TÜKÖRKÉP. Maecenas Könyvek, Budapest. Danielle Steel

Átírás

1 Danielle Steel TÜKÖRKÉP A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Danielle Steel: Mirror Image Published by Delacorte Press Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc., New York by Daniellé Steel, 1998 Jacket design: Jorge Martinez and Andrew M. Newman Jacket art: Phil Rose and Jorge Martinez Lettering: David Gatti Author's photo Harry Langdon Fordította Roby Tiallac A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája Hungarian edition by Maecenas Könyvek, Budapest, 1999 Hungarian translation by Roby Tiallac, 1999 ISBN Maecenas Könyvek, Budapest Felelős kiadó: a Maecenas Könyvek. Budapest igazgatója Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte és tördelte: az Alinea Kft. Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Terjedelem: 22,8 (A/5) ív

2 Mindazoknak, akiket szeretünk, s az álmodott álmoknak, akikké majd válunk, ha merünk azokká válni. A bátorságnak és a bölcsességnek, az álmok kergetésének, s azoknak, akik átsegítenek bennünket a hídon, félelmeinken túlra, a reménytől a szeretetig. A reménytelen nagy szerelmeknek, s a meggyászolt kisebbeknek, a megélt szép időknek, melyeket ki kellett böjtölnünk. Lányaimnak, Trixinek, Samanthának, Victoriának, Vanessának és Zárának teljesüljenek gyorsan-könnyen az álmaitok, s bölcs legyen minden választásotok. Fiaimnak: Maxxnek légy áldott, bátor, okos, kedves és szeretett, és Nicknek aki bátor volt és önzetlen, s oly nagyon szeretett. Egy szép napon teljesüljenek be az álmaitok, s ha a sors úgy akarja, egyszer tán még az én álmaim is. És szeretve szeressenek benneteket mindazok, akiket ti is szerettek. Tiétek vagyok, szívem minden szeretetével. Mama 1. A kinti madárcsicsergés alig szűrődött át a Henderson-kúria nehéz brokátfüggönyein, ahogy Olivia Henderson egy sötét, hosszú hajtincset félresimított az arca elől, és folytatta apja porcelán étkészletének gondos leltározását. Forró nyári nap volt, s húga, mint általában, elmászkált valamerre. Apja, Edward Henderson az ügyvédeit várta. Mióta itt tanyáznak Croton-on-Hudsonben, majdnem háromórányi autóútra New Yorktól, innen irányította minden beruházását, s innen felügyelte a nevét viselő acélműveket is. Két évvel ezelőtt, 1911-ben teljesen visszavonult az üzleti élettől. Megtartotta minden cégét és üzletrészét, de már mindent az ügyvédei és a vállalatvezetői intéztek helyette. Minthogy nem volt fia, lassan kihunyt benne az üzletemberi érdeklődés. Lányai sohasem fogják vezetni az ő acélműveit. Még csak hatvanöt éves volt, de az utóbbi néhány évben megrendült az egészsége, és jobban szerette erről a Croton-on-Hudson-i békés pihenőhelyről nyugodtan szemlélgetni a világot. A hely nem volt különösebben érdekes, az igaz, de ikerlányai sohasem unatkoztak, és akadt jó néhány barátjuk is a Hudson folyónál megtelepedett előkelő családok körében. A Van Cortland-kúria itt volt a közelben, akárcsak Shepardék az ősi Lyndhurst-birtokon. Jay Gould húsz évvel ezelőtt halt meg, s a csodálatos birtokot a lányára hagyta. Helen és férje, Finley Shepard remekül vezették a gazdaságot, és gyakran rendeztek partikat a környékbeli fiatalok számára. Déli szomszédaik, Rockefellerek, az idén fejezték be Tarrytownban a pompás kertekkel és golfpályákkal körülvett Kykuit építését, s elkészült Hendersonéval vetekedő házuk is. A Henderson-kúria elegáns épület volt, sok-sok mérföldről is eljöttek megnézni az emberek, bekukucskálva kapun-kerítésen a csodálatos

3 kertekbe, bár a házból odakintről nem sokat lehetett látni a magas fáktól és a kissé kanyargós úttól, amely szabályos kocsifelhajtóban végződött. A lakóház egy magas szikláról tekintett le a Hudson folyóra. Edward szeretett órákon át üldögélni a dolgozószobájában, nézegetve az alatta elúszó világot, elmerengve a régi emlékeken, a régi barátokon, s azokon a letűnt napokon, amikor az élete sokkal nagyobb sebességre volt kapcsolva ahogy az 1870-es években átvette az apja gyárait majd fontos szerepet játszott a századvég sok nagy ipari változásában. Akkoriban igencsak mozgalmas volt az élete. Edward Henderson korán nősült, de első feleségét és kicsi fiát elragadta a diftéria. Ezután hosszú évekig magányosan élt, mígnem jött Elizabeth, s benne megvolt minden, amiről egy férfi csak álmodhat ő volt a fénysugár, az üstökös a nyári égen, oly tünékeny, oly káprázatos, oly gyönyörű, és ugyanolyan gyorsan is tűnt el. Amikor összeházasodtak, Edward a negyvenes évei elején járt, Elizabeth pedig tizenkilenc éves volt, és huszonegy évesen már el is távozott: gyermekágyi láz végzett vele. Az asszony halála után Edward még keményebben dolgozott, addig hajtott, míg bele nem zsibbadt. Ikerlányait a házvezetőnőre és a dajkákra bízta, de végül rájött, hogy neki is törődnie kell velük. Akkoriban kezdte építeni a Henderson-kúriát. Azt akarta, hogy a gyerekei egészséges, teljes életet éljenek, távol New Yorktól. Amikor végleg kiköltöztek, a lányok tízévesek voltak, most meg már húsz körüljártak. Megtartotta a New York-i házat is és ott dolgozott, de amilyen gyakran csak tudott, kilátogatott a gyerekekhez. Eleinte csak a hétvégeken, de idővel hét közben is leruccant. A szíve Crotonba húzta, s ahogy lányai a szeme láttára fölcseperedtek, az ő életének tempója úgy lassúbbodott meg. Az utóbbi két évben pedig már egyáltalán sehová sem ment. Három vagy négy évvel ezelőtt megromlott az egészsége is. A szíve rakoncátlankodott, de csak akkor, ha túl sokat dolgozott, ha fölidegesítette magát valamin, vagy ha felbosszantották, ami egyre ritkábban fordult elő. Edward boldog volt Crotonban az ikrekkel. A sütemény jól sikerült, ugye? Apának ízleni fog. Olivia tudatosan ezt rendelte az apjának és John Watsonnak, az első számú ügyvédnek. Azt hiszem, el kell készítenem egy tálcát nekik, vagy te már megcsináltad? A két nő egymásra mosolygott, s ebben a mosolyban benne volt soksok év közös feladata és öröme. Olivia igen jól kézben tartotta maga körül a dolgokat, s Bertie tudta ezt. Tisztelte is érte a lányt, s az esetek többségében hallgatott a véleményére. Olivia olyan komoly és megbízható volt, hogy Bertie néha akár el is feledkezhetett volna mindarról, amit neki Immár húsz éve, hogy Elizabeth 1893-ban, egy virágillattól terhes, szép tavaszi napon meghalt. Edward úgy érezte, orvul cserben hagyta őt az Isten. Ő odakint várakozott, nagy büszkén és rettentő izgalomban. Rossz álmában sem gondolta, hogy a tragédia újra megtörténhet vele. Első felesége és csecsemőkorú kisfia másfél évtizeddel azelőtt a diftériajárvány áldozata lett. Második felesége elvesztésébe majdnem belepusztult ő is. Negyvenöt évesen érte ez a csapás elviselhetetlennek érezte az életet Elizabeth nélkül. Az asszony a New York-i házban halt meg, eleinte még érezte ott a jelenlétét. De egy idő után gyűlöletessé vált számára a ház üressége, és egyre jobban irtózott ott lenni. Ezután hónapokon át mindenfelé utazgatott, de ez azt is jelentette, hogy távol volt a két kicsi lányától is. Mégsem tudta rászánni magát, hogy eladja az apja által épített házat, ahol felnőtt. Megrögzött hagyománytisztelőként a gyerekeinek akarta továbbadni. Végül mégiscsak lezárta, s két éve nem is járt ott. S most, hogy állandóan Crotonban lakott, már nem is hiányzott neki az a régi ház. Es New York sem, az ottani társasági élet sem. Míg odakint tombolt a nyár, Olivia Henderson folytatta a porcelánkészlet tételes leltározását. Hosszú papírcsíkokra jegyezgette föl gyöngybetűivel, hogy mit kell lecserélni, miből kell újat rendelni. Néha ezért-azért beküldte valamelyik szolgáinkat a városi házba, de ők sohasem mentek oda. Olivia tudta, hogy az apja nem szereti azt a házat. Apjának meg-rendült az egészsége, és Olivia is boldog volt a crotoni nyugalmas életben. Nem sok időt töltött New Yorkban, leszámítva azt a két évvel ezelőtti rövid időszakot, amikor apjuk bevitte őket a városba, hogy bemutassa őket a társaságnak és az összes barátainak. Olivia érdekesnek, de nagyon kimerítőnek is találta. A végén már nyomasztották a partik, a társasági előírások. Úgy érezte, mintha valami színpadon állna, s már nagyon utálta, hogy mindenki őt bámulja. Húga, Victoria viszont elemében érezte magát, és teljes letargiába esett, amikor karácsonykor vissza kellett hurcolkodniuk Crotonba. Olivia megkönnyebbüléssel tért vissza a könyveihez, a lovaihoz, s a csendes, hosszú sétákhoz, amelyek a szomszéd farmokhoz vezettek. Szeretett a sziklákhoz kilovagolni és hallgatni a tavasz zsongító hangjait, nézni, ahogy lassan elolvad a téli jég, vagy ahogy záporoznak a fákról októberben a sárgult levelek Szerette az apja helyett intézni a ház ügyeit, hiszen már kislány korában is folyton ott tüsténkedett a ház körül, nevelőnőjük, Alberta Peabody segítségével. A Hendersonlányok Bertie -nek hívták, és anyjuk helyett is anyjuk volt. A látása ugyan már megkopott, de az esze és a lelke a régi maradt. Sötétben vagy csukott szemmel is meg tudta különböztetni egymástól a két kisasszonyt. Lejött megnézni, Olivia mire jutott. Mindig örült, ha elvállalta helyette ezt a rámolgatást-számolgatást, amelyhez neki már se szeme, se türelme nem volt. Olivia gondosan ellenőrizte a kézimunkákat, a kristályokat, az asztalneműt. Mindenen rajta tartotta a szemét, és szerette is csinálni nem úgy, mint a húga, aki menekült minden házimunkától. Victoria minden tekintetben különbözött a nővérétől. Na, eltörték az összes tányérunkat, vagy még meg tudjuk enni a karácsonyi vacsorát? kérdezte mosolyogva Bertie, kezében egy pohár jéghideg limonádéval és egy tálca frissen kisült gyömbéres süteménnyel. Húsz éve gondozza és neveli a két lányt, mintha csak a sajátjai volnának. Jóformán születésük óta az ő gyerekei. Anyjuk halála óta egyetlen napra sem hagyta el őket. Alberta Peabody alacsony, molett nő volt, ősz haját kis kontyba kötötte a tarkóján. Ő vigasztalta, babusgatta az ikreket, amikor szükségük volt rá, és az apjuk nem volt otthon, ami azelőtt gyakran előfordult. Edward éveken át csöndben gyászolta feleségét, és bizonyos távolságot tartott lányaitól. De az utóbbi években bensőségesebb viszonyba került velük, ami csak tovább mélyült azóta, hogy megrendült az egészsége és visszavonult az üzleti élettől is. Megviselte a szívét kisfiának és két fiatal feleségének elvesztése, a megrázkódtatás, majd a gyász, és persze ott voltak még az üzleti élet súlyos terhei. Boldog volt, hogy innen irányíthatta a dolgokat, s ami eljutott hozzá, azt mind már az ügyvédei által megszűrve kapta. Nincs elég mélytányér, Bertie jelentette Olivia komoly hangon, hátralökve hosszú haját, s mit sem sejtve félelmetes szépségéről. Krémfehér bőre volt, hatalmas, sötétkék szeme és sűrű, fényes hollófekete haja. És halas tányér is kell majd. A jövő héten megrendelem a Tiffanytől. És szólni kell a lányoknak is a konyhában, hogy jobban vigyázzanak. Bertie mosolyogva bólintott. Olivia már férjhez is mehetett volna, és akkor a saját mélytányérjait számolgathatná, ehelyett még mindig itt van, remekül érzi magát, s az apjával foglalkozik, meg annak a házával s egész háznépével. Olivia nem akart elmenni sehová. Még csak nem is gondolt rá. Épp itt érezte nagyon jól magát, a Henderson-kúriában. Eltérően Victoriától, aki állandóan a világ végén, de legalábbis Európában található helyekről beszélt. És rögtön elkomorult az arca, ha eszébe jutott az a városi, elhagyott ház, és mindaz a sok érdekesség, ami New Yorkban várna reájuk. Olivia gyerekes vigyorgással nézett le Bertie-re, aki halványkék selyemruhát viselt, amely majdnem a bokájáig ért, s úgy nézett ki benne, mintha egy darab nyári égbe burkolták volna. Valami képeslapból nézte ki magának ezt a ruhát, és egy helyi varrónővel csináltatta meg. Általában Olivia választotta ki és tervezte meg a ruháikat. Victoriát ez sem érdekelte, testvéré-1e bízta a választást, mondván, hogy kettőjük közül úgyis ő az idősebb.

