Egy közelgő évforduló elé

Átírás

1 magyar napló A Magyar Írószövetség lapja Megjelenik havonta ISSN Szerkesztőbizottság: Jókai Anna (elnök), Báger Gusz táv, Cson tos Já nos, Fe hér Bé la, Horváth Antal, Kalász Márton, Kő Pál, Salamon Konrád, Szakály Sán dor Főszerkesztő: Oláh Já nos foszerkeszto@magyarnaplo.hu Mo bil: (70) Olvasószerkesztő, tanulmány: Rosonczy Ildikó tanulmany@magyarnaplo.hu Mo bil: (70) Vers, könyvkiadás: Szentmártoni Já nos vers@magyarnaplo.hu Mo bil: (70) Próza: Bíró Gergely proza@magyarnaplo.hu Mo bil: (70) Nyitott Műhely: Ekler And rea kolibri5@fre .hu Európai Figyelő: Falusi Márton europeanobserver@magyarnaplo.hu Könyvszemle: Erős Kinga kritika@magyarnaplo.hu Tördelőszerkesztő: Molnár Csenge-Hajna Borító: Zách Esz ter Ügyintézők: Cech Vilmosné, Nagyné Paládi Ju dit Terjesztés: Zsiga Kristóf elofizetes@magyarnaplo.hu A szerkesztőség címe (Írott Szó Alapítvány) 1092 Bp., Ferenc krt. 14. Levelezési cím: 1450 Bu da pest, Pf. 77. Számlázási cím: 1062 Bp., Bajza u. 18. Telefon/fax: ; Szerkesztőségi mobil: (70) Elektronikus levélcímünk: info@magyarnaplo.hu Elérhetőségünk a világhálón: Ki ad ja az Írott Szó Ala pít vány (1092 Bp., Fe renc krt. 14.) és a Ma gyar Nap ló Ki adó Kft. (1062 Bp., Bajza utca 18.). Terjeszti a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hír lap Üz let ága (1080 Bp., Or czy tér 1.) Elő fi zet - hető valamennyi postán, kézbesítőknél, en (hirlapelofizetes@posta.hu), fa xon ( ) egy év re 7390 Ft, fél év re 3865 Ft. To váb bi in for - máció: Külföldi előfizetés: a szerkesztőség címén. Az előfizetési díj egy évre posta költ ség gel együtt 60 USD vagy 50 EURO, mely át utal ha tó a HVB-Bank Hun ga ry Rt. (1065 Bp., Nagy me ző ut ca 44.) számú számlára, vagy bankcsekken elküldhető a szerkesztőség címére. Nyomda: Mackensen Kft Bp., Frangepán utca Meg nem ren delt kéz ira tot nem őr zünk meg és nem kül dünk vis sza. Min den fel bé lyeg zett, vá - lasz bo rí ték kal el lá tott le vél re vá la szo lunk. Mu ta - tópéldány kérhető, megrendelés leadható a szerkesztőségben. A cím la pon Király László Egy közelgő évforduló elé Cseres Tibor, az Írószövetség elnöke október 13-án többek között ezekkel a szavakkal ajánlotta az olvasók figyelmébe a frissen megjelent Magyar Napló első számát: Azt kívánom írta hogy a Magyar Napló a magyar irodalom egész köztársasága számára teremtsen olyan otthont, amelyben minden érdemes alkotó és alkotás bejáratos lehet. De arra is figyelmeztetett: A szabadság állapotában nagyobb a tét. Nemcsak önmagunkat a világ rendjét is kell alakítanunk. Úgy vélte, elsősorban az írók, írástudók feladata olyan szellemi légkört teremteni: Hogy politikai értékek, erkölcsi normák és egy kikezdhetetlen minőségeszmény jegyében formálódjék egy újfajta»sensus communis«?! Cseres Tibor nem csak a saját nevében beszélt, az Írószövetség akkori vezetősége Jókai Anna és Fekete Gyula alelnökök üzenetét fogalmazta meg. Emelkedett program volt ez, az értékek szabad kibontakozásának tért nyitni végre. A program azonban már első nekifutásra léket kapott. A szabad értékorientáció cégére alatt az aczéli kánon továbbépítése csaknem zavartalanul folytatódott. Jómagam nem is voltam bejáratos ebbe az otthonba, igaz, nem is törekedtem a rakott asztal mellé. A sors iróniája, hogy 1994 nyarán az Írószövetség elnöke, Tornai József és a választmány engem kért fel, mint afféle, az éhkoppot jól tűrő szegénylegényt az anyagi csődbe sodródott lap megmentésére. Engem, akinek nevére, ez előre látható volt, egyetlen bankvezér, gazdasági, politikai hatalmasság ajtaja sem nyílik meg! Három hónapig se húzom majd, mondták nem csak az ellenségeim, a barátaim is. A csúfos bukás kódolva volt. Akkor hát, hogy is van ez most? Hogyan jutottunk el a huszadik évfolyam megkezdésének küszöbére, annak ellenére, hogy a magyar kulturális életben érvényesülő koncepció szerint az internacionalista törekvéseket célszerű támogatni, mert a pálya a nemzetieknek lejt. Tizennégy évvel ezelőtt, azon a reménytelen augusztusi hőséges szerkesztőségi délutánon én is erre gondoltam. Vissza a kezdetekhez, határoztam el. Túl a Cseres Tibor által meghirdetett nyitottságon, a nemzeti irodalomnak ahhoz a fájdalmas, őszinte hangütéséhez kellene, hittem, visszatalálnunk, hűnek maradnunk, amely először, de máig képletes tömörséggel az Ómagyar Mária siralomban hangzik fel, s máig hallik. Úgy látszik, nemcsak én gondoltam így. Sokan voltak, akik az igaztalan vádak, méltatlan támadások idején mellénk álltak. A Nemzeti Kulturális Alap most, amikor a támogatás keretösszege emelkedett, a Naplót újabb, talán minden eddiginél igazságtalanabb támogatásmegvonással büntette. A döntés csak nem kiszámított, ironikus gesztus ez? éppen a huszadik évfolyam megkezdése pillanatában, ez év októberében mond megálljt: ne ünnepelhesse meg fennállásának huszadik évfordulóját a rendszerváltás emblematikus lapja! Ilyen mélyütés még nem érte a Magyar Naplót. Föl lehet innen tápászkodni, vagy most már tényleg a végső kiszámolás következik? Lesz segítség? Ki mer ilyen légkörben segítséget nyújtani a halálra ítéltnek? Nekünk tiszta a lelkiismeretünk. Bizonyosan bíráink is ugyanezt érzik. Arra azért kíváncsi volnék, milyen kikezdhetetlen minőségeszmény jegyében döntöttek! Oláh János 1

2 tartalom magyar napló Oláh János: Egy közelgő évforduló elé LÁTHATÁR Király László: Amikor tudom; Marcus Tulliusból I.; Marcus Tulliusból II. A száműzött Utassy József: Euthanasia; Száműzve a szerelemből; Csúcsbitorló Rott József: A ragaszkodás mámora L. Simon László: Fides quaerens intellectum Baán Tibor: Konfekció élet; Az emigráns; Este eléd Pósa Zoltán: Egy freskó előzményei és következményei, avagy a hatosfogat felbomlása Zsille Gábor: Csatangolás Ács József: Terepszemle Lévay Botond: Az öregség bölcs kegyelemfája; Kálvinista portré Szakály Sándor: Röpirat Werth Henrikről 1939-ből Prágai Tamás: [a délutánt egy repedés]; [motívumok, se szálak]; [benned hajnalodom] Ircsik Vilmos: Hol vagy, Kari? Pálfi Ágnes: Képmutogató Filep Tamás Gusztáv: Beklen (1956-os emlék 1997-ből) Diákköltők Fejér Etelka: Félbátyámé Gucsa Magdolna: Nagyapám Lázár Bence András: Talán nekünk is Takács Márton: Ádvent Pikó András: Városok hamuból Q. S. Leszkéry (Székely Örs): Megcsaltalak Szakolczay Lajos: Lapátolni kell a szabadságból (Nagy Gáspár életművéről) Nagy Gábor: Őszi roncsderbi a Nagy Szavak körútján Nyitott Mûhely Bertha Zoltán: Az én vezérem is a bensőmből vezérel (Beszélgetés Király Lászlóval) Nézõpont Alföldy Jenő: Találkozások a verssel (Költészetnapi meditáció) könyvszemle Vasy Géza: Minden Egész eltörött? (Szegedy-Maszák Mihály szerk.: A magyar irodalom történetei) Ekler Andrea: Aki szeretetben él, megmarad (Lázár Ervin: Napló; Vathy Zsuzsa: Életünk, halálunk) Koncz Tamás: Lehetsz-e még húszasikrek? (Szetmártoni János szerk.: Lehetsz-e még hármasikrek?) Vincze Ferenc: Nem tudom, valóban eltörött-e / minden egész (Vasadi Péter: Intarzia) Váradi-Kusztosz Györgyi: Kettős pályarajz (Takács Péter: Bánffy Miklós világa) Számunkat Csabai Ékes Lajos grafikáival illusztráltuk. A műveket az ARTE Galéria és Aukciós Iroda (Bp., V., Ferenczy István u. 14.) bocsátotta rendelkezésünkre. További információ: Marsó Diana (20) A művész hagyatékából összeállított kiállítás április 1-jétől 30-ig tekinthető meg. Csa bai Ékes La jos ( ) festő, grafikus. Helbing, Réti, Kernstok növendéke volt. Az 1920-as években Olaszországban és Németországban járt tanulmányúton ben megnyitotta festő- és iparművészeti iskoláját. Számos filmplakátot tervezett, reklámrajzokat és könyvillusztrációkat készített, kisplasztikával is foglalkozott. 2

3 április láthatár KIRÁLY LÁSZLÓ Amikor tudom amikor összefutunk amikor találkozunk amikor véletlenül amikor muszáj s tudva tudjuk csak az isten akarhatja így és a szem összevillan szűkül befele néz körülkémlel a szó s feszül mint a kibiztosított fegyverek valami húszévelőttire emlékezve nagy havazásra a félmosolyok mögött lobogó sörényre sapkarózsára hóroppantó gumiabroncsokra amikor költőket gyűjtenek be éppen kék hajnalokon és a költészet születésére magára őshomályban amikor tudod hogy tudom és tudjuk hogy tudom hogy tudod amikor véletlenül amikor muszáj mert szórja az isten a véletleneket micsoda helyzet a rezes napsütésben s már sejtem miféle könyvekben lapozol milyen fóliánsokat forgatsz hogy ismered múltam jelenem jövőm azt hiszed az almaillatú őszben szűnhetetlen barátságtalan csengetések közt míg odakint lassan elfárad a nap míg mosolyunk lila füst egy zárt szobában és halló halló halló ismétli egy baljós ismeretlen 3

