VAVYEN FABLE MOGORVA NYÁR

Átírás

1 VAVYEN FABLE MOGORVA NYÁR PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1992 A fedél SZABÓÁRPÁD munkája

2 Molnár Éva, 1992 A macska fekete-ezüst csíkozású, háztartási kendermagos. Füle, mint a denevéré. Szeme kuviké, szempillája félméteres. Farka antenna, még három másik cicusnak is futná belőle. Hátsó lábai, akár a kengurué. És tudja, hogy gyönyörű. Peckesebb aligha lehetne. A dög mélységes megvetéssel viseltetik irántunk. Pontosan ama pillanattól fogva, amelyben Cyd a kedves, nekünk ajándékozta. Ella halk sikolyokkal fejezte ki elragadtatottságát. A macska köpött rá. Igazi férfi az istenadta. Megközelíthetetlen, mogorva. Meg akartam szelídíteni. Be kellett kúsznom utána a szekrény mögé, majd félig lebontottam a könyvespolcot. Azután asztalok, székek alatt araszoltam, akár egy nindzsa. A cicus perceken belül felfedeztette velem a lakás legrejtettebb zugait. De megfogni nem tudtam. Miután Ella nyugovóra tért, elkeseredett hajtóvadászatot indítottam a bestia után. Elmartam végre. Kimerülten ledőltem vele az ágyra. A hátára fordítottam. Vakargattam a hasát. Széttárta lábait, hogy alaposabban hozzáférjek, de persze blazírt maradt. Hízelegve édesgettem. Szebbnél szebb szavakkal ostromoltam. Füle a hanglejtésem ritmusára mozgott; szemrése tágult, keskenyült, akár a pótméter. Ám hiába tömjéneztem, nem ájult ki tőle, nem dorombolt. Amint elengedtem, odébbállt. Mint egy emberpasas. Na jó, le vagy te ejtve, gondoltam. Néhány napig keresztül néztem rajta. Mellőztem. Ez kellett neki, naná. Egy estén, midőn ágyamra dőltem, kis idő múltán éreztem ám, hogy odaheveredik a lábamhoz. Mintegy véletlenszerűen, fejét a térdemhez ütötte. Nem reagáltam. Frászt. Csakhamar a térdemre fektette a mellső lábát. Hozzáérintettem az ujjamat. Kéz a kézben heverésztünk. Végre odajött a párnámra. Karomra hajtotta a fejét, s alig hallhatóan, tartózkodóan dorombolni kezdett. Életem legstrapásabb hódítása volt. Utána nyomban rágyújtottam egy cigire. Amikor Belloq hazatelefonált, beszámoltam neki Cyd ajándékáról, s közöltem vele, hogy a bakmacskával végzett kísérlet hozzásegített a férfilélek jobb megismeréséhez. Belloq nevetett, dünnyögött valamit. Azután kifejtette, menynyire aggódik, hogy az új macskánkat széttépi a régebbi kutyánk. Csípőből megnyugtattam. Az ifjú dobermann, Tarzan belekóstolt a halálfélelembe, mióta a szörny betette hozzánk a lábát. A négyhónapos bakmacska sportot űz abból, hogy lépten-nyomon megfutamítsa, az őrületbe vagy az asztal alá kergesse a rettegő ebállatot. Belloq persze nem hitte. Majd meglátja, ha hazajön. Ha megjön végre. Még három nap. Elbúcsúztunk. Azután csak hevert az ágyon, tudván, hogy még húsz-harminc évig így fog hiányozni, valahányszor elmegy néhány napra. De ilyesmiről nem beszél az ember. Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában, ülo páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai. Tiszta Hollywood ez az érzés. Másnap reggel a rém úgy tett, mintha mi sem történt volna köztünk. Ruhában egyszerűen nem ismert meg. Rá kellett döbbennem, hogy csakugyan a velejéig férfi. El is neveztem Belloqnak. Ella a kakaója fölött könyökölt. - Daniel nem fog örülni - mondta. Hátrarázta fényes fekete haját. Majd' tíz év tapasztalata ült a

3 szemében. Vállat vontam. Megégettem a kezem az ócska kávéfőző lombikkal. Ráléptem Tarzanra, de kedvem szerint a fél világra ráléptem volna. Korán volt még. A rádió híreket akart mondani. Erdőtűzzel kezdte volna. Elnémítottam. A bestia - ragadozó lévén - a sonkával együtt bekapta a legjobb ujjamat. Mostohalányom szája széle lekonyult. Ekkor már két hete nem láttuk Danielt. Ha az emberre így ráül a spleen, vétek edzésre menni. Ellógom hát az eseményt. Beülök egy moziba. Mihelyst megkezdődik a film, túlkelesztett pasas roskad mellém a sötétben. Félig rám folyva, hanyagul a karomra könyökölve előrántja jégkrémét. Letépi róla a papírt, az ölembe hullatja. Amint felhabzsolja a jégnyalót, ráveti magát egy zacskó cukorra. Nem kicsiny zacskó; a Télapó rogyadozó térdekkel cipelné a mit sem sejtő ablakhoz. A cukorkákat - persze - szálanként csomagolták csicsogós celofánba. Emberem röpke félóra alatt végez a falatozással. Ekkor dobozos üdítot, szívószálat ragad; szürcsölget. Éléskamrája kiürültével nincs is más dolga, mint békével emésztgetni. Ez persze némi lármával jár, klotyogás, zuborgás hallatszik belső részei felől. A film képtelen véget érni. Egy fickó rohangál benne, néha lőnek rá, fejbe verik, különféle nők dőlnek a karjába. Kimenekülök. Az utcán lecsap rám a napfény. Akár egy lézerkard, a szemembe hasít. Reggel óta századszor számolok utána: még két nap. Két nap múlva Daniel Belloq hazajön a titkos küldetésből. Hogy a küldetés teljesen titkos, afelől semmi kétség, hiszen Cyd sem tudja, merre jár a pasas. Márpedig, ha Cyd nem tud valamit, akkor azt a CIA, a Moszad, a KGB és a Jóisten sem tudja. Visszamegyek az irodába. Az asztalomon cédulácska hever, Laco aláírásával. Né, Laco tud írni?! A szoba üdítoen embermentes, majdnem jól érzem magam. Természetesen megszólal a telefon. - Denisa Wry - morgom a kagylóba. - Larry West vagyok-, mondja egy fickó Micimackó hangon. Agyamban felzümmög a számítógép. Csak tíz másodperc. Elmosolyodom. - Larry! Legalább négy éve nem hallottam rólad. Hogyan jutottam az eszedbe? Meggyilkoltál valakit? - Azt éppen nem, de gázt szagolok, bébi. Beszélni akarok veled. Ráérsz most? Cigarettára gyújtok. Megfontolom a választ. Larry régi emlék a régi időkből. Akkoriban Úthengernek neveztük. Egyazon kölyök bandába tartoztunk. Jampeces stílusa megmaradt, bár ez mára kissé porosnak hat. - Délután több időm lesz. Ráér addig? - kérdezem. - Persze, ha körvonalaznád. Félbeszakít. - Szívi, ha telefontéma volna, körvonalaznám. Különben lehet, hogy nincs is semmi baj. Egy tanácsot fogadj meg: óvakodj a stopposoktól, még akkor is, ha ég a kabátjuk. - Régebben azért érthetobben beszéltél -próbálkozom. A Micimackó-hang megkeményedik. Olyan lesz, mint egy szikkadt tengeri szivacs. - Én folyamatosan érthetoen beszélek. Nem is tudom, miért pont te jutottál eszembe. Ismerek néhány hekust rajtad kívül. Oké, ne szívd mellre, szívi. - Kirabolt a stopposod? Megerőszakolt? Lelopott egy matricát a szélvédődről? Lecsavarozta a bagzó playboy-nyuszikat a kocsi hátuljáról? - Ehhez most pilledt vagyok, szívi. Egész éjjel vezettem, egyszóval tudnék aludni. A fenébe, mégis nyugtalanít. Üzleti tárgyalásról jöttem hazafelé. Megálltam egy fogadóban kajálni. Frankó hely volt, már-már fontolóra vettem, hogy ott alszom, de aztán csak továbbindultam, annál is inkább, mert közben kigyulladt az erdő, és mindenki hisztérikus lett. - Ekkor szedted fel a stoppost? - Ekkortájt - morogja. - Nem tudom halálbiztosan, de azt hiszem, ez az ismeretség nem fog jót tenni az egészségemnek, a fene enné meg. Főleg, ha az ipse rájön, hogy a kocsimban hagyott valamit. Én vagyok a baromállat, minek szedek fel ilyen szakadt tagokat. Tán azért tettem, mert úgy festett, bajban van: megégett, megsebesült, segítséget igényel. Vagy, mert attól féltem, hogy elalszom, ha nem szólhatok valakihez vezetés közben. Hát ezzel aztán nem lehetett beszélgetni. Olyan volt, mint egy flambírozott vipera. Figyelj szívi, ez nem telefontéma. A kocsimban felejtett holmit feladtam postán. Neked. Én most lefekszem, tropák az idegeim. Délután ötkor várlak. Megpróbálom visszaidézni őt az emlékezetembe. Briósszőke haj, széles arc, parányi kék

