Pilinszky János összegyűjtött versei

Átírás

1 Pilinszky János összegyűjtött versei Kráter Trapéz és korlát ( ) Halak a hálóban Te győzz le Éjféli fürdés Halak a hálóban Könyörgés Távozó sereg Magamhoz Trapéz és korlát Őszi vázlat Stigma Tilos csillagon Gyász Trapéz és korlát Téli ég alatt Miféle földalatti harc Késő kegyelem Mert áztatok és fáztatok Kánikula Mondom neked Ne félj Miféle földalatti harc Harmadnapon ( ) Senkiföldjén Parafrázis A tengerpartra Sírvers Egy szenvedély margójára Bűn Tanuk nélkül Két szeretőre In memoriam N. N. Kihűlt világ

2 Piéta Panasz Örökkön-örökké Mire megjössz Senkiföldjén Ama kései Egy KZ-láger falára Harbach 1944 Francia fogoly Egy KZ láger falára Ravensbrücki passió Harmadnapon Frankfurt Aranykori töredék Impromptu A szerelem sivataga Dél Jelenések VIII. 7. Apokrif Négysoros Egy arckép alá Agonia christiana A harmadik Hideg szél Félmúlt Novemberi elízium Nagyvárosi ikonok ( ) Introitusz Utószó Introitusz KZ-oratórium Nagyvárosi ikonok A tenger Nagyvárosi ikonok Van Gogh Kis éjizene Fehér piéta Önarckép 1944-ből Különitélet Egy sírkőre Passió Akár a föld A hóhér naplójából Merre, hogyan? Szent lator A "teremtő képzelet" sorsa korunkban

3 Ars poetica helyett Szálkák ( ) Monstrancia Amiként kezdtem Juttának Azt hiszem Mielőtt Egy szép napon Monstrancia Háromszínű lobogó A mélypont ünnepélye Majd elnézem A hóhér szobája Példabeszéd Vesztőhely télen Kőfal és ünnepély Halálod és halálom Bűn és bűnhődés Örökmozgó Metronóm Vacsora Intelem Vesztőhely télen Egy titok margójára Egy titok margójára Hasonlat Van Gogh imája Minden lélekzetvétel A többi kegyelem De ez se Rongyaidban és kitakarva Nincs több Minden időben Találkozások A pokol hetedik köre Címerem Egy életen keresztűl Most Vonzások közt Kiért, miért Én gyenge voltam A tékozló fiú keresése Marhabélyeg Fokról fokra

4 Felelet Az ember itt Omega Baleset Bár színem fekete Fokról fokra Felelet Kétéltű szörny Kérdés Milyen felemás Ahogyan csak Mégis nehéz Ez lesz Kezed, kezem József Attila Igen, a lomb Én nem számítok Telehold Bölcső és nem koporsó Elég Egyenes labirintus Egyetlen olvasmányom Végkifejlet ( ) Tabernákulum Visszavonom Két arckép Nyitás Játszma Sírkövemre A mi napunk Ki és kit? Meghatározás Tapasztalat Tabernákulum Így teltek napjaink Végkifejlet Így teltek napjaink Meditáció Bársonycsomó Fohász Rossz fölvétel Kárhozat Szép és még szebb A tett után

5 Kráter ( ) Kráter Pupilla Merénylet Fölriadva In memoriam F. M. Dosztojevszkij Végkifejlet Kétsoros Alkohol S. W.-hez Betűk, sorok Napló Sztavrogin elköszön Zsolozsma Mégis Titok Ékszer Gyónás után Infinitívusz Költemény Trónfosztás Infernó Sztavrogin visszatér Hommage à Isaac Newton Pedig Önarckép 1974 Pascal Auschwitz Terek Jóhír Kórkép és hattyudal álom Kettő Depresszió Különbség Zűrzavar Egy fénykép hátlapjára Posztumusz passió Keringő Öröklét Verés Hölderlin Zöld Kőedény Akvárium Kapcsolat Gótika Visszafele Kráter

