TONK MÁRTON BEVEZETÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS ÉS IDEOLÓGIÁK TÖRTÉNETÉBE

Átírás

1 SAPIENTIA EGYETEM JOGTUDOMÁNYI ÉS EURÓPAI TANULMÁNYOK TANSZÉK NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ÉS EURÓPAI TANULMÁNYOK SZAK Kapcsolódó tárgy: Politikai gondolkodás története Kortárs politikai ideológiák TONK MÁRTON BEVEZETÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS ÉS IDEOLÓGIÁK TÖRTÉNETÉBE TRANSSCRIPT ELHANGZOTT ELŐADÁSOK ÁTIRATA 1

2 BEVEZETÉS. A POLITIKAI GONDOLKODÁS TÁRGYA. A POLITIKAI GONDOLKODÁS SZINTJEI A politikai gondolkodás a társadalomtudományok csoportjába sorolható. Történeti műfaj, amelynek célja az adatok és tények rögzítése. A politikai gondolkodás által megismerhetjük az eszmei orientációkat, szert tehetünk politikai műveltségre, ezáltal elsajátíthatjuk a politikai terminológiát, segíthet abban, hogy toleránsnak legyünk azokkal szemben, akik nem vallanak hasonló elveket, illetve a politikai gondolkodás közelebb vihet a kortárs politikai jelenségek megértéséhez. 1 A politikai eszmék története szoros kapcsolatban áll a politikaelmélettel, a politikai filozófiával és az államelmélettel. 2 A politikai gondolkodás történetének tárgya a politikai gondolkodás. A politikai gondolkodás tárgya a politikai jelenségvilága. A politika jelenségvilága vizsgálja a társadalmi 1 Mannheim, 1996: A politikaelmélet a politikai jelenségeket és folyamatokat leíró és magyarázó, viszonylag koherens a filozófiai és tudományos absztrakció bizonyos koronként változó szintjén mozgó elmélet. A politikaelmélet nem azonos az államelméletek történetével, mivel a politika az államnál szélesebb jelenségszférát ölel fel. De nem azonos a politikai filozófia történetével sem, bár politikaelméletek gyakran filozófiai síkon fogalmazódnak meg. Viszonylag jól elkülöníthető a politikai eszmék történetétől is. A politikai eszmék politikai célokat, követelményeket, programokat fogalmaznak meg vagy támasztanak alá. Míg az államelmélet és a politikai filozófia története a politikaelméletnél szűkebb, addig a politikai eszmék története a politikaelméletnél tágabb diszciplína. A politikai gondolkodás története pedig mindezeket magába foglalja. A politikaelmélet története csak viszonylagosan különíthető el a politikai eszmék történetétől, mindkettő a társadalmi-politikai berendezkedés és a társadalmi tudat adott fokához kötődik, s alapproblémáik, amelyeket a társadalmi gyakorlat vet fel, közösek. A politikaelméletek, jóllehet többnyire nem olyan közvetlen formában, mint politikai eszmék, de állást foglalnak koruk társadalmi-politikai kérdéseiben, és problémafelvetéseiket, témaválasztásaikat ugyanazok az értékrendek orientálják, mint a politikai eszméket. A politikaelmélet tárgya határozza meg, az a problematika, amelyet a korabeli társadalmi-politikai gyakorlat felvet. A feldolgozott problémák kiválasztását ebből a problématömegből pedig a történetileg változó társadalmi-politikai értékrendek orientálják. Paczolay-Szabó, 1999: 7. 2

3 szerződést, az államot (az egyének kontraktuális közösségét), a központi kormányzást, ennek típusát, legitimitását, illetve a delegálást (átruházást), jogot és a törvénykezést. 3 A politika jelenségvilágára vonatkozó reflexió a politikai gondolkodás különböző szintjein történik. A politikai gondolkodásnak három szintje van. Az első szint a mindennapi politikai gondolkodás. Ez közvetlen tapasztalatra épül, spontán, inkonzisztens (vagyis egymásnak ellentmondó nézetek jelennek meg benne), moralizáló, érzelmi jellegű, szubjektív és előítéletes. A mindennapi politikai gondolkodás által betöltött pozitív funkciók a következők: közel van az élethez, gyakorlatias, illetve jellemző rá a józan észen alapuló szkepszis és a kritikai attitűd. A második szint a nyilvános politikai gondolkodás szintje. A nyilvános politikai gondolkodás alapja a politikai diskurzus, jellemző rá, hogy jobban informált, érvelő, argumentatív, ekképpen konzisztens is, racionális, részben előítéletes, doktriner, olykor a mindennapi politikai gondolkodásra épül, hiszen figyelembe veszi a közvéleményt. A nyilvános politikai gondolkodás szintjének pozitívuma, hogy ellátja a nyilvánosságra hozatal funkcióját, illetve alakítja a politikai közvéleményt. A harmadik szint a teoretikus politikai gondolkodás. A teoretikus politikai gondolkodás elvont, a legkevésbé tapasztalat közeli, konszisztens, argumentatív, a következő elvi kérdésekre irányul: Mi az állam, a hatalom lényege? Mi a politikai tevékenység célja? Mi a helyes, a jó 3 A politikai eszmetörténet (...) nem alkot feltétlenül összefüggő gondolati fejlődéstörténetet a felismert igazságok fokozatos halmozódásának értelmében. A politikai történelem útját éles fordulatok, folytonos újrakezdések jellemzik. Mégis mutatkozik benne belső összefüggés is, hiszen a politikai filozófia érdeklődésének központjában hagyományosan a politikai uralom és a hatalomgyakorlás tartós intézményei, szervezeti formái, továbbá a kormányzók és a kormányzottak változó viszonyának vizsgálata áll. Visszatérő nagy témái közé sorolhatjuk a politikai társadalom és a jog természetére, a kormányzat legmegfelelőbb módjára, a parancsolás és engedelmesség viszonyára, a kötelesség és felelősség kapcsolatára vonatkozó kérdéseket. Az újkori teóriákban ehhez járult a szuverenitás problémájának a központba kerülése, a hatalom és befolyás szerepe a közérdekű döntések meghozatalában, a társadalmi csoportok politikai képviseletének problémája, az uralom legitimitásának és legalitásának viszonya és hasonlók. Bayer, 2003:

4 politika? Milyen a jó állam? A teoretikus politikai gondolkodás elemez, majd megoldást javasol, és ilyen módon befolyásolja a politikát és a politikai cselekvést. A politikai gondolkodás szintjei átjárhatóak, egymásra befolyással vannak, nehezen húzható meg egyértelmű határvonal a politikai gondolkodás egyes szintjei között. 4 4 A politika jelenségvilágára való reflexió (...) különböző fokú tudatosság mellett zajlik, s ez napjainkban éppúgy érvényes, mint a régi időkben. A politikai gondolkodásnak alapvetően három szintjét vagy fokát különböztetjük meg. A legalsó szinten a politikáról való mindennapi gondolkodás áll, amely mindannyiunk számára ismerős. Ez spontán közvetlenséggel reagál a politikával kapcsolatos mindennapi tapasztalatokra. Pragmatizmus és inkonzisztencia jellemzi, egészen különböző és egymást kizáró nézetek is megférnek benne. Ezen a szinten semmit nem gondolnak végig, hanem minden következtetés a közvetlen tapasztalatra épül. Egyszer azt várják a kormánytól, hogy hagyja őket békén, és ne korlátozza a szabadságukat; másszor pedig tőle várják a megoldást számos égető társadalmi és egyéni problémára. A kormány ne avatkozzon bele a gazdaságba, e hozzon rendeleteket a visszás állapotok megszüntetésére; biztosítsa a szabad piacot, de jól adóztassa meg a gazdagokat, ne korlátozza a polgárok szabadságát, de tartson fenn erős rendőrséget, stb. A mindennapi gondolkodás általában nem differenciál. Az ember itt egész lényével fordul a politika felé, reagálva az őt érő kihívásokra: ezért az ezen a szinten zajló politikai gondolkodás többnyire moralizáló és érzelmi jellegű. Hajlamos a sztereotípiákra, s olykor generációkon át hurcol magával megkövesedett előítéleteket. A politikai fogalmakat, kategóriákat gyakran stigmatizáló jelleggel használja. (...) Erőssége pl. a gyakorlathoz való közelsége, amely gyakran jogos szkepszist táplál a túlságosan elrugaszkodott politikai spekulációkkal szemben, és ennyiben kontrollfunkciója is van. Az elméleti gondolkodás mindig elvekből indul ki, s ha ezek hamisak, vagy túlontúl doktriner módon járunk el, akkor igen messzire távolodhatunk el a valóságtól. Ekkor jut szerephez a józan ész, és megálljt parancsol, rámutatva, hogy a király meztelen. A mindennapi tudat e pragmatikus szkepszise ezért a magas politikával szemben is megőrzi relatív jogosultságát. A politikai reflexió második szintje azoknak az embereknek a nyilvános, gyakorlati diskurzusa, akik hivatásszerűen foglalkoznak a politikával, mint a politikus, az újságíró, a politizáló értelmiség. Az ilyen gondolkodás előbbre tart a köznapi tudatnál; mindenekelőtt jobban informált a politikai ügyekről. Ezen a szinten a résztvevők meghányják-vetik a közügyeket, nyilvánosan boncolgatják az egyes politikai megoldások előnyeit és hátrányait. Eközben bírálatukat éppúgy, mint javaslataikat racionálisan indokolniuk kell, hogy meggyőzzék a közvéleményt. Nagyobb racionalitása ellenére azonban a politika még itt sem elméleti, hanem lényegében gyakorlati érdeklődés tárgya, ahogy ez az újságírói véleményformálásban vagy a művelt közéleti szereplők politikai kommentárjaiban elénk tárul. Az ilyen kérdésekről folyó nyilvános viták részint tárgyszerűek, részint ideológiailag elfogultak, szent elvekhez ragaszkodnak. Az ilyen gondolkodás ismérve a jólértesültség a politikai hatalom belső intrikáiról, amelyeket csak a beavatottak ismerhetnek és tisztában vannak a politikai harc cselvetéseivel. Ez a jólértesültség ugyanakkor előfeltétele az újságírói munkának, éppúgy, mint a tényszerű tájékoztatás. Pozitív hatása abban áll, hogy a politika belső ügyeit nyilvánosságra hozza, és ezáltal felvilágosító erővel hathat a politikai közvéleményre. A politikai gondolkodás teoretikus szintje képviseli végül a legmagasabb, legelvontabb fokot. Itt a politika nagy elvi kérdéseiről van szó, a hatalom és az uralom lényegéről és struktúrájáról, a politikai tevékenység és az intézmények értelméről és céljairól, s mindezek jelentőségéről az emberi élet egészében. Ezt első kézből a politikai filozófia nagy műveiből ismerhetjük meg. A nagy politikai filozófiák nem egyebek, mint elméletileg koherens és kidolgozott válaszok a mindenkori politikai helyzet kihívásaira, a kor problémáira adott megoldási javaslatokkal együtt. Tárgyalják a politika főleg a helyes, jó politika alapelveit, elemzik a politikai intézmények működését, és igyekeznek feltárni a politikai szereplők indítékait és gondolatait. Ezáltal visszatükrözik mind saját koruk politikai feltételeit, mind pedig az intellektuális fejlődés elért fokát. Maguk is befolyásolni kívánják a politikát, javaslatokat tesznek az intézmények megváltoztatására. Ilyen volt nemcsak Platón államutópiája, de hasonló igénnyel születtek később is szuverenitáselméletek, a társadalmiszerződés-elméletek, a hatalmi ágak megosztásáról szóló tanítás, a népszuverenitás tana, az emberi jogokról szóló nézetek (amelyeket alkotmányba foglaltak), a liberalizmus és szocializmus elméleti koncepciói stb. Bayer, 2003:

5 A politikai ideológia nem elmélet. A politikai ideológiákra a pluralizmus jellemző, vagyis egyszerre több politikai ideológia van jelen mind a mindennapi életben, mind a politikai diskurzusban. A politikai ideológiák száma azonban véges. 5 Az ideológia eszmerendszer, de nem állíthatjuk róla, hogy koherens eszmerendszer. 6 A politika tudománya a politikai jelenségek empirikus vizsgálatát jelenti. 7 5 Az ideológia nem elmélet, hanem inkább valami olyasvalami, amit a régiek bizonyára véleménynek, politikai véleménynek, doxának neveztek volna. (...) A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy az ideológiák és a politikai véleményfajták száma meglehetősen korlátozott, és hogy számuk jó esetben sem több egy tucatnál. (...), ami feltehetően azzal van összefüggésben, hogy az emberek politikai eszményei nagyjából azonosak. Demeter, Éppen ezért, noha az ideológia eszmerendszer, valójában ritkán teljes értékű eszmerendszer, vagy szinte sohasem az, és ehhez, a fentieken túl, az a tény is hozzájárul, hogy sohasem csupán érvényes, vagy érvényesnek vélt eszmék összefüggésrendszere, hanem egyben ahogyan az a politikai tudás természetéből következik alkalmazásuk, keresztülvitelük stratégiai-politikai elgondolása is. (V.ö. Bibó, 1990:357.) Ezért aztán joggal mondhatjuk, hogy a politikai filozófia sohasem csupán eszmékben, hanem mindenkor intézményekben és jogokban is gondolkodik. Ráadásul nem csupán eszméknek, hanem eszmék mellett hiteknek és meggyőződéseknek is helyet adnak, érthető tehát, ha az ideológiák sohasem alkotnak egy tisztán eszmei konglomerátumot. Fontos azt is tudni, hogy minden egyes ideológia egyszersmind erős érzelmi kötődést is takar. Nem lehet valaki konzervatív, ha nem ragaszkodik a hagyományokhoz, és szociáldemokrata sem, ha nem érez valós elkötelezettséget az elesettek és a hátrányos helyzetűek ügye iránt. Mint ahogyan a szabadelvű ember is a szabadság, önnön egyéni szabadságának szenvedélyes szeretetéről ismerszik meg. Megjegyzendő azonban, hogy az ideológia eszmei szempontból lehet ugyan inkoherens, érzelmi tekintetben sohasem az. Lehet ugyanis egymásnak ellentmondó eszméket hirdetni, de egymásnak ellentmondó érzelmekre apellálni nem. (Bibó, 1990:115) Demeter M. Attila, 2003: A politika tudományán a politikai jelenségek empirikus tudományos módszerekkel való tanulmányozását értjük. (...) Az empirikus alapú tudományos megismerés alapvető követelménye, hogy az elmélet összhangban legyen a tapasztalati tényekkel. Ficischella, 2001: 11. 5

