Református Diákotthon Alapítvány Hálaadás a 20 évért

Átírás

1 Református Diákotthon Alapítvány Hálaadás a 20 évért Székelyudvarhely, szeptember 17.

2 TARTALOMJEGYZÉK Elmélkedés 3 A legfőbb pártfogónk Dr. Kálmán Attila üdvözlete 5 A keresztyén diákotthon-hálózat szükségessége 6 Emlék-foszlányok 8 Életünk a Diákotthonban! 14 INDULÁS 16 A saját otthon létrejötte 18 Óvoda 20 Óvónők névjegyzéke 21 Óvodások névsora 22 Óvodaépítés 22 KARITATÍV MUNKA 23 IFJÚSÁGI MUNKA 24 Táborozásaink táblázata Táborhelyeink 29 DIÁKJAINK ÉLETE A DIÁKOTTHONBAN 31 CSENDESNAPok táblázata 31 PERSELYPÉNZEK táblázata Diákjaink VALLÁS szerinti megoszlása 37 Diákjaink LAKHELYEI térkép 38 Diákjaink LAKHELYEI Kiegészítő oktatás 41 Diákjaink NÉVSORA Diákjaink ISKOLÁK szerinti megoszlása Diákjaink ÉVFOLYAMOK szerinti megoszlása Költségek és térítések Bevételek és kiadások megoszlása 51 PÁLYÁZATOK PÉNZADOMÁNYOK EGYÉB ADOMÁNYOK MUNKATÁRSAINK ALAPÍTVÁNYUNK JOGI FELÉPÍTÉSE 72 DIÁKOTTHONUNK JOGI FELÉPÍTÉSE 72 *Ez emlékfüzetbe 20 éves visszatekintésünknek, számadásunknak csak kis része fért, és ez sem tökéletes. Amint láthatják, előfordul, hogy egyes táblázatokban az adat helyén n.a. (nincs adat) szerepel. Nos, a 20 év alatt meglehetősen gyanús körülmények között 3 alkalommal tűnt el minden adat a számítógépes nyilvántartásunkból, és a betörő furcsa mód elsősorban az irattári anyagunkat vitte magával. Elfogtuk, a rendőrség egyes tárgyainkat meg is találta nála, de a papírok??? Tehát, megértésüket kérjük. Bővebb adatokat találnak a honlapunkon. 2

3 Elmélkedés 20 év?! Egy patinás iskola életében szinte semmi A történelem lapjain szinte észrevétlenül átugorható időszak Egy gyermek életében azonban nemcsak a nagykorúság, hanem az önállósulás elérésének az időtartama is. A felnőttnél? Mindenképpen állapotváltozásnyi idő. Alapítványunk életében? Nehéz megfogalmazni, hiszen az első 20 év. Vajon jön még utána több is? Vagy marad a húsz év, az álmok, a küzdelmek, a kifáradás, a kiöregedés 20 esztendeje? Ha csak magunkra, az indító csapatra tekintünk, vitathatatlanul ránk illenek a kiöregedés és (sajnos) a kifáradás szavak is. De éppen ezért kell nemcsak összegzést végeznünk, hanem ünnepélyt is rendeznünk a 20 éves évfordulón, hogy lássuk na, nem a nevelésünk eredményét, ahhoz ez az időszak túl rövid a munkánk iránti érdeklődést, megbecsülést, melyet elsősorban az ünnepélyen megjelentek igazolnak. Az a tény, hogy a megjelentek (főleg a volt diákok) az egymással való találkozás céljából jönnek el, nem cáfolja, hanem megerősíti fentebbi állításomat, mert mi elsősorban azért munkálkodunk, hogy közösségek, lehetőleg keresztyén közösségek jöjjenek létre, amelyeknek tagjai találkozni akarnak egymással, akik tudni akarnak egymásról, akiknek fontos az a másik ember is, akivel együtt élték át a diákotthon sok-sok viszontagságát, élményét. Ugyan már! Az autóbuszon is együtt éled át a többi utassal azokkal, akiket nem is ismersz és nem is akarod megismerni őket a defektet. Ez az élmény is közös, miért van jelentősége? Azért, mert az utasokkal ellentétben, akik eljöttek ünnepélyünkre, korábban meg akarták ismerni, és tovább is ismerni akarják egymást. Létrejött és megmaradt a közösség. És ez eredmény. Számunkra nagy eredmény. Erőt adó eredmény. Vezetőként visszatekintve, csak azt látom: akikhez hivatalból tartoztunk, akiknek a szokásos elvárások szerint segíteniük kellett volna, azok jó esetben csak távol húzódtak tőlünk, de többségükben inkább gátoltak, akadályoztak minket. Miért? Rossz ügyért küzdünk? Az nem lehet, mert Krisztus ügye nem lehet rossz ügy, és akármilyen szigorúan boncolgatjuk múltunkat, nem lehet még ránk fogni sem, hogy nem a Krisztus ügye volt a mi ügyünk. Rosszul csináltuk? Vitathatatlan, hogy voltak hibáink, de ameddig a magunk által önmagunkról összeállított hibalistánk jóval hosszabb, mint az ellenségeink által lobogtatott, és ameddig az ellenségeink csak lobogtatni tudják és bár szeretnék, de másra felhasználni nem tudják a rólunk összeállított hibalistájukat, addig ez sem állítható rólunk. 3

4 Rossz társaságba keveredve munkálkodunk? Hát éppen az a leggyakrabban fejünkre olvasott hibánk, hogy elszigetelődve, különvonulva élünk és dolgozunk. Ezért sem támadhatnak, ítélhetnek el minket. Mi hát a baj? Hogy nem álltunk be egyetlen világi, vagy egyházi pártba, csoportosulásba sem? Hogy hiába dörögnek egyszer így, másszor úgy a hatalmasok, az bennünket nem befolyásol? Hogy míg mások csak kapkodják fejüket a sok utasítás hallatán, mi meg sem halljuk azokat? Keserves az az igazság, hogy magad uram, ha szolgád nincsen, de igaz, mint ahogy az is, hogy az a legnagyobb úr, aki nem szorul másra, és mi bár sokszor rászorultunk, úgysem kaptunk támaszt megtanultunk a saját lábunkon megállni. És bár keserves magunkban állni, még mindig jobb, mint szolgának lenni. Azaz mégsem magunkban állunk, mint ahogy szolgálni is szolgálunk. Csak nem emberi intézmények, potentátok állnak mellettünk, hanem a gondviselő Istenünk, akit mi örömmel és hálával szolgálunk. És ez a titka annak, hogy elindulni tudtunk, küzdelmeinkben ha botladozva is, de helytállottunk, végigküzdöttük a 20 évet, és igenis reménységgel nézünk a további 20 évek elé. Reménységgel és hálával. Székelyudvarhely, szeptember 3. Dobai László, az alapítvány elnöke 4

5 Németh László szerint a kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója. A bennünket ma elárasztó rengeteg hatás közül ebben az értelemben kultúrának kettőt neveznék: a keresztyén kultúrát és a nemzeti kultúrát. A keresztyén kultúrában a belső mágnes egyetlen élő személy: Jézus Krisztus. A nemzeti kultúra belső összetartó ereje pedig csodálatosan gazdag anyanyelvünk és hagyományrendszerünk. A keresztyén kultúrában naponkénti bibliaolvasással, imádkozással közvetlen, személyes kapcsolatba kerülhetek az élő Istennel, aki előtt felelős vagyok minden gondolatomért, szavamért, cselekedetemért és mulasztásomért. A nemzeti kultúra pedig miközben összegyűjtöm, ápolom és átörökítem mindazt az értéket, amelyet elődeink ránk hagytak gazdagabbá tesz, örömöt okoz és segít eligazodni ebben az összekuszálódott értékrendű világban. Meggyőződésem, hogy a székelyudvarhelyi Református Diákotthon Alapítvány is ennek a két legfontosabb kultúrának a terjesztését tekinti fő feladatának. 25 évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk róla. SOLI DEO GLÓRIA! Azaz ezért is egyedül Istené a dicsőség. De köszönet illeti mindazokat is, akik imádságukkal, munkájukkal, adományaikkal és bizalmukkal segítették létrejöttét, támogatták megerősödését. Az a jutalmunk, hogy megtehettük. Áldást kérve életükre, nemes szolgálatukra, Szeretteikre, testvéri szeretettel küldöm üdvözletemet Mindnyájuknak: Tata, augusztus 23. Dr. Kálmán Attila, egyházkerületi főgondnok, v. államtitkár 5