6 Gérard de Nerval Pupilla Zsinórpadlás Villanyolló Summa Kisértés Hommage à Sheryl Sutton I. Hommage à Sheryl Sutton II. Vonzásod definíciója Mi és ők átváltozások október december 22. Fátyol Életfogytiglan Szakitás Itt és most Kar és nyak Tékozlók Kopogtatás Van ilyen B. I. kisasszony Vázlat Szabadulás Kötetből kimaradt versek Anyám Kikötőben Csönd Üzenet az üvegvárból Két szonett Vers a halotthoz Megdicsőülésünk Bordal Őszi cirkusz Kétféle A fényességes angyal is Szeptember Zárójelben Summa Mi és a virágok Újra József Attila Szabadulás Ismerem Műtárgy Augusztus Király és királynő Mind a ketten Zsoltár Parancsoló mód Hommage à Paul Verlaine Átváltozás

7 Pont és haza A lator sóhaja Pilátus Kegyelem Gizgaz Sellők A széken és az ágyon Valaki Levél Mégse Tűz és víz Kenyér Mesék Műfordítások A naphajú királyleány A madár és a leány Aranymadár Ének a kőszívű királyról A nap születése Kalandozás a tükörben Ég és föld gyermeke Hugo Von Hofmannsthal Elektra Heinrich Heine Hogy alhatol nyugodtan... (Wie kannst du ruhig schlafen) Robert Burns A szent vásár (The Holy Fair) Az ördög címére (Address to the Devil) Mary Morison Pierre Emmanuel Novemberi száműzetés Trapéz és korlát ( ) Halak a hálóban

8 Te győzz le Te győzz le engem, éjszaka! Sötéten úszó és laza hullámaidba lépek. Tünődve benned görgetik fakó szivüknek terheit a hallgatag szegények A foszladó világ felett te változó és mégis egy, szelíd, örök vigasz vagy; elomlik minden kívüled, mit lágy erőszakod kivet, elomlik és kihamvad. De élsz te, s égve hirdetik hatalmad csillagképeid, ez ősi, néma ábrák: akár az első angyalok, belőled jöttem és vagyok, ragadj magadba, járj át! Feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád; folyam légy, s rajta én a hab, fogadd be tékozló fiad, komor, sötét mennyország. Éjféli fürdés A tó ma tiszta, éber és oly éles fényü, mint a kés, lobogva lélekző tükör, mit lassu harcban összetör karom csapása. Nyugtalan heves fogakkal visszamar a mélyen megzavart elem. Legyőzve, lustán fekszem el és hallgatózom. Csillagok rebbennek csak, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tünődve úszó madarak. Elnézem őket, röptüket az irgalmatlan és süket egek között, én árva szörny, kit páncél nyom, heges közöny, ki mit se kér, és mit se vár,

9 csak bámul hosszan és puhán; sikamló, sűrü pikkelyek lepik be sűrün szívemet, a mélyén édes-jó iszony, kitéphetetlen orv szigony, mit észrevétlen vert belém a víz, a víz, s a lassu mély. Mert lenn hináros rét lobog, alant a kagylók boldogok, szivük remegve tölti meg a fénnyel érő sűrü csend. És mintha hívást hallana, zuhanni kezd az éjszaka, moszat sodor vagy csillagok, nem is tudom már, hol vagyok? Talán egy ősi ünnepen, hol ég is, víz is egy velem, s mindent elöntve valami időtlen sírást hallani! Halak a hálóban Csillaghálóban hányódunk partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap. Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk! Szívünk megremeg. Vergődésünk testvérünket sebzi, fojtja meg. Egymást túlkiáltó szónkra visszhang sem felel; öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell. Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés, nem válthat ki poklainkból semmi szenvedés. Roppant hálóban hányódunk s éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán. Könyörgés