4 kellett elvégeznie. Kikészítettem neked a tálcát, de szóltam Cooknak, hogy majd te fogod elrendezni az utolsó percben felelt a kérdésre. Köszönöm bólintott Olivia, és kecsesen lejött a létráról. Átölelte az idős nőt, és egy csókot lehelt az arcára. Egy pillanatra a vállára is hajtotta a fejét, mint egy kisgyermek, aztán szeretettel még egy csókot nyomott az arcára, és elviharzott a konyha felé, hogy összekészítse a tálcát az apjának és az ügyvédnek. Kert egy kancsó limonádét, egy nagy tányér süteményt mindkettőjüknek, apró vízitormás és uborkás szendvicseket, rajtuk a saját kertjükben termett paradicsom papírvékony szeleteivel. Rakott oda még egy kis erősebb itókát is, ha éppen azt kívánják meg. Olivia az apja társaságában nőtt fel, így aztán nem olyan lány volt ő, aki megborzong már a gondolatától is annak, hogy a férfiak bizony néha whiskyt isznak, sőt rá is gyújtanak. Épp ellenkezőleg: kifejezetten szerette ezek illatat. Akárcsak a testvére. Amikor megfelelőnek találta a szalvétákat és a Bertie által kiválasztott ezüsttálcát, kiment a konyhából. Az apját a könyvtárban találta. A súlyos rojtokkal díszített, bordó brokátfüggö-nyök be voltak húzva a kinti hőség ellen, és Olivia ösztönösen is igazgatni kezdte őket, a válla mögül visszanézve az apjára. Ma hogy érzed magad, apa? Szörnyű ez a hőség, nem? Én inkább szeretem mosolygott Henderson, büszkén lánya háziasságára. Mondogatta is gyakran, hogy Olivia nélkül ő ugyan el nem tudná igazgatni ezt a nagy házat, de ilyen jól aztán biztosan nem. Még tréfásan azt is megjegyezte, attól fél, hogy valamelyik Rockefeller még a végén elviszi őt innen feleségnek, csupán csak azért, hogy ilyen remek háziasszonya legyen Kykuitnak. John D. Rockefeller valóban pompás palotát épített. Fel volt az szerelve minden lehetséges kényelemmel, telefonnal, központi fűtéssel, és még egy áramfejlesztő is volt a kocsiszínben. Olivia apja meg is jegyezte, hogy azzal összehasonlítva az övék faluszéli kunyhónak látszik, ami persze nem volt igaz, de hát Kykuit mégiscsak a legelegánsabb palota volt a környéken. Ez a nagy meleg jót tesz az öreg csontjaimnak t ette hozzá elégedetten, és egy cigarettára gyújtva várta az ügyvédet. Hol van a húgod? kérdezte csak úgy mellékesen. Oliviát mindig könnyű volt megtalálni valahol a házban, amint éppen lajstromozott, feljegyzéseket írt a személyzetnek, ellenőrizte a javítani való dolgokat vagy éppen a virágokat rendezgette az apja asztalán. Victoriának azonban már jóval nehezebb volt a nyomára akadni. Azt hiszem, elment teniszezni Astorékhoz válaszolta Olivia bizonytalanul, mert csak homályosan sejtette, merrefelé lehet a húga. Hát ez jellemző rá mondta Henderson, bánatos fél mosollyal az arcán. Úgy tudom, Astorék nyaranként Maine-be utaznak. Akárcsak a többi szomszéd. Azelőtt ők is elutaztak Maine-be, meg Newportba, Rhode lslandre, de az utóbbi időben már nem szerette elhagyni Crotont, még a legnagyobb nyári kánikulában sem. Sajnálom, apa mondta zavarában elvörösödve Olivia, hogy így lebukott a húgát védeni akaró füllentessél. De azt hittem, hogy talán már visszajöttek Bal Harborból. Biztosan visszajöttek nézett maga elé szórakozottan Henderson. De csak az Isten tudja, hogy a húgod merre kódorog vagy miben sántikál. Bár azt mindketten jól tudták, hogy Victoria hóbortjai elég ártalmatlanok. Egyéniség volt, tele tűzzel és elszántsággal. Önálló, akárcsak néhai anyjuk, és az apja mindig is sejtette, hogy fiatalabb lánya kissé hóbortos. De mert nem nagyon vitte túlzásba a dolgokat, el tudta nézni neki, hiszen itt nagyobb baja nem történhetett. A legrosszabb esetben, mondjuk, leeshetett egy fáról, napszúrást kaphatott, amikor mérföldeket gyalogolt a legközelebbi barátja házáig, vagy túl messzire úszhatott le a folyón. Nagyon is mértékletes szórakozások adódtak ezen a környéken. Victoriának nem voltak szerelmi kalandjai a szomszédságban, és gavallérok sem ostromolták a szerelmükkel, bár néhány Rockefeller- és Van Cortlandt-ifjonc kétségtelenül komoly érdeklődést mutatott iránta. De köztudott volt, hogy Victoria valójában sokkal inkább intellektuális, mint romantikus alkat. Majd később megkeresem mondta Olivia nyugodt hangon, s amikor megérkezett a konyhából a tálca, megmutatta.az inasnak, hová tegye le. Köszönöm bólintott Henderson a fiúnak, akinek a nevét nem volt képes megjegyezni. Neked is kell majd egy pohár, drágám nézett a lányára, miközben újragyújtotta a szivarját. Olivia mindenkinek tudta a nevét, aki náluk dolgozott, és az élettörténetüket, a családjukat és az erényeiket, gyarlóságaikat, alkalmi botlásaikat is ismerte. A Henderson-kúria úrnője volt, tán még jobban is, mint szegény anyja lehetett volna, ha ezt megéri. Olivia sejtése szerint az anyjuk inkább olyan lehetett, mint az ő húga. John hoz magával valakit? nézett Olivia meglepetten. Apja ügyvédje általában egyedül jött, kivéve, ha valami baj volt a gyárral. De mostanában az apja nem említett semmi ilyesmit. Mindenről beszámolt a lányainak, hiszen egyszer úgyis az övék lesz minden. Igaz, a lányok valószínűleg eladják majd az üzemeket, ha férjhez mennek, hacsak nem olyan férjet lógnak ki, aki ért a gyárvezetéshez, ami alig valószínű. Apja mélyet szívott a szivarból, mielőtt válaszolt. Sajnos, drágám John ma tényleg hoz magával valakit. Azt hiszem, túl nagy utat tettem már meg ebben a világban. Túléltem két feleséget, a kisfiámat, az orvosom tavaly ment el örökre, barátaim többsége az elmúlt tíz évben, s most John Watson arról beszél, hogy ő is leteszi a lantot. Akit idehoz, nemrég lépett be a cégébe, és ő igen nagyra tartja. De hát John még nem olyan öreg mondta Olivia meglepetten és majdnem ugyanolyan zavarban, mint az apja. És te sem vagy vén, úgyhogy ne beszélj ilyeneket! Vénember vagyok. Nem tudod elképzelni, milyen az, amikor mindenki eltünedezik az ember környezetéből komorodott el Henderson arca.

