Örökségünk szám

Átírás

1 Örökségünk szám

2 Tartalom Pódium-beszélgetés Földvári Rudolffal (Sipos Levente)...3 Találkozásaim Földvári Rudival (Ujságh Tibor)...13 A Nagy Imre Társaság március 12-én tartott küldöttközgyűléséről...14 (Káloczi Kálmán) A Nagy Imre Alapítvány létrejöttének körülményei, céljai, működése. Az új állandó...17 kiállítás koncepciója (Jánosi Katalin) A Nagy Imre Emlékház történetéről (Fodor Fanni)...20 Könyv, amely segít emlékezni (Sallai József)...22 Tisztelgés Lőcsei Pál életútja előtt (Fábián István)...23 Nagy Imre kaposvári szobra (Szántó László)...25 A Nagy Imre Érdemrend évi kitüntetettjei (Szántó László)...27 Képes beszámoló a NIT Szabadkai Tagozatának évi megemlékezéseiről...29

3 Köszöntjük Földvári Rudolfot 90. születésnapján! Mindannyiunk Rudi bácsija a Nagy Imre Társaság alapító tagja, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett szervezetünk országos hálózatának kialakításában május 20-án született Kispesten, egy szegény sorban élő munkáscsaládban. Lakatos szakmája iránti hivatásszeretet és a szűkebb, valamint a tágabb közössége sorsának jobbítását szolgáló elkötelezett cselekvés jellemezte és jellemzi egész életútját. Az 1956-os forradalom és szabadságharc Borsod megyei eseményeiben betöltött szerepét, és az elmúlt két évtizedben Nagy Imre és a forradalom emlékezetének ébrentartása érdekében folytatott közéleti munkásságát többek között Nagy Imre Érdemrenddel ismerte el államunk, Miskolc város pedig díszpolgári címet adott Földvári Rudolfnak. Társaságunk nagyra becsült, szeretett tagja, egykori alelnöke és tiszteletbeli elnökségi tagja előtt tisztelgünk annak a pódium-beszélgetésnek a közlésével, amelyet vele Sipos Levente történész, a Nagy Imre Alapítvány kurátora folytatott október 15-én a Nagy Imre Emlékházban. Ugyancsak Rudi bácsi köszönti rövid írásával egyik legjobb barátja, Ujságh Tibor nyugalmazott tanár, aki a NIT somogyi szervezetének megalapítója. Pódium-beszélgetés Földvári Rudolffal változtatok, akkor mire változtatok nevet. Kapásból mondtam, akkor Földvári leszek. Örökségünk Sipos Levente: Szélesebb értelemben, országosan háromszor vált ismertté Földvári Rudolf. Először 1952 végén, amikor az MDP budapesti első titkára lett, s a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba kooptálták. Másodszor Borsod megyei elsőt titkárként, sajátos, a szokottól eltérő munkastílusa, munkamorálja következtében, illetve ötvenhat őszén, amikor a Borsod Megyei Munkástanács tagja, majd elnöke volt. Harmadszor pedig a rendszerváltás után, az 1990-es években, amikor a forradalom egyik legaktívabb propagátora, népszerűsítője lett Magyarországon. A kilencvenes évek közepén ismerkedtünk meg, mindketten elnökségi tagok voltunk a Szigethy Attila Társaságban, s azóta baráti viszonyban vagyunk. Bemelegítőnek egy könnyű kérdést tennék fel. Hogyan lett Frankból Földvári? Földvári Rudolf: Kedves Barátaim! Ez egy érdekes kérdés és érdekes lesz a válasz is ben, miután végiglátogattam Gerő Ernőt, Révait, Farkas Mihályt Rákosihoz akkor nem kellett menni, Kovács István közölte velem, aki akkor a káderosztály vezetője volt a Központi Vezetőség apparátusában, hogy a vezető elvtársak azt mondják, a német hangzású név rossz csengésű Magyarországon, hat évvel a háború után. Aztán felsorolt neveket, hogy ez így változtatta, az úgy változtatta meg a nevét. És akkor megkérdezte, hogyha Rám nézett, de én nem mondtam el neki akkor, hogy miért választom ezt a nevet, most azonban azt hiszem, őszintén elmondhatom. Balatonföldvár az én családi életemnek az alfája, a kiindulópontja. Ott ismertem meg a feleségemet, s ha már változtatni kell nevet, akkor miért ne változtassam olyanra, amely minden családtagomnak, barátomnak jelzi, hogy Magyarországon van egy település, ahol az életem legszebb, legbecsesebb, legdrágább ajándékára leltem rá, s ez a feleségem. Itt, ha lenne idő, elmondanám azt, hogy az ötvenedik házassági évfordulónkra írtam egy négy-öt oldalas verses levelet a feleségemnek, és abban felidéztem sorsdöntő napjainkat találkozás, eljegyzés, házasság, nászút, aztán sok minden egyéb, letartóztatás, visszatérés és az azt követő 46 év. Az egyik versikeféle utolsó sorai arról szólnak, hogy életünknek ez a legszebb napja, és remélem, hogy még sok mindenre sor kerül. Természetesen nem szó szerint idéztem, de ha valakit érdekel, esetleg megmutathatom. Tehát így lettem Frankból Földvári. S. L.: A következő kérdés előtt kénytelen vagyok néhány életrajzi adatot mondani ben kezdett el dolgozni Rudi, 1937-ben került a Hofherr gyárba, 1940-ben szabadult segédként, 41-ben már művezető-helyettes volt. Aztán következett 1942-től a katonaság, a hadifogság 44 végétől 45 augusztusáig. Majd visszakerült a Hofherr gyárba, és 45 őszén belépett az MKP-ba. 46-ban titkárhelyettes volt a gyári pártszervezetben, és utána úgy 1946 végén elindult felfelé a lejtőn. Függetlenített pártmunkás lett a kispesti pártszervezetben az agit-prop. részlegen, tulajdonképpen propagandista lett, 48 elejétől a propagandista osztály osztályvezető helyettese a SZOT-ban. Azután következett a Pártfőiskola ben, és innen került a Központi Vezetőség Káderosztályára osztályvezető-helyettesnek. És innen emelték ki 1952 végén, amint erről már szó volt, budapesti első titkárnak. Az a kérdésem, hogy lettél szakmunkásból pártmunkás, tehát sodródás volt, vagy valamilyen elhivatottság, szóval mi motivált? F. R.: Nem könnyű kérdés, mégis könnyű rá válaszolni. Kezdetben az volt az álláspontom, mikor visszajöttem hadifogságból, hogy a szakmámban fogok tovább 3

4 dolgozni. A szakmámat szerettem, mert holt anyagból, vasból, acélból olyan szerkentyűket, olyan gépeket kellett készíteni, amelyek könnyítik az emberek munkáját. Beiratkoztam technikumba, sajnos, nem sikerült befejezni, csak később, sok-sok év után. És ha maradok a szakmámban, akkor a gyárban az én jövőm, a megfelelő tanulás után biztosítva van. A pártmunkás kicsit sötét ló volt előttem, mert soha nem csináltam, nem tudtam, hogy mi az, de addig győzködtek, ameddig azt mondtam, hogy igen. Mi volt ennek az oka? A gyárban a pártszervezet helyettes titkára voltam, és Mekis József volt akkor aki ötvenhatban már miniszterelnök-helyettes volt a párttitkár, és azt tapasztaltam, hogy egy pártmunkás, még ha nincs is függetlenítve, sokkal többet tehet a közössége érdekében, mint egy gyalog, mezei társadalmi aktivista. Például javasoltam egy pártvezetőségi ülésen, ahol ott volt a vezérigazgató, hogy a gyár tervezze meg a falujárást Dabas és Bajna környékén. Miután elfogadták, azt mondták: te javasoltad, szervezd meg. Megszerveztem. Évekig folytattuk, és nagyon sok hálálkodó levelet kaptunk később is azoktól a parasztoktól, akik földet kaptak, újgazdák lettek, és a szerszámukat, a gépüket megjavítottuk ingyen és bérmentve. Tehát rájöttem arra, hogy egy pártmunkásnak van lehetősége arra, hogy olyan dolgokat kezdeményezzen, amelyek a gyári közösségnek, Kispest városának, Budapestnek vagy az országnak valóban hasznosak. Így lettem pártmunkás. Tehát nem elhivatottság vezetett vagy egyéni érdek, mert azt megtanultam már inas koromban mert én voltam az inasok bizalmija, hogy bizony, ha összefogjuk az inas társaságot, akkor többet tudunk produkálni, például tanoncversenyeken, mintha külön-külön éldegélnénk a gyárban. Körülbelül ez a válaszom arra, hogy nem elhivatottság és nem karrierizmus, hanem pusztán az, hogy a közösség érdekében mikor tudok többet, hasznosabbat, eredményesebbet tenni. S. L.: Kicsit csipkelődve mondom, hogy nem hiába voltál a Központi Vezetőség Káderosztályán osztályvezető-helyettes, rendkívül sok, árnyalt miniportrét rajzolsz az életút-interjúdban akár Ratkóról, akár Kovács Istvánról, és sok mindenkit tudnék még felsorolni. De most azt kérdezem, hogy Rákosi Mátyással kapcsolatban mi volt a Te véleményed, milyen politikusnak és milyen embernek ismerted meg közös találkozásaitok, közös munkátok, közös üléseken való részvételed alkalmából. F. R.: Ha Rákosiról beszélek, akkor egy népi bölcsességet mondok: a halottakról vagy jót, vagy semmit. Hát jót nem tudok mondani, a rosszból mégis mondok valamit. Három esetben találkoztam vele úgy, hogy négyszemközt társalogtunk, illetve ő mondta a magáét, én pedig hallgattam, és a végén bólogattam, mint ahogy divat és szokás volt. Mint politikus okos, értelmes, olvasott és eléggé dörzsölt személy, vezető volt. S. L.: Azt mondtad, csak rosszat mondasz róla. F. R.: Na, de ezt el kell mondani azért, mert ezt a tudását és tehetségét nem jóra használta, hanem rosszra. Mire? Elsősorban arra, hogy a Moszkvából kapott utasítást tűzön-vízen keresztül, ha kellett, emberek életén és szabadságán áttaposva végrehajtatta. Tulajdonképpen ez volt a három beszélgetésünknek is a lényege, hogy ő megmondta, mit vár a budapesti pártbizottságtól, mit vár a borsodi pártbizottságtól, vagy mit vár az országgyűlési képviselőtől. Én nem tudtam mást mondani, csak hogy sok mindent nem tudok, hogy amit elmondott, hogyan kell csinálni. Erre mit mondott? Sose törődjön vele, ne féljen, majd segítjük. Hát a segítségből bakfitty lett. Soha egyetlenegy tanácsot, javaslatot nem kaptam tőle, viszont barátságtalan kritikát, bírálatot igen. A Politikai Bizottságból őszerinte azért maradtam ki, mert a budapesti pártbizottságon nem úgy folyt a munka, mint ahogy kellene. Ez igaz, de annak nemcsak én voltam az oka, hanem maga az egész struktúra, az egész alapállás, az, ahogy a budapesti pártbizottság beépült az országos pártszervezetbe. Magyarán mondva, a nagy fa alatt fű volt, csak nagy fa alatt nem nő a fű. Semmit nem lehetett önállóan tenni, nem lehetett kezdeményezni. Az apparátus minden dolgozója azt kérdezte tőlem, ha valamit változtatni akartam: Rákosi elvtárs tud erről? Mondom: nem. Akkor vigyázzon! No, így volt a dolog. Rákosiról, mint vezetőről a következőket mondhatom. A vezető testületek, mint a Politikai Bizottság, a Központi Vezetőség vagy akár a kongresszus tulajdonképpen négy embernek a véleményét képviselte, és négy ember akaratát hajtotta végre. Ez a négyesfogat volt: Rákosi, Gerő, Farkas és Révai. Az ülések úgy folytak le, hogy először azt nézték meg négyen, hogy mit mond erről Moszkva, mit vár tőlünk Moszkva? Utána megfogalmazták a jelentést, a határozati javaslatokat, és beterjesztették az ülésre. Az ülésre ugyan meghívták azok képviselőit, akikre vonatkozott a majdani határozat, elmondhatták a magukét, de a végén az lett a határozat, amit Rákosi az összefoglalójában mondott. Szavazás, titkos vagy nem titkos, ilyen volt. Érdemi vita sem, mert bármit mondtak ikszek-ipszilonok, ami eleve el volt határozva, annak kellett a zárszóban elhangzania, és az lett a határozat lényege. Egyetlenegy határozatot hadd említsek meg, a szénbányászatról hozott határozatot, amelyet a Politikai Bizottság fogadott el. Meghívták Czottner Sándor minisztert, a helyettesét, a szénbányászati tröszt vezetőjét, és eléjük tették, hogy márpedig ennyi szenet kell, hogy adjatok záros határidőn belül. Czottner, a többiek tiltakoztak, hogy azt lehetetlen végrehajtani. Mi volt a zárszóban? Kötelesek végrehajtani, mert ha nem, akkor megnézhetik magukat. El volt intézve az egész. Így nézett ki akkor a dolog. Rákosi emberi magatartásáról nem tudok mást mondani, mint hogy hiú, beképzelt, önmagát a világ legjobb politikusának tartotta, és ellenvéleményt vagy 4

