A fenntarthatóság és a jólét mérésének lehetőségei

Átírás

1 A fenntarthatóság és a jólét mérésének lehetőségei Megalapozó tanulmány Határon átnyúló tanuló régió: egyetemek gazdaságfejlesztési szerepvállalási lehetőségének vizsgálata a magyar-szerb határmenti térségben című, HUSRB/1002/213/086 számú projekthez Program honlap: A tanulmány nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió hivatalos álláspontját.

2 1 Tartalom 1 Tartalom Rezime na srpskom jeziku... Error! Bookmark not defined. 3 Bevezetés A fenntarthatóság és jólét fogalmainak definiálása Mi az, amit fenn szeretnénk tartani? A jólét mérésének elméleti alapjai, dilemmái Milyen eszközökre van szükség e jólét fenntartásához? Hogyan lehet biztosítani/elérni azt, hogy a közösségek/társadalmak ezen eszközök megteremtésére törekedjenek és ezeket az előzetesen meghatározott (jóléti) célok megvalósítására használják fel? Összegzés a közgazdaságtan jóléti és fenntarthatósági elméleteiből levonható következtetések a fenntarthatóság operacionalizálására vonatkozóan Módszertani javaslatok a jóléti és fenntarthatósági indikátorkészletek kidolgozásához A jólét és fenntarthatóság elméletéből következő választások a fenntarthatósági indikátorok tervezésének dimenziói kapcsán Szempontok a jóléti és fenntarthatósági indikátorok megalapozott megvalósításához Indikátorkidolgozás, legitimitás, önreflexió Összegzés Felhasznált irodalom:

3 2 Rezime na srpskom jeziku Mogućnosti merenja održivosti i blagostanja U ovoj studiji se bavimo metodičkim pitanjima izrade setova indikatora za blagostanje i održivost. Konkretno tražimo odgovor na pitanje: kakvo uputstvo dobijamo iz odgovarajuće stručne, pre svega ekonomske literature za merenje održivosti i blagostanja, koje su mogućnosti izrade takvih indikatora i setova indikatora, i koje su među njima poželjne. Da bi smo dali odgovor na istraživačko pitanje, prvo analiziramo ekonomske teorije o blagostanju i održivosti da vidimo kakva nam uporišta daju te teorije za izradu indikatora blagostanja i održivosti. Zaključujemo da na osnovu odgovarajućih teorijskih naučnih rezultata pri merenju blagostanja i održivost nailazimo na trostruki kompleksitet: Ekološki kompleksitet: zbog kompleksiteta ekoloških sistema često imamo ograničeno znanje o budućim promenama u ovim sistemima i o tome kako bi ti sistemi reagovali na ljudsku intervenciju. Naučni kompleksitet: pitanja blagostanja i održivosti koja su i sama kompleksna, dotaču bezbroj oblasti u istraživanju i nauci, a naučnici, koji imaju specijalizovano znanje, razmišljaju po datim paradigmama i imaju različite subjektivne interese će verovatno još dugo raspravljati o mnogim aspektima ovih tema, tojest nije verovatno da ćemo u vezi tih pitanja u skoroj budućnosti videti stručni/naučni konsenzus. Društveni kompleksitet: neizbežno je da pitanja Šta je blagostanje? i Šta da održavamo? nose u sebi odluku o vrednostima, tako da nauka, kao metoda za saznanje nije pogodna da na njih da odgovor, a razni pojedinci i grupe u društvu imaju veoma različita mišljenja o tim pitanjima. U drugom delu našeg rada analiziramo šta proilazi iz gornjeg, trostrukog 3

4 kompleksiteta kada se radi o metodiki izrade indikatora za blagostanje i održivost. Zaključujemo da kod izrade setova indikatora za blagostanje i održivost, umesto tradicionalnog stava bi verovatno bio više opravdan postnormalni naučni stav, pa bi u optimalnom slučaju proces izrade ovih setova indikatora: bila podržana sa strane srtručnjaka i stručnog znanja, ali bi isti ne upravljali procesom, bila što opširnija i pružila mogućnost za što meritornije prisustvo. Praktična realizacija takvog, u teoriji poželjnog procesa je međutim veliki izazov. Sa jedne strane, bilo kakav proces prisustva je izložen manipulaciji uključenih, a sa druge strane pre nego što to, teoretski poželjno, široko i meritorno prisustvo postane moguće, treba savladati mnoge konkretne i praktične teškoće na terenu, koje identifikujemo u našem radu. Iako postoji i opasnost od manipulacije i teškoće u optimalnoj realizaciji, stučna literatura o instrumentima za donošenje odluke i o grupnim tehnikama istraživanja navodi brojne instrumente i postupke koji pomažu da se ove opasnosti i teškoće barem delimično otklone. Takvi su među ostalima ako strukturu procesa prisustva planiramo tako da bude izrazito protiv-manipulativna; ako smo dovoljno oprezni kod izbora onih koji su uključeni u proces, i takođe kada otkrivamo njihove zahteve u vezi procesa; ako se trudimo da raznim metodama održavamo njihov nivo motivacije; i najzad, ako pomoću iskusnih istraživača društva pokušamo da tokom realizacije filtriramo i minimaliziramo praktične teškoće koje ugrožavaju meritorno prisustvo. Dakle, iako idealno meritorno prisustvo nije moguće dostignuti, pomoću iskustva koje smo dobili tokom primene instrumenata za prisustvo, proces planiranja indikatora možemo približiti tom teoretski poželjnom idealu. Naš zaključak je da nema savršenog procesa donošenja odluke kod izrade indikatora kojeg bi smo mogli univerzalno primeniti, štaviše, kod svakog takvog procesa nailazimo na brojne neizbežive odluke i promene - kao što su naprimer teškoće u podsticanju građanskog prisustva, reprezentacija stavova nekih grupa koji 4