5 De most mindenki ott marad, ahol van, még John igyekezett Olivia megnyugtatni az apját. Kis pohár sherryt nyújtott oda neki, egy tányér frissen sült gyömbéres süteménnyel. Az apja vett egy süteményt, aztán roppant elégedetten nézett a lányára. Ha ezt megkóstolja, az biztos, hogy nem lesz kedve visszavonulni! Kislányom, te csodálatos süteményt tudsz készíteni! Köszönöm. Olivia lehajolt és megcsókolta az apját, aki boldogan nézett vissza rá. A lány láthatóan jól érezte magát ebben a kánikulában, még csak melege sem volt. Ő is vett egy süteményt, s leült az apja mellé. És ki ez az új ember? kérdezte kíváncsian egy idő után. Annyit tudott, hogy Watson egy vagy két évvel fiatalabb volt az apjánál, de hát mindig olyan fiatalosan nézett ki, ráérne még azzal a visszavonulással Persze, lehet, hogy ő csinálja okosan: addig kell megtalálni az utódot, amíg nem késő. Találkoztál már vele? Még nem. Ez lesz az első alkalom. John azt mondja, nagyon ért a szakmájához és főként az üzleti ügyekhez. Egy jó nevű cégtől jött át John irodájába, nagyon jó ajánlásokkal. Miért ment el onnan? kíváncsiskodott Olivia. Szeretett hallani az apja üzleti ügyeiről. Victoria is, de ő elég forrófejűén nyilatkozott a hallottakról. Nagy ritkán, ha mindhárman össze tudtak jönni, remekül meg tudtak beszélni egy-egy politikai vagy üzleti témát. Edward Henderson szeretett értelmes dolgokról beszélgetni a lányaival talán azért, mert nem volt fia. John azt mondja, hogy ezt az új embert, Dawsont tavaly kegyetlen sorscsapás érte. Megsajnáltam, s ezért engedtem meg, hogy John idehozza Olyasmi történt vele, amit én sajnos nagyon is meg tudok érteni. Szomorúan mosolygott Oliviára. Tavaly a Titanicon utazott a felesége Lord Arnsborough egyik lánya volt, s ha jól tudom, hazament meglátogatni a nővérét. S visszafelé azon az elátkozott hajón jött. Majdnem odaveszett a kisfia is. Már berakták őket az egyik utolsó mentőcsónakba, de abban túl sokan voltak, és az asszony átadta a helyét egy másik gyereknek, mondván, hogy ő majd beszáll a következőbe. De következő mentőcsónak nem volt Ha jól tudom, Dawson ezután a gyerekkel az évet Európában töltötte. Ez mindössze tizenhat hónappal ezelőtt történt, és Dawson csak most május vagy június óta dolgozik Watsonnál. Szegény ördög. John azt mondja, jó fej, csak egy kicsit búskomor. De majd csak kiheveri, ez mindannyiunkkal így van. Talpra kell állnia, már csak a fia miatt is. Hendersont az eset Elizabeth elvesztésére emlékeztette, bár az ő felesége szülési komplikációkba halt bele, nem pedig egy Titanic méretű tömegkatasztrófába. De azért katasztrófa volt ez is, és ő jól tudta, mit érezhet az az ember. Némán, a gondolataikba merülve ültek egy darabig. Olivia az apja szavain tűnődött, aztán igencsak meglepődtek, amikor felnézve John Watsont pillantották meg az ajtóban. Hát te meg hogy kerültél ide, bejelentés nélkül? Tán az ablakon másztál be? nevetett Henderson a régi barátra, és fölállt, hogy üdvözölje. Nagyon egészségesnek látszott, ahogy átment a szobán. Olivia gondoskodásának is köszönhetően jól érezte magát ezekben a napokban, dacára annak, hogy persze folyton panaszkodott, hogy ő már milyen öreg. Rám se hederít itt már senki nevetett John Watson is. Magas, bozontos ősz hajú férfi volt, kicsit hasonlított is Olivia apjára, aki szintén magas volt és arisztokratikus megjelenésű, s egykor ugyanolyan fényes fekete haja volt, mint most a lányainak. A szeme kékje is ugyanolyan volt, s most megélénkült a tekintete, ahogy élénk társalgásba merült John Watson-nal. Iskolás koruk óta ismerték egymást. Edward eredetileg John alig valamivel idősebb bátyjának volt a legjobb barátja, s ők annak halála óta kerültek szoros barátságba, s lettek társak Henderson összes jogi ügyleteiben. Látva, hogy azonnal rátérnek a komoly dolgokra, Olivia még egy pillantást vetett a tálcára, rendben van-e minden, aztán elindult kifelé, s ahogy fordult, szinte egyenesen belefutott Charles Dawson karjaiba. Meglepő látvány volt itt az a férfi, akiről épp az imént beszélgettek, s Oliviát zavarba hozta az is, hogy a háta mögött már oly sokat megtudott róla, a tragédiájáról, a gyászáról Dawson nagyon jóképű volt, ám szemébe nézve Olivia arra gondolt, hogy ilyen szomorú tekintetet még sohasem látott. Mélyzöld, jéghideg, kristálytiszta tengerszemre hasonlított. De a férfi elmosolyodott, amikor Henderson bemutatta őket egymásnak. S ahogy beszélgetni kezdtek, Olivia már nemcsak a tragédia hatását érezte rajta. Észrevette a szemében a kedvességet és a gyöngédséget is. És azon kapta magát, hogy legszívesebben kinyújtaná a kezét, és vigasztalóan megsimogatná ezt az embert. Jó napot kívánok! mondta udvariasan Dawson, és kezet fogott Oliviával. És mintha minden porcikáját érdeklődéssel figyelte volna. Nem bámulta tolakodóan a lányt, de észrevette, mennyire szép. Megkínálhatom egy kis limonádéval? kérdezte Olivia, aki hirtelen elbizonytalanodott, s ezért gyorsan a háziasszonyi kötelességek fedezékébe menekült. Vagy inkább sherryt inna? Apám is ezt szereti, még az ilyen nyári hőségben is. A limonádé az nagyon jó lesz, köszönöm mosolygott a férfi megint a lányra, miközben a két öregúr elment megbeszélni az ügyeket. Háziasszonyi teendőinek ellátása után Olivia csendesen elvonult, s becsukta maga mögött az ajtót. De továbbra is maga előtt látta Charles Dawson szomorú tekintetét Bár lehet, hogy csak azért, amit az apjától hallott. Eltűnődött, hány éves lehet a kisfiú, s hogy feleség nélkül miképpen boldogul Dawson. Esetleg máris talált magának valakit. Megpróbált nem gondolni a férfira, és szemrehányást tett magának, hogy nem ildomos ennyit foglalkoznia az apja egyik ügyvédjével, s ahogy befordult a konyhára, kis híján összeütközött az apja segédsofőrjével. Az öreg Henderson nagy bolondja volt a modern gépeknek, és már akkor vett egy kocsit a legkorábbi modellek közül, amikor még New Yorkban laktak, így aztán Petrie, a tizenhat éves istállófiú gyorsan és boldogan szakmát váltott. Mi történt, Petrie? Mi a baj? kérdezte a fiút, aki feldúltnak és hajszoltnak látszott. Azonnal beszélnem kell az apjával, kisasszony! mondta zihálva Petrie, láthatóan a könnyeivel küszködve. Olivia megpróbálta föltartóztatni őt a könyvtárszoba előtt. Most nem lehet. Dolga van. Én nem tudok segíteni? kérdezte tapintatosan, de határozottan. A fiú habozott egy kicsit, aztán óvatosan körülnézett, mintha attól félne, hogy kihallgatják.

6 A Ford. Rémület ült a szemében, ahogy kimondta a szót. Ellopták! Kibuggyant a könny a szeméből. Sejtette, mire számíthat, ha kitudódik a dolog. Elveszti a legjobb munkát a világon. És nem értette, hogyan történhetett ez meg. Ellopták? döbbent meg Olivia is. Hogyan tudott valaki észrevétlenül bejönni a birtokra és csak úgy elvinni a kocsit? Nem tudom, kisasszony. Ma reggel még láttam. Megtisztogattam. Úgy ragyogott, mintha aznap vásárolták volna. És csak egy kis időre hagytam nyitva a garázsajtót, hogy kiszellőztessem, mert úgy fel tud forrósodni, tűz rá a nap. És egy fél óra múlva már nem volt ott a Ford. Egyszerűen nem volt sehol. A fiú szeme ismét megtelt könnyel. Olivia gyöngéden átölelte a vállát. De valami szöget ütött a fejébe. Mikor történhetett ez, Petrie? Vissza tudsz emlékezni? Fél tizenkettőkor, kisasszony. Pontosan tudom. Olivia tizenegykor látta utoljára a húgát. A Fordot egy éve vette az apjuk, a személyzet számára, hogy azzal küldje be őket a városba, vagy olyan utakra, amelyekre nem akarta az általa használt Cadillac Tourert odaadni. Próbálj meg lehiggadni egy kicsit, Petrie szólt a fiúhoz nyugodt hangon. Könnyen lehet, hogy a személyzet valamelyik tagja vitte el, mert elküldték valahová, és nem gondolta, hogy szólnia kéne. Talán a kertész, akit megkértem, hogy hozzon nekem néhány rózsatövet Shepardéktól. Olivia ekkor már biztos volt abban, hogy a kocsit nem lophatták el. És tudta azt is, hogy meg kell nyugtatnia a fiút. Ha szól az apjának, akkor az értesíti a rendőrséget. Botrányra pedig semmi szükség. De Kittering nem tud vezetni, kisasszony. Ő nem a Fordon menne át a rózsákért, hanem valamelyik lovon vagy a biciklijén. Hát akkor valaki más vitte el, de nem hiszem, hogy ezért most szólnunk kéne az apámnak. Van neki most épp elég dolga. Várjuk meg a vacsorát, jó? Addig meglátjuk, visszahozza-e valaki. Én biztosra veszem. És most kérsz egy kis limonádét és süteményt a konyhában? Lassan kifelé terelgette a fiút, aki egy kicsit lehiggadt, de még mindig nagyon idegesnek látszott. Rettegett, hogy elveszti az állását, ha az öreg Henderson megtudja, hogy hagyta a kocsit ellopni, egyenesen a garázsból. Olivia azonban egyre csak nyugtatgatta, miközben kitöltött neki egy pohár limonádét, s a kezébe nyomott egy tál süteményt. A szakácsnő nagy szemeket meresztett