10 Tág szemmel már csak engemet figyel, mint néma tó a néma csillagot, nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis ha megölném is, hinné: jó vagyok. Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni! az övé lenni, ha nem is egészen; megváltanám egy futó, tiszta csókkal, hisz egyek voltunk rég a drága mélyben. Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom, éreznem újra félszeg, gyenge vállát, irgalmazz meg szegénynek és nekem, szivemben nincs már más, mint durva dárdák. Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben, kis békezászló, oltalmat keres, oldj fel maró, magányos bánatomból, ha senkiért, az anyámért szeress. Takáts Vilmosnak Hiába kutatsz, nem látsz zászlót sötét kezemben, hűs sisak se nyomja fürtöm. Nem fogadta a készülő sereg fiad. Te hittél bennem, és én benned, s most nem felejtem már soha, hogy fegyverkeztem és hiába, fülembe tép a mostoha, a drága kürtök búcsuzója, belém hasít és meggyötör. Kibomlok, gyenge ág a szélben, a szív utólszor tündököl. Utolsót lobban ifjúságom, s kiolt a vak önkívület. A többiek nyeregbe szállnak. Hideg a hajnal és süket. Mi lesz velem most? Nézz szemembe. Ha nem te, hát ki szánna meg? Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb, te jobb vagy, mint a többiek! Ha megszültél, most nézz szemembe, ha szeretsz, most meghallanád, mit én már mindörökre hallok: Távozó sereg

11 a távozó sereg zaját. Magamhoz Bátran viseld magányodat, én számon tartlak téged, ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet. Vállad két éber sarka közt ha sisteregve átcsap, tudom, több vagy mindannyiunknál, benned vakít a bánat. Légy hát, akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta, bátran figyelj, mint ők figyelnek kegyetlen titkaikra. S egy éjjel, magad sem tudod, mint égig érő ének, feljönnek benned napjaid, a halhatatlan évek: az este nem lel senki rád, az este sírva, késve hiába járják pitvarod: csak én látlak. Vagy én se. Trapéz és korlát A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres. Riadtan elszorul szived, az út lapulva elsiet, a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les: távoli, kétes tájakon Őszi vázlat

12 készülődik a fájdalom. Stigma Testvértelen szád meztelen remegni kezd és tiszta fénnyel ragyog fel melleden az ismeretlen stigma, bordáid közt a drága jel, mely örök sebet éget és többé sose tűnik el, csak mélyebb lesz a mély seb. Csak mélyül és be nem heged, örök halállal árnyal, s te fölállsz: növő szél vezet a megnyílt éjszakában. Átlépve házad küszöbét útnak eredsz a csöndbe, nem tudva merre és miért, hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? Csak mész. Köröskörűl hegyek roppant magánya, itt-ott kivert tanyák és félszerek gazdátlan foltja villog, és küldenek, hogy vándorolj, bár buknál végre holtan a puszta földre, ajkadon kibékülő mosollyal. De ekkor szűk ösvényre érsz és hirtelen megállasz, mögötted hosszú csönd van és némán előtted áll az, kiért elhagytad mindened, száműzetésbe mentél, mert sorsodat ki fejtse meg, ki az, ha ő se testvér? Megállsz előtte, meztelen sebed kitárva, melyet a messzeségből melleden nehéz hatalma ejtett. És vársz, mint fáradt katonák, hisz nincs már senkid itten. Ő visszanéz az esten át, csak néz, és meg sem ismer. Tilos csillagon Én tiltott csillagon születtem, a partra űzve ballagok, az égi semmi habja elkap,

13 játszik velem és visszadob. Nem is tudom, miért vezeklek? Itt minden szisszenő talány, ne fusson el, ki lenn a parton, e süppedt parton rámtalál. S ne félj te sem, ne fuss előlem, inkább csittítsd a szenvedést, csukott szemmel szoríts magadhoz, szoríts merészen, mint a kést. Légy vakmerő, itélj tiédnek, mint holtak lenn az éjszakát, vállad segítse gyenge vállam, magam már nem birom tovább! Én nem kivántam megszületni, a semmi szült és szoptatott, szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott. Gyász Fogad között fakó panasz, magányosság vacog, lakatlan partokat kutatsz, üres minden tagod, lezárt vagy, mint a kárhozat, a homlokod mögött csak pőre sikoltás maradt vigasznak, semmi több! Nem óv a hűtlen értelem, nem fogja szűk szegély, csillagcsoportokat terel a partalan szeszély elámuló szivedre: állsz tünődve és hagyod, belepjenek, mint sűrű gyász, a foszló csillagok. Trapéz és korlát Sötéten hátat forditasz, kisikló homlokodra a csillagöves éjszakát kezem hiába fonja. Nyakad köré ezüst pihék szelíd pilléi gyűlnek,