5 nisu sposobni da prisustvuju, obezbeđivanje izjednačenog izbora stručnjaka ili metoda donošenja krajnje odluke o indikatorima. Zbog ovih teškoća i prinudnih odluka, kategorija legitimiteta je istaknuto značajna kod planiranja indikatora blagostanja i održivosti. Tojest, treba skrenuti istaknutu pažnju i uložiti energiju u to, da bi zajednice o kojima se radi imali osećaj da je proces izrade indikatora blagostanja i održivosti legitiman. Stvorenje ovog legitimiteta je veliki izazov, u kome svakako može da pomogne institucionalizacija samorefleksivnog fidbeka. 5

6 3 Bevezetés Tanulmányunkban a fenntarthatóság, valamint a jólét mérésének lehetőségeivel foglalkozunk. Arra, hogy a területről teljes képet adjunk, nem vállalkozhatunk, lévén 2003-as kutatások több mint 500 fenntarthatósági indikátor(készlet) kidolgozására vonatkozó próbálkozást említenek (Böhringer Jochem 2007). A fentiekből fakadóan kutatási célunk inkább az, hogy a vonatkozó közgazdaságtani ismereteket rendszerezve e háttértanulmánnyal útmutatást nyújtsunk a fenntarthatóság és a jólét mérési lehetőségeihez azáltal, hogy elemezzük: a szakirodalomban megtalálható eredmények alapján milyen lehetőségek vannak ilyen indikátorok, indikátorkészletek kidolgozására, és ezek közül melyik az (melyek azok), amelyek megítélésünk szerint kívánatosnak mondhatók. A fentieknek megfelelően tanulmányuk felépítése a következő. Először a jólét, illetve a fenntarthatóság fogalmait definiáljuk, majd pedig megvizsgáljuk a közgazdaságtan vonatkozó elméleteit a tekintetben, hogy ezekből milyen követelmények és lehetőségek szűrhetők le e fogalmak operacionalizálására vonatkozóan. Dolgozatunk második részében az első rész eredményei alapján javaslatot teszünk egy elméletileg kívánatos indikátorkidolgozási folyamatra, majd elemezzük, hogy a gyakorlati megvalósítás során milyen szempontokra kell különös gondot fordítani ennek megvalósításához. Tanulmányunkat következtetéseinkkel zárjuk. 6

7 4 A fenntarthatóság és jólét fogalmainak definiálása Mind a fenntarthatóság, mind pedig a jólét meglehetősen komplex fogalmak, amelyek értelmezésével, elméleti hátterével és operacionalizálásával specifikus közgazdaságtani irányzatok (jóléti közgazdaságtan, környezetgazdaságtan és ökológiai közgazdaságtan) foglalkoznak. Annak érdekében, hogy közelebb jussunk e fogalmak mérési lehetőségeinek megismeréséhez, először meghatározunk egy jóléti, illetve környezeti fenntarthatósági elméleti keretet, amelyek későbbi operacionalizálási tevékenységünk elméleti hátterét jelentik. Ennek kapcsán először fontosnak tartjuk röviden tisztázni a vizsgált fogalmak (jólét, természeti környezet, fenntarthatóság) egymáshoz való viszonyát (1. ábra). 1. ábra A tanulmány kulcsfogalmainak egymáshoz való viszonya Fenntarthatóság Jelenbeli jólét Jövőbeli jólét nyújtásának képessége Természeti környezet/ Természeti tőke Forrás: saját szerkesztés Az ábráról látható, hogy a fenntarthatóság-koncepciónkba beletartozik egyrészt a jelenbeli jólét helyzete. Munkadefiníciónk értelmében egy jelenbeli szituáció is lehet fenntarthatatlan, amennyiben emberek milliárdjainak nincsenek kielégítve olyan alapvető szükségletei, mint az egészséges ivóvíz, a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer, alapvető személyes szabadságjogok stb. Azaz, emberek 7

