Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete. könyvismertetés

Átírás

1 Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete könyvismertetés

2 Sólyom László A személyiségi jogok elmélete című könyvében 1 felismeri azt, hogy annak ellenére, hogy az élő jogban a személyiségi jogok forrongásban vannak, és egyre fontosabb szerepet harcolnak ki maguknak, ritkán születik a személyiségi jogok lényegét kutató monográfia, és teljesen hiányzik az intézmény összehasonlító jogi vizsgálata is. Ezért szándékai szerint a tanulmány a személyiségi jogok elméleti problémáival foglalkozik. Ennek során nem a hagyományos kiindulópontot, a személyiség pszichológiai, társadalmi vagy jogi fogalmát veszi alapul, hanem a személyiségi jogból mint jogi kategóriából indul ki, ennek értelmét és működését vizsgálja különböző társadalmi körülmények között. Ezt pedig az egyes meghatározó jogrendszerek fejlődésében fontos eszmetörténeti keretek között teszi, a tanulmány ennek következtében mind térben, mind időben összehasonlító jellegű. A szerző a bevezetőben fel is vállalja, hogy a dolgozat úgy elméleti, hogy történeti, mégis kerüli a történetírást és a leíró részeket. A személyiségi jog alapproblémáit világítja meg, és ezt mindig abban a történeti és jogi környezetben teszi, amelyet erre a legalkalmasabbnak talál. A tárgyalás ezen módjának eredményeképpen azonban a dolgozat csupán elenyésző részében foglalkozik a személyiségi jogok jelenével, pontosabban a tanulmány születése korának személyiségi jogi problémáival (a személyiségi jogok politizálódása a kivétel ezen megállapítás alól). Ez annyiban meglepő, hogy az 1980-as évek elején, amikor a tanulmány íródott, csupán pár év telt el a polgári törvénykönyvről szóló évi IV. törvény évi módosítása óta, amikor is a személyiségi jog látványos és nagymértékű 1 Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,

3 újraszabályozására került sor. E módosítás célja pedig a személyiségi jog intézményének felélesztése volt, az elméleti kérdések tehát kétségkívül aktuálisak voltak. A szerző azonban mégsem azt az utat választotta, hogy a törvény újdonságait egyeztesse Magyarország uralkodó alkotmányjogi és polgári jogi doktrínáival, illetve a gyakorlattal. Húsz év elteltével sajnálhatjuk ezt, hiszen azóta a személyiségi jogoknak mind a polgári jogi, mind az alkotmányjogi megközelítésében olyan változások következtek be, amelyek fényében az akkori elméleti megközelítés szemügyre vétele érdekes lehetett volna. Ráadásul a szerző később, az Alkotmánybíróság elnökeként az általa jegyzett alkotmánybírósági határozatokban, párhuzamos indokolásokban és különvéleményekben, valamint tudományos tevékenységében ugyanezekről a kérdésekről számos olyan megállapítást tett, amelyet érdemes lenne a nyolcvanas évek elején leírt megállapításaival összehasonlítani. A tanulmány fent leírt tárgyalási módja ezt nem kifejezetten segíti, ennek ellenére a könyvismertetés műfaji kereteit áthágva erre is kísérletet teszünk. Sólyom László könyve azonban éppen erős történetisége miatt érvényes ma is: nem tudott elavulni, hiszen a felvetett problémákra nem saját megoldásokat ad, hanem történeti válaszokat keres, ezek pedig örök érvényűek. A könyv öt fejezetre bontva veszi számba a vizsgálandó kérdéseket. A jelenkor csupán két fejezetben, az elsőben és az utolsóban kap nem is kizárólagos szerepet. Az első fejezet egyes legújabbkori fejlődéstendenciákat vázol fel, amelyek közül a személyiségi jogok politizálódására helyezi a hangsúlyt. Ezt követően tisztán történeti részek következnek, Hobbes, Locke és Rousseau társadalomfilozófiájának azon részeit tárgyalja, amelyek a személyiségi jogok fejlődésében mindenképpen említésre 3