4 szempár, morzsányi orr. Az alsó ajak előreugrik, akár egy sziklapárkány, rá lehetne állni. Tömör, izmos test. Larry West, az Úthenger, aki irdatlan pofonokat tudott adni. Akkor is, ha nem kellett. Elmondja, merre lakik. Elköszönök. Lekönyökölök az asztalra. Tenyeremen hintáztatom a telefonkagylót. Alatta hever Laco cédulája: "Ha nem túlzottan zavar a munkád, akkor végezd. Gustaffo salátabárjában várlak. Igyekezz, mert ha sokáig váratsz, bíborszínűt fogok vizelni a céklaléttől. Még egy percig lazsálok. Hallgatom a légkondicionáló zümmögését. Bámulom a falat, a fémbútorokat, a napfényt ömleszto ablakrámát. A semmit is bámulom. Felserkent a nyugalom. Kirúgom magam alól a széket. Indulok, bár legfeljebb annyira rajongok a salátáért, mint a fehér cápa. Viszont Gustaffónál - olykor-olykor - címeres gengszterek nyomára lehet bukkanni. Gyors fejszámolás: Belloq két nap múlva itthon lesz. 48 óra; 2880 perc. Ki lehet bírni. Narkózisban. Lehet, hogy ma még beugrom az orvoshoz. Feliratok valamit szerelem ellen. Rühellem a hollywoodi érzeményeket. Laco bíbor céklalé mellett könyököl. Pohara peremén citromkarika támaszkodik, olajbogyó lebeg a löttyben, akár egy penészes zátony. Tiszta öngyilkosság. Ha itten ebédet kérsz, kihajtanak a legelőre. Így megy ez Gustaffónál. Laco rám vigyorog. A céklalétől rózsásak azok a káprázatos fogai. Az egész pasas egyetlen szőkés, férfias jóképűség. Rágyújt egy Caporalra. Átlag harminc másodpercenként rágyújt egy Caporalra. Alighanem egymaga tartja el a jeles dohánygyárat. - Van róla fogalmad, hogy megy át az emberen ez a nektár? - kérdezi. - Metamorfózis nélkül! Bíbor megy be, bíbor jön ki. Amikor először volt vele dolgom; farokfelvágva rohantam az orvoshoz. - Valami eszméletlen, hogy mennyire nem érdekel a vizeleted! - mormogom. Szája sarkába löki a cigarettát, és az állam alá nyál. Mélyen a szemembe néz. Ölelo szarkalábak komolyítják acélkék tekintetét. - Mi baj, kicsim? - firtatja, úgyszólván meghatottan. Mintha nem tudná. Hirtelen elenged, pénzt dob a pultra és lekarol a létramagas bárszékről. Csaknem az ajtóig cipel a csípőjén. Bódító füstöt áraszt a szemembe. Az utcán a vállamra tenyerel. - Van nálad valami lőszerszám? - érdeklodik. - Az nincs, de legalább kétméternyire el tudok köpni. - Bírom, amikor ilyen kegyetlenül macho vagy, Denisa. - Hova megyünk? - Megszereztem Matos búvóhelyének címét. Oda hajtunk. Nem is felelek. Ismerem az efféle optimizmust. Elhajtunk a pasasért, aztán legfeljebb a hűlt helyét találjuk. Gumibotot kéne hordanunk, hogy legyen mivel ütnünk a kliens nyomait. Matost immáron a harmadik tuti búvóhelyen nem fogjuk megtalálni. Majdnem biztosra veszem. Elképesztő, milyen undok ez a világ. Már két hete, és még két napig. - Hiányzik? - kérdezi Laco. - Úgy nézel ki, mint az a drogos, aki egy hete nem jutott fecskendőhöz. - Mi volna, ha a saját szervezeteddel foglalkoznál? -' érdeklodom harciasan. - Mindjárt dél, a vízválasztód. Attól kezdve emberibb leszel. Ráhagyom; noha a remény hiú. Máskor valóban fordulópontot jelent hangulatomban a dél. Matosra gondolok. Emlékeztetem magam a csínytevéseire. Drukkolok, hogy megtaláljuk. Hogy kicsinyég ellenálljon. Nem gránátvetővel, lángszóróval; csak éppen vonakodjon, amikor meglátja a bilincset. Adjon okot egy, esetleg két pofonra. Az órámra nézek. Két perc múlva tizenkettő. Rögvest pacifista leszek. Pasztellszínbe öltözik a világ. Addig is; kormos a város, roggyantak a házak. Megint dugó van, és még mindig tíz percbe telik, mire parkolóhelyet talál az ember. Pár éven belül véső és kalapács nélkül tapodtat sem haladhatunk a szmogban. Mámorító tempóban pusztítjuk magunkat. Epesárgaházba lépünk. Az épület már akkor is düledezett, amikor az első lakók beköltöztek. Falra kent rágógumik, ódon pókhálók tartják a vakolat maradékát. A kimarjult lépcsőfokok mellett rozsdasárga korlát lengedez. A lépcsőházban krémlő szagnak nem lehet nevet adni; azt a jelzőt

5 még nem találták ki, de minek is, úgysem lehetne nyomdába adni. Az ajtó, amely mellett megállunk, a hatodik festékréteget kérgesedi le magáról. Mi az ég van velem?! Hiszen elmúlt dél! Laco előszed két stukkert. Nem csodálnám, ha lenne nála még vagy három efféle, és egy kisebb kézi rakéta. A pasas fegyverkatalógust tart a párnája alatt. Szabadnapjain töltényhüvely fityegőt akaszt a fülébe; s azt állítja, hogy ettől minden nő megvonaglik. Ivarszervét csak Smith and Wessonnak nevezi. Én az agyát is így hívnám. Kapok tőle egy stukkert. Gondolom, szó nélkül be fogja rúgni az ajtót. Megtörténik. Az ajtó kidől, mintha csak erre várt volna: ürügyre, hogy felmondhassa munkaviszonyát. Fedezem a berontó Lacot. Még a stukker kibiztosításáról sem feledkezem meg. Eminens vagyok. Jól jön az előrelátás, ugyanis odabenn valaki tüzet nyit. Ránk. Egy sorozat végigporolja Laco mellkasát. A cowboy felemelkedik a levegőbe, azután a falhoz vágódik. Szemem sarkából látom, amint elterül a sosem mosdatott kövön. Ekkor már röpít a vadászösztön, a düh. Néhány töltényt elfecsérelek. Rojtosra lövöm a levegőt. Nem látom a mesterlövészt. Csend zuhan alá. A falhoz simulok. Hallom, hogy tüdőm vonaglik a bordáim mögött. Fuldoklom a tudattól: Laco kinn hever. Elvetődöm egy nyitott ajtó előtt. Homály kúszik a helyiségekben, ragacsos, nehéz szagú, sűrű homály. Berontok a szobába. Matos a sötét sarokban áll. Egyik kezében csinos kis Uzi, a másikban, amelyet csüggedten lógat, az üres tár. Úgy fest, kifogyott az érveibol. Immár semmit sem hozhat fel az ellen, hogy bevigyük. Rászegezem a stukkert. Két kézzel, nehogy észrevegye tremoromat. - Fordulj meg! Fel a falra, plakátnak! Szét a lábakat! A fickó, aki nem kevésbé kecses, mint egy hegyi gorilla, elvigyorodik. Lehajítja a géppisztolyt. Nincs szőnyeg a szobában, a bútorokat házilag eszkábálták össze, talán még a kőkorszakban. Fényt csak egyszer űztek itt: amikor kiűzték innen. Matos lassan megfordul. Felemeli a kezét. Feje fölött légypiszoktól díszes, hályogfoltos fémtálca lóg, egykor tán tükörként használhatták. A fickó letépi a falról, és hozzám vágja a relikviát. Lerántom a fejemet, de közben tüzelek. Matos elámul, mellesleg én is. Rámeredünk a földre koppanó tálca közepén ütött lyukra. Lőporfüst tetézi az istállóbűzt. Tüsszentés tekergőzik nyálkahártyámon. Léptek hallatszanak a hátam mögött. Nem fordulok meg. A gengszter arcán látom, hogy kísértet közeleg. Laco kissé kábultan, enyhén tántorogva, ámde eltökélten lépdel Matos felé. Leeresztem a stukkert. Odébbrúgom a tálcát. Körbejárom a lakást. Cipősarkam be-beszorul a mocskos padló réseibe. Olyasféle hangokat hallok, mintha pofoznának valakit. Nem nézek oda, az imént láttam hasonlót a moziban. Amikor Matos elnyúlik a romos padlón, Laco kitárja az ablakot, és felül a párkányra. Felszakítja kitömött vállú zakóját, ingét. Tökmindegy a cuccainak, hogy mostohán bánik velük, úgyis merő rongy az egész. Laco a mellkasára szorítja tenyerét a golyóálló mellény fölött. Úgy hápog, mint egy fészekalja elárvult kis kacsa. Odamegyek hozzá. Veséje vonalában meglelem a kézibilincset. Lelakatolóm Matost. Az ájult fickó orra előtt öklömnyi porcsomó billeg lélegzetvétele ritmusára. - Ilyen rohadt ócska érzést - nyögi Laco. - Van róla fogalmad, milyen átkozottul stresszesítő, ha telibe kapják a mellényedet? Ránézek. Felvonom a szemöldökömet. - Mindnyájan kipróbáltuk. Felér egy elektrosokkal. Hátrahajtja a fejét, tovább hápog. Nem zavarom. Eszembejut a lőkiképzés. Ha kiismerhetetlenül lövögetsz, a kiképző odaáll a tábla

6 elé. Lőnöd kell, élessel. Az ember óhatatlanul meg tanul célozni, ha csak egy kicsit is kedveli a mestert, a fene egye meg. Amikor úgy fest, hogy Laco végképp visszatért az élok sorába, felszedjük a földről Matost. A hegyi gorilla lehangoltnak látszik, lábai rogyadoznak. Laco lenyomja a halandzsát a jogairól. Totál feleslegesen lemezel, Matos többször hallotta már ezt a slágert, mint ahányszor Laco előadhatta eddigi praxisában. Kocsiba vágjuk a fickót. Szigorúan ülök mellette. A lődözős, verekedős fenegyerek rövidesen megint kint lesz és folytatja mesterségét: rabol, terrorizál, gengszterkedik. A Főnök elégedetten szemléli rabunkat. Tenyere a homlokán grasszál, mivel feje búbján az árva tincs oltári vircsaftot rendez. Megannyi tökéletes foga mosolyra villan. - Jól van, gyerekek - mondja atyaian. Matos sötéten nézi. Laco lefejti magáról az elrongyolódott inget. Megszabadul a páncélborítástól. Mesébe illő izomzatát, barna bőrét bámulom. Mégsem azt látom, hanem egy rettentő fantáziaképet: ugyanezt a mellkast átlyuggatva, kivérezve, halottsápadtan. Levonom a következtetést: mára elég volt. Búcsút veszek az irodától. Hazasüvítek. Előrántok egy fél nyulat. A macska izgatottan fel-le jár, farka a mennyezetre szegeződik, majd pedig megpróbálja elcsenni tőlem a neki szánt konyhakész eledelt. Míg az egyik végét rángatja, a másikat aprítom. Aztán egy pillanatra nem nézek oda, és a bestia meglép a tetemmel. Végigvonszolja a pulton, eltűnik vele az asztal alatt. Tarzan bánatosan leskelődik az ajtó mellől. Nincs bátorsága belépni, nem is csoda. Bárhányszor megpróbálta, a szörny normál testmérete hatszorosára fúvódott fel, farka pazar üvegmosókefét utánzott. Mindehhez olyképpen pufogott, sercegett és köpködött, mint egy felrobbanófélben lévő gáztartály. Ella elmélyülten tanul. Azt hiszi, nem látom a történelemkönyv alól kilógó regényt. Márpedig látom; csak nemrég voltam serdülő, tudom, hogy megy ez. Az álságos leányzó megígéri Martin öcsém és Tarzan kutya megsétáltatását. Megcsókolom a homlokát, s szó nélkül hagyom a szeme alatt ülo karikákat. Visszaroskadok a kocsiba. Mögöttem maradnak a toronyházak. Kertvárosba érkezem. Változatos kerítésekben gyönyörködöm. Zöld lombok árnyékában apró paloták feszítenek. Larry élosövénnyel szegélyezett háza kisebb erdő mélyén rejtekezik. Csengetésemre senki sem reagál. A közelemben magasodó nyárfa törzsén rőt bundájú mókus futkározik, hallom körmei neszezését. Újrakolompolok, cigarettára gyújtok. A pasas nehezen ébred. Méhek döngenek körülöttem, káprázatos pillangó egyensúlyoz egy rózsa szirmain. A Nap hanyatlóban, a világ egy része lefekvéshez készülődik. Zsong-bong minden bokor, parányi hangok fuvoláznak, mesét mesélnek. Eldobom a cigarettát, mélyet lélegzem, átárad rajtam a meghittség. Larry nagyon alszik. Megérintem a kilincset. Az ajtó kinyílik. Óvatosan lépegetek befelé, emlékszem még a vicceire. Mindig a katonaromantika vonzotta. Ököllel érvelt, olykor az üzleti tárgyalásokon is. Mivel azonban zseniális szervező, többnyire megbocsátották hevességét. A mahagóni-burkolatos hallban elegáns bútorok, süppedős szőnyegek fogadnak. Belépek az üvegfalú nappaliba. A kandalló előtt a kötelező jegesmedvebőr fehérlik, a rácson nyársvasak villognak. Koloniál zsúrkocsin üvegek tornasora. Larry a habfehérre tapétázott hálószoba franciaágya elé tolt, kincset éro távol-keleti paraván előtt áll. Szeme kifordult, selyempizsamája vérlucskos. Hasából egy nyárs meredt elő. Véres a dúlt ágynemu. Vérnyomok vezetnek a fürdőszobába. Talpai nyoma feketére száradt a krémszínű márványpadlón. Cipőtalp is átlábalt a tócsákon. Jeges ujjakkal markolászom a zsebkendőmet, így érintem meg a kilincseket. A tükörre fröccsent vércseppek megkérgesedtek mostanra. Visszatérek Larryhez. A sziklapárkányra emlékeztető alsóajka előrefittyed, sebektől bíborlik. Bámulom ökölbe szorult kezét, felsértett ujjait. Nem könnyen adta az életét.

