem kedvezek. Nagy kihívás lenne, lemérhenénk, azóa mennyi válozunk. Sokan fõleg az idõsebb generációból arra panaszkodnak, hogy nehéz, érheelen daraboka ûz mûsorra a emesvári színház. Egyeéresz-e a jelenlegi mûsorpoliikával? A színház mûsorpoliikáján lehene javíani, vannak olyan ponok, ahol az eselegesség uralkodik: mi, hogy, és mikor jásszunk. A gazdasági helyzebõl és a mûsorpoliikából adódnak nehézségeink. Temes- vár sokaknak ugródeszka vol, avaly mégis úgy érezem, összejö egy fiaal csapa, ami mos szébomlani lászik... Szerinem válozani kellene a mûsorpoliikán is, és összegezni kellene a öréneke. A színház válaszú elõ áll, ezér nem udom, mi lesz a jövõben. Sikereim, és kudarcaim álal köõdöm a emesvári színházhoz, mer lassankén, akarva-akaralanul, emesvári leem, és errõl nem mondok le olyan könnyen. A válozás ezen belül láom, ha leheséges, viszon ha nem sikerül, más módon próbálok meg válozani. Tíz éve végze egy fiaal, lelkes csapa a marosvásárhelyi Színmûvészei Fõiskolán, s nemrég a kisvár- Porré dai haáron úli magyar színházak fesziválján jöeek össze... Tizennégyen végezünk, de Kisvárdán csupán ízen alálkozunk, akik öbbnyire a színészi pályán vagyunk. Többen Vásárhelyen, Kolozsváron, Váradon és Temesváron jászanak ben valamiféle gászakadás vol, sokan várakozak a bejuásra, és a diákok lészáma akkoriban összesen kilenc körül vol az egész fõiskolán. Mi izennégyen robbanunk be. Rögön a mélyvízbe kerülünk, éles helyzeekkel nézünk szembe. Nehéz évfolyam leheünk, hisz öbbnyire nem az iskolapadból csöppenünk oda. Nem irányíhaak úgy, min a kisdiákoka. Végül jó kis közösséggé kovácsolódunk, s így, íz év múlán is udunk egymáshoz szólni, megálljuk helyünke az éleben. Három napon kereszül, míg együ volunk Kisvárdán, nem fogyunk ki a mondanivalóból. Õszinén udunk beszélni sikereinkrõl, kudarcainkról, Tükörben magánéleünkrõl, s ez mindenkinek jól ese. Megfordul a fejünkben, hogy megarhanánk a izenegy éves alálkozó is, mer bizos lenne akkor is beszélnivalónk. Tíz éve ervezzük, hogy együ jászanánk valami, mivel nem adódo meg a közös munkaleheõség egy színházban, s valahogy le kellene vezeni a felhalmozódo energiáka. Együ álmodjuk ez a dolgo, egy álomársulaban, amely egy hivaásos színházban nem jöhee lére. Valószínû, ha egy színházhoz kerülünk volna mindannyian, mindez szébomlo volna, de így megmarad a közös álom, ami valamiképpen összear bennünke. A emesvári színház ársulaa avaly és idén sem ve rész sajá elõadással a kisvárdai fesziválon. Mi ennek az oka? Nem vol alkalmas darab erre a rendezvényre. A körülmények nem volak megfelelõek, egyszerûen nem jö össze. Számos díja kapál a íz év ala. Mi jelenenek neked ezek az elismerések? Az elmúl íz eszendõ legjelenõsebb ajándéka a Jászai-díj, azán megemlíeném az UNITER pályakezdõ díjá, a kisvárdai feszivál férfialakíás nagydíjá, a Soros Alapívány díjá, a súdiószínházak fesziváljának díjá, kriikai lapok díjá, pályaszakasz díja... A kiüneések inkább köeleznek. A ehesége nem díjakban mérem, hanem inkább szerepekben. Remélem, megmaradam küzdõnek és álmodozónak, aki annak idején idejö, ervei volak, s a ovábbiakban is vannak. Fonosabb ez nekem az elismeréseknél, s mondhaom, hogy egy díj rövid éleû, min a aps, viszon egy jó darab esérõl esére visszaér. Sokkal szebb elismerés a nézõ õszine megnyilvánulása, min egy oklevél. Nekem érdekesebb a közvelen viszony az emberekkel. Milyen a emesvári közönség? A színházzal együ az is válozik? Az alkalmi szervezõdés adja a dolgok eselegességé és szépségé. Emia meg kell különbözeni Részle a Hamle címû darabból a közönsége a közösségõl, ugyanis a eremben azok vannak jelen, akik eszésüke fejezik ki egy elõadás irán. Akik nem jönnek el, azok ellenszenvüknek adnak hango. Hiányolom a diákság jelenléé. Akiknek jelene valami a színház, azoknak mos is jelen. Ahhoz, hogy neveljünk magunknak egy közönsége, közelebb kellene kerülnünk a fiaalokhoz, s mindenkihez, hogy a közönség velünk együ fejlõdjön. Nemrég egy úgyneveze work-shopon, azaz meserkurzuson veél rész a Sepsiszengyörgy melle lévõ Árkoson, amelye Andrei ªerban jelenleg a Columbia Egyeem színházi anszéké vezeõ nemzeközi hírû anár és operarendezõ aro. Milyen élményekkel jöél haza? Andrei ªerbannak ez vol a harmadik visszaérése Romániába, nem szívesen jön vissza, mer rossz élményekkel ávozo. Az uóbbi idõben fõleg operá rendez a világ nagy színpadjain (Meropolian, Chicago, Párizs, London sb.). A rendezõ szívesen foglalkozik fiaalokkal, nem amolyan kocsmabeszélgeések formájában, inkább erõ merí a fiaalok ársaságában, ugyanakkor erõ is ad. A work-shopon fiaal rendezõk veheek rész, s mivel elég sok segédrendezés elvállalam az uóbbi években, s szerepeim mia is érdemesnek aroak erre a kurzusra, beválaszoak. Az o jelenlevõk fele kb. húszan az országból, a öbbiek pedig Közép-Európából jöek. Az o ölö órák éveknek ûnek. Nagyon hamar összeismerkedünk, s ez az bizonyíja, hogy a színház egy olyan álalános nyelveze, amely álal nagyon egyszerûen lehe kommunikálni. A szavak nem jeleneek akadály. A anfolyam angolul foly, mindenki hoza a sajá angol nyelvudásá, de nem volak gondok a kommunikáció erén. Pár hé múlva ezek a dolgok beérek, könnyebb vol alálkozni a régi baráokkal is, nem vol bennem görcs, s nem váram el magamól öbbe, min ami vagyok. Jó vol felismerni magunkban a leheõsége. Közhelynek hangzik, de meggyõzö engem arról, hogy a színház nagyon egyszerû dolog, s csak mi akarjuk úlbonyolíani az egésze. A színház kidobja a fölöslege magából. Ha a közönség és a szereplõk közö egy kis cinkosság alakul ki, az egyedi, megisméelheelen helyzeekhez veze. Ezér nehéz megmagyarázni, mi örén Árkoson. Felnõ fejjel újra visszamenünk az elsõéves alapokhoz, improvizálunk, majd nagy lépekkel haladunk az összeeebb dolgok felé. Mindenki az mondja, hogy az alapoka már ismeri, mégis elfeleji. Pedig könnyebben épíhenénk új dolgoka anélkül, hogy a sajá komplexusainka hoznánk magunkkal. Megörénhe, hogy Balázs Aila hamarosan rendezni fog? Ez a alálkozás nem errõl gyõzö meg, hanem sokkal mélyebb dolgokról. A színésznek kreaívnak kellene lennie a színpadon, õ egy árs, egy alkoó egy folyamaban, s ha ez a rendezõvel közösen felismerik, sokkal könnyebben lérejön a produkció. A munkamegoszás rendezõ és színész köz egyenlõ kell legyen. Nem lehe udni, ez meddig erjed, a haárok ágak és képlékenyek. NAGYÁLMOS ILDIKÓ

9 9. Korárs kölõ briliáns köee* Mai poszmodern kölõink álalában a szabadvers-formá kedvelik, mondván, hogy az a legnehezebb, legigényesebb alkoási mód. Bizonyára ebbõl kövekezik, hogy napjainkban hiánycikk az évezredeken á bevál, klasszikus vagy modern idõmérékes rimusban ír vers, sõ, a rím is egyre rikább jelenségnek számí. Talán mégis ez lenne a nehezebb? Jómagam nem udok ebben vélemény mondani, mer sohasem próbálam egyike sem, az viszon öbb ízben apaszalam, hogy a klasszikus formák ismeree, hogy finoman mondjam, nem elég álalános, még az akív verselõk körében sem (nem beszélve az olvasókról). Mindez megfordul a fejemben, amikor végigskandálam Eszeró Isván hexameerei, diszinchonjai, jambikus sorai Radnóival szólva a merum hullámos araján ringaózva. Mindig ez eszem, ha idõmérékes verse olvasok, mer szereem, és az is érdekel: vajon fölfedezek-e valahol hibás verslába, szóagszám-éveszés. Eszeró Isván idõmérékes sorai azonban még az ilyen veszélyesen igényes versolvasó elõ is megállják a helyüke. Kölõi ihleel párosuló ragyogó rimusérzékkel rendelkezik. Olyan bravúros könnyedséggel jászadozik a szigorú versformákkal, hogy az az érzésünk: már a bölcsõben is hexameerben gögicsél. Igényes kölõ és igényes olvasóknak ír. Sõ, képze olvasóknak! Igazi élmény akkor nyúj a köee, ha iszában vagyunk olyan fogalmakkal, min szone, dakilus, ercina, mora és mások. Ha udjuk, mi az epigramma, és hogyan épül fel. Vagy ha nem udjuk, uánanézünk a lexikonban, a szakirodalomban, az idegen szavak és fogalmak szóáraiban. Mer enélkül csak részben lehe érékelni e köee, fölmérni jelenõségé. Tévedés ne essék, nem akarom én a versek aralmi monadanivalójá (divaos szóval: üzeneé) minimalizálni, hiszen a ovábbiakban errõl lesz szó, de elõre kelle bocsáanom, hogy ez csak a formában, helyesebben szólva abban a formában érvényesül, amelye a kölõ válaszo, nyilván nem vélelenül, min ahogy köeének címé sem. A hölgyár agjai szine olyan válozaosak, min egykor a Vörösmary láogaa, árendezés ala álló akadémiai könyvár könyvei. Az Illamorák (a köe elsõ fejezee) szerelmi vallomások, öbbnyire szone-formában (Szone a szerelemér, Ulramarin, Alanisz, Napon úli nap), de föllelheõk a József Aila könnyed, jáékos vallomásaira emlékezeõ sílusú rövid, lehelekönnyû versek is: Hangod, min az esõ,/ örök körforgásban/ bezár, és én õrzöm/ már akárki másban,/ fénye nem fakul meg/ a magasba szállva,/ összegyûji az ég/ hófehér boglyákba,/ szála sem vesze el/ a mélybe merülve,/ folyó éleeme,/ míg körülkerüle. (Körforgás). E gyöngéd vallomások álalában rafinálan komplikál kölõi képekbe meaforákba, megszemélyesíésekbe rejve jelenkeznek, FODOR SÁNDOR Ezerkilencszázövenhárma írunk, annak is a vége felé járunk: A poliikában (az irodalompoliikában is) minha egy idõre elhalkul volna az oszályharc mû-csaazaja. Akkoriban már megjelen néhány novellám: Feleébb jelenõs írónak hiem magam. Már nem udom, fiaal író -kén vagy az Állami Irodalmi és Mûvészei Kiadó szerkeszõjekén hívak-e meg ársaimmal együ a Kós Károly hevenedik szüleésnapja iszeleére rendeze vacsorára, az Írószöveség akkori helyiségébe, a Jókai ú 2. Szám alá, az elsõ emelere. Mondanom se kell alán, hogy az Ünnepel, Kós Károly bácsi gyönyörû, ráncos arcával imponálón lógó bajuszával mauzsálemi ko- A iok de nem rika a szineszézia sem: Mikor felém szaladál lenge hajjal, / a fáknak zsenge zöldje szûre rád/ az elsõ csók elõi illaá, (Alanisz). De szineszeikus képzeársíás maga a fejezecím, az Illa-morák is (a mora az idõmérékes verslábban a szóag mérékegysége, egy rövid szóagnak megfelelõ idõaram). A sílusában is válozaos köe hangvéele a második fejezeben száznyolcvan fokos fordulao vesz. Jelzi ez a ciklus címe is, a Nagyúr csaja. A hölgyár csajaihoz pajzán, szókimondó versekkel szól a kölõ, de a klasszikus versformáka megarja. Valószínû, hogy ezeke a vallomásoka fejcsóválva fogadja egyik-másik olvasó, de nincs igaza. Az ak is mûvésze nem is akármilyen, ha olyan hozzáéréssel mûvelik, min a szóban forgó lírá. S bár a Csüöröki bizsilés minha Sánha Aila Márisáról szóló, csak hangulaában, szövegében kevésbé érheõ verseire válaszolna (vagy fölösleges is a feléeles mód?), s bár a kimondhaalan is kimondja a Kölcsey Elfojódásá parafrazáló Elfolyódás címû versében (olyan elavul igé használva egy ma igen gyakran használaos helye, amely már elbírja a nyomdafeséke, de amelye csak a szakmabeliek úgy érem, a nyelvészek érenek meg). Mégis e fejezeben leljük meg a köe címadó versé, amely válasz ad a kérdésre: men-e a hölgyek álal a világ elébb? Elhány rongyokon á hágsz, kölõ, szûzi csodákig,/ Másnak a dolga alány, ám hivaás a iéd! (Gondolaok a hölgyárban). E sziporkázóan szellemes, gyorsrimusú ciklus akárcsak egy szimfóniában a lassú éel kövei egy merõben más, elégikus, néhol már ünnepélyes hangvéelû fejeze, a Korallszige. Ebben kapnak helye a Bolyainak és éleársának, Rózának, Juhász Gyulának, József Eelkának, a kölõ nõvérének