4 méltóak, rámutat arra, hogy korukban a személyiségi jogok az egyén és az állam, vagy inkább az egyén és a társadalom alapvető viszonyát fejezték ki. A harmadik fejezetben a római jog és a common law jogrendszerek példáin mutatja be a személyiségi jogsértések orvoslására kidolgozott jogi megoldásokat, technikai nehézségeket, majd a negyedik fejezetben a személy és a tulajdonos fogalmának, mint az ember lehetséges jogi kifejezésének változásait taglalja az általános személyiségi jog kialakulásának fényében. Az ötödik fejezetben pedig megválaszolatlan kérdéseket hagy nyitva, igen röviden felveti a személyiségi jog jelenkori elvi problémáit, mégpedig úgy, hogy felhívja a figyelmet az elméletben jelentkező ellentmondásokra. A személyiségi jogok fejlődésének irányait vizsgáló fejezetben a szerző rámutat a legújabbkorban felmerülő két legfontosabb dogmatikai kérdésre: (1) hogyan függenek össze a személyiségi jogok a vagyoni viszonyokkal, vagyis e jogok milyen módon illeszthetők az elsősorban vagyoni viszonyokat szabályozó polgári jog rendszerébe, és (2) hogyan írható le az egyes személyhez fűződő jogok valamint az általános személyiségi jog generálklauzulája közötti viszony. Az első probléma XX. századi megoldását a szerző a szocialista jogtudomány legnagyobb eredményének tekinti, azt, hogy ezzel megalapozták a személyhez fűződő jogok függetlenségét a vagyoni jogoktól. A modern személyiségi jogok fejlődésének legnagyobb gátját ugyanis abban látja, hogy e jogok korábban ténylegesen mindig valamely gazdasági pozíció biztosítását szolgálták, és e szerepüktől hosszú időn keresztül nem voltak képesek megszabadulni. A szerző meglátása szerint azonban a jogtudomány ezt az eredményt nem tudatosan tette, a megközelítés formális maradt, nem foglalkoztak alapjaiban a tartalmi különbségekkel, mégis rendkívüli a jelentőségük, hiszen 4

5 ezzel megnyílt az út a védett jogok bővítése előtt. Ez a függetlenítés azonban nem jelentheti azt, hogy a személyiségi jogoknak nincsen legalább valamilyen laza kapcsolatuk a gazdasági szempontokkal. Vannak ugyanis olyan személyiségi jogok, amelyek összefüggése a vagyoni jogokkal természetüknél fogva egyértelmű, de vannak olyanok is, amelyek esetében ilyen egyenes összefüggés nem mutatható ki. Az általános személyiségi jognak például első látásra nincsenek gazdasági vonatkozásai, a polgári jog azonban a megsértése esetére biztosított nem vagyoni kár megtérítése mégis egyfajta utólagos összefüggést teremt közöttük. Az összefüggést támasztja alá a szerzőnek az az első látásra egyébként meglepő megállapítása, amely szerint a személyiségi jogok védelmének elismerése tartalmilag az állam beavatkozását jelentette a liberalizmus szabad gazdaságába, tehát ebben a tekintetben liberalizmus-ellenes lépés volt. Az általános személyiségi jog keletkezését szándékában, ideológiájában és gyakorlatában a szerző szerint szintén védőintézménynek kell tekinteni, amely a gazdaságilag egyenlőtlen helyzetekben mindig a gyengébbeket védi. Ebben a megközelítésben pedig a személyiségi jogok az embert mint tulajdonost, mint a gazdasági folyamatok résztvevőjét védik, és nem mint személyt. A személyiségi jogok és a gazdaság összefüggését ma is erősítik bizonyos tendenciák: az Alkotmánybíróság a kezdeti útkeresés után 2 az általános cselekvési szabadságban találta meg a szerződési szabadság alkotmányos védelmének alapját, 3 és ezzel a személyiségi jogvédelem egyik alapintézményét, az általános személyiségi jogot 2 Lásd Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest, és 651. oldal. 3 Az általános cselekvési szabadság egyik megnyilvánulási formájának tekinthető a jogügyletek létrehozásának szabadsága, az önálló, minden hatalmi befolyástól mentes döntési jog az ilyen ügyletekben [24/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107., 111.]. 5

6 használta fel egy kifejezetten vagyoni jogi jogintézmény védelmére. Az egyes személyhez fűződő jogok és az általános személyiségi jog közötti viszony tekintetében a szerző arra mutat rá, hogy az egyes nevesített, úgynevezett klasszikus személyiségi jogok térben és időben nem mutatnak jelentős eltéréseket, ebben az értelemben politikamentesek. Az általános személyiségi jog ezzel szemben mindig politikus, mint amilyenek a szélesen értelmezhető jogok általában. Politikus voltát támasztja alá kialakulásának célja (mégpedig az, hogy általa a piac törvényei szerint működő gazdaságba a gyengébbik fél oldalán be lehessen avatkozni), valamint érvényesülésének mértéke. Ez utóbbi példájaként említhető a magyar gyakorlat, ahol ahhoz képest, hogy a törvény óta elismerte az általános személyiségi jogot, azt a bíróságok nem alkalmazták, így nem is érvényesülhetett. Ennek oka talán az volt, hogy ideológiája nem volt összeegyeztethető a szocialista jogtudomány ideológiájával, pedig alkalmas lett volna a védelem kiterjesztésére, olymódon, hogy alapul vételével új személyiségi jogokat alkothat a bíróság. A szovjet polgári jog azonban csak néhány, klasszikusnak tekinthető személyiségi jogot részesített védelemben. Ezzel szemben ott, ahol a második világháború után a személyiségi jogok általánosodását, az egyes hagyományos személyiségi jogok kiterjesztését figyelhetjük meg, a politizálódásnak más eredményei voltak: az emberi méltóság, a személyiség szabad kibontakozásához való jog, mint az általános személyiségi jog egyes kifejeződései az alkotmányos alapjogok közé emelkedtek, így a polgári jogi általános személyiségi jog legszélesebb értelmezése alkotmányos alapot nyert. Ennek következménye volt egyébként az is, hogy megkettőződött a személyiségi jogvédelem: a polgári jog intézményei 6