7 Megfordulok. A cipőtalpak lenyomatát követem. Vércseppeket fedezek fel. Az utolsót a terasz márványkockáin. A gyilkos megsérült. Sarki hideg futkos a hátamon; amikor visszamegyek a házba. Zsebkendővel fogom meg a telefonkagylót. Azután erőt veszek magamon és megállok a paravánra nyársalt Larry előtt. Faggatom arcát, testhelyzetét, a szerteszét heverő tárgyakat. Kérdezgetem a memóriámat, emlékezni próbálok beszélgetésünkre. Megkeresem a telefonregiszterét. Amint kinyitom, kezembe akad néhány névjegy, mind Larryé. Órámra nézek, azután mégis kísérletet leszek munkahelyi számával. A takarítónő jelentkezik. Tudatja velem, hogy mindenki régen hazament már. Sebaj, csak annyit áruljon el, hogy hívják Larry West titkárnőjét. Pár perc, múlva bársonyhangú nővel beszélek, azt firtatom, főnöke hol járt legutóbb üzleti úton. Ezután a tűzoltókat tárcsázom a következői információért. Mire a helyszínelők megérkeznek, áttanulmányozom a térképet, és zsebre vágom a hevenyészett skiccet. A nyomozócsoport vezetője fiatal férfi, negyvenen, innen. Töméntelen mennyiségű sört elszopogathatott már, pocakja szédítő. Maholnap lejjebb szereltetheti a tükröt a fürdőszobájában, ha kíváncsi még a nemesebb szervére. Félrehajtott, fejjel hallgatja szövegemet. Tiszta kék szemeket mereszt rám. Fogai közé tolt golyóstollát a nyelvével csattogtatja. A toll hegye ki-be jár, csitt és csatt. Együtt megyünk a garázsba. Megtekintjük Larry ezüstkék Pontiacját. Kesztyűs kezek kutatják át az ülések illesztéseit, alájuk kotornak, felszedik a szőnyegeket. - Ha találnak a kocsiban vérnyomot, nézzék meg, azonos-e a teraszon lévőkkel - mondom a laborosnak. A pocakos kolléga megkocogtatja vállamat, a tenyerébe köpi a golyóstollat, és magára mutat vele. - Én vagyok a főnök. - Ki vitatná?! Holnap tájékoztasson a vizsgálat eredményéről. - Denisa Wry - dünnyögi helytelenítő hangsúllyal. Üde kék szeme résnyire szűkül. - Hallottam magáról. Nagy a szája. Nagy a mellénye. - És a szívemet még nem is látta - felelem. Elhagyom a szürkületbe burkolt kertet. A mókus aludni tért, vagy rájött, hogy hiába is keres nyárfán mogyorót. A madárduruzsolás már nem ér el a lelkemig. Behuppanok a kocsiba. Gázt adok, cigarettára gyújtok. Felveszem a telefonkagylót. Ella nincs otthon. Martint is hiába tárcsázom. Félúton leparkolok, betérek egy bárba. Narancsos vodkát kérek, fölé könyökölök. Semmi közöm a nyomozáshoz. Larry West más zsaruk körzetébe tartozik. Alighanem ők is megtalálják a gyilkosát. Bár a kollégának elmondtam, amit Larry mesélt, vagy inkább nem mesélt, biztosra veszem, hogy ő ennél szélesebb körben is kiterjeszti a kutatást. Larrynek bárhány ellenfele lehetett az üzleti világban. Ellenfélből ellenséggé válni nem hosszadalmas történés. Megragadom a hézagos sztorit. Larryre vall a szöveg:,,óvakodj a stopposoktól, még akkor is, ha ég a kabátjuk". Vérbeli mazochizmus: hajnalban veretem fel magam az ébresztoórával. A szörny a helyemre mászik, az ágyban kinyújtózik, majd fényesre nyalja magát. Mire kijövök a fürdőszobából, előttem terem. Rendőrkanyarral fordul be a hűtőszekrény elé, csaknem elbotlom benne. Tarzan beslisszol előle a nappaliba, meghúzza magát a tévé alatt. Kibontok egy doboz macskaeledelt. Utána kinyitok egy doboz kutyaeledelt. Tejet melegítek. Ella földig éro hálóingben megáll az ajtóban. Láttára kibontok egy doboz embereledelt. A macska - persze - inkább arra bukik. A leányzó csupasz lábujjait táncoltatva küszöböt bámulja. - Még alhatnánk. Szombat van - mondja azon a hangon, amelyen érzo keblű hírolvasók földrengést, szökőárt szoktak bejelenteni. - Visszafekhetsz. Nekem el kell mennem. Kilenckor érted jön Donald. Vasárnap estig a tónál lesztek.

8 - Nem megyek. Daniel holnap délelőtt érkezik. Nem tudok estig várni a találkozásra. Hümmögök. Még mindig nem néz rám. Vékonyszálú fekete haja elfedi az arcát. Karja lúdbőrös a fehér ingujj tövében. - Vigyél magaddal - kéri. - Halálra unatkoznál. - Elképzelhető, hogy nem. Ha te beszédre fakadsz valakivel, én majd előveszek egy regényt. - Túl sokat tévézel mostanában. - Leülök az asztalhoz egy bögre vaderős kávéval. A dög felpattan a terítőre. Bágyadtan rászólók: - Sicc. Ide azért már mégse! A macska hanyatt veti magát, kellemkedik. Tarzan beoldalog. Egyetlen harapással eltünteti a reggelijét, majd elém áll, s úgy tesz, mintha nem tudna a terítőn fekvő életveszélyes teremtményről. Billegteti farokcsonkját. Horror készül: a bestia felfigyel. Előbb felkönyököl, majd kikúszik az asztal szélére, és oda-odanyúlkál a kutyafarokhoz, amely - rövidsége folytán - igencsak közel van a tulajdonos kényesebb részeihez. Tarzan összerezzen. Tekintete megüvegesedik. Várja a végzetes becsapódást. A cicus játszadozik a farkával. Majd szétveti a kíváncsiság. Az egész kutyát akarja. Hirtelen lepattan a földre, és peckesen megáll Tarzan előtt. Orr orrhoz ér. Meghőkölésre készen szagolgatják egymást. A dobermann lehasal. Kap egy baráti pofont. Elfordítja a fejét. A macska lekunkorodik az ebállat válla hajlatában. És egetverő dorombolásba kezd. Tátva marad a szám. Ella felragyog. - Itthon maradok - közli. - Várok rátok. Úgyis erről szól a gyerekkorom. - Mondd csak, kisdedem, éppen mit olvasol? - nézek rá gyanakodva. - Szerdán végeztem a szlengszótárral. Kétnapja kezdtem el az Állati elméket. - Attól tartok, Merle nem a te zsenge korosztályodnak szánta a művet. - Az olvas, aki tud olvasni. - Ez nem törvény. Ismerek sokakat, akik olvasnak, noha gőzük sincs róla, miféle az olvasmányuk. - Drága mostohám, úgyis elárulom Danielnek, milyen hervadt voltál nélküle. Mert amint megjön, te rögtön elkezded a fölényestit. - Képes volnál elrontani a játékomat? - Nem - néz rám komolyan. - Én tudom, hogy mi is hiányzunk neki. Mondta, hogy mennyire utál elmenni. Kölcsönadtam neki a fluoreszkáló kukacomat, hogy ne kelljen egyedül aludnia. - Mi lesz velem, ha rákap a kukacra?! - Két hete szomorúak vagyunk. De ma reggel minden eddiginél szomorúbb vagy. Miért? - És még nem láttál holnap reggel! A szomorúság önmagát gerjeszti. De ha elárulsz a pasasnak, összekarmollak. - Szeretlek, Den. - Elég volt, ne zsarolj tovább. Öt percen belül elmegyek. - Mikor jössz haza? - Talán éjjel, de lehet, hogy csak reggel. Tarzan zavartan pislog a lábamnál. Néha rákancsalít a vállgödrében berregő szörnyetegre. Ebben a diliteli pillanatban Martin öcsém is megérkezik. Mivel a szomszéd lakásból jön, át sem öltözött a vizithez. Berúgja az ajtót, és pálmafákkal borított, térdig érő pizsamájában a konyhába csoszog. Jason Donovan-szőkére vett haja az égre mered, fogsorán mosoly harsog. Tenyere lecsap gyönge vállamra. - Ha te ebben az órában ébren vagy, az csak egyet jelenthet: most jöttél haza. Nyertem? - firtatja. - Vesztettél, tesó. Most megyek. Légy szíves, viseld gondját a seregletnek: kiskorú hajadonnak, ebállatnak, cicállatnak. Úgy holnapig. - Nagyon szeretem, ha nörsznek nézel. Sőt, egyenesen imádom. - Eszerint legalább te boldog vagy. Leteszem az üres bögrét. Besurranok a hálószobába, bekotrok a törülközők mögé. Martin akkor toppan utánam, amikor előhúzom a stukkert. Bár gyorsan elsüllyesztem; naná, hogy mégis szóvá teszi. - No lám - mondja. - Fogadni mernék, hogy emberfia nem tudja, hova készülsz.