8 jelentős tömegeinek esetében potenciálisan már a jelenben sem beszélhetünk jóléti szempontból fenntartható állapotról. 1 Ugyanakkor a fenntarthatóság alapvetően mégiscsak egy jövőorientált koncepció (Bruntland 1987), azaz a jelenbeli jóléten túlmenően magában foglalja a jövőbeni jólét nyújtásának képességét is. 2 Ebben van kulcsszerepe a természeti környezetnek vagy természeti tőkének. Továbbá, a szakirodalomban gyakran párhuzamosan használják a fenntarthatóság és a fenntartható fejlődés fogalmakat. Mi tanulmányunkban a fenntarthatóság kifejezést használjuk, hiszen a fejlődés fogalmának elemzése, elméleti és gyakorlati értelmezéseinek (Daly Cobb 1989, Sachs 2000) bemutatása jóval túlmutat e tanulmány keretein. Ennek megfelelően, amikor a jólét, illetve fenntarthatóság mérőeszközeinek kidolgozásán gondolkodunk, akkor mindenképpen meg kell válaszolnunk a következő kérdéseket: 1. Mi az, amit fenn szeretnénk tartani? Azaz mit értünk jólét alatt? 2. Milyen eszközök kellenek e jólét fenntartásához? 3. Hogyan lehet biztosítani/elérni azt, hogy a közösségek/társadalmak ezen eszközök megteremtésére törekedjenek és ezeket az előzetesen meghatározott (jóléti) célok megvalósítására használják fel? E három kérdés tulajdonképpen mintegy keresztülvágja a fenntarthatóság ún. pilléreken alapuló megközelítését (2. ábra). A vonatkozó szakirodalomban manapság a fenntarthatóság 4 pillérét szokták megkülönböztetni (Valentin-Spangenberg 2000): környezeti, társadalmi, gazdasági és intézményi. 1 Hasonlóan érvel Anand és Sen (2000), illetve Sachs (2000). 2 A fenntarthatóság két hagyományos közgazdaságtani elméletei, az erős, illetve gyenge fenntarthatóság elméletei is így értelmezik a fenntarthatóság fogalmát (Bulla Tamás 2006, Fleischer 2006, Goodland Daly 1996, Gutés 1996, Kerekes 2006, Schaltegger Burritt 2005). 8

9 Intézményi Gazdasági Társadalmi Környezeti E pilléreken alapuló megközelítés alapvető hiányossága, hogy az egyes pilléreken belül nem különít el célokat, eszközöket és elérési módokat. A környezeti pilléren belül például egyaránt megjelennek célok ( Milyen környezetben szeretnénk élni? ), és eszközök ( A természeti tőke mely elemei fontosak a jövőbeni jólét különböző formáinak a nyújtásához? ). Az intézményi pillér esetében ugyanezzel a problémával találkozunk. Egy közösség politikai berendezkedése ugyanis egyrészt rendelkezik egyfajta önértékkel a közösség jólétének szempontjából, ugyanakkor a jólét eszközeinek pl. a természeti tőke bizonyos szintjének megőrzése megteremtése szempontjából eszközértékkel is bír. A társadalmi és gazdasági pillér viszonya pedig alapvetően hierarchikus: a társadalmi (jóléti) pillér jelenti a célokat, míg a gazdasági pillér az ezek eléréséhez szükséges eszközök egy csoportját. 2. ábra A fenntarthatósági mérőeszközök kidolgozásához megválaszolandó kérdések viszonya a fenntarthatósági pillérekhez Mit akarunk fenntartani? Milyen eszközökkel? Hogyan érjük el ezt? Forrás: saját szerkesztés A fent leírtak miatt a következőkben a fentebb felvázolt kérdések mentén vesszük sorra azt, hogy milyen dilemmákkal (operacionalizációs választásokkal) találjuk szembe magunkat, amikor fenntarthatósági mérőeszközöket kívánunk kidolgozni. 4.1 Mi az, amit fenn szeretnénk tartani? A jólét mérésének elméleti alapjai, dilemmái A jólét fogalmának definiálása több tudományterületet érint: foglalkozik vele a filozófia, a pszichológia, a szociológia és a jóléti közgazdaságtan. A történelem 9