4 láthatár magyar napló Marcus Tulliusból I. Őseink gyakran viseltek háborút mert kereskedőinkkel gabonaszállító hajósainkkal kissé sérelmesebben bántak Ti azt hogy római polgárok ekkora tömegét egyetlen híradásra egyazon időben lemészárolták milyen lélekkel tűrhetitek el?! Mivel követeinkkel kissé becsmérlőbben szóltak atyáitok úgy döntöttek hogy Corinthusnak Görögország csillogó ékének nyoma se maradjon Ti eltűritek hogy sértetlen éljen az a király ki a római nép consulságot viselt követét béklyók korbács-csapások s égő kínok közt gyötörve mészároltatta le?! Nem tűrték hogy római polgár szabadságán csorba essék Ti a kiontott vért sem veszitek észre?! Sértés éri a követjogot Kínhalállal pusztul követünk Vigyázzatok! Nehogy bekövetkezzék hogy miként az Ő leggyönyörübb tettük hogy tirátok ily dicsőséges birodalmat hagytak számotokra legrútabb az legyen hogy nem megőrizni tartani sem tudtátok! Marcus Tulliusból II. mikor tehát hirtelen belecsöppentek vagyonunkba tomboltak a gyönyörűségtől mint az imént szűkölködő hirtelen meggazdagodott vígjáték-figurák Ám ahogy a költő mondja: Ebül szerzett ebül vész Hihetetlen s csodával határos miként bírtak annyi mindent nemhogy hónap napok alatt pusztába fecséllni Nagy készletek voltak borból roppant kitűnő ezüstnemű drága ruhák ízléses de pompás bútorok mi csak a nem dőzsölő ámde gazdag embernek lehet Néhány nap és csak a hűlt helyük Miféle Charybdis ily falánk?! És az csak egyetlen szörnyeteg Semmit sem zártak el semmit sem pecsételtek le Óceán sem lett volna képes ily gyorsan elnyelni ennyi mindent Borospincéket kaptak ajándékba leghitványabb személyek Volt mit színészek hordtak szét volt mit a táncoslányok Házunk ellepték a kockajátékosok S azóta folyik a dáridó Mégpedig több helyen is 4

5 április A száműzött (Levél a Kedveshez 1966) láthatár Itt élek fönn az aranyhegyek közt rozsdavörösen égnek napjaim Apró emberek a Halálcsengő-úton köszönnek melegen jószerencsét Ablakom buja kertre nyílik mint Rád az álmom el is szállhatnék bármikor Minden éjjel indul nyugat felé egy lefejezett napraforgó-tábla Ám ezt a látomást rejtsd magadba édes vigyázz a gondolatokra Napi négy órát bányászokkal töltök egy kaszárnya hangulatú kocsmaházban hol harag nélkül metszik át borotvával egymás táncos izmait Körülüljük az asztalt mint az apostolok mintha Kassák Lajos volna az apánk Bagi úr féldeci moslék rumért ríkatja lelkünk s emlékeztet Rozzant hegedűje a mi bánatunk Nem szólunk semmiről csak a nőkről S csak a Te neved szent hallgatás-keretben Elomló szőkék zöldszemű vörösek pördülő barnák vágyak vásznain Hogy! ne ölne az ember? Vissza kell térni értük valahová de nem ránk szabatott az az út Elménk zárórája előtt hirtelen a zenekarhoz szökken egy Fenyegető kezeslábas és sötét szemüveg Zokogva ordít: Ritornerooooó Olyan ez mint a sehol a soha Bagi úr magas tekintetében régmúlt tiszti kaszinók gőgje Ma már ezekért beretválják imitt-amott magukat a nők ide jutottunk Élek érted aranyat rejtő erdők tövén Este van s itt mindig harangoznak Szigorú nehéz verseket bányászok de káromlásaim vaspalánkja mögött virágzik kitartó rádgondolásom Álmomban gyermekek közt ragyogsz Még egy költői pohár s hazatérek Fagyosan mered rám mint a nincstovább mint belügyi tiszt a szótlan kályha S az ablakon túl most indul nyugatra én Édesem disszidál a napraforgótábla 5

6 láthatár magyar napló Euthanasia UTASSY JÓZSEF Száműzve a szerelemből Jó veled lenni, Eutanázia! Jobb karod a fejem alatt, markom narancsa melled, ajkad piros pecsét a számon: üzensz velem a végtelennek. Jó veled nagyon, Eutanázia! Részeg vagyok, részeg a búcsútól. Ó elmúlás, te szigorú szender! Szerelmed lassan magamra húnyom: áldjon meg az ég, áldjon ezerszer! Csókolj meg: bukó napot a tenger. Kis szerelmem, nagy szerelmem, mennyit-mennyit játszadoztam kézilabda melletekkel: kis szerelmem, nagy szerelmem! Állok itt most kiraboltan, szerelemből száműzötten, félig élve, félig holtan, állok árván, megraboltan. Kis szerelmem, nagy szerelmem, mint lidérc az éjszakában, úgy lobogok Isten ellen: kis szerelmem, nagy szerelmem. Csúcsbitorló Nap, szárítsd föl utunk! Süvíts villogó szél! Ess, eső, záporozz! Mosd le könnymaszatos arcunk tengerszemét, mert ríkat, zokogtat bennünket a barbár Őszidő terrora! Hallod?! Levihog ránk: A Csúcsbitorló Tél! Köszöntjük a március 15-én Kossuth-díjjal kitüntetett költőt 6

7 április ROTT JÓZSEF A ragaszkodás má mo ra (részlet) A nyitott ablakon beszüremkedtek a lakótelep neszei. Hajnalodik. Mintha az egymásra rakódó árnyak vattáznák ki a kö zö ket, zu go kat, min den hang tom pa és ba rát - sá gos. Vis sza bó dít az álom ba. Már süt a nap, és szél le - beg te ti a füg gönyt, ami kor is mét föl esz mé lek. A játszótér felől lánchinták ütemes nyikorgása hallik és csacska gyerekbeszéd. Valaki kiáll kocsijával a garázsból. Kutya vakkant. A bolt mögött sörös rekeszeket rángatnak le egy teherautóról. Szerszámok csörrenek a garázs so ri be to non. Ta lán most fek szik be a sza ki az al váz alá. Vagy a motorházban babrál egy-két kíváncsi szomszédtól közrefogva. Ronggyal dörgöli az olajfoltos tenyerét, hunyorog, bántja a szemét a napfény. A lépcsőházi bejáróban asszonyok beszélgetnek, a kezükben szemetes vödör, talán bevásárlókosár. Olyan nyugalmas a város, mintha valamennyien nyaralnánk. Zita lányom szaporáz át a szobán mezítláb. Sudár és ruganyos. Akár a felkelő nap. Lüktet körülötte az élet. Egy búzavirágkék, buggyos blúzba bújtatott kéz virágot tesz a mahagóni asztalkára. Talán névnapja van valamelyőnknek. Vagy Margó kapta a tanítványaitól. Megint túlestünk a tanévzáró ünnepségen? Szódavíz kerül az asztalra. A párás falú pohárban fel-felszökkennek a szénsavbuborékok. Marasztal az ágy. Mi re megint ki nyi tom a sze mem, üres a po hár. Ki - hajtogatott rejtvényújság és csonkig rágott ceruza kallódik mellette. Meg Margó olvasószemüvege. Csontkeretes, ko pott hol mi. Szi go rú lesz tő le az ar ca. És töp ren - gő. So sem tud ha tom, mi jár a fe jé ben. Mi képp vélekedik akár ró lam is. A bő re, a gyak ran ve rej té ke - ző teste szagából következtetek a hangulatára. Ha nem ér zem ezt az erős, émel lyel ter hes sza got, biz ton mo - zoghatok a lakásban. Az ágy ból még csu pán az ég bolt kes keny sáv ja az enyém. Háromlépésnyire az ablak, ahonnan csenevész fákra és az úttestet kísérő sövényre látok. Meg az önkiszol gá ló bolt min dig ár nyé kos hát só be já rat ára. Tavaszonta on nan tű nik el utol já ra a pisz kos vá ro si hó. Mint ha szür kén po tyog na alá az ég ből, csak azért, hogy bemocskoljon bennünket. Margó teát hoz be aszpirinnel. A lányok is leülnek az esti filmhez. A legtöbb lakásban van már televízió. A készülékek hangja összecseng a lépcsőházban. Kánikulai na po kon az ut cán. Ki töl ti a ko pár fa lak közt ásí tó te ret. láthatár Felvillanó és elmosódó képek Jótékony a szobában ural ko dó ho mály. Akár ha nem is lennék Dús, ki - bomló hajú fiatalasszony fut a szerelme felé. Látni az arcán a mérhetetlen vágyat. Most omlanak egymás karjába. A férfi erős és szenvedélyes. Mely erő választhatná szét őket? A sa já to mon ér zem, hogy egy szer re ver a szívük. Nem szabályosan. Mind hevesebben. Istenem! Vannak még emberek, akik mernek szeretni! Más nap megint úton vol tam. Már villamos szerelvények jártak a fővonalakon tiszta, bőrüléses kupékkal. Az utazóközönség is mintha finomodott volna. Legföljebb találgatni lehetett, kit rejt a bárki által megvásárolható konfekciós ruha. Hol volt már az ötvenes évek harsány közvetlensége! A mosdatlanság és szabadszájúság a hajnali munkásvonatokra meg a harmadosztályú vagonokba száműzetett. Megzavartak az új viszonyok. A közvetlenség hiánya. A durva arcvonásokhoz tartozó ápoltság. A vidéki ember kimértsége. Bizalmatlansága. Újfajta önérzetesség volt ez. Hideg és félelmet keltő. Esküdni mertem volna rá, hogy az enyémhez hasonló, szürke öltönyben iskolázatlan em ber fog lal he lyet ve lem szem ben. S hogy el len sé - ges érzéseket keltek benne az aktatáskámmal. A szikár alkatommal és az egyenes tartásommal. Ahogy kalapot emelek a hölgyeknek. S ahogy gyakorlott mozdulatokkal a gazdasági hírekhez forgatom a napilapot. Miből táp lál ko zik az ilyen arc ta lan, múlttalan em be rek önbizalma? Tanácsosabbnak láttam odébbállni. Megnyerő arcokat kerestem. Levegős, otthonos kupékat kedélyes hölgyekkel és tapasztalt, társalgásra kész férfiakkal. Majd mindenkin tapasztalható volt némi feszélyezettség. Rajtam meg alighanem ugyanennyi türelmetlenség. Várakozás és vágyakozás, amit az ismeretlen arcok és távlatok ébresztettek bennem. Szik rá zó friss hó föd te a tá jat. Az alacsonyan járó nap bekandikált az ablakon. Ahogy csikorgó kerekekkel kanyart írt le a szerelvény, mindjobban hevítette az arcom. Kiléptem a folyosóra, hogy kedvemre gyönyörködjem a lankás tájban. Szinte a bőrömön éreztem a metszően tiszta levegőt. Pusz tai le ge lő kön csat tog tunk ke resz tül. Mi lyen öröm a jó szág nak, ami kor Szent György-nap ján ki csap - ják a végeláthatatlan mezőre! Mintha csak látnám a méne sek, gu lyák és kon dák kavargását Ré gi ér zé sek motoztak bennem. Hóval befútt, elhagyatott karámok következtek. Aklok és szénakazlak. A szekérutakat és a bozótsávval kísért nyompárokat csak sej te ni en ged te a hó ta ka ró. Amott a csordakút. Az a kopár liget pompás delelőhely nyaranta a jószágnak. A napsugarak már elcsepegtették 7