7 mellett kialakultak az alkotmányjogi védelem intézményei is. És természetesen ez a folyamat is hozzájárult a politizálódás tendenciájához. [A politizálódás eredménye maga gerjesztett újabb politizálódást?] A védelem megkettőződése egy másik értelemben is megfigyelhető: az általános személyiségi jog tartalmát jelentő emberi méltóság és egyéniség óvása mind az állammal szemben, mind a magánjogi viszonyokban megilleti az embert. Megjegyezzük, hogy ez a gondolat segíthet átlendülni azon a ma is meglévő dilemmán, hogy az Alkotmány által biztosított alapjogok vajon kivel szemben illetik meg azok jogosultjait, csak az állammal szemben, vagy pedig érvényesíthetőek magánjogi viszonyokban is. 4 A szerző a személyiségi jogok (elő)történetét kutató második fejezetben funkcionális megközelítést választ. Ennek oka elsősorban az, hogy a modern személyiségi jogok kialakulását megelőző időket vizsgálja, ezért azt keresi, mi felelt meg akkoriban a mai értelemben vett személyiségvédelemnek. Ennek következtében ki kell lépnie a polgári jogi keretek közül, mivel a személyiségvédelem itt tárgyalt megközelítései elsősorban társadalomfilozófiaiak voltak, mintsem (polgári) jogiak. Célja itt is elsősorban a személyiségi jogok elvi problémáinak leírása történeti illusztrációkkal. Két területen látja ezt tanulságosnak: a XVIII. századi német természetjogban, amely a másiknál jogiasabb, sőt magánjogiasabb út, és amely kifejezetten a személyiségi jogok történetét követi, valamint a XVII- XVIII. századi angol társadalomfilozófiában, és az abból kiágazó amerikai és francia fejlődésben, amely sokkal inkább filozófiai megközelítésű, inkább közjogias természetű. 4 Lásd például: Kovács Krisztina: Emberi jogaink magánjogi viszonyokban. Fundamentum, szám oldal. A cikk szerzője vitapartnereinek műveit a jegyzetekben találjuk. 7

8 A német természetjogi személyiségi jogok az általánosítás különböző fokán álltak. A kiindulópont egy ős- vagy alapjog volt, amelyből levezethetők voltak bizonyos természetes jogok, mint az élethez, a testi sérthetetlenséghez, a becsülethez és a cselekvési szabadsághoz való jog, ezekből pedig további jogokat származtattak egészen az utókor számára sokszor nevetségesnek tűnő veleszületett jogokig, mint a tagok szabad használatának joga, amelyből következett például a haj és a körmök tetszés szerinti vágásához való természetes jog. Az ilyen furcsaságok vezettek ahhoz, hogy a természetjog kritikusai a rántottbékához vagy a fél lábon álláshoz való joggal csúfolódhattak. A német természetjog azonban nem volt alkalmas ezen jogosultságok valódi érvényesítésére. A személyiségből fakadó jogok ugyanis az embert a maga természeti állapotában, vagyis a társadalmon kívül illették meg. A társadalomban ezzel szemben mindenkinek a maga rendi hovatartozása szerint járó pozitív jogai és kötelezettségei voltak. A német nyelvterület természetjogi kódexei a szerző szerint egyértelműen alátámasztják ezt. Deklarálják például az embernek a természetes szabadságon alapuló általános jogait, rögtön megkülönböztetik azonban ezektől az úgynevezett különös jogokat, amelyek alapja a rendi állás. Azzal, hogy a törvénykönyvek átvették a természeti és valóságos jogok kettősségét, és csak az utóbbiaknak tulajdonítottak jelentőséget, azt érték el, hogy a mai értelemben vett személyiségi jogok előképei csak a jogfilozófiában léteztek, az élő jog pedig ezektől érintetlen maradt. Az angol (valamint amerikai és francia) személyiségi jog fejlődésében a XVIII. században az egyén és az állam viszonyának az alakulása játszott döntő szerepet, a személyiségi jogok az embernek az 8