5 esetleg mást, mint amit ő akart, nem fogadott el. A budapesti pártbizottságon több dolgot kezdeményeztem, kinyitottam a kaput, jöjjön be mindenki, mondja el a véleményét. Erre megkérdezte, hogy mit akar maga ezekkel. Hát, válaszoltam, a Magyar Dolgozók Pártja vagyunk, tehát minden magyar dolgozónak joga van bejönni oda, és bárkinek elmondani a véleményét, kritikáját vagy javaslatát. Ezt tudomásul vette, letette a kagylót. De csak addig maradt nyitva a budapesti pártbizottság, ameddig el nem mentem. Talán ennyit Rákosiról. S. L.: Hadd kérdezzem meg ugyanezt Nagy Imrével kapcsolatban. Róla milyen benyomást szereztél akkor, például a Politikai Bizottsági üléseken, amikor együtt ültetek egy asztal mellett, vagy Moszkvában, az 1953 júniusi tárgyalások alatt hogyan láttad őt, vagy pedig az októberi napokban, amikor kétszer is találkoztál vele, amikor feljöttél Pestre, tehát ebben az időszakban hogyan láttad őt? F. R.: Nagy Imréről nagyon sok mindent írtam, előadásokon elmondtam. Csak annyit hadd jegyezzek meg, hogy két alkalom volt, amikor személyesen tudtunk beszélni. Az egyik 1952 elején a begyűjtésről. Ezt azért említem meg, mert nagyon sokan firtatják, hogy begyűjtési miniszterként lesöpörtette a padlásokat. Magyarán mondva, sok volt a törvénytelenség. Ebben az ügyben kerestem meg, mert a káderosztályhoz tartoztak a gazdasági jellegű minisztériumok is. Nem sokáig tartott a beszélgetés, körülbelül percet, mert a vörös telefon felizzott, és akkor neki mennie kellett. A kérdésem az volt, hogy tudja-e, ismeri-e, milyen törvénytelenségek vannak. Nagyon bánatosan mondta, hogy ismeri, de arra kér engem, és rajtam keresztül a pártapparátusban dolgozókat, hogy a Politikai Bizottság tagjait próbáljuk meggyőzni arról, hogy ne fogadja el Vas Zoltánnak, az Országos Tervhivatal vezetőjének jelentését, javaslatát, hogy ennyit meg ennyit kell begyűjteni ebből meg abból, mert azokat a számokat akkor se lehet teljesíteni, ha minden padlást lesöprünk. Ebben neki teljesen igaza volt. Megjegyezte, hogy látja ezeket a dolgokat, megpróbál tenni ellenük, de mit mondjon annak a falusi párttitkárnak vagy begyűjtési megbízottnak, akinek az állása függ attól, hogy próbálja összekaparni azt, amire kötelezték. Ha nem teljesíti, kirúgják. Tehát elmondta, hogy törvénytelenségek árán sem lehet ezeket teljesíteni. Csak megjegyzem, hogy Moszkvában Vas Zoltánt nem bírálták, pedig lehetett volna bírálni több mindenért. Nagy Imre, a Központi Vezetőség júniusi ülésén név szerint bírálta őt, hogy tudja meg a párttagság, hogy a begyűjtés miért volt olyan, amilyen, és ez elsősorban Vas Zoltán számlájára írható Nagy Imre az üléseken rendkívül ritkán szólalt fel, de ha megszólalt, annak volt hogy úgy mondjam tétje, volt súlya, eredménye és el kellett, hogy mondja. Például Moszkvában, amikor 1953 júniusában konzultáció, az első nap, amikor a legkeményebb kritika hangzott el a Magyar Dolgozók Pártja politikájának minden részéről, Nagy Imre hallgat. Egyetlenegy szót nem szól. Miért? A negyedik nap, amikor a második plenáris ülés volt, elmondta, hogy ő azt hitte, hogy miután 1953 májusában Rákosit már beidézték a moszkvai vezetők, hazajött és mondott valamit a titkársági ülésen. De nem azt mondta el, amit itt hallottam jegyezte meg Nagy Imre. Tehát egészen más a helyzet, mint amiben én bíztam Rákosinak a májusi moszkvai látogatás után elmondott beszéde alapján. A második és harmadik nap, amikor szünet volt a két plenáris ülés között, a magyar delegációra volt bízva, hogy dolgozza ki azt a határozati javaslatot, amelyet majd a negyedik nap a teljes ülés elé fognak terjeszteni, s a végén megmondják, hogy áldás rája, vagy még változtatni kell rajta. Ott már nagyon aktív volt Nagy Imre, amikor Rákosi mondott valamit, például a kulákokról, ő rögtön hozzátette: a kuláklistát törölni kell, mert a falusi törvénytelenségeknek az alapja az, hogy van kuláklista. Arra rákerült nagyon sok olyan ember, aki nem odavaló, óriási politikai feszültséget jelent ez a lista a falvakban. A negyedik nap, amikor tulajdonképpen jó alaposan megbírálták a szovjetek a magyarok által készített javaslatot, és ki is egészítették egy csomó dologgal, Nagy Imrére várt az a dolog mert Rákosi nem mert összefoglalót mondani, hogy reagáljon. Hangoztatta, hogy megértettük a kritikát, végre fogjuk hajtani, de és ez nagyon fontos volt ez csak akkor sikerül, ha Rákosi Mátyás elvtárs beáll a sorba, és velünk együtt húzza az igát. Sajnos, nem állt be a sorba, és az lett, ami lett, erről nem kell beszélnem. A különböző gyűléseken, üléseken, például a Hazafias Népfront 1954 októberében tartott kongresszusán vagy a parlamentben a nép nyelvén beszélt a népnek. Azt hiszem, még emlékeztek arra a kifejezésre, hogy kismagyarok. Az egész ország, hogy úgy mondjam fölpezsdült. Kismagyarok? Hát ilyesmiről is beszélhet egy miniszterelnök? A Hazafias Népfront kongresszusán még ezt is mondta: ha a Föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta. Moszkvában Rákosi rögtön nacionalistának bélyegezte, el is jártak ellene. Tehát úgy beszélt, úgy érvelt, hogy az egyszerű ember is tudta, hogy most rólam van szó, az én gondjaimnak a firtatásáról és majdan a megoldásáról van szó. S. L.: Ide lehet kapcsolni Nagy Imre személyéhez egy naiv kérdést. Egy platformon voltatok. Te, mint budapesti első titkár nem kereshetted fel Nagy Imrét, a 5

6 miniszterelnököt, hogy összefogjatok, együtt többet érjetek el? Ezt elképzelhetetlennek tartod az akkori viszonyok között? F. R.: Ez is jó kis kérdés. Hadd mondjam el a következőt. Én Nagy Imre életútját valójában, részleteiben az es rendszerváltás után ismertem meg. Nem tudtam, hogy mit tett Magyarországon addig, míg 1930-ban ki nem ment a Szovjetunióba. Azt sem tudtam, hogy ott tulajdonképpen mi történt. Amit az ember úgy hébe-hóba hallott, vagy esetleg olvasott, elégtelen volt ahhoz, hogy én kialakítsam a magam véleményét róla. Tehát egyrészt ez volt az oka annak, hogy nem volt szoros a kapcsolat. A másik pedig egy családi parancs. Mikor pici voltam, az öregek összeültek az asztalnál, ki kártyázott, ki beszélgetett, és akkor nekem azt mondta az édesapám: a kicsinek ott a sarokban a sámlin van a helye, és csak akkor szólaljon meg a kicsi, ha az öregek közül valaki kérdezi. Nagy Imre 25 évvel volt idősebb nálam. Én nem mertem megmondom őszintén úgy közeledni hozzá, hogy Nagy elvtárs, ez a gondom, mondja meg, hogy mit csináljak. Arra vártam, hogy ő legyen a kezdeményező. Ő viszont engem nem ismert, és így nem nagyon volt arra alkalom, hogy kölcsönösen kifejtsük egymás előtt a véleményünket, kivéve az említett eseteket. Talán ennyit erről, és még hadd mondjak el valamit némi túlzással, Budapesten az egyik Politikai Bizottsági tag a másikhoz csak akkor mehetett, ha erről hivatalosan Rákosi elvtárs is tudott. Én meg nem kértem meg őt, hogy közvetítsen Nagy Imre felé. Van még egy dolog, amiről beszélnem kell. Amikor Borsodban voltam a megyei pártbizottság első titkáraként, akkor úgy kellett élnem, dolgoznom, mint annak, aki egy várban a vár ellen el akarja foglalni a várat. Nem lehetett teljesen kiterített lapokkal, nyílt sisakkal dolgozni azért, hogy a Központi Vezetőség júniusi határozatából valami valósuljon legalább meg. Ha én ezt megtettem volna, abban a pillanatban leblokkol az ÁVH, leblokkol Rákosi Mátyás, aztán kereshetem a helyemet valahol a nagyvilágban. Tehát ahelyett, hogy kritizáltam volna, szerveztem volna a pártellenzéket, tettem Borsodban azt, amit jónak láttam és jónak tartottam. S. L.: Milyen politikát folytattál Borsod megyében 1954 és 1956 között, amelynek köszönhetően nem sodort el az októberi vihar? Ha a két szomszéd megyét nézzük, a Heves megyei első titkár, Komócsin Mihály odamenekült a te lakásodba, és ott dekkol két hétig a feleségével együtt, a Nógrád megyei pedig elmenekült Csehszlovákiába. A munkastílusról kérdezlek, hogyan és mit csináltál, ami eltért minden megyétől? F. R.: Borsodban a helyzet akkor, talán nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy nagyon kritikus és nagyon robbanásveszélyes volt. Dolgozik ma egy tanár a Miskolci Egyetemen, Fazekas Csabának hívják. Azt hiszem, sokunk előtt ismert, mert elég sok cikket ír folyóiratokba, lapokba. Ő úgy jellemezte azt a helyzetet, amikor Kovács István vette a kalapját és elment Borsodból, én pedig odamentem, hogy Kovács István politikája, tevékenysége a felelős azért, hogy felhalmozódtak a szociális gondok, problémák, csökkent az életszínvonal, hogy az emberek hallgatnak, nem mernek beszélni, és külön aláhúzta, hogy ennek elsősorban az volt az oka, hogy a párttitkárok, a pártapparátus dolgozói basáskodtak. Ez teljesen bizalmatlanná tette a megye és Miskolc lakosságát a pártvezetőkkel, a párttal szemben. Ezt még tetézte két dolog. Az egyik: tele volt rabmunkahellyel Borsod, és az ezeken a helyeken dolgozók potenciális robbanásveszélyt jelentettek, mert ha egy kicsit enyhül a helyzet, kitör belőlük az elkeseredés, mert nagyon sokat vittek közülük ártatlanul rabmunkahelyre. És a másik dolog, amely nehezítette a helyzetemet, hogy teljesen ismeretlen volt előttem Borsod. Nem tudtam, hogy kik vannak ott funkcióban a pártban, a tanácsban, a tömegszervezetekben, nem tudtam, hogy milyen gazdasági, életminőségi problémákkal küszködik a megye. Mindent lépésről lépésre kellett megismerni. Mi volt az első lépésem? Amikor megláttam, hogy az egyik instruktor hazajön egy állami gazdaságból egy fél disznóval, akkor elkezdtem gondolkozni, hogy mi itt a helyzet. Az ilyesmi egyedi vagy általános? Kiderült, hogy általános. Ezt úgy fogalmazhatnám meg, hogy nőttek a funkcionáriusok privilégiumai. Ingyen ivászat, ingyen danászat, ingyen bulizás, ingyen ez, ingyen az mindenhonnan. És ugye csak ajándékkal lehet hazajönni termelőszövetkezetből, állami gazdaságból, üzemekből, netán az áruházakból, ahol a polc alatt voltak a leértékelt áruk, s amikor odament az illető, kedvezményes áron megkapta. Az első lépésem az volt, hogy összehívtam egy megyei pártaktívaülést, és kimondattam, hogy a funkcionáriusok magánéletének mert volt sok mai szóval mondva szexbuli és közéletének tisztának kell lennie, tehát a privilégiumot fel kell számolni, és ha van valamilyen kötelezettség, amit az állampolgároknak végre kell hajtaniuk, abban is példát kell mutatni. Ilyen volt például a békekölcsönjegyzés. Aki ebben részt vett, tudja, hogy ez hogy ment, mint ment, elő volt írva bizonyos penzum, amelyet illett teljesíteni. Amikor ez szóba került, mondjuk a megyei pártbizottságon, egy tanácskozáson, akkor megkértem az illetőket, hogy itt a papír, írják rá, hogy mennyit jegyeznek. Közben a gazdasági osztály odaírta, hogy 6