6 A keresztyén diákotthon-hálózat szükségessége A kommunista rendszerek látványos összeomlása mindenki előtt nyilvánvalóvá tette korunk ideológiai válságát. Ennek következtében nagy tömegek kezdtek el érdeklődni a különböző eszmerendszerek iránt, s ezen belül a keresztyénség iránt is. A kínálat óriási. A keleti filozófiáktól a legszélsőségesebb keresztyén és nem keresztyén szektákig a különböző eszmék követői többnyire tömör és népszerű formában (fekete-fehér leegyszerűsítésben, a tömegek igényének megfelelően) hirdetik tanaikat, sajnos nem kis eredménnyel. Mindezek a történelmi keresztyén egyházakat is magával sodorták. A legszigorúbb, legkeményebb keresztyén erkölcsöt és etikát prédikáljuk, ami önmagában nem lenne baj, ha nem lennénk ugyanakkor súlyos rendszer- és gazdasági válságban, ami a korakapitalizmus farkastörvényeit teszi mindennapossá a kisemberek mindennapi életében. Ennek következtében az történik, hogy a templomban vagy a vallásórán hallott szigorú keresztyén tanoknak épp az ellenkezőjébe botlik az onnan kilépő, és bekövetkezik az a jelenség, amelyet engedelmükkel a következő példával érzékeltetnék. Van olyan úszómester, aki az úszni még nem tudóknak a parton elmagyarázza, hogyan kell úszni, és azután bedobja őket a mély vízbe. A vízbedobottak többsége éktelen ijedelemmel kapálózni kezd és jó, ha egy-kettő átússza a medencét. A többi egész életére megutálja az úszást és a vizet. (Engem így tanítottak úszni, de én átúsztam. Igaz, úszásomnak semmi köze nem volt a parton magyarázottakhoz.) A másik módszer szerint a tanuló úszómozdulatok begyakorlásával, úszódeszkával, kis vízzel, mellette úszómesterrel, fokozatosan jut el a mély vízig és a tulajdonképpeni úszásig. Eddig a példa. Egyházunk jelenleg a nagyon megszaporodott érdeklődőket ( úszni tanulókat ) többnyire csak mély vízbe tudja dobni, mert hiányoznak azok az intézmények, melyek a másik módszert lehetővé tennék. Pedig a keresztyénség tulajdonképpen közösség és a hit a Biblia szerint hitből-hitbe terjed, melyhez feltétlen szükség van a keresztyén közösség egymást nevelő hatására. Biztosítani kell tehát ilyenek létét. És a közösség szükségességét még egy szempontból indoklom: A mai, főleg a kelet-európai népeknek nem annyira a tudásszintje, mint inkább a neveltségi szintje a kétségbeejtően alacsony. Tárgyi tudást kommunista iskolákban is, autodidakta módon is, el lehetett sajátítani, ha valaki nagyon 6

7 akarta. De nevelni és nevelődni csak közösségben lehet, és ez korábban nem volt biztosítva. Így fordul elő nagyon gyakran, hogy a valóban európai szintű szakember otthonába lépve, egy falusi szabó, vagy földműves életvitelét találjuk, mert családjában nem volt alkalma mást megismerni, begyakorolni. És ha ő otthon azt tapasztalta, hogy konfliktus-helyzetben a földhöz kell vágnia a tányért, vagy le kell innia magát, azonos módon jár el, mert nem ismer más megoldást. Az a néhány film hisz többnyire csak erre korlátozódott a többség ilyen irányú ismeretszerzési lehetősége csak arra volt jó, hogy nagyon exponált helyzetben, minden mozdulatára vigyázva, viselkedni tudjon, de nem alakította át érzésvilágát, ösztönös cselekedeteit. Ehhez idő és élő közösségi gyakorlat kellett volna. De egyelőre ilyen még nincs. Ezért is kell átszerveznünk az ifjak nevelését, főleg a keresztyén nevelést, s ehhez legjobb megoldásnak a KERESZTYÉN DIÁKOTTHON-HÁLÓZAT létrehozását, kiépítését látom. Ez biztosítaná a keresztyén közösséget, melyben nemcsak megismerheti, hanem próbálgathatja, begyakorolhatja az ifjú a keresztyén etika első lépéseit védett környezetben, kikacagás, vagy a becsapódás veszélye nélkül. Így mindenütt létrejöhet egy kis mag, mely köré csoportosulhat a keresztyén ifjúság, s melyen keresztül irányítani is, de minden szempontból szociális szempontból is segíteni lehet az ifjúságot. A hálózat előnye az is, hogy elsősorban a leghátrányosabb helyzetűeken segít, azokon a vidéki fiatalokon, akik az iskoláktól távol lakván, már nagyon korán kénytelenek elszakadni a szülői háztól, annak nevelő hatásától is. Ifjaink bekerültek egy városi tömegszállásra, hol nevelésükkel érdemben senki sem foglalkozott, sőt gyakran félrenevelték őket és ők egymást. Mindezek ellenére, ott kellett (kell) a vidéki gyermeknek az iskolában eltöltött 5-6 óra után tartózkodnia a napból még megmaradó órán át. Nem csoda, hogy aki csak tehette, még ha óriási áldozatok árán is, de megkímélte gyermekét ettől. Helyébe viszont mit adhatott? Egy-egy magányos szobát a város különböző pontjain, ahol tanulni ugyan tanulhatott, de közössége nem volt, nevelésről nem is beszélve. Ennek helyébe javasoltam és javasoljuk minden lehetséges fórumon az EGYHÁZI (KERESZTYÉN) DIÁKOTTHONOK létesítését. Az otthonból arra az 5-6 órára a város bármely iskolájába bejárhat a gyermek, de oda visszatérve, keresztyén közösséget, krisztusi családot talál, mely törődik vele, számon kéri és számít rá, melyben nevelik és melyben ő is nevelhet és hitbőlhitben erősödhet. Ráadásul mindezt keresztyén kultúrájú, civilizált körülmények között. Ezt meg kell, és meg is lehet valósítani a legkisebb városban is. Dobai László 7