rájuk. Olivia megígérte Petrie-nek, hogy később még benéz hozzá, és megeskette, hogy addig egy szót sem szól a dologról az apjának, aztán odakacsintva egyet a szakácsnőnek, kiszaladt a konyhából, remélve, hogy el tudja kerülni a közeledő Bertie-t. Kisurrant az oldalkertre nyíló magas üvegajtón, és úgy sóhajtozott, mintha egészen eltikkasztotta volna a nyár fullasztó melege. Ezért mentek az emberek Newportba és Maine-be. Nyáron itt nem lehetett megmaradni, és aki csak tehette, elmenekült valahová. Ősszel aztán megint kellemes lesz minden. Tavasszal pedig, amikor a végtelen hosszú télnek mégiscsak vége szakad, a környék egyenesen idilli. De az itteni tél kegyetlen, és bizony a nyár is az. A legtöbb ember télen behúzódik a városba, nyáron meg kimegy a tengerpartra csak éppen az öreg Henderson nem hajlandó többé kimozdulni a birtokról. Ők egész esztendőben itt maradnak a Croton-on-Hudsonön. Olivia lefelé ballagott kedvenc ösvényén a birtok hátsó része felé, ahol egy gyönyörű, eldugott kert volt. Szeretett ide kilovagolni, s volt itt egy keskeny kapu, amelyen át lehetett menni a szomszédos birtokra, jókat lehetett lovagolni, és a szomszéd megengedte. Úgy éltek együtt ezeken a sziklás dombokon, mint egyetlen nagy, boldog család, és mind jó barát volt, aki itt építkezett. A hőség ellenére jó messzire elbarangolt ezen a délutánon, és nem gondolt többé az elveszett kocsira, ám furcsa módon azon kapta magát, hogy Charles Dawsonon jár az esze, meg az apjától hallott történeten. Milyen szörnyű lehet ilyen tragikus körülmények között elveszíteni egy fiatal feleséget. Dawson nyilván belerokkant, amikor megtudta Olivia leült egy rönkre, még mindig ezen töprengve, amikor távoli motorzaj ütötte meg a fülét. Mozdulatlanul fülelt egy pillanatig, s ahogy felnézett, nem akart hinni a szemének: dombok és bokrok mögött az elveszett Ford robogott a birtok szűk hátsó kapuja felé. Hirtelen csikorgás hallatszott. Az egyik kapuoszlop jól meghúzta a kocsi oldalán a festést és a gumiszegélyt. De a kocsi vezetője még ekkor sem lassított. Olivia döbbenten nézte, ahogy teljes mivoltában odapöfögött elé a Ford, és a kormánykerék mögött a húga vigyorgott rá diadalmas képpel. Sőt, integetett is, és a kezében cigaretta füstölgött. Victoria cigarettázott! Mozdulatlanul ült a helyén, s csak bámult a húgára, hitetlenkedve ingatta a fejét. Victoria lefékezett előtte, és széles mosollyal egy nagy füstfelhőt fújt felé. Tudsz arról, hogy Petrie, ha meg nem akadályozom, szólt volna apának, hogy ellopták a kocsit, apánk pedig értesítette volna a rendőrséget? Olivia nem igazán volt meglepődve a dolgok ilyen fordulatán, de nem is örült neki. Túl jól ismerte már a húga nagy dobásait. Ült a két fiatal nő, egymást nézve, az egyik láthatóan lelombozódva, a másik meg feldobódva a saját vagányságától. De a legmeglepőbb talán az volt ebben a jelenetben, hogy leszámítva az ellentétes arckifejezéseket és Victoria hajának szélborzolta, csapzott állapotát, tökéletesen egyformák voltak. Egymás tükörképei is lehettek volna. Ugyanaz a szem és ugyanaz a száj, ugyanaz az arccsont és ugyanaz a haj, ugyanaz minden, ínég a gesztusok is. Akadtak ugyan végtelenül apró különbségek, és volt persze egy jó adag lazaság is Victoria természetében, amely sugárzott belőle, de ettől eltekintve nem volt könnyű különbséget tenni köztük. Az apjuk is gyakran eltévesztette, hogy melyikük melyik, ha összefutott velük egy szobában vagy valahol a birtokon, a személyzet pedig állandóan összekeverte őket. Amikor még iskolába jártak és nem házitanítók foglalkoztak velük, osztálytársaik képtelenek voltak különbséget tenni közöttük, ők pedig oly sok bonyodalmat okoztak és annyira a figyelem középpontjában voltak, hogy az apjuk végül jobbnak látta kivenni őket az iskolából. Ha úgy látták jónak, helyet cseréltek a padban, és kegyetlenül megizzasztották a tanáraikat legalábbis Victoria, ha hihetünk ebben a a dologban Oliviának. Ők maguk remekül szórakoztak, csak apjukat gyötörte a kétség, hogy ilyen körülmények között egyáltalán tanulnak-e valamit. Az otthoni tanulás aztán elszigetelte őket a külvilág nagy részétől, s egymás barátságára voltak utalva. Mindkettőjüknek hiányzott az iskola, de apjuk hajthatatlan volt. Megelégelte, hogy a lányai bazári látványosságként funkcionáljanak, s úgy gondolta, hogy ha az iskola képtelen kézben tartani őket, akkor majd képes lesz erre Mrs. Peabody, meg a házitanítók. Ami igaz, az igaz: Mrs. Peabody volt a világon az egyetlen ember, aki tévedhetetlenül felismerte őket. Bárhol, bármikor, elölről és hátulról, még csak meg sem kellett szólalniuk. És ismerte a titkos azonosítási jelüket is, azt a parányi anyajegyet, amely Oliviának a jobb kézfején, Victoriának pedig a bal kézfején volt látható, pontosan ugyanazon a helyen. Apjuk is tudott erről a két anyajegyről, de a barátaik már nem, igaz, nem is mentek volna sokra vele, olyan aprók és nehezen kivehetőek voltak. Akkor már egyszerűbb volt rákérdezni a nevükre és reménykedni, hogy igazat mondanak. És általában igazat is mondtak már tudniillik az utóbbi időben, ahogy benőtt a fejük lágya. De azelőtt Tökéletesen azonosak voltak, az ikrek közt is ritka tükörikrek, s ahol csak megjelentek, közfeltűnést keltettek, születésüktől fogva egészen mostanáig.

7 Két évvel ezelőtt totális felfordulást okozott a New York-i társaságban való bemutatkozásuk, s az apjuk épp ezért ragaszkodott hozzá, hogy abban az évben hazavigye őket, még karácsony előtt. Egyszerűen nehéz volt elviselni azt az óriási figyelmet, amely mindenütt körülvette őket, bárhová mentek. Az öreg Henderson úgy érezte, hogy megbámulják őket, mint valami csodabogarakat, s ezt ő nagyon nehezen viselte. Victoria le volt sújtva, amikor haza kellett menniük, Olivia viszont nem bánta. Ő szívesen ment vissza Crotonba. Húga azóta is morgolódott ezen az itteni életen, és szinte másról sem beszélt, mint arról, hogy milyen unalmas is a világ a Hudson mentén. És nem értette, hogy a többiek hogyan bírják itt ki. Ezenkívül csak egyetlen téma érdekelte még Victoriát: a női szavazójog. Ettől tűzbe tudott jönni, erről bármikor nagy hévvel tudott beszélni. A nővérét halálra untatta vele. Victoria szinte folyton Alice Pault emlegette, aki áprilisban a washingtoni nagy felvonulást szervezte, amelyen több tucat nőt letartóztattak, negyvenet megsebesítettek, s a rendet csak lovas rendőrséggel lehetett helyreállítani. Áhítattal szónokolt Emily Davisonról, aki két hónappal ezelőtt halt meg, amikor egy angliai derbin a király lova elé futott; aztán ott voltak még Pankhursték, anya és leányai, akik rombolni is képesek voltak Angliában a nők jogaiért. Victoriának kipirult az arca, ha csak beszélt róluk, Oliviának viszont már a könyökén jött ki az egész. De most magyarázatot és mentegetőzést várt a húgától. Szóval, értesítették a rendőrséget? nézelődött Victoria jókedvűen. Esze ágában sem volt mentegetőzni. Nem, nem értesítették válaszolta Olivia kimérten. Megvesztegettem Petrie-t egy kis süteménnyel meg limonádéval, és a lelkére kötöttem, hogy vacsoráig ne szóljon senkinek. Ha ezt nem teszem De hát sejtettem, hogy te voltál. Igyekezett mérges képet vágni, de a szeme elárulta, hogy nem igazán haragszik. És ezt a húga észre is vette. Miből sejtetted, hogy én voltam? kérdezte büszkén Victoria. Egy csöpp bűnbánat sem látszott rajta. Megéreztem, te zsivány. Ha így folytatod, napokon belül rád küldik a rendőrséget, és én nem fogok közbelépni. Dehogynem válaszolta Victoria bizakodva, s a szeme ugyanúgy csillogott, mint anyai nagyapjuké. Úgy ültek a rönkön, mint két hasonmás, még a kék selyemruha is egyforma volt rajtuk. Olivia készítette ki a ruhát minden reggel Victoria számára, aki azt mindig szó nélkül föl is vette. Szeretett a nővére ikertestvére lenni, és ez az érzés kölcsönös volt. Illett hozzájuk ez a szituáció. És ez húzta ki Victoriát egész életében minden szorult helyzetből. Olivia mindig hajlandó volt kimenteni őt, sőt helyet is cserélni vele, vagy azért, hogy kihúzza a slamasztikából, vagy pedig azért, még gyerekkorukban, mert egyszerűen ő maga is mulatságosnak találta a dolgot. Apjuk gyakran prédikált nekik arról, hogy ne legyenek ilyen felelőtlenek és ne éljenek vissza különleges helyzetükkel, de hát néha nem tudták megállni, hogy ki ne használják a kínálkozó alkalmat. Minden tekintetben különösek voltak. Szorosabb kapcsolat fűzte őket egymáshoz, mint bármely két másik embert. S néha mindketten úgy érezték, hogy ők ketten valójában egy személyiség. S mégis, a lelkük mélyén nagyon is tisztában voltak azzal, hogy milyen sok dologban különböznek. Victoria merészebb volt, kalandvágyóbb és sokkal nagyobb zsivány. Mindig ő volt az, aki a bajt csinálta. Ő egy sokkal tágasabb világ bűvöletében élt, mint a