8 láthatár magyar napló a ha vat az ágak ról, csu pán egy-egy jég csap ol va do zott még a törzsek árnyékos oldalán. Amott halastavak jégtükre csillogott. A partközelben nádvágók dolgoztak. Mozogtak a tolókaszák, dőlt a nád. Kucs más fér fi ak kö töt ték a ké vét, az egyi kük hom - lokhoz emelt tenyérrel nézte a vonatot. Halászlét főzne ebédre, gondoltam az alig füstölő, inkább csak parázsló tüzeket nézve. A nádkeresztekre ülve, az ölükből falatoznak majd. Adomáznak. Egy tsz-major víztornyának ezüstös gömbje tolakodott a látóterembe. A szemhatár kobaldkék foglalatában maga a falucska látszott a cseréptetős, füstölgő kéményű házaival meg a vasút felé nyújtózó hátsó udvarokkal. Em bert már csak a tá vol ság matt sem fe dez he ttem föl az utcákon. A katolikus templom a domboldalt felezve, fenyőfáktól közrefogva uralta a környéket. Ko pár vi dék! A hazám válaszoltam akaratlanul. Nem tet szett, ahogy az ide gen fér fi az ab lak ra ta pad, eltakarva előlem a kilátást. A hazája? Meglepetést éreztem a hangjában. Indulatot. Ránéztem, s ahogy ő is fe lém for dult, na gyot ütött a szí vem: ismerem ezt a szürke zakós, pirospozsgás férfit. Nem egészséges arcszín az övé. Vértolulásos. Miatta hagytam ott a má sik ku pét! Mindannyiunk hazája erőltette volna a beszédet. Visszaléptem a fülkébe. Szorosan a nyomomban maradt. Ked ves utas tár sak! Ma guk nem gon dol ják a táj ról, hogy a ha zá juk len ne? Nem ka pott vá laszt. Elfoglaltam a helyem, és lehunytam a szemem. Hevesen és szabálytalanul vert a szívem. Meg-megemelkedett a szemhéjam. A férfi karnyújtásnyira tőlem, zavartalanul nézelődött. Az utasok kerülték a tekintetét. Kelletlen csönd telepedett a fülkére. A kerekek kitartóan csattogtak alattunk. Indóház előtt robogtunk el. Megint a fo lyo són vol tam. El in nét! Mi nél mes szebb! Menetközben kanyarítottam a hátamra a kabátot. Ajtók csapódtak mögöttem, ahogy a menetiránnyal szemben menekültem. Álmos, unott, seszínű arcokat láttam. A dohányzó kocsiban füst kavargott, néhányan hangoskodtak. Kártyát vertek a lehajtható asztalkára. A harmadosztályon hagy ma és ázott ru hák sza ga ke ve re dett a mos dat lan testek párájával. Karikás asszonyszemek és ráncos homlokok fordultak felém. Egy karon ülő gyermek torkaszakadtából bömbölt. Szél vágódott az arcomba a rosszul csukódó ablakok résén. Még egy rugókra járó vasajtó, és a vonat legvégén álltam. Néztem, miképp zsugorodik össze mögöttünk a táj. Mintha a végtelennek tetsző fehérség szippantaná magába a bokrokat, fákat. Összemosódtak alat tam a talp fák a vad ro ha nás tól. A tás kám! Ott ma radt a fül ké ben! Sar kon for dul - tam. A vizeletszagú vécék előtt egymásnak adták az embe rek a ki lin cset. Már a so ka dik aj tót tép tem föl. Át ver - gődtem a leszálláshoz készülődők mogorva, méltatlanko dó ár ján. Most az imént még hát tal ülő uta so kat lát - tam a semmibe meredni. Megannyi idegen, közönyös arc. Messze még a helyem? Vagy túlhaladtam rajta? Cserbenhagyott az arány- és térérzékem. Addig forgolódtam, míg teljesen össze nem zavarodtam. Az ablakon túl elmosódott a táj. A ma gáé ez a tás ka? A szür ke za kós ide gen állt a ku pé aj tó ban. Csak nyög - ni maradt erőm a meglepetéstől. Ép pen ma ga után akar tam vin ni! El hagy ta, nem? Kár len ne ér te! A fékezés mindkettőnket kimozdított az egyensúlyából. Összeölelkeztünk, aztán ugyanolyan gyorsan, iszonyodva szétváltunk. A polcon rázkódó táskámra néztem. Mind járt le esik mond ta az ide gen. Jó he lyen van, mi kö ze hoz zá? Magam is meglepődtem a hevességemen. Már megbocsásson! Segíteni akarok, és sérteget? Ve gye le a ke zét a tás kám ról! A kibontakozó vitánkkal ismét magunkra vontuk a figyel met, no ha min den ki kí no san ügyelt rá, hogy kö zöm - bösnek tessék. Különösen igaz volt ez a menetiránynak háttal ülő, középkorú házaspárra. A csomagjaik nekik is ide-oda csúszkáltak. A férfi nyűgösen fölállt, hogy megigazítson egy koffert. Keményített gallérja törte a nyakát, az arca vöröslött, akár a vértolulásos idegennek. Micsoda hang ez dohogott rólam a feleségének, aki nem győ zött he lye sel ni. Há lás lehetne A velük szemben helyet foglaló hölgy leeresztette ölébe a könyvét. Megnyerő, nyílt tekintete láttán arra gondoltam, szerencsés ember, akit szeret. Az idegen megmarkolta a táskámat. Hol kap ni ilyen fi nom holmit? Kecs ke bőr? Mar - ha? Árul ja el a ked ve mért! Munkásra valló, zömök alkatától élesen elütött a kezének ápoltsága. Milyen életforma során őrizheti meg a bőre puhaságát? A körme tisztaságát? Émellyel vegyesen tört rám a fel is me rés. Ez az em ber tud ja, mit akar! Szán dék kal cselekszik. A hangja, a határozott és fölényes baritonja ugyanerről a fensőbbséges elszántságról tanúskodott. Min dig ilyen tás kát akar tam! Na gyon kérem Sok rekesze van? Oldalzsebek? Irattartók? Rejtekhelyek? Adja vissza, mert hívom a kalauzt! 8

9 április Ha nincs tit ka, mi ért nem en ge di ki nyit ni? Ma ga ré szeg! De hogy va gyok ré szeg! Ezt ma ga is jól tud ja! Mindössze az érdekel Megragadtam a táskát. Ijesztően erős volt a szorítása. Azonnal beláttam, hogy esélytelen vagyok vele szemben. A markomban vagy, mondta a szeme villanása. Még sem hív ja a ka la uzt? Le het, hogy meg te szem! Vagy mégis titkol valamit? Lássuk hát! Vaskos alkarjára fektette a táskát, jobbja már a csaton, amikor a könyvétől megváló hölgy ráncigálni kezdte hátulról. Mit kép zel ma gá ról? Mi lyen tö rő dött ez az em ber! Magának örömet okoz, hogy kínozza? Úgy meglepte a támadás, hogy sikerült kitépnem a kezéből a táskát. Az ábrázata eltorzult az indulattól, szájszéle nyálasan félrecsúszott a rikítóan fehér protézisen. A hölgy belemélyesztette a körmeit, és egyre kiabált. Elgyötört a tekintete! Az a férfi Csikorogtak a kerekek. A vonat jókorát döccent. Az ablaknak csapódtam, s ahogy voltam, táskástól, kalap nélkül kifordultam a folyosóra. Ellöktem a lármára előkerülő kalauzt. A fékező szerelvény már az állomásépület előtt haladt. Emberekre, megfélemlített, fakó arcokra bomlott a várakozó tömeg. Föltéptem a lépcsőre szolgáló ajtót. Hideg levegő vágott az arcomba, meghőköltem, ám az üldözőmtől való félelmem jóval erősebbnek bizonyult. Leugrottam a peronra, éles fájdalom hasított a bokámba, hadonásztam, hogy visszanyerjem az egyensú lyom, a vo nat még moz gás ban volt, meg ütött, köz ben kezek nyúltak értem. Elmosódva láttam, hogy egy fiatalasszony magához vonva, befogja a gyereke szemét. Sántítva hadakoztam a szemben jövők árjával. Minden ki er re a vo nat ra várt? Mer re men jek? Fel tű nő ár el - len ha lad ni! Von zott a tá gas elő csar nok, de nem akar tam rendőrökkel találkozni. Az oldalt veszteglő szerelvények felé vergődtem. Kiáltozást hallottam a hátam mögül. Sípszót. Beugrottam két személyvagon közé. Átevickéltem a latyakosra taposott hóban a túloldalra, ahol induláshoz felfűtött gőzmozdony szuszogott, és okádta a füstöt. Disznókat hajtottak föl a közeli rámpára. A felzaklatott állatok egymást taposták, visongtak és ríttak. Gyomorkavaró trágyaszag terjengett. Fölkapaszkodtam a gőzös hátsó vagonjára, a menesztő vasutas éppen sípolt, és a szerelvény nehézkesen elindult. Benyitottam a fapados, végig nyitott vagonba. Úgy tettem, mintha nem érzékelném a rám szegeződő tekinteteket. El esett? kér dez te egy kucs más öreg em ber. Ve lem is előfordult már! Mióta bottal járok, egyre gyakrabban. láthatár Ilyenkor beszélni sincs kedve az embernek. Kellemes dohányszaga volt a ruhájának. Hálás voltam, ő meg beérte azzal, hogy helyettem is beszélhet. Lázasan kavarogtak a gondolataim. Mi történik velem megint? Látnom kéne a sajgó, lüktető bokámat. Le huny tam a sze mem. Most meg a sö tét ség nyo masz - tott. Is te nem! Mer re visz megint a vak sors? Mi re meg - langyosodott alattam a fapad, nyílt terepen haladtunk. A nap hanyatlóban, semmi sem maradt az erejéből. Svájcisapkás, hiányos fogazatú férfiak és testes, méla asszonyok ücsörögtek körülöttem. Ritkán szóltak, jobbára csak a padok között tébláboló, olykor hozzájuk dörgölőző apró gyerekeikhez. Kopott kabátkák, kézi kötésű, félrecsúszott sapkák, szörcsögő orrhang Maszatos arcok nyomódtak az ablaküvegnek. A kucsmás öregember rágyújtani készült. Mutató- és hüvelykujja többször is körbejárta, mire fogást talált a skatulyán. Szőrös kézfeje enyhén reszketett, ahogy lángra lobbantotta a gyufát. Szűnt a zi há lá som, ám a han gok és moz du la tok még ellenségesek maradtak. Szurokkal átitatott távíróoszlopokat láttam a menetiránnyal szemben elrohanni. Bezárkóztam a mosdóba. Rázkódott alattam a vaspadló. A vakfoltos tükörre esett a pillantásom. Megrettentem a látványtól: a vonásaim csontig mélyedtek, a szemem megbújt a homlokom árnyékában. Feltűrtem a nadrágom szá rát: a bo kám be da gadt, és a leg ki sebb érin tés is fájdalmat okozott. Rendbe akartam hozni az öltözetem. A ke zem más ba kez dett, nem volt ural mam fö löt te. Ugyanígy voltam a gondolataimmal. Kéz nehezedett rám. Szakállas emberke beszélt hozzám. Ér ti, amit mon dok?! Kö ze lebb ha jol tam. A kö - vetkező mosdóban talál vizet! kiáltotta túl a kerekek lármáját. Sík terepen haladtunk. Alkonyodott. Nyálkás, hideg esthomály ereszkedet a tájra, amely lehetetlenné teszi a tájékozódást. Amely sárral jár. Járhatatlan, csapdává mélyülő szekérutakkal. Minden jó szándék megsüpped abban A házasságom jutott eszembe. Úgy éltünk Mar gó val a kö zös fe dél alatt, mint két ide gen, aki ket egymáshoz idomított a nekik rendelt szokásrend. Margó az öntudatos, tájékozódó, minden változás dacára is érvényesülni akaró rokonsággal és annak sugalmaival, magam meg az elszégyellt, veszendő múltammal Nem a lakás, az életterünk lett elviselhetetlenül szűk a számunkra. Csak a győzteseknek lehet akaratuk. Margó fivérei képesek voltak váltani. Péter, az idősebb fivér egypárti kapcsolatrendszere behálózta az országot. Türelemmel egyengette Csaba testvérünk külkereskedői törekvéseit. A keleti piac is lehetőség. Egymásba nyíl- 9