8 Emlék-foszlányok A sok számadat, grafikon mellet úgy gondoltam nem árt, ha egy kicsit mesének tűnő módon is visszatekintünk az elmúlt húsz esztendőre. Hisz nem mindenki ismeri ennek az alapítványnak a történetét. Diákként mindenki úgy képzeli, hogy ő lesz az, aki majd a világot megváltja. Így van ez minden újrakezdéssel is februárjában költöztünk Udvarhelyre, hogy régi álmunkat megvalósíthassuk, végre az ifjúsággal foglalkozhassunk. Jól fogott az útravaló, amit kedves gyülekezetünk csomagolt, és amit új otthonunkban a fűtetlen, világítás és víz nélküli lakásban első esténken, a dobozok tetejéről fogyasztottunk el kisgyermekeinkkel együtt. Kint mínusz húsz fok, bennünk a kérdés: vajon így kezdődik a világ megváltása? Nemigen vártak bennünket. Mihez is kezdjünk? Ha ifjúsági munka, akkor szervezzük meg a vallásórákat. Akkor még nem volt az állam által órarendbe foglalva a vallásos nevelés. Harc: engedjék meg, hogy vallásórák legyenek. Heti negyven óra. Sebaj. Jön a nyár. Nem lehet csak úgy tétlenül ülni. Irány a Lonka völgye. Sátortábor 52 résztvevővel. Felejthetetlen élmények. Jön a zápor. Mentjük kisebb-nagyobb sikerrel a folyóból az elsodort élelmiszert, edényt. Magyarázat nem kell: a lekváros kenyeret megnyalni, hogy kiderüljön, melyik fajta tetszik. Tülekedni se kell, mert mindenkinek jut. A felnőttek majd a végén esznek. Aztán jött a magyar reformátusok találkozója. Ott fogalmazta meg László, mennyire fontos az ifjúság nevelése, és azt, hogy ez diákotthonokban megvalósítható. Mindenki lelkesen fogadja. Milyen nagyszerű gondolatok! Valósítsd meg! mondják. Mi majd segítünk. Kezdődik az iskola. Segítség semmi. Ott az öreg Dáciánk. Úgy sincs időnk utazni. Annak az árából futja egy ideig az állami bentlakás bérleti díjára. Beköltöznek az első diákok. Vajon meddig lesz elég az, amink van? Lesz-e segítség? Vigasztalás: ne aggodalmaskodjak! Ha Isten fontosnak látja azt, amit teszünk, kirendeli majd mindazt, amire szükségünk van. De sokszor hangzott el az elmúlt húsz esztendőben ez a mondat! Megérkeznek holland barátaink. Lelkesen mutogatjuk a lerobbant épületet, és kézzel-lábbal magyarázzuk: ebből valahogy otthont kéne varázsolni. No, meg azt, hogy fogytán a pénzünk. És megjön az első segítség. Januárban néhány doboz jó minőségű ruhát kapunk, amiből a négyszobás panellakásunkban rendezünk jótékonysági vásárt. Nagyszerű! Csak éppen enni nincs hol, a három gyermekünknek, viszont van pénz pár hónapig a diákotthon fenntartására. Megérkezik az anyag és a berendezés a felújításhoz. Le kell a 8

9 teherautóról rakni. Ki segítsen? Ott vannak a bentlakók, mi, meg természetesen a saját gyermekeink. Ennek a nyárnak is megvan a nagy élménye, ezúttal már itt, a közelben, Szencseden táborozunk az udvarhelyi gyermekekkel. Segítségeink: önkéntesek, tanítványok. Már két csoport gyermeket vihetünk, tíztíz napra. Hiába tettük rendbe úgy, ahogy az épület általunk elfoglalt részét, a diákotthonnal költöznünk kell. Közben alkudozunk a volt börtön romos épületére, de sajnos, nem sikerül megvásárolnunk. A cérnagyár melletti egyik garzonban kapunk meg két emeletet, siralmas állapotban. Újabb magyarázkodás holland testvéreinknek, hogy most már ezt az épületet kell felújítanunk. És segítenek. Most már van használt holmi, segély bőven, csak győzzük eladni. A két emeletet lakhatóvá tesszük. Megérkeznek az első számítógépek. Nagy örömmel fogadják diákjaink, mert más intézményekben csak elvétve találni ilyesmit. A várostól megkapunk a Cserháton egy kéthektáros területet. Utazás Budapestre, hogy készítsenek tervet. Ebédszünet a hivatalokban. Lászlónak otthonról csomagolt szendvics valamelyik Duna-parti padon. Legalább a kilátás gyönyörű. Jaj, de hányszor megismétlődő jelenet ez: az első éjszaka ki-, következő éjjel hazautazással egybekötve. Álomba illő szép terv készül. Álom is marad, mert az egyházi felső vezetés nem bólint rá, annak ellenére, hogy a segélyszervezet elkülönítené a megvalósításhoz szükséges összeget. Újabb nyár. Tábor sok csoporttal, most már Varságon, a sólyomkői iskolában. A régi gyülekezetünkből is jönnek. Van utcagyerek-missziós csoport is. Hogy senki önérzetét ne sértsük, megnövekszik a petróleumfogyasztásunk. (Modern tetűirtóról akkor még nem hallottunk.) Mindenki próbál pénzbeli támogatást is szerezni. Utak Budapestre. Szótározás hogy kellőképpen indokolni tudjuk a hollandoknak, miért is fontos a diákotthon. Végre megmozdul valami. Árverezésre bocsájtják a Rákóczi úton lévő tömbházsor két lépcsőházát. Ígéret van. Segítenek megvásárolni a csak vázaiban álló lépcsőházat. Bárki részt vehet az árverezésen, aki igazolni tudja, hogy bankszámláján rendelkezik a kikiáltási ár összegével. Pillanatnyilag a bankszámlánk üres. Fel kell mutatni az árverező bizottságnak a banki igazolást. Kilincselés több napon keresztül, hiába. Már-már feladjuk az egészet, de az utolsó próbálkozáskor az egyik vállalkozó vállalja a kockázatot, és átutalja egy napra a diákotthon számlájára az igazoláshoz szükséges összeget. Jöhet az árverezés. Ima, hogy ne vigyék fel nagyon a kikiáltási árat, és ne kerüljön senki, aki kedvet kap egy lakás megvásárlására a lakásonként árverezett lépcsőházban. Megússzuk. Senki nem akar egy csapat diákkal közös lépcsőházban lakni. Pár napon belül fizetni kell. Még nincs olyan modern világ, hogy bárki bármilyen pénznemre nyithat bankszámlát. Vajon hogy kerül a pénz Budapestről Udvarhelyre? Ötletekből soha nincs hiány. Szomszédasszonyunk ügyes belső zsebet varr a nadrág szíjtartója alá. Csodálkozás a bankban. Végül átveszik a 9

10 pénzt. Kíséret a banktól a határig. Utána csak fohász, hogy minden baj nélkül hazaérjen. Utolsó vasunk is rámegy a vételárra. Hogyan tovább? Van egy tető nélküli épület-vázunk. Ide kell költözni diákjainknak, amilyen hamar csak lehet. Újabb holland kapcsolat alakul ki. Lelkesen mutogatom az épületet, négykézláb mászva ki velük együtt a tető födémig. Elhangzik a kérdés: miben segíthetnek? A válasz: ebből, amilyen gyorsan csak lehet, otthont kel teremteni. Sajnos nekik pénzük nincs. Írjuk össze, milyen építőanyagra van szükségünk. Készül a lista, szótárral. Bizony hosszúra sikeredik. És még jó pár éven keresztül hosszú listák készülnek. Berendezés, építőanyag egy része ki is kerül. Azt fel lehet használni, de az építő munkást is ki kell fizetni. Újabb utak, pályázatok. Közben ki kell üríteni a bérelt bentlakást. A diákok hazautaztak. Ott a család. Nem kell munkást fizetni. Még az éjjeli őr is a családból kerül ki. Nincs olyan tárgy ebben az épületben, amit saját gyermekeink legalább kétszer át nem raktak volna. Itt a nyár. Tábor Varságon. Hét csoport. Máglyányi tábortüzek. Szabadtéri istentiszteletek vasárnaponként, sok-sok aranymondás. Még több oklevél a táborozóknak. Zuhogó esőben, az udvari asztal alatt elfogyasztott ebéd. Kedvcsinálónak magam mászom át elsőként az akadályon, asztali teniszütőn labdát egyensúlyozva. Anyagi segítség nagyon kevés. Mindent jól be kell osztani. Ha marad a babfőzelékből, abból másnap bableves készül. Kommentálják is. (Szállóigévé vált az egyik diák túrós-gombóc evés közben elhangzott felszólítása: egyétek, mert ha nem, holnap leves lesz belőle.) Egy évig nincs miből kezdeni a munkálatokat. Megint Magyarországról jön a segítség. Persze, nem annyi, amennyi fedezné a munkálatokat. Így csak részleteiben készül az épület. László megjárja Hollandiát. Onnan is jön némi pénzbeli támogatás. Holland barátaink olvassák az ottani alapítványi jelentéseket. Következő útjuk alkalmával érdeklődnek, megkaptuk-e az egyik alapítvány diákotthonunkak ítélt összegét. Hallani sem hallottunk róla. Írásbeli nyilatkozat: nem kaptuk meg. Hazatértük után rövid időn belül, ez az összeg is megérkezik számlánkra. Matrac van bőven, aludni hát lehet az épületben. Minek késő este hazamenni, ha holnap újra jönnek a munkások, és újra ott kell lenni, különben visszafele folyik majd a víz a padló összefolyóból, még több piros jelzésű csapra kötik majd a hideg vizet, esetleg több tükör is a kormos falra kerül. Gáz bekötve. Kinn mínuszt mutat a hőmérő. Villany nincs. Irány a villamossági vállalat. Kioktatás, hogy az bizony nem megy olyan egyszerűen. Felsorolják, milyen iratokra van szükség, és majd valamikor lesz villanyunk is. Ekkor eltörik a mécses (bizony, zokogtam). Másnapra van villanyáram. Működhetnek a kazánok is. A festék nem fogja a plafont, minduntalan foltos marad. Biztosan manók színesítik éjszakánként. Aztán rájövünk, nincs semmi boszorkányság, csak a víz gyűlt meg a födém-kazettákban a nyolc esztendő 10