9 államhoz fűződő kapcsolatát voltak hivatottak meghatározni. Az itt tárgyalt szerzők, Hobbes, Locke és Rousseau is elsősorban erre a viszonyra koncentrálnak, és nem foglalkoznak különösebben az egyes emberek egymás közötti viszonyaiban esetleg szükségessé váló személyiségvédelemmel. Hobbesnál a békére törekvő embernek le kell mondania jogai egy részéről, az emberi élet érdekében azonban szükséges, hogy bizonyos jogokat fenntartson magának, így például a saját teste feletti rendelkezésnek, a levegő, a víz és a közlekedési utak élvezetének, valamint mindazon dolgok megszerzésének jogát, amelyek nélkül nem élhet, vagy nem élhet jól. A későbbiekben ezek a jogok fogják adni a szabadságjogok magját. Hobbes ezeket a jogokat abszolútaknak tekintette, tehát olyanoknak, amelyekről lemondani nem lehet. A polgárok további szabadságai viszont már nem abszolútak, azon múlnak, hogy hallgat-e róluk a törvény vagy sem. És ennek mércéje az egyén autonómiájával van összefüggésben: az egyén jogai az államtól (zsarnoktól) független szféra körülhatárolására irányulnak. Locke egyértelműen a tulajdon védelme felől közelíti meg a személyiségvédelmet. Nála a tulajdon fogalma alatt a hatalmat kell érteni, amelyet az emberek a saját személyükön és javaikon bírnak, és az állam, a politikai hatalom és kormányzat célja csakis az ilyen éertelemben vett tulajdon megőrzése. Ez a célkitűzés pedig egyben a hatalom korlátozását is megköveteli. Locke ezzel egyértelművé tette azt, ami a későbbiekben alapvető gondolattá vált, hogy a tulajdonjog az autonóm cselekvés garanciájaként funkcionál, így személyiségvédelmi szerepet is betölt. A saját személyünkön fennálló tulajdonnak volt köszönhető a tulajdonos és ember azonosítása. A szerző a becsület és a jó hírnév védelmét választja ki a személyiségi jogokra jellemző semlegesség 9

10 és technika bemutatására a könyv harmadik fejezetében. A becsületvédelem különösen alkalmas az összehasonlítás elvégzésére: gyökerei az ősi jogba nyúlnak vissza, igen sok nevesített személyiségi jog a becsületsértésből ágazott ki, nemcsak a régi, hanem a modern jogrendszerekben is mindenütt megtalálható. E jognak a legkidolgozottabbak az intézményei mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás terén. Olyan közös nevező, amelyet a polgári jog és bíróság feladatáról konzervatívan gondolkodó jogrendszerek (például a szovjet jog) is könnyedén elfogadnak. A szerző a vizsgálódást két jogrendszerre szűkíti, a római jogra és az angol common lawra, mivel a konkrét jogesetek tükrében ezek esetében lépésről lépésre követhető a fejlődés. A vizsgálat fő kérdése technikai: hogyan képesek az egyes jogrendszerek megragadni jogilag olyan értékeket, mint a becsület és a jó hírnév. Ennek a kérdésnek a vizsgálata szinte minden személyiségi jog tekintetében tanulsággal szolgálhat. A szerző a talált eszközöket a kárfelelősség technikai fejlődésével igyekszik párhuzamba állítani. A szerző kétségét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a római jogi iniuriáknak kezdettől fogva (tehát a XII táblás törvény VIII tábláján olvasható négy tényállásról van szó) a személyiség védelme volt-e a lényege. Ennek alátámasztására azt hozza fel, hogy ha így lenne, akkor a XII táblás törvény iniuria-joga egy generálklauzulából és három speciális tényállásból állna, ami elképzelhetetlen volna. További ellenérv a nem egységes szankciórendszer, valamint a szubjektív felelősségi feltétel teljes hiánya. Mindezek alapján megállapítja, hogy a XII táblás törvény esetében nem beszélhetünk a személyiség sérelmeként felfogott egységes iniuriáról. Az iniuria valójában csupán a könnyű testi sértés, vagy esetleg a testi sértés 10