emléke állíó szoneek, a versírás szépségei és györelmei jelképezõ Korallszige és Orpheus, valamin rúnak ûn. Lelkesen ünnepelük köszönöük Õ, köszönöék a nálunk idõsebbek is, közük a három Isván (Nagy, Aszalos, Horváh), de Baralis János is, aki Kós Károly ünneplése hozo vissza ismé az irodalmi élebe. Az akkor még uolsó éves (vagy frissen végze) egyeemisa, Székely János, aki Földes László igen jó érzékkel hozo az Állami Irodalmi és Mûvészei Kiadó kolozsvári szerkeszõségének belsõ munkaársai közé, nem hagyo békében (melleem nyisziele a kissé rágós faányéros a fehér aszal melle): Mondanám meg neki, hogy a Varjú Nemzeség c. regény végén miér maradak üresen a Varjúk árszekerei Szenlászló más elégiák: De hirelen, Furcsa egy ajándék, Múlás nélkül sb. Az emlíe ódai hang elsõsorban a Min ó vize... címû szonere érendõ, amely alán a köe legmegragadóbb darabja, nem vélelen, hogy a címlap belsején is ez a vers szerepel. Ez az elégikus helyenkén már-már pesszimisa hango folyaja a Sárkányûz címû ciklus, mely formájá ekinve a legválozaosabb: a rövid epigrammák és a szoneek melle a szabadvers-forma is megalálhaó. Elsõsorban az alkoás ikaiba nyerünk beekinés az Epigramma, Tükör, Kéely, Ebsor, Meamorfózis címû verseiben. Dileánsok címû epigrammája Janus Pannonius gúnyos hangú bírálaaira emlékeze: Szürke paakban szürke kavics dicshimnusza árad, Szürké szürke dicsér, fon ma babérkoszorú, Ese, ha csillag csillan a vízen, mind maga fényé Véli zenélni, holo paron a béka brekeg. A fejezeben uralkodónak ûnik a hi és kéely közö vergõdõ éleérzés (Min a levegõn, Sárkányûz, Fa, Lepke sb.). A Loch Ness-i szörnyben Ady nyomában, õ is idézve a nemze sorsán öpreng. Gyermekkori emlékfoszlányokból áplálkozik a Nem ismerem, Vasárnapi áhía, Noszalgia és a valóságra ocsúdó Alaó címû vers: és valahová vi a vona, amely mos összevissza ola: avaszból élbe, õszbõl nyárba fejeme ráejem a ájra. A szoneforma alapos ismeree nélkül bajos volna érékelni a köevégi Leierjakabok címû, a szülõföldjé, nemzei hagyományai megagadó, s így ohonalanná váló világpolgár lelkiállapoá érzékeleõ szonekoszorú bravúros megoldásai. A 14 szonebõl álló koszorú mindenikének uolsó sora visszaér a kövekezõ szone elsõ sorában (zárójeles címében), majd az ezeke köveõ izenöödik valóban meseri módon összeállío Meserszone minden sora az elõzõ izennégy címbõl áll össze szerves egésszé, a szoneforma szabályainak szigorú bearásával, egyszersmind összefoglalva is a koszorú leglényegesebb mondandójá, levonva a kövekezeés: az vesse rám elsõ kövé,/ ki vélen csavarogha. A hölgyek és csajok, a szülõföld és a nemze, valamin a klasszikus kölésze szereeébõl jö lére Eszeró Isván briliáns köee bár valószínû, hogy az igényes olvasó is leegyszerûsíve lája és ponalanul fogalmazza meg a lényege. Bár alán az a lényeg, hogy a mai idõkben amikor az olvasás fölösleges luxusszámba megy a formáka ízlelgeve öbbször végigolvaso egy versesköee. BRAUCH MAGDA * Eszeró Isván: Gondolaok a hölgyárban Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2004 erén? Egyálalán vol azokban kincs vagy csak beszélek róla? No hiszen, ha okos nem is de vállalkozó kedvû fiú volam én akkoráj: odapenderülem Károly bácsi elé és megkérdezem õle, egyálalán vol-e kincsük a Varjúknak, vagy csak legenda vol az egész? Károly bácsi elmosolyodo. Láod, ez a i nagy hibáok. Minden az olvasó szájába rágnáok. És kész. További faggaózásoma minha nem is halloa volna. Én pedig mos már bevallhaom irigyen nézem Süõ András, amin frissen megjelen Emberek indulnak címû novellagyûjeményé áadja köszönõ szavai uán Károly Bácsinak. Az azóa koralanná vál Kós Károly alán elárula a iko, az immár szinén koralan Székely Jánosnak. Nekem azonban bevallom, azóa sem sikerül megfejenem a iko a Varjúék kincsérõl, pedig immár 6 évvel vénebb vagyok, min Károly Bácsi vol akkor. Amikor alálkozunk még egyszer megkérdem õle. JÁNK KÁROLY Leszállópálya Leszállópálya! Ködös kiköõ, ahol a múlunk landol. Gólyák Késõ napokkal ledõl gyárkémény melle gólyák köröznek. Szirmok a szélben Világok köz ha jársz, hiába ne keresd szirmok a szélben! Haloak napja Esõ sziál, jaj, fú a szél is, fáznak a holak odalenn. Zazen Ó, zazen, felhõ és uda lebeg az ég élõvizében! Haiku Haiku! világ porán á, meddõhányó vers vagyok én is. Karácsonyi Zsol: Sárgapar Mindenféle szövegek ékelenkednek hályogkén a szemünk elõ, s ha valamilyen úon-módon sikerül elávolíanunk õke, megelégedünk a szerencsés kimeneelû operáció fölöi örvendezéssel. Karácsonyi Zsol úgy suhanha végig a lélekõl lélekig szrádán, ahogy csak a vol és újabb régiek udnak.

10 10. Hidegek az éjszakák. Tengerzúgás és a Los Angeles-i auópálya moraja hallaszik. A reggeli fû hideg ezüsfénnyel csillog. A szálloda decemberben kihal. Egy csapa munkás, legöbbjük kis növésû, söéhajú, szürkés arany bõrû, a parkban dolgozik. Füve nyírnak, locsolnak, iszíják az úszómedencé, a pezsgõfürdõ, kora reggel a srando. Négy ember húzza maga uán a boroná, begyûjik az éjjel parra vee kavicsoka, s elünenek minden lábnyomo. Olyan lesz a srand, min egy frissen vágo frufru, amiben élesen kirajzolódik a fésû nyoma. Éppen a gyalogösvény s a virágágyásoka önözik, amikor Ida magára húzza a melegíõjé és ávág a gyepen, hogy kávé hozzon a bárból. Vizes aszfal szaga, hibiszkuszilla, benzin és dohányfüs leng a levegõben. A munkások késõbb a mosoda mellei bokrok árnyékába húzódnak, s söröskupakokra kockáznak. Ida alacsony, ömzsi, kislábú, nagyfenekû nõ, de az a ípus, aki elfogadja magá olyannak, amilyen. Nyugod, lassú lépekkel közeledik a hall bárjához. Ké kávé elvielre? A felszolgáló ismerõsen mosolyog rá. Még hideg a reggeli levegõ, amikor az izopor pohárba ölö, ejjel ízesíe kávékkal visszaindul. Holger még alszik. Ida lerúgja szandáljá, bekucorodik a akaró alá, s hideg lábfejé a férfi lábszárán melengei. A férfi félálmában magához húzza. Szuszogásukból elégedeség árad. A esek egymáshoz simulnak a lepedõ s a flanellakaró bizonságában. Az izmok ellazulnak, lélegzeük, esmelegük úgy összefonódik, minha egy es lennének. Talán a gondolaaik is egy szálon funak ebben a reggeli meghiségben. A szálloda épüleeiõl sínpár válaszja el a eniszpályáka s a srando. Napona öbbször hallani az elnyújo vonafüyö, amin a végelen hosszú ehervona csillogó konénerekkel megrakoan áhalad. Séálnak a srandon. Egyik oldalról a enger, áellenben az össze-vissza épüleek. Apró elkeken csálé, idõrága oszlopokon ké-háromszines faházikók, engerre nézõ ablakokkal. Szereed a Csendes-óceán? kérdezi Holger. A nõ mosolyog. Állandóan figyelmezegeik egymás, hogy hol vannak. Ez az elsõ alkalom, hogy ilyen messzire uazak. A legöbb ház üres. A szobákban évé, az ablakpárkányokon ávcsõ, s a nap ellen öredeze nádfüggönyök. Az erkélyeken óriási, üres virágcserepek, öreg keriszékek. A vászonhuza elveszee színé, a székek csúfsága már majdnem szép. Van valami alázaosság abban, ahogy az erkélyeken megbújnak. Az épüleek mögö pálmás domb emelkedik. A szállodáól délre, kerel körülvéve, nagy kõépüle áll. Ké férfi musárszínû kövekbõl keríés rak köréje. Hosszan keresik a falba illeszheõ köveke. A sûrû aljnövényzeben alacsony agyagsánc s kakuszhoz hasonló növények. Nyáron minden lilába borul mondja Ida. Láam egy szállodai prospekusban. Ez neked való mondja a férfi. Lila. Én megmaradok a körömvirágaimnál. Mezíláb séálnak. Lábnyomuk kirajzolódik a srand homokjában. Madár s kuya nyomai láják. Amikor közelebb mennek a vízhez, a visszahúzódó hullámok kimossák lábuk alól a homoko s elûneik lábnyomaika. Ida Holger lábfejé nézi. Majdnem készer akkora, min az övé. A sokéves együlé számalan dologban összehangola õke, csak a rimusban nem. Ida úgy véli, Holger úl lassan jár, de Holger szerin Ida úl gyors. Megfogja a férfi kezé. A nagy, meleg bizonságo. Mindig így járák az ismerelen városok ucái. Az erdei ösvényeke csendes vasárnapokon. Vagy máskor elõadásokra, vizsga uáni bulikra, parikra, emeésekre, koncerekre. Melyik ház a iéd? kérdi a férfi. Régi jáékuk. A nõ már korábban kinéze magának egy hámló vakolaú ornyo. Az a világoszöld mondja a férfinak. Gondolom, újrafesed? Rózsaszínûre. Fáradrózsa s fehér lesz. Körülöe szõlõlugas és pálmák. Zöld keribúorok, csíkos ablakrolók. És minden reggel a Csendes-óceánban fürdünk. Egész évben. Semmi síelés? Hál Isennek, nem. Nem síelünk. Nevenek. Ida jól emlékszik minden vasárnapi síúrára. Õ megy elöl. Gyakran hárafordul, hogy ellenõrizze a férfi. Elõzések uán újra megállni, visszafordulni, ellenõrizni. S ez így megy minden alkalommal. Ellenõrizni, hogy lája-e a férfi, s a férfi lája-e õ. Minden udnak már egymásról ennyi év uán. A férfi elhagyja a kulcsoka, nem alálja a szerszámoka, szészórja az újságo, a könyveke, s a félig szívo cigareái szereszé hevernek. Szerei a lan- BJØRG VIK Hosszú uazás gyos kávé, a fenyõbúoroka, Bacho, a fáka és a emplomornyoka. Az esõ, a kopo ruháka, mindenféle éel, esénkén egy pohár ial. Nem szerei a szegfû, a mûanyago, a reggeli orná, a rockzené, a repülés. Ismeri Ida gyengéi, hogy imádja a napo, a lila szín, a szandál, a frissen vasal blúz s a fényes padló. Hogy örökké precíz, hogy van egy anyajegye a nyakán, s szerei a svéd daloka. Ismeri a nõ viszolygásá a reggeli áhíaokól, hogy nem szerei a kagyló, fél a söében s ériszonya van. Ismerik egymás hangsúlyá, pillanásá, érinésé, csendjé. Huszonö év. Ida emlékszik, hogy amikor gyerek vol s a szülei készülek az ezüslakodalmukra, õslényeknek aroa õke. Hogy lehe ilyen ósdi, poros esemény, min az ezüslakodalom, megünnepelni? Mos õ maga rója Kalifornia srandjá, min egy kis ezüsmenyasszony. Nem szürkül el, s nem öreg. Legalábbis önmaga szemében. De a férfiéban sem. Úgy nézel ki, min egy kislány szoka mondani a férfi, amikor bikinire vekõzik. Tudja õ, hogy nem igaz, hogy kegyes hazugság. Maga is mondja a férfinak, hogy szép vagy, egyre szebb. S a férfi hamiskás pillanásából lája, hogy nem hiszi el, de elfogadja a mögöe rejlõ kedvessége. Ida minden reggel felcsaolja öreg órájá, ami sosem jár ponosan, s megkérdezi, mennyi az idõ. Örökös, mindennapos mánia, egy darabka bizalom. Tudja, hogy a férfi sosem fog haraggal válaszolni, mer mindkeen sejik, hogy egy napon úgyis vége a jáéknak. Egy napon vagy kérdezõ, vagy válaszadó nem lesz már. Nézik a madaraka, amin verseny funak a hullámokkal. Kis szürkésfehérek, a barázdabillegeõhöz hasonlíanak, csak fürgébbek. Amikor a hullám visszahúzódik a engerbe, fuva köveik, min az egerek, s valami láhaalan elesége csipkednek föl a vizes homokból. Amikor pedig a hullám közeledik, villámgyorsan ipegnek a fehér habok elõl. Sosem lesz vizes a lábuk, s csak rikán kapnak szárnyra. Olyan boldog vagyok mondja Ida. Nem veszélyes ez kimondani? Nem, csak kicsi ósdi. Ósdi? Nem modern. Tudom. Csak a pillananyi öröm a diva. A gyorsan elérheõ. S a miénk kicsi régimódi. A férfi kerüli újra kimondani a boldogság szó. A nõ észreveszi a pillanásából. A hullámok körülölelik õke. Min mélyrõl fakadó sóhaj. Minha az összes engerek sóvárgása gyûl volna egybe a mélóságeljes, pari homoko osromló erõeljes hullámcsapásokba. Ida nem ud megszabadulni az éjszakai álmáól. Elfelej vaja kenni a kenyérre, majdnem eje öl a narancsléhez. Üres ekineel bámul ki az ablakon, nem veszi észre a pálmákon ávillanó napo, a medencében csillogó ürkizkék vize. Álmában Holger és Bibbi újra együ volak. Kerekes