14 bizalmasan belém tapadsz, nevetsz, - vadúl megütlek! Sugárzó párkányon futunk, elgáncsolom a lábad, fölugrasz és szemembe kapsz, sebezhetetlen állat! Elszűkül arcod, hátra buksz, vadul zuhanni kezdesz, az éjszaka trapézain röpűlsz tovább, emelkedsz a rebbenő való fölé! Kegyetlen, néma torna, mégcsak nem is kiálthatok, követlek szívdobogva, merészen ellököm magam, megkaplak és ledoblak, elterülünk hálóiban a rengő csillagoknak! Most kényszerítlek, válaszolj, mióta tart e hajsza? Megalvadt szememben az éj. Ki kezdte és akarta? Mi lesz velem, s mi lesz veled? Vigasztalan szeretlek! Ülünk az ég korlátain, mint elitélt fegyencek. Téli ég alatt Cholnoky Tamásnak Fejem fölé a csillagok jeges tüzet kavarnak, az irgalmatlan ég alatt hanyattdölök a falnak. A szomorúság tétován kicsordul árva számon. Mivé is lett az anyatej? Beszennyezem kabátom. Akár a kő, olyan vagyok, mindegy mi jön, csak jöjjön. Oly engedelmes, jó leszek, végig esem a földön. Tovább nem ámitom magam, nincsen ki megsegítsen, nem vált meg semmi szenvedés,

15 nem véd meg semmi isten. Ennél már semmi nem lehet se egyszerűbb, se szörnyebb: lassan megindulnak felém a bibliai szörnyek. Miféle földalatti harc Késő kegyelem Mit kezdjen, akit elitélt, de fölmentett később az ég, megvonva tőle a halált, mikor már megadta magát? Kit mindenétől üresen talált a szörnyű kegyelem, megsemmisülten, mielőtt a semmi habjaiba dőlt! Mit kezdjen itt! Közületek talányait ki fejti meg? Szorongva anyját kémleli: ha elzokoghatná neki! Fogódzanék akárkibe, de nem lesz soha senkije; szeméből, mint gazdátlan ág, kicsüng a pusztuló világ. Mert áztatok és fáztatok Rónay Györgynek Forduljatok hát ellenem ti meglapuló szörnyek, az omló folyosókon át hatolva egyre följebb, nyomuljatok be szabadon, futótüzet kiáltva lassan fölétek rakodó hatalmas éjszakámba!

16 Csupaszra vetkőztessetek, semmit se hagyva rajtam, vegyétek el a homlokom, a szemem és az ajkam, mert áztatok és fáztatok, mert éheztetek bennem, bár én is áztam-fáztam és nekem se volt mit ennem. Legyűrhetetlen fölkelés, dadogó, győztes lárma! mint életfogytig elitélt fegyencek lázadása. Egyetlen boldog pillanat, a végső és az első: csak állok majd és reszketek, akár egy égő erdő. Kánikula A kardvirágok hegye véres, gyors pengéjük szemembe vág. Miféle forrón ömlő vér ez? Véres lesz tőlem a világ. Mi közöm e vad ütközethez? Sötéten izzó alkohol, elömlik, máglyát, tüzet tervez az ég, a légies pokol. A fák között, a fű tövében árnyékok mérges füstje száll. Konok kegyetlen szenvedéllyel gyilkol és gyujtogat a nyár. Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve arcátlan elhagyod magad, alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne, a lámpa fénye majd beléd tapad. A levegő meg hosszu-hosszu szálon a fogaid közt ki-beszáll. Messze sodor és kicserél az álom. Tükröd előtt fésülködöl tunyán. Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz, vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz; parázna vagy, kétség se fér e hithez, Mondom neked