11 alatt, míg tető nélkül állt az épület. Megfúrtunk minden mennyezetrészt, és hordtuk a bűzös vizet vödörszámra. Ki más, mint a család. Végre elkészül az épület (a harmadik emelet nélkül) annyira elsőnek a tömbház soron, hogy beköltözhetnek a diákok. Márciusban avató ünnepség. Köszöntő beszédek a hátsó bejáratnál, az elegyengetett földön, közönség a törmelék-kupac tetején, diákjaink gitár kíséret mellett lelkesen énekelnek. A táborozások alatt is használt kocsink szinte feladja a szolgálatot. Holland testvéreink újra segítenek. Pénzt hoznak, hogy személyes használatra új autót vásároljunk. Nagy csodálkozásukra lemondunk a vásárról az alapítvány javára, mondván, hogy az alapítványnak nagyobb szüksége van rá, és jó lenne, ha egy kis mikrobuszt vásárolhatnánk, hogy azzal diákjainkat is szállíthassuk. Inkább megtoldjuk a nekünk szánt összeget. Így érkezik meg a piros kisbusz. Első nyár, amikor a Velencei tónál is táborozunk. Itt már csak a diákotthonból, és csak lányok. A szállítást a kisbusszal oldjuk meg. Bonyodalmak az úti csomag körül. Kenyeret kellene vágni, margarint kenni, de hiányoznak a hozzá való eszközök. Gond egy szál se! Van a csomagtartóban egy frissen vásárolt csavarhúzó készlet. (Alkalmas eszközök a hiány pótlására.) A határ innenső oldalán, a mező közepén elfogyasztott uzsonnánál felejthetetlenebbet nem sokat ettünk. Ezen a nyáron a Varsági táborban is sok érdekesség történt. Táborozik a kék kereszt első csoportja. Utcagyerek csoportból most már két korosztály is részt vesz. Segítség is akad bőven. A kellemetlenségek is gyarapodnak. A közegészségügyi hivatal bezáratná a táborunkat, mert szerintük a havason, nyitott ablakok mellett nem elég az egy főre jutó levegő. Kitartó érvelésünk után elmondják: ne őket győzzük meg, hanem a feljelentőt. Az otthon megélhetéséről is gondoskodni kell. Fogadjuk az első turistákat. Persze, még nem vagyunk erre teljesen felkészülve. Így aztán a család végzi az ezzel járó feladatokat. Meg is kérdezik kedves vendégeink: maga itt a takarítónő?. Igen, az is. Magad uram, ha szolgád nincs. Segítség érkezik Németországból. Így be tudjuk építeni a tetőtér egy részét, ahol az áhítatokat tarthatjuk, és a lányok tanulhatnak. Mozgalmas az iskolai év is. Újságot szerkeszt az ifjúság. Részt vesz az IKE munkájában. Ruhasegélyt osztunk a rászorulóknak. Érdekesség, hogy a szépen csoportosított ruhákhoz beengedett támogatottak nem nézték, mit is csomagolnak össze. A közelükben lévő első kupacot gyúrták a táskájukba. Azóta is titok maradt, mit is kezdett egy ember 30 darab, különböző méretű blúzzal. Egy fiatal amerikai tanárnő felkarolta az utcagyerek-munkát. Ezt a munkát támogattuk élelmiszer segéllyel is. Persze, itt is kellett valamilyen trükköt találnunk, mert különben, másnap a piacon láttuk viszont a kiosztott élelmiszereket. Így aztán felbontva kapták a száraz tésztát vagy a rizst. Ezeknek 11

12 a gyermekeknek a fürdést is megengedtük hetente. Közben izgultunk: megismétlődik-e, hogy a velük való foglalkozás közben, a gyerekeik ottléte ürügyén az épületbe bejött szülők kiürítik az intézet ágyneműs szekrényét? Gondoskodni akartunk hosszú távon arról is, hogy a fenntartáshoz szükséges anyagiak meglegyenek. Földterületet vásároltunk Zeteváralján a gyűjtőtó közelében. Üdülő központot álmodtunk ide. Nyáron majd munkatábort szervezünk, és rendbe tesszük a területet. Sajnos, azóta is csak álom az üdülő. Hosszú huzavona után megvásárolhatjuk épületünk földszintjét. Persze, erre sincs meg a kellő összeg. A kerület nem ad kölcsönt. Egy svájci gyülekezet megsajnál, és kisegít bennünket. (Kölcsönnel, amit végül nem kell visszafizetnünk.) A földszintet csak akkor adják át, ha elkészítjük számukra egy másik tömbház földszintjét. Közmunka. Van diák bőven, és a lelkesedés is nagy. Végre üres a földszint. Kezdhetjük az építkezést. Diákjaink, titkárunk, nevelőnk nagyon sokat segítenek. Őszire indulhat az étkezde. Szépen elterveztük, mekkora segítség lesz majd a szülőknek, ha élelmiszerben fizethetnek. Nem kell majd eladásról gondoskodniuk, nekünk pedig nem kell a kereskedőt is megfizetnünk. Milyen naivak is voltunk! Elfelejtettük, hogy az ember esendő. Meg hát jöttek az uniós törvények is, és azok nem az egyén érdekeit tartják szem előtt. Utolsónak a tetőtér elmaradt részét szigeteljük, ahol számítógéptermet rendezünk be a diákoknak. Nyomon követjük a pályázati kiírásokat. Amire csak rá lehet mondani, hogy intézetünk célkitűzése belefér, mindent megpróbálunk. Így tudjuk az épület ablakait kicserélni. Óriási segítség a Valdens egyház ösztöndíj támogatása, amit évek óta megpályázunk. Hála annak, aki éveken keresztül segít a pályázatok elkészítésében és kapcsolattartásban. Azért minden iskolaév elején drukkolunk: vajon kapunk-e, mennyit kapunk? Érdekes módon, mindig akkor jön valami segítség, amikor már úgy gondoljuk, fel kell adni. Végre megvalósulhat nagy álmunk, és diákotthon hálózatunk lesz ettől az iskolai évtől. Marosvásárhelyen örököl a diákotthon egy háromszobás panellakást, ahová érettségi utáni tanulmányaikat a városban folytató diákjaink költözhetnek. Annyira taposómalomnak érezzük néha ezt a munkát sikerélmények nélkül. Ez a hagyaték azért jött, hogy Isten megszégyenítsen. Úgy tűnik, mások is jónak találják ezt a munkát. Most már az örökhagyóért is folytatnunk kell. Nem esett szó az eddigiekben arról, hogy milyen nehéz feladat volt éveken keresztül következetesen tartanunk az alapszabályzatunkban foglaltakat. Mindig abban reménykedtünk, hogy majd a nevelők megoldják a fegyelmezést és büntetést. Sajnos, ez nem így történt, és a nehéz ügyekben mindig nekünk kellett a döntő szót kimondani. Nagyon sokszor a szív mást diktált, mint az ész. De a szabály, az szabály. Barátnőm ügyes, szorgalmas lányát akit mi hoztunk Udvarhelyre csaptuk ki az otthonból, mert az utolsó tanítási napon bement a 12