nővére. Olivia boldogabb volt, ha otthon maradhatott, és hagyta, hogy mozgásának korlátait a család, az otthon és a hagyomány jelölje ki számára. Victoria viszont a nők jogaiért akart harcolni, demonstrálni és beszélni. A házasságot ósdi, barbár csökevénynek tartotta, és fölöslegesnek az igazán független nő számára. Olivia mindezt színtiszta hülyeségnek tekintette, és meg volt győződve arról, hogy csupán múló hóbort a húga esetében. Őt másféle politikai mozgalmak lelkesítették, meg az olvasmányaiból ismert vallási eszmények és intellektuális koncepciók. Olivia sokkal inkább ezen a földön járt, és nemigen volt hajlandó zavaros ügyekért csatába indulni. Az ő világa jóval körülhatároltabb volt. És mégis: a gyakorlatlan szem számára ez a két teremtés egy és ugyanaz volt, egymás kiköpött hasonmása. Még azok esetében is, akik ismerték őket. Szóval, mikor tanultál meg vezetni? dobbantott egyet Olivia. Victoria már a kocsiból nevetett rá, miután eltaposta a csikket a nővére lába előtt. Olivia mindig a komoly idősebb testvér szerepét játszotta. Alig tizenegy perccel volt idősebb a húgánál, de épp ez a nyúlfarknyi időkülönbség hozta magával az összes többit. És egyszer régen, Victoria megvallotta nővérének, hogy úgy érzi, ő volt az, aki az anyjuk halálát okozta. Nem te ölted meg őt! szögezte le akkor határozottan Olivia. Hanem az Isten. Nem! Ő ilyet nem csinál! háborgott Victoria, az Istent védelmezve. És Mrs. Peabody döbbenten hallgatta, miről is vitatkozik a két gyerek. Később aztán elmagyarázta nekik, hogy a gyerekszülés nehéz, az ikerszülés meg egyenesen emberfeletti dolog, amellyel csak az angyalok próbálkozhatnak. És nyilvánvaló, hogy az ő anyjuk is egy angyal volt, aki megszülte őket erre a világra, szerető apjuk gondoskodására bízta őket, azután pedig visszatért a mennyekbe. Bertie-nek akkor ezzel a magyarázattal sikerült lezárnia a Ki a hibás? vitát. Victoria titokban mégis úgy érezte, hogy ő okozta az anyjuk halálát, s Olivia tudott erről a titkos érzésről, de mondhatott bármit, tíz év is kevés volt, hogy más belátásra bírja a húgát. De most egyikük sem gondolt erre: Olivia az autóvezetési titkok ellesésének körülményeiről faggatta a testvérét. Magamtól tanultam meg az elmúlt télen rándította meg Victoria szórakozottan a vállát. Magadtól?! Hogyan? Egyszerűen elvettem a kulcsokat, és megpróbáltam. Az első néhány alkalommal csak egy kicsit csórtam el a kocsit. Petrie nem is jött rá, azt hitte, valaki más futott be vele a városba. Victoria láthatóan nagyon elégedett volt önmagával, Oliviának erőlködnie kellett, hogy haragos képet tudjon vágni és el ne nevesse magát. Victoria átlátott rajta. Ne nézz már így rám! Az autóvezetés roppant hasznos tudomány. Bármikor bevihetlek a városba, amikor csak akarod. Vagy inkább neki az első fának kötözködött még mindig Olivia. Hiszen a húga össze is törhette volna magát, miközben egy olyan autóval furikázik, amelynek a vezetéséhez nem igazán ért. És gusztustalan a cigarettázás is, vedd tudomásul! Bár az is igaz, hogy ez sem volt valami nagy meglepetés a számára. A télen talált egy pakli Fatimát a húga öltözőasztalának fiókjában, de amikor szóba hozta, Victoria csak nevetett, a vállát vonogatta, és nem volt hajlandó

8 kommentálni a dolgot. Remélem, gyakrabban fogunk találkozni, Charles, ha a városban leszünk mondta Henderson, amikor kezet ráztak a bejáratnál. Victoria egyre csak New Yorkról sustorgott a nővérének, szinte meg is feledkezve a vendégekről. Olivia azonban a búcsúzkodó Dawsont figyelte, aki biztosította az apjukat, hogy teljes lendülettel fogja intézni az irodában az ügyeket, amennyiben John Watson úgy dönt, hogy őrá bízza a Hendersonvállalkozásokat. Henderson megkérte Charlest, hogy városi házukban is keresse fel majd őket. A férfi udvariasan meg köszönte a meghívást, s Ne légy már ilyen ódivatú kérlelte Victoria kedvesen. Ha Londonban vagy Párizsban élnénk, akkor te is cigarettáznál, csak hogy modern legyél, s ezt te is jól tudod. Én semmi ilyesmiről nem tudok, Victoria Henderson. Ez felháborító viselkedés egy nő részéről, és ezt te nagyon jól tudod. Szóval, hol jártál, báránykám? Victoria habozott egy darabig, Olivia pedig várakozóan nézett rá. Az igazságot várta, amelyet Victoria mindig elárult neki. Egymás előtt nem voltak titkaik, s ha nagy néha egyikük el akart titkolni valamit, a másik ösztönösen azonnal kitalálta. Beleláttak egymás gondolataiba is. Gyerünk. Valld be komolykodott még mindig Olivia, és a húga hirtelen sokkal fiatalabbnak látszott húszévesnél. Hát jó. Tarrytownban voltam, a női szavazójogért küzdő Amerikai Nemzeti Szüfrazsett Egylet, az ANSZA összejövetelén. Alice Paul volt ott, direkt ennek az összejövetelnek a megszervezésére érkezett, s azért, hogy majd itt, Hudsonben is megszervezzen egy helyi csoportot. Úgy volt, hogy az ANSZA elnöke, Anna Howard Shaw is eljön, de valami miatt nem tudott. Az isten szerelmére, Victoria! Mit csinálsz? Apánk fogja kihívni a rendőrséget, ha elkezdesz itt tüntetéseket meg ilyesmiket szervezni! Le fognak tartóztatni, aztán mehet téged óvadék ellenében kiszabadítani! Olivia most már tényleg föl volt háborodva, de Victoriát láthatóan egy cseppet sem ijesztették meg a kilátások. Sőt, mintha még örült volna is nekik. Érdemes lett volna velem tartanod, Ollie. Ez a nő olyan lelkesítő volt! Legközelebb feltétlenül el kell jönnöd. Legközelebb odakötözlek az ágy lábához. És ha még egyszer el mered lopni ilyen marhaságok miatt a kocsit, nem fogom megakadályozni Petrie-t, hogy kihívja a rendőröket, és én magam mondom meg nekik, hogy ki tette. Dehogy mondod meg. Na gyere, ugorj be. Elviszlek a garázsig. Nagyszerű. Most még engem is belekeversz. Köszönöm szépen, kedves kis húgocskám. Ne légy már ilyen merev. Úgysem fog rájönni senki, hogy melyikünk volt. És valóban: totális azonosságuk mindig zavarba ejtette üldözőiket. Soha senki nem tudhatta, hogy melyikük tett rossz fát a tűzre, s ennek a helyzetnek főként Victoria örült. Oliviának ritkábban volt szüksége arra, hogy másra terelje a gyanút. Dehogynem fognak rájönni. Nem teljesen hülyék zsörtölődött Olivia, ahogy óvatosan beszállt a kocsiba. Húga felbőgette a motort és nekivágott a hepehupás útnak, ő pedig hangos megjegyzéseket tett a vezetésére. Victoria cigarettával is kínálta, s ahogy Olivia ismét elkezdte idézgetni neki a lázadást tiltó törvényeket, hangos nevetésre fakadt a helyzet abszurditásán. Reménytelen volt jobb belátásra bírni, a nővére is tudta ezt. Ahogy befordultak a garázsba, majdnem elgázolták Petrie-t. Az elakadt lélegzettel, tátott szájjal bámulta őket, ahogy kikászálódtak a kocsiból, komoly képpel odaköszöntek neki, és Victoria még elnézést is kért a kis horzsolásért a kocsi oldalán. Éppen csak egy kicsivel válaszolta panaszos hanghordozással Henderson, s erre megint mindenki elkezdett nevetni. Aztán morcos képpel nézett a lányaira: Ti pedig jól teszitek, ha elkezdtek rendesen viselkedni. Ez a két úr azt mondta, hogy az üzleti ügyek kedvéért körülbelül egy hónapra feltétlenül be kell mennem New Yorkba. És ha ezúttal nem fogjátok fejre állítani az egész várost, akkor magammal viszlek benneteket. De ha bármelyikőtök is csinál valami hülyeséget emelte föl a hangját, miközben magában konstatálta, hogy megint nem tudja, melyikük melyik,akkor máris összepakollak benneteket, és jöhettek haza Bertie-vel együtt. Igenis, uram mosolygott Olivia, jól tudva, hogy a figyelmeztetés nem neki, hanem a húgának szól. Gyanította, hogy az apjuk megint nem biztos abban, hogy melyikükhöz is beszél. Victoria nem ígért meg semmit, a szeme azonban felcsillant, amikor meghallotta a New York-i egy hónapot. Ez komoly?! kérdezte nagy lelkesen az apját. Az, hogy hazaküldelek benneteket? emelte meg az orrát Henderson. Az halálosan komoly. Nem, hanem a New York. Tényleg megyünk? nézett Victoria a szélesen vigyorgó két ügyvédre. Hát persze válaszolt az apjuk. Még az is lehet, hogy két hónap lesz belőle, ha azok ott nem nem hajtanak rendesen és elhúzzák az időt. Ó, papa! tapsolt egyet Victoria, s megpördült az egyik sarkán, majd vállon ragadta a nővérét. Belegondoltál, Ollie?! New York! Ollie, New York! Örömében majd kibújt a bőréből, s ettől az apjuknak némi lelkifurdalása támadt: miért aszalja ő itt ezt a két szegény gyereket az isten háta mögött? Hiszen rég elértek abba az életkorba, amikor tényleg a városban volna a helyük, emberek között, hogy férjet találjanak maguknak. De irtózott még a gondolatától is annak, hogy lányai egyszer elhagyják őt. Főként Olivia Aki olyan segítőkész, aki oly sok mindent megcsinál. Mihez fog kezdeni nélküle? De hát korai volt ez az aggodalom. Még a városba költözéshez sem csomagoltak össze, s ő máris férjes asszonyoknak képzeli őket, önmagát pedig elhagyatottnak.