9 - Nagy szerencsevadász vagy ma reggel, de ezt a fogadást is elvesztetted. Megmondom neked, hová megyek, hogy tudd: nyaralni készülök. - Stukkerrel? Lösz valamit a holnapi díszebédhez? Valami maffiózót? - Úgy van, tesó. Vadasan készítem el. Csak egy baj van. Még nem tudom, mit kezdjek a gereznájával. Szerinted azsúrozzam, vagy endlizzem? - Terítsd az ágyad elé. Kösd be vele a hekusbárcádat. Zsugorítsad és tedd dunsztosba. Minek hívják ezt az eljárást? Egyes dél-amerikai indiánok csinálják. - Te Martin! - kezdem vészjóslóan. - Téged foglak elejteni, és kitömve mutogatlak majd a rajongóidnak. Félre az útból! - A nyomatékkedvéért vagányosan ellenőrzöm a tárat. - Nem kell a delphoi jósdába menned, én innen a küszöbről megjövendölhetem neked, hogy Daniel őrült pipa lesz rád. Aranyhal-arckifejezéssel nézek rá. - Ki az a Daniel? - A stukkert becsúsztatom a lezser farmernadrág zsebébe. Martin szeme felakad. Folytatom: - Két hete nem láttam a fent nevezett urat. Töröltem a memóriámból. Program vége. - Ilyen képpel fogja visszaírni magát a monitorodra - feleli és ádáz orcával kugligolyó szemeket mereszt rám. Félretolom az útból. Távoztomban megcsókolom Ella arcát, megsimogatom Tarzan bársony orrát. A macska elsiklik érintésem elől. Megbántódva ha~ gyom el a lakást. Utálom, ha molesztálnak. A molesztálók köre bővül. A lépcsőfordulóban bőrruhás, bukósisakos postásifjú rohan a karjaimba. Zavartan kibontakozunk egymásból. A fickó legalább huszonhárom éves. Szívszaggató bajuszt visel. - Magához jövök, Denisa. Sürgős küldeményt hoztam. Itt írja alá, aztán hazamegyek, és felhörpintem a kávémat. Nem fogadja el a felé nyújtott pénzt. Vigyorogva sarkon fordul. Kiszáguld az utcán berregő motorhoz. Beülök a kocsiba. Rágyújtok egy cigire. Markolászom a tenyérnyi csomagot. Újra és újra elolvasom a feladó nevét: Larry West. Posztumusz. Feltépem a ragasztást. Kihajtogatom a papír széleit. Idétlen holmi kerül a kezembe. Nosztalgiára hajlamos katonaviselt férfiak őrizgetnek ehhez hasonló emléktárgyakat. A relikvia második világháborús lövedék lehet. Talán éppen a tulajdonos combjából vagy medencéjéből farigcsálták ki az orvosok, mielőtt öngyújtó készült belőle. Megfordítom a csúf darabot. Gravírozást látok a fenekén. Majdnem a tarkómra szalad a szemöldököm. "Chris Masnek. Apa." Nem akarom elhamarkodottan végiggondolni. Másképp pedig nem lehet. Hiszen Larry is ezt tette, ezért kezdett rettegni - s amitől félt, hamarabb bekövetkezett, mint gondolta volna. Beindítom a kocsit. Legalább huszonöt méternyit utazom, ekkor a fékre lépek, és az újságos bódéhoz lihegek. - Egy tegnapi lap kéne nekem. - Tegnap az tegnap volt, ma meg ma van - tájékoztat a jóember a kalitkából. - Tudja, mi minden történt tegnap óta? Morosban megöltek két újságírót, egy bírót. Másutt kivégeztek egy sereg lázadó fiatalt. Megint másutt kisiklott egy vonat. - Tegnap még sokkal jópofább volt a világ - nézek a szemébe. Eltűnődik. A háta mögé kotor és a kezembe nyom egy sajtódarabot. Átadom a pénzt. Visszasüvítek a kocsiba. Elhelyezkedem, kifújom magam. Az erdőtűzről szóló tudósítást keresem. Percekig böngészem a címeket, mire rátalálok a háromsoros hírre. Valószínűleg csavargók gondatlansága okozta a tüzet. Tíz hektár elpusztult, emberéletben nem esett kár. Kézbe kapom az öngyújtót. Chris Mas. Csak egyetlen betű hiányzik ahhoz, hogy Christmas legyen. Larry karácsonya. Indítok. Kormos, üszkös facsonkok kísérnek balról. Fájdalmas kép. Fekete torzók között, elszenesedett

10 talajra tűz le a Nap. Némelyik fa félbetört, mintha el akart volna futni a halál elől. Vádló tetemek sorakoznak egymás mellett. Állva haltak meg, mint Larry. Az út jobb oldalán rogyadozó fogadónak nem esett baja. Az ősöreg gerendaépület túlélhetett már egyet s mást. Két-háromszáz évvel ezelőtt még kísértetek, vámpírok és lidércek is látogathatták. Betérek egy kávéra. Hallgatom a hosszú faasztaloknál ücsörgő férfiak dörmögését. Amikor túlteszem magam a megégett fák hatásán, a söntéspulthoz lépek. A tésztakarú, borotválatlan csapóshoz hajolok. - Mondja, cikisek a rendőreik? - kérdezem halkan. Vállat vonva rám mered. - Már miért? - Már azért, mert meginnék pár korty gint. Dugja el egy pohár narancslében. Egészen rosszul lettem a látványtól. Mikor történt? - A tűzeset? Tegnap, valamivel hajnal előtt. Bólintok. Mohón vetem magam az italra. Nyomban elszédülök tőle, s ez eszembe juttatja, hogy még nem ettem. - Hajnali fél kettő körül idetelefonált az erdőben lakó család feje, az öreg Bogdan. Mondta: ég az erdő, errefelé terjednek a lángok. Mondta: szólt a tűzoltóknak, most ő is rohan oltani. Ami azt illeti, hamar megjöttek a tűzoltók. De azért szép darab odalett az erdőből. Bólogatok. A borostás csapos háta mögül sülő hús illata lopakodik az orromba. - Lehet itt enni valamit? - kérdezem: - Félórán belül. Megvárja? - Hajjaj - nyögöm. - Kié az erdő? - Hát a városé. Bogdanék házáig. Ott egy darabon az övék, aztán meg a szomszéd városé. - A tűzoltók szakértői kiderítettek valamit? Lehet, hogy gyújtogatás volt? Mintha arcul ütöttem volna. Hátratántorodik, szemei elkerekednek, akkorák lesznek, mint egy-egy fánk. Loppal csapol magának egy pohár sört, lebukik vele a pult mögé, majd fényes szájjal felegyenesedik. - Maga itt idegen. Ebédel, és odébbáll. Kérdezgethet. De ha itt lakna, nem gondolkodna ostobaságokon. Már miért akarta volna bárki is felgyújtani az erdőt?! - Tudom én?! - vonom a vállam. - Hátha valaki flambírozni óhajtotta Bogdanéket. - Ami azt illeti - mondja már-már elmosolyodva -, Bogdan menye megéri a pénzét. - Nofene. - De ez nem tartozik magára - feleli hűvösen. - Kérdezte a rendőreinket. Nos, tőlük nyugodtan ihat. Ha annyit iszik, hogy háttal ül a kormányhoz, tőlük azt is megteheti. De a városban rendnek köll lenni. - Bogdanék háza közelében gyulladt ki az erdő. Nem lehet, hogy ők csinálták? Hogy megfejjék a biztosítót? Szemem sarkából látom, amint néhányan közelebb szivárognak. Nem csoda, idegen vagyok itt. Mindenkit izgat, miről traccsolászom a fogadóssal. - Az bizony nem lehet, hogy ők csinálták volna - feleli határozottan. - Már csak azért sem, mert Bogdan menye veszett környezetvédő. Mióta itt él, kiborította a város vezetését. - A csapos előszedi sonkaujjait, hogy sorra vegye valamennyit: - Először: csatornázás. Másodszor: szennyvíztisztítás. Harmadszor: fásítás a Városban. Negyedszer: rászállt az ipari üzemekre. Ötödször; a farmeroknak tanfolyamot szervezett arról a bio-izéről. A vegyszermentes növénytermesztésről. Addig szövegelt nekik, mígnem mindenki beült az iskolapadba, hogy okuljon. Tudja, mit mondok én magának erről a divatos cafrangról? A hajdani időkben volt ám vegyszermentes földművelés! ÉS mi lett belőle? A pondrók mind jóllaktak, a nép meg csak éhezett ősztől tavaszig. Ezt kell visszasírni?! Naná, hogy a Bogdan-nő visszasírja: életében se volt kapa a kezében. Csak a pemzli. - A sonkaujjak közül három úgy tesz,- mintha valami finomabb eszközt tartana, ami akár ecset is lehetne. - Megizzasztotta az egész környéket, én mondom. Neki köszönheti a polgármester, már ha egyáltalán akarná köszöngetni, a bukását. Különben stramm nő. - Csak nem?! - ámuldozom élénken. Ekkor egy furcsa földlakó bukkan fel mellettem. A fickó negyvenöt-ötvenéves lehet. Fején piszkosszürke csigák pöndörödnek.