7 mennyi a keresetük. Akadt jócskán, akinek azt kellett mondani, hogy drága barátom, hogy akarsz te példát mutatni, hogy szervezed meg a békekölcsönjegyzést, ha magad nem teljesíted azt, amit elvársz egy gyalog állampolgártól. Hát ezek a dolgok, megmondom őszintén, érdekeket sértettek, és a perem tárgyalásán a tanúvallomásokban mint egyéni bosszú, meg is jelentek. Egyébként a pártaktívaülés anyaga megjelent a megyei lapban, még külföldről is kaptam helyeslő véleményeket, mondván, hogy végre-valahára Magyarországon kimondják, hogy korrupció van. A második lépés a megyei pártbizottság, a pártszervezetek, a tanácsok kapuinak a kinyitása a dolgozók előtt, a lakosság előtt. Amikor ezt elkezdtük, csak egy-két ember szállingózott, de amikor híre ment mert meghirdettük a megyei lapban, hogy én, mások hogyan tartunk fogadónapot, már ott tartottam bizony, hogy este 8 9 órakor 6 10 embert meg kellett kérni, hogy jöjjenek legközelebb, mert már nem bírom idővel. A feladat tehát az volt, amit Rákosinak mondott Nagy Imre kinn Moszkvában, hogy nem hallgatott a népre, és nekünk a népre kell hallgatni. Meg kellett hallgatni azt, hogy mit tart a maga egyéni sorsáról, gondjáról az egyszerű állampolgár, mik a gondjai, hol szorít a cipő, és ennek alapján kell politizálnunk, cselekednünk, hogy megpróbáljunk segíteni ott, ahol lehet. Én úgy szerveztem a fogadónapomat, hogy ugyanakkor a megyei tanácselnök is tartott fogadónapot, a városi is, meg a városi párttitkár is. Ha valaki olyankor jött hozzám, amikor nekem a megyében vagy a városban volt valami dolgom, rögtön összekötöttem telefonon a megyei elnököt, vagy a városi elnököt az illetővel, ha rájuk tartozott az ügy, megmondtam, hogy megkeres valaki, fogadd, és jelezzétek vissza, hogy mi történik ebben a dologban. A harmadik lépés a koalíciós pártok vezetőivel s az értelmiségiekkel. Volt gond az előbbiekkel, mert ki beteg volt, kit iderúgtak, kit odarúgtak. Magyarán mondva, nem találták a helyüket október elején összehívtam a volt megyei koalíciós pártok vezetőit két célból. Az egyik az, hogy elnézést kérjek, bár én nem tehetek arról, ami velük történt. A másik: akinek az egészsége lehetővé teszi, kapcsolódjon be a közéletbe. Rögtön akadt egy-két jelentkező, akinek a dolgát október 23-a miatt nem tudtuk véglegesen rendezni, de így is elég nagy port vert fel a kezdeményezés. Nagy gondunk volt az írókkal, újságírókkal, az értelmiséggel. Gondolkodó emberek lévén, ők időben észrevették azt, hogy hol kell változtatni, és míg Kovács István mereven elutasította őket, én pedig elkezdtem beszélgetni, vitatkozni velük. A dolog vége az lett, hogy már október 23-a előtt a megye agitálni, érvelni és a tömegekre hatni képes értelmiségének minden rétegével meg tudtunk egyezni. Megindítottunk számukra egy lapot, a Kilátót, amelyet nem cenzúrázott senki, mindenki azt írt bele, amit akart. Én azt mondtam, engedjük ki a gőzt a kazánból, aztán majd meglátjuk, mire kell reagálni, mire nem, és azzal zártuk ezt a vitát, hogy értjük, becsüljük egymást, de most már lássunk munkához. Munkához láttunk, de berobbant október 23-a. S. L.: Elérkeztünk a forradalom napjaiig. Azt javaslom, hogy mivel a beszélgetésbe nem fér bele, hogy az egész forradalmon végigmenjünk, egy napot válasszál ki október 23-a és november 4-e között, és csak arról a napról beszéljél. F. R.: Nehéz a választás. Sok volt a nehéz nap, sok volt az olyasmi, ami egyik percről változott a másikra. Amit egyik nap mondtam, másnap az ellenkezőjét kellett mondanom, mert tényleg változtatni kellett az addigi dolgokon. A napok közül október 24-ét választom. 23-án hangzott el a Gerő-beszéd, az ország fölhördült. 24-én reggel közöltetni akartam egy cikket a megyei lapban arról, hogy a megyei pártbizottság visszautasítja ezt a beszédet, elítéli, és teszi a maga dolgát úgy, ahogy addig tette. 24-én reggel avval kezdtem a napot, hogy megnéztem a megyei lapot, benne van-e a cikk. Benne volt. Utána jött egy ukáz Gerő Ernőtől a megyei államvédelmi csoporthoz, hogy tartóztassák le Földvárit meg az újságírókat, mert ami megjelent, az egyszerűen bűn. Hát ez nem sikerült, mert közbejöttek a változások, s mire végre lehetett hajtani, s aztán az államvédelmi csoport megszűnt a megyében. Tüntetés Miskolcon, október 26. Délelőtt berobbant a megyei pártbizottság másodtitkára Gyárfásnak hívták azzal, hogy kirúgták a DIMÁVAG-ból, majdnem agyonverték, oda nem lehet bemenni. Alighogy elmondja ezt, beviharzik Bogár Károly, aki a DIMÁVAG Munkástanácsának lett később az elnöke, akkor még a munkásszervező bizottság elnökének hívták, és azt mondja: Földvári elvtárs jöjjön ki, baj van, ki akarnak menni tüntetni az emberek az utcára. Ha kell, akkor szétverik a belügyi székházat, egyebet, mert azt akarják, hogy teljesítsük a követeléseiket. Fogtam a sapkámat, a kabátomat, elmentem vele a DIMÁVAG-ba. Ott beléptünk egy olyan terembe, ahol sok száz ember torkaszakadtából kiabált: menjünk, tüntessünk, verjük szét, követeljük, hajtsák végre, amit akarunk! Ebben a zűrzavarban egy Dió becenevű férfi akit az 1946-os miskolci események elítéltek, mert túl radikálisan agitálta az embereket, Diószeginek hívták egyébként próbált csendet teremteni, míg végre sikerült. Bemutatott, majd én elmondtam, hogy miért jöttem. Mondja el, kíváncsiak vagyunk! kiabálta száz torok. Elmondtam, azért jöttem, hogy megtudjam, mit akarnak, mi az elvárásuk, miért akarnak tüntetni. Na, 7

8 erre aztán jött csőstől az áldás! Mit keres maga itt? Miért nem megy haza? Miért jött ide? Egyáltalán volt bátorsága betenni a lábát ebbe az üzembe, ahonnan ezelőtt két órával rúgtuk ki a helyettesét? Miért lövik az oroszok Pesten a magyarokat, mi van a Rádiónál, mi történt? És így tovább. Nagyon nehezen tudott Diószegi csendet teremteni, és amikor sikerült, elmondtam nekik, hogy nem először vagyok itt, és itt több olyan ember is jelen van, akivel a pártbizottságon találkoztam a fogadóórámon, ahol elmondta, hogy mi a helyzet a gyárban, mi kellene, hogy ott legyen, mi az egyéni gondja, és igyekeztünk segíteni gondjainak megoldásában. Erre azt felelték, hogy igen-igen, ez előfordult. Utána elmondtam, hogy nem tudom személyes tapasztalat alapján, hogy mi van Pesten, hogy ki kire lő, hogyan történnek a dolgok. Azt sem tudom, hogy pontosan mi történt a Rádiónál. Amint hivatalos, hiteles információm lesz, el fogom mondani, mint ahogy elmondtam, amikor kérdezték, hogy Hruscsov miért ment Titóhoz, meg hogy miért született az értelmiségi határozat Erre azt mondták, kiabálták, hogy jó, jó, de most mondja meg, hogy mi a véleménye a mi követeléseinkről, a DIMÁVAG 21 pontos követeléséről. Nehéz volt a kérdés, és nagyon nehéz volt a válasz, amelyet hirtelen meg kellett fogalmazni. Az első 17 pontjuk reális volt. Üzemi problémák, munkásproblémák: darabbér, normaproblémák, az, hogyha a munkás egyszer hatalmon van, akkor legyen is hatalmon, és legyen szava a munkásnak úgy, például 1945-ben, a kezdet kezdetén. De az utolsó négy pont nem az övék volt, hanem az egyetemisták valahogy becsúsztatták a külpolitikai követeléseket. Elmondtam nekik, hogy első 17 pont rendben van, azokat akárki elé teszik, nem mondhatja, hogy nem vállalom értük a magam feladatát, de az utolsó négy pont nagyon kritikus követelés. Mi hiába követeljük itt a miskolci flaszteren, ez nem fog megvalósulni. Nemcsak azért, mert az az állapot, amely létrejött, a nagyhatalmak közti megegyezés, és hogy az megszűnjön, nekik kell megegyezniük, hogy hogyan, azt nem tudom, és hogy egyáltalán megtörténik-e, azt sem. A másik pedig, gondoljanak bele abba, hogy ezt azért fogadni kell valahogy Moszkvában, a Magyarországon levő szovjet hadseregnél, amelynek megvan az ukáza, hogy mit tegyenek, ha valami történik és hogyan tegyék. Nem gondolnak arra, ha netán balul üt ki, itt nem változik semmi, akkor mi lesz ennek a következménye? Magukra nézve, rám nézve, mindnyájunk részére, ha lobogtatjuk a zászlót, hogy a Varsói Szerződést rögtön szüntessük meg, vonják ki a szovjet csapatokat, olyan jelszavakat hangoztatunk, hogy ruszkik haza. Na, elég az hozzá, a végén lassan lecsendesedve elcsitult a zaj, és mondták, jó rendben van, maga egyetért a követeléssel, örülünk neki. Erre berobban a kérdés: de mit szól ehhez a kormány? Azt feleltem, én nem vagyok a kormány, erre a miniszterelnöknek kéne válaszolni, vagy esetleg valamelyik helyettesének. Igen ám, de hogy jut el hozzá a követelés? Azt mondtam nekik: nézzék, ez is megoldható. Ha nem jön Mohamed a hegyhez, akkor a hegy menjen Mohamedhez. Válasszanak az üzemeikben, az egyetemeken néhány küldöttet, találkozzunk itt holnap reggel, én vállalom, hogy elvezetem küldöttséget a miniszterelnökhöz. Ez meg is történt. 25-én a gyárkapuban találkoztam vagy húsz személlyel: az ágyúgyárból, a DIMÁVAG-ból, a Lenin Kohászati Művekből, az egyetemről és máshonnan is, és négy vagy öt gépkocsival elutaztunk Nagy Imréhez. A DIMÁVAG munkástanácsa Ez volt az első igazi próbatételem, hogy amikor mennydörög az ég, és kőbalták potyognak az égből, merem-e vállalni azt, hogy odaállok a tömeg elé, és bizonyos kérdésekben nemet is merek és tudok nekik mondani. Sikerült. Kétszer volt még ilyen esetem. Egyszer október 29-én, amikor valakiket a megyei munkástanácsba akartak választani. Én azt mondtam, hogy maradjanak azok a tagjai, akik vállalták az életük kockáztatásával, hogy elmennek Nagy Imréhez. Nagy Imre elfogadta követeléseiket, de azt kérte: ha hazamennek, dolgozzanak saját feladataik végrehajtásán! Én teszem a magamét, maguk teszik a magukét, és ennek eredményeként konszolidálódik a helyzet. Elfogadták az álláspontomat. A másik pedig december 10-e körül volt, amikor országos politikai sztrájkot hirdetett a Nagybudapesti Munkástanács. A Lenin Kohászatból több ezren ki akartak vonulni sztrájkolni. Na, akkor el kellett menni és megmondani, hogy maradjanak a munkahelyükön, mert különben baj lesz. Körülbelül így érveltem: féltek az inflációtól? Igen. Féltek, hogy télen hideg lesz, mert nem lesz tényleg áram? Féltek attól, ha a gyereketek bekerül a kórházba, s nem tudják műteni, mert nincs áram és nincs fűtés? Mi lesz otthon? Mi lesz az iskolákban? Fázni fogtok? Igen. Hátha ezt elismeritek, akkor dolgozzatok, mert mindegy, hogy milyen a zászló, csak a munkából tudunk ellátást biztosítani mindenkinek. S. L.: November 5-én a szovjetek téged letartóztattak, Debrecenbe kerültél, Ungvárra, aztán 16-án szabadultál ki. A kérdésem az: hogyan zajlott ez az egész, láttál-e akár utólag is valamilyen elképzelést, a szovjetek mit akartak a deportálásokkal elérni, volt valami elképzelésük róla egyáltalán, vagy ők sem tudták, hogy mit csináljanak ebben a dologban? Ez tulajdonképpen feldolgozatlan téma, a deportálások története nincsen megírva. Azt sem tudjuk pontosan, hány embert vittek ki. F. R.: November 5-én tartóztattak le engem és a 15 társamat. Ez Miskolcon történt az egyik katonai laktanyában, amelyiket megszállt a szovjet 8