9 Henderson válla fölött visszapillantva ismét Victoria szemébe nézett. Maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy mi ez, de mintha áramütés érte volna a lány tekintetétől. Nagyon furcsa érzés volt úgy kommunikálni két nővel, hogy nem tudta, ki kicsoda, és mégis mindkettő elbűvölte. Ilyen helyzetben még soha életében nem volt. Edward Henderson elkísérte a kocsijukhoz, s ahogy elindultak, Olivia az ablakból nézett utánuk. Mit jelentsen ez? kérdezte Victoria, látva, hogy nővére le nem veszi a tekintetét a kocsifelhajtóról lassan legördülő autóról. Micsoda mit jelentsen? kérdezett vissza Olivia, és a könyvtárszobába akart menni, hogy ellenőrizze, elvitték-e onnan a tálcát a megbeszélés után. Mi ez a borzasztó komolyság, Ollie? Victoria hangjából némi szemrehányás érződött ki. Túl jól ismerték egymást. Néha már veszélyes is volt ez, máskor pedig csak bosszantó. A felesége tavaly, a Titanicon veszett oda. Apánk mondta. És maradt egy kisfia. Nagyon sajnálom, ami a feleségével történt mondta Victoria, s kicsit érzéketlenül csengtek a szavai. De ez a Charles borzasztó unalmas alaknak látszik, nem? S máris arra a sok-sok érdekességre gondolt, ami New Yorkban vár rájuk, egyebek közt politikai nagygyűlések és szüfrazsett-összejövetelek, amelyek persze egyáltalán nem érdekelték a nővérét. Úgy látom, még mindig tele van keserűséggel. Olivia szó nélkül bólintott, s elindult a könyvtár felé, hogy egy kicsit megszabaduljon a húgától. Amikor ismét megjelent, elégedetten nyugtázva, hogy a tálca üres, Victoria már fölment a szobájába, vacsorához átöltözni. Olivia már kora délután kikészítette neki a megfelelő ruhát. Fehér selyemruhát vettek fel, akvamarin kitűzővel, melyeket az anyjuktól örököltek. Pár perccel később Olivia lement a konyhába, és megkereste Bertie-t, aki természetesen azonnal tudta, kivel beszél. Nincs semmi bajod? kérdezte egy kis aggodalommal a hangjában. Szörnyű hőség tombolt egész nap, és Bertie tudta, hogy Olivia elment valamerre bóklászni a birtokon. S most itt áll előtte, szokatlanul sápadtan. Nekem nincs. Apánk épp most közölte, hogy szeptember elején New Yorkba megyünk. Egy vagy két hónapig maradunk, amíg ő valami üzleti ügyeket intéz. A két nő egymásra mosolygott. Mindketten jól tudták, mit jelent ez. Először is hihetetlen mennyiségű munkát és tervezgetést, hogy egyáltalán lakható állapotba hozzák a városi házat. Arra gondoltam, hogy holnap reggel te meg én nekikezdhetnénk a tervezgetésnek mondta csendesen Olivia. Bőven volt mit végiggondolni, és rengeteg dolgot meg kellett csinálni az apjuk helyett is, melyek többségéről az öreg Hendersonnak halvány fogalma sem volt. Te nagyon jó kislány vagy, Olivia mondta Bertie gyöngéden, és megsimogatta az arcát, azon tűnődve, hogy mitől lehet az ennyire sápadt, s hogy mi lehetett az a felzaklató élmény, amely még mindig ott csillog, nagyon homályosan, a hatalmas kék szemekben. Olivia pedig valami olyasmit érzett, amit azelőtt sohasem, és ami elbizonytalanította és zavarba ejtette. De még ennél is jobban nyugtalanította, hogy Victoria nyilván rögtön belelát majd a gondolataiba, és mindent felfedez. Olyan sokat dolgozol az apádért dicsérte őt Bertie. Aki mindkettőjüket jól ismerte és nagyon szerette, minden hasonlóságukkal és különbségükkel együtt. Akkor holnap reggel találkozunk mondta Olivia, és indult átöltözni. A hátsó lépcsőn ment föl, s közben igyekezett úgy elrendezni a gondolatait, hogy Victoria ne lásson már úgy beléjük, mint egy pohár tiszta vízbe. Képtelenség volt bármit titokban tartani előtte, igaz, ezt fordítva is el lehetett mondani. Soha még csak meg sem próbálták, hogy eltitkoljanak valamit a másik elől. Igyekezett hát valami másra gondolni, miközben ballagott óriási szobájuk felé, melyben ott állt a nagy, kétszemélyes baldachinos ágy; egész életükben ebben aludtak. Igyekezett másra gondolni, de azon kapta magát, hogy képtelen kiverni a fejéből Charles Dawsont, mélyzöld tekintetét, amelyen át bele lehetett látni annak a férfinak a lelkébe, akinek a feleségét elnyelte az Atlanti-óceán. Becsukta a szemét egy pillanatra, míg lenyomta a kilincset, s kényszerítette magát, hogy hétköznapi dolgokra gondoljon: valószínűleg új lepedőket kell rendelni New Yorkba, s ki kell válogatni a párnahuzatokat. Efféle ügyekre próbált koncentrálni, aztán fürge léptekkel odament a húgához. 2 S zeptember első szerdáján, kora délután Olivia és Victoria Henderson New York felé robogott az apjuk sofőré, Donovan által vezetett Cadillac Toureren, szorosan a nyomukban pedig a Ford haladt, Petrie-vel és Mrs. Peabodyval. Rengeteg holmit hoztak magukkal, s két másik kocsit már előző nap beküldtek több láda ruhával és minden egyébbel, amiről a két lány úgy gondolta, hogy véletlenül sem hiányozhat egy elegáns és tisztes háztartásból. Victoriát nem nagyon érdekelte, mit visznek magukkal. Két láda könyvet és egy bőröndnyi újságot csomagolt be, hogy legyen mit olvasnia, a ruhatár összeállítását meghagyta Oliviának. Sohasem foglalkozott azzal, hogy mikor mit vegyen föl; e tekintetben a nővére ízlésére bízta magát, aki megrendelte az összes párizsi divatlapot. Victoria inkább a politikai lapokat kedvelte és azokat az illegális újságokat, amelyeket a nőpárti aktivisták írtak és terjesztettek. Oliviát komolyan foglalkoztatta a Fifth Avenue alsó végén lévő, két éve lakatlanul álló ház állapota. Valamikor kényelmes otthon volt, imádni való családi fészek, de ennek immár több mint húsz éve, és a lány jól sejtette, hogy nehéz lesz ismét lakályossá és kellemessé varázsolni. Végül is ebben a házban halt meg az anyjuk, s ez elkerülhetetlenül fájó emlékeket idéz fel az apjuk számára. Ugyanakkor ez az a ház, ahol ő és Victoria született, s ahol a szüleik egykor boldogok voltak. Miután lepakoltak a házban. Olivia Petrie-vel elment a Sixth Avenue virágpiacára, s alig két óra elteltével már vissza is érkezett hatalmas és

10 gyönyörű őszirózsa- és illatos liliomcsokrokkal. Szerette volna kedvenc virágaival fogadni két nap múlva érkező apját. A mindent belepő, ujjnyi vastag port eltakarították, az összes helyiséget alaposan kiszellőztették, az ágyakat felforgatták, a matracokat jól felrázták, és a szőnyegek is megkapták a magukét odalent az udvari porolóállványon. Egész szolgahadnak kellett megállás nélkül dolgoznia, de másnap délután Bertie és Olivia végre leülhetett a konyhában egy csésze teára, és elégedetten nyugtázhatták az eredményt. A csillárok fényesen ragyogtak, az átrendezett bútoroktól a szobákat alig lehetett felismerni, s széthúzták a nehéz függönyöket is, hogy minél több fény szűrődhessen be. Apád nagyon fog örülni gratulált Bertie, s közben öntött még egy csésze teát. Oliviának eszébe jutott, hogy még jegyet kell szereznie a színházba. Több új darabot is játszottak, s Victoriával mind meg akarták nézni, mielőtt ismét visszatérnek Croton-on-Hudsonbe. Erről aztán eszébe jutott, hogy nem is tudja, hol lehet most a húga. Nem látta őt reggel óta, amikor is Victoria azzal távozott, hogy elmegy a Columbia Egyetem könyvtárába, meg a Metropolitan Múzeumba. Messze voltak ezek, s a javaslatra, hogy Petrie vigye el, azt mondta, hogy odatalál ő villamossal is. Szerette az ilyen kalandokat. Olivia aztán el is feledkezett a dologról, de most valami furcsa nyugtalanság fogta el. Mintha követ érzett volna a gyomorszájában Szerinted apa mit fog szólni, hogy így eltologattuk a bútorokat? kérdezte abban reménykedve, hogy növekvő idegességét Bertie nem veszi észre. Fájt a háta az elmúlt két nap hajlongásaitól, de most ezt sem érezte, annyira elkezdett a húga miatt izgulni. Valami ösztönös-telepatikus kapcsolat volt köztük, s mindig megérezték, ha valami rossz történt a másikkal. Gyakran beszélgettek is erről. Sajátos vészjelző rendszerként működött a dolog, amely elárulta nekik, ha a másik megbetegedett vagy bajba került. Apátok nagyon boldog lesz, ha így láthatja viszont ezt a házat mondta biztatólag Bertie, s úgy tűnt, nem neszelte meg, hogy a lányban egyre nő a feszültség. Biztosan nagyon fáradt vagy. Hát, igen hagyta rá Olivia, csak hogy elvonulhasson a szobájába, egy kicsit összeszedni a gondolatait. Délután négy óra volt, s Victoria nem sokkal kilenc után lépett ki a házból. Már ettől is a rémület fogta el, és önmagát szidta, amiért kísérő nélkül engedte el a húgát. Ez itt nem Crotonon-Hudson. Az ő húga pedig egy csinos, fiatal hölgy, kevés tapasztalattal a nagyvárosi közlekedésben. Mi van, ha megtámadták vagy elrabolták? Szörnyű volt ebbe belegondolni is. Olivia idegesen föl-alá járkált a szobában, amikor megcsörrent a telefon. Ez Victoria lesz! Rohant a házban lévő egyetlen készülékhez az emeleti hallba, és fölkapta a kagylót. Halló? lihegte, és várta, hogy Victoria szólal meg a vonal túlsó végén. Ismeretlen férfihangot hallott. Egy pillanatig azt hitte, téves hívás, félrekapcsolták Halló? Henderson-rezidencia? tudakolta az illető, ír akcentussal. Olivia feszülten figyelt. Nem volt ismerősük a városban, és el nem tudta képzelni, ki lehet a telefonáló. Igen, Hendersonék. Kivel beszélek? Olivia tagoltan ejtette a szavakat, de érezte, hogy a keze elkezd remegni. Miss Henderson? kérdezte az ismeretlen valahonnan nagyon messziről, s Olivia előbb bólintott, s csak azután jutott eszébe, hogy itt beszélni kell. Igen. Kivel beszélek? ismételte meg a kérdést. Itt O'Shaunessy őrmester az ötödik kerületből válaszolt katonásan a hang, s Oliviának elállt a lélegzete. Lehunyta a szemét, s lelki szemei előtt lepörgött minden elképzelhető szörnyűség. Mi történt a húgommal? Jól van? Ezt már csak suttogni tudta. Talán megsebesült? Megrúgta egy ló? Megkéselte egy utcai strici Elesett az utcán és áthajtott rajta egy kocsi vagy egy megvadult ló vagy egy autó Olivia már félholt volt a rémülettől. Jól van, jól van válaszolta a hang inkább ingerülten, mint együtt érzően. Itt van minálunk izé egy csoport fiatal nővel együtt. És úgy láttuk, vagyis a hadnagy, szóval a hölgy kinézete alapján, hogy nem egészen tartozhat közéjük. A többi izé, fiatal nőt még az éjszaka hozták be. Hogy őszintén megmondjam, Miss Henderson, ezek azért vannak itt, mert engedély nélkül tüntettek. S ha ön lesz olyan szíves, hogy idejön és sürgősen hazaviszi a húgát, akkor elengedjük és jegyzőkönyvet sem veszünk föl, és minden el lesz felejtve. De azt tanácsolom, ne egyedül jöjjön. Ha tud, hozzon magával valakit. Olivia alig tudta fölfogni a hallottakat. Az jutott csak eszébe, hogy Donovan és Petrie nem tudhatja meg, hogy Victoriát elkapták a rendőrök, és kis híján le is tartóztatták. Apjuk meg aztán végképp nem tudhat meg semmit. De hát mit követett el a húgom? kérdezte Olivia, meghatódva a nagylelkűségtől, hogy nem tartóztatják le a testvérét. Tüntetett a többiekkel együtt. De ő még nagyon fiatal és nagyon ostoba, és azt is mondta, hogy csak tegnap érkezett New Yorkba. Én meg azt tanácsolom maguknak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, mielőtt ez a leányzó még nagyobb bajba keveri magát ezzel a sok bolond nővel meg a Szüfrazsett Egylettel. Már így is épp eleget kínlódtunk vele. Nem akarta, hogy telefonáljunk önnek. Azt akarta, hogy inkább tartóztassuk le. A rendőr úgy mondta ezt, mintha magában jót mulatna a dolgon, miközben Olivia a rémülettől a szemét sem merte kinyitni. Jaj istenem, ne hallgassanak rá! Kérem! Mindjárt ott leszek. Hozzon magával valakit ismételte meg szárazon a rendőr. Ne tartóztassák le, kérem! kapkodta a levegőt Olivia. De nem nagyon kellett könyörögnie, mert a rendőr nem akart botrányt kelteni a letartóztatással. Elég volt egy pillantást vetnie a delikvens ruhájára és cipőjére: Victoriáról lerítt, hogy nem tartozik a többiekhez. A rendőrnek semmi kedve nem volt cirkuszt csinálni egy flúgos arisztokratalányka letartóztatásával. Szeretett volna inkább minél gyorsabban megszabadulni tőle. Csak jöjjön érte valaki.