17 parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz. Tulajdon árnyékoddal összefekszel, mindegy neked, kivel-mivel; de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, végűl minő medúzafő leszel? A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát. Lekuporodol, s alólad a párna, a halom párna fölmered, mint néma hasábokból rakott máglya. E pillanatban szinte értelek. Parázna vagy, mondom neked, parázna, - hallgass, míg végére jutok! - de szíved alján embertelen árva, s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod. Ne félj Én megtehetném és mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy fölvetem, játszom magammal, ennyi az egész, siratni való inkább, mint merész. Bár néha félek, hátha eltemet a torkomig felömlő élvezet, mi most csak fölkérődző förtelem, mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? A házatok egy alvó éjszakán, mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? hogy pusztulj ott és vesszenek veled, kiket szerettél! Együtt vesszetek. Előbb örökre megnézném szobád, elüldögélnék benn egy délutánt, agyamba venném, ágyad merre van, a képeket a fal mintáival, a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, a tűzvész honnan támad és hova szorít be majd a lázadó szoba? Mert égni fogsz. Alant az udvaron a tátott szájjal síró fájdalom megnyílik érted, nyeldeklő torok.

18 Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. A túlsó járdán állok és falom: gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, vérző gubanc a szűk tető alatt! Mi engem ölt, a forró gyötrelem, most végig ömlik rajtad, mint a genny, sötét leszel, behorpadt néma seb, akár az éj, s az arcom odalent. Így kellene. De nem lesz semmi sem. A poklokban is meglazult hitem. Vigasztalást a játék sem szerez, az éjszakának legmélyebbje ez. Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. Nem érdekelsz, nem is szerettelek. Aludj nyugodtan, igyál és egyél, s ha értenéd is átkaim, - ne félj. Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel. Különben olyan egyremegy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenkép halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban. Így hittem akkor, ostobán tünődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon. Mint légtornász, az űr fölött Miféle földalatti harc

19 ha megzavarja párja, együtt merűltem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem! Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsu mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogycsak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat! Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész? Miféle földalatti harc, s vajjon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem? Én félek, nem tudom mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kivánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap? Harmadnapon ( )

20 Senkiföldjén Parafrázis Mindenki táplálékaként, ahogy már írva van, adom, mint élő eledelt, a világnak magam. Mert minden élő egyedűl az elevenre éhes, lehet a legjobb szeretőd, végül is összevérez. Csak hányódom hát ágyamon és beléreszketek, hogy kikkel is zabáltatom a szívverésemet! Miféle vályu ez az ágy, ugyan miféle vályú? S mi odalök, micsoda vágy, tündöklő tisztaságú! Szünetlen érkező szivem hogy falja föl a horda! Eleven táplálék vagyok dadogva és dobogva. Eleven étketek vagyok szünetlen és egészen; emésszétek föl lényegem, hogy éhségtek megértsem. Mert aki végkép senkié, az mindenki falatja. Pusztíts hát szörnyű szerelem. Ölj meg. Ne hagyj magamra. A tengerpartra A tengerpartra kifekszik a tenger, a világ végén pihen a szerelmem, mint távoli nap vakít a szivem, árnyéka vagyunk valamennyien.

21 Sírvers Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig. Könnyeik szivárgó erekben szemérmesen bujdosnak bennem, és feneketlen tavat ásnak a mindentudó hallgatásnak. Hajnalig síró szeretőkben némul el így a szerelem, s már nem is ők karolják egymást, a halhatatlanság ölel! Egy egész örökkévalóság őrzi mindannyiuknak sorsát; rendíthetetlen, mint a kőzet, már nem is én ölelem őket. A tengerpartot járó kisgyerek mindíg talál a kavicsok közt egyre, mely mindöröktől fogva az övé, és soha senki másé nem is lenne. Az elveszíthetetlent markolássza! Egész szive a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő, és vele ő is olyan egyedűl lett. Nem szabadúl már soha többé tőle. A víznek fordul, s messze elhajítja. Hangot sem ad a néma szakitás, egy egész tenger zúgja mégis vissza. Egy szenvedély margójára Gyerek vagy még, a tagjaid mégis már szinte készen vakítanak a hajlatok derengő rendszerében, s akár egy bujkáló mosoly, ha csípőd nem, hát vállad elárul és magadra hagy. Tetőtől-talpig látlak. Bűn