13 fiúk emeletére. Kamasz, szülei ellen lázadó diákunk, otthonról menekülve itt keresett szállást. Fájt, hogy ki kellet mondanunk: csak turista-áron adunk. Pedig mindig azt hangoztatjuk: ide mindenki mindig hazajöhet. Neki hosszú távon ez használt. Így rendezni kényszerült szüleivel a kapcsolatot, bár akkor még mindenki szemében mi voltunk a rosszak. Hány átvirrasztott éjszakánk volt, amikor egy-egy kényes ügyet a szabályok útvesztőiben, a következetesség sérülése nélkül meg kellett oldani. Hányszor jött a titkárunk elmondani először nekem a kényes ügyeket, hogy aztán közösen találjunk megoldást. De sokszor mondtunk nemet a kérésekre csupán azért, hogy rászoktassuk diákjainkat az érvelésre, jogaik megvédésére. Mert az élet kegyetlen, és harcolni is meg kell tanulni. Évek óta a beiratkozásnál jelentkezési lapokat töltenek ki a diákok. Soha meg nem néztem a szülők foglalkozását. Itt mindenkinek egyforma elbírálás jár. Kitűnni csak azoknak lehet, akik a keresztyén elvek szerint élnek. Számomra mindig fontos volt az őszinteség. Ezért sokszor elmaradt a megrovás, vagy eleget tettünk kéréseiknek, ha az igazat elmondták. Hogy a világ nem ilyen? Nekünk úgy kell élnünk, hogy majd egykor, Isten előtt, nyugodtan megállhassunk. Ha valamit megteszünk, abból látszódjék: EMBER tette azt. Ennyit a világmegváltásról. Vigasztalásul álljon itt: apró csavarnak is kell lenni Magdi néni 13

14 Életünk a Diákotthonban! Sokakban merül fel az a kérdés, hogy hogyan kezdődik el az élet egy bentlakásban. Ezzel az írással szeretnénk bemutatni, miként történik ez nálunk, a székelyudvarhelyi Református Diákotthonban. A kicsik, de a kilencedikesek is, félelemmel bár, de kíváncsian várták az iskolakezdést. Féltek, hogy elkerülnek otthonról, de ugyanakkor örvendtek is mindennek. Kíváncsian várták, hogy milyen az a bentlakás, amelyről az a hír terjeng, hogy olyan, mint egy börtön. Érdeklődve várták, hogy milyenek az itt tartott reggeli és esti áhítatok, hogy milyen lehet 120 diákkal közösségben élni. Mindezt végiggondolva, mégsem tudták felfogni azt, hogy egyedül maradnak szülők, barátok nélkül az idegenben. Ez csak akkor tudatosul bennük, amikor ott állnak a járdán integetve a szülőknek, akik hazafele mennek. Így voltam ezzel én is, és így voltunk mindannyian. Kisírt szemekkel jöttünk fel, jöttek fel az idén is az újak. Szégyellték magukat, hogy sírtak, pedig az nem szégyen, ha valaki szereti a szüleit, az embertársait. Kisírt szemekkel léptek be a hálókba, ahol már szüleikkel együtt berendezték a ruhásszekrényt. De most jött csak az igazi feladat. Megismerni egymást, beszédhelyzetbe kerülni a szobatársakkal. Mindazoknak, akiknek nem volt ismerősük a szobában, ez volt a legnehezebb. Ilyenkor egy diáknak egyszerre több dologra kell figyelnie. Ügyelnie kell, hogy ne mondjon hülyeséget, hogy ne tűnjön beképzeltnek, mivel mindig az első benyomás a legfontosabb. Első este általában senki sem éhes, senki sem vacsorázik, mindenki jóllakott az utazással, az ismerkedéssel. Az első áhítatot nagy feszültséggel várja mindenki. Az újakat az foglalkoztatja, hogy milyen is az első áhítat, hogy mit kell ott tenni, hogyan kell ott viselkedni. A régiek pedig azért várják, mert itt ismernek régi társikra, barátaikra. Itt tudatosul bennük, hogy milyen jó ismerős arcokat látni. Első este mindenki hont foglal. Habár az áhítat este 9-kor kezdődik, mindenki a teremben van már 8,45-kor. A régiek a megszokott helyükre ülnek, és maguk mellé veszik az új szobatársakat is. Az a 15 perc egy nagy hangzavar. A kicsik ámulattal hallgatják az áhítatot. Nem gondolták, hogy ilyen. A legtöbben egy unalmas misének, istentiszteletnek képzelték, és helyette egy hangulatos 20 percet kaptak. Ekkor ismerjük meg a nevelőket. Habár bemutatkoznak, neveiket úgysem jegyezzük meg. A lefekvés 22 órakor van. Ez az első dolog, ami változik az otthonhoz képest. Villanyoltás után minden szobában beszélgetés van, amelyekbe szép lassan bekapcsolódnak az új diákok is. 14

15 Az első iskolai naphoz érkeztünk ezzel. Az ébresztő után minden új diák kipattan az ágyból, mosakszik, és utána nem tudja, mivel töltse az időt. Ekkor tanulják meg az első trükköt a régiektől: elég 8 perccel az áhítat előtt felkelni. Az első iskolai nap után minden új kisírt szemmel ül az ágyán, és panaszkodik, hogy milyen az osztályfőnöke, milyenek az osztálytársak. Ilyenkor egy mosoly, egy vigasztaló szó nagy mértékű változást hoz hangulatukban. Az első hét minden napja szinte egyformán telik, azzal a különbséggel, hogy mindenki napról-napra egyre több barátot szerez. Ezek a barátságok a közös játékok és a szombat délutáni programok során mélyülnek el. Az első hazamenetel után mindenkinek könnyezik a szeme, amikor újra vissza kell jönni, de ez idővel elmarad. Ahogy egy vén diák tanácsolta az újaknak: Ez a hely nem a mennyország és nem a pokol, de te azzá teheted, amivé akarod. Székelyudvarhely, október 19. Diáktanács 15