10 folyamán rengeteg jóléti elmélet született, ezekről lehetetlen átfogó képet adni, ezért itt elsősorban a jóléti közgazdaságtan eredményeire koncentrálunk. 3 A jóléti közgazdaságtan legtöbb elméletének hátterében az utilitarizmus filozófiai irányzata húzódik meg. A klasszikus utilitarizmus lényegét három pontban lehet összefoglalni (Krémer 2004, 83. o.): Először, a cselekvések kizárólag következményeik alapján minősülnek jónak, vagy rossznak. Semmi más nem számít. Egyszerűen azok a jó cselekvések, amelyek a legjobb következményekhez vezetnek. Másodszor, a következmények mérlegelésénél egyedül az okozott boldogság vagy boldogtalanság mértéke számít. Minden más irreleváns. Harmadszor, a várható boldogság vagy boldogtalanság kalkulálásakor senkinek a boldogsága nem számít fontosabbnak a másikénál. Minden ember jóléte egyenlő mértékben fontos. A klasszikus utilitarizmust ugyan rengeteg kritika érte, az alapvetően még ma is uralja a jóléti közgazdaságtant (Sen Williams 1996). Vannak azonban más elméletek is a jólét meghatározására. Ezek az elméletek feloszthatók egy formális, illetve szubsztantív csoportra (Hausmann McPherson 1997). A szubsztantív megközelítések közös jellemzője, hogy pontosan meghatározzák, mi rendelkezik önértékkel az emberek számára. Ezzel szemben a formális megközelítések leírják, hogyan lehet kitalálni, mi a jó, de nem határozzák azt meg pontosan. Egy formális elmélet a boldogság-utilitarizmus, amely valamilyen pozitív mentális állapotot tekint a jó kritériumának. Habár a lehető legnagyobb boldogság elve igen frappáns, és vonzó elmélet, nem nehéz belátni, hogy rengeteg probléma adódik az alkalmazásából, egyik ilyen a mentális állapot mérhetőségének a kérdése. A jóléti közgazdaságtanban leginkább elterjedt formális elmélet a preferenciautilitarizmus, amely az egyéni preferenciák kielégítését veszi figyelembe. Az elmélet központi gondolata szerint: Ha az egyének kizárólag önérdekkövetők, 3 Tanulmányunk e részében támaszkodunk korábbi kutatásunkra (Málovics et al. 2010). 10

11 preferálni fogják x-et y-hoz képest, akkor és csak akkor, ha úgy vélekednek, hogy x jobb nekik, mint y. Ha jól informáltak, akkor vélekedésük valóra válik, és x jobb lesz nekik, mint y, akkor és csak akkor, ha x-et preferálják y-hoz képest. (Hausmann McPherson 1997, 73. o.). A preferencia-utilitarizmus alapvetően ordinális hasznosságfogalommal dolgozik: vagyis annak a megállapítására törekszik, hogy egy állapot jobb-e, hasznosabb-e, mint a másik. Azonban a jólét méréséhez, összehasonlításához kardinális skálára is szükség lehet, vagyis arra, hogy értéket rendeljünk egyes preferenciákhoz (Dasgupta 2001). Közgazdászok számára ennek kapcsán a legegyszerűbb megoldás a pénz. Vagyis nézzük meg, hogy az egyes preferenciák megvalósulásáért mennyit fizetnének az emberek. Ezt a nézőpontot anyagias-utilitaristának hívják. A formális elméletek közös jellemzője, hogy egy determinánsra próbálják redukálni a jólét meghatározását, formalizálásra törekszenek és eltávolodnak a normativitástól, paternalizmustól, erkölcsi értékektől. A vita a formális elméletek kapcsán még ma is tart. Legfontosabb előnyüknek azt tartják, hogy a formalizálhatóságuk miatt közvetlenül köthetők az elméleti közgazdaságtan eszköztárához (Hausmann McPherson 1997). Habár vitathatatlan előnyük, hogy egyszerűek, formalizálhatók, mérhetők, rengeteg kritika érte, és éri még ma is őket, például a preferenciák bizonytalansága, a változó preferenciák, a preferenciák közötti konfliktusok, a becslés nehézsége, valamint az igazságosság és a jogok figyelmen kívül hagyása kapcsán. A szubsztantív elméletek közé tartoznak azok az irányzatok, amelyek pontosan meghatározzák, melyek az emberi jólét alkotóelemei, mely dolgok rendelkeznek önértékkel. Bizonyos szempontból ezek az elméletek objektívek: az önértékkel rendelkező dolgok függetlenek az emberek akaratától, vágyától vagy preferenciáitól. Az első ilyen elmélet az alapvető javak elmélete. E szerint a jólétet alapvető társadalmi javakban kell mérni, amelyek eszközök ahhoz, hogy az egyén teljes életet élhessen a társadalomban. Rawls szerint az alapvető javak a következők: szabadság, jog, hatalom, lehetőség, jövedelem, vagyon, és az önbecsülés társadalmi alapjai (Rawls 1997). Ezek közül is elsődleges fontossága van a szabadságjogokkal való 11