9 parancsnokság. Mi volt ennek az oka? 4-én késő este a megyei munkástanács nevében én mondtam be a rádióban, hogy nem ismerjük el a Kádár-kormányt. Azért nem, mert a szovjet parancsnokság délelőtt megígérte, hogy találkozni fog a megyei munkástanács vezetőivel és elmondja, hogy miért jöttek Miskolcra. Ez nem történt meg, ezért bejelentettük, hogy nem ismerjük el. Bementünk magunktól a szovjet parancsnokságra ahol azonnal letartóztattak bennünket hogy adjanak egy dokumentumot, hogyha megyünk Budapestre találkozni akartunk Kádárékkal is, tisztázhassuk a dolgot: 1-jén azt mondta, hogy forradalom, dicsőség stb., most meg azt mondja, hogy ellenforradalom. Mi ennek az oka? Ezt így megérteni nem lehet, elfogadtatni az emberekkel pláne nem. Na, bementünk és akkor odajött az elhárításnak a helyettes vezetője, Bubnovnak hívták, alezredes volt. Elénk tett egy papírt, hogy írjuk alá, elismerjük és támogatjuk a Kádár-kormányt. Megnéztük, odatettük, a végén odakerült hozzá, és egyetlenegy aláírás nem volt a papíron. Erre le letartóztattak minket. Az oka tehát az volt, hogy a Kádár-kormányt se így, se úgy nem ismertük el. Először Debrecenbe kerültünk, ahol egy holtrészeg szovjet tábornok hívatott engem, és ocsmány hangon elmondott mindennek, csak éppen tisztességesnek nem. Követelte, hogy menjünk vissza Miskolcra, és teremtsünk rendet. Azt feleltem, mi rendet teremtettünk 3-ig, ha maguk rendetlenséget csináltak, csináljanak maguk rendet. Ha én ezt mondom, tudom, hogy mi lesz a sorsom? kérdezte. Sejtem válaszoltam. Na, vissza a zárkába. A szomszéd zárkában Für Lajosék, a debreceni forradalmi bizottság vezetői voltak elszállásolva. Onnan kerültünk Ungvárra. Ungváron talán 7 vagy 8 napot töltöttem egy ötfős zárkában, ahol az égvilágon semmi nem történt velünk. Ültünk a fenekünkön, az ágyon, és merengtünk a múltnak a szépségein, hogy mi történt, hogy történt, miért történt, mi várható, hogy várható. 15-én délután bejön az őr, aki egy kicsit tudott magyarul, és szól nekem, hogy gyere a holmiddal együtt. Kint a folyosón a fülembe súgja: hazamenni. Ránézek, kérdem: szicsasz? Erre azt mondja, nem, nem. Elvitt a börtönparancsnokhoz. A börtönparancsnok elnézést kért, hogy ő nem tehet semmiről, csak utasítást hajtott végre. Visszaadta mindenemet, órát, iratot, pénzt stb. Azt mondta, hogy most még maradjak egy elkülönített helyen. Ez egy marha nagy zárka volt, voltak benne vagy ötvenen korábban, ott volt a névjegyük, hogy itt voltam és odamentem. Maradjak ott reggelig, reggel elvisznek Csapra, majd a katonai parancsnok elintézi, hogy átadjanak a határon. Másnap valóban megjelentünk Csapon. Az ottani katonai parancsnok ránk nézett, miért hozzá küldtek engem kérdezte a kísérőmtől. Ő elkezdett valamit magyarázni neki. A vége az volt, hogy bementek a parancsnok szobájába, valószínűleg felhívtak valakit Ungváron. Visszajött a katonai parancsnok azzal, hogy maradjon még egy darabig, intézkednek, a szobájában lefekhetek. Dívány volt, hozott ételt, italt, ellátott fejedelmien. Éjfél felé két KGB-s jött értem Ungvárról, elvittek a KGB székházába, ott is elláttak mindennel, főleg étellel, itallal. Meg volt vetve az ágy, tiszta fehérnemű, pizsama, papucs, amit az ember csak akar, és mondták, hogy elnézést kérnek, de aludjak ott, mert csak reggel tudnak gépkocsival hazavinni. Reggel elvittek a titokszobába, ahol a dossziék, a dokumentumaik voltak tárolva. Kinyitják a páncélszekrényt, és kivesznek öt kartont, öt dossziét. Elém rakják, kinyitják, és azt mondják, ha valakit megismerek, szóljak. Az egyik ember a megyei pártbizottságon dolgozott, ötvenhat nyarán került oda, a Központi Vezetőség ukázával, hogy őt alkalmazni kell. Kijevben járt mezőgazdasági főiskolára, és ott a KGB beszervezte. Erre nem tudtam válaszolni, legutoljára talán hetekkel ezelőtt láttam őt a mezőgazdasági osztályon. Hogy azóta mi történt vele, nem tudom. Kiderült, hogy az illető az én megfigyelésemre volt beépítve. A másik munkatársam, a megyei pártbizottság gazdasági osztályvezetője még Miskolcon, az egyik október végi napon zokogva, remegve jött, hogy mi lesz ővele, ha megtalálják a beszervezési okmányát, amelyet más iratokkal együtt kiszórtak az egyetemisták az ávós épület ablakán. A harmadik idevágó dolog a lakástelefonom volt. A házi telefonomat a megyei államvédelmisták lehallgatták, s az egyetemisták közölték, amikor leforgatták a megszerzett magnótekercseket. Ezután beültünk a gépkocsiba, és velem jött egy ezredesi rangú katonai vezető, egy nagyon jóindulatú, joviális alak. Amikor elkezdtem vele beszélgetni, akkor a szemével intett előre, jelezvén, hogy vigyázz, a sofőr beépített ember, csak olyasmi hangozzék el, amiből nem lehet kellemetlenség. Nem egyenesen Miskolcra mentünk, hanem megint kikötöttünk Debrecenben. Nem az a részeg tábornok hallgatott ki, aki megelőzően, de a hangnem ugyanaz volt, parancsoló, utasító: Magának az a feladata, hogy teremtsen rendet Miskolcon a munkástanács elnökségi tagjaival együtt. De hol vannak ők? kérdeztem. Majd jönnek felelte. Akkor azt mondtam, ez így nem megy. Én azt sem tudom, hogy milyen a helyzet. Amikor én eljöttem Miskolcról, Miskolcon rend volt, nyugalom volt, 5-én indítottuk volna a munkát. Maguk betették a lábukat, ha utána rendetlenség lett, maguk csinálták, miért nem csináltak eddig rendet? Azóta eltelt majdnem két hét. Én ne oktassam őt ki, válaszolta. Ha maga így reagál, akkor visszamehet oda, ahonnan jött. Azt feleltem, hogy akkor tudok igent mondani vagy nemet mondani, ha megismerem, hogy tényleg mi van Miskolcon, mi van a megyében. Ezután a kísérőm elment, engem beültettek egy másik gépkocsiba, és elvittek a miskolci szovjet parancsnokságra. S. L.: Ebben a helyzetben miért vállaltad a megyei munkástanácsi elnökséget, miben reménykedtél? F. R.: Nem reménykedtem én semmiben, de egy dolgot láttam. A szovjet parancsnokságon ugyanazok fogadtak, akik letartóztattak. Ugyanaz katonai parancsnok, és mit tesz Isten, elnézést kértek, hogy tévedtek. Azzal takaróztak, hogy nem tudták, itt mi történt, hogy történt. Tudok-e ezek után velük beszélni? Az igenlő válasz után az volt a kérésük, hogy a megyei munkástanács és a munkástanácsok konszolidáljanak, számolják fel az általános sztrájkot, 9

10 teremtsenek élet- és vagyonbiztonságot. Tehát konszolidálják a helyzetet. Ott volt a megyei kormánybiztos, Kukucska János is, valamikor parasztpárti tag volt. Ő is azt mondta: robbanásig feszült a helyzet, ha valami nem történik jó irányban, ha nem látják az emberek, hogy számukra elfogadható személyek kezdenek velük együtt tevékenykedni, akkor lehet, hogy fegyveres konfliktus, sztrájk, és sok más zűr lesz. Erre megkérdeztem tőlük, miért nem az MSZMP-t kérik meg, hogy konszolidáljon. A kezében a hatalom, gondolom, hogy visszakerültek a hatalmi funkciókba azok, akik erre aspiráltak. Erre azt felelte a szovjet parancsnok, meg a helyettese, hogy nem állnak szóba velük az emberek, sőt kizavarják őket az üzemekből. Volt, aki megpróbált bemenni, kitették a szűrét. A kormánybiztos is megjegyezte, hogy ő is megpróbált bemenni az üzemekbe, de be se engedték. Hát ez a helyzet. Egyedül a megyei munkástanáccsal hajlandóak tárgyalni az üzemek. Na, most dönteni kellett. Vagy vállalom, amit kérnek, együtt a munkástanácsokkal, vagy azt mondom, hogy nem, és hogy utána mi történik, magam sem tudom. Azt feleltem: elvállalom, de a következő feltételekkel. 1. Hozzák vissza a megyei munkástanács vezetőit, kivétel nélkül mind a tizenegyet. Én, egyedül nem lehetek a megyei munkástanács. Erre azt mondták, ebben igazam van. Vissza is jöttek. 2. Hívják össze másnapra, tehát 18-ára valamelyik miskolci üzembe a munkástanácsok vezetőit, mert szeretném hallani, hogy nekik mi a véleményük. Mi a javaslatuk? Egyáltalán vállalják-e azt, hogy mi valamilyen célért elkezdünk konszolidálni? 3. Nekünk meg kell mondanunk a megyei munkástanácsnak, a megye lakosságának, hogy milyen célok érdekében konszolidálunk. A Kádár-kormány céljai érdekében vagy a saját céljaink érdekében. Ezért szüksége van a megyei munkástanácsnak arra, hogy gyorsan dolgozzon ki egy programot, azt a szovjetek, akik itt vannak, fogadják el, közöljék a megyei lapban, rádióban, és ha ez megtörténik, hozzákezdünk. Erre azt mondták, hogy mindent vállalnak a jelenlévők, amit én kérek, és nagy megkönnyebbülés is ez a megoldás. Így lettem a megyei munkástanácsnak az elnöke. Konszolidáltunk, aztán kaptuk érte azt, amit kaptunk, akkor már nem nézték azt, hogy mi helyettük csináltuk a dolgot. Csak egy megjegyzés október 23. előtt Domány András újságíró Miskolcon készített egy interjút a megyei pártbizottság akkori ideológiai titkárával, Deme Lászlóval és Kiss Józseffel, aki október 23. után november 3-ig a megyei munkástanács elnöke volt, Bogár Károllyal és Szitovszky Zoltánnal. Ők ketten a megyei munkástanács elnökhelyettesei voltak. Elhangzott a Kossuth Rádióban egy nagyon rövid riport, ahol Deme László azt mondta, hogy november 17 után itt konszolidálni csak a megyei munkástanács tudott a munkástanácsokkal. Mi, az MSZMP nem. Még Kiss Józsefnek lehetett hallani néhány mondatát mert az egész riportot nem közölték, amelyekben elmondta: láttuk, hogy mi a helyzet, tudtuk, hogy senki más nem tud boldogulni az emberekkel. Mi hozzákezdtünk, aztán kaptuk érte jutalmul a börtönbüntetést. S. L.: A megyei munkástanácsot feloszlatták decemberben, és akkor téged már erősen támadott az MSZMP vezetése, mégis, december végén a megyei tanács elnöke lettél, és egészen április közepéig betöltötted ezt a funkciót. Ez hogyan történhetett meg, amikor már ilyen nehéz helyzetben voltál? F. R.: Érdekes ennek a fő oka. December 9-én, amikor megszületett a döntés, hogy felszámolják a területi munkástanácsokat, Apró Antal részt vett egy megyei pártaktívaülésen, ahol nagyon kemény vitám volt a fafejű funkcionáriusokkal, akik miatt rendkívül sok gond és baj volt a megyében, akik azt rótták a terhemre, hogy nem védtem meg őket akkor, amikor elkezdték kritizálni és kitessékelték őket a pártszervezetek székházaiból. Azt válaszoltam, én a magam dolgát intéztem, ők miért végezték a magukét? Aztán a fejére olvastam egyiknek-másiknak, hogy milyen zűrzavar van mögöttük, milyen vaj van a fülük mögött, s erre elcsendesedtek. Apró Antal akkor, miután megkérdeztem tőle ott a plénum előtt, hogy mi legyen most a területi munkástanácsok vezetőivel, például a megyei munkástanács itt lévő vezetőivel, kijelentette: arra kérem valamennyiüket, hogy dolgozzanak tovább a konszolidációért. Prieszol József megyei párttitkár erre reagált, amikor azt mondta, hogy most spekulálj te, mint volt megyei titkár, hogy ez mit jelent gyakorlatilag. Mert ha ezek az emberek, akik tényleg bírták akkor a lakosság bizalmát, odakerülnek különböző funkciókba, egész biztos, hogy hamarabb lehet rendet teremteni, és utána megnézni, hogy hogyan tovább. Tehát gondold meg, hogy nem kellene-e vállalni? Meggondoltam, ő pedig beszélt a központtal, jóváhagyták, és így kerültem a megyei tanács elnöki funkciójába. Kiss Jóska Bogár Károly, Szitovszky Zoltán elnökhelyettes lett, és a járási tanácsok végrehajtó bizottságaiba tucatjával kerültek be a munkástanácsok volt vezetői. Azért volt egy másik oka is annak, hogy ezt elvállaltam, 10