16 INDULÁS A kommunista uralom alatt levő országokban az intézményes oktatástnevelést is állami monopóliummá tették. Az egyháznak csak szombat délután és vasárnap délelőtt volt szabad az ifjúsággal foglalkoznia, de ezeket a foglalkozásokat is mindenféle módon és eszközzel megpróbálták lehetetlenné, s ha ez nem sikerült, eredménytelenné tenni. Ezzel a történelmi Magyarországon, az 1980-as évek közepére elérték azt, hogy a világi hívek addig viszonylag magas egyházi műveltségét és egyértelmű keresztyén értékrendjét elemista szintre sülyesszék. A hierarchikus és ceremoniális egyházak könnyebben átvészelték ezt, de a protestáns egyházakban ahol a világi hívek aktív részvétele az egyház vezetésében nélkülözhetetlen az egyházi élet elemista szintre züllését kellett megtapasztalnunk. Mi, akik láttuk az eredményt, és ismertük az okát, kerestük a megoldási lehetőségeket, de számottevő eredménnyel biztató megoldásként csak az egyházi oktatás-nevelés visszaállítását láttuk, amire Erdélyben 1990-ig semmi lehetőségünk nem volt. 90-ben, az induló román, soviniszta demokráciában mi láttuk, hogy nem remélhetjük a régi színvonalas egyházi iskolahálózat helyreállítását pedig a több mint 40 éves kiesés következményeit még az sem lenne képes helyrehozni, ezért kidolgoztuk a diákotthon-hálózat tervét. Ennek lényege az, hogy a diákoknak az állami iskolákban eltöltött 5-6 óra utáni idejét használjuk ki arra, hogy keresztyén közösségben, keresztyén nevelést, kiegészítő oktatást és szociális támogatást biztosítsunk a számukra. Egy keresztyén iskola létrehozásához nemcsak állami engedély szükséges, de hívő, és keresztyén szempontból is művelt, teljes? tanári kar, a működtetés óriási anyagi terhéről nem is beszélve. Ezeknek egyikével sem rendelkezünk, de néhány keresztyén nevelőnk van, az ő fizetésüket ki tudjuk izzadni, még az általánosan lerobbant, állami bentlakások szintjén berendezni és fenntartani, működtetni is tudunk épületeket. Ráadásul mindehhez, vagyis a diákotthon létrehozásához, nem kell oktatási-minisztériumi engedély. Mennél több ilyen diákotthont kell létrehozni, lehetőleg minden helységben. Erről a tervről sokkal részletesebben nagy nyilvánosság előtt először 1991-ben, Kecskeméten, a Magyar Reformátusok II. Világtalákozója keretében szervezett Református Iskolák Találkozóján beszéltem. A terv akkor nagyon nagy elismerésben részesült, és rengetegen ígértek óriási támogatást. Hazatérve, felkerestem a Magyar Római Katolikus és az Unitárius Egyház képviselőit, ismertettem velük a diákotthon-hálózat tervét, és próbáltam rábeszélni őket, csatlakozzanak. Minden helységben az az egyház adhatná a működési keretet, a legfelsőbb felügyeletet, amelyik ott többségben van, de ha ez a közösködés nem tetszik, indíthatjuk párhuzamosan a hálózatainkat. A Katolikus Egyház azzal 16

17 utasította el a tervet, hogy neki nincs szüksége ilyen szükségmegoldásra, mert a régi teljes saját iskolahálózatot fogja újraindítani. Az Unitárius Egyház pedig fölöslegesnek látta az egészet, mondván: a meglevő egyházi keretek között is meg tudják oldani ifjaik nevelését. A Kecskeméten ígért támogatásokból szeptemberig (és azóta sem) semmi sem érkezett. Ekkor eladtam a kocsimat, és az árából béreltünk egy állami bentlakás épületében két emeletet, ahol a saját rendszabályzatunk szerint szeptember 15-én, vasárnap, egyszerre az állami bentlakások indulásával, elkezdtük a működésünket. Az elképzelésünk az volt, hogy a Székelyudvarhelyi Belvárosi Református Egyházközség ha már vette a fáradságot, és (felelevenítve a két világháború közötti egyházi rendet) létrehozta az önálló katekéta-lelkipásztori állást, és arra országos pályázathirdetés után engem választott meg a beindított diákotthonnak is működési keretet fog biztosítani (kellő autonómiával), de nagyon hamar kiderült, hogy a parókus lelkész nem így gondolja. Ezért okulva a korábbi gáncsoskodásokból elkezdtük egy alapítvány létrehozását, közvetlenül az Erdélyi Református Egyházkerület felügyelete alatt. Ott sem találtunk meghallgatásra, mindaddig, míg létre nem jött az illyefalvi KIDA alapítvány, amikor mi is lemásolva annak alapszabályzatát kértük elfogadásunkat. Minket elutasítottak, de amikor egymás mellé tettük az általuk már elfogadott és a mienkkel megegyező KIDA-szöveget, végre megkaptuk a beleegyezést (1992. okt.7., az Igazgatótanács II. sz. ügyirata), és október 14-én megtörtént a Református Diákotthon Alapítvány állami bejegyzése is. A Magyarországi Református Egyház Zsinatánál már könnyebb dolgunk volt, 286/1994. számmal jóváhagyták Alapítványunk magyarországi működését, és a Fővárosi Bíróság számmal bejegyezte Alapítványunk anyaországi fiókalapítványát. Sem a jogi helyzetünk tisztázatlansága,?sem egyéb nem akadályozott meg abban, hogy átlag 78 diákkal sikeresen lezárjuk az első tanévet, és már új helyszínen, szintén bérelt helyen, mert az előző évi két emeletet, miután mi feljavítottuk, többé nem adták bérbe elkezdjük az új tanévet, tanéveket. Tapasztalatainkat másokkal is megosztottuk: Még akkor, amikor az első tanév vége felé jártunk, felkeresett egy apáca, aki három napon át velünk lakva, tanulmányozta rendünket-életformánkat. A következő tanév kezdetén, Csíkszeredában, ennek az apácának a vezetésével megindította a Katolikus Egyház a Csángó Diákotthont. Amikor már második éve működtünk, felkeresett minket Böjte Csaba, ferences szerzetes. Egy héten át volt intézetünk vendége, és ez alatt alaposan megtárgyaltuk működésünk-szabályzatunk minden előnyét, hátrányát. Ezek után ment, és indította el a Dévai Gyermekotthont. 17

18 A saját otthon létrejötte Működésünk második iskolaévét, az as tanévet a Cérnagyárral szemben álló, siralmas állapotban levő, gyakorlatilag fűthetetlen garzon-tömbház második és harmadik emeletén kezdtük. Ezt is a Mezőgazdasági Líceumtól béreltük, és rengeteg munkával, nem kis költséggel tettük úgy-ahogy lakhatóvá. Alattunk, a felújított részeken a mezőgazdaságis fiúk, felettünk az egészségügyi technikum leányai laktak. A bérleti szerződést egyetlen iskolai évre voltak hajlandók megkötni, ezért mindent megpróbáltunk, hogy biztosabb otthonhoz jussunk. Ebben az évben hosszadalmas kezdetben nagyon kecsegtető, de végül sikertelen tárgyalássorozatot folytattunk a volt székelyudvarhelyi börtön nagyon lerobbant épületének megvételéről. (Azóta, nagyrészt a mi terveinket felhasználva, román tiszti kaszinóvá alakították az épületet.) A Városi Tanácstól sikerült egy másfélhektáros, nagyszerű telket szereznünk diákotthon ifjúsági központ építése céljára, a megálmodott campus közepén. Erre a telekre Dr. Finta József akadémikus, budapesti építész és munkatársa a Lakóterv cégnél, ingyen megtervezte számunkra az ifjúsági központot, melynek felépítése négymillió DEM-be került volna. A HEKS hajlandó lett volna ezzel az összeggel támogatni minket, ha Csiha Kálmán püspök, írásban igazolja egy ilyen létesítmény szükségességét. Csiha Kálmán először azt kérte, hogy a telket írassuk az Egyházkerület nevére ebbe beleegyeztünk, majd egy évi ígérgetés után megtagadta az igazolás kiállítását. (Lényeges, hogy a mi megsegítésünk nem érintette volna a HEKS más, Erdélynek nyújtott támogatását). Máshonnan nem sikerült ehhez pénzt szereznünk. Mivel három éven belül nem kezdtük el az építkezést, a város visszavette a telket július 20-án hosszas és bonyodalmas szervezőmunka után, nyilvános árverezésen megvásároltunk egy 12 lakásból álló, félig felépített négyemeletes tömbházat, diákotthon céljára. Ezt az épületet jó nevű építésszel diákotthonná átterveztetve január 10-ére annyira befejeztük, hogy diákjaink beköltözhettek három emeletre. Sok közmunkával és a legolcsóbb anyagokat használva márciusra elkészült az épületünk, így március 18-án nagyon szép, népes hálaadó ünnepéllyel felavathattuk saját otthonunkat. A Városi Tanács határozata értelmében, ugyanaz a bizottság, mely az épület lakásrészeinek licitálását végezte, el kellett volna árverezze az épületünk földszintjét is ide a konyha, étkezde stb. van betervezve. Ezt az árverezést azonban évekig halogatták, majd örökre elmaradt. Számítva az árverezésre, mi az épület átépítésekor a földszintbe is jelentős összeget építettünk be, de mikor már használhatóvá vált épületünk, az állami élelmiszerkereskedelmi vállalat beköltözött 18