12 rendelkezésnek. Rawls felállít egy a jólét szempontjából igen figyelemre méltó szabályt: a társadalmi különbségek elvét, másképpen a maximin szabályt. E szerint a társadalomban elsődleges figyelmet a legrosszabb helyzetben lévőkre kell fordítani, azokra, akik a legkevesebbel rendelkeznek az alapvető javakból és az ő helyzetüket kell javítani, hogy a társadalom egészének a jóléte növekedjen. A második szubsztantív elmélet a Nobel-díjas közgazdász Amartya Sen nevéhez kapcsolható. Ez a képességszemlélet. A képesség fogalma Sennél az emberek által élvezett tényleges szabadságot takarja. Az alapvető javakkal szemben a legnagyobb különbség abból adódik, hogy a képességek fogalma nem csak a jóléthez szükséges eszközöket takarja, hanem releváns személyes tulajdonságokat, amelyek meghatározzák az egyén milyen mértékben tudja az alapvető javait céljai elérésének szolgálatába állítani. A képességek között kiemelt jelentősége van az egyének által élvezett szabadságnak, amely nem csak a jólét eszköze, hanem célja is. A harmadik említésre méltó szubsztantív elmélet a Dasgupta által felvázolt eszközök és célok elmélete. E szerint a jólétet két aspektusból kell szemlélni, az egyik aspektus a jólét alkotóelemeire (constituents) vonatkozik, amelyhez tartozik a boldogság, egészség és az alapvető szabadságjogok. A másik megközelítés a jólét determinánsaira, vagy eszközeire (determinants) vonatkozik, amelyek: az étel, a ruházat, az ivóvíz, a lakóhely, az információszerzési lehetőség, és a biztonság. Mindkét megközelítés egyaránt fontos, egyiket sem szabad elhanyagolni a másik rovására (Dasgupta 2001). A szubsztantív elméletek közös jellemzője, hogy szem előtt tartják valamilyen formában a jólét erőforrásait, kimondottan interdiszciplinárisak, pluralisták, vagyis több aspektusból közelítenek az emberi jólét fogalmához, ezáltal megragadnak olyan szempontokat is, amelyek nem mérhetők vagy csak igen nehezen pénzben. A legtöbb kritika is amiatt éri őket, mert túl sok mindent akarnak figyelembe venni, ami a jólét mérhetőségének a kárára megy. Összességében azt mondhatjuk, hogy amennyiben a Mit szeretnénk fenntartani? kérdés esetében el szeretnénk kerülni a túlzott redukcionizmust, akkor a szubsztantív elméletek ingoványos talajára tévedünk, ahol a hagyományos 12

13 tudományos válaszok 4 helyett illetve az azok által jelzett keretfeltételek mellett értékválasztásaink döntik el azt, hogy melyik elmélet talajáról elindulva mit válaszolunk a felvetett kérdésre (Stiglitz et al. 2009). Azaz a Mit szeretnénk fenntartani? kérdésre adandó válasz adott területen és adott időben tudományos helyett társadalmi, szükségszerű értékválasztást magában hordozó döntés. 5 Látható tehát, hogy a jólét közgazdaságtani elméletei eltérő módszertant javasolnak a jólét mérésére, eltérő tényezőket tartanak fontosnak a jólét mérésének szempontjából (3. ábra). 3. ábra A jólét közgazdaságtani elméletei és az ezekből következő operacionalizációs választások Közgazdaságtani jólételméletek Az elmélet alapján mérendő (1) Formális 1.1 Boldogságutilitarizmus 1.2. Preferenciautilitarizmus 1.3. Anyagias utilitarizmus (1) Formális 1.1. Boldogság 1.2. Preferenciák kielégülése 1.3. Jövedelem (2) Szubsztantív 2.1. Rawls 2.2. Sen 2.3. Dasgupta (2) Szubsztantív 2.1. Alapvető javak 2.2. Képességek 2.3. Eszközök és célok Forrás: saját szerkesztés 4.2 Milyen eszközökre van szükség e jólét fenntartásához? A közgazdaságtan általában a tőketípusok fogalmán keresztül közelíti meg a jólét fenntartásához szükséges eszközök vizsgálatát. Azzal kapcsolatban azonban, hogy konkrétan milyen tőketípusokra lenne szükség bárminemű jövőbeni jólét biztosításához, több dilemmával is szembetaláljuk magunkat a szakirodalomban. A legalapvetőbb és legismertebb ezek közül az egyes tőkefajták egymáshoz való helyettesítő/kiegészítő viszonyával kapcsolatos dilemma. 4 Arról, hogy mit értünk hagyományos tudományon, később még írunk. 5 A Mit akarunk fenntartani? kérdéssel kapcsolatos komplexitást tovább növeli, ha megfontoljuk, hogy a vonatkozó döntéseink által érintett jövő generációk preferenciáinak becsatornázására nem áll módunk. Sok közgazdász emiatt a fenntarthatóság kérdéskörének megközelítésekor fel sem veti a célok (jólét), csak az eszközök (jövő generációknak örökül hagyandó tőkemennyiség) kérdését (Hanley 2000, Illge Schwarze 2009). 13