6 AZ UTÓPIA. NEGATÍV ÉS POZITÍV UTÓPIÁK. Platónról csak dióhéjban, mert nem célom az igen gazdag élettörténetét, életútját, meg nagyon mélyreható és nagyszabású életművét prezentálni, viszont azt tudni kell róla, hogy a nevéhez fűződik egy olyan irodalmi műfaj, amelyik talán az egyik legigényesebb irodalmi műfaj és mind a mai napig nagyon kevés művelője akadt, ezt úgy hívjuk, hogy a dialógus vagy a párbeszéd. Ezt az irodalmi műfajt Platón találta ki, majdnem egybehangzó az irodalomtörténészek véleménye a tekintetben, hogy ő találta ki és ő vitte a tökélyre. Minden, ami utána született - kevesen írtak ilyen típusú dialógusokat -, nem közelítik meg Platón munkáját. Arisztotelész Platónnak volt tanítványa hosszú ideig. Amit róla még tudni lehet kultúrtörténeti szempontból, hogy a világ talán egyik leghosszabb fennállású oktatási intézményét alapozta meg Platón, az ún. platóni Akadémiát. Onnan ered az akadémia szó, mind a mai napig is, hogy ezt a tanintézményt Platón létrehozta azt és Academos istennek szentelte a ligetet, a területet, ahol az iskola működött. Academos egy görög isten volt és így lett akadémia az akadémia. Platón a maga nagyszabású alkotása során írt politikai elméletet is, három munkában foglalkozik elsősorban a politikai viszonyokkal, mégpedig a következőkben: Az Állam, Az Államférfi és A törvények. Alapvetően az mondható el arról, ahogyan Platón a politikai viszonyokról nyilatkozik, ami általában a görög politikai modellről: egyfelől a létező, tapasztalható, a görög polisz világban fennálló politikai rendszerek, másfelől az ideális, tökéletes 6

7 és eszmei állam, ez Plátónnak a mondanivalója és ebből a gondolatból kerekedik ki, csúcsosodik ki az az egész történet, amit aztán az utópia fogalmának megjelenéséhez vezet el. Azóta is ilyen értelemben is használjuk az utópiát, ahogy ezt Platón megteszi. Az utópia egy görög szóból származik az ou topos-ból, azt jelenti, hogy nem-hely, vagy sehol-sem-hely, valami, ami elképzelt, valami, ami legalábbis itt, a mi viszonyaink között nincsen meg, valami, amit feltételezünk, vagy elgondolunk, hogy lehet. Az idilli, paradicsomi jelzők szintén az egész elmélet és gondolat kialakulásának eredetére vezethetőek vissza, ugyanis a görögben az utópia és a másik terminus, az eutópia nagyon közel áll egymáshoz. Az eutópia viszont már azt jelenti, egy jó hely, a kedvező hely, ahol jól lehet érezni magunkat, ami mindenképpen valamilyen szempontból pozitív és valamilyen szempontból kedvező jelentéssel bír. Tehát a két terminusnak a hasonlósága egyáltalán nem véletlen, mint az sem, hogy ennek kapcsán a mai mindennapi gondolkodásba, nyelvhasználatba az került be, hogy az utópia az valami, ami pozitív töltetű, de nem fog megvalósulni. Ez nyilvánvalóan csak egy része az utópiának, mint politikaelméleti kategóriának. Az kétségtelen, hogy a klasszikus utópiák - és ennek sokféle válfaja lehet - mindegyike abból indult ki, hogy valahol, valamikor az emberiségnek volt egy aranykora, egy olyan állapota, ahol mindenki mindenkinek barátja volt, mindenki mindenkivel jóban volt, volt élelem, volt béke. A legelső irodalmi alkotásban, magában a Szentírásban, az Ószövetségnek az első könyvében 8 pontosan ennek a paradicsomi állapotnak a leírását találjuk meg. De, hogy egyéb politikatörténeti, vagy politikaelméleti példával éljek az utópiára vonatkozóan: John Locke, a XVII. századi klasszikus angol liberalizmus kialakulásának folyamatában fontos 8 Ószövetség: A teremtés könyve, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1987, A második teremtéstörténet, A paradicsom 4b-től 25. versig, p

8 szerepet betöltő művében, a Második értekezés a polgári kormányzatról 9 első részében azt írja le, hogy milyen volt az emberiségnek az egykori állapota és szintén paradicsombeli, aranyállapotot, aranykort jelenít meg. Nem véletlen, hogy ezt a kifejezést használjuk, hogy az emberiség aranykora, ezt használja maga John Locke is, és ez jelenik meg sok más irodalmi alkotásban is/ezt használja sok más irodalmi alkotás is. Magyar vonatkozásban például Hamvas Béla, aki az emberiség aranykoráról elég sokat ír a munkáiban. 10 Tehát az utópiáknak az első és elég tekintélyes verziója ezt a típusú gondolkodást adja vissza. Van olyan ebben a pozitív utópia sorban, amelyik nem visszafele gondolkozik, hanem előre. Valamilyen későbbi állapotra gondol, de hasonlóan ezt a paradicsomi, ezt az idilli tökéletes állapotot vetíti előre. Ilyen például a platóni utópia. Platón azt írja le az Államban, az Államférfiban és a Törvényekben, hogy a tökéletes államot, az ideális államot így meg így kell létrehozni, ilyen meg ilyen társadalmi rendeket kell benne szabályozni, hogy alapvetően hányféle kategóriára kell osztani a társadalmat, három társadalmi rétegre, hogy ebben milyen szabályszerűségek érvényesülnek, mindenképpen valami olyan, amit a jövőben meg is kíván valósítani maga Platón is. Tegyük hozzá Platón esetében, hogy két alkalommal meg is próbálkozott a saját utópiájának a gyakorlatba ültetésével, ugyanis az élet úgy hozta, hogy Siracusa városállam két uralkodójával került közeli kapcsolatba (a mai Szicília területéről beszélünk). Kétszer nyílt rá lehetősége, hogy Platón a maga elméletét a tökéletes politikai viszonyokról gyakorlattá tegye. A probléma az volt, hogy mind a kettő totális kudarcot eredményezett, olyannyira, hogy a második alkalommal Platónt tömlöcbe is vetették és a barátainak kellett kiszabadítani őt. Azóta is, akik szkeptikusok, akik bírálják az utópikus 9 Locke szöveghely 10 Hamvas Béla: Scientia Sacra 8