bõröndjeikkel repülõjükre várak. A jegyüke keresgélék. Ida egy mezelen gyermekkel a karján néze õke, s nem udo megszólalni. Szavak uán kuao, de nem jö semmi a nyelvére. Az álomból arra a képsorra ébred, ami nem akar újra láni. Egy éli kép a reináján, krisályiszán és hidegen. Pedig az egész nyáron örén. Hajókiránduláson volak néhány barájukkal. Ida séál a szeles sziklákon és homoki virágo gyûjö. Amikor visszaér a csendes öbölbe, Bibbi és Holger egymás melle, neki háal ülek. Bibbi egy kagylóhéjjal vonalkáka rajzol a sima gránira. Halk beszédüke a szél a enger felé fúja. Hirelen egy aprócska mozdulaal Holger Bibbi vállára ee a kezé, a nõ pedig homloká a férfi nyakába fúra. Csak egy másodpercig aro, alán keõig. Ida láa õke. Megéreze villámgyors mozdulaaik úlfûöségé. E másodpercben benne vol minden. Áll elnehezülen, üresen, fájdalommal, fojogaó udása birokában, ami még csak ki sem ordíhao magából. Minha sajá vérében fuldokolna. A szállodához arozó eraszon ülnek. A enger s a madaraka nézik. A szörfösöke, akik hullámokra várva fekee ruhájukban, deszkán hasalva olyanok, min a fókák. Sirályok keringenek feleük. Néha egyegy kocogó fu el hangalanul elõük. Mezílábas, sárga kalapos nõ séálaja a kuyái. Zöld blúza ala felûr kordnadrágo visel. Magabizos járásából lászik, hogy nem urisa. Néha felzúg egy helikoper, majd kelepelve elûnik a domb mögö. Az egyik napernyõ ala fiaal lány ül. Mindennap o alálhaó kopo, halványkék bikinijében. Napégee, kisporol, kismellû nõ. Járása eselen, egyálalán nem nõies. Gyakran beszélge a locsoló, keri padoka fesegeõ, söébõrû munkásokkal. Delene ebéde hoz neki egy kerékpáros pincér. A álcá narancsszínû eríõ boríja. A lány fehér kenyere, gyümölcsö, narancsleve és kávé fogyasz. Idá a sajá lányára emlékezei, pedig semmi hasonlóság nincs közük, alán a esarásuk s a járásuk. Pelikán viorlázik el feleük. Szürkésfehér, a szárnya fekee. Csõrlebenye grimasz vigyor benyomásá keli. Leszáll, s mozdulalan lebeg a vizen. Honvágyad van? kérdezi Holger. Kicsi válaszolja Ida. Hiányoznak a gyerekek. Zsúfol napoka, hosszú ele hagyak a háuk mögö. Régóa ervezék ez az ua. Csak annyira, hogy jó emlékezni rájuk egészíi ki magá Ida. A pelikán szárnyra kap és ovábbáll. Egy idõsebb pár elepszik le a közelükben. A nõ kezében horgol eríõbe eker ermosz. Kicsi, õsz eremés, hajában skarlávörös selyemrózsa. A napernyõ védelmében esápolóval kenegei magá. A alpánál kezdi, majd aprólékosan halad a bokáján, lábszárán felfelé. A férfin fürdõnadrág és ornacipõ. Fehér bajusza olyan, minha hab marad volna a felsõ ajkán. A férfi a nõ módszerességével rója a hosszaka a séányon. Egy idõ uán a nõ horgolni kezd. Idõnkén az öreg uán néz, aki egyre kisebbnek és kisebbnek ûnik a fehér hullámokkal osromol paron. Hosszú ideje élhenek egymás melle. Láni nyugod mozdulaaikon. Van valami megkapó a fehér hajban viríó vörös selyemrózsában. Holger is az öreg hölgye figyeli. Egymás keze uán nyúlnak. Fuólag összepillananak, minha megijedek volna aól, hogy összearozásuk, boldogságuk pillana ala elûnik, kifu a enger hullámaival, elszáll, min a sirály és a pelikán. Vékony ködréeg lebeg a enger horizonja fele. Kisfiú fu a vízbe. Csupasz, szöszke legény, nekifu a hullámoknak, majd visíva szalad vissza elõlük a parra. Min a kismadarak. Az apró lábnyomok szine egy idõben rajzolódnak s ûnnek el a fövenyen. Ráunak a múzeumokra és a láványos, apró galériákra. Láak elég keríés vagy bokorsövény mögé reje pompás háza a környéken. Belefáradak az új arcokba, ucákba, illaokba. Érzékszerveik éppúgy megelek élményekkel, min lesrapál lábuk hólyagokkal. Kis halászkerben ráko esznek. Elõük csónakok, viorlások, luxusjachok, halászhajók zsúfolják eli a kiköõ. Min lombalan fák, úgy örnek az árbocok az aranyló vörös égbe. Só, enger és hal szaga a levegõben. Körülöük háizsákos fiaalok, urisák, s néhány bennszülö halász. Kólá vagy sör isznak, saláá, sül hala esznek. Ohon él van mondja Ida. Holger bólin. Arca nyugod. Az esi fény megvillan barázdás homlokán, ráncain. Ida számára i ez az egyelen jól ismer arc. Mielõ a férfi meleg ese melle éjszakai álomba merülne, a hullámokkal verseny fuó, barnára sül, szöszke gyermekre gondol. A bikinis lány izenegy óra körül érkezik kék kombi kocsiján. A mosoda mellé parkol, beszélge a sovány, aszaloka lakkozó munkással, aki ezala leveszi szája elõl a védõmaszko. Úgy beszélgenek, minha munkaársak lennének. Az hiszem, ez a lány is a szállodában dolgozik mondja Ida. Talán a bárban. A lány az egyik nyugágyhoz megy. Leveszi ruhájá, szandáljá, kopo bikinijében ül s bámulja a enger. Simogaja a karjá, cigareára gyújana, de a gyújója nem mûködik. Feláll, feléjük közelí azzal az eselen járásával. De combja, vádlija olyan feszes, min a sprinereké. Holger üze ad neki. A lány a keríésnek ámaszkodik, a engernek háal, nagyoka szippan a cigareából. Szeme nyugod, halványzöld, s egyálalán nem pislog. Az mondja, Lynnek hívják, huszonö éves, s van egy négyéves kislánya. Elvál. Min klubag, már ha éve minden áldo nap i eszik a srandon. Lakás bérel a szálloda mögöi, spanyol koloniális sílusú, új lakóelepen. Ezer dollár havona. Négy hálószoba. Csak keen lakják, meséli. Nem, nem dolgozik. Kendõzelenül, felszabadulan árja fel éleé, nincs mi akargania. Beszéde, járásához hasonlóan, nem elõkelõsködõ. Gazdag, valószínûleg mindig is az vol, de ez cseppe sem érezei. Nem érdeklik a külsõségek, a munka sem különösebben. A férfiak sem. A enger szerei. Félig háa fordí nekik. Halkan mondja, félszegen. Azán felneve. Hirelen a kõépüle felé mua, ahol a kõmûvesek a keríés rakják. Elmeséli, hogy egy ismer pop együes vee meg, s mos aarozzák. De nem fognak i lakni, meséli, mer félnek, hogy nem lesz nyuguk a nyaralókól. Már árulják. Egy papírpohárban elnyomja a cigareá, majd mosolyogva elköszön.... Az ebédem mua a kerékpáron érkezõ pincér felé, aki fékez a lány örzshelye melle. Megvárja, amíg a lány leül, majd az aszalra helyezi a álcá. Ez a kis különcködés úgy villan meg a szemében, min ahogy a zöldben úszó északi fény villódzik a jeges éli éjszakán. Evés uán gondosan összehajogaja a szalvéá s a álcá elolja magáól. Kicsi üldögél még mozdulalanul. Komolyan, révedezve nézi a enger. Ké óra áj beindíja az auójá, s kiola vele az úra. Ese a szálloda bárjában Souhern Comforo rendelnek jéggel. Pének esénkén ide jönnek a környékbeliek is. A bárfiú gin-fizz kever, whisky szódával és jéggel, vodká narancslével, és chablis üvegeke nyioga. A zongorisa a King of he road-o jássza. Nem akármilyen bár ez. Ide sereglenek a napos oldalon szüleeek, õk a engerpar haszonélvezõi. Szögesdróal, farkaskuyával, riaszóberendezéssel véde villákban laknak. A nõk negyvenesek, alán kicsi fiaalabbak. A férfiak íz-húsz évvel idõsebbek. Simára boroválak, szürke vagy ezüs hajúak. Tweed vagy kasmir zakó, magas nyakú pulóver, szemüveg. A paszell összes árnyalaá felvonulaó férfiak kulisszája elõ ündökölnek a nõk. Egyikõjük sem õsz. Diszkré elegancia és minõség moyogja Holger. És sporos fiaalosság válaszol Ida. Az asszonyok a neveés, az együérzés, a csodálakelés kedvéér arcukon lászólagos érdeklõdéssel egymáshoz fordulnak, beszélgenek. Ruinos arcok. Egész idõ ala van valami a felszín ala: a árgyilagos vizsgálódás? A bárpul melle néhány fiaal fiú és lány idõzik. Az egyik farmeros, kivágo blúzos lány egyre hangosabban kiabálja: I was born in New York! Döni magába a gin. Homlokába fésül haja a szemébe lóg. Karperec csillog a csuklóján. Nem zsibárusnál vee. I was born in New York! Úgy hangzik, min egy kinyilakozaás. Ida a körülöe állóka figyeli. Mi lenne, ha Holger úgy élne, min a öbbiek i? Akik egy fiaalabb kedvéér elhagyják korosodó éleársuka. Holger cigareára gyúj. Nem elõször ülnek így egy szálloda bárjában vagy kávézójában. Hamburg, Párizs, Bukares, Barcelona. Találkozak emberekkel, ismerkedek velük. Egy kancsal fesõnõ Koppenhágában, aki napokig kerülgee Holger. Az a fiaal jugoszláv fiú Dubrovnyikban, akibe Ida szeree bele. Máskor jókedélyû ivócimborákkal alálkozak Newcasle-ban, azóa is leveleznek. Konsancán, a Fekee-enger melle Holgerre akaszkodo egy fiaal fiú, apjának szólíoa, le nem lehee vakarni róla. S a bizsus Kréán, aki halsaláás ebédre híva õke sajá házába, s búcsúzkodáskor úgy sír, min egy gyerek. Flör, szerelem, baráság. Találkozások. De mindig udák, hogy kihez és hova aroznak. A reúrjegye mindig együ használák fel. A New Yorkban szülee lány kilép a cipõjébõl, s a baránõjébe kapaszkodik. A jólölözö amerikaiak pedig elegánsan, nagy ruinnal isznak és beszélgenek. Csak néha rándul meg az arcuk, pillanásuk körbefu, s keskeny szemmel vadásznak valamire; mi nem birokolnak még? Ida a férfi karjá érzi a vállán. Menjünk? Ida igen in. Nyiva hagyják a szobájuk ajajá. A kivilágío kere és a hideg éjszakában párálló pezsgõfürdõ nézik. Ülnek csendben a félhomályban. Az idegenekkel való alálkozás megerõsíee õke valamiben. Nem udják szavakba öneni. Talán félnek aól, hogy a kimondo szavak eloszlanák a varázs, min ahogy a visszahúzódó enger láhaalanná mossa a lábnyomoka. Az õ kincsük sem szögesdróal, sem kuyákkal nem védheõ. Talán csak a csönddel. Fordíoa KOVÁCS KATÁNG FERENC

11 11. BALLA D. KÁROLY Szerkeszõi munkámnak közel ké évizedé jellemeze a kövekezõképpen megfogalmazhaó dilemma. Ha egy bizonyos irodalmi mû nem ü meg valamely elképzel, vágyo, kívánaosnak aro eszéikai mércé, mûvészi nívó, ám a helyi közösség számára mégis fonos lehe (érdemleges émája, érvényes üzenee okán, vagy puszán azér, mer nincsen jobb, neán mer udhaó, hogy a célzo olvasóközönségnek épp erre és épp ilyenre van igénye), akkor ez a mû elmaraszalhaó-e puszán minõségi elvárások alapján, kizárhaó-e a publikálásból avagy fél szemünke behunyva el kell fogadnunk a léjogosulságá? És ha elismerük, min helyi éréke, akkor mi együnk annak érdekében, hogy a magasabb nívó felõl nézve ne éppen ezeknek az engedményeknek az alapján íéljék meg irodalmunk egészé? Ha pedig szemékosárba dobjuk, akkor lévén hogy nem állnak rendelkezésünkre színvonalasabb mûvek mivel póoljuk a helyén kelekezõ hiány? Magyarán: ha egy mûrõl szerkeszõkén udjuk, hogy gyönge, de az ado helyen és idõben mégis beölhe bizonyos szerepe ( felsõbb igényeknek felelhe meg, olvasmányul szolgálha, nyelve õrizhe, népnevelhe ), akkor fellépheünk-e ellenében, vállalva, hogy ezán még eseleg ilyen gyönge mûvek se szülessenek? Tömörebben: ahol a rossznak nincs alernaívája, o mi kezdjünk a minõségeszményünkkel: érvényesísük vagy együk félre? Eszembe ju egy régi epizód. Amikor 1977-ben az ungvári állami egyeem magyar anszékének a növendékei büszkeségõl dagadó kebellel megmuaák náluk alig idõsebb okaójuknak az a frissében megjelen gyûjemény, amelyben az õ verseik is benne volak, számukra váralan fordula örén. A fiaal irodalomörénész megnéze a aralomjegyzéke és felnyögö: Harmincegy író Kárpáalján?! Ez rosszabb, min a sáskajárás. A diákok késõbb kényszeredeen és némi rosszallással mesélék az esee a köeben szinén szereplõ ollforgaó ársaiknak, így nekem is, aki akkor még a bölcsészeõl ávol esõ egyeemi vizeken hajózam. Szó se róla, meg volunk sérõdve, és nem éreük, az egyébkén álalunk roppan nagyra aro anár miér nem lelkesedik velünk együ amia, hogy ilyen sok fiaal alkoó sikerül ebben a gyûjeményben bemuani, hiszen, gondoluk, ez fényes bizonyíéka annak, hogy