11 Bal szeme odalett az élet valamely csatájában, jobb szeme a hajával azonos színű. Egykor talán kék inge ropog a rákérgesedett mocsoktól. Farmernadrágja több mint viseltes. Dögös, ámde retkes cowboycsizmát visel. Szinte a karomba vájja a könyökét a pulton. Elhúzódom tőle. A csapos összeszorítja a fogait, és vadul dörzsölni kezdi az előtte sorakozó tisztítószerhabos poharakat. - Mi van? - mászik az arcomba a félszemű vagány. - Maga szerint mi van?- firtatom. Odébbülök egy székkel. - Szerintem az van, hogy maga firkász. Mi köze az itteniek dolgaihoz? Adott maga egy falás kenyeret ennek a városnak? - Ha adakozni kezdenék, előbb magának adnék egy nagyobb darab szappant. - Meg akarja ütni magát? - Mit keménykedik? Tán csak nem a bukott polgármesterhez van szerencsém? Elvigyorodik. Olyan stichje van, mint egy bubópestis sújtotta városnak, amelyben elföldeletlenül hevernek a hullák. - Igya meg a léjét, és söpörjön el a seggbe - tanácsolja. - Ebédelni is fogok - közlöm vele. - Itt nem - mondja fejcsóválva. A fogadósra nézek. - Néha azért megmosdathatná a kidobó emberét. - Ő is csak egy vendég - hangzik a bús válasz. - Szokott fizetni? - kellemetlenkedem. - A szolgálataimmal fizetek - mondja a molyette vagány. - Most például azzal szolgálom meg a betevőmet, hogy kikísérem magát a tragacsához. Rácsodálkozom. Előveszek egy zsebkendőt. Leporolom vele az ingvállát, a mandzsettáját. Egyre több tisztogatnivalót találok rajta. Megdörzsölöm a nyakát. Végül az elhasznált zsebkendőt leejtem a lábához. A vászonrongy felakad a csizmája orrán. Eltart egy percig, míg a fickó magához tér a sokkból. Addig is nehezen szedi a levegőt, és erősen töpreng, miért is nem tisztelem őt. Rámosolygok. - Férfiakkal is ilyen merészen szokott viselkedni? Vagy ezt a lovagi modort csak nőknek tartja fenn? - Hagyd el, Raoul - nyöszörgi a fogadós bátortalanul. Raoul felpattan. Szétvetett lábbal, ökölbe szorult kézzel megáll előttem. Eltorzul az arca. A körülöttem állongó férfiakhoz fordulok. - Ez komolyan csinálja? Mindenki úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Tanácstalanok, akár a strucc, ha a legteljesebb zűrben egy maréknyi homokot sem lát a lába előtt, ahová a fejét dughatná. Raoul az arcomba csápol, egyelőre csak jelképesen. Félrehajtom a fejem. Elhatalmasodik rajtam a gyanú, hogy a fickó istenigazából komolyan veszi magát. A fogadós a pulton motoszkál a lucskos konyharuhával. Halkan dörmögi: - Jobb lesz, ha szót fogad neki. Raoul hadonászik. Felemelem a karomat, mert zavar a csápolása. Tovább társalkodom a csapossal. - Ez a kis fickó elszánta magát, hogy az életét áldozza. De hát miért? Kiért? Raoul sarkon fordul, és kemény léptekkel kisiet a helyiségből. A nézősereg nyomban oszlásnak indul. A férfiak visszaszállingóznak a helyükre. A kármentő falán lógó sörpecsétes naptárra nézek. Itt is ugyanazt az évet írják, mint arrafelé, ahonnan én jöttem. Akkor mi ez? - Ne nézze le - mondja a fogadós. - Raoul veszélyes. Nemrég még vadászmester volt. Mióta lemondatták a polgármestert, lerongyolódott. Megfogadta, hogy addig nem mosakszik, amíg a gazdája vissza nem kerül a bársonyszékbe. A tűz miatt gyanúba fogták a rendőrök. Ezért olyan hisztis. Ártatlan. Aznap egész éjjel itt vedelt. - Bizonyára akad néhány vétek ezen a földön, amelyben Raoul ártatlan -. Hagyom rá.

12 - Istenítette a gazdáját. Bánatában piálni kezdett. Össze is törte a kocsiját. Mostanában biciklivel jár. Ez az állítás nem szorul bizonyításra. Raoul már jön is visszafelé, kezében kivont biciklipumpa. Megáll előttem, és rám szegezi veszedelmes fegyverét. - Tűnés kifelé! - üvölti karalábé lila fejjel. - Uram, ön intenzíven molesztál engem - sóhajtom szomorúan. Úgy érzem magam, mintha valami horrorparódiába csöppentem volna. - Íme, a hely megtestesült szelleme. Felmerül bennem néhány ötlet. Megmutathatnám az igazolványomat - amit a végén majd az ő gereznájával fogok bekötni, Martin tanácsát megfogadva -, esetleg megcsillanthatnám előtte a stukkert. De nem szeretek dicsekedni. - Belekortyolok a narancslébe. Raoul leüti a számról a poharat. Kezdem halálosan unni. - Nem várja kontrollra a dilidokija? - kérdezem a legangyalibb mosolyommal. Lacóra gondolok. Ha ő volna a helyemben, már régen leütötte volna az impulzív vagányt, csak hogy nyugta legyen tőle. És mit tenne vele Belloq? Míg Belloqon mélázom, Raoul a vállamra húz a biciklipumpával. Hát persze, az angyali türelmű Daniellel hiába is kísérletezne, hogy verekedést provokáljon. - Mondja Raoul, járt mostanában rákszűrésen? A fejemet veszi célba. Elkapom a csuklóját, közben a térdem ellátogat a gyenge pontjára. Ettől kissé meggörnyed, csaknem önként felveszi a megfelelő testhelyzetet ahhoz, hogy erőlködés nélkül pályára állíthassam. Állal előre végigsiklik a legközelebbi hosszú asztalon. A végén a fal állja útját. Raoul nagyot ordít, azután elhallgat. Rövid csend támad, majd robaj hallatszik: az ájult vagány legurul a padlóra. Gyengéd kezek besegítik az asztal alá. Ekkor beszakad az ajtó. Négy bősz zsaru ront a helyiségbe, négy csőre töltött gumibottal. Villogó szemmel néznek körül. A közelben ülő méla férfiak egyike lemutat a terítő alá. Az egyik zsaru lehajol, odakukkant. Az édesen szendergő Raoul láttán örömre derül, int társainak. Ketten elővakarják a porhüvelyt, és kiviszik. A vezérhekus a pulthoz ballag. A csaposra mordul. - Ezért hívtál? Hol itt a gáz? - Raoul beszívott, kötözködött a hölggyel. Gondoltam, jobb, ha ti véditek meg. - Szóval még mindig reszkettek ettől a kis piszkostól? Mondtam már: megvontuk a fegyverviselési engedélyét; nem kell tartani tőle. Sőt, hogy végképp ártalmatlanná tegyük, a jogosítványát is elvettük, hehe. Különben is, úgy remeg a keze, hogy órákba telik, míg megtalálja az elsütőbillentyűt. Na, vázold a tényállást. - Majd a hölgy - bök rám a fogadós az egyik sonkaujjával. A vezérhekus megpödri a bajuszát. A művelet eltart egy darabig, mivel a férfias ékesség jócskán bekunkorodik a füle mögé. - Na? - fordul hozzám végül. - Raoulnak rossz a modora. Illemórát adtam neki, teljesen grátisz. - Kegyed rakta be az asztal alá? - csodálkozik rám. - Ugyan, semmiség - felelem. - Megmutatná az iratait? - kérdezi félrehajtott fejjel. - Komolyan szeretné? - A lehető legkomolyabban. - Ugyan miért? - Mert piszkosul szeretném tudni, kik járkálnak ide mostanában, hogy szimatolgassanak. Raoul nyilván nem ok nélkül gurult be. - Persze, hogy nem. Ha maga annyit piált volna, pont olyan oktalanul viselkedne. - Láthatnám a papírját? Megmutatom neki. A látvány enyhén megviseli. Gyorsan visszaadja az igazolványt, letelepszik mellém, és bizalmasan rám mosolyog Hivatalból? - Dehogy. Erre jártam, megéheztem. Merő udvariasságból megérdeklődtem, mi lelte az erdőt, miért nem hallszik madárdal. Erre Raoul biciklipumpát rántott. Ennyi az egész. Ebéd után megyek tovább. - Elnézését kérem. Óhajt feljelentést tenni?

13 - Esetleg Raoul. Kérdezzék meg tőle, ha magához tér. Lehet, hogy megütötte a fejét. - Jó étvágyat - vigyorog a hekus. Megkönnyebbülten. Megpödri elképesztő bajuszát, és peckesen kivonul a csehóból. Járása a macskánkat juttatja eszembe. Elmerengek. Ez az a város, amely aligha különbözik más városoktól. De talán mégis. Larry csak elhajtott mellette - és belehalt. Elköltöm az ebédet. Körülöttem semmi sem változik. A vendégek halkan beszélgetnek, nem akarnak tudni rólam. A fogadós sem tárgyal velem. Nem forszírozom a társalgást. Békével eszegetek, nézelődöm. Látom, amint a csapos hátralép az italos üvegeket csillogtató pulthoz, pusmog valamit a telefonkagylóval. Azután elém tesz egy csésze kávét. Rágyújtok. Chris Mas öngyújtójával. Mintha a láng lobbanása vágná el körülöttem a halk duruzsolást. Megdermed a csend. Eljátszadozom a gyújtóval, a mennyezetre fújom a füstöt. Azután fizetek, és lassan kisétálok a fogadóból. Beülök a kocsiba, a telefonkagylóért nyúlok. Egy perc múlva meghallom a sörhasú kolléga hangját. Megköszörüli a torkát, harákol egy strófányit, majd ígyen szól: - Nem volt rossz a tipp. A laborosok vérnyomokat találtak a Pontiac kárpitjában, a jobb oldali ülésen, elöl. - Lám és lám - morgom. - A házban nem, de a kocsiban leltünk néhány ujjlenyomatot is. A számítógép szerint a gyanúsítottunk egy Victor Hern nevű ürge. Hern kétszer ült. Jobbára verekedésért. Az egyik bunyó következtében kórházban is ápolták. Megtaláltuk az adatait. Stimmel a vércsoport. A házban és a Pontiacban lelt vérnyomok egyazon személytől származnak. Kiadattam a körözést Hern ellen. Mellesleg, amit maga nem vett észre: a tettes álmában lepte meg Lawrence Westet. Golyónyomokat találtunk az ágyban, a falban... - Tudja, a lyukak láttán én azt hittem, hogy Larry feltalálta a szobagolfot - szúrom közbe. Mellesleg. - West szembeszállt a gyilkosával, és sikerült is lefegyvereznie. Dulakodni kezdtek, ekkor került sor a nyárs használatára. Apropó, a feleségem rablópecsenyével vár ebédre. - Ez nem volt elbűvölően szellemes. - Nem is megyek haza. Inkább bekapok egy hot dogot. Leteszem a kagylót. Elsüllyesztem az öngyújtót. Nem értem. Viktor Hern nem lehet azonos Chris Masszel. Indítok. Rágördülök az erdei útra. Mintha atomtámadás sújtotta övezetben hajtanék előre. Korom, pernye, üszkös fák körös-körül. Néma halott erdő, akárha megfojtotta volna valami, rettenő fekete penész. Mi lett a madarakkal? A többi teremtett lélekkel? Túlélhették azt a hajnalt? ' A Bogdan-ház falait a múló idő füstölte sötétre. A gerendaépület ablakain behúzott függönyök lógnak. Az épület mellett kávébarna furgon vesztegel. Fehér körszakállas, markáns arcvonású öregember tesz-vesz a kocsi körül. Közeledtemre felpillant, majd egyetlen másodperc alatt hatalmas flintát bűvöl elő valahonnan. Helyes. A barátságtalan fogadó után itt végre díszlövésekre számíthatók. Megállítom a járgányt. Kilépek az útra, elindulok a férfi felé. Nem szegezi rám a flintát, de úgy tartja, hogy bármikor a megfelelő pozícióba ránthassa. Lassan lépdelek. Nézem gumicsizmás lábát, nyűtt vászonnadrágját, hajdan fényes selyemmellényét, hasig kigombolt inge alól előtüremkedő ősz szőrzetét. Amikor néhány lépésnyire megközelítem, előteremtem legbájosabb mosolyomat. - Bogdan úr? Denisa Wry a nevem. Egy barátom miatt keresem. - Biztos, hogy magának itt nincsenek barátai. - Még lehetnek. Próbáljuk meg. Tegye le a muskétát, és adjon kezet. Egy perc, és barátok leszünk. - Mit akar? - Közelebb mehetek?