11 Olivia azonban azt sem tudta, mihez kezdjen vagy kivel beszéljen először. Nem tudott autót vezetni, az alkalmazottakat pedig nem szerette volna beavatni a dologba. Taxit kell fogadnia, ez nyilvánvaló, hiszen villamossal túl sokára érne oda. És senkit, de senkit nem vihetett magával, még Bertie-t sem. Valahogy képtelen volt fölfogni ezt az egészet. Victoria tényleg azt akarta, hogy letartóztassák. Tényleg elment a húga józan esze. és Olivia megfogadta, hogy amint hazahozza, úgy lerámolja, ahogy eddig még sohasem. De előbb még el kellett mennie érte. És itt már csak kavarogtak a gondolatok az agyában. Oda kell menni Ki kell hozni Haza kell hozni Fogalma sem volt, hogyan intézze ezt az egészet És ekkor rájött, hogy az őrmesternek igaza van, valakit vinnie kell magával. Semmi kedve nem volt az egészhez, de tudta, hogy meg kell tennie. Nem volt más választása. Leült hát a házi telefonhoz, és amikor a központos kisasszony bejelentkezett, megadta neki az ismerős telefonszámot. Úgy hiányzott ez most neki, mint a foghúzás, de egyszerűen nem tudott senki mást fölhívni. Még John Watsont sem, akit pedig gyermekkora óta ismert. Watson ugyanis biztosan beszámolt volna a dologról az apjuknak. A titkárnő azonnal fölvette a telefont, és azt mondta, hogy várni kell egy kicsit, míg megtalálja az ügyvéd urat. Nagyon figyelmes lett, amikor megtudta, hogy kivel beszél, bár Olivia azt remélte, hogy ezt nem kell megmondania. Fél öt volt már, és rémülten gondolt arra, hogy Dawson esetleg hazament. De szerencsére mégsem, mert egyszer csak megszólalt a hallgatóban az a mély, nyugodt hang. Miss Henderson? Dawson nem is igyekezett titkolni a meglepetését, Oliviának pedig szinte kényszerítenie kellett magát, hogy hangosan beszéljen. Jaj, borzasztóan sajnálom, hogy föl kellett hívnom önt kezdett mentegetőzni. Semmi baj. Nagyon örülök, hogy fölhívott. De a férfi már sejtette, hogy itt valami történt, s már csak azt remélte, hogy nem az öreg Hendersonnal. Segíthetek? kérdezte nagyon szelíden. A saját sorsán tapasztalhatta meg, hogy a baj, a tragédia milyen hirtelen tud jönni, ezért érdeklődött ilyen tapintatos kedvességgel. Olivia hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. A könnyeivel küszködött, arra gondolva, milyen esztelenséget is csinált ezúttal a húga. Mekkora szégyen lett volna az apjuk számára, ha Victoriát letartóztatják! És sírni lett volna kedve a megaláztatástól és a félelemtől, valahányszor a tudatába villant a húga, ahogy ott ül az ötödik kerületi rendőrségi fogdában, egy csomó utcalány meg szüfrazsett között. Ne haragudjon Mr. Dawson, de azt hiszem, a segítségére lesz szükségem, Mr. Dawson, és az abszolút diszkréciójára. Olyan idegesen hebegett, hogy Dawson el nem tudta képzelni, mi lehet a baj. Szóval, a húgom Izé, nem tudna idejönni hozzánk? Most?! Épp egy megbeszélésről hívták ki, és nem értette, mi lehet ennyire fontos. Ennyire sürgős? Ennyire. Nagyon dadogta kétségbeesve Olivia, s közben az órájára pillantott. Most rögtön menjek oda? Olivia csak bólogatott, és ömlött szeméből a könny. Nagy nehezen tudott csak ismét megszólalni. Borzasztóan sajnálom Segítenie kell A húgom nagy őrültséget csinált Dawson jól hallotta, hogy sír. Csak arra tudott gondolni, hogy Victoria megszökött valakivel. Nem sérülhetett meg, hiszen akkor orvost hívnának, nem egy ügyvédet. El nem tudta képzelni, mi történhetett. De azért taxiba vágta magát, és tizenöt perccel később már kopogtatott is a Henderson-ház kapuján. Petrie kísérte be a földszinti szalonba, ahol Olivia föl-alá járkálva várta őt. Bertie valahol a ház másik részében dolgozgatott, így szerencsére nem is hallotta, hogy jött valaki. Dawson belépett, és Olivia megint láthatta azt a mélyzöld szempárt, amely már az első pillanatban megigézte őt. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejött hebegte, és lehetetlen volt nem észrevenni a feldúltságát, ahogy reszkető kézzel máris föltette a kalapját és fölmarkolta a kézitáskáját. Azonnal indulnunk kell. De hát mi történt? Hol van a húga, Miss Henderson? Megszökött talán? Dawson tökéletesen meg volt zavarodva ettől a sok érthetetlenségtől, és idegesítette az is, hogy nem tudta, képes lesz-e segíteni, s hogy mit várnak tőle. Egy hosszú pillanatra Olivia megállt vele szemben, s ahogy némán rámeredt, tekintetében egyszerre tükröződött szégyen és rettegés. Okos és talpraesett lány volt, de egyrészt ekkora dobása még sohasem volt a húgának, másrészt pedig ennyire még sohasem kellett eltitkolni semmit a közvetlen környezet előtt. Az ugyanis biztos, hogy itt senki sem értené meg, milyen ügyért lelkesedik oly nagyon Victoria, és azt sem, hogy végül is mennyire ártatlanok a csínytevései. És az is nyilvánvaló, hogy itt szóba sem jöhetnek az egymást mentés régebben jól bevált trükkjei, például a helycsere vagy a fordított bemutatkozás. Olivia életében ez volt az első olyan helyzet, amelyben tökéletesen kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezte magát. Az ötödik kerületi kapitányság fogdájában ül, Mr. Dawson! nyikorogta sírós fejhangon. Most telefonoztak ide. Ott tartják fogva. De azt mondták, hogy nem tartóztatják le, ha gyorsan érte megy valaki! És ha közben Victoria rá nem dumálja őket, hogy mégiscsak tartóztassák le, tette hozzá magában, és megint elfogta a remegés. Úristen! csapta a szája elé mindkét kezét Dawson, de máris sietnie kellett ki a főbejáraton, le a lépcsőn, s aztán az utcán sürgősen fogni egy taxit. Besegítette a lányt a kocsiba. Olivia egyszerű szürke ruhát viselt, amelyben egész nap tett-vett, viszont divatos fekete kalapot tett a fejére, s a taxiban eszébe jutott, hogy Victoria reggel ugyanilyen kalapban ment el otthonról. Rendszeresen előfordult velük, hogy még akkor is azonos ruhadarabokat vettek föl, ha előre nem beszélték meg. De Olivia most nem a kalappal foglalkozott, hanem megpróbálta elmagyarázni Dawsonnak a helyzetet. A húgom teljesen belehabarodott abba az idióta Amerikai Nemzeti Szüfrazsett Egyletbe meg a vezetőibe. Elmesélt mindent, amit csak tudott, a fontos személyiségeket, az öt hónappal ezelőtti washingtoni tüntetést, és Pankhursték angliai letartóztatását is. Ezek az emberek dicsőségnek, érdemeik hivatalos elismerésének tekintik letartóztatásukat, s azt hiszem, Victoria valahogy belekeveredhetett ma délután ennek a társaságnak valamilyen csoportos akciójába. Az őrmester,.aki fölhívott, azt mondta, hogy a húgom azért kiabált velük, hogy igenis tartóztassák le.