19 a földszintre, azon a címen, hogy azt a Ceauşescu-rendszer nekik ígérte. Hiába próbáltunk tárgyalni-egyezkedni, perelni voltunk kénytelenek, de mert a Városi Tanács, mint tulajdonos részéről soha senki sem jelent meg a pereken sorra veszítettünk. Mikor a perek már több mint három éve tartottak, és ez alatt a Város nem érvényesítette tulajdonosi jogát, a földszint jogilag is az élelmiszerkereskedelmi vállalat tulajdonává vált. Ekkor, mint tulajdonossal tárgyalhattunk velük, és nagyon drágán, de megvásároltuk tőlük a földszintet. Ez a földszint-vásár egy rövid ideig veszélybe sodorta teljes anyagi biztonságunkat, mert az eladók csak olyan szerződést voltak hajlandók kötni velünk, mely szerint, ha időben nem fizetünk, a meglevő épületrészünket is elveszíthetjük. Mielőtt aláírtam volna ezt a szerződést, megtárgyaltam a kérdést Csiha Kálmán és Tőkés László püspökökkel, valamint Markó Béla RMDSZ elnökkel, hiszen nekünk csak az előleghez volt meg a pénzünk, ezért saját felelősségemre nem vállalhattam ekkora kockázatot. Mindannyian bíztattak, kössem meg a szerződést, mert a kifizetéssel nem lesz gond. A kifizetés közeledtekor hiába emlékeztettem ígéretükre, különféle ürügyekkel mind magunkra hagytak. Az egyházkerület közgyűlése megfogalmazta a határozati javaslatot, hogy gyülekezetenként összeadva a pénzt, kisegítenek, de Csiha Kálmán akkor nem engedte szavazásra a javaslatot, mondván, hogy délután menjek el ismét hozzá, és keresünk más megoldást. Délben a közgyűlés feloszlott. Délután közölte, hogy mégsem talált más megoldást, ezért a következő közgyűlésen (egy év múlva) szavazásra kell bocsátani a javaslatot. De nekem rövidesen fizetnem kell, különben mindent elveszítünk, legalább kölcsön formájában segítsen ki könyörögtem, de hiába. Támogatásért fordultam mindenkihez, nem utolsó sorban Kovács Sándor katolikus főespereshez, és az unitárius espereshez, mondván, hogy nálunk jelentős számú katolikus és unitárius diák is lakik, akik ugyanolyan ösztöndíjban és egyéb előnyökben részesülnek, mint a reformátusok. Történetesen, működésünk óta összegszerűen a katolikusok még több ösztöndíjat vettek át, mint a reformátusok, mert több volt közöttük a jó tanuló. Kovács Sándor támogatást ígért, csak nevekkel, címekkel dokumentáljam a katolikus diákjainkat. Miután a kimutatást megkapta, támogatást nem kaptunk (kölcsön formájában sem), de az átadott listánkon szereplőket dorgálással felkerestette: hogy lakhatnak egy református intézményben!!? Az unitárius esperes ígért egy fél napszámnyi összeget, csak adjak hivatalos nyugtát róla. Mire a nyugtát lerendeztem volna, közölte: csak felét tudja adni, mert most jut eszébe reggel odaadta a másik felét egy koldusnak. A negyed napszámnyi összeget átvettem, a hivatalos nyugtát megkapta. Hogy a vásárlási szerződést teljesíteni tudtuk, azt a Teológiai Intézet rektorának, Geréb Zsoltnak, és Jenei Tamás közvetítésével egy svájci gyülekezetnek köszönhetjük, akik legutolsó percben kölcsönadták a szükséges összeget. Így szeptember 29-én ki tudtuk fizetni a földszintet szeptemberére készült el a saját 19

20 konyhánk és étkezdénk, 2002-ben a fölszinti óvodatermek készültek el, végül 2006 őszére, a tetőtér másik felének szigetelésével, a számítógépterem kialakításával lett teljesen befejezett épületünk. Az jún. 24-i működési engedélyünk épületünkben 120 gyermek elhelyezését engedélyezi. Románia, az uniós csatlakozás ürügyén, betiltotta az emeletes ágyak használatát és a okt. 16-i engedély már csak 57 helyről szól. Óvoda Kodály szerint a zenei nevelést még embriókorban, az édesanya méhében levő magzatnál kell kezdeni. Az igazi keresztyén neveléshez sem lehet túl korán hozzákezdeni. Ezt a következőkkel indoklom: Igaz, hogy nemcsak a filmekben, regényekben, a valóságban is előfordul, hogy valakinek az élete egyik percről a másikra gyökeresen megváltozik. Ezt azonban mindig olyan intenzív élmény (pl. maximális életveszély) váltja ki, mely az illető azelőtti érzésvilágát teljességgel összetöri, és úgy építi fel az újat. Pál apostolnak is a földre kellett esnie és megvakulnia a damaszkuszi úton, hogy azután az Ananiás segítségével új látást nyerjen. Ha van választási lehetőség némely félrevezetett, vagy szélsőségesen romantikus egyént kivéve, senki sem szeretne magának, vagy szeretteinek ilyen élményt. A János megtérése aki fokozatosan nőtt bele és erősödött meg Krisztus-hitében a sokkal inkább vágyott változat. Bár a hitre juttatást sem, és így annak (mikéntjét) módját sem áll módunkban kiválasztani, mégis a János megtérését szem előtt tartva kell a Krisztus missziós parancsát (a minden népek tanítvánnyá tételét) végrehajtanunk már csak azért is, mert ez a Pál-féle megtérés útját is egyengeti. Ennek érdekében szükséges, hogy már az egészen kicsi gyermekkel úgy foglalkozzunk, hogy, ahogy megtanulja családtagjait megnevezni és szeretni, velük együtt ez Istenre is kiterjedjen. Egészen könnyű és természetes ez egy olyan családban, ahol megszokott a közös bibliaolvasás és imádság, de sajnos ma már nagyon kevés az ilyen család. Ha csak egy családtag foglalkozik rendszeresen így a gyermekkel, az is szép eredményt ígér, de nem remélhetjük, hogy ez napjainkban általánossá válik. Nem látok más lehetőséget, mint hogy az óvodának kell betöltenie ezt a szerepet is. Ehhez azonban keresztyén óvoda kell. Az óvodában nem vallásos ismereteket (bibliai történeteket, adatokat, stb.) kell átadni, hanem a keresztyén életmódot (etikát) kell megismertetni, megszoktatni lehetőleg mindennapos gyakorlattal a gyermekkel. Nagyon lényeges ez, hiszen a legtöbb óvodában az a szemlélet, hogy hagyni kell a gyermeket, hogy valósítsa meg önmagát, és tanulja meg kiharcolni azt, amire vágyik. Ez a gyakorlatban azt teszi, hogy a gyermekben amúgy is túltengő 20