22 Nézlek, és nem birom tovább, egyetlen moccanásra puhán megindul életem, mint omló homokbánya. Gyenge vagy még, hát menekűlj mielőtt utolérne! Előre biccen a fejed. Az első ütés érte. Mohón tülekszenek feléd a leroskadó évek; mint kiéheztetett botok, a rengeteg megéled. Éjszakáim! az éjszakák didergő csőcseléke! testestül veti rád magát, egy falatka kenyérre. Fiatal csuklód eltörik és bezúzzák a hátad; az üdvösségük keresik, mit nálam nem találtak. Az elveszített gyermeket, vakító ifjuságot! S kifosztva elhajítanak, mint talpig tépett zsákot. Ez marad belőled nekem? Ájult közönnyel nézlek. Hová a váll, mely tündökölt, nyoma a tündöklésnek? Zavartan tesz-vesz a kezem az üres levegőben. Te volnál, kit megöltek és én lennék, ki megöltem? Tanuk nélkül Kirajzolódom végleg a világból, mint csupasz falnak állitott fogoly, külön kezel, kivételes magányban a tanuk nélkül dolgozó pokol. Egy porcikám se bízná senki másra, ha únja már, magam kezére ad, s én folytatom, hol éppen abbahagyta, a két kezemmel, úgy és ugyanazt. Ki itt találna rám e szörnyüségben, és végignézné, mit is művelek, nem hinné el tulajdon két szemének,

23 s egy szót se merne szólni senkinek. Íly nyomorúság ugyan mire várna? Mi hátra van, bevégzi egymaga, hogy holta után is beléremeg, meg-megrándul a hóhér kosara. Két szeretőre Mint alvilági házasok a forró sodronyon, hevertek, mint a balfelem, balom a jobbomon, s bár oktalan szerelmetek már annyit sem jelent, mint illemhely sivár falán az ábrák és jelek: a tűrhetetlen megszokás megannyi változat és változás között vakon mégiscsak összetart! Akár a kettészelt kukac valahogy mégis egy, szived szivével esztelen vesződve hempereg! Bizony: a büntetés elől kár is lesz futnotok, egy óriási csecsemő állja el utatok, és hanyatt-homlok menekül a torkotokon át, véres csomóban kiszakad, megszökik a világ. In memoriam N. N. Te férfiaknál férfiabb, te bátraknál is bátrabb, legalább szégyelted magad megadni a halálnak? Az esztelenűl gyönyörű és kőszivüre égett, hogy roppant meg a súly alatt gyönyörű szüzességed? Valamikor, te nyomorúlt, még hitted a szerelmet! Most élősdiek seregét etetheti a tested. Kit nem vigasztalt senki se,

24 most betömi a szádat, a magányosan zokogót a tömeges gyalázat. Elterülve a többiek földes-agyagos ágyán, közösködőn és mocskosan, velőtrázón paráznán soha se lettél volna több, mint férgek között féreg? S nem csupán itt, a föld alatt veszett el vad szemérmed? Te életfogytig lázadó, valóban ennyi volnál, nem több a csontig élvező, levetkező halottnál? Saját végeddel kérdelek: a gőggel égő évek, az olthatatlan büszkeség, ha végül úgy se véd meg, az egész életünk mit ér? Szólj, rovarok arája, ha öröklétre születünk, mért halunk meg hiába? Kihűlt világ E világ nem az én világom, csupán a testem kényszere, hogy egyre beljebb, mint a féreg furakodom beleibe. Így táplálkozom a halállal, és így lakik jól ő velem; az életem rég nem enyém már, vadhúsként nő a szivemen. Minden teremtett elevenből kijózanodva a szemét így ütközik ki, leplezetlen föladva hiú szégyenét. A mindörökre ismeretlen végül is így lesz otthonos. Mint hervadás az őszi lombot, a pusztulás bebalzsamoz. Kihűlt világ ez, senki földje! S mint tetejébe hajitott ócskavasak, holtan merednek reményeink, a csillagok.