10 láthatár nak ezek az aj tók. Ha utóbb vis sza né zel, csu pán egy fé - nyes fo lyo sót látsz ma gad mö gött. Et től az út tól tar tot - tál? Fontos emberek lettek. Egymással is többnyire telefonon érintkeztek. A pénz lett számukra a közös nevező. Mit számított, hogy ugyanazokat a tömegcikkeket vásárolhatták meg általa? Olykor megrettentem, hogy a lányaimból is hasonló felnőttek válnak Talán nem is gondolatok voltak ezek, hanem a bennem dúló érzések, amelyek élesen és fájdalmasan föl-fölvillantak, aztán ugyanúgy elenyésztek, mintha csak a huzat szippantotta vol na ki őket a part ta lan sö tét ség be. Váltókon zötykölődtünk át. Szekerek és egy szalmabálákkal megrakott nyerges vontató várakozott a sorompónál. Ködbe vesző lámpasorok nyújtózkodtak a falu mélye felé. Műhelyek és boltok kirakatának elmosódó, kísérteties fényei csalogattak. Csatlakoztam a leszállókhoz. Elbotorkáltam az állomásépület mellett a latyakossá taposott hóban. Nemrég havazott, mert a párkányokon, csonka akácokon megtapadó hó tiszta volt és érintetlen. Csupán félhüvelyknyi a friss lepel, mégis mennyire más tőle a falu: szemérmes, magába zárkózó. Ismerősek voltak a házak kiugró szegletei, a faluközpont felé tartó út eny he kanyarulatai S mint ha a kö dös est ho mály ban újra meg újra hozzám szólnának. A nevemet kiáltanák. A köd le nyom ta a ké mény füs töt az út ra. Már a nagy utcán bolyongtam. Megkésett, gumicsizmás asszonyok tolták a biciklijüket a tejcsarnok irányába. A csomagtartóhoz erősített fémkannák lelassították őket, hogy sántikálva is a nyomukban maradhattam. Amikor ismét felnéztem, egy girbegurba mellékutca havát tapostam. Keréknyomokban bukdácsoltam. Mindjárt vége a napnak, olyan hirtelen, ahogyan az csak falun lehetséges. Az asszonyok hazatérnek az üres kannákkal, a férfiak a magyar napló kocsmából, legföljebb az udvari budik ajtaja nyikorog még oly kor-oly kor. S ku tyák ráz zák a lán cu kat az ud va - rok mélyén. Siralmas látvány lehetek fedetlen fővel, a táskámat szorongatva. Egy szer csak a tej csar nok előtt áll tam. A keréknyomok vezettek idáig vagy a gyarapodó fények? Az igyekvő mozdulatokat kísérő hangok? Mozifilm elevenségével peregtek előttem a kitárt ajtó mögött zajló események: kesztyűs kezek, prémgallérok, kannáért nyúló csupasz kezek, foltos, zsírpecsétes nadrágok, fagytól piros arcok, csosszanó gumicsizmák. A kiömlő tej csobogása, az üres kannák koppanása a betonon, s mindez a nyirkos ruhák kipárolgását, a meleg tejszagot, a leheletek páráját és a beszédet egyesítő köd forgatagában. Elsősorban mégis a mozdulatok beszéltek hozzám. Az ősök röghöz kötöttsége és a gondolatok lomhasága sütött át a mindennapos ténykedésen. Minek siettetni, ami megvár. Ha lemaradunk valamiről, talán jobb is úgy. Fel sőbb aka rat. A holt víz part ja ju tott az eszem be akaratlan, ahogy a néném ablakából látni. Az elterelt, megrendszabályozott folyónk halott medre. Fél évszázada minden áradásnál vissza akar térni a megszokott he lyé re, egyéb ként meg mint ha nem is len ne. A tej át vé tel ét vég ző fér fi húz ta a lá bát, s ez zel meg a tömzsi alkatával azt az érzést keltette, akárha összenőtt volna a földdel. A jobbján tüsténkedő testes asszonyság akár a há zas tár sa is le he tett, ám va ló szí nűbb, hogy a kö - zösen végzett munka tette őket hasonlóvá. Jöttükbenmentükben beszéltek, ha másoknak nem, hát egymásnak. Felém fordultak, akárcsak a kannáikra ügyelő, fejkendős asszonyok, az arcukon az értetlenség merevsége. A torkomig szöktek a megindultság gurgulázó hangjai, ahogy elindultam egy csupor tejért, fölfelé a lépcsőn. 10

11 április láthatár L. SIMON LÁSZLÓ Fides quaerens intellectum 1. Az ég előbb hajlik meg, minthogy az út körbeölelné a folyót. Megpatkolt idegek, gézbe zárt gyökerek: kapaszkodók a parton hazafelé. 2. Gyilkosokkal álmodtam az éjjel, hidegbe burkolózva fekszem a tükrön, emberi hibrid: hús, vér és fémes anyagok keveréke. Prototípus. 3. Talán egy fekete lyuk, táguló, végtelen energiamező friss, illatos füvekkel, fénylő búzatábla izzó gabonakörökkel. 4. Az ember csak test, biorobot, amit érzünk, a kivetített kép csillogó implantátum a húsban, véreres szoftver. 5. Rügyek alig látható ritmusa, itt zöld a penész, a víz, és az ég is, akár a sírra ültetett virág. Nincs már tavasz, se ősz, se tél, se nyár. 6. Feltekertem a folyót és az utat, egy Földméretű gombolyag a kabátom belső zsebében: testen kívüli tumor. 7. Nem csak kenyérrel, nem is édes kaláccsal. Ki kísért a pékség cukros illatával? Ki hív, ki csalogat a folyó partjára? 8. Bartimeus, mutasd magad! Vedd le a koszos kötést, s tenyeredbe téve a szemgolyókat ajánld fel gyöngyeid! 9. Műszerek között fekve pulzáló drótpolip öleli át a testet, csereszabatos szervek egy vödörben, piknik a zöldellő műtőben. 10. És végül megszólalnak az égi harsonák: nem lesz új lény, s nem lesz új világ. Elszórt fémdarabok közt bolyong az Isten, emlékezz ember: porból vagy és porrá leszel! 11

12 láthatár magyar napló Konfekció élet mintha egy egész város élne a falon túl mintha az emberiség rádiója hallatszana át mintha a világ szennye folyna szürcsögve a szomszéd lefolyóban mintha nem is odaát hanem a forró szigeteken mosogatna egy fekete kéz éppen vacsoratájt úgy hallatszik ide minden megrugdalt életek cicomás rigolyái felhőt pöfögő tavaszok csörög az erdő tekervényes agyában ezer emlék százféle mozgás zúg-búg körmozgás gördül ismerős minden lakásdobozokban a méretre fűrészelt család: konfekció élet tárgydarabok repülnek soha ilyen közel soha ennyire távol szelektív gyűjtőkben az igeidők végveszélybe juttatott fajok kásás kép kivehetetlen jövő kozmikus monoszkóp BAÁN TIBOR Este, eléd Az emigráns Márai Sándort olvasva Hirtelen a cselekmény kellős Közepén találod magad Egykedvű gyászruhádban Kopog fekete kalapodon az eső Sír a Narrátor: érted és miattad Ki mindent tud de semmit se Árul el érdekedben Vezet Megfeszülnek érvek fonalak * Megállsz visszanézel A nyárég karéjából kiharapva Egy félvárosnyi rész Emlékét viszed magaddal Lépésenként távolodva Elhagyva a Mikó utcai házat Átengedve szobáidat Annak ami utánad következik Az új széljárásnak Kelet prémes felhőivel udvarol Mozgalmi dalokat énekel Kilépsz a vaskapun Vége Itt és ott között a tenger Hullámzását hallgatod Felütsz egy régi könyvet Lapjai közt egy sárga falevél Látjátok feleim Az elhagyott otthoni táj A tenger alá süllyedt Budapest Atlantisz Megállsz Visszanézel Tudok mesélni s hallgatni is róla Ez a távolság szigetel Megvéd Ráncai szakadékába emlékei egyenként behajítva Léte kacskaringós mintáit nem képes elviselni a fal Pereg Veszélyes molekulák a szárnyas porszemek Itt él Most közelebb megyek Itt élsz Vitorlád rongy Szélcsend A múlás lassú Óra nem ketyeg Visszafojtott lélegzetű ég Emlékeink a fellegek 12