9 gondolkodást, ezt a platóni példát hozzák fel, mikor azt mondják, hogy az elmélet, a politikára vonatkozó gondolkodás ne legyen utópia, vagy megfordítva a kijelentést: a politikai viszonyokról való gondolkodásunknak olyannak kell lennie, amelyik számol azzal, hogy az elmélet gyakorlatba ültethető-e vagy sem. Arra a kérdésre vonatkozóan, hogy a politikaelmélet lehet-e utópia vagy sem, van másik alternatíva is, hiszen vannak olyan gondolkodók, akik azt mondják, hogy ha a fennálló viszonyok nem felelnek meg a tökéletes, ideális viszonyoknak, akkor annál rosszabb a tényeknek (Fichte). Tehát ez azt jelenti, hogy nem az elméletet kell lehozni a rossz viszonyok szintjére, hanem valahogy más megoldást kell találni erre az ügyre. Tehát visszatérve még egyszer az utópiára: azt láttuk, hogy az utópia megfogalmazhat a múltra valamikor, valamilyen fennálló állapotra vonatkozó elképzelést, viszont az utópia megfogalmazhat a jövőre, a politikai viszonyainkra, az emberiség, a föld, a világegyetem vagy bármilyen dolog jövőjére vonatkozó víziókat, elképzelt állapotokat. Mi a legfontosabb jellemzője? Mindig, amikor a jövőről gondolkodik az utópikus gondolkodás, hogy milyen lesz a jövőben, akkor a jelennek az alkotóelemeiből építkezik. Mindig van egy kontraszt, mindig van egy most, az életnek, világnak, politikának és politikai közösségnek egy jelenlegi állapota, és a kérdés, hogy mi az, amit ezzel szembeállítunk, pozitív értelemben? Mi az, ami ehhez képest jobb lenne, ha lenne, ha valahogy megvalósítható lenne? Mindenképpen ez a kontraszt létezik, és úgy létezik, hogy az utópiát a fennálló valóságnak az elemeiből kell tudni összerakni, ebből lehet megpróbálni építkezni. Nagymértékben hasonlít ez a fajta mechanizmus vagy ez a fajta modell ahhoz, amit összeesküvés elméleteknek szoktunk nevezni. Egy sor olyan elemből építkezik ez az elmélet, ami valós tényállás, de csak részigazságok jelennek meg benne, és itt van az analógia, amit az utópia kapcsán mondok, hogy részigazságokból építkezik és azokat a részigazságokat 9

10 aztán másképp rakja össze és lesz egy olyan elmélet, amely akár meggyőző is tud lenni. Tehát a valóság elemeiből építkezik és áll össze egy olyan kép, amely éppen ezért tud meggyőző lenni, éppen ezért tud hiteles lenni, mert olyan ismerősen cseng. Tehát hasonló a logikája az utópiának is. Az utópia is a fennálló valóságnak olyan elemeiből építkezik, amely elemek segítségével aztán megpróbálja azt elhitetni, hogy ez az elképzelés működni is tud, pontosan azért, mert olyan ismerősnek hangzó elemekből tevődik össze, akárcsak az összeesküvés elmélet esetében, amelyek hajlamossá teszik az emberi gondolkodást arra, hogy ezekben higgyen, hogy ezeket el tudja fogadni. Ha most egy kicsit szűkítjük az utópiáknak a széles körét, mondjuk a társadalmi, politikai töltetű utópiákra, ugyanis sokféle utópia van, mert sokféle dologról lehet képzelt állapotot megfogalmazni, és nyilván ezeken belül lehet a politikai viszonyokat nézve a tökéletes államra, az ideális államra nézve utópiákat megfogalmazni. A politikai utópiáknak az a jellegzetessége, hogy természetesen valamiféle politikai üzenetet közvetítenek. Azt az üzenetet közvetíti egy politikai utópia, például a Platóné, hogy azzal szemben, ami fennáll a politikai viszonyaink színterén, azzal szemben itt van egy egyéb, ami sokkal jobb, sokkal tökéletesebb, sokkal élhetőbb, sokkal előnyösebb feltételeket biztosít a politikai közösség tagjai számára az egész életükhöz, fejlődésükhöz. Ami még ezt árnyalja, hogy kétféle töltettel is megfogalmazódhatnak utópiák. Van két terminus specificus, van két szakkifejezés az utópiára vonatkozó gondolkodásban: az egyik a pozitív utópia, a másik a negatív utópia. A pozitív utópia alatt értelemszerűen azt értjük, hogy valamilyen szép, kívánatos, jó állapotot képzelünk el és szervezünk rendszerré. A XX. században viszont elég szép számban megjelentek az ún. negatív utópiák is. A negatív utópia viszont már nem arról szól, hogy mi lenne a jó, hogy mi lenne a kívánatos, nem egy olyan jövőt próbál leírni, ami a kívánatos, ami az elérendő, hanem arra próbál rámutatni például, hogy ha az emberiség 10

11 ugyanígy gazdálkodik természeti és egyéb erőforrásaival, mint ahogyan most gazdálkodik, akkor veszélybe kerül(het) az emberiség és a Föld jövője. Ez is az utópiáknak egyik válfaja. Ami a pozitív utópiákat illeti, azokat a víziókat, amelyek a politikai viszonyokra nézve is követendő példát próbálnak leírni, íme, itt van néhány klasszikus példa: egyfelől Platón államutópiája, Platón ideális állama, de a reneszánsz idején ekkor egyébként is nagy divatja volt az utópiák írásának, a kora újkor idején született legalább három másik utópia, a következő szerzők tollából: Thomas Morus 11, Thomaso Campanella 12 és Francis Bacon 13 utópiája. Mindhárom egy ideális, tökéletes politikai állapotot vetít elő, és ezt teszi a platóni ideális állam is. Platón is egy ilyen utópikus köntösben prezentálja az államra vonatkozó elképzelését, amelynek során nagyon konkrétan építkezik az egyiptomi kasztrendszer elemeiből, illetve Spártának a példájából. Például Platón maga egy ideális állam tekintetében születésszabályozási nézeteket, és vagyonmeg népközösséget vall. Ezek eléggé gépiesen megtervezett rendszerek, valószínűleg ez az egyik nagy gyengéjük, hogy ez a fajta precizitás az emberi közösségekben általában nem működőképes. Az utópiának van egy olyan értelmezése is, ami egy kicsit más kontextusba helyezi ezt a kérdést és más jelentést is társít az utópiához, az utópikus gondolkodáshoz, de szintén az utópia jellegéből indul ki. Minden utópia, különösen a pozitív utópiák, valami felforgató dolgot tartalmaz, valami olyat, ami azt mondja, hogy a jelenlegi és fennálló politikai viszonyok között/mellett/helyett jó lenne valamit felállítani, ami ehhez képest sokkal jobb lenne. Egy más típusú politikai, társadalmi viszonyrendszert kellene életbe léptetni. Ezzel az alapgondolattal él az utópiának egy másik értelmezése is, amely Karl Mannheim nevéhez kötődik. Mannheim azt 11 Utópia 12 Napváros 13 Új Atlantisz 11