14 Amennyiben helyettesítő viszonyt feltételezünk, akkor gyenge fenntarthatóságról (GYF), míg kiegészítő viszony feltételezése esetén erős vagy szigorú fenntarthatóságról (EF) beszélhetünk. Előbbi értelmében az össztőkemennyiség, míg utóbbi esetében ez, illetve a természeti tőke (bizonyos szintjének) megőrzése is szükséges. Az, hogy mi a természeti tőkének az erős fenntarthatóság elméletében megőrzendő szintje, általában a természeti tőkén belüli további megkülönböztetéssel igyekszik a szakirodalom megragadni. Ennek értelmében beszélhetünk kritikus (nem helyettesíthető) és nem kritikus természeti tőkéről (Ekins 2003, Ekins et al. 2003). 6 A GYF elméletének képviselői a természeti- és mesterséges tőke egymással való helyettesíthetőségéből indulnak ki. Véleményük szerint néhány esetben akár közvetlen helyettesítés is van a mesterséges tőke és a természeti tőke (TT) közt ilyen például amikor egy precízebb szerkezet csökkenti a hulladékot, lehetővé teszi addig megmunkálhatatlan anyagok használatát vagy a hatékonyabb újrahasznosítást (Solow 1997, Stiglitz 1997). Fontosabb azonban az indirekt kapcsolat, amikor az addig kimerülő erőforrásokból készült anyagokat magas tőkeintenzitású folyamatokat használva megújulókból állítják elő (Solow 1997). Ez utóbbi nem a természeti erőforrások tőkejavakkal történő helyettesíthetőségét, csupán a nem megújuló erőforrások megújulókkal történő helyettesíthetőségét jelenti (Daly 1997) a technológiai fejlődés révén. Ugyanakkor, mivel a megújuló erőforrások (elvileg) nagyon hosszú időn keresztül használhatóak fenntartható módon (Solow 1997), hiszen egyes típusaikból képesek lehetünk hosszú időn keresztül egy pozitív, konstans, a megújuló-képességüket meg nem haladó mennyiséget használni, míg mások esetében ilyen korlát eljövetele nem is látszik a közeli jövőben (ilyenek például a nap és a fúziós energia). Így az elmélet szerint az egyes tőketípusok (természetes és mesterséges) közti tökéletes helyettesíthetőség következtében a fenntarthatóság kritériumának teljesítéséhez elég, ha a két tőketípus együttes értéke nem csökken azaz ha természeti erőforrás megsemmisülésével legalább ugyanolyan értékű mesterséges tőke jön létre (Gutés 1996, Kerekes 2006). A GYF elméletét ugyanakkor számtalan kritika éri. E kritika legrelevánsabb része a tőketípusok közti helyettesítő viszonyra azaz egészen konkrétan a természeti tőke 6 E két kategória elkülönítésének nehézségeit később még érintjük. 14

15 mesterséges tőkével való helyettesíthetőségére vonatkozik. Jelen tudásunk alapján ugyanis kijelenthető, hogy bizonyos, az emberi jólét szempontjából kulcsfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatások jelenlegi ismereteink szerint nagyobb léptékben gyakorlatilag sem más ökoszisztéma-szolgáltatással, sem emberi technológiával nem helyettesíthetők (UNDP et al 2000, Buday-Sántha 2002, Gustaffson 1998, Ayres 2007). 7 Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a helyettesítési lehetőségekkel kapcsolatos vita egy jövőre vonatkozó vita, és így szükségszerűen túlmutat jelenbeli tudásunkon. Azt, hogy mennyire vallunk technooptimista nézeteket, befolyásolhatják például az emberi találékonyságról vallott nézeteink (Homer-Dixon 2004), illetve az, hogy milyen diszciplináris háttérrel érkezünk e vitába. 8 E vita annyiban mindenképpen elméleti, amennyiben feltételezhetjük, hogy nagyon kevesen gondolják azt, hogy a természeti és mesterséges tőke közti viszony abszolút helyettesítő vagy kiegészítő. A vita a gyakorlatban, az egyes társadalmi döntéseknél sokkal inkább azzal kapcsolatban jelentkezhet, hogy adott időben, adott helyen mekkora mennyiségű természeti tőkét érdemes megőrizni (vagy ellenkezőleg: más tőketípusok mennyiségének növelése érdekében nem megőrizni) a jövőbeni célok eléréséhez. Azaz mi is a természeti tőke megőrzendő (kritikus) szintje? E kérdésre azonban a legtöbb esetben igen nehéz egyértelmű választ adni a környezeti folyamatok, problémák és ezek emberi jólétre gyakorolt hatásának komplexitása miatt. Jelenlegi ökológiai tudásunk alapján ugyanis a globális biodiverzitás és annak ember általi csökkentésének természetét, valamint a pusztítás megszüntetésének leghatékonyabb eszközeit nagyfokú bizonytalanság övezi (Novacek Cleland 2001, Daily et al 2000). Ahogyan Limburg és szerzőtársai (2002) bemutatják, az ökológiai rendszerek működése, illetve ezek megváltozása és e 7 Az ökoszisztéma szolgáltatások máig egyik legelterjedtebb megfogalmazása a Millennium Ecosystem Assessment (MEA) definíciója, amely ökoszisztéma szolgáltatásnak nevezi a természetes és ember által módosított ökoszisztémák által a társadalom számára biztosított kézzel fogható és nem kézzel fogható hasznokat (MEA 2003). Az ökoszisztéma-szolgáltatások tipológiáiról részletesen lásd MEA (2003), MEA (2005), Gonczlik (2004), Kelemen et al (2009). 8 Bár olyan tanulmányt ismerünk, amely a kutatók tudományos hátterének technooptimizmusra gyakorolt hatását mérte volna, ennek potenciális befolyásoló hatására saját, tudományosnak nem minősülő tapasztalataimon túlmenően kiváló példát szolgáltat Norman Myers és Julien Simon magyarul is olvasható vonatkozó vitája (Myers Simon 2004). 15