13 április PÓSA ZOLTÁN Egy freskó előzményei és következményei, avagy a hatosfogat felbomlása Már bá nom, hogy a Ked ves be jöt tünk, utá lom ezt a nagypolgáriságot imi tá ló, de le rob bant he lyet, bár a ka ja nem rossz. Cso dá ra vá rok, vagy csak Győ ző re, hogy még is csak elkezdődik köztünk valami, hogy elzavarja a kedvemért a bides komcsi feleségét, Klárit és utána a nagymellű, indiszk rét vagy ha zug Ilo nát. Ön ző va gyok, ami ért Győ zőt ide vá rom, mi nek jöj jön ide, hogy megint tán to rog ni lás - sák, a vesz té be ro han ez a fiú ezt az utol só mon da tot ki is mondom, a cseppfolyósra szétázott Bocinak, aki összevissza csókolgatott, aztán a szemembe nézve elmondta: Fi gyelj, Pi ros ka, jobb, ha őszin te le szek ve led, édeske. Bennünket lehet, hogy kirúgnak, téged viszont biztosan. A kettéfűrészelt óriás édeskésnek találja az írói stílusodat, az emberi magatartásodat pedig kihívónak. Úgy vé li, egyik sem il lik még egy li be rá lis lap hoz sem. Bocs, hogy ki fe cseg tem. De hogy is, sok kal jobb, hogy tu dom, és iga zán nem is bá nom fe lel tem őszin tén. Leg alább két évig új ra diák lehetek. Bo tond ren del ne kem is nagy dok tort, sört és Unicumot, amitől a szervezetem megkönnyebbül, enyhül a mell pánt, a más na pos fáj da lom, de ér zem, hogy kez dek újra végérvényesen elázni, jobb lenne végső fájrontot fújni, hal lom Bukovszky Da ni nyá la san nyá jas hang ját, ahogy prédikál Bronsonnak és Botondnak: fiúk, vigyázza tok, a nya ka to kon a kés, az tán már egé szen sű rű köd - fátyolon át sejtem Bronson egyszerre markáns és fiatalborbélylegényes ábrázatát. Hangja ércesen csapódik dobhár tyám ba, de a sza vak ér tel me már nem ha tol az agya - mig, Botond szelíden simogatja a térdemet, már csak kanos ru tin ból, ő is be van rúg va, mint az al bán sza már, ak - kor se jön ne ös sze már sem mi köz tünk, ha mind ket ten nagyon akarnánk. Mi lenne, ha heccből megmarkolnám a mi cso dá ját fut át raj tam, de jobb öt le tet ad, hogy Bo - tond szét esik, a taperolásomat is ab ba hagy ja. Ezért ki - nyújtom a kezem. Sorsdöntő pillanat, ha Botond észreveszi, hogy kepeszkedek, meg fo gom ne ki a far kin cá ját, jól megbögyörőzöm és megmogyorózom, s akkor semmi nem ment meg az újabb kény sze re dett ke fé lés től, ami re még jobban illene a Kolnán szokásos zsákolás szó, mint a ba szás félszalonképes szi no ni má ja, de ta lán vég re Részlet a regénypályázatunkon különdíjat nyert műből láthatár le szállt ró lam a sá tán, ve lem van Is ten, Bo ci mé lyen szu - nyál, orvul magamhoz húzom a cuccaimat, senki sem figyel föl ar ra, hogy a vé cé he lyett ki fe lé ol dal gok, nem, nem, taxira költeni már lelkiismeretlenség volna A sikeres manőver összehúzza az eresztékeimet, az élménytől szin te ki jó za no dok, na, nem is vol tam túl pi ás, in kább teg nap ról ma radt, ami ma radt, mind egy, azért nem ár ta na még egy pi si lés, a fe ne egye meg, a Ked ves be vis sza - men ni nem aka rok, ahol ma vagy tegnapelőtt Tö ké le - tesen összekeverednek bennem ezek az idióta napok, a tegnapi, illetve a mai nap kivétel, valamennyire még üdítő is volt az a pár óra And re á nál, a fe nét, az sem volt kü - lönb, hi szen And rea is úgy bánt ve lem, mint egy ócs ka szaj há val, a busz ve ze tő is. Már nem is em lék szem, mi kor fordult elő utoljára, hogy ne lettem volna berúgva, ráadásul min den es te le kés tem ezt a kur va buszt, és min dig el kellett vonulnom a nagyállomás kricsmije, a törkölyös Tigris előtt, amikor józan vagyok, megszólít valaki, amikor nem, még azok is un do rod nak tő lem, akik ott is szák magukat fokozatosan a halálba Nem, ne ítélkezz ily könnyen, hiszen te is annyi mindent megittál az utóbbi pár nap, vagy hét fo lya mán, ami től ren des em ber megmurdelne, de ne bízz de cens for mád hoz és fe hér nép vol - todhoz képest különlegesen erős fizikumodban, ki tudja, hol a ha tár, ami után már nincs vis sza út, és a szer ve zet - ben elkezdődnek a végső leépülés irreverzibilis folyamatai Még az zal a kulcs üg gyel is hogy meg alá zott a sze - mét kis álbarátnőm. Nem is kell annyira pisilnem, hazaviszem, bambulás az egyetlen szegedi villamoson, de gyö nyö rű a Dóm tér, a Sán dor to rony, a Hő sök Ka pu já - nak fenn költ íve A hí res Aba Novák-freskó vi szont nem tet szik, eb ben nem ér tek egyet Má té val, aki Pi cas sót idézve barbár zseninek nevezi a fennkölt, számomra kissé idegen történelmi képek szerzőjét, akkor sem, ha Picasso mondta, bár engem sokkal jobban érdekel Máté Aba Nováknál, Picassónál is. Nem le het min den ben iga - za ne ki sem. Fu ra, hogy And rea oly kor ra jong Má té ért, máskor pedig a gyűlölködésig fitymálja, a múltkor a pesti Nemzeti Színházon vesztek össze, azt Andrea, mint intran zi gens li be rá lis, csak azért is le szól ja, mert a Fi deszkor mány épí tet te. Igen is, szép a Nem ze ti Szín ház is, eb - ben vi szont iga za van Má té nak. A Nem ze tit a kom csik a levegőbe röpítették, nem tudni, miért, lehet, hogy azoknak van iga zuk, akik a nemzetietlenítési prog ram szer ves részének tekintik ama borzalmas explóziót, amelyet követően Magyarországnak nem volt nemzeti teátruma, a korábbi kormányok soha nem tudták fölépíteni, a mieink, hú, az a baj, hogy túl sá go san sok szor szól tad el ma gad Bukovszky és Bo ci előtt, a mi e ink nek ne vez ted a Fi deszkormányt, szóval, csak azért is, a mieink összehozták, azóta fikázza is egyfolytában a fingos szájú szoclib ellen- 13

14 láthatár ség. Jaj, ha ennyire befolyásol reménytelen szerelmed véleménye, ne csodálkozzak, hogy kiraknak egy baloldali-liberólaptól. Lehet, én befolyásolható vagyok, elismerem, de legalább elismerem. Pi ri ép pen ak kor ér zi úgy, hogy ha nem áll le a bel - sőmonológ-verklije, egyszerűen meghibban önmagától, amikor villamos ablakából megpillantja a nagyállomás tövében a városi munkaügyi központot. A rozzant ház újra emlékezteti arra, hogy hamarosan elveszti az állását, de mivel főállású egyetemi hallgató, nem számít mun ka nél kü li nek, nem is jár ne ki a se gély, a fe ne tud ja, mi a jobb, ha már ki rak ták, vagy amed dig csak fél tő le, dej szen, há rom-négy nap ja egy sort sem ír tam, le het, hogy van az már öt-hat is, ha ed dig nem is akar tak vol - na ki rúg ni, most már azért is meg te szik, mert a ha vi harminc flekkes kötelező gyakorlatot már-már lehetetlen teljesíteni. Holnap talán el kéne dönteni, hogy most feladjam végleg és igyak tovább a kedves kollegákkal, kolleginákkal, faszikákkal és vaginákkal, na, ne mán, Koncz Pi ros ka, te ne is gon dolj ilyet, té ged ne ve zett el pi á san Bronson nem túl élesel mé jű en Gyil kos Baszócának. Sze gény anyám, ha tud ná, hogy si mán le - fe küd tem egy olyan nős fér fi val, aki ilyes mit mond ró - lam, még csak nem is a há tam mö gött, a frász tud ja, mi - től esne inkább kétségbe? Attól, hogy kurva vagyok, vagy hogy már an nyi büsz ke sé gem sem ma radt, mint egy jobb faj ta ribinek, egy af fé le úri caf ká nak, hogy is mondja anya: párizsi kurucnak. A piroska helyén ezúttal hagyományos, kék kocsikból álló vonat áll, a fülke büdös és meleg belsejébe húzódva gondolja röhögve végig újra és újra az egész dicstelen na pot, he tet, csak an nak örül, hogy ezt a kis nyam vadt pöcsös huszárt úgy megijesztette az információnál, nem ké ne töb bet meg üt ni sen kit, fo gadd meg, hogy leg fel - jebb éles önvédelemből teszed, utólag baromi rossz érzés, ne élj vissza azzal, hogy ennyire kierősödtél a kaszá lás tól, be ül hoz zád egy tás kás, oku lá rés fiú, sziát kö - szön, aztán megkérdezi, felgyújthatja -e a villanyt, mert úgymond tanulni szeretne, holnap vizsgázik. Milyen szakos vagy? Tömegkommunikáció? Jé, újságíró akarsz lenni tudod te Aztán elharapja a félmondatot, ezt a jó ar cú szemügés eminenskét le lom boz ni ugyanolyan disznóság, mintha összeverné Szerencsére a fic kó tény leg ta nul ni akar hat, vagy nem fi gyelt rá, vagy ami valószínűbb: megérezte a piaszagot, mert kinyitja a könyvét, belébúvik A jó példa ragadós, a vonat elindult, döcög vagy tizenöt percig, míg Kolnára, addig előveszi a táskából a leveleit Meghívó a Kolnai Művelődési Központból, jaj, de jó, Szőllősy Lali négy éve min dig ne kem kül di el az anya got, ami ó ta a lap nál vagyok. Most magánlevelet is mellékelt a meghívókhoz. Drága Piroskám! Édesanyád bizonyára említette Neked, bár szokatlan levélben megkérni valakinek a kezét, de úgy gondolom, tudnod kell: érzelmeim a régiek. Lassan egy éve elváltam a fe le sé gem től, van egy önál ló há zam, amely gazd - asszonyra vár. Ne hidd, hogy ezek a hí rek, ame lyek ál ta lad meg je - lennek a Hírlap hasábjain, oly fontosak nekem. Annak örülnék, ha hazajönnél. Tettamantival beszéltem, szíves-örömest visszavenne a tanácsházára [ tanácsháza lehúzva, fölé írva: a polgármesteri hivatalba ], s hagy ná, hogy amíg el nem vég zed az egye te met, munkaidő kedvezményben is részesülj. Én vá rok és re mé lek Lajosod Piri halványan elmosolyodik, kivált az aláírás tetszik neki. Aztán érzi, hogy kifut a fejéből a vér A borítékok kö zött föl fe de zi azt, amit nem akart ed dig meg lát - ni, tu dat alatt per cek óta ész lel te már, hogy az egyik le - vél nincs fölbélyegezve, de kicsit még reménykedett. Hátha csak kézbesítővel továbbított meghívóról van szó. Hi á ba, ed dig tar tott az ön ámí tás ra tar ta lé kolt lel ki - erő. Azt is haj lan dó vég re tu do má sul ven ni, hogy a fel - adó helyén a Megyei Hírlap széles főszerkesztői pecsétje és dr. Bakóczy And rás ne ve dí sze leg Ki ké ne dob - ni az ablakon füstölög, aztán mégis felnyitja a leragasztott borítékot. A lassan, döcögve elinduló vonat ritmusára olvassa a levelet. Koncz Piroska egyetemi hallgató részére Szeged Tisztelt Koncz Piroska! magyar napló Sajnálattal közlöm, hogy állandó munkaszerződését a lap a továbbiakban nem tudja fenntartani. Nyilván Ön sincs ve lünk ki bé kül ve, de ér zi azt is, hogy a lap sincs egészen kibékülve Önnel. Belső megállapodásunk szabályainak megfelelően két ha vi fi ze té sét a jö vő hó nap hu szon ötö di ké ig szá mol - juk el. Já ran dó sá gát és a pa pír ja it már a jö vő hét kö - ze pén, pon to san, feb ru ár el se jén át ve he ti a pénz ügyi iro dá ban Ba la to ni Me lá nia elő adó tól. Má tól, ja nu ár 25-étől kezd ve a mun ka vég zés alól föl men tem. Abban a reményben, hogy szempontjainkat megérti, sok sikert kívánok egyetemi tanulmányaihoz és majd a tanári pályához. Dr. Bakóczy András főszerkesztő 14