kárpáaljai magyar irodalom van és virágzik. Egy emberölõ el el azóa, és én alig néhány éve éreem meg azon mélységében, miér alála ragikusnak akkor az ilyen nagy mérvû írói felhozaal a magyar irodalom egyeemi okaója. Eszembe pedig azér juo ez a régi epizód, mer mosanában sorra kerülnek a kezembe olyan ihoni kiadványok, amelyek a hõskor görcsös erõfeszíéseire emlékezenek, öbbek közö azzal is, hogy fiaalok felfedezésével is bizonyíani igyekeznek fonosságuka, póolhaalanságuka. A eljesímény hasonló a közel harminc évvel korábbihoz, ám a hõskör (sajnos vagy hálisennek?) menheelenül elmúl, így a mosani kísérleek enyhén szólva anakroniszikusak. De maradjunk még kicsi a múlban. Hogy egy irodalomnak a pusza léé is bizonyíani kelljen, az sajáos, bizonyos érelemben szélsõséges sziuációk eheik indokolá: az 1970-es években épp ilyen vol a helyze. A szovje ideológia a nemzei hagyományoka, a nyelve, magá a nemzeisége amolyan jelenékelen külsõségnek próbála beállíani, puszán formai kérdéskén kezele. Hivaalosan mi nem magyar, hanem magyar nyelven író alkoók volunk, irodalmunknak pedig ez vol a hivaalos minõsíése: formájában nemzei, aralmában szocialisa. A nyelv léezésének és éleképességének, azaz a forma megléének a bizonyíása nemes célnak ûn és szenesíee az eszköz: az önképzõköri kárpáaljai magyar irodalom jelenkori szerzõinek alkoásai muajuk be olvasóinknak az Irodalmi Jelen négy oldalán (11 14.). A kárpáaljai Aírásudók az egyeemes magyar irodalom jeles részvevõi. Alábbi összeállíásunk azonban csak ízelíõ, beekinés nyúj alkoói mûhelyükbe. Reméljük, hogy megkerülve a földe, Sydneyõl Vancouverig minden magyar nyelvû író kedve kap, hogy az Irodalmi Jelen hasábjain közzéegye alkoásá. Sáskajárás uán szinû, ám késége kizáróan szocialisa aralma. Tudni kell még, hogy a hosszú idõre némaságo parancsoló, háború uáni szovje viszonyok közepee az elsõ helybéli irodalmi kezdeményezések az 50-es években eljesen a szocreál és a rendszer dicsõíõ semaizmus jegyében foganak, más a haalom el sem ûr volna, hiszen a magyar az ellenség nyelve vol. Ez a kép a 60-as években, a 70-esek legelején árnyalódo, amikor is más jellegû, õszinébb, a nemzei hagyományokra jobban ámaszkodó és a modern irodalom eredményeibõl is meríõ mûvek szüleek 1. Ezeknek ugyan nyilván megvol a mûvészi hozadéka, ám kiváloák a haalom haragjá és reorziói. A köelezõ rózsaszínû védõszemüveg nélkül írni merészelõke elhallgaaák, a magyar nyelvû irodalom újra gyanús le, és fennáll a veszélye annak, hogy végleg kegyveszeé válik. Ennek a kées érékû kegynek és bizalomnak a visszanyerése érdekében kezdõdö a 70-es években az a célzaos szándékú szervezõdés, amelynek egyik eredménye az emlíe anológia le. Közel három évized ávlaából nehéz megmondani, mi jobb, ha egy ilyesfaja bizonyíási kísérle kudarco vall, vagy ha sikerül. Ha kudarco vall, akkor alán évizedekig nem derül ki, hogy aminek a léé igazolni kelle, az vajon egyálalán léeze-e, és ha igen, akkor miféle formában. Ellenben ha sikerül és eseünkben ez örén, akkor a milyenségé uólag nemigen lehe javára írni. Annál is kevésbé, mer az egyszeri bizonyíás ovábbiak köveék, szaporodak a mûvek és az írók, akik közül sokan úgy gondolák és igazuk vol, hogy nem az eszéikai érék, hanem a forradalmi hevüle és a szovje éle igenlése juaja õke publikációs leheõséghez. Igen kevesen akadak, akik ellenállak ennek a csábíásnak (Fodor Géza és Vári Fábián László neve i mindenképpen megemlíendõ), illeve akik a megfelelés és a mûvészi igény kisebb-nagyobb sikerrel össze udák egyezeni (Füzesi Magda). A 80-as évekõl kezdõdõen én magam is szerepe kapam és vállalam ebben az önfelmuaó bizonyíási folyamaban: napilap irodalmi mellékleei szerkeszheem (Lendüle, Új hajás), anológiák összeállíásában veheem rész (Évgyûrûk-soroza), majd 1989-õl folyóiraok alapíójakén (Haodik Síp, Pánsíp) alálhaam magam szembe az írásom elején emlíe problémával, azzal, hogy a szakmai minõség iráni igény elõbb a párosság szemponjaival, késõbb a feléeleze olvasói elvárásokkal és a magyarság szolgálaával, leggyakrabban pedig a nincs jobb ényével kerül nehezen feloldhaó ellenmondásba. Uólag visszagondolva egyálalán nem vagyok bizos abban, hogy kényszerû kompromisszumaim nem volak-e megalkuvások és a különbözõ megfonolásokból a nívó sérelmére e engedmények vajon igazolák-e jogosulságuka, jó szolgálao eek-e. Magáról a szolgála egészérõl pedig a 90-es évek elején kezde megválozni a véleményem. Ebben ké fonos körülmény jászo közre. Elõször is ekkor jelenkeze az új generáció, amelynek agjai eljes ermészeességgel elveeék a kárpáaljai irodalom valamennyi hagyományá. Egyformán megagadák a már leáldozo páros szocreál öröksége és az éppen felvirágzó, a örénelmi múlra és kollekív udara alapozo, sorspanaszoló, hiévõ magyarságmegvallás. Cséka György a radikális (neo)avangárd, Lengyel Tamás és Pócs Isván a poszmodern, Bagu László a klasszikus modern jegyében kavara fel irodalmunk sekélyes állóvizé, verseik mélán keleek nem csupán zavar, hanem olykor szakmai és olvasói felháborodás is. Láványos fejlõdésük, önörvényû kölészeük kibonakozása és nem uolsó sorban ermékenységük egy idõre lapkészíõ munkáma is megkönnyíee, mûveik közlésekor a minõség megíélésén kívül soha semmilyen egyéb szempono nem kelle mérlegelnem, így a maguk eseére vonakozóan feloldoák állandó szerkeszõi dilemmáma. Az álaluk képvisel õszinébb hang, sallang- és páoszmenesség, a ársadalmi eheréelõl menes új minõség pedig alaposan megingaa a Kárpáalján megszokonak, elfogadonak számíó közlésmódok egyedüli érvényességébe vee korábbi hieme. Másodszor: éppen ekkor, és éppen a fiaalok erõeljes színre lépésével korrelációban kelle felfigyelnem arra, hogy irodalmunknak az elköelezesége hirdeõ és gyakorló hagyományos vonulaa a közszolgálaiság csapdájába ese. Ugyanis miközben ez a felfogás a szolgálao akár párosan, akár népi-nemzei vonakozásában érelmeze, aközben az valloa, hogy kisebbségi helyzeben káros az individualisa alkoói felfogás, káros a kísérleezés, romboló haása van az avangárdnak és az izmusoknak, a poszmodern pedig maga a méely. Ennek egyfaja beszûkülés, egészségelen egyoldalúság le a kövekezménye, és ez legjobbjainka is megakadályoza abban, hogy alkoói világuka kiágísák, mûvészi programjuka beeljesísék. Éppen a mindenképpen a legeheségesebbek köz emlíendõ Seinhübel Zolán: Pajzs 2 Vári Fábián László vagy Fodor Géza eddigi élemûvé egybeolvasva ûnik fel, hogy legjobb, legemlékezeesebb köleményeikkel a 80-as években jelenkezek, a 90-esekõl gyakorlailag önmaguka ismélik, és nemcsak azzal, hogy kis számú újonnan kelekezõ verseik a korábban írakhoz semmi nem esznek hozzá, hanem azzal is, hogy évrõl évre és könyvrõl könyvre ugyanaz a örzsanyago jeleneik meg. Ugyanígy megfigyelheõ, hogy Kárpáalja legnépszerûbb kölõjének, Füzesi Magdának hogyan fullad ki korábbi lendülee, kölészee hogyan süpped bele a húsz eszendeje kialakío, és akkor frissnek haó moívumvilág egyre sekélyesebb variálásába. Hasonlóka apaszalunk legeheségesebbnek aro prózaírónk, Nagy Zolán Mihály munkásságá vizsgálva, azzal a kis fáziselolódással, hogy õ pereszrojkás novellái uán éppen ben nyújoa legnagyobb eljesíményé A Sáán faya címû regényével, amelynek színvonalá az uóbbi ízegynéhány évben kelekeze írásaival még megközelíeni sem uda. 2 Ehhez a megrekedéshez, kifulladáshoz, alkalmankén visszafejlõdéshez vagy elhallgaáshoz képes ûn láványosan éleképesnek a 90-es években jelenkeze fiaalok álal képvisel magaarás, és ez készee engem is arra, hogy szerkeszõkén egyre inkább eluasísam a hagyomány klisévé degradáló mûveke, s mind öbb ere bizosísak az ezzel a gyakorlaal szakíó örekvéseknek. Jó kiláások muakozak arra nézvés is, hogy nemcsak poézisünk (az emlíe négy fiaal kölõ okán), hanem prózairodalmunk is megújulha és felzárkózha a modern magyar epika eredményeihez az ugyancsak a kilencvenes években novellákkal jelenkezõk révén 3. Ám mielõ kialakulhao volna egy bár kis lészámú, de üõképes szerzõgárda, a négy fiaal maradékalanul áelepül Budapesre, és ahelye, hogy megoldódo volna, elmélyül a korábbi probléma. Beláva, hogy irodalmunknak az a része, amely valóban kárpáaljai, az egyre kevésbé nevezheõ irodalomnak, amelyik pedig irodalomnak ekinheõ, az egyre kevésbé kárpáaljai felhagyam a lapszerkeszéssel, mer ekkorra már elfogadhaalanná vál számomra a korábbi gyakorla, hogy az eszéikai mércé mûvészeen kívül esõ szemponok okán folyamaosan felülbíráljam 4. Eljuoam a súlyos felismerésig, hogy a nincs alernaívájakén felmuao van, de rossz, ha valamilyen mérékben ki is elégíhe közösségi igényeke, ám semmiképpen nem válha az irodalom javára. Ezér ûnik számomra anakroniszikusnak szerkeszõ- és íróársaimnak az a görcsös bizonyíási kényszere, amellyel lérehozák és idõrõl idõre megölik szöveggel harmadik évfolyamába lépe Együ c. folyóirauka, és ezér láom úgy, hogy az irodalma újra és újra valamilyen magaszosnak gondol cél szolgálólányává eszik. És ez a cél mos szine ugyanaz, min a hevenes években: igazolni, hogy van, és hogy ilyen a kárpáaljai magyar irodalom. A van erõlee felmuaása ismé másodlagossá ee a minõségigény, ennél sokkal fonosabb a közlés énye, az önigazoló jelenlé. Az ilyen pedig a véresen komolyan ve szolgálaosságo és elköelezesége jeleni, amely nélkül az irodalom, bizony-bizony, káros dolog. Hogy ez mennyire így gondolják irodalmunk jelesei, megvilágíhaja az Együ fõszerkeszõjének az induló számban így fogalmazo ars poeicája: Az íro szó hiele és felelõssége kell, jövõhie fecske-suhanással épíõ igék. Fajánk megszólíása, a szünelen kommunikáció szükségszerû, mer közös jellemzõnk a megmaradás akarása.... Számunkra nem lehe jáékeszköz az íro szó... Há nem, jáékról szó sincs, az elköelezeek mindez halálosan komolyan gondolják. Ugyanakkor fiaal generáció felfedezniük és lapjukban bemuani egyelõre nem sikerül sem nekik, sem a Kárpái Igaz Szó mellékleében 12 év kihagyás uán újraindul irodalmi oldalnak....az 1977-es gyûjeményben szereplõ, akkor zömmel fiaal szerzõk ömeges jelenkezésé az egyeemi anár sáskajáráshoz hasonlíhaa. A mosani periodikák egymás köveõ számai az muaják fel görcsös igyekezeel, ami a sáskajárás uán megmarad. 1 A Forrás Súdió evékenysége, illeve Kovács Vilmos színre lépése. 2 I alán érheõ okokból nem érek ki édesapámnak, Balla Lászlónak az ugyancsak a rendszerválozás uán megjelen regényfolyamára. 3 I elsõsorban Berniczky Évára és Penckófer Jánosra gondolok; elõbbire ugyancsak családi okokból nem érheek ki, Penckófer munkássága pedig furcsa keõsége mua: míg prózamûvei jól beilleszheõk a legakuálisabb magyarországi irodalmi kánonba (i mindenekelõ Hamuher c. kisregényére gondolok), aközben irodalomörénészkén a népi-nemzei irányvonala már-már vaskalapos elvakulsággal képviseli, és károsnak minõsíi a kisebbségi helyzeben érvényesülõ modern irodalmi örekvéseke. 4 Dönésembe persze a nyomao periodikák fennarásának anyagi nehézségei is belejászoak: elegem le a gyakran megalázó pályázgaásból is, illeve abból, hogy a kárpáaljai alkuraóriumokban olyanok ülek, akik maguk is pályázak. Ezér is hozam lére 2001-ben önerõbõl fennarhaó inernees honlapoma. Az UngPary digiális irodalmi folyóirao is magába foglal, ám ez szine egyálalán nem köõdik a ovábbra is lakhelyemül szolgáló régióhoz. Ahogy fogalmazni szokam: honlapom nem kárpáaljai, hanem irodalmi.