11 általában, a többi tényállás nem volt iniuria. Az iniuriák egységesítését csak a praetori edictum végezte el, amely megállapította az iniuria általános tényállását, amely az idegen személyiség minden tudatos megsértését magában foglalta. Az egyes tényállások szerint pedig elkövethető volt szóban és tettleg is. Megjelent a szubjektív elem is: az actio iniuriarummal a sértett egy általa megfelelőnek tartott összeget követelhetett a tettestől, a marasztalás mértékét azonban a követelt összeg keretein belül bár, de a bíró állapította meg, és ekkor a boni moresre támaszkodott. A szerző végkövetkeztetése azonban ezen iniuriák esetében is az, hogy nem járható út mögöttük egységes alapgondolatot feltételezni, és még kevésbé ezt jogi kategóriákban keresni, mivel a hangsúly nem az ember jogi, hanem társadalmi státuszára helyeződött. A jogi védelem újabb és újabb tényállások iniuriának minősítésével terjeszkedett, de mindig a jogrend és a szokásrend határán maradt. A társadalmi állást pedig pusztán jogilag nem lehet megragadni. Az autonómia és a magánszféra a római (iniuria-) jogban értelmezhetetlen. Az angolszász jogrendszer becsület és jó hírnév védelmi jogintézménye a defamation tortja, amely tulajdonképpen két deliktumot foglal össze: a szóban, illetve az írásban elkövetett becsületsértést (slander, illetve libel). A két deliktum külön úton fejlődött, ennek következtében az angolszász becsületvédelem meglehetősen bonyolult rendszerre tett szert. A fejlődés kiindulópontja nem igazán szerencsés: a kár és nem a sértés volt a becsületsérés miatt indítható kereset alapja, ez alóli kivételek esetén is feltétlenül szükség volt kárra, ezt azonban ezek esetében vélelmezték. A XIX. században fogadtak csak el olyan értelmezést, amelyben a jóhírnév megsértését vették alapul és nem a kárt, amelyet csak akkor kellett bizonyítani, ha a 11

12 sérelem magukból a sértő szavakból nem volt nyilvánvaló. A szerző azon kérdés megválaszolásakor, hogy az angolszász jogrendszerben a becsületvédelemnek milyen általános alapgondolata van, arra a megállapításra jut, hogy a jó hírnév védelme a common law-ban egészen más pozícióból indul, mint a római jogi iniuriák. A középkori common law-ból a jó hírnév védelme hiányzott, királyi bíróság előtt nem lehetett perelni. A helyi szokásjogot alkalmazó bíróságok és az egyházi bíróságok azonban nagyon sok ilyen ügyet tárgyaltak, tehát a becsület nem maradt bírósági védelem nélkül. A helyi szokásjogokban a becsület védelmét egyrészt a másik megszégyenítésének kemény büntetése jellemezte, amely az egyéni becsület magas értékéről tanúskodik, másrészt jellemző volt a szoros kapcsolat a közösség békéjének fenntartása iránti igénnyel. Ezt egészítette ki a kánonjogi védelem, amelyben az actio feltétele az volt, hogy a sértettről bűncselekmény elkövetését kellett állítani, és a sértettnek valamilyen kárt is fel kellett mutatnia, de nem szükségképpen anyagi kárt. Ez pedig jelenthetette önmagának tisztázását, fáradtságot, zaklatottságot is. A kár felmutatásának értelme az volt, hogy segítséget adjon a sértés súlyának felbecsüléséhez és a jóvátétel meghatározásához. A szankció általában a jó hírnév helyreállítása volt. A becsület védelmének beáramlása a common law bíróságok gyakorlatába éppen a szankcióval magyarázható, mivel a királyi bíróságok kártérítést ítéltek meg (a kártérítés az ezerkétszázas évektől kezdve a common law szilárd része volt), és a személyiségi sérelem tőkésítése csábító lehetett a sértettek számára, ezért inkább a common law-bíróságokat választották a helyi vagy a kánonjogi bíróságok helyett. A common lawban a defamation tortja a sértettnek csak a magánérdekét vette számításba: a bűncselekmény elkövetésével vádolás mögött a fenyegető 12

13 büntetőeljárást, a betegséggel való fertőzöttség híresztelése esetében pedig a megélhetés veszélyeztetését, és nem a jó hír elvesztésével a személyiségben okozott sérelmet. Másrészt a defamation elvált a sértett személyétől, a Csillagkamara gyakorlatában bűncselekmény lett. Ebben az esetben pedig a kár és más individuális szempontok figyelmen kívül maradtak, a bíróság az állam biztonsága és békéjének fenntartása címén formált igényt minden defamation feletti hatáskörre. Közhivatalnok rágalmazását egyenesen állam elleni bűncselekménynek minősítették. Emellett más téren is megfigyelhető volt a sértettől való eltávolodás. A XVIII. századra kialakultak a defamáló szavak ismérvei: azon szavak miatt lehetett perelni, amelyek a másikat gyűlölet, megvetés vagy nevetség tárgyává teszik, vagy amelyek miatt elkerülik az embert. 5 Ezek a formulák pedig nem a sértett érzelmeire, hanem a sérelem súlyának társadalmi megítélésére építenek, ebben a tekintetben tehát objektívek. Kezdetben e formulát rendkívül mereven alkalmazták. A defamáló szavak elhangzása esetén a sérelem adott volt, más körülményre nem voltak a bíróságok tekinettel. Később az eljárásokban jellemzővé vált az érdekek mérlegelése, így olyan mentességek alakulhattak ki, amelyek kijelölték a jogvédelem határát. A szerző kialakulásuk bemutatásával számba veszi ezeket, amelyek közül ma a fair comment érdemel kiemelést, hiszen a XXI. század első évében a magyar becsületvédelem ebben a tekintetben visszalépést mutat a XIX. századi angol jogban elért eredményhez képest. 6 A fair comment keretébe tartozó kijelentések már akkor sem számítottak 5 Hatred, contempt or ridicule és to cause to be shunned or avoided formulák. 6 Lásd a Ptk. személyiségi jogi fejezetének azon, évi módosítását, amely alapján a sajtóban becsület csorbítására alkalmas valamely vélemény közzététele esetén a sajtószerv helyreigazításra kötelezhető. 13