14 - Nem ajánlom. Hacsak nem akar olyan lenni, mint a laskaszűrő. - Ha azt mondom, hogy zsaru vagyok, aligha fog felujjongani. Jóslatom beválik. Bogdana lábam elé köp. Sokaknak ez jut eszükbe a zsarukról. Nem tolakszom tovább, a tárgyra térek. - Tegnapelőtt éjjel egy ismerősöm a fogadóban kávézott, amikor kigyulladt az erdő, és kitört a pánik. Ő beült a kocsijába, hogy kimaradjon a balhéból. Kisvártatva egy pasas penderült elé, parázsló kabátban. Az ismerősöm felvette őt a Pontiacba. Miután megvált a tagtól, felfedezte, hogy az ülésen maradt egy tárgy. Ismer ön egy Victor Hern nevű férfit? - Nem. Amint látja, csomagolok. Elköltöztetem innen a családomat. Tűnjön el. - Kérem - mondom esdeklőn. A verandára nyíló ajtó halkan feltárul. Harminc év körüli, nyúlánk nő lép elő a házból. Vöröses fényű haja a vállára árad, zöldes szeme szenvedélyességet sejtet. Mozdulatai energikusak. - Tényleg zsaru? - kérdezi. Hangja fátyolos, afféle férfiakat felizgató és nyomban óvatosságra is intő hang, amely bármikor megkeményedhet. - Becsszóra - felelem. Mire kimondom, ott áll előttem. Megnéz magának, azután ráriad a körülöttünk komorló fatorzókra. Tekintete élettelenné válik, fájdalom fut át az arcán. Csak villanásnyi ideig tart, s megint szenvedélyessége kerekedik fölül. - Akkor már kiszagolta, mi történt itt. A polgármester el akarta adni ezt az erdőt. Mégpedig egy építési vállalkozónak. Terve időben kiszivárgott. A felháborodás felforgatta a várost. Az ostoba ötlet a polgármester fejébe került. Alighanem ezért gyulladt fel az erdő. Ha leég, mi sem állhatja az építkezés útját, nemde?! Az expolgármester bebizonyította, hogy neki lett igaza. - Sammy, menj vissza csomagolni! - morran rá az öreg. - Eddig sem csomagoltam. Az apósom begyulladt. El akar menekülni. Még mindig nem fogta fel, hogy nem megyek vele. Itt maradok, hisz ez az otthonom. Holnap facsemetéket hozatok. Az erdő élni fog! - Vakmerő ötlet, Sammy - mondom. - Kíváncsiskodtam a fogadóban. Egy Raoul nevű fickó rám támadt. - Na és? - kérdezi. Hetykén vállat von. - A kutyáinkat megmérgezték. Az elmúlt hónapokban többször rám lőttek. Na és?! - Menj be, Sammy!- rivall rá az öreg. A nő az apósára mosolyog. Megrázta a fejét. Vöröses fényű haján fellobban a napfény. - Te sem mész el. Veszett lendülettel berámolsz a kocsiba, azután majd lassan előszedsz és visszahordasz mindent. Nem tudsz máshol élni. Nem is akarsz. Meg akartak ijeszteni. Meg is ijedtél. Feldühödtél. Higgadj le! Már hónapokkal ezelőtt berendezkedtél erre a háborúra. Harcold végig. - Sammy, az apósának igaza van. Az ismerősöm, aki felvette a kocsijába a parázsló pasast, halott. Meghalt, mert a fickó az ülésen felejtette ezt a tárgyat. Megmutatom az öngyújtót. Nem kis elégtételemül szolgál, hogy ezúttal Bogdan még messzebbre köp, mint a zsaruk emlegetésekor. Sammy szelíden néz rám, kissé csodálkozva. - Értse meg maga is, értse meg mindenki: most aztán már végképp nem mehetek el! Nézzen körül! Rengeteg dolgom van itt. Rövidesen nyoma sem lesz a pusztításnak. Nem vagyok egyedül mellettem áll a város. Ezrek támogatják a terveimet. És ezért nem félek. Jöjjön vissza néhány hónap múlva. Tátva marad a szája: addigra begyógyulnak az erdő sebei. Bagdan a szemét forgatja. - Agyalágyult, szentimentális álmodozó vagy, nem ezen a földön élsz! Hallottad, mit mondott a hölgy? Az ismerőse halott. És miért? Mert a gyújtogató pont az ő kocsiján menekült el, és kiejtette a zsebéből ezt a holmit, amit ebben az elátkozott városban mindenki olyan jól ismer! Felolvasom a gravírozást. - "Chris Masnek. Apa" - Christian Mason Shonon - bólint Sammy, s újra lazán vállat von. A napfény glóriát sző a haja köré. A megtestesült ártatlansággal állok szemközt. Ez a tiszta lélek ragyog, és közben nem látja, hogy vér hömpölyög körülötte?! Bogdannek is elmegy az esze tőle.

15 Ráordít a menyére. Christian Mason Shonon! - bömböli, és majdnem mérföldeset köp. - Naná, hogy ő áll a gyújtogatás mögött! Tiszteletteljesen érdeklődöm. - Kicsoda ő? - Ki más volna, mint az ex-polgármester?! Félő, hogy az öregember rosszul lesz dühében. Sammy elvezet a ház közeléből. - Gyere, nézd meg az épen maradt fákat. Spiros mostanában könnyen felhúzza magát, ezért nem akartam előtte beszélni. Mi haszna volt a gyújtogatásnak? Abszolute, semmi. Ez a terület a városé, ez erdő, ez a státusza most is, így is. Ehhez semmiféle építési vállalkozó nem férhet hozzá. Ez tiszta sor. Tehát nem azért kellett a tűz, hogy ide építeni lehessen. Akkor éjjel Spiros kinn sétált a fák között. Észrevette a tűzfészkeket. Szabályszerűen a ház körül helyezték el valamennyit. Nem az erdőt akarták leégetni, hanem bennünket. Spiros lekapta a kabátját, eloltott egy tűzrakást Rohant a másikhoz. Felébredtem a kiabálására, segítettem oltani. Feltámadt a szél, nem bírtunk a lángokkal. A házat megmentettük, de a fákat nem tudtuk megvédeni. A gyújtogató azért akarta feláldozni az erdőt, hogy ne derüljön ki: valójában minket akartak kivégezni. Két éve kezdődött. Shonon győzött a választáson, és azt hitte, a város vagyona a saját vagyona. Hatalmas dáridókat, vadászatokat rendezett. Királyi udvart tartott. Akkor vakarta ki Raoult a koszból. A kis fickó vadászmesterként parádézott. Az erdőben állandóan dörögtek a fegyverek. Séta közben gyakran találtam sebesült állatokat. De nem csak én untam meg a garázdálkodást, az emberek többsége szintén megelégelte. Lemondattuk Shonont. Most a helyettese látja el a hivatalát a rendkívüli választásig. És ez majdnem ugyanaz, mintha maga Shonon uralkodna tovább. Az efféléknek az az alapállásuk, hogy mivel mi választottuk őket, a nevünkben cselekszenek - ellenünk. Bármit tesznek, mindig azzal bújnak ki a felelősségre vonás alól, hogy ők azok, akik bennünket képviselnek. Tehát az állatok mészárlása, a város vagyonának herdálása és a többi gazság igazából, a mi akaratunkból történik! Vannak, akik ezt be is veszik. Nem kevesen támogatták volna az erdőirtás ötletét, mert Shonon - megvette a hangadókat, mert munkahelyeket ígért, mert beígérte a Kánaánt, és mi sem kényelmesebb, mint hinni a választott képviselőnknek, nemde?! Amikor a város fellázadt, azt hittem, nyugalom lesz végre. Azután megölték a kutyáinkat, és többször is rám lőttek séta közben. Egyszer megláttam Raoult. A zsaruk kihallgatták, és persze elengedték, merthogy nincs bizonyíték. Még mindig sokan félnek Shonontól. Bosszúálló fajta. Erre az öngyújtóra a legtöbb ember allergiás. Mindannyiszor ezt vakarta elő, ha rákérdeztek, miért dőzsöl a mi pénzünkön. "Én még mindig azt a gyújtót használom, amit apám csináltatott valaha" - felelte. Spiros csak köpni tud, ha Shonon szóba kerül, ezért a házban ki sem merem ejteni a nevét. - Victor Hernről, nem hallottál? - Nem ismerem. Gondolom, semmi baja nem volt velünk. Pénzt ígértek neki, ha füstté változtat minket. Nosza: tette a dolgát habozás nélkül. Kíváncsi volnék, hogy került hozzá a gyújtó. Visszafordulunk. Zöldarany sávokban hullik elénk a lombok között átszüremlő fény. Néhol pernyefoszlányok lebbennek a harsányan eleven leveleken. Ritka érzés: tiszta a tüdőm. Mohón nyeldesem a levegőt. - Festek - mondja Sammy. - Csak itt tudok dolgozni, itt érzem, hogy élek. Soha nem lett volna szabad hátat fordítanunk a természetnek. Miért hiszünk jobban a betonban, a műanyagban, az élettelen dolgokban? Miért fordítjuk magunk ellen az értelmünket? Sokan még mindig a műtrágyát tartják oltárukon. Vegyszereznek, mérgeznek mindent, a haszontalannal együtt kiirtják a hasznosat, és végül persze ők is elfogyasztják a mérgeket, mert azok bekerülnek az ivóvízbe, az élelmiszerekbe, visszajutnak hozzánk. Még ma is megtörténik, hogy némelyik tudatlan gazda macskák, madarak láttán légpuskát ragad, és tüzel. De szerencsére mind többen látják, hogy tévúton járunk. Nos, nem akarlak megtéríteni, nem ezért jöttél. Legközelebb nem úszod meg. Most még nehezebb a helyzetem, a férjem nincs itthon, pedig de jó is volna néha a vállára borulni, és jól kibőgni magam! Nem vagyok annyira naiv, amilyennek látszom. De nagyon hiszek a szeretetben. Mire visszaérünk a házhoz, a furgon eltűnik a kertből, a garázs mélyén pillantom meg. Spiros a küszöbről figyeli közeledésünket. Barnára cserzett arcán valósággal világít a fehér körszakáll. - Kész a tea - közli rekedtes hangján. - Gyertek be. Sammy hátrarázza a haját.