16 változás jóléti hatása magas fokú bizonytalansággal jellemezhető, mert a bioszférában érvényesülő interdepenedenciák következtében: az elemzett ökológiai rendszer megváltozásának hatásai átnyúlhatnak a lehatárolt és elemzett rendszeren, az ökológiai rendszerek olyan folyamatokkal jellemezhetők, amelyek különböző, de gyakran egymást átfedő időbeli és területi skálákon jelentkeznek, illetve a nagyobb idő- és térbeli skálán jelentkező hatások befolyásolják a kisebb skálákon jelentkező hatásokat, és fordítva. Az ökológiai rendszerek összetett, interaktív rendszerek, amelyekben egyfajta dinamikus egyensúlyi állapotot biztosító stabilizáló mechanizmusok érvényesülnek. Az ökológiai rendszereknek azonban több stabil állapotuk is lehetséges, ha elvesztik rezilienciájukat, ellenállóképességüket a külső zavaró hatások (stressz) eredményeképpen. Az új stabil állapotba történő átalakulás visszafordíthatatlan és jó eséllyel alacsonyabb emberi jólétet tesz lehetővé. 9 E változások ráadásul nemlineárisak, nem előrejelezhetők és az emberi tevékenység kiterjedésével bekövetkezési valószínűségük növekszik. A fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy az ökológiai rendszerek ún. nemmarginális rezsimek (Limburg et al. 2002). Marginális rezsim alatt olyan ökológiai feltételeket értünk, amelyek mellett (1) az elemezett rendszer stabil, az elemei közötti kapcsolatok nagy bizonyossággal megérthetők, előrejelezhetők, (2) a gazdasági feltételek visszatükrözik az ökológiai feltételeket, és (3) a rendszert marginális változások, folyamatosság, stabilitás, előrejelezhetőség és helyettesíthetőség jellemzik azaz a rendszer nincs a nagy, visszafordíthatatlan, hirtelen változások küszöbén. Ugyanakkor e jellemzők érvényesülésének valószínűsége egyre alacsonyabb, hiszen az ökológiai rendszerekre gyakorolt emberi hatás mértékének a növekedésével 9 Példa lehet ilyen, jelenleg éppen zajló változásokra a sivatagosodás jelensége, a gleccserek olvadása vagy a tengeri és óceáni halállományok összeomlása (Rakonczay 2008). 16

17 a nem folyamatos változást jelentő változások bekövetkezési valószínűsége növekszik (4. ábra). 4. ábra: Marginális és nem marginális rendszerviselkedések értékváltozása stresszhelyzetek esetén Forrás: saját szerkesztés Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a fenntarthatóság eszközeinek meghatározásakor többes bizonytalansággal találjuk szembe magunkat: 1. Nem ismerjük előre tudományos bizonyossággal a jövőbeni környezeti változások természetét, 2. ezek emberi jólétre gyakorolt hatását, és 3. az alkalmazkodáshoz szükséges eszközöket és alkalmazkodóképességet. 17

18 A fenti bizonytalanságok megléte mellett azonban jelen tudományos tudásunk szerint az ember környezeti hatásának növekedésével (Rakonczai 2008) egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy az emberi jólét egyik alapvető eszköze, a természeti tőke visszafordíthatatlanul olyan irányba változik, amely a jövőben önmagában alacsonyabb emberi jólétet tesz lehetővé. Elképzelhető azonban, hogy olyan jelenleg nem ismert lehetőségek jelennek meg, amelyek szerint a technooptimistáknak lesz igazuk, azaz a jólétcsökkenésért cserébe kompenzál a technológiai változás. Costanza szerint (Kocsis 1999) e bizonytalanság jelen tudásunk szerint az alábbi kifizetési mátrixot eredményezi (1. táblázat). Bár Costanza ebben az esetben egy maximin stratégiát javasol, amennyiben elfogadjuk azt a tudományos alapvetést, amelynek értelmében a tudomány nem képes értékviták eldöntésére, azt mondhatjuk, hogy a választás az egyes közösségek feladata. 1. táblázat A technológiai optimizmus és a technológiai pesszimizmus kifizetési mátrixa A világ tényleges helyzete A jelenleg folytatott politika technológiai optimizmuson alapuló politika technológiai pesszimizmuson alapuló politika Forrás: Kocsis (1999, 158.o.) az optimistáknak van igazuk magas nyereség a pesszimistáknak van igazuk katasztrófa mérsékelt nyereség elviselhető nyereség Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a fenntarthatósággal kapcsolatos közgazdaságtani gondolatok sokszor egymásnak homlokegyenest ellenkező állításokat fogalmaznak meg a környezeti fenntarthatóság kritériumaival, az ahhoz vezető úttal kapcsolatban. 18