25 Piéta Ferenczy Béninek Cserbenhagyott tulajdon tested, a rádzúduló tetemet már nem bírták és szakadozva elengedték az idegek. Mint ágaskodó riadt csorda, ha pusztulásba kergetik, fenyegetőn utadat állták visszahőkőlt érzékeid. Már csak az eszeveszett csókok vak folyosóin vágta át egy-egy menekvő szívverésed a halott szívéig magát. Nem érdemelhetett kegyelmet, mint elvaduló idegent, le kellett csontjaidról marjad lázadozó elevened, hogy méltó lehess a halálhoz, ki öledben fészket rakott. Időtlen gyásszá csupaszodtál. S ő harmadnap föltámadott. Panasz Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve, hallod a némaságomat? Mintha egy égbolt madár közeledne. Így hívogatlak szótalan: az örök hallgatásból, idegen egeid alól valaha is kiásol? Eljut hozzád a panaszom? Hiába ostromollak? Köröskörűl a félelem zátonyai ragyognak. Számíthatok rád istenem? Úgy vágyom közeledre, dideregve csak hevesebb a szerelmek szerelme! Temess a karjaid közé,

26 ne adj oda a fagynak, ha elfogy is a levegőm, hivásom sose lankad. Légy reszketésem öröme, mint lombjai a fának: adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásnak. Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sűrü panaszommal jobb ha hallgatok. Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák az atyját, én se kérdezem, mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, szófogadó szolga, ami hátra van. Keserüségemre úgy sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget? miért vakitottál annyi nappalon, ha már ragyogásod nem lehet napom? Halálom után majd örök öleden, fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, karjaid közt végre kisírom magam, csillapíthatatlan sírok hangosan! Sohase szerettél, nem volt pillanat, ennem is ha adtál, soha magadat, örökkön-örökké sírok amiért annyit dideregtem érted, magamért! Végeérhetetlen zokogok veled, ahogy szoritásod egyre hevesebb, ahogy ölelésem egyre szorosabb, egyre boldogabb és boldogtalanabb. Örökkön-örökké Egyedül vagyok, mire megjössz, az egyetlen élő leszek, csak tollpihék az üres ólban, csak csillagok az ég helyett. A temetetlen árvaságban, mint téli szeméttelepen, Mire megjössz

27 a hulladék közt kapirgálva szemelgetem az életem. Az lesz a tökéletes béke. Még szívemet se hallani, mindenfelől a némaságnak extatikus torlaszai. A pőre örökkévalóság. S a tiéd, egyedűl tiéd, kezdettől fogva neked készűlt e nagyszerű egyszerüség. Mint tagolatlan kosárember, csak űl az idő szótalan, nincs karja-lába már a vágynak, csupán ziháló törzse van. Mindenem veszve, mire megjössz, se házam nincs, se puha ágyam, zavartalan heverhetünk majd a puszta elragadtatásban. Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj! Ha gyenge vagy, végem van akkor. Ágyban, párnák közt, uccazajban iszonyu lenne fölriadnom. Senkiföldjén 1 Senkiföldje egy csecsemő szeme! E puszta és lakatlan égitesten, e csillagpuszták roppant és kietlen fönnsíkjain kallódva egyedűl, hogy vissza többé soha ne találjak, úgy eltünök, örökre felelőtlen! Gyönyörűek az első hajnalok a sivatagos kopár levegőben! És gyönyörűek ők, a reggelek, s az emlék nélkül rámmerengő alkony. Mint kisfiúk szive a tengerparton, szökött szivem megáll és megdobog! 2 Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek a lüktető pupilla kráterére, s szállva alá a feneketlen mélybe, a megszállott sötétre érkezem, hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak,

28 csak egyetlen kis idegen is át ezer tolong, időtlen búcsuzóban, mióta világ a világ, tenger tolong, örökös visszatérők, forró reményben és reménytelen, örök didergők benn az elevenben, ezer halott egyetlen idegen! Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, egy tű hegyén hány angyal férhet el? Itt tenger sors egyetlen egy helyen, és ezer év egyetlen idegen, s ezer szive egyetlen dobbanásnak! 3 Élő itt hosszan bizony nem időzhet, elárulják halandó zajai. E rettenetes csönd se elegendő egyetlen élőt elnémítani. Már távozóban, épp hogy odavésem a meleg űr falára a nevem. Ha netalán egyszer közébük állnék, megkeresem majd és emlékezem. 4 Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. Megismételhetetlen nyugalom. Álom, mely lassan engem is elaltat. A kicsinyek nagy álmát alhatom. Ha valahol, itt mindent elfelejtek, míg ide is majd megjön a világ, a zűrzavaros expedíció, hozva házanépét és vagyonát, a szutykos és a vad szomoruságot, a szeretőit és a szenvedélyt, mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, a semmiséget hozza mindenért! Hoz kismadarat ketrecben és majmot, csodálkozhatsz a zajos meneten, majd szétszednek és megismered őket, én gyűlölöm őket, mert ismerem. 5 Elhagylak akkor szép sivatagom, nem várhatom be üldözőimet! Kezdődhetik előlről bujdosásom, keserűségem kapkodva siet. Az első csillag! - ezt is ismerem, hányódtatásunk zord íródeákja, Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.