11 tudniillik nem mindegy, hogy milyen funkcióban milyen ember ül? Grósz Károlynak az apja baloldali volt, régi szociáldemokrata, aztán egy diósgyőri kerületben tanácselnök lett. Senki nem vonta kétségbe, hogy a Kádár-kormányt szolgálja ki. De amikor letartóztatták a diósgyőri gyárak munkástanács vezetőit, a feleségüket segítette munkához jutni, a gyermekeiket segítette elhelyezni óvodákba, iskolákba. Megvédte azt az elemi iskolás fiút, akinek a tanára azt mondta: mars a szemétládába, oda, ahol apádnak helye is van! Akkor ő odament, hangoztatta, hogy ez így nem mehet. Hozzátartozót, ez a kormány véleménye, nem érhet semmi bántódás. Persze mégis ért, de ő legalább megtette a magáét. Erre csak azt szoktam mondani tréfából, hogy itt a fa esett messze az almájától. Tudniillik az apa a fiától. S. L.: Téged március 13-án, végül mégiscsak kizártak az MSZMP-ből. Te magad kértél vizsgálatot magad ellen, és aztán áprilisban elbocsátottak a tanácstól, és visszakerültél Budapestre, a traktorgyárba. Május 22-én letartóztattak, a peredben először halálbüntetést kért rád az ügyész, és aztán végül is életfogytiglan lett belőle. Hogy viselted el a volt munkatársaidnak azt a magatartását, ahogy tanúskodtak? Mikor Grósz Károly azt mondta, idézem: Kétkulacsos politikát folytatott.. Vagy azt mondta: Fő célja a felszínen maradás volt. Hogy élted meg ezt a csalódást? F. R.: Talán a kétkulacsosságról. A kétkulacsosságnak van egy pozitív olvasata is. Említettem már, hogy a Központi Vezetőség júniusi határozatáért értelmében úgy kellett nekem ténykednem, formailag vissza nem vonták, de gyakorlatilag elvetették. Úgy kellett dolgoznom, hogy a várúr ellen harcolni kell, de nem nyílt kártyákkal, nem nyílt sisakkal. A kétkulacsosság negatív olvasata Grószra illik elsősorban. Miben jelentkezett ez a kétkulacsossága? október 23 előtt sok riport született ötvenhatról. Ötvenhatos résztvevőktől, mind a két oldalról. És akkor Grósz Károly is nyilatkozott Mester Ákosnak. Lehordta Bogár Károlyt mindennek, csak tisztességes embernek nem, és elmondta, hogy ő viszont nagyon okos taktikát választott és gyakorolt Miskolcon. A riporter rákérdezett, hogy ez mégis miben jelentkezett. Abban mondta, hogy azt mutattam, a munkástanácsok mellett vagyok, a megyei munkástanácsot támogatom, és azt teszem, amit ezek a szervezetek akarnak, de azért elláttam a megyei munkástanács bélyegzőjével, védőokmányokkal az elvbarátaimat, és elkezdtem szervezkedni, hogy legyen fegyveres testület az ellenforradalmárok ellen. Tehát ha valahol van kétkulacsosság, akkor elő kell venni a perben mondott vallomását, elő kell venni ezeket a tényeket. Két dolgot hadd mondjak el róla. November 6-án a feleségem bement a megyei pártbizottságra megtudni a vezetőktől, hogy mi történt velem, mert hallotta, hogy letartóztattak a szovjetek. Grósszal találkozott, aki nagy hangon, durván így szólt: Mit akar maga a férjével, aki egy rohadt ellenforradalmár, ráadásul felelni fog a miskolci lincselésekért! Tudja maga, hogy a férjének a cserépkályhájukban van egy rádiója, és azon tartja a kapcsolatot a nyugati imperialistákkal? November 17-én, amikor Kukucska János kormánybiztossal találkoztunk a megyei pártbizottság székházában, Grósz találkozott velem, köszönt és elrohant. Kiderült, hogy a feleségemhez rohant, és nagy lelkesen, örömmel mondta: tessék jönni a megyei pártbizottságra, megjött a férje és ott találkozhat vele! Ha a kettőt összevetjük, körülbelül látjuk, hogy Grósznak mindene volt, csak kiforrott, határozott és következetesen képviselt véleménye nem. Úgy fordult, ahogy a politikai szél fújt. A többi tanúról? Említettem már, hogy az első lépésem a privilégiumok felszámolása volt. Ennek megbosszulása jelentkezett a tanúvallomásaikban, és ezt nagyon jól éreztem akkor, amikor elmondták. Én tulajdonképpen egyikük véleményére sem reagáltam, mert nem mondtak el többet, mint mikor egy rossz taggyűlésen valaki elmorogta a mondanivalóját. Bűnökről nem tudtak mondani semmit. A tanácsvezető bíró, Borbély sokszor kérdezte, hogy nincs véleménye? Ezekre nincs. Még annyit a tárgyalásról, hogy zárt volt. Egy tárgyalás volt, fellebbezni nem lehetett, védelmet nem lehetett állítani, egyetlen védőtanút sem fogadtak el. Egyetlenegy dokumentumot, amely cáfolta volna az ügyész vádját, nem lehetett beterjeszteni. Aztán kimondták a verdiktet, az életfogytiglant, 10 év jogvesztést, fizessem meg a perköltséget. S. L.: április 1-jén kiszabadultál a részleges amnesztia keretében, aztán húsz évig dolgoztál megint a Vörös Csillag Traktorgyárban. Meddig érezted, hogy a politikai rendőrség megfigyel? F. R.: Kezdettől végig. Röviden ennyi. De van ennek megint, hogy úgy mondjam, politikai oka április 1-jén kaptam az Elnöki Tanácstól egy határozatot, melyben kimondták, hogy kegyelmileg mentesítenek az ítéletemhez fűződő minden következmény alól. Ez azt jelenti szerintem bár nem vagyok jogász, hogy nincs rendőri felügyelet, nincs állandó leselkedés, figyelés körülöttem. De mégis volt július 20. körül volt egy Politikai Bizottsági ülés, tehát három évvel az Elnöki Tanács határozata után, ahol Benke András belügyminiszter beterjesztett Kádárék elé egy jelentést, hogy kik azok a volt ellenforradalmárok, illetve kik azok a baloldali szektások, akiket figyelni kell. A listán szerepelek én is, szerepel Nagy Attila Miskolcról, Litván György meg sokan mások. (S. L. közbeszólása: A 168 Óra egyszer közölte ezt a listát.) A Politikai Bizottság jegyzőkönyvéből is sokat idéz. Ez a figyelés tartott egészen 1988-ig, 1989 elejéig. Minden hónapban kijött egy belügyi tiszt, valószínű államvédelmista volt régen, aki mindig kérdezte a gyári rendészet parancsnokát, hogy mi van Földvárival. Igaz, hogy a nyolcvanas évek vége felé már azt mondta, hogy kár idejönni, ha nem tudsz mondani semmit, akkor minek jövök. Még nyolcvanhétben találkoztam valakivel, akivel egy zárkában voltam. Kalauz volt, aztán valahogy nemzetőr lett, és ezért lecsukták pár évre. Egy nagyon mokány, vagány kis srác volt. Valahogy a gyárba küldték dolgozni, és az udvaron találkoztunk, targoncát vezetett. Megkérdeztem tőle, hogy mit keresel itt, beszélgettem vele. A Csupor nevű csoportvezető, aki szállítási csoportvezető volt, papíron rögtön jelentette, hogy Földvári ellenforradalmárral 11

12 tárgyalt az udvaron. Nahát, ez így nézett ki, és bár 1962-től nem voltam egy percig sem rendőri felügyelet alatt, de a hatvanas évek végén a választásnál még nem szavazhattam. Talán még egy dolgot ben Kádárnak volt egy olyan beszéde, hogy jó lenne egy kicsit engedni az ötvenhatosok felé, ezt valahol Kőbányán mondta, választási gyűlésen. Utána írtam neki egy levelet, részleteztem, meddig kell nekem Magyarországon másodrendű állampolgárnak lennem. Mit üzent vissza Sándor Józseffel, aki akkor a titkárságának a vezetője volt? Magyarországon vegyem tudomásul nincsenek másodrendű állampolgárok. Ezért nem kaptam útlevelet, hogy a meghalt nagynénémnek Ausztriában, Burgenlandban, Soprontól talán tíz kilométerre a temetésére elmenjek, vagy hogy előbb meg tudjam látogatni. S. L.: Végezetül még egy dologról beszélgessünk. Sok a moralizálás a visszaemlékezéseidben. Életfelfogásod pozitív erkölcsi példa lehetne a mai fiatalság előtt is, meg a mai politikusok számára is. Kérlek, hogy mint volt szakmunkás, mint volt műszaki szakember, mint politikus, foglald össze a munkáról, az erkölcsi tartásról kialakult, és több mint félévszázadon át képviselt véleményedet. F. R.: Nagyon nehéz kilencven év tetteinek az indító okát röviden összefoglalni, de megpróbálom. Van is erről egy írásom, nem akarom elővenni, és felolvasni. Elsősorban szólnom kell a szakma szeretetéről. Említettem már, hogy egy szakmunkásnak az volt a feladata, hogy lelket leheljen a holt anyagba, vasba, acélba, fába. De ugyanilyen, hogy úgy mondjam tetszetős volt előttem a technikusi, a mérnöki munka is. Nekik az volt a feladatuk, hogy pontosan előírják, egy szakmunkás hogyan leheljen lelket élettelen vasba, papírba, fába, műanyagba és egyebekbe. Az én családom tagjai kivétel nélkül szakmunkások voltak, ami a férfiakat illeti. A lányok közül egy-kettő volt, aki elhelyezkedett gyárban segédmunkásnak, de a fiúk mind szakmunkások voltak. Amikor beszélgettem édesapámmal kölyökkoromban, kamasz koromban, hogy az ember mit csináljon, ha elmegy dolgozni, a következőt mondta: Egyet vegyél tudomásul. Akár fizikai munkát végzel, akár szellemi munkát végzel, fegyelmezetten, becsületesen végezd el. Tedd le az asztalra, amit tőled várnak, mert csak így lesz becsületed a közösséged tagjai előtt, csak így tudsz szóba állni a vezetőkkel is, mert ha valami gondod, bajod van, így kérhetsz segítséget vagy tanácsot. Tehát az első dolog ez volt. A munkát lelkiismeretesen, fegyelmezetten, példamutatóan végezd el, akármilyen munkáról van szó. Elmondhatom kilencven év távlatából, hogy igyekeztem betartani. A második dolog elsősorban politikai jellegű volt, mert kivétel nélkül mindegyik nagybátyám, sőt nagynénéim közül is többen szakszervezeti tagok voltak, de akadtak közöttük, akik a szociáldemokrata pártnak voltak a tagjai. Ők pedig arra mutattak rá, hogy a közösségnek nemcsak szociális és anyagi gondjai vannak, hanem politikai problémái is. Elmondták, hogy ők a három nyolcasnak a nemzedéke, 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. Közülük nem egy tüntetett, például 1912-ben a véres csütörtökön a budapesti utcán. Tehát foglalkozzam azzal, hogyan legyen szabadság, hogyan legyen egyenlőség, igazságosság, testvériség, szolidaritás abban a közösségben, amelyikben mindenkoron élek. Ha módom van rá, akkor kezdeményezzek ennek érdekében, és tegyem meg a magamét, amit a lehetőségek adnak. A következő pedig az volt, hogy vedd tudomásul, példamutató magán- és közéletet kell élnie mindenkinek. Elmondhatom, hogy ez a nagy család, az édesapámé és az édesanyámé mintaszerű családi életet élt. Egyetlenegy válás nem volt a családban. Ha meghalt valamelyik feleség, valamelyik férj, utána, aki megmaradt, eltartotta a családját, és küszködött, hogy a család ellátása biztosítva legyen. Nos, mik voltak ezek az erkölcsi útmutatások? Az első az, hogy tiszteld az öregeket. Ezért mondták, hogy a kicsinek ott a sámlin a helye, és csak akkor beszéljen, ha az öregek kérdezik. A második: ne lopj! Véletlenül se tapadjon a kezedhez olyasmi, olyan pénz, amiért nem dolgoztál meg. Ne ölj, ne végy részt olyan dologban, ahol arról van szó, hogy valakit fejbe kell verni, mert rossz volt. Ha rossz volt, a bíróság ítélje el. Ne paráználkodj! Intettek, hogy vigyázzál, a kispesti kiserdőben prostituáltak keresik a kuncsaftokat. Egyébként még a tanonciskolában a papunk, akit nagyon becsültünk, mert velünk focizott hittanóra után, szintén elmondta, hogy gyerekek, nagyon vigyázzatok. Az egészség mindent megér, és ezekkel a lányokkal ne fraternizáljatok. A következő dolog: Arra vigyázz, hogy gyűlölködő a beszédedben sose légy, a másikra ne mondj valamit hamisan, vagy ne vádold olyasmivel, ami nem igaz. Ezek olyan követelmények, amelyek benne vannak a tízparancsolatban is, és benne vannak az emberiség sok ezer éves tapasztalatában, hagyományában, és tényleg olyasmi, amit minden normálisan, becsületesen élő embernek be kell tartania. Aztán a következő. Lehet, hogy valamikor főnök leszel, akkor mire vigyázz? Arra, hogy akármilyen hatalom van a kezedben, a hatalom nem jelenthet basáskodást, nem jelenthet diktatúrát. A hatalom arra való, hogy hűségesen szolgáld vele a közösséget. Azt hiszem, hogy az elmondottakból kicsit talán érezhető, hogy ezek az intelmek, amelyek egyrészt a családomból származnak, de hozzáteszem: az első munkahelyem tanítómestereitől is, és az ő életük is ezekben mutatott példát, vezéreltek az életutamon. S. L.: Ezekről részletesen olvastam életinterjúdban, és ezért is vetődött fel bennem az ötlet, hogy hasznos lenne, hogyha nem is a teljes 1300 oldalt,, de a java részét könyvformában megjelentetni. Nem tudom, Te szólnál majd, szerintem ez hasznos dolog lenne, ha nem éppen a közelgő 90. születésnapodra, mert ahhoz kevés az idő. F. R.: Nem rajtam múlik. S. L.: Köszönöm szépen a beszélgetést a vendégek nevében is, és jó egészséget kívánok. Utóirat: A Nagy Imre Alapítvány vállalta az életútinterjú kiadását. Folyamatban van sajtó alá rendezése. 12