16 - Hát nem tisztára úgy néz ki, mint Hemingway? - De, főleg flintával. - Ő még régi vágású ember. Azt hiszi, a fegyvereké a végső szó. - És nem? - provokálom. - Nem - feleli meglepetten. - Az értelemé! - Indulsz a polgármester-választáson? - kérdezem. - Többen kértek, hogy próbáljam meg. Nem tudom. Még gondolkozom. Megértem, miért olyan veszedelmes ez a nő, miért váltott ki ellenfeleiből olthatatlan gyűlöletet. S bár egyre jobban tetszik nekem, elhárítom a teameghívást. Elköszönök, beülök a kocsiba. A motor hangja durva csendháborításnak hat a halotti csendben. Bekapcsolom a rádiót. Az út gödrösen, szeszélyesen kanyarog a fák között. Megpróbálom kisütni, mit tegyek, hogyan folytassam. Folytassam-e? Victor Hernt el kell kapni. A körülöttem álló fatetemek szomorúsága engem is átjár. Lelkem megfeketedik, akár az ő törzsük. Ez lesz a jövőnk? Égő fák, kialvó életek. Amikor a környezetvédő mozgalmak megalakultak, a zöld egyet jelentett a dilissel. Zöld hírekkel mulattatták az embereket: valami lökött alak megint odaláncolta magát egy buldózerhez, szemétszállító hajóhoz, betonkeverőhöz, akármihez. És ez legalább olyan vicces volt, mint hajdan a szüfrazsettek, akik tollas fövegben a lámpaoszlophoz bilincselték magukat, hogy felhívják a figyelmet a nők jogaira. Nos, ami azt illeti, azóta bőven arcunkra fagyhatott a mosoly. Nagyanyáink egy kicsit túlvívták az egyenjogúságot. Erősödik a füstölt, csípős szag. Talán sosem szellőzik ki az üszkös földből a halál. Cigarettára gyújtok. Ekkor lövés dörren. Csörömpöl mögöttem az ablak, előttem a szélvédő. Lerántom a fejem. Elengedem a kormányt, kilököm az ajtót. Kigurulok az útra. Belevetem magam egy kormos, bűzhödő romhalmazba, amely két napja még farakás lehetett. Lelapulok, nem mozdulok. A motor halkan brummog. Meg-megcsörrennek az elkésve lepottyanó üvegcserepek. Mintha lódobogást hallanék. Kész hallucináció. Jönnek az indiánok. Fognak, és megskalpolnak. Valóban ló közeledik. Megpillantom barna fejét. Fölötte egy emberét. A földlakó flintát tart a kezében. Errefelé ez a divat. De ezen a fickón nem furcsálkodom. Elvették a jogosítványát? Oly részeg, hogy nem áll meg alatta a kerékpár? Sebaj, paripára pattan, végre is, a lóvezetési engedélyét nem vonták be. Ennek a fickónak ez a természete, kultúrája. Tiszta szerencse, hogy fél szeme hiányzik, esélyeim javulnak. Stukkerem természetesen a kesztyűtartóban maradt. Esélyeim csökkennek. Raoul, a szeszcsinálta indián, a nyomokat fürkészi. Sok fürkésznivaló nincs rajtuk: az abroncsok nyomai egyenesen a kocsihoz vezetnek, mit ád isten!? Hadd fontoskodjék, addig sem lövöldöz. Ragyogó helyzetfelismerő képességével rádöbben, hogy akit meglőtt - és feltehetően halálra sebzett -, nem lehet másutt, csakis a kocsiban, remélhetőleg hűlőfélben. Lecsusszan a lóról, gyaloglag folytatja útját. Rém óvatos, a roncsra szegezi flintáját. Hátszélben közeledik, s nem kell őzek tennem ahhoz, hogy szimatot kapjak. A paripa utálja, a túlvilági, kiégett tájat, agyára megy a zabla. Különben is rosszat sejt. Kapja magát, dobbant egyet, és elszelel. Raoul oda sem hederít. Magával ragadja a vadászláz. Két kézre kapja a muskétát. A puska és Raoul közti különbség nyilvánvaló: előbbinek van agya. A fickó megközelíti a kocsit, majd hirtelen feltépi az első ajtót. Ez az a pillanat, amelyben előpattanok a valahai farakás mögül. Tarkón suhintom Raoult. Az ütés megduplázódik: a másikat az ajtó adja, az élével. A fickó nyikkan egyet. Elejti a fegyvert, majd elejti magát is. Elterül a lábamnál. Szegény Denisa, ezt nem éled túl! Másodszor is mélyen belemásztál a Raoul nevű molyette vagány kopár lelkivilágába. Sárba tapostad, meggyaláztad férfiúi önérzetét, amelyet egyébként már csak az alkohol és a gyűlölet tarthat össze; mi más!? Betuszkolom Raoult a hátsó ülésre. Saját derékszíjával lakatolom le. Beülök az üvegtörmelékbe, és gázt adok. Ablakok híján kissé

17 huzatos a fedélzet. Hörögve szól a golyótépázta rádió. Azt hörgi, hogy egy másik kontinensen rálőttek a tüntető fiatalokra az esőben. Embervér sározta az utcákat. Nem lehet kibírni. Dehogynem. Muszáj! A fogadóhoz hajtok. A söntéspult mögött vaskos asszonyság lucsogtatja délelőtti konyharuhát; nyilván a fogadósné. - Ideadná a telefont? - Ez nem nyilvános készülék - utasít rendre. - Valaki bajban van. - Maga lesz bajban rögvest - feleli fenyegetően. - Raoul rosszul lett. - Leesett a lóról? - Igen, de akkor még mindig meg tudott kapaszkodni a puska csövében. Azután arról is leesett. Az asszonyság elém löki a készüléket. A válla mellett, a falra függesztett közérdekű számokra lesek, és tárcsázok. Később kávét kérek, és nem iszom meg. Várom a helyi zsarukülönítményt. Magas, impozáns vagány lép elém, és kihúzgálja a tűvégű nyilakat a kármentő tartóoszlopán elhelyezett célbadobó alkalmatosságból. A fickó tarkóra nyalva viseli hullámos barna haját. Felsőteste grizzlyé, s mert farmerja szűkebb, mint egy harisnyanadrág, azt is megállapíthatom, hogy alteste viszont bikáé. Az impozáns vagány a vállamtól néhány centire nekiáll célba hajigálni. Profi lehet, mert a fogadósné szemrebbenés nélkül tovább mosogat a tűzvonalban. A fickó két dobás között rám néz. - Járt Sammy Bogdannél? Hülye az a nő. Nem lát tovább a fáknál. Shonon középkori stílusú épületeket álmodott ide. Özönlöttek volna a vastag bukszájú turisták. Ugrott a munkaalkalom. A kastélyok, fogadók, lovardák az erdő helyén álltak volna, az erdő adta volna az építéshez a faanyagot. Tehát, ha úgy vesszük, az erdő is megmaradt volna. - Mintha, maga kitömve is ugyanaz a fickó volna, mint élve. Folytassa! - Rendelek egy pohár narancsos gint. Lehajtom, újat kérek. - Ezzel a számmal felléphettem volna a turisták előtt - sóhajtja. Újabb nyilacska süvít el a fülem mellett. - Sammynek nincs érzéke a művészethez - teszek alá egy lapáttal. - Önzésből akadályozta meg. Nehogy a felpezsdülő élet megzavarja az ő nyugalmát. Mert ő fest. Állítólag nagyhírű festő, de én nem sok fantáziát látok a dolgaiban. A férje tudós, naphosszat a könyvei fölött tojózik, azután lefirkálja a baromságait, és elutazik, hogy megünnepeltesse magát. Most is odavan. Majd meglepődik, ha hazajön, és üresen találja a házat! - És ha nem? - Az ő híveik benn élnek a városban, és nem fognak őrt, állni a viskójuk mellett. Bogdanéknek el kell takarodniuk innen! - Eddigi életében csak a késdobálásból próbált megélni, vagy volt már dolga valami munkával is? Belenyalok a ginbe. Daniel jut eszembe. Holnap már felemel letargiámból. Felsóhajtok. Az impozáns vagány zokon veszi kérdésemet. A következő nyíl hegye súrolja a hajamat. Azután, mintha sorozatvető működtetné a művész varázsujjait, szélsebesen elszáguld mellettem egy tucatnyi tűhegyű vessző. Daniel nélkül egyhangú az élet. Olyan sivár, hogy szinte már fáj. Elnyomok egy ásítást. Mögöttem megcsörrennek, az üvegek a polcon. A fogadósné összeszedegeti a pult mögé hullott nyilacsokat, és visszaadja a virtuóznak. Kiürítem poharamat. Végtelen szomorúság honol a lelkemben. Valamivel odébb, a városban zajlik az élet. Az emberek nem is sejtik, milyen kísérteties ez a fogadó, micsoda idejétmúlt figurák népesítik be. Vagy sejtik, s azért nem járnak ide. - Na? - kérdezi a tőrvető gonoszkás mosollyal. - Ügyes - felelem. - Ha még egy kicsit gyakorolná, előbb-utóbb eltalálna. - Nem akarom eltalálni! - mered rám. Visszabámulok. - Neem?? Percek óta nem merek megmozdulni, nehogy az én hibámból tévessze el. Tudja, mindig is furcsállottam, hogy a cirkuszban is akkor tör ki a taps, ha a fakezű késdobáló egyetlen találatra sem képes. Ott van előtte a nagy trampli, még a vak is bele tudná állítani a kést, a mutatványos meg csak szerencsétlenkedik, mindig mellé dob, és ezért még meg is tapsolják.