19 4.3 Hogyan lehet biztosítani/elérni azt, hogy a közösségek/társadalmak ezen eszközök megteremtésére törekedjenek és ezeket az előzetesen meghatározott (jóléti) célok megvalósítására használják fel? Amennyiben megszületik a döntés a célokkal és eszközökkel kapcsolatban, akkor fel kell tennünk a magunknak a Hogyan érjük el e célokat? kérdést. Ez alatt nem értünk mást, mint azt, hogy milyen intézmények szükségesek a célok megvalósításához, eszközök létrehozásához. 10 Mivel a fentiekben amellett érveltünk, hogy tudományos igényességgel nem tudunk állást foglalni sem a célokkal, sem pedig az ezek eléréséhez szükséges eszközökkel kapcsolatban, így e fejezetben nem egy adott cél eléréséhez/eszköz megteremtéséhez szükséges intézményekkel foglalkozunk, hanem bemutatunk egy olyan dilemmát, amely megmutatja: e kérdés megválaszolásakor sem vagyunk képesek tudományosan egyértelmű válaszokat adni. Erőteljes nézetkülönbség van a közgazdaságtani elméletek közt a tekintetben, hogy milyen módon érdemes a természettel, környezethasználattal is kapcsolatos döntéseket előkészíteni, meghozni. Ennek kapcsán az egyik legkomolyabb vita azzal kapcsolatban bontakozott ki, hogy célszerű-e a fenntarthatósággal kapcsolatban a természeti változását pénzben értékelni. Amennyiben ugyanis egy hagyományos közgazdaságtani felfogásban, a korábban már részletezett anyagias utilitarizmus jóléti paradigmájának megfelelően a költség-haszon elemezést (cost benefit analysis CBA) tekintjük irányadónak a közösségi döntések meghozatalakor, akkor a környezeti változások emberi jólétre gyakorolt hatásait is pénzben kell értékelnünk. A természet pénzbeli értékelésére számos módszer áll rendelkezésre (Marjainé Szerényi 1999, 2000, 2005), amelyeket a hagyományos közgazdaságtani megközelítés támogat, mert (Common 2003): így a költség-haszon elemzésen alapuló döntéselőkészítésben megjelennek a környezetpusztítással járó költségek, amelyek pénzbeli 10 Intézmények alatt bár nem vizsgáljuk ezeket teljességükben tanulmányunkban Vatn (2006) alapján a társadalom (1) hagyományainak, (2) normáinak és (3) jogi szabályainak összességét értjük. 19

20 értékelés hiányában nem jelennének meg (azaz ebben az esetben a környezetet nulla értéken vennék a döntéshozók számításba), és lehetőséget nyújt a nemzeti elszámolások zöldítésére (fenntarthatóbbá tételére). A fenti előnyök mellett azonban a pénzbeli értékelés érvényessége kapcsán számos kritika felmerül a szakirodalomban. 11 Az ökológiai rendszerek korábban bemutatott jellemzői például két okból is megkérdőjelezik a természet pénzbeli értékelésének érvényességét. Egyrészt ugyanis a pénzbeli értékelési módszerek különösen a leggyakrabban használt feltárt preferencián alapuló módszer, a feltételes értékelés nem képesek a fenti komplexitás kezelésére. Könnyen belátható, hogy egy egyszerű kérdőíves megkérdezés esetén a laikus válaszadók egy olyan problémával találják szembe magukat (azaz egy olyan környezeti változást kellene pénzben értékelniük), amelynek hosszú távú jóléti hatásáról nagyon keveset tudnak. E módszerek tehát nem hozzák helyzetbe a laikus válaszadókat abban az értelemben, hogy nem látják el őket a megalapozott döntéshez szükséges információkkal. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy amíg a környezettel kapcsolatos döntések esetében a valóságban az értékelendő jószág sokszor komplex, nehezen megismerhető és a választási alternatívák hatásai nem teljes körűen ismertek, addig a CBA-ban implicit módon az értékelendő erőforrás viszonylag egyszerű, könnyen megismerhető és a választási alternatívák hatásai beláthatók (Kelemen 2011). 12 Másrészt az előző bekezdésben írottakkal szoros összefüggésben probléma a természet pénzbeli értékelése kapcsán, hogy e módszerekkel határelemzést alkalmazunk nem-marginális rezsimek értékelésére. Azaz abból indulunk ki, hogy 11 E tanulmányban nem célunk ezek teljes körű bemutatása, pusztán néhány, témánk szempontjából lényeges különbség kiemelése. 12 Az ökológiai rendszerek működésével, az ember azokra gyakorolt hatásával és e hatás emberi jólétre gyakorolt visszahatásával számos kutató és kutatás foglalkozik az itt részletesebben bemutatott forrásokon kívül is (Chapin et al 2000, Costanza et al 1997, Daily et al 2000, Ekins et al 2003, Mc Daniel Gowdy 2002, Norgaard Bode 1998, Pimm 1997, Rees 1998, Vida 2001, Woodruff 2001). 20