21 önzésnek és kegyetlenségnek szabad utat adnak, az együtt érző szeretetről, szeretetközösségről pedig, még csak nem is hallanak. (Ilyen szempontból az egykék még sokkal nagyobb veszélyben vannak.) Alapítványunk május 14-én 20/1999 számú presbiteri határozatban kérte és kapta meg a Székelyudvarhely Belvárosi Református Egyházközség támogatását az óvoda létesítéséhez. Mivel az óvoda megépítési tervei elé folyamatosan akadályokat gördítettek, 2003 szeptemberében, a Diákotthonban a földszinten, az étkezőnk melletti két teremben indítottuk el református napközi otthon programmal az óvodánkat. Ekkorra sikerült megszerezni a Tanfelügyelőség jóváhagyását olyan formában, hogy óvodánk az 1. számú Napsugár Napközi Otthon kihelyezett tagozataként működik. A két intézmény közötti együttműködést részletes szerződésben rögzítettük. Ennek lényege, hogy az állami tantervet mi kiegészítjük a vallásos résszel, az óvónőket mi választjuk ki, de a Tanfelügyelőség fizeti, a kisegítő személyzetet (mint az állami óvodáknál is) a Polgármesteri Hivatal fizeti (ha hajlandó rá), és az összes többi költséget (fűtés, víz, villany, stb.) mint intézményfenntartó mi hordozzuk. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a keresztyén szellemiségű óvónők munkáját a mindenkori segédlelkészeink segítették, napi egy órás foglalkozást tartva. A legutóbbi évig, a szülők kívánságára, német tanárt is alkalmaztunk az óvodások mellé. Reggel háromnegyed hattól délután öt óráig vannak nálunk a gyermekek. Az óvodásaink napi háromszori étkezéséhez jelentős támogatást nyújtunk, és szüleikkel együtt ők is részesülnek a rendszeres ruhaosztásokból. Óvodánk önállósítását (akkreditációját) az akkor még kötelező öt évi működés után elkezdtük, de a beharangozott új tanügyi törvény kedvezőbb ígéreteit hallva, felfüggesztettük. Az Egyházkerület Pedagógiai Intézete ezen a nyáron dolgozza ki az új törvénynek megfelelő önállósítási eljárást, és ígérte a segítségét a mi óvodánk önállósításához is. ÓVÓNŐK Molnár Gabriella Brassai Zsófia Antal Júlia Gál Réka László Mónika Nagy Réka Hodgyai Gabriella Miklós Zsuzsa Jenei Izabella

22 ÓVODÁSOK 1 Albert Péter 31 Fica Ioana 61 Ötvös Bernadette 2 Adorjáni Árpád 32 Gellért Kinga Tímea 62 Ötvös Zsanett 3 Ágoston Lili-Fanni 33 Gergely Mártin 63 Pál Franciska 4 Albert Péter 34 Gidó Szilárd 64 Pálfi Attila Olivér 5 Albert Renáta 35 György Laura Andrea 65 Pálfi Csaba 6 Ambrus Lázár Alex 36 Györicze Adolf 66 Pálfi Hanna 7 Antal Erzsébet 37 Hegedűs Sándor 67 Pálfi Tamás 8 Antal Renáta 38 Incze Barna-Zsolt 68 Paraschiv Stefánia 9 Bak Botond 39 Iszpáisz Mária-Magdolna 69 Péter Andrea 10 Bálint László 40 Karácsony Dániel 70 Péter Szabolcs 11 Bálint Zsolt 41 Karácsony Orsolya 71 Puja Attila Tamás 12 Barabás László Robert 42 Kardos Salome 72 Puju Beáta Noémi 13 Bébi Beáta-Rita 43 Kerekes Eszter 73 Ráduly Gabriella 14 Berei Brigitta 44 Kovács Péter 74 Sándor Boglárka 15 Bíró Dániel Árpád 45 Kurcsi István Tamás 75 Sebesi István 16 Bokor Barbara 46 László Anita 76 Sebesi József 17 Boros Bettina 47 László Dániel 77 Sebők Csongor 18 Boros Borond 48 Lázár Emese 78 Simén Nikolett 19 Boros Viktória 49 Lázár János 79 Simon Imre Hunor 20 Both Anita 50 Lőrincz Adrienn 80 Szabó Nimród 21 Both Gabriella 51 Lőrincz Szabolcs 81 Szaniszló Krisztina 22 Botorok János 52 Majláth Antal 82 Szász Antal Rajmund 23 Buruc Márk 53 Makó Szilárd-István 83 Szegedi Kincső 24 Csegzi Dávid-Szilárd 54 MártonBalázs 84 Tarcsafalvi Szabolcs 25 Demeter Levente 55 Mester István 85 Toásó Brigitta 26 Dobai Ákos 56 Miklós Ráchel 86 Tóti Benedek-Ferenc 27 Dobai Dénes Levente 57 Nagy Kincső 28 Dobai Norbert Zsolt 58 Nagy Nóra 29 Dobai Tamás 59 Olti Erika 30 Farkas Izabella 60 Orbán Zsolt Óvodaépítés Székházunk mellett van egy félbemaradt, széntüzelésű kazánház, mely szemét-, patkány- és bűztelepként kínozta a negyedbelieket, és mint közvetlen szomszédokat, legjobban minket. E miatt odaköltözésünk pillanatától foglalkoztatott, hogy miképpen lehetne felszámolni az áldatlan állapotot, sőt, hasznosítani azt a romot. Beadványainkra azt a választ adta a városvezetőség, hogy a kazánházra szükség van a negyed fűtéséhez. De fokozatosan sikerült ettől eltéríteni és már akkor is gyanús manőverek közepette 1999-ben piaci áron megvenni az épületet, a közvetlen körülötte levő m 2 területet pedig 49 évre koncesszióba vennünk. A közösség érdekeit szolgáló legjobb 22

23 szándékkal álmodtunk oda óvodát, játszóteret, labdázó pályát és mindazt, amire a környéken lakó, elsősorban ifjúságnak szüksége van, de hiába. Minden fennakadt a gátlástalan politikai mocskolódások, a hatalmi arrogancia, a féktelen kapzsiság, önzés, a megtervezetten félrevezető tömegmanipuláció, féltékenység, irigység, bosszúvágy és még hosszan sorolható emberi bűnök és gyarlóságok fonta akadályokon. Hiába öltünk bele 11 éven át rengeteg más fontos helyről elvont pénzt, munkát, törődést, még a megoldás körvonalai sem látszanak. És mindez a legmagyarabb iskolaváros magyar vezetőségei és magyar lakossága között. Hihetetlen, hogy ilyesmik megtörténhettek, jobb is, ha nem tudjuk, nem hisszük el, ezért le sem írom. Beszéld el, ah! hogy... gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk: A kidült fában őrlő szú lakik... A honfi honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad... Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy ki távol sír e nemzeten: Megutálni is kénytelen legyen! Tompa Mihály: A gólyához KARITATÍV MUNKA Alapítványunk azzal kezdte karitatív munkáját, hogy a KIDA alapítvány által biztosított pénzből napi egy meleg ebédet biztosítottunk a Tanítóképző étkezdéjében azoknak a gyermekeknek, akiknek a napi egyszeri meleg étkezés is problémát jelentett. Első évben 100, második évben 30 gyermeknek biztosították a pénzt, és közben sikerült kijárni, hogy a Polgármesteri Hivatal átvegye ezt a feladatot. A 90-es évek elején, Székelyudvarhelyen, egyedül csak nálunk lehetett a Pályázati Figyelő lapot szabadon tanulmányozni, és egyéb segítséget is nyújtottunk a pályázni akaróknak. Bábáskodtunk az utcagyerekekkel foglalkozó ZSEB-IKE létrehozásánál, és egy éven át ingyen biztosítottuk számukra a körülményeket az utcagyerekek heti fürdetéséhez, és több éven át a nyári táboroztatásukhoz. Ingyenes alapélelmiszer- és ruhaosztásokat rendeztünk. A Nyikó-menti árvíz másnapján saját kocsinkkal a helyszínre szállítva, minden érintett család minden tagjának egy-egy doboz virsli-konzervet ajándékoztunk, és felajánlottuk elszállásolásukat a Diákotthonban. (Senki sem élt a lehetőséggel, mert könnyebb volt a nem érintett házakban levő rokonsághoz, barátokhoz költözniük, mint elhagyniuk a falvaikat, de a 23