18 - Ez benne a művészet - magyarázza. - Igen? Lehet, hogy Raoul sem akart eltalálni?! Csak művész?! - Szegény Raoul, megbuggyant teljesen. Feljelenti? - Feljelentik a zsaruk, hivatalból. Ezt már nem lehet ejnye-bejnyével elintézni. Ravaszul villan a szeme. - Gondolja? Elröpít fölöttem egy nyilat, amely rettentő buzgalmában csaknem beleáll a fogadósné jelentékeny kiterjedésű testébe. Rezzenetlen arccal ülők. Szívem mélyén persze nyugtalankodom, hiszen Raoul hullakomolyan az életemre tört. Esküdni mernék, az impozáns fickó sem egyebet forgat a fejében. Ám ha precízen számon kérem magamtól, hogy mégis mit érzek, őszintén meg kell vallanom: enyhe unalom nehezíti lelkemet. Naná, hogy Belloq. A hiánya. Holnapra megszakad a szívem. Ekkor végre betoppannak a délben látott zsaruk. Rutinosan benéznek az egyik asztal alá. Tudom, csak jópofáskodnak. Jutalmul fanyar mosolyt vetek rájuk. - Jól néz ki a kocsija - mondja a vezérhekus, kimókázván magát. - Jól - hagyom rá. - Hol van Raoul? - Benne. A szemét figyelem. A szem nem hazudik, mint a nyelv. Ez a kékszempár sem hajlandó megtenni, amit tulajdonosa. Elsiklik az arcomról, az övem magasában nézeget valamit. - Nincs benne - mondja a vezérhekus. - Bevallom az igazat: kitörtem a nyakát, és elástam az erdőben a tetemét. Ott se keressék, hiábavaló volna. Feltámadt rég, és az éjszakát várja, midőn zombiként visszatérhet. Az ilyeneket ezért nem jó megölni. Mindből zombi lesz, és akkor aztán egy perc nyugtot sem hagynak az embernek. Ki-be koslatnak a sírból. Szóval Raoul elmászott? Remélem, utolérik. - Bízza ide. - Hová is bízhatnám? - Ez az a perc, amikor nem bírom tovább a légkört. Kezdek magam is leépülni. - Hallom, az volt a konfliktus magva, hogy néhány ötletman kiagyalta: ide csakis a középkori stíl illik, és semmi más. Mellesleg, az atmoszféra megvan hozzá. - Nem volt az olyan rossz ötlet. Ezt a düledező csehót is lebontották volna, újat húztak volna a helyére. Jó buli. - Lett volna itt Kánaán, csak nem ezeknek az átejtett szerencsétleneknek, akik most az életüket is odaadnák Shonon blöffjeiért. Ha már középkori stíl, hozzájárulnék néhány ötlettel: mit szólna egy kis zaftos autodaféhoz? Pompás bubópestishez? Helyes kis kiütésekkel, nagyszámú halálozással? A vezérhekus elkomorodik. Mélyen a szemembe néz, cirka a gyomromig ellát. - Már akartam mondani, hogy a délelőtti affért is a villogásának köszönheti. Az itteni fiúk nem szeretik, ha éreztetik velük a... - Itt elakad, keresgéli a szavakat. Kisegítem. - A szellemi fölényt szükségtelen éreztetni éppen az benne az irritáló, hogy érződik. - Ezek itt nem hülyék. Ezek is emberek. - Meg is lepődtem. Raoult szívesen megnézetném valami antropológussal. Hátha Nobel-díjra méltó felfedezést tenne. - Ezek az emberek nem érdemlik meg a megvetését. Nem megyek bele a vitába. Ennyi a pasas lelki mélysége. Nyugodtan megállapítható, hogy lelkileg egydimenziós. Különben másról akarok beszélni. - Meglátogatnám Christian Shonont. - Bejelentkezett? - Talán tudja, hogy az igazolványom mentesít az efféle cifraságoktól. - Beszéltem Dirk Pashittel. - Sörhasa van? - Telefonon keresztül nem láttam. - Sörhasa van - bólintok. - És? - A kolléga azt mondta: ez az ő ügyük. Nem a magáé. - A kolléga könnyen mond ilyeneket a messzi Line-ban. Nem az ő gyerekkori haverját végezte ki

19 egy bérgyilkos. Nem is őt akarta leteríteni az édes Raoul. - Menjen el innen! Most azonnal! Raoult bízza ránk. - Már délben is magukra bíztam. Csak ekkor kezdett igazándiból vadászni rám. - Nyugodt lehet. - Az elmondottaktól eltekintve nyugodt vagyok. Hát jó, elmegyek. - Egy pillanat - mondja. Magához inti a fogadósnét. - Mit ivott a hölgy? - Két gint. Narancslébe csomagoltatta. A vezérhekus rám somolyint. - Természetesen nem ülhet volán mögé. Ugyebár magára is vonatkoznak a törvények?! - Temérdek kocsi parkol odakinn. És a temérdek sofőr cefrét szopdos köröskörül. Meg is tekintem; miként tiltogatja el őket a vezetéstől. - Törvényeink előírják, hogy legfeljebb egy üvegsört fogyaszthat vezetés előtt. Valaki felkacag mögöttem. Az impozáns késdobáló. Hátba veri a vezérhekust. - Ezt éppen te mondod, amikor azt az üvegsört kísérőnek iszod a whiskyhez, méghozzá a kormány mögött?! - Fogd be. - A fickó megint rám szegezi a tekintetét. - Dirk Pashit azt is megemlítette, hogy ahol maga felbukkan, ott nemsokára úgy hullanak az emberek, mint a legyek. - Valóban jellemző rám a hulló légy-effektus. Nincs ezen mit szépíteni. Cseppfertőzéssel terjesztem. Ne jöjjön közelebb! Azt feleli, szigorkás képpel, a tarkójára pödörve pazar bajuszát: - Szemet hunyok. Üljön be a kocsijába, és tűnjön el. Elnézésemet tudja be annak, hogy tisztában vagyok a beosztásával, és bizonyos mértékben a feljebbvalómnak tekintem! Ám ez nem jelenti azt, hogy magának mindent szabad! - Örömmel veszem, hogy erre emlékeztet, miközben azon fáradozik, hogy elkenjen egy gyilkossági kísérletet. Ekkora simlisség még egy rinocérosz orcájáról is lenyúzná a bőrt. Pénzt dobok a pultra, az ajtó felé indulok. Az asztaloknál ülő fickók kihívóan méregetnek. Csak egy merevre sminkelt nő nem törődik velem, minthogy éppen kedvesével huzakodik, túl a sokadik poháron. - Akkor sem kellenél, ha az egyetlen hapsi lennél a Földön, és nekem ezer lukam volna! - ordítja kisasszonyos bájjal. Mivel a kikosarazott pasas zokszó nélkül, továbbra is üveges szemmel mered a semmibe, a nő felfedez engem. Rám rivall: - Na, mi van?! Vállat vonok. - Semmi. Csak megpróbálom magam elé képzelni önt, amint ementáli sajt. Behúzom az ajtót. Az épület mellett lassan forgó tetőlámpával, elhagyottan áll a rendőrautó. Megkerülöm az időette gerendaházat. Persze, a hiányzó zsaruk ott vannak hátul, hiánytalanul. A kis Raoult hánytatják, gyengéden. Beülök a szilánkos, cúgos járgányba, és gázt adok. Christian Mason Shonont nem taszította anyagi csődbe a bukás. Cifra palota előtt állok meg. Megtekintem a ház körül parkoló Jaguárokat, Ferrarikat, egyéb csodákat. Azután bekopogtatok az aranyveretes tölgyfa ajtón. Libériás alkalmazott terem a küszöbön. Meghallgatja óhajomat, majd megcsóválja a fejét. - Shonon úr estélyt ad. Ha nincs meghívója, nem bocsáthatom be önt. - Valami meghívófélém azért akad. - Felmutatom az öngyújtót. - Ismeri? - Hogyne. Shonon úr íróasztalára való. Nemrég eltulajdonította valaki. Nem értékes darab, csupán csak azért hiányzik, mert emléktárgy. A megboldogult, idősebb Shonon úrtól, az Isten nyugasztalja őt. Hogyan került magához? - Biztos vagyok benne, hogy a megboldogulatlan, ifjabb Sbonon úr rá fog jönni. - Most nem vezethetem elé. Holnap jelentkezzen be telefonon a titkáránál. Mit mondhatok, kicsoda ön? - Denisa Wry vagyok. Szomorú Denisa Wry, aki fájlalja, hogy nem beszélhetett Chris Masszel. Az inas elmosolyodik. Bőven elmúlt hatvan, háta hajlott, ráncai közt borosta szürkéllik, pedig biztosan kétóránként borotválkozik. Egy ilyen házban!? - Christian Mason Shonon az úr teljes neve. Édesapja becézte Chris Masnek. Senki más nem

20 szólíthatja így. Elköszönök. Amikor beülök a szakadt járgányba, visszanézek. Az avítt inas még mindig az ajtóban áll, mögötte kristálycsillárok izzanak, ő pedig nyilván azt fontolgatja, milyen szerencsétlen csóró lehetek, hiszen szélvédőüvegre sem telik. Ami azt illeti, valóban szerencsétlennek érzem magam. Áthajtok a pompás kis városon. Szűk utcákban magas házak tornyosulnak, harapni lehetne a szmogot. Nem csoda, hogy az itt élők a városszéli erdőt tartják a túlélés esélyének. De nem látják a fáktól a gengsztereket. Vagy elhiszik, hogy Raoul a főgonosz. Rákanyarodom az autósztrádára. Boldogtalanul gyűlölöm a civilizáció eme, hangszigetelő fallal körülvett vívmányait. Elkeseredésemet tovább tetézi, hogy a reflektorfény bogarak légióit vonzza a kocsi köré, legtöbbjét egyenesen a szemembe. Jól jönne most motorosszemüveg, egy fülessapka és egy laposüveg. Végigkesergem az utat. Letargiámat Daniel számlájához írom. Nélküle teljesen földhözragadt vagyok. Valami finom kis lelki űrutazásért sajog minden porcikám. Ella már alszik, mire hazaérek. Megállok az ajtóban, a résen belopódzó fényben fürkészem a kölyök arcát. Magas, sápadt homlokát, vonásnyi fekete szemöldökét, hosszúszálú, sűrű szempilláját. Árnyak bújnak az orrába, elnyíló szája szélén álomnyál csillan. Ella megérzi, hogy nézem. Megmozdul, nyöszörög, majd váratlanul felül, és rám mered. - Elaludtam?- kérdezi rémülten. - Az volt a dolgod. - Meg akartalak várni. - Hogy s mint vagy, kisdedem? - Jól, s mint vagyok. Beszélni akartam veled. - Fogd rövidre. - Den, ígérd meg; hogy reggel csinálsz nekem frizurát! Szépnek kell lennem, mire megjön Daniel. Hallgatok. Nézem a leányzót. Megint érzem a sajnálkozást: nem az én gyerekem. - Mi lesz az ígérettel?! - sürget. - Az ígéret: oké. Egyéb? - Egész délután meg este csörgött a telefon. De nem szólt bele senki. Úgyhogy téged kerestek. - Eszerint - bólintok. - Most pedig aludj, kisdedem; - Van még valami - mondja. Halkan. Szinte rimánkodva. - Igen? - Martin azt beszéli, ha megjön Daniel, elutaztok. Azt kérem, hogy engem is vigyetek magatokkal. - Hová?! - Martin nem árulta el. Vigyorgott, azt mondta: meglepi lesz. - Lesz neki! Lepetés. Máris, megyek hozzá. - Den! Elvisztek? - Amint én is tudni fogok az utazásról, újratárgyaljuk az ügyet. - Ez csak fél ígéret- közli szigorúan. Hosszú haját csavargatja krétafehér ujjaira. Kistányér szemekkel bámul rám. - A fenébe, kisdedem! Elviszünk! A pokolba is velünk jöhetsz! - Miért vagy zabos? - Nem számít. Ma sem molesztáltak többet, mint egyébkor, az átlagba még az is belefér, hogy lőttek rám. Most lefekszem, mert rögtön kelünk. - Martin - figyelmeztet. - Át akartál menni hozzá. - Majd reggel. - Jó - sóhajtja. - Kapok egy álomcsókot? Kap egyet. Eligazítom rajta a gyűrt takarót, elbotlom a szőnyegen heverő játékseregletben. Ella lemászik a vacakjaiért. Sorban az ágyba rámolja a szőrnyulat, a teddy macit, a kimázolt bohócot, a zenélő gumicápát, a violakék plüsscicát, nyolc-tíz férfizsebkendőt, plusz néhány macit, kutyát. Azután leül az ágy végébe, látványosan magába roskad, és felfújja az arcát. - Mi baj? - kérdezem. - Most hol aludjak ettől a sok szartól? - morogja.