13 Találkozásaim Földvári Rudival Kapcsolatunk ha nem is s szó szoros értelmében 1956-ban vette kezdetét a szovjet állambiztonság szerv, a KGB ungvári börtönében. Őt a mi november 8-i odaérkezésünk után deportálták a szovjetek, de még aznap ment a morzézás. A fő hír: Földvári Rudolf, az MDP Nagy-Budapesti Bizottságának első titkára a folyosónkon raboskodik. Rudit körülbelül 7-8 nap múlva egy szovjet tiszti gépkocsival Miskolcra szállították, mert a város sztrájkolt érte! A régi bajtársakkal csak a rendszerváltás után kerestem a kapcsolatot. Földvári Rudival 1994 s z e p t e m b e r é b e n találkoztam levélben, Szebenyi Ambrus, a TIB D é l - d u n á n t ú l i elnökének jóvoltából. A kaposvári Nagy Imre szobor állításának kapcsán lett közvetlen kapcsolatunk, amikor a Nagy Imre-szobor Alapítvány kültagként felkértek engem is a szoborállítás véleményezésére. A szobor helyének kijelölésére én is tettem javaslatot, segítettem az alkotónak is a szobrot ihlető családi fénykép kiválasztásában. Rudit mindig értesítettem az ügy állásáról, aki távolról is szurkolt a méltó emlékmű felállításához. A Nagy Imre Társaság Somogy Megyei Szervezetének megalakítására tett javaslatának a megvalósítását, mint szervező ideiglenes elnök segítettem. Ekkor, június 3-án találkoztunk először személyesen, a megalakulásunkat előkészítő gyűlésen, amelyen Nagy Erzsébet és férje, Vészi János társaságában részt vett és felszólalt Földvári Rudolf alelnök is. A gyűlés és Rudi további segítő szándékú tanácsai nyomán sikerült megalakítanunk október 23-án a NIT megyei szervezetét. Földvári Rudi egyike azoknak, akiknek köszönhetően országos egyesületté vált a Nagy Imre Társaság, s én némi túlzással szólva vele együtt jártam az országot. Személye, szellemisége mindenütt nagy tiszteletet váltott ki, s azok az ötvenhatos bajtársaim, akik találkoztak vele, mindig jó szívvel emlegetik Rudi barátomat ben kísértem el első alkalommal vidéki szervező útjára, Szegedre és Röszkére. Talán a látogatásunknak is köszönhető, hogy 1996-ban felavatták Nagy Imre emléktábláját a községi művelődési ház parkjában. Ugyanebből az időszakból szép emlékeket őrzök arról a találkozásunkról, amelyre Hévízen, Nagy Imre mellszobrának avató ünnepsége alkalmával került sor. Azon velem együtt somogyi szervezetünk több tagja is jelen volt. Barátságunk elmélyülésének jeleként családi körben is találkoztunk. Először 1996 novemberében lakóhelyemen, Osztopán községben. Egy egész napot töltött nálunk, és két alkalommal is tisztelegtünk községünk lakóinál, akik sokáig emlegették a rövid találkozást Rudival. Amikor feleségemmel, Pannikával meglátogattuk Rudolfékat Kispesten, az egykori Wekerle-telepen lévő otthonukban, nagyon megragadta figyelmemet az a nagy, sárga bőrönd, amelyben gyűjtötte és őrizte féltett, nagyon értékes dokumentumait és emlékiratait. Számomra nagyon emlékezetesek Sárbogárdon történt találkozásaink. Első alkalommal az június 16-i emlékünnepségen került erre sor, ahol Kopácsi Sándor volt az ünnepi szónok, majd Rudi és én idéztük fel 1956-os emlékeinket. Egy másik sárbogárdi utunk alkalmával a NIT helyi csoportjának megalakítását előkészítő gyűlést tartottunk. Nagyon szívesen emlékezem debreceni találkozásainkra is, melyek közül az egyik alkalommal rangos tudományos konferencián vettünk részt: Egy másik esetben a Nagy Imre Társaság Debreceni Szervezetének tagjait látogattuk meg, akik mindig nagyon szívesen fogadták és fogadják Földvári Rudi tanácsait. Földvári Rudinak, mint igazi mozgalmi vezetőnek, mindig volt valamilyen ötlete, amivel élénkíthettük helyi szervezetünk közösségi életét. Ilyennek bizonyult például a javaslata Bozóky Éva könyvbemutatójának megrendezésére, mely alkalommal megosztotta velünk a snagovi fogsággal kapcsolatos emlékeit is. Emlékezetes órákat töltöttünk együtt Hévízen is, amikor 1996-ban Kopácsi Sanyiék társaságában rész vettünk Nagy Imre mellszobrának avató ünnepségén. Egy másik, nagyon érdekes kaposvári programot is Rudinak köszönhettünk. Az ő ajánlása nyomán találkoztunk 1996 nyarán Jonczyk Vincével, a forradalmi események Dániában élő résztvevőjével, akinek az előadását nagy érdeklődéssel hallgattuk a Kaposvári Városháza dísztermében. Újabban igyekezetem ellenére már ritkábban futunk össze. Mint az 1956-os Nemzetőrség Hagyományápoló Tanácsának elnökségi tagja, nagyon örültem, amikor Földvári Rudolf is átvehette az egykor Nagy Imre miniszterelnök által engedélyezett 1956-os Nemzetőrjelvényt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum dísztermében. A forradalom és szabadságharc emlékezetének ápolása terén végzett áldozatos munkájának egy újabb méltó elismerése lesz, amikor május 18-án beválasztjuk a Tanács elnökségi tagjai közé. Sokért nem adnám, ha még a NIT szervezését szolgáló országjárásunk folytatódhatna Földvári Rudival. Adjon az Isten jó erőt, egészséget kilencven éves bajtársamnak, hogy még sokáig közöttünk lehessen mindnyájunk örömére. Szeretettel öleli őt barátja és bajtársa: Ujságh Tibor ny. tanár, Sárbogárd és a sárbogárdi járás 1956-os nemzetőrparancsnoka! Ujságh Tibor 13

14 A Nagy Imre Társaság a HM Kulturális Központjában tartotta évi küldöttközgyűlését. Az előző évi munka értékelésén és a évi munkaterv megvitatásán, elfogadásán kívül a pénzügyi gazdálkodás szabályozása alkotta a gyűlés napirendjének gerincét. Az elmúlt évi munka és az éves program vitája keretében a küldöttek tartalmas vitát folytattak Társaságunk helyzetéről, a továbblépés lehetséges irányáról és módszereiről. A küldöttközgyűlés keretében Káloczi Kálmán, az Elnökség határozata alapján több évi szünet után Nagy Imre Emlékplakettet adott át a NIT tevékenységét kiemelkedő munkájukkal segítő tagjainknak. Kitüntetésben részesültek: Tóth Sándor, a Nagy Imre Társaság alelnöke, Laurenszky Ernő, Boross Géza, Sándor József Budapest, Szeleczki Erzsébet, a Békéscsabai 2. sz. Általános Iskola igazgatója, Deli Kálmán Debrecen, Dr. Bérczi Antal Kaposvár, Kalló Lászlóné, Dr. Páczelt István Miskolc, Marofka Imre, Vengrinyák János Nyíregyháza, Szabó Ferenc Szabadka. Alább közöljük Káloczi Kálmán elnök tájékoztató írását. A Nagy Imre Társaság március 12-én tartott küldöttközgyűléséről A Társaság évi rendes küldöttközgyűlése az elnökség írásos beszámolóit kapcsolódó szóbeli kiegészítéseket számos hozzászólással egészítették ki a küldöttek. Az éves beszámoló a évet lezáró és évet indító küldöttközgyűlés iránymutatásaira, az elfogadott évi programra és pénzügyi tervre, az elnökségi döntésekre, valamint a Nagy Imre Alapítvánnyal kötött megállapodásokra épült. Összefoglaló értékelést adott a Társaság helyi szervezeteinek és az Elnökségnek a munkájáról. A magyar parlament mind az 1956-os forradalomról, mind Nagy Imréről törvényt alkotott. Ez azt is jelenti, hogy a forradalom szellemének, Nagy Imre és mártírtársai emlékének őrzése állami feladat is. A vonatkozó kormányhatározat értelmében e feladatok egy része az Alapítvány számára biztosított források révén mind az Alapítvány, mind a Nagy Imre Társaság, mind pedig a gondozásukban kialakított Nagy Imre Emlékház feladatává vált. Az 1956-os forradalom és szabadságharc értékelési szempontjainak változása tapasztalható kormányzati szinten, így helyi szervezeteinkre és az elnökségre várhatóan nagyobb szerep vár Nagy Imrével kapcsolatos események előkészítésében és megszervezésében. A Nagy Imre Alapítvánnyal 2009-ben megkötött és 2010-ben módosított együttműködési és pénzügyi támogatási megállapodás, a helyi szervezeteinket támogató városi és megyei önkormányzatok és gazdasági szervezetek támogatásai, valamint a tagjaink által befizetett tagdíjak a Nagy Imre Társaság évi gazdálkodását biztonságossá és kiegyensúlyozottá tették. Helyi szervezeteinknek igen komoly szerepük volt 2010-ben is azon helyi ünnepségek és megemlékezések előkészítésében és megvalósításában, amelyek 1956-hoz, illetve Nagy Imréhez és mártírtársaihoz kapcsolódnak. Ugyancsak fontos szerepük volt abban, hogy emelkedett a Nagy Imre Emlékház kiállításának és rendezvényeinek látogatottsága. Köszönet illeti a helyi szervezetek és a vezetőségek aktív részvételét mind az előkészítő feladatok, mind pedig a kitűzött programok megvalósulásában, mint a szólás tartja, a folyamat akkor van készen, ha a papír is a helyére kerül. Sajnos ebben némely helyi szervezetünk késésben volt, így a évi programok és költségvetési tervezetek összesítése nehézségekbe ütközött és késedelemmel járt. Az elnökség 5 alkalommal tartott ülést 2010-ben, így az Alapszabály előírásainak eleget tett. A Küldöttközgyűlésen, valamint az elnökségi üléseken összesen 41 határozat született. Leszámítva az eljárási kérdéseket, 32 érdemi határozatot hozott az Elnökség. Néhányat emelek ki ezek közül: - a Nagy Imre Alapítvánnyal kötött megállapodás módosítása, - a évi programot és költségvetést előkészítő, a helyi szervezetek beszámolóit elfogadó, - az 1945-ös földreform 65. évfordulója alkalmából Budapesten és Nyíregyházán tartott konferenciákról, - az Örökségünk című lap újraindításáról szóló értékelő beszámoló, - az 1956-os forradalom 55. évfordulója kapcsán az Elnökség által indítványozott felterjesztés az 56-os Emlékéremmel és Emléklappal rendelkezők ügyében az 1997-ben meghatározott illetmény valorizálása és az egészségügyi szolgáltatások vonatkozásában, - a Nagy Imre Társaság honlapjának indításával kapcsolatos döntés, - a Nagy Imre nevével jelzett emlékjelek kiadványról szóló döntés, - a Nagy Imre Emlékplakett formájában megtestesülő elismerés újraindítását eredményező határozat, - valamint döntés arról, hogy több megyében kezdeményezni kell a forradalom és szabadságharccal kapcsolatos helyi szakirodalom feltárását, és összegyűjtését. Nagy Imre a földosztó miniszter címmel a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban március 29-én szervezett Társaságunk sikeres konferenciát, számos részvevővel. A konferenciát levélben köszöntötte a földművelési és vidékfejlesztési miniszter. 14

15 A nyitóelőadást Dr. Romány Pál tartotta. A konferencia előadói voltak: Dr. Tóth István, Dr. Sipos József, Pál József, Dr. Donáth Ferenc és Dobszay Károly. Nyíregyházi szervezetünk Nyíregyházán a Korona Szállóban, március 27-én konferenciával emlékezett a földosztás 65. évfordulójára, mely alkalommal az előadásokat követően megkoszorúzták a szálló falán lévő emléktáblát, majd Tiszanagyfaluban, ahol 1945-ben a földosztás elkezdődött, emléktáblát helyeztek el. kapcsolatok erősítése a helyi és területi önkormányzatokkal, számottevő a szervezeteink közelében lévő iskolákkal kialakult kapcsolat, sajnos, ezek intézményesülése nem meghatározó. Figyelemre méltó a csongrádi szervezetünk által nyújtott segítség egy középiskolás diáklány országos elismerést szerző pályázatához. A forradalom és szabadságharc megyei szakirodalmának összegyűjtése, az elnökségi döntéseknek megfelelően köszönhetően Dr. Szántó Lászlónak és Tóth Sándornak két megyében is megtörtént, remélve, hogy ez a Társaság húsz éves tevékenységéről szóló kiadványt fogja szolgálni, addig is a Nagy Imre Társaság honlapján már olvasható. Ide kapcsolható, hogy a küldöttközgyűlés felhatalmazta az elnökséget, kérjen fel egy alkalmi bizottságot a Nagy Imre Társaság megalakulásának 20. évfordulójáról való méltó megemlékezés szakmai előkészítésére, vagyis eddigi működésünk dokumentumainak feldolgozására és az évfordulós program kidolgozására. Tóth Sándor alelnök elkészítette a Nagy Imre Emlékjelek című kiadványt. Reméljük, Társaságunk szervezési és tájékoztatási munkáját segíteni tudja, bízunk benne, hogy valamennyi tagunkhoz és partner szervezeteinkhez, valamint támogatóinkhoz is eljut egy-egy példánya. Az elnökség által a kapcsolattartás és az információk jobb áramlása érdekében elindított Örökségünk című lap újbóli megjelentetése beváltotta a hozzá fűzött reményeket, ezúttal is köszönjük a szerkesztőbizottság tagjainak eddigi munkáját. Továbbra is gond, hogy miként lehetséges a Társaság létszámának megtartása, fiatalítása. Számos helyi tapasztalat, kezdeményezés érzékelhető az elmúlt évek alatt, az eltelt közel húsz év eredménye mégis az, hogy tagságunk átlagos életkora jelentősen emelkedett. Kevés fiatal van az újonnan belépők között. Örömmel fogadtuk, hogy Jászberényben megalakult Társaságunk legújabb helyi szervezete, köszönhetően elsősorban Goda Zoltánnak, az egykori Jászberényi Aprító Gépgyár Munkástanácsa tagjának. A szervezetek tevékenységében nagyon fontos a Szeleczki Erzsébet átveszi az Emlékplakettet Nagy Imre és mártírtársainak emléknapja, június 16. alkalmából mind a budapesti ünnepségeken, mind az érintett településeken tartott megemlékezéseken Társaságunk tagjai aktívan részt vettek. A kaposvári ünnepségen Prof. M. Kiss Sándor történész tartott előadást Nagy Imre és a forradalom címmel, június 16-án Debrecenben pedig a városi önkormányzat és a NIT helyi szervezete által szervezett megemlékezés után Szilágyi József a bírái előtt címmel hangzottak el tudományos előadások, Dr. Szilágyi Júlia közreműködésével és a tárgyalás hanganyaga részleteinek bemutatásával. A budapesti szervezetünk programjai közül kiemelendők: a 298-as parcella botrányáról rendezett kerekasztal-beszélgetés; Eörsi István halálának évfordulójáról megemlékezés; a Colorado Kid és a Helló Náci elnevezésű bemutatókon való részvétel, valamint az Angyal István és Radnóti Miklós emlékére rendezett gyalogtúra. Több szervezetünk szervezett látogatást a felújított Nagy Imre Emlékházba, közülük is kiemelendő a békéscsabai, a kaposvári és a győri szervezetünk által számos általános iskolai felső tagozatos, valamint középiskolás tanuló részvételével. Október 8-án és 22-én a veszprémi szervezet előkészítésében két sikeres Nagy Imre Emléktúra is volt Badacsonytomajban, mindkettő nagy számú résztvevővel. Október 22-én, az állami ünnepségen nagy megtiszteltetés érte Társaságunkat, ugyanis Mervó Zoltán, debreceni szervezetünk elnöke a Parlamentben átvehette a Nagy Imre Érdemrendet. A közgyűlés Miskolc Megyei Jogú Város Díszpolgára címmel méltatta Földvári Rudolfot, Társaságunk 15