15 április Milyen sokat számít az emberi hang, az elviselhető stílus gondolja Piroska, és egy pillanatra tényleg megkönnyebbül. Ötször, hatszor, tízszer végigolvassa, de hiába, tévedés kizárt. Csipkedi önmagát, hátha álmodik. Tagadhatat la nul pi ás is, más na pos is ki csit, de éb ren van. Kez di el - hinni, hogy valóban nem alkalmas az újságírói pályára, ahogy Bakóczy Ban di le ve le ezt fi no man, de a ta ná ri pá lyá - ra terelő utalással a tudtára adta Holnap bemegyek a szeribe, anyámékat még nem terhelem Egy kis búcsúivászat, esetleg Aztán hirtelen meglátja a Kolna kiírást, villámgyorsan felpattan, összemarkolva leveleit kirohan a kupéból, az a szerencsétlen szemüveges fiú csak kapkodja a fejét Úristen, ha most ebben az iszonyú állapotban fennma ra dok, Lakitelekről csak haj na li fél hat kor van egy sár ga busz, ha van még egyáltalán, Kecskemétről is akkortájt indul, ilyen kor a vo nat már alig vár, az tán ki vág ja az aj tót, szinte leugrik, felesleges, a piros csákós állomásfőnök még csak most emeli föl a palacsintasütőt a jellegtelen hodályfor ma, la pos épü let előtt téb lá bol a jám bor, sző ke ha jú, baj - szos bogár, ismeretlen ismerős, és most fokozottan érzem át azt a kétarcú otthonosságélményt, ami ebben a csúnya tót faluvárosban elfog, valahányszor hazaérek. Az egész, együtt, az új részek lakótelepes arctalansága, a falusias negyedek újabb részének összevissza épített vadkeleti rendetlensége, a külvárosias, többnyire sátortetős egyenházak, az alföldi környezetben kifejezetten giccsesnek látszó alpesi tetős üdülőfazonok, a rozzant kunyhók és az új stílusú paloták, mint az összpanoráma komponensei, csúnyácskák, ám a házak külön-külön mégis otthonosak. Nem beszélve a ren ge teg fá ról, bo kor ról, a hű vös ről, a csönd ről, ami még most is, amikor ijesztőnek kéne lennie, üdítő. Tudom, üdülőfalunak nevezni merészség, de így, sötétben akár a Balaton mellékére is oda képzelheted magadat, és minden azt su gall ja, vé ge, vé ge, egy elő re, ha te is úgy aka rod, hos szú időre vége a kényszerutaknak. A legközelebbi vizsgám jövő pén te ken lesz, csü tör tö kig is ma rad több mint egy hét Piroska ekkor ébred rá, hogy a búcsúivászat nemcsak erőltetett, hanem kimondottan értelmetlen lenne. Ezek között, aki ket a kocs má ban ott ha gyott, s akik tán mos ta ná ig sem vették észre, hogy eltűnt, semmi keresnivalója nincs. Bár Andreával néha egészen kellemesen elbeszélgettek, de sokkal hitelesebb és kettejük barátsága szempontjából sokkal árul ko dóbb az, ahogy kö szö nés he lyett add ide a kul - csomat, míg el nem felejtjük! felkiáltással fogadta már a folyosón, még a bélszagú, budibéli találkozás előtt, nem beszélve a karvalyszerű kézmozdulatról, ami kifejezetten komikus volt Andrea kissé kipárnázott, nématalföldiesen dundi tenyerére rávetülvén Amikor azonnal megkapta a kulcsot, amit annyira féltett tőlem, úgy próbálta nem éppen baráti türelmetlenségének élét tompítani, hogy tovább sértegetett: attól féltem, hogy tök bepicsázva elvesztetted láthatár Végeredményében igaza van, alig ismer, valójában semmivel sincs több közötök egymáshoz, mint az évfolyamtársaiddal, akik igazat adtak neked, amiért két orrot is bevertél szőkeszilfid tündérfazonod dacára is egyetlen bulin. Nem hiányzik majd Bronson gorombasága, Ilona féltékeny gyű löl kö dé se, de még az sem, hogy Bo ci hol nap esetleg kevésbé piás, nyálas kedvességével a még mindig üres hitvesi ágyába csalogasson egyetlen éjszakára, pedig méltó búcsú lenne attól a társaságtól, amely semmivel sem kevésbé rokonszenves, mint bármelyik szerkesztőség, csak te még an nyi ra sem il lesz kedsz kö zé jük, mint ők egy - máshoz, idegen vagy, egyetlen kapocs volt közöttetek a kö zös szer kesz tő sé gi gitt, amit te mos tan tól már nem rág - hatsz. Milyen fura, Bakóczy Bandi (bármilyen tapintatosan is fogalmazott, de mégiscsak kirúgó) levele egyetlen szikeéles, határozott mozdulattal leválasztott mindenről, amit a me gyei lap akár elv ben, akár gya kor lat ban je lent. Még a leg szim pa ti ku sabb Uzonyi Má té tól is, aki már nem is tartozik közéjük. Egykori segítőmtől, örök szerelmemtől, Má té tól is vi lá gok vá lasz ta nak el, és er re most jö vök rá végérvényesen, amikor elképzelem, mit szólna ahhoz, ha most mobilon felhívnám és elpanaszolnám neki, hogy kitették a szűrömet a laptól Lehet, első meglepetésében, ahogy mondani szokás, lányos zavarában ki is nyilvánítaná, hogy nem ér ti az irán ta ta nú sí tott nagy bi zal ma mat, az - tán észbe kapva elnézést kérne, és adna néhány megfogadhatatlanul bölcs tanácsot, miközben azon gondolkodna, hogyan utasítson el a lehető legtapintatosabban, de azért határozottan, egyszer s mindenkorra, ha véletlenül randevút ki ér nék tő le, még ha csak ba rá ti ke re tek kö zött is. Joggal, hiszen még akkor sem fogadta el soha a meghívásaimat, amikor kollegák voltunk Ne tiltakozz, jogos a múlt idő, hi szen Bakóczy azt is ér té sed re ad ta, hogy nem tart igényt egyet len so rod ra sem töb bé, ami bi zony azt je - lenti, hogy a szerkesztőségben már csak jövő csütörtökön lesz némi keresnivalód. Mostantól kezdve nem tartozol oda, ezért akár Bakóczy, akár a ket té fű ré szelt óri ás, de most már akár Bronson is, min den to váb bi nél kül ki ve zet - tethetne a biztonsági őrökkel, ha észrevenne a szeriben, hiszen az a ve szély is fönn áll hat na, hogy a jel sza vad se gít sé - gével behatolsz a rendszerbe és kitörölsz bosszúból annyi cikket, amennyit csak bírsz. Tulajdonképpen jólesik, hogy nem a nyugati, amerikás, kapitalista forgatókönyvnek megfelelően küldött el, biztonságiak és a rendszergazda kísé re té ben, ez a bi za lom je le, de le het, hogy csak fi gyel - metlenség, úgyhogy ne akarj holnap bemenni a szeribe. Bakóczy nyil ván azt hi szi, hogy tudsz disz ting vál ni, van ben ned ön ér zet, és nem pró bálsz még pár perc re sem visszakapaszkodni arra a szekérre, ahonnan leparancsoltak, még egy röp ke bú csú ere jé ig sem a sa rog lyá ban ülők - től. Te jó Is ten, még jó, hogy nem tér tem vis sza pi sil ni, 15