14 defamationnek. E kivétel konstrukciója a következő: nem tényállításról, hanem véleménynyilvánításról kell, hogy szó legyen; a véleménynek közérdekű dologra kell vonatkoznia; és végül a mentesülést lerontja, ha a kommentár kifejezett rosszakaratról tanúskodik, illetve ha tisztességtelen motívumból ered. Ebben az esetben tehát a becsület védelmét a szólás- és sajtószabadság szorítja vissza. A bíróságok felismerték, hogy a kritika nagy szolgálatot tett a köznek... megóvja az embereket attól, hogy idejüket és pénzüket ócskaságokra vesztegessék. 7 A kritikus rosszindulatának kérdése így átadja a helyét a közérdek objektív szempontjának. Már a legkorábbi esetek lefektették azonban, hogy a kritika a közszereplővel (politikussal, szerzővel) csak mint a köz szereplőjével foglalkozhat, magánéletébe nem követheti. Az angol fejlődésben tehát az iniuriajog részévé vált a magán- és közszféra elhatárolásának. 8 Kezdetben ugyanis a defamation az egyén a közösségben struktúrájára épült, az individuumok értékrendje egyező és homogén volt. Az egyént ért sérelem szorosan összefüggött a közösség békéjének megzavarásával. Ezt a fajta abszolút védelmet szolgálta a védelem technikája is: a jog a defamation tényállását határozta meg, ha ez adva volt, a felelősség beállt. A tényállás meghatározása nem értékmérlegelésre épült, hanem az egyénnek és közösségének okozott sérelmet ragadta meg. Ez a sérelem nem szubjektív volt, azt, hogy mi volt az egyén szégyene, az erkölcs határozta meg. Ezzel szemben a modern defamation a szemben álló felek érdekeinek egyeztetésére épült, ez a mérlegelés pedig tipikusan az egyén versus közösség struktúrában jelent meg. Ez pedig 7 Lord Ellenborough a Carr v. Hood (1808) ügyben. 8 Lásd a bírósági tárgyalások nyilvánossága és a felek személyiségvédelme közötti ellentétet. 14

15 már úgy történt, mint ahogyan szabadságjogokat meghatározni szokás: a korlátok jelölték ki a védelem határait, a korlátokat, a szemben álló fél érdekét pedig a közérdek igazolta. Ez vezetett később a becsület és jó hírnév védelmének alkotmányos szintre emelkedéséhez. A személyiségi jogvédelem alkotmányjogi ága a magánszférát az állami beavatkozás ellen védte, a jó hírnév sérelme esetében viszont nem szabadságjogról volt szó, hanem tulajdonképpen vele szemben érvényesítették a szólásszabadság jogát. Az amerikai privacy a tort-jogban a magánszférát felölelő négy, egymástól független tort közös neve. Az alkotmányjogban pedig a magánszféra állami beavatkozással szembeni védelmének eszköze. Kialakulásának alapja az, hogy a jogvédelem az anyagi javak védelméről kiterjed a szellemiekre, és így a személyiség önállóvá vált védelme szembekerül a vagyonvédelemmel. A privacy egyik ága azonban meglepően emlékeztet Locke tulajdonkoncepciójára: a levéltitok megsértése például Amerikában mint a levélíró tulajdonának megsértése kap jogi szankciót. A levél tartalma (a gondolat) a szerző rendelkezése alatt marad, hiszena az munkája gyümölcse, vagyis eredeti tulajdona. A privacy valójában az idők folyamán az amerikai jogrendszerben átvette a tulajdonnak az egyén autonómiáját biztosító szerepét, azt a magánszférát jelöli, amelyből az állam ki van zárva. A könyv negyedik fejezete az általános személyiségi jogról, mint a modern kontinentális személyiségi jogfejlődés legmeghatározóbb jogintézményéről szól, amely a mai személyiségi jogok egyik alapvető forrása lett. A XIX. századi német jogtudomány terméke a modern személyiségi jog, amely sokáig kizárólag elméleti kategória maradt. E jogok forrása nem a jogosultjuk 15