16 tiszteletbeli elnökségi tagját 1956-os miskolci tevékenységéért. Az ünnepséget követően dr. Patkó Gyula, a Miskolci Egyetem rektora fogadást adott, amelyen a Nagy Imre Társaság miskolci szervezete is meghívott volt, díszvendégként pedig Földvári úr. A NIT Szabadkai Tagozata a korábbi évekhez hasonlóan színvonalas tevékenységet folytatott 2010-ben. A tíz éve alakult szervezet tagjai Nagy Imre halálának évfordulóján megemlékezést tartottak, melyben a Szabadkai Magyar Ház is közreműködött. Kiállítást is rendeztek, melyen Nagy Imre életútja külön fejezet volt. Október 23-án Palicson nemzetközi konferenciát tartottak, amelyet első alkalommal a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társasággal közösen szerveztek, megnyitó beszédet a Vajdaság politikai vezetője mondott. A Szülőföld Alapítvány mellett működő, Szekeres László nevét viselő alapítvány által nyújtott támogatásból réztáblát fognak felavatni a Nagy Imre utcában Nagy Imre születésének 115. évfordulóján. A beszámolókból megállapítható, hogy valamennyi szervezetünkben szabályszerű és többnyire aktív tagsági élet zajlik, megtartják a tervezett üléseiket, az előzőekben említett esetleges hiányosságok mellett is. Bálványos elnök úr fájdalmas eltávozása miatt Tatabányán rendkívüli tisztújító ülést tartottak, a szervezet elnökének Fekete Miklóst választották meg. A hozzászólások során Jánosi Ferenc kezdeményezte az Alapszabály módosítását, Donáth Ferenc indítványozta: ki kell tágítanunk a szemünket, túl azon, hogy egymás arcát nézzük azokra, akikre talán soha nem gondoltunk. Azokra, akiknek egyre kevesebb lesz a kenyere, akiknek nem lesz villanya, nem lesz gáza, nem fűtenek a házaikban, akik gyerekeinek nincs jövője.ott a helyünk, ahol ők vannak, oda kell elvinni az üzenetet, a forradalom, a felszabadulás, a megszabadulás, annak az értéknek, hogy a szabadság több mint a megélhetés. Kudlik Gábor szabadkai küldött hozzászólásában kiemelte: Mi, amikor vállaltuk ötvenhat szellemiségének az ápolását, amikor ott vagyunk minden középiskolában, amikor történelmi vetélkedőket rendezünk, amikor a történelemkönyvbe az ottani Nagy Imre Társaság ajánlatára kerülnek be fejezetek, akkor én úgy érzem, hogy ezt mi tiszta szívből csináltuk és csináljuk. Nagy Imréről valószínű mindig is meg fognak oszlani a vélemények. Azt hiszem, hogy világnézeti különbségtől függetlenül, Nagy Imre már elfoglalta helyét a magyar történelemben. A küldöttközgyűlés megbízta az elnökséget, hogy készítsen vitairatot a Hogyan tovább?-ról, hogyan képviselje a NIT a 20 évvel ezelőtt megfogalmazott elveit, céljait. A vitairatot valamennyi helyi szervezet tárgyalja meg és ennek alapján hozzunk közös állásfoglalást Természetesen alapvető feladatunk elvégezni mindazt a munkát, amelyet számunkra előírnak a NIT évi országos és helyi munkatervei. Káloczi Kálmán A Nagy Imre Emlékház, úgy is mint rokonintézmény október 5-én a Magyar Múzeumi Történész Társulat tagjait fogadta szakmai nap keretében. A vendégek az Emlékház és állandó kiállítás megtekintésén túl több előadás jóvoltából alaposan tájékozódhattak az Emlékház és a Nagy Imre Alapítvány munkájáról, valamint Nagy Imrével kapcsolatos egyes muzeológiai és művészeti tárgyú kérdésekről. Kende Péter, a Nagy Imre Alapítvány elnöke és Ihász István, a Magyar Múzeumi Történész Társulat elnöke mondott köszöntőt, majd Jánosi Katalin a Nagy Imre Alapítvány létrejöttéről, céljairól és tevékenységéről tartott előadást. Rajk László az Emlékház felújításának és a kiállítás installációjának szempontjaival és történetével ismertette meg a szakmai hallgatóságot. Mink András történész Nagy Imre életútja a kiállításban című előadása után a vendégek az ő kalauzolásával ismerkedtek a korszerű, interaktív emlékkiállítás anyagával. A szakmai program Fodor Fanni, az Alapítvány munkatársának előadásával folytatódott, aki megismertette a hallgatóságot a Nagy Imre Emlékház történetével. Őt követően Balahó Zoltán, a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa tartott Nagy Imre személyes tárgyai a Nagy Imre Emlékházban és a Magyar Nemzeti Múzeumban címmel vetített képes előadást. A hallgatóság megismerkedhetett névadónk személyes hagyatékának sorsával is. Sümegi György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője Adalékok Nagy Imre ikonográfiájához címmel tartott szintén vetített képes előadást, bemutatva a közelmúlt különböző időszakaiban készült művészi vagy propaganda célzatú ábrázolások sajátosságait. A szakmai nap programja záró előadásában Sipos Levente történész, a Nagy Imre Alapítvány kurátora adott áttekintést az alapítvány kiadványairól. A rendezvény kapcsán közöljük Jánosi Katalin és Fodor Fanni előadását. 16

17 A Nagy Imre Alapítvány létrejöttének körülményei, céljai, működése. Az új állandó kiállítás koncepciója. Mint Nagy Imre mártír miniszterelnök unokája, az Emlékház háziasszonya, a Nagy Imre Alapítvány alapítói jogait is gyakorló kurátora köszöntöm Önöket a Nagy Imre Emlékházban. Megtisztelő, hogy a muzeológus-történészeket itt nálunk köszönthetem. Remélem, ez az alkalom az Önök számára a felfedezés, megismerés örömét nyújtja ma, mivel meggyőződésem, hogy a mintegy két esztendeje történt felújítással egy kis gyöngyszemet hoztunk létre a magyarországi emlékházak sorában s erről ma Önök is meggyőződhetnek. Remélem, pozitív szakvéleménnyel lesznek új tárlatunkról, és jó hírünket viszik tovább szakmai körökbe és emberi környezetükbe is! A Nagy Imre Alapítványt édesanyám, Nagy Erzsébet, Nagy Imre miniszterelnök leánya alapította 1989-ben azzal az akkoriban még nagyon távolinak tetsző céllal, hogy egy Nagy Imre Emlékház létrehozásával megteremtse a mártír miniszterelnök és az 1956-os forradalom emlékezete ápolásának autentikus helyszínét, lehetőségét. A II. kerület Orsó utca 43. számú ház állami tulajdon, az Alapítvány 99 évre kapta meg hasznosításra, az alapszerződésünkben megfogalmazott, az imént már említett céllal, amelynek az Alapítvány elkötelezetten és lelkiismeretesen igyekszik eleget tenni a Magyar Tudományos Akadémia kebelében és felügyeletével. A Nagy Imre Alapítvány Kuratóriumának tagjai jómagamon kívül neves közéleti személyiségek, történészek, élükön Kende Péter elnök úrral. Egy költői kérdést tennék fel előadásom elején, melyet természetesen rögtön szeretnék is megválaszolni: mitől olyan fontos Nagy Imre miniszterelnök személye, hogy életútját igyekszünk megismertetni, bemutatni, s mitől olyan különleges ez a ház, hogy igyekszünk megmenteni, kinyitni, hozzáférhetővé tenni a társadalom számára e helyet és kiállítását? Vajon mindez gyarapítja-e társadalmunkat, hordoz-e annyi tudást, feltár-e eleddig ismeretlen dolgokat egyszerűen megfogalmazva: fontos-e, hasznos-e a Nagy Imre Alapítvány munkája? Két kulcstémát kell a válaszhoz megvizsgálnunk: vajon Nagy Imre személye eléggé ismert-e, és hordoz-e életútja a jelen számára is érdekes, fontos, korszakokon átívelő, a ma számára is jelentős üzeneteket? S vajon ez a ház alkalmas, autentikus helyszíne-e a közönség tájékoztatásának? Először nézzük Nagy Imre miniszterelnök személyét. Túlzás nélkül mondhatom, életét, munkásságát illetően leginkább a rejtőző-rejtőzködő, titkolt-titkos, elhallgatott, elferdített, eltagadott jelzőket használhatnánk. Talán már születésnapja, június 7-e sem a pontos dátum, a családi legendárium szerint ugyanis június 6-án született. Íme, már a kezdetekkor egy kérdőjel a születési bizonyítvánnyal szemben hogyan és miért alakult ki ez a hagyomány? Tovább menve Nagyapám életútjának több ismeretlen, rejtett életszakaszát említhetem: többéves szibériai hadifogságát, a 20-as évek végének illegalitását, vagy a 30-as évek Szovjetunióbeli éveit, az os évek teljes elszigeteltségét, belső száműzetését, az októberi forradalmi napok kezdetén kvázi-fogságát a pártközpontban. Idesorolhatom a forradalom utáni teljes eltűnését az országból, de talán a legtragikusabb a kivégzését követő 3 évtizedes temetetlen-halotti lét, mikor is holttestét rejtegették, sírjának helye volt ismeretlen. Érdekes módon személyiségében is kialakult és mindvégig megnyilvánult a kettősség: a felfokozott aktivitás után szinte azonnal a gondolatba-elméletbe való visszahúzódás, passzivitás, a közéleti csaták után a teljes magánéleti elvonulás. Nagy Imre teljes életútja ismeretlen maradt '89 után is. Életének 1945 utáni magyarországi történései a politikai értékeléseknek megfelelően erősen befolyásoltan jelennek meg a mai magyar közbeszédben. Szellemi munkássága pedig tökéletes fehér folt korunkban, köszönhetően annak, hogy írásait, könyveit első miniszterelnöksége után betiltották, később műveit csak nyugaton jelentették meg, majd 1958-as meggyilkolása után még nevét sem volt szabad kiejteni. Nagy Imrét nem csak fizikailag likvidálták, de politikai tevékenységét és szellemi munkásságát is módszeresen irtották ki a magyar köztudatból. 17