12 12. Dr. KÁLLAY Szárazföldi hajónapló Teljes nevem Kállay Oó Béla Adalberovics, ami, valljuk be, nagyon hülyén hangzik. Menségemre szóljon, hogy így együ soha nem használam. Az Oó soha nem szereem, bár a régi hivaalos okmányokban ez szerepel a Béla nélkül és az ayai névvel megoldva, amelye szláv szokás szerin ragaszoák az enyémhez. Ebben az a mulaságos, hogy persze a jó öreg is Bélakén láa meg a világo és ekkén cseperede fiaalemberré, de 44-ben ilyen neve nem ismer a paszporo kiállíó szovje hivaalnok, aki ákereszele Adalberé. Talán a Béla név iráni noszalgiából kapam én is ez második keresznevemkén, amelyen a család, a rokonság és baráaim is szólíoak, s amelye azán új személyi igazolványomba már én is felvéeem. Az Oó volaképp eljesen el is kelle volna hagynom, de erre mégsem vi rá a lélek, így leem hivaalosan Kállay O. Béla. Amióa pedig írogani kezdem, munkáima egy kis nagyzolással Dr. Kállaykén szignálom. Télapó Anyám és nagyszüleim rianoni menekülek volak, 44-ben visszakölözek Beregszászba; pechükre. Anyám férjhez men erdõmérnök apámhoz, azán megszüleem. Apáma 59-ben áhelyezék Belarusziába, anyám kövee, én maradam a nagyszülõkkel, illeve már akkor kélaki kezdem lenni. Azán nagyanyám meghal, akkor nagyapám és én is felkölözünk a Novozavodszk nevû városba, iparelepre inkább. O éreségizem, de nyarana visszajáram Sárosorosziba, a másik nagyszülõkhöz. Azán besorozak a engerészehez; az ukrán floához kerülem. Közben apám üzemi balesee szenvede, leszázalékolák. Szüleim és nagyapám visszakölözek Beregszászba, én pedig maradam a seregben, ovábbszolgálókén, illeve elvégezem a iszi akadémiá. 18 éven á hajózgaam... Kis inermezzó, hogy közben négy évig házas, és egy évig Csernovic (feleségem vol ide való) rendõrparancsnok-helyeese is volam, nem csekély apósi befolyásnak köszönheõen. (Fiam, menyem, ké unokám él ma abban a városban.) De a házasságom évedésnek bizonyul, visszakérem magam a engerészehez. Még jóval ezelõ meghal nagyapám. Amikor apám is, akkor anyám férfi nélkül marad, vissza kelle érnem hozzá. Ekkorra már a engerésze sem vol a régi. Ez közvelenül a rendszerválozás uáni zavaros években örén. Minden leheséges és leheelen módon keresem akkor a pénz. Ké-három heene megláogaam a lassan felnõé cseperedõ fiama Csernovicban, összehaverkodam feleségem férjével (na, õle kapam a dokoráusoma egy végigvodkázo éjszakán!), mindenfélé üzleelünk... Kijáram Orosziba is az unokaesvéreimhez (oani nagyszüleim is meghalak idõközben). Ha men az üzle, heene buszra ülem, egyenes jára híján álalában Rahón szállam á. Azán egy nyári napon anyám bejelenee, hogy megkapuk a kiuazási és leelepedési engedély: Hajduböszörménybe kölözünk, idõs nagynénémhez, családegyesíés címén. O azán anyám hozzámen egy nálam fiaalabb pasashoz, én pedig lelécelem. Sokfelé lakam és még öbb felé járam azóa, kevéske engerben is vol részem, de nem igazán ízle a noszalgia. Mos éppen fõvárosi, de inkább úgy mondanám, külvárosi lakos vagyok. Törzsvendégnek számíok a közeli kocsmában, ovábbá egy maróz-klubban, ahol rango szerezem a sok édesvízi közö, ovábbá a kerülei Szabó Ervin Könyvárban, és beirakozam egy sporlövõ-egyesülebe is. Ja, májusól szepemberig a balaoni menõszolgála alkalmazásában állok, õsszel-avasszal néha kamionoka kísérek, élen pedig szakálla ereszek és én vagyok a élapó. Morzsák a zsebben Maradék. Vagy inkább hagyaék. Vagy, ahogy még Kármán József használa: hagyomány. Maradéka egy szerelemnek, sajgó hagyaéka egy szereõnek, isméelheelen hagyománya annak, ahogy õ meg én együ volunk. Akkor, o, és olyan rövid ideig, hogy nem is aranám számon múlamban, ha nem kísérene azóa is. Pedig nem udom, hogyan keveredem oda. Nem vol semmi dolgom abban a városban. Egyszer csak mégis o állam piszkos kis fõerén, ha egyálalán annak lehe nevezni, inkább csak kiszélesedése a jel- legelen fõucának. Pedig maradhaam volna az állomáson, ahogy máskor is, amikor i kelle ászállnom. Negyven perc, egy óra, vagy akár másfél: olvasgani a váróeremben a kicsi kényelmelen fapadon, megeázni a büfében, eseleg séálni egye az ócska, de még a Monarchia színei õrzõ épüle környékén, rá-rágyújva, érkezõke és ávozóka, a közeli lakóelepre sieõke figyelve. De nem. Akkor gondolam egye, és bemenem a közponba. Ha ugyan annak lehe... Kevés jellegelenebb kisváros láam éleemben. A fõuca 3-5 emelees ípusházai, a beonbunkerre emlékezeõ kulúr a homlokzaára szegeze borzalmas alumínium dombormûvel, a körülépíelen, osoba ûzfalaival üneõ univermág, a minden városban eljesen egyformára szabo, primiíven konsrukivisa anácsi és párszékház, a valamilyen hóborból ké korinhoszi oszlopfõre ámaszkodó lapos eõs posa láhaóan mind a háború uán épülek, és ez meg is lászo rajuk. Szine semmi nem marad a vélheõen földszines-egyemelees régi város - ból, a mellékucában a felismerheelenségig lepuszul, szémállo és a legkülönbözõbb módon egybeákol épüleek, kijjebb oromba, sivár lakóelep, még kijjebb faházak, viskók inkább, a hegyvidéki falvak jellegzees nyomorával. Ehhez képes az állomásépüle az eszéika csúcsá jelenee. A közponban a hagymakupolás emplom vol az egyelen objekum, amelyen ekineeme megpiheneem, bár a eején az idõk során elsöéede horganylemez már egyálalán nem vol kedvemre való. Veem negyed kiló prjányiko (amolyan mézes puszedli), a papírzacskó kezemben arva, aralmá majszolva indulam vissza az állomás felé, amikor egy fiaal fekee nõ a biciklijén nagy sebességgel elhúzo melleem, ám úl közel jö, az oldalán lógó áskájával jól meglöke a könyököme, és én elejeem, ponosabban az üõdés lendüleéõl elég nagy ívben elhajíoam a zacskó, amelynek aralma szeregurul a járdán. A nõ alig ké méerre fékeze, leee a lábá, nyergébõl hárafordul, és félig szeppenen, félig cinkosan szemembe nézve ez monda: Oj, párdonye! Egészen addig az hiem, megleheõs járasságra eem szer a vidéken használaos szláv nyelvek használaában, ám az még soha senkiõl nem halloam, hogy a pardon -hoz valaki így ragasszon felszólíó módú személyrago, minegy az orosz izvinyiye vagy ukrán vibácse minájára. Alighanem elmosolyodhaam, pár pillanaig szégyenelen kíváncsisággal csüggem a nõ szép arcán, azán megvonam a vállama, és leguggolam összeszedni a szészóródo puszedlike. Segíeni akar, de a kerékpárja akadályoza ebben, nem udo mi kezdeni vele, így egyelen pillananyi éovázás uán, ahogy o guggolam, nekiámaszoa a háamnak. Ez már nem állhaam meg neveés nélkül, kacagni kezdem, õ meg rám-rám hunyoríva összeszede a mézes finomságo. Én nem mozdulhaam, eldõl volna a bicikli, így csak nézem és neveem, neveem és nézem, õ meg áada a eleszede zacskó: Holubi buduy gracijnyi. Kelle pár pillana, amíg megéreem, mire céloz ezzel a megin csak elég furcsa szóhasználaú mondaal. A galambok hálásak lesznek, monda nagyjából ukránul, de e nyelvõl idegen g hango használva, és nyilvánvalóan a lain graias szóból szláv képzõvel alkova azoknak a galamboknak a jelzõjé, amelyekkel szerine fel kellene eenem az eléggé koszos járdán meghempergee puszedlike. Tõlem ugyan messze áll a iszaságmánia, engerrõl jö ember nemigen nézi, menynyire felel meg a magasabb higiéniás elvárásoknak az, ami megeszik, így a magam részérõl gond nélkül elfogyaszoam volna a porban forgao prjányikoka, de engedem a nõ ajánlaának, és ruszinul megkérdezem, Á hde szja majuy búi szi holubi?, és hol kellene lenniük ezeknek a galamboknak, Tam szuy, na hriszoszovoji korpuszi, o vannak a kriszusi korpuszon, felele, és már indul is a emplom felé, hogy a háoldalánál megmuassa a haalmas kõfeszüleen anyázó brúgaó madaraka. Így kezdõdö éleem legkülönlegesebb, legviharosabb, legrövidebb, de legovább kísérõ szerelme, amelynek maradékai úgy hordom lelkemben, min a mézes süemény szúrósan keménnyé szárad morzsái a kabázsebemben. CSÉKA GYÖRGY Az soha És omaradam a szélben, mer nem érheem ki a szél elõl. Háamra, csupasz fejemre zúdul a szél, a mindenünnen elõörõ szél, azán az esõ. Azán az esõ, elkeveredve a széllel. Szine semmi se láam a szememõl, mer az esõ, mer a szél benne vol a szememben. És arra gondolam, meghalok. Vagy arra, nem kelle volna o maradnom a szélben. Abban a szélben, ahogy mos leírom, ezekben a mondaokban. Törénjen bármi, o maradok benne. És soha nem alálok ki. Elkeveredem a szél süvíésével. Az esõ minha gumicsõvel verne. Nem alálok ki az esõbõl, ahogy nem alálok ki a szélbõl. Benne maradok ebben a szélben, esõben, ezekben az esõrõl és szélrõl szóló mondaokban, melyek, érzem, végérvényesen elveszíenek, szészagganak, foszlányokra épnek. Akkor valószínûleg hazavergõdheem, mer omaradam az esõben, a szélben. És nem segí, hogy írom (írom), nemigen segí. Az soha. Csupasz fejemre, háamra zúdulnak a mondaok, szine semmi se láok. Minha gumicsõvel verne az irodalom. Jól nézek ki. Különbözõ ollak Apró, szérobban fejjel élek, egyre erõsebben. A lassú por, ami alól, nem ju eszembe, miér alól, és feszül, akár egy láda, vagy fordíva, nem udok fordíani, kigyullad fülem, ami alól. Felébredek. Különbözõ ollak. Egy láda oll. Föld 1. Fekvés söé ala. Könnyû fekvés minden vagy semmi ala a földben. Legyen fölöe hegy, fa, víz, álla, ember, auó vagy semmi. Onnan nézni felfelé vagy csak a földe. Kocsis Rudolf: Archaika 2. Földe inkább. Földbe emeni a feje, gondola ne maradjon. Kúszni földben, ne aláljon meg senki. Rágni, nyelni földe. Majd fülelni egy nem hallhaó suogásra.