16 láthatár hátha mégis értesítette azóta az őröket, s akkor kitettem volna magamat egy fölösleges, kínos, megalázó jelenetnek. Most vi szont megint na gyon fe szít a hó lyag, majd a kertek aljában leguggolok De nem. A baljós szerkesztősé gi ka land egyik ta nul sá ga, hogy ne kem so ha nem hoz szerencsét a szemérmetlenség. Hátha erre jár valaki, esetleg is me rős, és elhíreli: az a vö rös ha jú kis ká, a Koncz Ila és a Koncz Fe ri bá csi lá nya, ott ült guggon és peselt, mint a lovak a kisösvény mentén. Annyi szemérem sincs benne, hogy bebújna a bokrok mögé. Azt még megérteném, ha férfi lenne, hiszen minden második hímnemű prosztatagondokkal küszködik, de egy nőnek illik megtanulni, hogyan kell ezt visszatartani, kibírni az ingert, pláne tízpercnyire az otthonától. Hirtelen tudatosul benne, hogy itthon egészen másként szokott viselkedni. Azt a szemérmetlen újságírókur vát, aki ed dig vol tál, hagyd vég leg ma gad mö gött, még azo kon a na po kon is, ami kor Sze ge den vagy. Ha már így történt, alakulj vissza másfél évre egyetemistává. És próbáld kitörölni a tudatodból is a már-már véreddé vált ordenáré mondatokat, vetkőzd le a szerkesztőségi, hivalkodóan trágárkodó, ál-emancipált, valójában falloszimádó, fütyicentrikus stílust, elsősorban magad miatt, de a szüleidet sem kellene megbotránkoztatni. Kétéves haladékot kaptál Istentől, s ha a szüzességedet már nem is tudod visszafürde ni, kezdd el a mai es tét af fé le lusztrációval, az az, nagy hét előtti rituális, megtisztító alámerítkezéssel otthon. Lehet, hogy a szó konk rét ér tel mé ben ez nem megy, hi szen már na gyon ké ső van, nem akarsz min den kit föl ver ni a locs - pocsétázással, pedig nem ártana lemosni magadról a sok gusztustalan férfiúi és nőstényi érintést, Bronson beléd hatoló furdancsát, Botond térdedet, ágyékodat tapizó tenyerét, Andi modoros álbaráti csókját, s azt a bizonyos tápéi fürdőzést is a nem túl tisz ta la vór-cse ber ben, jó za nul be le nem ül - tél volna, az biztos. Lelkileg viszont tisztulj gyermekkori önmagadhoz egy estvéli imádsággal Piri már kiért a lakótelepiesített, amerikaiasan jellegtelen városközpont egykori munkahelye betontömbökkel határolt négyszögéből, közművetlen, földes kis utca különféle benyílói között kanyarogva vágja le az egymás hegyére-hátára épült utcák kacskaringóit, már kora tavaszszal is csu da szé pek a ker tek, a fák, a bok rok, a félsötét el - takarja a házak közötti kirívó különbségeket is. Még egy ka nyar, még egy kis emel ke dő, és fel tű nik a nagy ve ran dás, paraszt klasszicista, nyeregtetős, féloldalas beépítésű ház. Ezen a kör nyé ken ma radt meg a leg több iga zi fa lu si por ta. A családi legendáriumból tudom, hogy szüleim, nagyszüleim ama takaros szatmári sváb községben laktak. Aztán a hetvenes években összevonták a falujukat egy még takarosabb településsel, amelyik a legtöbb tisztasági versenyt nyer te, ami kor még volt ilyes mi Apám azért kez dett el ingázni, az építőiparban dolgozni, mert szülőhelye, ahol magyar napló még az ük-üknagyszülei is földművesek voltak, mint alárendelt alfalu, szerep nélküli településsé vált. Először megszűnt az iskolája, aztán bezárták a kultúrházat, összevonták a két falu termelőszövetkezeti csoportját, és apának nem jutott munka, mert összeveszett a párttitkárral. Tíz éven át rak ta éli re a ga rast. Elő ször úgy ter vez ték, hogy be - költöznek az anyaközségbe anyai nagyanyámék portája mel lé, de az ös sze vont té esz is gally ra ment, pe dig anyám szü lei, nagy szü lei, dédszülei és ükszülei még a szom szé - dos, kedvezményezett főfaluban túrták a földet. Még így is vonzotta őket a faluszeretet, féltek a honvágytól, meditáltak, meditáltak, amíg úgy nem döntöttek, hogy abban a délalföldi szlovák faluban vesznek egy csinos portát, ahol távoli rokonaik, a Tettamanti család tagjai élnek. A régit odahagyták, még ingyen sem kellett senkinek egy alárendelt fa lu ban lé vő ház. A má si kon, a főfalubélin vi szony lag jó pén zért ad tak túl, de így is ban ki köl csönt kel lett föl ven - niük, mert ez a régi időkből megmaradt, egykori nemesi kú ria és a kö zel hat hol das ház tá ji 1985-ben már igen sok - ba került. Illene végre rájuk is gondolni, megkomolyodni, hiszen miattam döntöttek így. Már útban voltam. Ők kibírták vol na ott hon, de azt nem akar ták, hogy a gye re kük a kommunisták által halálraítélt környéken szülessen meg, egy olyan fa lu ban, ahol se mun ka hely, se kul túr ház, se is - ko la sincs. Én már Kol nán szü let tem, a szü le im úgy el adó - sodtak, hogy mire kifizették az itteni birtokot, megöregedtek, és egyke maradtam parasztlány létemre. Sze ren csém re, anyám szeg ről-vég ről nagy báty ja, Tettamanti Jaroszláv bá csi fia elő ször ta nács el nök, az tán polgármester lett, s érettségi után odavett titkárnőnek. Bár vall juk be, én így is, még vagy már, mit tu dom én, deklasszált parasztlány vagyok. A félparaszthoz, a sem proli, sem földműves sudri-ivadékhoz, egyáltalán, az első generációs magyarországi kényszerhonfoglalókhoz, a Kádár-féle falurombolás áldozataihoz, mint mi vagyunk, il lik az egy ké zés. Apa is, anya is nyug díj ba ment, de még dolgoznak az itteni téeszben, visszaparasztosodtak. Hat hold, ki mon da ni is sok, ha tal mas ker tünk van, szin te az egyetlen háztájizók vagyunk e környéken, idejétmúlt figurák a segélyből élő züllöttek falujában, nem véletlenül erősödtem ki a sok kaszálástól, kapálástól. A földmunkákat egy re ke vés bé győ zik, s ezért is örül nek majd, hogy végre hazatérek. Azt sem bánják, ha megmaradok diplomásan is parasztnak, aki viszont otthon úgy viselkedik, ahogy diplomás háziasszonyhoz illő. Apa egyszerű ember, né ha, né ha meg ereszt egy két cif ra ká rom ko dást, de azon megütközne lehet, hogy életében először pofon is verne, ha elfeledkeznél magadról és a szerkesztőségi lányok stílusában nyilatkoznál meg. Az a fura, hogy anya nem csodálkozna, csak a homlokához emelné a fejét, megcsóválná, és csak annyit szólna: fiam fiam 16

17 április A szü le im ből a vé gén még sem lett sudri, ma gya rul lum - penproletár, én viszont először hivatalnok, majd értelmiségi lé tem re majd nem el-lumpenizálódtam. Föl né zek, és a tisz ta, csil la gos ég bolt, a Gön cöl lát tán eszem be jut egy ré - gi nagy film él mény, ami ben Burt Lancester, a gyö nyö rű, barna, markáns fejével egy szicíliai herceget játszik, aki lassan-lassan beleöregszik abba, hogy a nagyemberek kora, a nagy va dak ide je le járt, ja igen, az is a cí me, hogy A pár duc, ar ra már nem em lék szem, hogy ki nek a hí res re gé nyé ből ren dez te az egyik hí res nagy olasz ren de ző a hat va nas években, a filmes párducok korában. Uzonyi Máté nyilván kapásból tudná, és magában hozzátenné: A párduc-herceg a közelgő halálnál is tragikusabbnak ítélné, ha tudná, hogy a huszonegyedik század elején egy magyar szakos bölcsészhallgató mennyire nem ismeri már a világirodalmat. Máté nemzedéke még olvasott, művészfilmek kedvéért járt mozi ba ál lít ja. Ne kem az a gya núm, ő a sa ját hat va nas évek - beli diák-korosztályában is a csodabogarak közé tartozhatott. Szóval, visszatérve a filmélményhez, a párducot, a kor kicsinyességét fájlaló herceget alakító Burt Lancester letérdel egy ódon han gu la tú, zárt, szak rá lis óvá ro si olasz té ren, és meg kér de zi az est haj nalt vagy a Gönc ölt, vagy mit tu - dom én, melyiket: Csillagom, csillagom, Te már bizonyára tu dod, va jon med dig tart még e föl di utam. Va la hogy így mond ta. Én is le tér de lek, az ég re né zek, s eszem be jut egy má sik, ke vés bé nagy film. Eb ben is egy mar káns fi gu ra a fő hős, még ha son lít is ki csit Lancesterre, a ke reszt ne vük is azo nos: Burt Reynolds. Az utób bi Burt egy vér be li ez red - fordulós, vagy inkább huszadik századvégi amcsi akciófilmben játszik egy lelkiismeretes zsarut, akit a becsületessége miatt rúgnak ki a rendőrtestülettől. Ő az első munkanél kü li nap ja után be vall ja a női fő hős nek: nem is volt olyan rossz érzés, hogy bármikor beülhetek egy vendéglőbe, moziba, nem rettegek attól, hogy megszólal a maroktelefonom. Végre újra az emberiség tagjának érzem magam. Vigasztald magad azzal, hogy mondogatod: mostantól kezdve én is visszatértem a normális élőlények világába. Megtervezhetem a napjaimat, a heteimet. Valljuk be, nekem, aki tény leg nem let tem vol na so ha sem Egon Er vin Kish-, vagy Oriana Fallacci-, még ke vés bé Uzonyi Má téfor ma író, akik nek van mi ért haj ta ni uk, az egész va la hogy értelmetlen volt, föláldoztam volna a magánéletemet, csak azért, hogy életem végéig körmöljem a műemlékekről, a múzeumokról, a falusi közművelődési eseményekről szóló tudósításokat. Tényleg, annak, aki nem képes szépíróvá, szakkritikussá vagy a témájához kapcsolódó terület szakemberévé, előadójává lenni, mire való ez az egész szerkesztőségi életforma, amely megeszi a valódi életét? Ma elvonult előtted valóságosan is, szimbolikusan is szinte az egész ba gázs. Bakóczy Ban di, akit a nap nak szin te min den órájában, olykor még hétvégén benn találod a szeriben, s láthatár még csak nem is új ság író, nem is szer kesz tő. Olyas mi ért van tá vol egész éven át a csa lád já tól, ami nek a lé nye gé hez semmi köze. A kettéfűrészelt óriás tíz évvel fiatalabb Máténál, de már tisz ta ősz, ide ges ke dik, menedzserkedik, és csak szökőévente saj tol ki ma gá ból egy-egy cik ket. Bukovszky Da ni, amíg nem volt na pos szer kesz tő, ér de kes, régészeti cikkeket, tanulmányokat írt, most már éjjel-nappal mások stílushibáin kotlik, vagy úgymond kialakítja a lap ar cu la tát, csak tud nám, mit is je lent ez? Bronsont most rúgta ki a családja, összeköltözik egy nővel, aki rosszabb, mint a felesége, az újságíró életforma alkoholistává tette, a lap meget te a csa lád ját, s ha nem vál toz tat a ma ga tar tá sán, előbb-utóbb a laptól is elpaterolják, pedig mindent arra tett föl, hogy rovatvezető lehessen. Újságírni azért kezdett, mert valamikor megjelent egy-két verse, először csak szerkesztőség-közelbe akart jutni, azért megjelenni, hogy híres legyen, s aztán, mint minden pályakezdő, azt remélte, hogy kiadják a verseit, mert neves vidéki újságíró. Ez így nem működik, ilyen áthallások nincsenek a két szakma között, de ha még len né nek is, nem a dél vi dé ken, a pro vin ci án. Bronsonnak már nincs mit meg je len tet nie, mert az új ság - írói robot és a láncpiálás, lánckefélés közben elfelejtett verseket írni. Herpay Botond drámaíróként kezdte, színikritikusként folytatta, mindmáig volt egyetlen vidéki színházi bemutatója, amit egyetlen egyszer felvittek egy pesti stúdiószínházba, megírt egy valagra való kritikát. Ennyi. És már negy ven éves. Csak Má té van olyan ma gas pol con, hogy azt mondhatjuk: nekik érdemes volt pokolra szállni, mert meg ta nul ták, ho gyan kell a nó tát fúj ni. Na, na, Pi ros ka, ez is an nak a ti pi kus ese te, ami kor sa - va nyú a sző lő, te túl kö zel ről lát tad eze ket a fi ú kat-lá nyo - kat, közelről figyelted emberi hibáikat, de tisztában vagy avval, hogy a kívülállók számára, meg azért számodra is, az is tisz te let re mél tó do log, ha va la ki csak jó új ság író, szerkesztő az ország harmadik városának megyéjében. És az el so rol tak mind jó szak em be rek, ezt tud nod kell ak kor is, ha most tény leg sér tett vagy. Ahogy el is mer ted sa ját magad előtt: Piroska, neked mostantól kezdve savanyú a szőlő. Az újság, amelyiktől ma búcsúznod kellett, bizony, önmagában is valamiféle Olimposz, kicsit minden munkatársa halhatatlan. Az, amit elmondtál, a hozzád hasonló félig alkalmasokra vagy nálad is szerényebb képességű alkalmatlanokra illik. Mint például Andrea, akinek vannak jó ötletei, gondolatai, de alapjában véve mégis dilettáns, csak an nak kö szön he ti, hogy a pá lyán van, hogy a ket té fű - ré szelt óri ás sze re ti; ab ban a perc ben, hogy a tör pe el húz - na innen valamilyen módon, fölfelé vagy lefelé bukna, ő egy per cig nem ma rad hat na ná lunk, oppardon, ne kem az új ság már nem ná lunk. And rea tény leg gör csös és bol - dogtalan, kínlódik a cikkeivel, kínjait és görcseit mindenkivel megosztja, a kollégák is menekülnek előle, de a ci- 17