12 mondja, hogy az utópia névvel az olyan politikai viszonyokat kell illetnünk, amelyek ténylegesen megváltoztattak fennálló politikai, társadalmi viszonyokat. Tehát minden olyan eset, minden olyan ténykedés kimeríti az utópia fogalmát, ahol valamilyen létező politikai, társadalmi rend helyébe egy másik társadalmi, politikai rend lépett. Minden új és frissen érkező politikai, társadalmi rendszerhez tartozik egy elmélet, egy ideológia, tartozik egy háttér. A Mannheim értelmezésében biztosan a szocialista ideológia egy utópia, abban az értelemben, hogy igenis megváltoztatott ténylegesen fennálló politikai, társadalmi viszonyokat, de ha ez így van és ezt a definíciót fogadjuk el, akkor ebben az értelemben azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy utópikus gondolatot jelent a liberális gondolkodás, utópiát jelent akár a demokráciának a teljes alapvetése, mert mind olyan nagyobb politikai víziók, amelyek aztán valahol, valamikor meg is lettek valósítva, konkrét politikai gyakorlattá váltak. Ha ez így van, akkor egy politikai gondolatról mindig csak utólag fogjuk tudni, hogy az utópia vagy sem. Mert ha az utópia olyan valami, ami megváltoztatott fennálló társadalmi, politikai rendeket, mindig utólag fogjuk megtudni, hogy most valamit tényleg megváltoztatott társadalmi, politikai rendeket vagy rendszert. 14 Ha John Locke az 1600-as években kijelentette volna, hogy az általa leírt politikai doktrína hamarosan, mondjuk ötven éven belül Angliában gyakorlattá válik, és újabb ötven éven belül az Amerikai Egyesült Államok alapkövéül fog szolgálni, lehet, hogy őrültnek titulálták volna. Ehhez képest, valóban a klasszikus liberalizmusnak a doktrínája politikai gyakorlattá vált és Mannheim talaján nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez is utópia, hisz egy fennálló társadalmi-politikai rendet megváltoztatott és utólag azt látjuk, hogy ez ténylegesen megváltoztatott politikai viszonyokat. Igazán ez az értelmezés árnyalja egy kicsit azt, amit az utópia sztenderd-, szabványjelentése alatt értünk. 14 Karl Mannheim: Ideológia és utópia 12

13 A másik gondolat, amire fel kell hívni a figyelmet, az az, hogy mindig ott van a dilemma, hogy lehet-e a politikáról való gondolkodás, a politikai jelenségekről való gondolkodásunk utópikus, olyan értelemben, hogy célszerű-e az, ha olyan ideális, tökéletes viszonyokat, állapotokat, politikai viszonyokat próbálunk leírni és majdan megvalósítani, amelyek megvalósíthatatlan elméletet, ideológiát képeznek. Erre vonatkozóan két ellentétes nézőpontot vallanak a gondolkodók: az egyik tábor azt állítja, hogy az elmélet sose legyen utópia, vagyis nem jó az a fajta politikai elmélet, amely teljesen elrugaszkodik vagy elvonatkoztat a konkrét, valós politikai történésektől. Nem lehet úgy eljárni - mondják ennek a tábornak a hívei -, hogy valami fennálló politikai-társadalmi rendszerhez képest egy egészen mást, attól gyökeresen eltérő politikai rendszert próbálunk életbe léptetni. Amikor azt mondják, hogy a politikaelmélet, a politikára vonatkozó gondolkodás ne legyen utópia, akkor arra gondolnak, hogy a ténylegesen fennálló és a kívánatosként megjelölt politikai-társadalmi viszonyok ne essenek irtózatosan távol egymástól. Ellentétes álláspontot vallanak azok, akik azt állítják, hogy ha a tények nem felelnek meg az ideális, a tökéletes viszonyoknak, akkor annál rosszabb a tényeknek. Ők azok, akik azt vallják, hogy az, hogy a fennálló társadalmi-politikai állapotok rosszak, helytelenek, az még nem lehet ok arra, hogy a kívánatosnak megjelölt társadalmi-politikai állapot lényegéből, üzenetéből vegyünk el valamit, csak azért, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz a rendszerek, és könnyebben kivitelezhetőek legyenek. Mindkét típusú helyzetre találunk példát a világtörténelemben. Arra is találunk példát, hogy mi történt akkor, amikor valaki az utópikus elméleteit gyakorlatba kívánta ültetni, például Platón. De ha úgy vetjük fel a kérdést, ahogyan Mannheim teszi, akkor arra is jó példákat 13

14 találunk, hogy utópikusnak minősülő gondolatok pozitív értelemben hatottak és befolyásoltak adott társadalmakat, társadalmi viszonyokat. 14

15 POLITIKAELMÉLET ÉS EMPÍRIA. A JÓ ÁLLAM ISMÉRVEI. AUTARCHEIA ÉS SZUVERENITÁS. A KÖZJÓ Arisztotelészt a politikatudomány megalapítójának tekintjük. Sztageirában született, a mai Görögország területén, Kalkidiké félszigeten. Nagy Sándor makedón császár nevelője volt, ennek köszönhetően sokat utazott Európában és Ázsiában. Húsz évig volt Platón Akadémiájának tagja. Megalapítja saját akadémiáját, a Lükeion -t, amelyet peripatetikus iskola -ként is ismerünk. Perbe fogják a demokrácia ellenségeként államtudományi tanaiért, illetve makedón kapcsolatai miatt, és a halálos ítélet lehetősége elől ekkor Athénből Eubóiába menekül, és itt is hal majd meg. Arisztotelész neve nélkül nincs gondolkodástörténet, és itt nem csupán a politikatudományról beszélek, hanem úgy általában, ugyanis Arisztotelésztől számítjuk egy sor szaktudománynak a kialakulását. Arisztotelész többek között foglalkozott csillagászattal, de ha egy sor tudományágnak a történetét fellapozzuk, Arisztotelésznek a nevét gyakran fogjuk megtalálni. Arisztotelész enciklopédikus gondolkodó, politikatudományi főműve a Politika, a polis dolgairól, amely a politikai gondolkodás történetének egyik legnagyobb hatású alkotása. A mű keletkezéstörténetéről három fontos dolgot kell tudnunk. A Lükeionban 158 görög városállam alkotmányát gyűjtötték össze, elemzés céljából, a Politika alapját képező előadások ezek értelmezésén alapulnak (ezen alkotmányok közül az utókor számára csak az athéni maradt fenn). 15

16 A Lükeion munkamódszere induktív, empirikus és historikus, szemben a platóni Akadémiával, amelynek munkamódszere idealista és deduktív. A mű kiindulópontját a következő kérdések képezik: melyik és milyen az az állami berendezkedés, amelyik a legjobb emberi életmódot biztosítja? Melyik a legjobb államforma? A politikai kiindulópont Arisztotelésznél az, hogy nincs különbségtétel a nem tökéletes látszat-világ és a nem tökéletes autentikus világ között. Platón erről másképpen gondolkodott, és míg Platón megkettőzte a valóságot, Arisztotelész felfogását az empirikus megközelítés jellemezte. Ennek következményeképpen Arisztotelész politikaelméletében nem választja külön az ideális (utópikus) államformát, amely tökéletes, a valóságban lehetséges államformáktól, amelyek tökéletlenek. Arisztotelész számára a tökéletes államforma az empirikus valóságban fennálló államformák mibenlétének, illetve jobbításának/fejlesztésének szintjén keresendő. Arisztotelész a Politika című művében nem tett egyebet, minthogy fogta az abban a korban ismert városállamoknak a politikai rendszerét, illetőleg az azokat rögzítő alkotmányokat, - fontos megemlíteni, hogy a múltban ezt sok esetben írásban nem rögzítették, azonban lehetett tudni a rendszerek működési elveit - és ezeket összehasonlította. Ennek az összehasonlító módszernek az eredményeképpen vont le Arisztotelész bizonyos következtetéseket arra vonatkozóan, hogy melyik tűnik a leghelyesebb, legjobb államformának. Arisztotelész az első olyan gondolkodó, aki kételyeket, kérdőjeleket vet fel, s nála már látjuk azt a fajta gondolkodásmódot, hogy talán nincsen biztos recept a politikai viszonyokban. Arisztotelész érzékel már valamit abból a későbbi, komoly karriert befutó gondolatból, hogy eltérő társadalmi, földrajzi, kulturális feltételek eltérő politikai rendszereket kívánnak meg. Ezt hívja a politikatudományi, politikaelméleti szakirodalom úgy hogy politikai pluralitás, ami azt jelenti, hogy egymástól eltérő rendszerek egyidejűleg is fennállhatnak, így nincsen végérvényes 16