29 6 Először nézel a mi éjszakánkba. Ama kései Németh Lászlónak Ama kései, tékozló remény; az utolsó, már nem a földet lakja, mint viharokra emelt nyárderű, felköltözik a halálos magasba. Egy KZ-láger falára Thurzó Gábornak Újra és újra őket látom, a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. Vonják a növő éjszakával növekvő óriás kocsit, a testükön a por, az éhség és reszketésük osztozik. Viszik az utat és a tájat, a fázó krumpliföldeket, de mindennek csak súlyát érzik, a tájakból a terheket. Csak szomszédjuk esendő testét, mely szinte beléjük tapad, amint eleven rétegekben egymás nyomában inganak. A falvak kitérnek előlük és félre állnak a kapuk, elébük jött a messzeség és megtántorodva visszafut. Harbach 1944

30 Térdig gázolnak botladozva facipőiknek alacsony, sötéten zörrenő zajában, mint láthatatlan avaron. De törzsük már a némaságé. Magasba mártják arcukat, feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályukat. Mert fogadásukra már készen, akár egy megnyiló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál. Francia fogoly Csak azt feledném, azt a franciát, kit hajnalfele a szállásunk előtt a hátsó udvar sűrüjében láttam lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. Körülkutatva éppen visszanézett, s hogy végre biztos rejteket talált: övé lehet a zsákmánya egészen! Akármi lesz is, nem mozdul odább. S már ette is, már falta is a répát, mit úgy lophatott rongyai alatt. Nyers marharépát evett, de a torkán még alig ért le, jött is a falat; és undorral és gyönyörrel a nyelvén az édes étel úgy találkozott, mint telhetetlen testi mámorukban a boldogok és boldogtalanok! Csak azt a testet, reszkető lapockát, a csupa bőr és csupa csont kezet, a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra és úgy adott, hogy maga is evett! Az egymás ellen keserülő szervek reménytelen és dühödt szégyenét, amint a végső összetartozást is önönmaguktól kell, hogy elvegyék! Az állatian makogó örömről a suta lábát ahogy lemaradt, és semmisülten kuporgott a testnek vad gyönyöre és gyötrelme alatt! A pillantását, - azt feledném egyszer! Ha fuldokolva is, de falt tovább, és egyre még, és mindegy már akármit,

31 csak enni bármit, ezt-azt, önmagát! Minek folytassam? - Őrök jöttek érte; a szomszéd fogolytáborból szökött. S én bolyongok, mint akkor is a kertben az itthoni kert árnyai között. A jegyzetembe nézek és idézem: "Csak azt feledném, azt a franciát..." S a fülemből, a szememből, a számból a heves emlék forrón rámkiált: "Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem a halhatatlan éhséget, amit a nyomorult már réges-rég nem érez, se földi táplálék nem csillapít. Belőlem él! És egyre éhesebben! És egyre kevesebb vagyok neki! Ki el lett volna bármi eleségen: most már a szívemet követeli. Ahova estél, ott maradsz. A mindenségből ezt az egyet, ezt az egyetlen egy helyet, de ezt azután megszerezted. Menekül előled a táj. Lehet az ház, malom vagy nyárfa, minden csak küszködik veled, mintha a semmiben mutálna. De most már te nem is tágitasz. Megvakitottunk? Szemmel tartasz. Kifosztottunk? Meggazdagodtál. Némán, némán is reánkvallasz. Egy KZ láger falára Kilép a többiek közűl, megáll a kockacsendben, mint vetitett kép hunyorog rabruha és fegyencfej. Félelmetesen maga van, a pórusait látni, mindene olyan óriás, mindene oly parányi. És nincs tovább. A többi már, Ravensbrücki passió