16 emberi mivolta volt, a jogokat az állam biztosította polgárai számára, így nem létezhetett személyiségi jog az államon kívül. Ilymódon az angolszász tendenciákkal ellentétben a XIX. századi német személyiségi jogok mindig csak integrálták a személyt az államba, de sohasem szolgáltak az egyéni szabadság biztosítékául az állammal szemben. Másik jellemző, hogy a polgári jog az embert nem ismerte el másként, mint puszta jogalanyként, ezzel az emberi státusz erősen eldologiasodottá vált. Elvált egymástól az emberi és a polgári becsület, a jogra pedig ez utóbbi tartozott, ami viszont kizárólag jogi kategória volt, gyakorlatilag a jogképességet jelentette. Ezzel a személy koncepciója megszabadult az embertől, azaz mind az ember eredendő méltóságára vonatkozó tanoktól, mind a konkrét emberi tulajdonságoktól. A pusztán jogok hodozójaként felfogott, tulajdonságok nélküli ember méltósága így pedig nem volt már védhető. Idővel azonban ez a koncepció nem volt tovább tartható, az általános személyiségi jog ennek a romanisták által elfogadott és általánossá tett absztrakt személy-felfogásnak a kritikájaként jelentkezett a germanisták részéről, akik a személyből indultak ki. Náluk a személységi jog egyfajta korlátozás és biztosíték is volt egyben, egy személyiségi jogot konstituálni számukra annyit tett, mint az elvont személy autonómiájából egy szeletet kihasítani, és az államnak átadni a döntést afölött, hogy az érintett körben mi sérti és mi nem mások autonómiáját. A személy autonómiájának materiális garanciáját azonban a tulajdon adta, a tulajdonos és személy egysége csak hosszú idő elteltével bomlott meg. Ennek magyarázatát az adta, hogy nem lehetett mindenki tulajdonos, a védelemnek ettől függetlenül is meg kellett illetnie a személyt. A BGB megalkotása korának bírói gyakorlata azt bizonyítja, hogy a személyiségi 16

17 jogok gyakorlati alkalmazási területe megváltozott, a becsületvédelem háttérbe szorult, helyébe az egyéni autonómia határainak megvonása lépett a gazdasági versenyben és a bérharcokban. A védelem azonban nem az emberből indult ki, hanem hosszú ideig a személy tulajdonosi mivoltáből. A német jog tehát eljutott arra a pontra, amelyen az általános személyiségi jog elismerést nyerhetett volna, azonban ennek ellenállt. Svájc választotta azt az utat, amely szerint a személyiségi jog a gazdasági szempontból hátrányosabb helyzetben lévő védelmére szolgált, és így elvezethetett az általános személyiségi jog kialakulásához 9 és törvénybe foglalásához. Itt ugyanis nem jutott kizárólagos uralomra az absztrakt személy, a jogképesség mellett elismerték a személyiségi jogot is. Az általános személyiségi jog pedig a személy önmagában vett értékét hangsúlyozta. Az általános személyiségi jog a második világháborút követően az alkotmányos szabadságjogoktól nem függetleníthető állapítja meg a szerző. Magyarországon erről elsősorban csak a kilencvenes évek elejét követően beszélhetünk, és ennek megvalósításában a szerzőnek nagy szerepe lehetett. Az Alkotmánybíróság igen korai határozatában foglalkozott az általános személyiségi jog alkotmányos szabályával, amelyet a Ptk.-hoz hasonlóan az Alkotmány is az emberi méltósághoz való jogban fogalmaz meg. 10 A szerző az Alkotmánybíróság elnökeként az emberi méltósághoz való jogot azzal, hogy 9 Erről a logikáról korábban már e könyvismertetés keretén belül is szóltunk, lásd: 5. oldalon. 10 Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. 'általános személyiségi jog' egyik megfegalmazásának tekinti. A modern alkotmányok, illetve alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakozásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. [8/1990. (IV. 23.) AB hat.; ABH 1990, ]. 17