13 13. ielõ kialálhaam volna a fõmosó meser, összeakadam a valóságossal. Sajnos hajlamos vagyok a alálkozások elkapkodására, valami kóros ürelmelenséggel élere kelem fikci- Móima. Ahelye, hogy kihordanám annak rendje és módja szerin figuráima, ráalálok kallódó eredeijükre. Ahogyan a fõmosó meser is egyszer csak o magasodo elõem a száznyolcvan ceniméerével eljes élenagyságban. Alig akaram hinni a szememnek, kis híján nekimenem. Igaz, gyakran üközöm veszélyesen kiálló élekbe, már fel sem szisszenek. Ha anyám láná vakmerõségeme, az gondolná, veszeme érzem. Honnan udhaná szegény, hogy gyakorlo fagociakén fogadok magamba idegen eseke, legfeljebb a kék-zöld folok árulkodnak arról, fesõiskolánk hegyeinek jellegzees inája csúnyán megfuo a bõröm ala. Pigmenjeim öbbnyire engedelmesen nyelik a harsány színeke, azán egészen váralanul visszavernek belõlük legalább egy fõmosó mesernyi. Alig néhány méernyire a haárákelõõl a havanas-hevenes férfiak nem grasszálnak fesményformájú csomaggal a hónuk ala. Azér nem, mer errefelé érelmelenek a leírakhoz hasonlaos foglalaosságok. A nyugdíjas sopposok kezébõl kinövõ szayrok réges-rég felveék a cigareablokk és a vodkásüveg formájá. A haárzónában megleheõsen haszonalan és visszaeszõ direk inellekuális kiszerelésben császkálni. Mondjuk, egy ikoncsempész, az persze más, abban van valami megmagyarázhaalanul fennköl, alán a reje holmi sugárzása eszi, még diszkré glóriára is fuja belõle a feje fölé. Ponosan azér, hogy a fényelen öbbség idõben felismerhesse a kiválaszoa, és felhaalmazza a jogos soronkívüliségre. De a fõmosó meserrel aki szembeûnõen durva papírba burkola az áru, sõ spárgával kööe á, úgy vágo neki gyalogosan a haárnak már kizár bármiféle együérzés. Az elõem sorjázó kocsisor auósai közül nem is muao senki hajlandóságo arra, hogy felvegye. Így marad rám. Számomra is érheelen, miér kezdem kamaszi csököséggel ragaszkodni hozzá. Lezseren legyûrem veszélyérzeem maradéká, és egyálalán nem kívánam bizosra menni, még annyira sem, min a meggyõzö kismalac, hiszen annak legalább akad fazéknyi forró vize az uólagos korrigálásra. Nem soka méregeem, farkas vagy nem farkas, kinyioam az ajó. Elõbb a becsomagol fesmény helyeze el a hásó ülésen, majd mellé elepede, s azonnal nyugani kezde, semmiség ez, érékelen mázolmány, ne aggódjak, nem Koczka, Kassai, Erdélyi, Manajló. Közönséges mázolmány, isméelgee, megapogahaom, ha nem hiszem, még ragad. Tegnap feshee a névelen pikor, s õ ma reggel vee fillérekér az ungvári színházéren, a hídnál. Jó lesz emléknek. Hosszan és unalmasan próbála felérékelni a bóvli, párhuzamo von az emlékek és képének szénakazla közö, de valahogy semmire sem juo. Maga is éreze, mennyire fölösleges a fûszálaka számolgani a rikíó boglyában, akkor is, ha közben nagyíóra sincs szüksége, sõ levehei a szemüvegé, mer minél elnagyolabban lája, annál nyilvánvalóbb, i bizony körzõvel, vonalzóval igazíoák ki az engedelen szálaka. Azér a mérékre nem ár odafigyelni, nehogy elúlozzuk a nyugalma, figyelmezee, ezzel ronhaunk el minden, ezzel a végelenségig nyújhaó, késégbeejõ nyugalommal. BERINCZKY ÉVA Jó pár órája ücsörögünk, s ahogy múlo az idõ, külön-külön már nem akarunk semmi. Ebben a beeges mozdulalanságban észrevélenül vál kórházszagúvá a fû körülöünk, a hajunk, ruhánk anyaga. Ugyanaz a szag árad belõlünk, alig különbözünk egymásól. Mind jobban hasonlíoam az uasomra, végül megéveszésig egyformák leünk. Hiába meséle a fõmosó meser, hogyan vergõdö á hozzánk hajnalban a haáron, szavai elveszeék hielüke, úgy érezem, nagyzol, mindig is i él, ahol én, alán a forróság zavara meg, emia hiszi az, számí az a néhány kiloméer. Az monda, csak a sógorá akara még éleben alálni a kórházban, odafenn a BAM-on. Nem kérdeze rá, miér nevezik az ungváriak ez a kíséreies városszéli dombo így, s ezzel újra elárula magá. Velem azán nem eei meg, hogy idegenkén száll le a nemzeközi járaról, s indul el orony helye a Bajkál-Amúr-Vasúvonal irán. Majd minden eligazíás nélkül könnyûszerrel lel rá beegére abban a haalmas kripában, amely visszaarhaalanul ör fel a magaslaon, akár az óriás vakondúrás. A fõmosó meser geológuskén szimaola a körlee, szerine a haalmas földszag mia beonozhaák be ez a városszéli dombo ilyen eszeveszeen elkapkodva és egyenelenül, gondosan elüneve a kies részen az uolsó biológiai jeleke. De hiábavaló vol minden ügyeskedésük, hiszen a sógora sziává vékonyodo üdejével o pihege üneve a eejében, min aki elevenen ravaalozak a csúcsra, hogy magasra ornyozo párnáin szuszoghassa ki, ami még háramarad fullaszó éleébõl. A fõmosó meser beül a zsongó kasba a rokonok közé, akik igazán nem eheek róla, ovábbra is szép szál férfira emlékezek, hiába sípol, fúja le ez a hivány hasonmás folyon a jáékuka, min szigorú bíró a mérkõzéseke, hiába izge-mozgo az idélen csonváz, minden belõle meredezõ szálká felvállalak a sógorok és sógorasszonyok. Csövek híján nászok és nászasszonyok lógak a haldoklóból, szólanul veék és fúják ki helyee a levegõ, mozgaák üdõlebenyei, akár a szakad függöny az ablakon bepréselõdõ szél. A sivár kórerme, ahonnan elõreláóan elüneek gépe, infúzió, nõvér, a ermees beeghordozó, a susorgó hozzáarozók eék inenzívvé. Ráérõsen erpeszkedheek, a felszabadul ereken kényelmesen elférek az emlékek, vagy inkább az, ami sorsnak szokás nevezni. És azoka a fõmosó meser úgy meséle el szép sorjában, hogy közben guszussal húza egymásra a világoka, akár a csúszao palacsiná, nem emel közéjük semmiféle haár, ha vélelenül mégis ányúlo a szomszéd fájának a gyökere, há finoman kihúzkoda, beöme precízen a visszamarad lukaka. Csak akkor le végelenül szomorú, amikor már nem vol mi behanolnia. Úgy lászik, a gyökérömésrõl mégis az elmúlás juo eszébe. Idõben leinee a nyara, és elkomorodo, élen nehezebb. Majd derûsen hozzáee, Brueghel bravúrosan megfeshené a kórházhoz vezeõ úon boladozóka, a miniaûr csúszkálóka, a parányi auóbusz, Jégármány amely meg sem próbál felkapaszkodni a korcsolyapályán, a éliesíe menerend szerin az emelkedõ aljáig fuvarozza uasai. A libasorba állío épkézláb beegek gyalogosan vágnak csapás a hóba, menedéke aposva felköö karú, begipszel lábú ársaiknak, hogy elindulhassanak mankóikra, bojaikra ámaszkodva a nyomukban. A fekee ponok egyelen szelvényes esé nõnek össze, és ez a százlábú reggelõl esig fáradhaalanul araszol a nagy fehérségben. A fõmosó meser uána mered a semmibe, min akinek már soha öbbé nem adaik meg, hogy megvásárolhassa a megkíván képe a színházéren, mer élire lefújják a nagyszerû jászmá, meghal a sógor, nem lesz ki láogani. Váralanul lódul egye a kocsisor, pedig közben nem válozo semmi. Talán a folyamaos araszolásban fény derül erre az osoba évedésre, s mi keen újra annyira különbözünk egymásól, min alálkozásunkkor. Amikor álépük a hídon a haárvonala, akkor árula el magáról, hogy fõmosó meser odaá a városi kórházban. Ohon három meserlevele lóg aranykereben a falon, ez legalább fõiskolai végzeséggel felér. Kell is a szakudás abban az irdalan mosodában, ahol harminc nõnek dirigál. Kár vol emlíenie a kórházi mosodá, meg a kollegái, akike koruk szerin ündérkémnek vagy nagyanyámnak szólí. Ez eljesen kiábrándío, olyan kisszerûvé zsugorodo az egész, hordhaalanul összemen. A nyár, a ûzõ napsüés csak addig aro, amíg a mosoda összes forró vize áfuo az agyamon. A visszapillanó ükörben emlékezeõül o csillogo a fõmosó meser kopasz feje, szájában elreenésül egyelen fog világío. Az is csak akkor, ha beszél. Ez a maradék csonszilánk azonban félelmeesen villan elõ söé ínyébõl, és pimaszul szikrázo, minha leheleének melegével dacolva áll volna meg raja egy mákszemnyi hó, s azzal együ az idõ. A foghíja fölöi részen sírósan süpped be az álla, megroggyan ábrázaá a lemondás és bizakodás keveréke horpaszoa be. Ez a szüleésébe beleöregede csecsemõarc mindenáron rám akara erõleni az illúzió, mely szerin, aki áverekszi magá ezen a haáron, azon öbbé nem alál fogás a halál. A cigányasszonyok kínálják megvásárlásra a fakanalaka olyan erõszakosan a piacon, hogy elõször meg akarnak ajándékozni vele. A visszapillanó ükörre kiülek a szeplõim, a ûzõ napsüésben mindig megerõsödnek. Nem udom, mennyi idõnek kell elelnie ahhoz, hogy az gondoljam, nem számíanak ezek az aprócska folok, a fõmosó meser egyszer majd úgyis minden iszára mos. Túlságosan lassú az öreg, vonao. Mire felemeli zsibbad kezé, befagy a víz, s mire olvadni kezd végre a jég, ujjai merevednek meg. Néhány mozdulalanságban ölö óra bõven elegendõ ahhoz, hogy a hegyek felõl gleccser csússzon a nyárra. BAGU LÁSZLÓ az elsõ szövegkorpusz ámadása az elsõ szövegkorpusz ámad a házra reszke ben mind aki szív ész nyelv vakola [a ház egy barna omladozó épüle a szív izzó húscsomó olyasmi min a csonka nyelv vagy izzad bõrkanapé] hiheelenül és különösen kegyelen szavak ruhájuk exúrája mégis egybeolvad a finom házzal [minha savba máranánk szemünke minha anyánknak nem lenne szája olyan kegyelen és különös olyan furcsa mináza s a barna ház még mindig finom] furcsa ez a ámadás minha nem azér jöek volna hogy megszállják a háza [aki le akarja köpni a háza nem felélenül jó ember aki sóval szórja fel élen a nyelvünk hogy ne csússzon azér fu mer gépszigony] mikor elhagyják a háza háuk magáól meggörbül szemük akkora hogy alig udnak nyelni [a sírás kerülge mikor a házra gondolok a pincébe megyek rúzsér de nincs o csak nagy halom farkasvalag béna és mohó] a ház néz és annyira fáj neki hogy ohagya õ a szövegkorpusz hogy inkább az mondja: söéség [kegyelen fekee nesz fu és voní válasz nélkül hagyja a háza a még épen marad fehérgárdisáka srapnelszerû mozdulaokkal kaszabolja] le a ház ismé egyedül bunker-szerû izzó húscsomó -szerû minden szinjén érzi hogy szomorú-szerû karács kölõ szerkezeszinû árgy nem minha nem lenne egészen összee ami van de kellene nekem egy kedves szerkezeszinû árgy olyan min az imazsák mamazsák karmazsin vagy babazsír szóval egészen kedves és szerkezeszinû felhasználhaóságára eddig nem is igen gondolam gondolom minden használhaó szerkezeszinen és minden felhasználóbará de ki a f. éri ez a világo az mondom kedves és írom szerkezeszinû árgy öbbször leírom óvar és rushdie menekülsz óvar menekülsz rushdie elõlem mindig valahol vagyok sohasem alállak mikor nem kereslek mikor meg kereslek sohasem rushdie óvar is sohasem kérem én olvasnék vakarnám bõröme beûke helyeznék szemembe gondosan agyamba gondosan az is csak övsömör az csakis pikkelyes volam már óvaos ripperes s olvasó rushdieval rushdieról rushdienak rushdieól soha nem kér számon senki semmi nem ír neki róla könyve hadd vakarássza magá gondosan a szemében gondosan az agyában mikor az óvar kicsi békén hagyja és az olvasólámpa is aluszik