17 és tökéletes recept ezekre a dolgokra. Nem lehet azt mondani, ahogy Platón teszi, hogy az ideális államnak így meg így kell kinéznie, és ha mindenki erre törekszik, csak jól járhatunk. Arisztotelész, Platóntól eltérően, nem az ideális munkamegosztásból vezeti le az államot, hanem a természet rendjéből, márpedig a politikai közösség természetszerű létezéséből, a különböző társadalmi kötelékekből (férfi-nő, háznép, falu), melyekből a természet rendje szerint alakult ki a legmagasabb rendű közösségi forma, a polisz. 15 Arisztotelész gondolkodásában az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, és természetes képességeinek kibontakozása a városállami léthez van kötve. Az ember rá van utalva egy közösségre, éppen ezért az államon kívül nem is képes államon kívüli emberi életet folytatni. 16 Az ember és állam ilyen viszonyának a felfogása a korabeli görög kultúrában evidencia; a klasszikus görög filozófia tézise szerint az ember városlakó (politikai) állat. Arisztotelész a jó állam ismérveit öt tézisben határozta meg. Az első tézise az államformára vonatkozik. Az államformák közül a politeiá-t tartja a megfelelő államformának, amelyre a középosztály uralma jellemző; ez utóbbi jelenti a stabilitás garanciáját, ugyanis ha nincs középosztály, akkor könnyen létrejöhet oligarchia, demokrácia vagy türannisz. Arisztotelész szerint a jó államban fellelhető a stabilitás, az igazságosság, 17 mai megfogalmazásban a szolidaritás, és a jó állam biztosítja az egyéni boldogsághoz (talán inkább a boldoguláshoz?) megfelelő körülményeket és feltételeket, azaz az önmegvalósítás lehetőségét. Elgondolása szerint nem egy ideális, eszményi államot kell keresni, hanem azokat a politikai berendezkedéseket (rendszereket), amelyek a fent említett feltételeket biztosítják állampolgáraik számára. Teljesen mindegy, hogy alkotmányos monarchiáról, köztársaságról vagy egyéb 15 Arisztotelész: Politika 16 Uo. 17 V.ö.: Arisztotelész, é.n..:9. (...) az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje, márpedig a jog szabja meg az igazságot. 17

18 politikai rendszerről beszélünk, ha a fent említett feltételek teljesülnek, az adott állam jónak tekinthető. Ezen logika alapján Arisztotelész az egyes államformákat egy ún. hatos osztatú államtipológiába strukturálja. 18 A felosztás kritériumai a következők: (1) a hatalmon lévők száma: egy, kevesek vagy többség, illetve (2) a kormányzás vezérelvei: közérdek vagy magánérdek, helyes vagy korcs (romlott/helytelen) államformák. A lehetséges államformák a következők: a királyság, amely egyeduralmat jelent, ennek rossz formája a türannisz. Előbbi a közérdek, utóbbi a magánérdeket helyezi előtérbe. Az arisztokrácia a kevesek, a vagyonosok uralma, ennek rossz formája az oligarchia. A politeia a sokak uralma, vagyis a népuralom, ennek helytelen formája a demokrácia. Előbbi a közérdeket helyezi előtérbe, utóbbi a vagyontalan szabadok uralmát jelenti. 18 A helyes és a helytelen államformák Arisztotelésznél a következők: Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekintettel van, királyságnak, azt a kormányzatot, amely keveseknek, de egynél többnek adja a hatalmat, arisztokráciának (akár azért, mert itt a legjobbak uralkodnak, akár mert benne minden úgy történik, amint a városállam és annak tagjai szempontjából a legjobb); végre mikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében, azt valamennyi alkotmány közös nevével politeiának nevezzük, (S ez rendjén is van: mivel lehetséges, hogy egy vagy néhány ember erényeivel kitűnik; de ha számuk nagyobb, ez már nehéz annak, aki az erény szempontjából a tökéletességet akarja elérni, s még leginkább a harciasságtól várhatjuk ezt, mert hiszen ez szokott a tömegben megnyilvánulni; ezért az ilyen alkotmányban a legfőbb hatalmat a harcosok gyakorolják, s mindazok részesülnek benne, akiknek kezében fegyver van. Az említett alkotmányok korcs alakjai pedig: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia. A türannisz olyan monarchia, mely csak az egyeduralkodó érdekéért van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyik sem igazodik. Arisztotelész, é.n.:

19 A hatalmat Közérdek Magánérdek gyakorlók száma Mennyiség Minőség (KÖZÖSSÉG) Helyes államforma LEGITIM (TÖRVÉNYES) (EGYÉN) Rossz államforma ILLEGITIM (TÖRVÉNY NÉLKÜLI) Egy Monarchia Türannisz Kevesek Arisztokrácia Oligarchia Sok Politeia Demokrácia A táblázat az ún. hatos osztatú államtipológiát tartalmazza. 19 A Platón által korábban rossznak minősített államformák (vagyis a türannisz, az oligarchia és a demokrácia) egyike sem jelent tehát egy stabil kormányzati formát 20, mindhárom magában hordozza az instabilitás veszélyét. A rossz, illegitim államformákra a következőek jellemzőek: a türanniszra zsarnoki önkényuralom, katonai diktatúra, fegyveres erőszak jellemző; következésképpen: instabil a hatalom megtartását tekintve. Az oligarchia a gazdag polgárok uralma, melyre haszonlesés, megvesztegetés, korrupció jellemző, következésképpen ez is instabil. A demokrácia: 19 Forrás: Németh György: A görög polisvilág államai 20 Arisztotelésznél az alkotmány és a kormányzat a következőket jelenti: Az alkotmány ugyanis a városállam rendje, tekintettel a különböző hivatalokra és elsősorban a hivatalt gyakorlóra. A kormányzat mindenütt a városállam fölött áll, és a kormányzás az alkotmány. Arisztotelész, é.n.:

20 tömeguralom, féktelen szabadság, a csőcselék uralma (ochlokrácia), az osztályuralom egyik formája (rossz osztály uralma), ennek okán ez is instabil. A türannisz esetén az egyeduralkodó, a totalitárius vezető a fegyverek, titkosszolgálatok, valamint a katonaság erejével tartja fent és birtokolja a hatalmat. Ez a nép akarata ellenében történő hatalomfenntartás, vagyis előbb-utóbb konfliktusba, polgárháborúba vagy forradalmakba torkollik a rendszer. 21 Az oligarchia pénzügyi differenciálódást, cenzust jelent, amely következtében két réteg alakul ki: az abszolút vagyonosak, vagyis az oligarchák és a nép többi része. Ez önmagában egy erős és potenciális konfliktusforrás, mert a vagyontalanok előbb-utóbb dühösek lesznek, hogy az oligarchia, mint a saját pénzügyi hatalmának fenntartására koncentráló réteg, birtokolja a politikai hatalmat és valószínű, hogy hasonló következményeket vált ki a rendszer, mint a türannisz esetében. 22 Az Arisztotelész és Platón által használt demokrácia (ochlokrácia) a tömeg, a csőcselék, a megfelelő politikai jártassággal és képzettséggel nem rendelkező tömegnek a közvetlen uralma. 23 Tehát egy olyan olyan társaságnak, népességnek kerül a kezébe a politikai hatalom, aki egész egyszerűen nem tud ezzel élni, nincs a megfelelő kompetenciák birtokában, hogy megfelelően kezelni tudja. A kompetenciahiány természetesen nem kell feltétlenül csőcseléket is jelentsen, jó példa erre a Román Demokratikus Konvenció 24 esete Romániában, illetve az A türannisz (...) monarchia, amely az állami közösségen zsarnokoskodik (...). Arisztotelész, é.n.: 93., illetve u.o: (...) az oligarchiában pedig a vagyonosok gyakorolják az államvezetést (...). Arisztotelész, é.n.:93., illetve v.ö. u.o..: , a demokráciában viszont (...) nem a nagy vagyonok birtokosai gyakorolják a főhatalmat, hanem a vagyontalanok. Arisztotelész, é.n.: Convenţia Democrată Română: 1991-ben alakult, tagjai pártok és civil szervezetek voltak: Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt (Partidul Naţional Creştin Democrat Ţărănist), Nemzeti Liberális Párt (Partidul Naţional Liberal), Romániai Magyar Demokrata Szövetség (Uniunea Democrată Maghiară din România), Nemzeti Liberális Párt Demokratikus Konvenció (Partidul Naţional Liberal-Convenţia Democrată ), Nemzeti Liberális Párt Fiatal szárny (Partidul Naţional Liberal- Aripa Tânără), Román Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Democrat Român), Román Környezetvédő Párt (Partidul Ecologist Român), Civil 20

21 2000 között az Emil Constantinescu által vezetett kormány. Ez tipikus példája annak, amikor a megfelelő közigazgatási és politikai jártassággal nem rendelkező emberek kezébe került egy ország politikai vezetése, vagyis a hatalom. Arisztotelész szerint ez a három államforma ugyanakkor illegitim is, legalábbis az első kettő esetében elmondható, hogy a hatalmon levők nem tudják maguk mögött a nép, a teljes politikai közösség támogatását. A demokráciában elvileg rendelkeznek a nép támogatásával, ám ennek a kormányzati formának is megvannak a veszélyei: ugyanis ez a rossz osztály uralmának az esete, amikor nem azok vezetnek, akiknek vezetni kellene. Arisztotelész a hat államformát nem statikusnak, hanem dinamikusan változónak tekintette. Arisztotelész azt állítja, miután megvizsgálta azt a 158 görög városállam alkotmányát, hogy azok a jobban működő államok, ahol a középosztály a társadalom, vagyis a polgárok legszélesebb körét adja. Napjainkban is rendszeresen hallunk vagy olvasunk arról a médiában és máshol, hogy mennyire fontos a középosztály egy adott államban, egy adott politikai közösségben. A gazdasági- és a politikai elméletek azt mondják, hogy valamennyi államban minden eszközzel arra kell törekedni, hogy minél szélesebb legyen a politikai és gazdasági értelemben vett középosztály, s hogy csökkenteni kell a nagy társadalmi különbségeket. Ugyanis a középosztály azt is implikálja, hogy nagyjából egyforma politikai kultúrában és vagyoni viszonyokban, életközösségi viszonyokban élnek az érintettek, ez pedig a politikai stabilitás garanciája. Szövetség/Együttműködés Pártja (Partidul Alianţa Civică), Román Környezetvédő Szövetség (Federaţia Ecologistă din România) és Románia Alternatívája Szövetség (Partidul Alternativa României). A Román Nemzeti Demokratikus Konvenció között volt kormányzati pozícióban, öt pártból álló koalíciót jelentett ez: PNTCD-PNL-PD-PSDR-RMDSZ. A négyéves kormányzati ciklusban gyakoriak voltak a kormányválságok, három kormányváltás következett be: az elsőt Victor Ciorbea, a másodikat Radu Vasile, a harmadikat Mugur Isărescu vezette. 21

22 Mit jelent a politikai stabilitás? Minden polgárnak elvárása, hogy békés, nyugodt, kiszámítható, valamint élhető politikai viszonyok között élhesse életét. A képviseleti demokráciáknak ez az egyik óriási előnye: bár a hatalom birtokosai változnak, de maga a politikai rendszer stabil, kiszámítható, és ennek köszönhetően előre lehet tervezni. Arisztotelész helyesen fogalmazta meg, hogy a stabilitás garanciája a vagyoni cenzus. Azonban azt is kiemeli, hogy minél kisebb kell legyen az a differencia, amely vagyoni szempontból elválasztja a társadalom különböző rétegeit. Az a politikai-társadalmi struktúra vezet stabilitáshoz, ahol nem túl nagyok a vagyoni különbségek, azaz erős középosztály van. Ez azt a réteget fedi le, amely nem is túl gazdag, de egy teljesen elfogadható, korrekt életszínvonalon él. Pontosítva: olyan kell legyen gazdasági szempontból a társadalom struktúrája, hogy van egy szűkebb, igen vagyonos gazdasági, pénzügyi elit csoport, valamint egy széles középosztály és egy vékony elszegényedett, vagyontalan réteg. Ha azok vannak sokan, akik hasonló vagyonnal rendelkeznek, akkor nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy polgári forradalmak, mozgalmak következnek be. Ez az egyik alapvető logikája, fontossága annak a bizonyos középosztálynak: magában hordozza a politikai stabilitásnak a lehetőségét. Arisztotelész második tézise az, hogy az adott állam fenntartásához önmagában elegendő kell legyen. Az Arisztotelész által megfogalmazott autarkeia 25 Sovereignty in its simplest sense, is the principle of absolute and unlimited power. However a distinction is commonly made between legal sovereignty and political sovereignty. Legal sovereignty refers to supreme legal authority; that is, an unchallengeable right to demand compliance, as defined by law. Political sovereignty, in contrast, refers to unlimited political power; that is, the ability to commend obedience, which is typically ensured by a monopoly of coercive force. The term sovereignty is used in two distinct though related senses, usually understood as external sovereignty and internal sovereignty. External sovereignty relates to a state s place in the international order and its capacity to act as an independent and autonomous entity. This is what is meant by terms such as `national sovereignty` and ` sovereign state`.internal sovereignty is the notion of a supreme power/authority within the state, located in the body that makes 25 decisions that are binding on all citizens, groups and institutions within the state s (...) A városállam tehát nem egyéb, mint a nemzetiségeknek és falvaknak társulása a tökéletesség és az autarkeia céljából, ez meg, mint mondom, a boldog és erényes élet. territorial Arisztotelész, boundaries. é.n.:97., This illetve is how v.ö.: Arisztotelész, the term used é.n.: 7. in cases such as `parliamentary 22 sovereignty` and `popular sovereignty`. Forrás: Key concepts in politics, (ed.: Andrew Heywood), Palgrave Macmillan, London, 2001, p.37.