18 láthatár vil fér fi ak is ha mar ott hagy ják, mert csak a mun ká já ról tud beszélni, amit ráadásul rosszul végez. Aki még szerencsétlenebb, bár sajnálatot nem érdemel: Valéria, az önkéntes besúgó. Egy ideig zenetanárnő volt a falujában, aztán elkezdett zenekritikusként külsőzni, közepesen, szorgalmasan. A sztárügyvéd nővére járta ki neki a lehetőséget, aki Bakóczy Bandi csoporttársa volt a szegedi jogi egyetemen, és a lap jo gi ta nács adó ja volt egy ide ig. Ad dig rág ta Ban di fü lét, amíg az föl nem vet te. Az óta éj jel-nap pal benn ül, akár ügye le tes, akár nem, te he ti, se ku tyá ja, se macs ká - ja, min den nap meg ír egy kri ti kát vagy egy in ter jút, Bronson, Boci, Máté fölváltva dolgoznak a kéziratain, amíg használhatóvá nem esztergálják, de semmit sem fejlődött, sőt a kimerültségtől és a stressztől egyre rosszabbak a fir kái, és en nek las san két éve. Ő nem di let táns, nem is kontár. Valika a született antitalentum iskolapéldája. Szabad ság ra el men ni nem mer, év vé gén pénz ben ké ri a kö te - lező megváltást, egyre soványabb, hisztérikusabb, és már Bakóczy is letagadtatja magát néha, amikor esténként bejelentkezik hozzá árulkodni, de ezt sem tudja abbahagyni, a lap tól sem ké pes el sza kad ni, ér zi, hogy nem megy ne ki az újságírás, és amióta a nővére elment a laptól, kevésbé számít szent tehénnek. Mindezek dacára, valahol szörnyű, félelmetes és mégis szép az az üstökösi pálya, ahonnan el kell most men ned. Most az tán lesz időd el ol vas ni Má té no - vel lá ját akár ma es te az ágy ban, akár ké sőbb, meg lát juk. Piroska ráébred, hogy jó ideje térdel az egyre halványuló ég bolt alatt, tej fe hér ud va ra van a Hold nak, és te jes kö - dön át lát ja a vi lá got, mi vel ömöl nek a kön nyei. Még is csak a lelkedre vetted ezt a kilapátolást, valamennyire már téged is be szip pan tott en nek az angelusi és diabolusi szak - mának a leírhatatlan sodra, a napilapos drilldaráló. Ebben naponta meg kell harcolni a halhatatlanságért, a tegnapi érdem má ra el avul, és a mai mun ka köz ben már a hol na pi penzumon kell gondolkodni. Ez a csodás-borzadályos ringlispíl földöntúli dimenziókba varázsolja az érdemeseket, de hústörő, lélektipró örvény a csak félig meghívottaknak, a kevéssé alkalmasoknak, s maga a pokol a teljesen érdemteleneknek. Az előbbiek iskolapéldája Máté, aki egy szer re ké pes nagy író és nagy új ság író len ni, az utób bi - aké pedig Vali, aki élő bizonyítéka annak, hogy bár ennek a szakmának vannak megtanulható részei, de a lényege mégis megtanulhatatlan annak, aki tehetségtelen. Lépéseket vél hallani, rémülten felugrik, soha ennyire nem örült a kerítésen túli ismerős kutya közeledtének. Úristen, idestova fél egy, illetve nulla óra harminc perc, azért nem ta lál ko zott hát sen ki vel, mert ké ső re jár, vagy na gyon ko rán van még. Igen kí nos lett vol na, ha va la ki rajtakapja, ahogy térden állva zokog az éjszaka kellős közepén. Megpróbálja letörölni a könnyeit, előveszi a pudriét, mert az any ja ne megy szer ilyen kor is fenn van, magyar napló tagadja, de nyilvánvalóan aggódik érte, amikor több napig nem tér ha za, most jó ide ig nem lesz ré sze ha son ló negatív élményben. Hátha nem veszi észre, hogy sírtam. Az utca most már garantáltan néptelen, letolja a bugyiját, hos sza san pi sil, ez zel már egy ki csit az időt húz za. Az - tán föláll, átvág egy kicsike, négy utca által behatárolt terecskén, és már eléje tárul a hosszú, piros nyeregtetős ház utcára tekintő fél oldala, a fehérre meszelt tornác, a kisudvar, amelyet keresztléces fakerítés választ el a konyhakert től. Lát ja az egyet len nagy üveg há zat, anya és apa tud - ják, hogy a fólisátor nem iga zán al kal mas a té li kert vé del - mé re. Csak az üveg en ge di át az ál dott nap su ga ra it té len is, a mű anyag csak a me le get kon zer vál ja, az ef faj ta, for - róságban, kínjában érlelt paradicsom, paprika, görög és sárgadinnye kásás és ízetlen, akármilyen élénkpiros, haragoszöld, illetve aranysárga. Megkönnyebbül, feloldódik a kedves, gyerekkori táj láttán. Elindul fölfelé, s kigyullad a klasszicista veranda lámpája. Még a szokott kérdés: te vagy az, Pirikém is el ma rad, ami éke sen bi zo nyít ja, hogy az any ja le sett rá az ab lak ból. Be lép a ha tal mas, bú bos ke - men cés kony há ba, bár be van ve zet ve a gá zos fű tés is, a szülei is az olcsóbb, természetes faanyagot használják szin te egész té len át. A jobb ol da li tisz ta szo ba mö gött ren - deztek be egy könyvtárhelyiséget, baloldalt három háló. Hát hazajöttél, kislányom Bi zony, jó ide ig ma ra dok ma ma. Csak ak kor moz - du lok ki in nen, ha az egye tem mi att mu száj zo kog ja el ma gát, és az any ja vál lá ba fúrt fej jel sír ja ki ma gá ból a feszültségeket. Ma ma, már hol nap üzenj Szőllősy La li nak, hogy hogy nyugodtan megkérheti a kezemet. Igent mondok neki. Jól van, kis lá nyom, rá érünk mond ja a ma ma, még el sem hi szi iga zán a jó hírt, vagy ki csit el szo mo rít ja, hogy ilyen hamar elveszíti visszanyert gyermekét. Itt le szünk tő le tek pár lé pés re, ma ma. Nem hagy lak el töb bet, hidd el. Anya csillapítóan veregeti a hátát, és elmeséli: sejtették, hogy így lesz, a tisz ta szo bát már be ren dez ték ne ki a könyv tár mel lett, így ta nul hat egész éj jel, nem kell raj tuk keresztül járkálni. Amíg diák, csak annyit dolgozik a ház körül, amennyit muszáj, sőt annyit se, csak amennyit jólesik. Utá na meg, ahogy meg ígér ték, ma rad hat itt hon. Ha úgy ala kul, gaz dál ko dik ve lük, de azt se bán ják, ha ál lást talál a helyi iskolában, könyvtárban vagy a faluházán. Mert azt ő is sej ti, hogy a po ros vá ros tól vég leg el ment a ked ve. De ha tény leg úgy akar ja, már hol nap be megy La - li hoz. Csak ta lán előbb te gye le vég re azo kat a vizs gá kat. Aztán szépen, kíméletesen átkíséri Piroskát újonnan berendezett lakrészébe. Puhapihe paplanos ágy, derékalj, ko mód, író asz tal. Bányameleget ont a jó cserépkályha. Isten hozott idehaza, fiam. 18

19 április láthatár ZSILLE GÁBOR Csatangolás a program legkellemesebb része következik: a csatangolás (Zbigniew Herbert) Most pedig következhet a csatangolás, vagyis csatangolás idő és bármiféle cél nélkül, mintha átutazó idegen lennék, ki először és utoljára sétál most itt; az elejtett, reménytelen részletek hosszú megfigyelése; kukucskálás egy lépcsőházba, a fal repedéseinek tanulmányozása a kapu törött tejüvegén át; egy eltévedt suszterbogár felemelése a járdáról, majd kilométernyi cipelése a legközelebbi parkig; az esőcsatornákra ragasztott albérleti hirdetések, elmosódott reklámcetlik, az elveszett kutyákat kereső, kockás noteszlapokra írt szavak gondos elolvasása; a templomi hirdetőtáblára gombostűzött gyászjelentések böngészése, különös tekintettel az elhunytak életkorára és arcképére, majd életútjuk és szokásaik találgatása; a főtér egyik palotájának homlokzatán, a párkányokon és a szoborfülkékben gubbasztó galambok megszámolása; álldogálás egy trafikban, a szivarok és az újságok és a csokoládék illatának mély letüdőzése; az üvegajtón át megbámulni egy miniszoknyás lány íveit, aki keresztbe tett lábbal várakozik a fodrászüzletben; elképzelés nélküli terepszemle a mellékutcák áttekinthetetlenül zsúfolt antikváriumaiban; lődörgés a nyüzsgő piacon, ellenőrizni az aszalt körte és a naspolya árát, miközben egyetlen fillér sincs nálam; a legnagyobb könyvesboltban beleolvasni verseskötetekbe, melyek egy teljesen ismeretlen nyelven íródtak. Valahol megkondul egy harang. A fények játéka egy kerítésen. ÁCS JÓZSEF Terepszemle Zsille Gábornak Ó, a világ szépségei, ahogy szemünk elé sereglenek! Mert ki az úgynevezett rendből kizuhan, s utoléri a csönd, az megáll a foghíjtelken, a leköpdösött, bemocskolt utcán. Saját sorsára ismer a cél nélkül keringő szemétben is. 19

20 láthatár magyar napló LÉVAY BOTOND Az öregség bölcs kegyelemfája Poklokon rostált vén tudás párlata, mely már nem nyög érdek-gyökerek alatt, háborúk, kényszerek, elvek, divatok a fát nem rengetik, s mire hivatott, érlelte a beleojtott gyümölcsöt, amit csak ő tud, mint nap s fény fürösztött. Nem a lexikonok hiú fölénye, (az párolog), üledéke a lényeg! Már nincs éles kockafordulós pánik, győzhet több igazság, gyönge elvásik majd kényszerzubbonyban. S nincs aranygyapjú, mi nőne. Jutalmul azt egyben kapjuk. Hála Isten, nem korán jött a vendég: érdem, s csak a jó. Zsákutcában lennék, rettegvén, hogy zsarolható a múltam, aszúsodván minden zűrt kitanultam. Erdőrengetegben harkály kopácsol, a gyökeret őrzi, és trónust ácsol. Kálvinista portré jobb, hogy engedted, az arcszobrász idő hadd kérgesítse húsod, inad és ráncaiddal tekinteted faragja nemesre, pácolja ékesre szikes hittel, s végképp szentesüljön pecsétjével az, amit öregségedre kiérdemeltél: szemedből is kisugárzó megharcolt és megfuttatott békéd. 20