14 14. BEREGSZÁSZI ANIKÓ CSERNICSKÓ ISTVÁN Magyar érelmezõ kéziszóár: (majdnem) minden magyar szóára Az alábbiakban részlee közlünk a szerzõpáros nyelvi megérés segíõ szándék is magyarázza: legyen módjuk az érdeklõdõknek (ne csak a nyelvé- hosszú anulmányából, amelyben a Magyar érelmezõ kéziszóár különbözõ kiadásainak érdekességei szeknek) ájékozódni arról, hogy a rianoni békedikáummal szészakío, s ezzel a nyelvi különfejlõdés aglalják. Az, hogy az ádolgozo kéziszóárban haáron úli újára, nyelvi rianonizálódásra kényszeríe magyar magyar szavak is helye kapak, sáus- és korpuszervezési szemponból egyarán jelenõs ény. A ko- elérések kialakulásához vezee. Ez a szándék nyelv különbözõ államokhoz arozása milyen lexikális difikáció nyelvervezési jelenõsége, hogy elismere azonban csak akkor hoz eredmény, ha a szóár elju a magyar nyelv haáron úli sandard válozaainak az érineekhez s érineek sokan vagyunk a léé, a sajáosan szlovákiai, erdélyi, kárpáaljai sb. haáron úl és innen!, s ha az érineek élnek is a szavaka, jelenésüke beemele az egyeemes magyar sandardba. S ezzel ulajdonképpen az a via is A haáron úli magyar szavak, szójelenések fel- szóár nyújoa leheõségekkel (Kiss 2004). eldõl, hogy milyen a viszony a magyar nyelv különbözõ államokban használ válozaai közö. Remél- nemcsak udományos, szimbolikus és elmélei, havéele a magyar nyelv szóáraiba ermészeesen heõleg végérvényesen eldõl, hogy: ha az országhaárokól függelen kulúrnemzei felfogás fogadjuk egyszerû példá! A csenge és a felszámol szó nem nem gyakorlai szemponból is fonos. Vegyünk ké el, amely szerin állampolgárságáól függelenül minden magyar része a nemzenek, akkor a minden magyarlaka régióban. Az 1972-ben megjelen és azán eljesen ugyanaz jeleni Kárpáalján, min a öbbi magyarul beszélõ számára közös sandard magyar kilenc válozalan kiadás megér Magyar érelmezõ nyelvválozaból sem rekeszhejük ki a Magyarországon kívül élõ magyarok álal használ magyar nyel- a kövekezõ: kéziszóár szerin például az emlíe szavak jelenése ve. csenge 1. Csengõ, csengeyû vagy más, csengõ hango adó árgya megszólala. Csengõvel ki- A kéziszóár ádolgozo válozaáról a Magyar Tudományban megjelen recenziójában Kiss Jenõ így vagy behív. Pl.: ~ valakinek, magához ~ valaki. 2. vélekedik a kiadványba kerül haáron úli magyar Csengõ, berregõ hangon szól. Pl.: ~ a villamos. szavakról: Újdonsága az is, hogy a szóárba olyan, felszámol 1. Módszeresen, véglegesen megszüne valami. Pl.: ~ják a lazaságoka. 2. Készleei kiá- csak haáron úli magyarokól használ szavak is bekerülek, amelyeke Romániában (Erdélyben), Szlovákiában (Felvidéken) és Ukrajnában (Kárpáalján) Pl.: A bolo ~ák. 3. Felszámí (köveelésbe, számlába rusíva és függõ anyagi ügyei rendezve megszûnik. a nyilvános beszédhelyzeekben is használnak az oani magyarok. Fölvéelükrõl mene közben szülee Ha csak ezekbõl a jelenésekbõl indulunk ki, nehéz éelnek felvesz). dönés, ezér csupán egy kis minaanyag kerül a szóárba (383 szó, a címszavak 3 ezreléke), nagy arány- mondao: érelmezni az alábbi, Kárpáalján gyakran hallhaó beli elérésekkel (a 250 körüli felvidéki szó melle 91 Edi egnap becsengee a vasúra, hogy megkérdezze, késik-e a vona. erdélyi és 38 kárpáaljai áll csak; a Vajdaság nem szándékosan marad ki). E szavaka oani magyar A kéziszóárban olvashaó jelenés alapján arra nyelvészek válogaák és minõsíeék. (...) Nyilvánvaló, hogy közlésük csak szerény, de fonos elsõ lé- o megkerese az ajón a csengõ, és az megszólal- gondolhaunk, hogy Edi elséál a vasúállomásra, pés. (Így is ekinendõ: sem öbbnek, sem kevesebbnek.) Jelzéséréke a legfonosabb. Az, hogy a kisebb- Valójában azonban nem errõl van szó: Edi elefonon ava kihívo egy vasuas, akinek felee kérdésé. ségi sorban élõk érezzék: számon van arva, meg híva fel a pályaudvar, s így érdeklõdö arról, késik-e van becsülve az õ magyar nyelvük is nemcsak a a vonaa. A csenge szónak elefonál, elefonon felhív jelenésé ismerve a monda megfejése nem magyarországiaké ilyen fonos és reprezenaív kiadványban. E szavak közlésé a magyar magyar okoz gondo. Onisim Cola: Színpad Fõszerkeszõ: Böszörményi Zolán Kiadja az Occiden Média Kf. ISSN: Elõfizeés ha hónapra: lej/ 680 F./ 2,50 + kézbesíési díj egy évre: lej/ 1250 F./ 5 + kézbesíési díj Hirdeéseke a kiadó címén veszünk fel. Még bonyolulabb a Kárpái Igaz Szó címû lapban megjelen alábbi cím érelmezése, ha a felszámol szónak csak azon jelenései ismerjük, amelyek fenebb olvashaók: Hogyan számolják fel a nyugdíjaka? (Kárpái Igaz Szó, július 12., szám, 1. oldal.) A kéziszóár elsõ kiadásában alálhaó jelenésekbõl kiindulva az hihenõk, hogy Kárpáalján módszeresen, véglegesen megszüneik a nyugdíjaka, nem örõdve a nyugdíjasok ovábbi sorsával. Szerencsére nem errõl van szó: a magyar nyelv kárpáaljai válozaaiban ugyanis a felszámol szónak a már emlíeeken kívül van még egy jelenése: bér, járandóságo kiszámol, számfej. Ha ez udjuk, máris könnyen érelmezheõvé válik a helyi lapban megjelen cím. A Magyar érelmezõ kéziszóár új, 2003-ban megjelen ádolgozo kiadásában a csenge és a felszámol szavak érelmezése ennek megfelelõen kiegészül egy-egy plusz jelenéssel: csenge 1. Csengõ, csengeyû vagy más, csengõ hango adó árgya megszólala. Csengõvel kivagy behív. Pl.: ~ valakinek, magához ~ valaki. 2. <A kárpáaljai magyarban:> elefonál valahova, valakinek. 3. Csengõ, berregõ hangon szól. Pl.: ~ a villamos. fel számol 1. Módszeresen, véglegesen megszüne valami. Pl.: ~ják a lazaságoka. 2. Készleei kiárusíva és függõ anyagi ügyei rendezve megszûnik. Pl.: A bolo ~ák. 3. Inézmény, szerveze mûködésé hivaalos eljárással (vagyonának érékesíésével) megszünei. Pl.: ~ják a cége. 4. Felszámí. <A kárpáaljai magyarban:> bér, járandóságo kiszámol, számfej. Ezzel azonban a haáron úli magyar nyelvválozaok sandard elemeinek kodifikációja koránsem ér vége, sõ, inkább csak elkezdõdö. A kéziszóár nem reprezenálja, csupán képviseli a magyar nyelv Magyarországon kívüli válozaai, a haáron úli szavak csupán minaanyagkén szerepelnek. A munká folyani kell. Célunk az, hogy a jövõben kiado magyar szóárak szinén vegyék figyelembe lakóhelyéõl függelenül a magyar nyelv valamennyi beszélõjé. Egy összehangol, szine mindegyik haáron úli magyar régióra kierjedõ kuaási program révén a hamarosan A magyar nyelv kézikönyvára címû sorozaban megjelenõ helyesírási szóárban és idegen szavak szóárában szinén lesznek felvidéki, erdélyi, vajdasági, kárpáaljai sb. magyar szavak. Ezzel egyrész elismerjük, hogy akik nem Magyarországon élnek, szinén magyarul beszélnek, min anyaországi ársaik, másrész a szóárbõvíés gyakorlai jelenõsége sem uolsó szempon. Ennek illuszrálására nézzünk ismé egy egyszerû, élebõl ve példá! Ma már egyre öbben használnak számíógépes szövegszerkeszõ írásaik megfogalmazásaikor. Ha ma valaki számíógépen leír egy olyan magyar mondao, amelyben szerepel a huszi magyar iskola kifejezés, akkor az apaszalja, hogy a huszi szó pirossal aláhúzza a számíógép helyesírás-ellenõrzõje, és az javasolja, hogy a huszi szó javísuk hiszi-re. Egész egyszerûen azér, mer a programo nem aníoák meg annak a Husz városának a felismerésére, amely (öbbek közö Kölcsey Ferenc verse és Jókai Mór Huszi beegláogaók címû munkája nyomán) szerves része a magyar kulurális és örénelmi udanak. Vagy: minden kárpáaljai magyar számára az is meglepõ és bosszanó, hogy szinén hibáskén jelöli meg a számíógép Máramaros, Ung, Bereg, Ugocsa vármegyék nevé. Mindez annak udhaó be, hogy 1945 és 1990 közö mindaz, ami kívül van a mai Magyarországon, kirekeszeék az emberek udaából, a nyelvbõl, de még a helyesírásból is. Munkánk eredményeképpen azonban hamarosan alán valamennyi magyar számíógépes helyesírásellenõrzõ program, illeve az újonnan megjelenõ szóárak is ismerni és aralmazni fogják a haáron úli helyneveke és szavaka, szójelenéseke. LENGYEL TAMÁS 8. ábra passzív vonalak végre udom milyen az ha az öreg négerek hallganak mondja a baráom és vigyorgunk. a férfi nem színesbõrû csak zavarunkban hisszük ez kivesszük a fekvõ ember mellébõl az eljövendõ éveke a kora esi showmûsor a csak eggyel oszhaó számoka az összeapad asszonyi hajcsomóka az éle kiolására alkalmas éles szúrószerszámo és a szégyen sose gyászolunk öbbé fekeében kedves baráom mondom pedig körülöem is én vagyok egyedül kedves baráom írom söé felülere söé folyadékkal kedves baráom ez vol emeésem óa az elsõ esküvõ amin o leheem újfen köszönöm a meghívás võfélynek lenni remek móka soha még ilyen omlós koszorúslány egyébkén rikán mozdulok ki nem csak a falnak nincs érelme negaív képek a bonceremben keresem a mondanivaló minden ecsevonás olaj a ûzre várom a mûvész baráom lángok köz áncol szemei olvadó ükrök ujjai kicsorbul kések 29. ábra alkoás ma déluán keõõl négyig skizofrén leszek. ez idõ ala elefonhívás vagy egyéb kimunkál formájú alkalmalankodás egyikünk sem fogad. ha mégis kapcsolaba lépne velünk vigyáza! össze-vissza fogunk beszélni. olyasféléke mondunk majd hogy a Villámlásól megreen ló ayja is másképp dadogo min a Vörös négyzeé. ma déluán keõõl négyig. mos még nem. e pillanaban eljesen ura vagyok egyelen önmagamnak - lássáok feleim ik vogymuk makk vogymuk - gondosan megervezek az észveszés megelõzõ minden egyes perce az épíés meg a kifaragás az idõben ellenõrzi hogy jó-e az alkoása szemponjából a lérehozó miálal a ké órán á aró együléem gazdagabban eljesebben kasbában genyõe nõ-e? kelmed láa s le se lõe? alakuljon. mer nincs szenebb alkoásmód min az õrüleké. i hívnám fel mindenki figyelmé hogy egyedül kellõ gyakorla vagy szakokaói felügyele nélkül ne próbálja uánozni ez a muavány mer rendkívül veszélyes és az egészségre káros mellékhaásokkal járha. ilyen például az idõérzék elveszése. apropó. bocsána. hány óra van? Munkaársak: Irházi János, Karácsonyi Zsol, Nagyálmos Ildikó, Mészáros Sándor, Orbán János Dénes, Pongrácz P. Mária, Sánha Aila. Lapszerkeszõ: Bege Magdolna Igazgaó: Szõke L. Mária Szerkeszõség és kiadó: Arad, Eminescu uca szám, el.: 0040/257/ , 0040/257/ (fax) hp://ij.nyugaijelen.com, ij@nyugaijelen.com. Anyagaink uánközlése csak a forrás megjelölésével Ez a lapszám példányban jelen meg, ebbõl az elõfizeõk száma 4997.

15 Aranyvillamos harmadik szakasz Az õszineség egy különös fogalom a poéikában. Sokan az õszinesége keresik és iszelik a versben. Holo a kölõnek nem õszinének kell lennie, hanem hielesnek. Õszineségrõl vagy pedig hielességrõl kell beszélni eseünkben? Mer nyoma sincs semmi mûvinek, ez a verseskönyv az elsõ soráól az uolsóig ermészees és úgy, hogy közben meg is van írva, minden a helyén van, nem kell sem kihúzni, sem hozzáoldani és bõvelkedik szép megoldásokban, kölõi képekben. Kalligram Kiadó, Pozsony, old. A köe Magyarország erüleén is kaphaó a könyvesbolokban. HIRDESSEN az 15. Új! * Új! * Új! -ben Megrendeléseke a kiadó címén veszünk fel Arad, Eminescu uca szám, ij@nyugaijelen.com Megrendelõszelvény el.: 0040/257/ , 0040/257/ (fax) Occiden Média kf. Anavi Ádám: Válogao versek lej/ 1200 F. Böszörményi Zolán: Aranyvillamos harmadik szakasz lej/ 680 F. Csép Sándor: Ké dráma lej/ 1200 F. Jankó András: Bûnözõk és áldozaok Sorozaunkban ez a könyv kissé kakukkojásnak ûnik. A cím sokamondó. Jankó András rendõr ezredes könyve a vikimológiába nyúj bepillanás, majd néhány konkré bûnesee részleez. A kalózkodásól a bûnözés mai válfajaiig számalan érdekes dolgo udhaunk meg a bûnözés és bûnüldözés öréneébõl. Megjelenik az Illyés Közalapívány ámogaásával Eszeró Isván: Gondolaok a hölgyárban lej/ 680 F. G. Paaki András: A él acélkék lovai lej/ 560 F. Jankó András: Bûnözõk és áldozaok lej/ 680 F. Karácsonyi Zsol: Sárgapar lej/ 650 F. Karmazsin Ferenc: Kovács János és a öbbiek lej/ 650 F. Éleeremõk lej/ 680 F. Orbán János Dénes: Teakönyv lej/ 1360 F. Ferencz Zsuzsanna: Kik és Mik lej/ 650 F. Szõcs Géza: Az al-legóriás ember lej/ 1360 F. Szerkeszõség és kiadó: Arad, Eminescu uca szám, el.: 0040/257/ , 0040/257/ (fax) hp://ij.nyugaijelen.com, ij@nyugaijelen.com. Az Irodalmi Jelen Könyvek Magyarországon kaphaók Budapesen az Írók Boljában és a Ráday Könyvesházban. Romániában keresse az Irodalmi Jelen Könyveke az alábbi könyvesbolokban: Csíkszeredán CORVINA, PALLAS; Gyergyószenmiklóson LITERA; Kolozsváro YOLY CONTOR; Marosvásárhelyen DIFPRESCAR, PROCARDIA Megrendelõ neve Irányíószám Uca Település Faxszám Házszám Telefonszám A rendelés összéréke (amihez még hozzájön a posakölség)