23 nem más, mint az önmaga számára elégséges önfenntartó, a külső tényezőkre nem ráutalt állam. Ezzel Arisztotelész szintén egy későbbi fejleményt vetít előre, ami az állami szuverenitás gondolatát jelenti. Mit jelent a szuverenitás, egy adott állam szuverenitása? A legtöbb európai uniós tagállam alkotmánya le is írja ezt a szót, hogy az adott állam szuverén. Ez azt jelenti, hogy nincs alávetve más államoknak, nincs belehelyezve egy hierarchiális politikai viszonyrendszerbe, vagyis független. Arisztotelész autarkeia-fogalma ezt a függetlenséget gazdasági síkra is kiterjeszti, azt mondván, hogy az az igazán kívánatos, ha gazdasági viszonyaiban is független tud maradni a városállam, vagyis önmaga fenn tudja tartani a lakosságát, az államon belül zajló tevékenységeket, munkaeloszlással, kereskedelmi hálózattal, stb., mert minden gazdasági függőség valahol politikai síkon is megmutatja a hatását. Például Romániában a Ceauşescu-rezsim alatt abszolút határozott célkitűzés volt, hogy az ország teljesen független legyen az 1980-as évek közepére, végére, minden gazdasági vonatkozásban. Vagyis minden, ami Romániában felhasználódik, megevődik, megivódik, azt Romániában termeljék meg előtt az ország államadóssága nulla is volt, sőt pénze volt kint más államoknál, mint például Líbiában. Hozzá kell tenni, hogy manapság nem így gondolkodnak az államok, mivel nem lehet másképp tenni, be kell engedni a multinacionális cégeket az országba. Az állami szuverenitás napjainkban kétféle lehet: külső szuverenitás és belső szuverenitás. Az állam belsőleg szuverén, ha teljes fennhatósága, szabadsága és hatalma van a belső viszonyokban. Ez azt jelenti, hogy szuverén az az állam, amelynek az alkotmány és a törvény által előírt szabályok keretén belül, belügyeibe külső tényezők (ezek lehetnek pl. különböző események, nemzetközi szervezetek, államok, stb.) nem szólhatnak bele. A külső szuverenitás azt jelenti, hogy az államnak jogában áll, és csakis kizárólag neki áll jogában, 23

24 nemzetközi, államközi szerződéseket kötni. Államközi szerződésekben lemondhat az állam bizonyos típusú szuverenitásról, vagyis elfogadhat bizonyos nemzetközi előírásokat/szabályokat. Erre jó példa az Európai Unióhoz való csatlakozás, amely esetén tudatosan, szándékosan lemondtak a csatlakozó államok szuverenitásuk egyik részéről. Az Európai Unió logikája azt mondja, hogy az összes uniós tagállam jogrendszere egyforma kell legyen, amikor a csatlakozási szerződést aláírja a csatlakozó állam. Ez azt is jelenti, hogy nem lehet arra hivatkozni, hogy az állam szuverén a saját határain belül érvényesített törvények tekintetében. A csatlakozó állam elfogadta azt a játékszabályt, hogy ugyan rendelkezik szuverenitással, de ezek a törvények, pontosan a szuverén döntése alapján, nem térhetnek el azoktól, amelyek az egységes európai térségeket szabályozzák. Az arisztotelészi jó állam harmadik ismérve az, hogy az autarkeia biztosítása végett a népességnek, illetve a földterületnek bizonyos minimumával rendelkezik, vagyis egy állam akkor lehet teljesen független és akkor lehet képes funkciónak az ellátására, ha rendelkezik egy akkora területi kiterjedéssel és egy olyan populációval, amelynek talaján állva ezek a feladatok elvégezhetők. Arisztotelész szerint jó az az állam, amely a lakosságnak és a földterületnek egy minimumával rendelkezik, amely azt jelenti, hogy mind a földterület, mind a lakosság eléri azt a tömeget, amely egy egészséges munkamegosztást, egy egészséges együttműködést tesz lehetővé. Egy kis sarkítással példaként tekinthetjük az ókori görög városállamok egyikét, egy olyant, amelyeknek lakossága körülbelül ötszáz fő volt. Nos, ez esetben rabszolgákra, vagyis mai terminussal élve importra szorult az illető városállam, ha mondjuk ezer ember volt szükséges, hogy megművelje a körülötte fekvő földterületeket. A szuverén államtan a XX-XXI. században kimondja, hogy az államnak rendelkeznie kell területtel és lakossággal, mert nincs olyan állam, amelynek nincs területe és lakossága. 24

25 A jó állam negyedik ismérve, hogy célja tagjainak boldogsága és java, vagyis tevékenységét a közérdek, illetve a közjó érdekében folytatja. Másképpen: a politikai közösségek legfőbb szervező elve, vagy a politikai gyakorlat legfőbb célkitűzése az úgynevezett közjó kell legyen. 26 A közjó alatt a köztársaság számára megfogalmazott politikai vagy egyéb természetű közösségi célokat értjük. Arisztotelész azt mondja, az államot a közjavak felé való törekvésnek kell irányítania és számára a közjó egybeesik a hagyományos értelemben vett erkölcsi kategóriával, azzal a jóval, ami erény- és erkölcsközpontúvá teszi politikai gondolkodását. A közjó, mint olyan, a különböző ideológiákban többféleképpen jelenik meg. Az ideológiák mindenképpen valamilyen módon állást foglalnak a közjó kérdésében. Itt van egy különbség, differencia, amely a közjó fogalmában rejlik, pontosabban annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy pontosan mit fed a közjó? A konzervatív és a liberális ideológia például nagyon eltérő válaszokat fogalmaz meg erre a kérdésre. A konzervatív ideológia azt mondja, hogy az államnak szabad, kell és kötelessége bizonyos fajta közösségi javakat, értékeket, célokat megfogalmazni és ezeknek a céloknak a teljes politikai közösséget alávetni. Ezzel szemben a liberális ideológia azt mondja, hogy ilyen konkrét célokat megfogalmazni nem szabad, mert a közjó a liberális felfogásban éppen azt jelenti, hogy hagyjuk az embereket szabadon menni a saját életpályájukon, hiszen minden ember meg tudja fogalmazni saját magának, hogy mi az ő java, mi jó neki, mit akar elérni, hogyan szeretne boldogulni, hogyan lesz ő boldog, hogy képzeli az életét, és mindent megtehet ennek elérése érdekében, addig a pontig, amíg másoknak a hasonló jogát vagy szabadságát nem korlátozza. A közjó maga a verseny: hagynunk kell a gazdasági társaságokat és az embereket, hogy versengjenek egymással. 26 V.ö: Arisztotelész, é.n.:5. 25