18 Így maradt alakjából csupán néhány közhelyes motívum pártállástól függően a padláslesöprő, vagy a forradalom miniszterelnöke, hogy csak az 1989 után született meghatározásokat említsem. De bizton állíthatom, hogy a nevét ma szájukra vevő közszereplők vagy magánemberek egyetlen jelentős cselekvéssort, mondatot, gondolatot sem tudnának idézni Nagy Imrétől! Ha időnként felteszem a logikus kérdést látogatóinknak: mit gondolnak, miért hívták Nagy Imrét október 23-án a tüntetők a Parlament elé, miért pont őt követelték?, nos, erre az egyszerűnek tűnő kérdésre egyáltalán nem tudnak válaszolni még az egyébként érdeklődő, a témára érzékeny, ide elfáradó látogatók sem. Sikeres volt az elhallgatás és sajnos, azt kell mondanom, a szakemberek, a történészek (tisztelet a kivételnek) és a Nagy Imre nevét felhasználó-kihasználó politikusok, a mai magyar közbeszéd is megmaradnak a könnyebbik úton, a közhelyes megfogalmazás szintjén. Olykor még felidéződik a korabeli megjelölés: Nagy Imre, a földosztó miniszter, de például hogy a magyarországi ötvenes évek sokszor idézett és sokszor a mai közbeszéd témájául is szolgáló történetéből miért maradnak ki rendre az abszolút pozitív irányú 1953-as Nagy Imre kormányprogram elemei, történései, hogy Nagy Imre alakjának megítéléséből miért is hiányzik ez az időszak, ha a tudatos ferdítés szándékát mellőzöm ezt már nem tudom mivel magyarázni. Megemlékezünk a kitelepítettekről, a munkatáborokról, de hogy ki döntött felszámolásukról, mint például a hírhedt recski kényszermunka-tábor bezárásáról, mikor indult meg a magyar Gulág felszámolása, arról már senki sem tesz említést. Mikor szűnt meg a sokszor emlegetett kuláklista, már nem tudja senki 1953-ban. Hogy mikor enyhült először és igazán a politikai és gazdasági presszió a rákosista időkben, ki tudja? Mindez az 1953-as Nagy Imre kormányprogram következtében történt meg, hogy csak néhány elemet említsek az ismeretlen Nagy Imre-képből. Többször hallottam már azt a véleményt is, hogy Nagy Imre egyetlen érdeme mártíromsága. Az Emlékház, az Alapítvány nagyon komoly feladata, hogy bizonyítsa e kijelentés tarthatatlanságát például éppen az első miniszterelnöksége alatt történtek bemutatásával. Az ötvenes évek még élő tanúi elmondhatnák, hogy párttársaitól eltérő módon, milyen megkülönböztetett tisztelet, és igenis, szeretet övezte személyét az országban, s ez az egykori rokonszenv ma igen-igen hiányzik Nagy Imre köztudatban élő alakja mellől. Még akkor is, ha időnként történnek szimbolikus lépések, s valóban, több köztéri szobra is áll az országban. Azonban mint egy minapi kutatási beszámoló és beszélgetés is említi: Horthy és Kádár is népszerűbb, mint Nagy Imre. E kijelentő mondat egészen elképesztő helyzetet tükröz és perdöntően bizonyítja, mennyi munka áll még a Nagy Imre Alapítvány és az Emlékház előtt. Persze, Horthy mintegy 25, Kádár pedig több mint 30 évig volt hatalmon, évtizedekig mélyen hatottak az ország mindennapjaira, történelmére. Nagy Imre, mint ahogy utánaszámoltam, 500 napig volt mindösszesen Magyarország miniszterelnöke. Na de micsoda napok voltak ezek! Hogy az utókor nem csak levert utcai zavargásokról beszélhet ma 1956 kapcsán, mint más korabeli tömegmegmozdulások esetében, ez Nagy Imrének a drámai politikai és igen nehéz lelkiismereti helyzetben elvállalt pozícióján, emberi tisztességén, kitartásán múlott. Ahogy Rainer M. János írja Nagy Imre biográfiájában: 1956-ban Magyarországon a szabadságmozgalomnak egy Nagy Imrére volt szüksége ahhoz, hogy az értelmes és méltó végkifejlet reményében vegye fel a harcot az elviselhetetlennel. Nagy Imre közjogi formát adott a spontán népmozgalomnak, s keresett merész kiutat egy lényegében megoldhatatlan helyzetben. Erőfeszítése megajándékozta a magyar társadalmat egy ritka, tünékeny, bukásban és vereségben is erőt adó pillanattal, amikor azonosulhatott vezetőjével... Vagyis, hogy ma fel tudunk mutatni XX. századi történelmünkből nem megalkuvó, tisztességes hazafiakat az adott korszakból a jelennek, ez elsősorban Nagy Imre önként és tudatosan vállalt mártíromságának, a forradalom eszméihez, társaihoz, a saját elveihez, a hazához való hűségének köszönhető. Élettörténete egy, a kommunista mozgalomban aktívan résztvevő, annak hibáit-ellentmondásait észrevevő, reformálni, a hibákat-bűnöket feltárni igyekvő, a tiszta eszmében azonban mindvégig hívő, az ország számára jót, a helyeset, hasznosat cselekedni igyekvő, tisztességes ember nehéz, buktatókkal teli XX. századi útját mutatja meg az utókor számára súlyos tanulságokkal számunkra. Szükségünk van ilyen életutak megismerésére, megismertetésére, ha válaszokat igyekszünk keresni a XX. század nagy kérdéseire, és fiataljainknak szükségük van a múltból pozitív emberi példákra, hogy ezeken keresztül megtapasztalják: maradhat valaki ember az embertelenségben, lehetett valaki kommunista ember és tisztességes hazafi, hogy a politikai paletta minden oldalán találhatunk igaz embereket. Ugyanakkor felhívja a fiatalok figyelmét, milyen óvatosnak kell lenni a politikai vakhitekkel szemben, s hogy kritikai szemléletüket állandóan használniuk kell. Költői kérdésem első részére válaszolva, Nagy Imre személyét illetően kijelenthetjük: fontos üzenetet közvetítünk életútját feltáró, ismertető munkánkkal. Kérdéseim második fele a házra mint objektumra vonatkozott. A Kozma Lajos, neves építész által tervezett épület önmagában is védendő építészeti örökségünk, hivatalosan műemlék jellegű épület. Nagy Imre országgyűlési elnökként költözött a villába 1949-ben és egészen november 4-ig itt lakott. Ez a ház azonban nem pusztán lakóhelye volt a kétszeres magyar miniszterelnöknek, hanem olyan fontos írások, munkák, programok születtek itt, melyek túlzás nélkül meghatározóak voltak Magyarország életében abban a szűk évtizedben, melyben Nagy Imre itt élt és dolgozott. Az említett, korszakos jelentőségű 1953-as kormányprogram, amely szinte egyik napról a másikra megváltoztatta-megjavította milliók életét ebben a 18

19 házban született meg. A gondolatok, hogy a diktatúra jelképeiként is felfogható, borzalmas munkatáborokat be kell zárni, a személyi kultuszt, a politikai pereket be kell fejezni vagy a kuláklistát meg kell szüntetni, vallási toleranciát kell hirdetni mind-mind ebben a házban, e falak közt fogalmazódtak meg. Mikor Rákosinak és klikkjének 1955 elején sikerült Nagy Imrét kiszorítaniuk a hatalomból, teljes elszigeteltségben itt, e házban írta azokat a tanulmányokat, (például A magyar nép védelmében vagy A magyar közélet időszerű erkölcsi, etikai kérdései sokatmondó címeken) amelyek később egész sor világnyelven megjelentek. Ezek a tanulmányok alkotják a magyarországi sztálinizmus első, alapvető kritikáit. Ebben a házban ünnepelte meg a magyar értelmiség színe-java 1956 júniusában a kommunista pártból kizárt Nagy Imre 60. születésnapját. Rokonszenvtüntetés volt ez a születésnapi ünnepség az államférfi Nagy Imre mellett és arculcsapásként érte a Rákosi-diktatúrát, melyet szó szerint tüntetésként értékelt. A belső emigrációban élő Nagy Imre innen ebből a házból indult el október 23-án este a Parlamentbe, hogy az őt követelő százezres tömeghez szóljon, majd miniszterelnökként megpróbálja sikerre vinni a forradalom ügyét. Nagy Imre a november 4-i szovjet intervenciót megelőzően e házban töltötte szabad emberként utolsó éjszakáját Magyarországon. Ez a ház a magyar történelem része. A haladás, a függetlenség, a megpróbáltatások, az igaz eszmék és az eszmékhez hű emberek legyőzhetetlenségének szimbóluma. Méray Tibor írta ezt 1989 júniusában, a mártírok temetése után és javasolta a párizsi Irodalmi Újságban, hogy itt, ebben a villában jöjjön létre egy Nagy Imre emlékház. Visszakanyarodva saját kérdésemhez, vajon érdemes-e ezt a házat múzeumként, emlékházként működtetni igent kell mondanunk. A ház méltó és autentikus helyszíne egy Nagy Imre életét bemutató és az 1956-os forradalom emlékét is őrző kis múzeumnak. Hogy a már működő emlékház és kiállítás megújítása, korszerűsítése a gyakorlatban milyen problémákat vetett fel és hogyan sikerült ezeket megoldani, erről Rajk László építész fogja Önöket tájékoztatni. Az új kiállítás Nagy Imre életének minden fontos állomását, egész életútját és utóéletét is bemutatja, mögé helyezve a megértéshez szükséges történelmi hátteret, 1896-tól, Nagy Imre születésétől 1996-ig, a nevét megörökítő törvény születéséig. Mondhatni, szinte egy évszázadnyi történetet. A látogatókat közérthetően beavatja történelmünk folyamataiba, az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeibe és a rendszerváltást megelőző időszak történéseibe is. A kiállítás forgatókönyvét Mink András történész írta, munkájáról Ő is tájékoztatni fogja Önöket. Látogatóink a ma is szükséges és fontos történelmi tudásban gazdagabban, a korszakra nyitottabb szemmel tekintve, Nagy Imre alakját árnyaltabban, értőbben megítélve távoznak tőlünk. Véleményem szerint hiánypótló volt e kiállítás létrehozása. Az itt megjelenő tartalom és összhatás, ez az emlékház hiányozna a magyar közéletből, ha nem létezne. A jövőbe tekintve is szükségesnek ítélem a Nagy Imre Alapítvány működtetését, melynek célja összefoglalóan ma is Nagy Imre, az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke emlékének ápolása, szellemi és erkölcsi örökségének őrzése, életútjának, tudományos és politikai munkájának megismertetése, s az általa képviselt értékek továbbvitele. Mielőtt bárki megkérdőjelezné aktualitásukat milyen értékekre is gondolok? A nemzeti identitás és a nemzet egységének, hagyományainak őrzése, az általános politikai és egyetemes emberi szabadságjogok szociálisan is elkötelezett védelme, a demokrácia és tolerancia eszméinek ápolása csupa jelenünkben is fontos kérdés. Az Alapítvány ápolja és őrzi a megtorlások utáni hazai demokratikus ellenzék és a külföldi magyar emigráció munkájának emlékét is. Mind e célokat az Alapítvány rendezvényekkel, tudományos konferenciákkal, kötetekkel, aktuális kiadványokkal is igyekszik megvalósítani: - megjelentettük a mártír miniszterelnök Viharos emberöltő című, befejezetlen önéletrajzát 2002-ben, - közzétettük 2006-ban a romániai száműzetésben, fogságban írott snagovi jegyzeteit, amelyekben a magyar forradalom előzményeit, eseményeit, következményeit értékeli, ban az '56-os Intézettel közösen adtuk ki a Nagy Imre és társai elleni pert részletesen bemutató kötetet, ben megjelentettük az június 16-i Hősök terei eseményeket, az újratemetés és gyásznap történéseit felidéző albumot, - az idén is nagy érdeklődésre számot tartó kötetekkel fogunk jelentkezni: Lőcsei Pál szociológus, újságíró írásainak válogatását adjuk ki, valamint az 1956 utáni ENSZ vizsgálóbizottság előtt forradalmárok, politikusok és más emigránsok által tett 32 tanúvallomást jelentetünk meg a bizottság egykori titkárnőjének, Héderváry Klárának Magyarországra mentett levéltári anyagából válogatva. Sorozatot adunk ki Nagy Imre és kora címen, eddig 5 kötettel, jövőre tervezzük a hatodikat, mely sorozatban, a címben is jelzetten a korszakkal foglalkozó történészek kutatásainak újdonságait tárjuk az olvasók elé. Anyagilag támogatjuk Nagy Imre kortársai visszaemlékezéseinek, önéletírásának és egyéb forrásanyagoknak megjelentetését is, mint például 19

20 eddig Hegyi Imre, Boross Imre, Nagy Balázs visszaemlékezései. Ugyancsak támogattuk a Diák és ifjúsági mozgalmak című dokumentumkötet kiadását. Köteteink itt a helyszínen is megtekinthetők és megvásárolhatók. Alapítványunk jelen van az interneten is, ahol az érdeklődő tájékozódhat az Emlékház kiállításáról és rendezvényeinkről. Látogatóink zöme ott figyel fel ránk, de a fiatalokat célzó, az oktatási intézményeknek minden évben írott tájékoztató-invitáló leveleinkkel is igyekszünk felkelteni az érdeklődést. Örömmel mondhatom, számos iskola diákjai, évfolyamai immár visszatérően látogatnak bennünket, természetesen, leginkább a nemzeti ünnepünkhöz közeli időpontban, valamint az tanév végén, aktuális eseményekhez, emléknapokhoz kötődő rendezvényeink és jeles előadóink is szép számmal vonzanak látogatókat. Tisztelt Vendégeink! A Nagy Imre Alapítványt, tevékenységünket, magunkat bemutató szavaimból talán önök is megérezték azt az elkötelezettséget, amellyel munkánkat végezzük. Remélem, az Emlékházban megjelenő tartalom, a mindezt segítő látvány és hangulat, elvégzett és mindennapos munkánk igazol bennünket, de örömmel várjuk szakmai visszajelzésüket, megjegyzéseiket és tanácsaikat, hogy még tökéletesebben eleget tudjunk tenni feladatainknak. Jánosi Katalin A Nagy Imre Emlékház történetéről Amikor Kozma Lajos megrajzolta az Orsó utcai villa terveit, természetesen nem sejthette, milyen kiemelkedő történelmi személyiség lakhelyéül szolgál majd egyszer az épület. Az egyszerű, letisztult kockaépület melynek alkotója a korszakban egyre népszerűbbé váló Bauhaus irányzat egyik legismertebb hazai mestere volt ban készült el. A villát dr. Gellért Áron ügyvéd építtette feleségével, Pollatschek Jolánnal valamint sógornőjével, Pogány Margittal Gellérték lánya és családja számára. A villában Gellért Magdolna és férje, Forgács Mátyás, valamint két gyermekük, András és Éva laktak. A lejtős terepre épített, összesen háromszintes Orsó utcai villát öt személy befogadására tervezték. Az alagsori részen külön házmesterlakást rendeztek be, illetve itt állt a garázs is. A földszinten helyezkedett el a lakótér magja, a nappali az étkezőszobával, valamint a fedett terasszal. Ez télen-nyáron használható volt a kettős üvegfalak segítségével, amelyeket nyáron összehajtogatva, a falba tolva lehetett elrejteni. Az emeleti részen pedig hálószobák, illetve a hatalmas napozó helyezkedtek el. A II. világháború után a gazdátlanná vált ingatlanokat és ingóságokat külön hivatal, az Elhagyott Javak Kormánybiztossága kezelte, s ezeket a koalíciós pártok különösen a kommunista párt leghűségesebb kádereik között osztották szét. Nagy Imre családjával a villába való beköltözéséig a Kossuth Lajos tér szám alatt lakott, de státusza lehetőséget kínált egy nyugalmasabb hely kiválasztására. Az Orsó utcai villa épp megfelelt a célnak. Nagy Imre az Országgyűlés elnöki tisztét töltötte be, amikor november 2-án feleségével, Égető Máriával beköltözött az Orsó utcai villába. Az államosításra csak később, 1952-ben került sor. A villa használatáért ott tartózkodása végéig lakbért fizetett. Az Orsó utcai ingatlanon eredetileg egy kisebb, szintén összkomfortos bungalószerű ház állt, amelybe Nagy Imre édesanyja, özv. Szilasi Józsefné sz. Sáringer Rozália költözött be. A mártír miniszterelnök október 23-án töltötte utolsó napját a villában, ahova többé nem térhetett vissza. November 22-én harcostársaival és családjaikkal együtt Snagovba deportálták. Nagy Imre kivégzése után, 1959-ben Nagy Imréné és Nagy Erzsébet rendőri felügyelet alatt még egyszer bemehettek az Orsó utca 43. sz. villába, és elhozhattak pár személyes tárgyat. Ekkor menekítették ki a ma is a kiállításban szereplő fotelágyat, látcsövet, fényképezőgépet, számos fényképet, könyvet. Ezután a család már csak a rendszerváltást követően térhetett vissza a villába. 20