16 16. Elhuny Czeslaw Milosz Mély megrendüléssel fogadák Lengyelországban a Nobel-díjas Czeslaw Milosz kölõ, író, esszészerzõ halálhíré. Milosz, aki 1980-ban üneek ki a legnagyobb nemzeközi irodalmi díjjal, auguszus 14-én, 93 éves korában huny el krakkói házában, hosszú beegség uán. Egy nagy lengyel hal meg jelenee ki Marek Belka lengyel miniszerelnök. Írásaival, szívével ua muao nekünk, megmagyaráza a valóságo, a jóra öszönzö. Póolhaalan veszeség nekünk és az országnak. Lech Walesa vol közársasági elnök és Nobel-békedíjas szerin a kölõ a XX. század fejedelmeinek, nagyságainak nemzedékéhez arozo. A Szolidariás szakszerveze örénelmi vezeõje szerin Czeslaw Milosz mûvei bizonyos érelemben hozzájárulak a kommunisa rendszer bukásához. Az 1911-ben szülee Milosz, miuán 1951-ben emigrál a kommunisa Lengyelországból, sokáig Franciaországban és az Egyesül Államokban él. Az 1990-es évek elején ér vissza Krakkóba. Lapszámunk szerzõi Aspensröm Werner ( ) svéd kölõ. Bagu László 1970-ben szülee a kárpáaljai Beregszászon, néhány éve Budapesen él, kölõ, ördelõszerkeszõkén mûködik. Leguóbbi köee: argenin ípusú családok lemészárlása (2001). Balla D. Károly 1957-ben szülee Ungváron, József Aila-díjas író; szülõvárosában éreségize, ma is o él, szabadfoglalkozású. Leguóbbi köee: Világvége (2002). Beregszászi Anikó (1972) és Csernicskó Isván (1973) nyelvészek, a kárpáaljai Beregszászon mûködõ II. Rákóczi Ferenc Kárpáaljai Magyar Fõiskola anárai, Anikó anszékvezeõhelyees, Isván prorekor. Az Ungvári Állami Egyeemen szerezek magyaranári képesíés, majd Budapesen, az ELTE-n dokorálak nyelvészebõl. Civilben férj és feleség. Leguóbbi közösen szerkesze könyvük: Tanulmányok a kárpáaljai magyar nyelvhasználaról (2004). Berniczky Éva 1962-ban a kárpáaljai Beregszászon szülee, magyaranári diplomá szerze Ungváron, jelenleg is o él, szabadfoglalkozású író. Leguóbbi köee: A ojásárus hosszúnapja (2004). Brauch Magda 1937-ben szülee Temesváron, nyelvész, verselemzõ. Köeei: Tanulmányok a magyar impresszionisa sílusról (ársszerk., 1976), A nominális szerkeszésmód a magyar impresszionisa lírában (1979), Magyarról magyarra (2001), Közös anyanyelvünkér (2003). Cséka György 1972-ben szülee Kárpáalján (Beregszász), kölõ, 1994 óa Budapesen él; az ungvári egyeem uán az ELTE BTK eszéika szaká is elvégeze, jelenleg dokorandus és az Egyeemi Könyvárban dolgozik. Köee: klondájk: egymillió fallikus csillogás (1994). Fodor Sándor 1927-ben szülee Csíksomlyón, író, mûfordíó, 1996-ban megkapa a Romániai Írószöveség nívódíjá, 1998-ban a Magyar Közársasági Érdemrend iszikereszjé. Elsõ köee 1954-ben jelen meg, azóa számalan könyve ír. Jánk Károly 1967-ben szülee Szamárnémeiben, a BBTE magyar-néprajz szaká végeze, kölõ, mûfordíó. Köeei: Álom a nyomokban (1994), Másvilág (1997), Ellenszél (2003). Dr. Kállay (O. Béla) írói álnév. Fikív élerajz: 1950-ben szülee a kárpáaljai Beregszászban, Novozavodszban (Fehéroroszország) éreségize, dokoráusá elvál felesége férjéõl kapa. Jelenleg Budapes külvárosában lakik, kamionkísérõ és balaoni menõszolgálaos. Király László 1943-ban szülee Sóváradon, kölõ, író, mûfordíó, a Helikon fõszerkeszõhelyeese. Elsõ versesköee 1967-ben (Vadászánc) jelen meg, 1997-ben József Aila-, Déry Tibor-, és Láó-díja kapo, öbbször kiüneék a Román Írószöveség díjával. Kovács András Ferenc 1959-ben szülee Szamárnémeiben, József Aila-díjas kölõ, író, szerkeszõ, akinek munkásságá számalan díjjal, kiüneéssel jualmazák. Elsõ köee 1983-ban jelen meg. Kukorelly Endre 1951-ben szülee Budapesen, József Aila-díjas vers- és prózaíró, kriikus, szerkeszõ, 1985-ben megkapa a Legjobb elsõköe-díja, öbb köe szerzõje. Lengyel Tamás 1971-ben szülee a kárpáaljai Nagyszõlõsön, kölõ, szerkeszõ, mûfordíó, 1995-õl Budapesen él. Az ungvári egyeemen és az ELTE-n magyar, illeve angol szakos anári diplomá szerze. Az idén Móricz-öszöndíjas. Leguóbbi köee: Tamás evangéliuma (2004). Lovas Ildikó 1967-ben szülee Szabadkán, az Üzene fõszerkeszõje. Köeei: Kalamáris (1994), A másik öréne (1995), Mezelenül a öréneben (2000), Via del Corso (2001). Sigmond Isván 1936-ban szülee Tordán, próza- és drámaíró, a Helikon felelõs ikára, számalan köe szerzõje. Sánha Aila 1968-ban szülee Kézdivásárhelyen, a BBTE bölcsészkará és a szegedi JATE dokorképzõjé végeze, író, kölõ, az EMIL-elnöke. Köeei: Münchausen báró csodálaos versei (1995), Az ír úr (1999), Székely-szóár (2004). Vik, Bjorg Korárs norvég prózaíró. Külön köszönee mondunk a szerzõnek, amiér leheõsége ado írása közlésére. Zöldi László 1945-ben szülee Dunapaajon, családja az Arad megyei Erdõhegyrõl származik. Újságíró, kriikus, szerkeszõ, médiaörénee aní öbb felsõokaási inézményben. Eddig nyolc köee jelen meg. Kulurális hírek Nemzei Táncszínház A Hagyományok Háza helye a Nemzei Táncszínház lesz a harmadik kulurális inézmény, amely a Nemzei Filharmonikus Zenekar, valamin a Ludwig Múzeum melle új ohon kap a pesi Duna-paron épülõ Mûvészeek Paloájában jelenee be Koncz Ernõ, az üzemeleõ kf. kommunikációs és markeingvezeõje. Miró-kiállíás A budapesi Szépmûvészei Múzeumban szepember 30-ig ekinheõ meg a Joan Miró ( ) kiállíás. A mûvek Miró szine eljes, érekori pályájá felölelik a legkorábbi 1935-ben, míg a legkésõbbi 1981-ben készül, a kiállíás súlyponja azonban az 1960-as és 1970-es évekre esik. A kiállíás helyszínéül a mélyföldszin ké ikererme, a Ión illeve Dór piramis szolgálnak. Harmincéves Szárhegy Idén fennállásának 30. évfordulójá ünnepli Erdély legrégebbi és egyik legfonosabb mûvészelepe. Gyergyószárhegy nemcsak képzõmûvészei szemponból óriási jelenõségû, de a mûvészelep lérehozása menee meg a puszulásól a ma már urisaláványosságnak számíó Lázár-kasély és a kolosor is. Három évized ala közel 700 képzõmûvész alkoo Szárhegyen, öbb min 1300 mûve készíve különbözõ inézményeknek. A gyergyószárhelyi Alkoóközpon évene a megyében 8-10 ábor szervez, és irányzaól függelenül minden mûvész szerene bevonni gyûjeményének gyarapíásába. A 30 éves évfordulón kollekciójuk Melocco Miklós szobrászmûvész alkoásával gazdagodo. Tes és Kozmosz Ezzel a címmel nyíl mexikói kisplaszikai kiállíás Barcelonában, a La Pedrera kulurális közponban. Az emberi es szimboliszikájára alapozó, körülbelül 200 db., háromezer eszendõ áfogó alkoás a szervezõk 40 múzeum anyagából gyûjöék össze. A kiállíás okóber 10-ig lesz nyiva. Ifjúsági Biennále A META Kulurális Alapívány és a Goehe Inéze szervezésében, A kép erõszakossága émakörrel rendezik idén elõször Bukaresben az Ifjúsági Biennálé, amelyen konferenciák, workshopok, kiállíás is lesz. A biennále okóber 13-án nyija kapui és egy hónapon kereszül ar. VII. Zsidó Nyári Feszivál Auguszus 29. és szepember 5. közö Budapesen szervezik a VII. Zsidó Nyári Feszivál, amelyen könyv- és filmbemuaók, kiállíások és koncerek várják a közönsége. Herzl Tivadar halálának 100. évfordulójára kiállíás rendeznek a Zsidó Múzeumban. Az Olasz Kulúrinézeben a Lucidarium zenei együes olasz zsidó reneszánsz koncerje lesz, opere-, klezmer- és Gershwin-eseke rendeznek. Az ország más városaiban, Nagykõrösön, Pannonhalmán, Szegeden és Zalaegerszegen is kapcsolódnak a budapesi rendezvényhez. Részleek: hp:// oldalon. Nõi uazók Londonban, a Naional Porrai Galleryben okóber 31-ig lesz nyiva az a árla, amely azoknak a báor, úörõ nõknek állí emléke, akik szere a világban már korábban bejárák, felfedezék a ma híressé vál uriszikai közponoka. Öven év porugál mûvésze Lisszabonban a korárs mûvészeek múzeumában okóber 3-ig ekinheõ meg az a kiállíás, amely az közöi periódus foglalja magába. A árla ulajdonképpen felújíása, újabb darabokkal való bõvíése a már korábban összeállío kollekciónak. Mikes Tanulmányi Napok Szepember közö szervezi a Hollandiai Mikes Kelemen Kör a évi anulmányi napoka, amelynek fõ émaköre lesz a kele-nyuga kulurális kapcsolaok, az iszlám érhódíása sb. Hagyományaikhoz hûen ermészeesen figyelme szenelnek az irodalomnak is, öbbek közö a Nyugai magyar irodalom hordozóinak és alkoóinak. A kör irodalmi díjá, a Magyar Irodalmi Figyelõ- idén is odaíélik egy magyar írónak, éljen az bárhol a világon ban a kör Ladik Kaalin laudaioja alapján a díja Danyi Magdolnának (Palics) íéle oda. Sockholmi feszivál Harmincnegyedik évadjához érkeze a sockholmi zenei feszivál, amelye idén is a 250 éves királyi paloában rendeznek. A szepember 9-ig aró fesziválon fellép, öbbek közö, a Sank Peersburg Hermiage Orchesra is. Sofia Coppola új filmje Az Elvesze jelenés Oscar-díjas író-rendezõje jelenleg a francia örénelme bújja. Sofia Coppola új filmjéhez, a Marie Anoinee-hez gyûj anyago. A koszümös dráma nõi fõszerepé Kirsen Duns jássza majd. A ragikus sorsú asszony férjé, XVI. Lajos a ervek szerin Jason Schwarzmann alakíja. A forgaás jövõ februárban indul Franciaországban. Nádler Zürichben Nádler Isván, a magyar progresszív mûvésze jeles képviselõjének kiállíásá nyioák meg a zürichi Annamerie Anderson galériában. Korábban, a nyári hónapokban ugyani Szalay László foói volak kiállíva, melyek híres karmesereke ábrázolak. Nádler kiállíása Hommage an Muzsika címmel amelye a svájci magyar nagyköveség, élén Pröhle Gergely nagyköveel is ámoga szepember 4-ig ekinheõ meg. Múzeumágíó Michiganben A Michigani Egyeem Mûvészei Múzeuma az elegáns Beaux Ars sílusban, a Donaldson and Meier Archiecs álal épíe Alumni Memorial Hall-ban nyio 1910-ben. A benne alálhaó, minegy darabból álló, a világ minden részérõl összegyûjö kollekció már régen kinõe a régi helyé és nincs megfelelõ hely a korárs kiállíások, az okaás és a árolás számára. Ám a ervek szerin mindez megoldódik ra, mer a kb. 35 millió dollárba kerülõ hozzáépíés öbb, min készeresére növeli majd a ere, új kiállíó- és elõadóermek, bolok, ársalgók készülnek, renoválják az egész épülee. Északi élek Szepember 19-ig ar még a Skandináv design, avagy ami a míosz mögö van címû kiállíás a Geni Design Múzeumban. A belga árla szokalan, újszerû képe nyúj a skandináv formaervezésrõl, annak egészé ekinve. A bemuaó szine minden árgya a modern formaervezés egy-egy nemzeközi ikonja és különleges design filozófiai kérdéseke ve fel. Pos morem kiüneék Ezra Poundo Ezra Pound, a modernisa kölésze ayja, aki aniszemia és fasisza nézeei mia havan éven á megbélyegzenek számío, megkapa az English Heriage kék emlékplakejé. Az English Heriage a bri kulurális, ömegkommunikációs és sporminiszérium álal finanszírozo esüle, melynek célja a múl örökségének megismerése és ápolása. A Guardian beszámol arról, hogy az ünnepségen, amelye az amerikai kölõ egykori londoni ohonában aroak ahol közö számos kölõ, közük Yeas, Rober Fros, D. H. Lawrence és Rabindranah Tagore is megfordul, az egyik felszólaló már rég esedékesnek neveze az elismerés. Koszolányi a lyoni Operában Valaki hallom, senki hallom. Csak egy ember. No, ne mondd. Tényleg sok van ebbõl a fajából. De nézd meg közelebbrõl. Mindegyik remekmû. Szemében a szenvedés s a szeree uáni vágy. Lelkében apaszala és emlék, akár a iéd. Fején pedig a koponya, min egy királyi korona. Minden ember király. Koszolányi Dezsõnek ez a karcolaá válaszoa moójául szepemberben kezdõdõ új évadjához a lyoni Operaház. Jean Spenlehauer, az opera kommunikációs oszályának munkaársa, a programfüze szerkeszõje elmonda, hogy még anulmányai ala, a Kele-Európai Nyelvek Fõiskoláján ismerkede meg Koszolányi nevével. Az õsszel bemuaásra kerülõ operák aralmához, szereplõihez közel érzi az elgondolkodaó írás. XIV. Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny A Szen-Györgyi Alber Társaság, a Romániai Magyar Dalosszöveség, a szamárnémei MADISZ, a Dinu Lipai Filharmónia, a szamárnémei Szenlélek plébánia, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövesége (KÓTA) okóber én a XXVII. Szamári Zenei Napok kereében rendezi meg a XIV. Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny, a világon bárhol élõ mûkedvelõ népdalénekesek számára. A XIV. Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny a magyarság igazi zenei érékeire akarja erelni korunk emberének a figyelmé. A rendezvény ovábbi célja a magyar népdal népszerûsíése, eddig ismerelen eheséges énekesek felfedezése. Rész vehe bárki, aki beölöe 16. éleévé. Bõvebb felvilágosíás: Szen- Györgyi Alber Társaság, 3900 Sau- Mare, M. Vieazul 10. A jelenkezés en is megoldhaó, cím: csirak@daec.ro. Szakmai kérdésekkel megkeresheik Fejér Kálmán anár ura a kövekezõ elefonszámon: Összeállíoa: IRHÁZI JÁNOS