18 az általános személyiségi jog egyik kifejezésének tekintette, ugyanúgy anyajoggá, tehát más jogok forrásává tette, mint ahogy a polgári jog területén ez már a jogok katalógusa bővítésének szokásos módja volt. 11 Sólyom László szerint egyébként az emberi méltósághoz való alkotmányos jognak két funkciója van, egyrészt az önrendelkezés egy bizonyos szférájának biztosítása 12 (ebben nem tér el attól, amit az emberi méltósághoz való jog polgári jogi szintjéről mondott), másrészt az egyenlőség elvi megalapozása 13 (ennek viszont csak az Alkotmány szintjén van gyakorlati jelentősége.) Érdekes, hogy miután az emberi méltósághoz való jog, mint általános személyiségi jog védelmének a lehetősége megnyílt mind a polgári jog szintjén, a Ptk. alapján, mind az Alkotmányt alapul véve, a magyar polgári bíróságok továbbra sem alkalmazzák e generálklauzulát a személyiségi perekben. Az általános személyiségi jog ma annyira elközjogiasodott, hogy a polgári bíróságok nem foglalkoznak igazán gyakran vele Az általános személyiségi jog 'anyajog', azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható. [8/1990. (IV. 23.) AB hat.; ABH 1990, 45.]. 12 Egyrészt azt fejezi ki, hogy van egy abszolút határ, amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma nem terjedhet túl, vagyis az autonómiának, az egyéni önrendelkezésnek egy mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva a klasszikus megfogalmazás szerint az ember alany maradhat és nem válik eszközzé vagy tárggyá. [23/1990. AB hat.; ABH 1990, 103.]. 13 Nincs az életre méltóbb és méltatlanabb. Az egyenlő méltóság miatt egyaránt érinthetetlen a nyomorék és az erköklcsi szörnyeteg bűnöző élete és méltósága is. Az emberi méltóságban mindenki osztozik, függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg az emberi lehetőségeiből és miért annyit. 14 Egy ellenpélda: a bíróság megállapította, hogy az alperes megsértette a közszereplést vállaló és az adott eseményen szokatlan öltözékben megjelenő felperes emberi méltóságát, amikor a róla készült fényképfelvételt - kommentár nélkül - a lap egyik köztudottan ironikus rovatában tette közzé, s ezzel nevetség tárgyává tette [BH ]. 18

19 A személyiségi jogok jelenkori elvi problémáit áttekintő, ötödik fejezetben a személyiségi jogokban rejlő ellentmondások feltárásával igyekszik arra a kérdésre választ kapni a szerző, hogy mire valók, és egyáltalán lehetségesek-e a személyiségi jogok. Az első ellentmondást abban látja, hogy míg a mai személyiségi jog célja az autonómia biztosítása, a személyiség szabad kibontakozása, az önérvényesítés avagy az individuum érinthetetlensége, az autonóm emberi személyiség kívülről, jogilag nem biztosítható, és meg sem határozható, mivel mértéke maga az egyén. A személyiségi jogvédelem csak arra szolgálhat, hogy egy közelebbről meg nem határozott, de az emberhez méltó lét mindenkori közfelfogásához igazodó, tehát átlagos tömegigénynek megfelelő védelmet nyújtson, közben pedig úgy lép fel, mintha az egyéni, legszemélyesebb autonómiát biztosítaná. Másik ellentmondásként arra mutat rá a szerző, hogy a magánszférát védő személyiségi jog, ami az állami beavatkozás elleni védelmet valósítja meg, nem létezhet állami szabályozás nélkül: a szabályozás szükségessége és az ellene való védekezés tehát egybefolyik, a jog kizárására, az autonómiára törő védelem maga viszi be a jogot a magánszférába. Ebből következik a harmadik ellentmondás is. Az ember mára egyre inkább személyiségi jogai külső biztosítására szorul, mivel megváltozott a személy fenyegetettsége is. A leggyakrabban már nem személy áll szemben személlyel, a személyes sértések helyét személytelen, technikai fenyegetettség foglalta el 15, amellyel szemben a jog segítsége nélkül a személy nem védekezhet. Így az önvédelem helyébe a személyiség védelme mint állami szolgáltatás lépett. Az utolsó megemlített ellentmondás hasonlít az elsőre: míg a személyiségi jogok mértéke 15 Gondoljunk a személyes adatok védelméhez való jog kialakulásának és gyors térhódításának okaira. 19

20 maga a konkrét személy, a bíró csakis a konkrét ügy körülményei alapján dönthet, addig döntése normatív eredménnyel bír, hiszen az általános személyiségi jog keretén belül jogot alkothat, ez pedig általánosítást, standardizálást feltételez. A döntés így egyszerre egyediesítő és általánosító. A könyv végén a szerző rámutat a minden személyiségi jogot átjáró alapellentmondásra, az egyén és a társadalom dialektikájára. Mindegyikük egyszerre semleges és politikus is egyben, egyesek (elsősorban a klasszikus személyiségi jogok) azonban inkább semlegesek, míg mások (az általános személyiségi jog és az abból származtatott jogok) inkább politikusak. Minden személyiségi jog esetében lehet azonban mind a közösség, mind az egyén hasznáról beszélni. 20