12 Charles Dawson megkönnyebbült sóhajjal igyekezett elfojtani egy mosolyt, és Olivia azon kapta magát, hogy amint elkezdett figyelni a magyarázkodására, végtelenül nevetségesnek érezte a saját helyzetét, Victoriáét pedig még nevetségesebbnek. Ez a maga kedves húgocskája, úgy látszik, még mindig egy komolytalan kislány. Mindig ilyen dolgai voltak, miközben maga az apjuk házának vezetésére figyelt? kérdezte a férfi. Olivia elmesélte, hogy ma rengeteg dolgot kellett elintéznie a házban, ezért nem ért rá azzal foglalkozni, hogy Victoria hová megy vagy mit csinál. Ő tényleg elvállalta az idősebb testvér komoly szerepét, jóllehet alig több mint tíz perccel idősebb a húgánál. Épp azon a napon, amikor ön nálunk járt Crotonban, Victoria szó nélkül elvitte apánk egyik autóját, hogy elmehessen egy ilyen gyűlésre válaszolta Olivia, és ezen már hangosan elnevették magukat, bár a lány még mindig borzasztóan ideges volt. Hát, nem hétköznapi nő, az biztos állapította meg Dawson tényszerűen. Gondoljon bele, milyenek lesznek a gyerekei! Nem irigylem a környezetüket A férfi elnevette magát, de minden vidámság lehervadt az arcukról, amikor odaértek a kerületi rendőrkapitánysághoz. Lehangoló környék volt ez, rongyos emberek álldogáltak az ütött-kopott házak kapujában, az utcákat förtelmes szeméthalmok borították. Ahogy kiléptek a kocsiból, egy patkány rohant át előttük az úttesten, s tűnt el a kanálisban. Olivia ösztönösen közelebb húzódott kísérőjéhez, úgy mentek be az épületbe. Ott részegeket láttak, két megbilincselt zsebtolvajt, három prostituált pedig a fogda rácsai mögül visítozott az ügyeletes rendőrrel. Dawson lopva Oliviára pillantott, hogy nem készül-e elájulni. A lány azonban rezzenéstelen arccal nézelődött, úgy tett, mint aki nem vesz tudomást a részegektől és az utcalányoktól kapott vaskos megjegyzésekről sem. jól van? kérdezte a férfi fojtott hangon, s a karjába fűzte a szorosan mellette álló Olivia kezét. Magában elismeréssel nyugtázta a lány lelkierejét és azt a higgadtságot, amellyel elviselte a zsebesek sértegetéseit. Nincs semmi bajom suttogta Olivia. De ha kijutunk innen, én megölöm a húgomat! Dawson megint majdnem elnevette magát. Aztán az ügyeletes őrmesterhez léptek, aki a bemutatkozás után a folyosó távoli részén kinyitott egy kulcsra zárt ajtót. A szoba közepén Victoria ült egy széken, morcos képpel, kezében teáscsészével, a sarokban pedig egy rendőrnő, aki unottan figyelte az úri kisasszony őrizetest. Ahogy beléptek, Victoria letette a csészét és fölpattant a helyéről, de egyáltalán nem örült szabadítóinak. Ha nem tévedek, ennek is te vagy az oka! vágta oda a nővérének, tudomást sem véve Dawsonról, akiből kísérteties borzongást váltott ki a feje búbjától a lába ujjáig azonos lányok látványa. Még a kalapjuk is hajszálra ugyanolyan volt, bár Victoria a magáét hetykén félrecsapva hordta. Charles Dawson csak állt ott megbabonázva, és szinte a bőrén érezte a két nő között felszikrázó elektromos erőtereket. Minek vagyok én az oka? hüledezett Olivia. Hát annak, hogy ezek nem hajlandók letartóztatni engem! replikázott mérgesen Victoria. Neked teljesen elment az eszed, Victoria Henderson sziszegte dühösen Olivia. Téged valóban be kéne zárni valahová, de nem ide, hanem egy másik intézménybe. A bolondok házába. Fölfogod, mekkora botrány támadna abból, ha tényleg letartóztatnának? Fölfogod, hogy milyen helyzetbe juttatnád az apánkat? Egyáltalán, gondolsz te ilyenkor másra is önmagadon kívül? Vagy erre már nem jut időd? Az őrmester és a felügyelőnő egymásra mosolygott. Ehhez már nem tudtak sokat hozzátenni, és Dawson pár rövid mondattal elintézte velük, hogy Victoria kisasszonyt egyszerűen penderítsék ki innen. Kész. Végül is semmi komoly bűnt nem követett el, egyszerűen csak rosszkor és rossz helyre keveredett. A rendőrök is meg akartak szabadulni tőle. De az őrmester búcsúzóul még hozzátette, hogy a jövőben rajta tartják a szemüket Henderson kisasszonyon, s még megkérdezte Dawsontól, hogy testvére-e neki ez a két leányzó. Dawson meglepődött, de hízelgett is neki a feltevés. Olivia tényleg őt kereste meg, őhozzá fordult a bajban, és nagyon okosan tette, mert egyedül idejönni egy fiatal nőnek nem biztos, hogy szerencsés vagy veszélytelen vállalkozás. A taxijuk odakint várakozott, ezért félbeszakította a lányok veszekedését, mondván, hogy ezt a társalgást majd a taxiban folytassák. Olivia dúlt-fúlt, mint aki tényleg ölni tudna. Egy pillanatig a frász kerülgette, amikor beléhasított a gondolat, hogy Victoria megmakacsolhatja magát és nem lesz hajlandó kijönni a börtönből, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a húga itt már nem sokat cirkuszolhat. Ha nem akar menni, akkor kirakják, mint a kismacskát A rendőrök türelme elfogyott. A műsornak vége. Olivia azért kifelé menet egy pillanatra sem állt le a szemrehányással, egyszerűen nem hagyta, hogy a húga szóhoz jusson. Dawson pedig jobbrólbalról karonfogta és egyetlen szó nélkül vitte ki őket a taxihoz. S a kocsiban is közéjük ült. Hölgyeim szólalt meg, ahogy elindultak. Azt javaslom, tekintsük lezártnak az ügyet és egyezzünk meg, hogy mindenki teljes erejéből igyekszik elfelejteni ezt az incidenst. Semmi jóvátehetetlen nem történt itt, és senkinek nem érdemes tovább okoskodnia. Aztán Oliviához fordult, kérve, hogy bocsásson meg a húgának ezekért a butaságokért, Victoriát pedig arra kérte, hogy New York-i tartózkodása alatt lehetőleg maradjon távol a nem engedélyezett demonstrációktól. Mert a végén még tényleg le fogják tartóztatni. Azért az mégiscsak tisztességesebb lett volna, mint eljátszani ezeknek a hibbant úrilányt, aztán szépen hazapucolni a papához. Vagy nem így gondolják? Victoria még mindig nem tudott belenyugodni, hogy a nővére és az apja ügyvédje kiszabadította őt a rendőrség sanyarú, ám dicsőséget hozó fogságából. És komplett hülyének nézte Charles Dawsont, hogy vállalkozott erre a mentőakcióra. Szerette volna a képébe vágni, hogy csak ne avatkozzon a mások ügyeibe. Van fogalmad arról, hogy mi történne, ha az apánk megtudná? szögezte neki Olivia a kérdést. Miért nem inkább a saját édesapáddal foglalkozol a sok hülye, szavazójogért rikácsoló banya helyett?! Mielőtt bármit csinálsz, miért nem gondolkozol előre, és miért reménykedsz abban, hogy én majd úgyis kihúzlak a slamasztikából?! A keze még mindig reszketett, ahogy fölráncigálta a kesztyűjét, s Dawson elbűvölve nézte mindkettőjüket. Az egyik oly visszafogott és oly tehetséges, a másik pedig oly indulatos és engesztelhetetlen. Victoria némiképp az elhunyt feleségére, Susanre emlékeztette, aki szintén lelkesedett a különös eszmék és nehéz ügyek iránt. S ugyanakkor volt benne valami szelídség, valami engedelmesség is, amelyre ő, Charles Dawson oly vágyakozva gondolt vissza a csendes éjszakákon, immár egyedül az ágyában, miközben nagyon igyekezett, hogy ne gondoljon szegény feleségére. Hiszen Geoffreyra kell most koncentrálnia. De akárhogy erőlködött, nem tudott elfeledkezni Susanről, s lelke legmélyén érezte, hogy nem is akar. De ez a vadóc, flúgos lány, a fekete szalmakalapjával és hidegen izzó kék

13 szemével megigézte őt, sokkal jobban, mint a nyilvánvalóan szelídebb nővére. Először is, semmi keresnivalód ott közölte szárazon Olivia, s leült az ágyra a húgával szemben. Le kell állnod ezekkel a dolgokkal, Victoria. Elég volt abból, hogy mindenféle vad álmokat és eszméket kergetsz, nem törődve a következményekkel. Bajba keversz másokat és önmagadat is. Most mondd meg, kinek hiányzik ez? Szeretném fölhívni a figyelmet arra közölte Victoria pattogó hangon, ahogy a taxi lefékezett a házuk előtt, hogy én nem hívtam oda egyiküket sem, és én nem kértem, hogy kimentsenek onnan. Gyerekes duzzogásán a férfi megint elnevette magát. Victoria olyan volt most, mint egy raplis, szófogadatlan bakfis, akit vissza kell küldeni a szobájába, hogy gondolkodjon el, vagy fejmosást kell rendezni neki, hogy észhez térjen. De az is igaz, hogy őszintén fel volt dúlva attól, hogy őt most egyszerűen fülön fogták és hazavitték egy csuda érdekesnek ígérkező balhéból. Elrontották a játékát És most mit csináljunk? Küldjük talán vissza magácskát? érdeklődött Dawson, akit e szavakra Victoria dühösen mért végig, majd a menet elejére vágott, ahogy a taxitól libasorban elindultak a ház felé. Még odabent is hátat fordított megmentéinek, s dühösen csapta le a kalapját az asztalra. Köszönöm mondta zavartan Olivia Dawsonnak. Szégyellte magát a húga viselkedése miatt. Nem tudom, mit csináltam volna maga nélkül. Szívesen állok máskor is rendelkezésére vigyorgott a férfi, Olivia pedig ijedten kerekítette el a szemét ettől a poéntól. Nagyon remélem, nem lesz rá szükség. Hát akkor fogja rövid pórázra a húgocskáját, legalább addig, amíg az apjuk ide nem érkezik súgta Dawson. Victoria láthatóan egy megrögzött lázadó volt, s ebben könnyű volt fölfedezni némi bájt is, csak persze biztonságos távolságból kellett szemlélni. Istennek hála, apánk holnap este már itt lesz sóhajtotta Olivia, aztán nyugtalanul nézett Dawsonra. Megbízott benne, és remélte, hogy nem kell majd csalódnia. És kérem, ne mondjon el semmit az apánknak, mert rettenetesen felizgatná magát. Ígérem, egy szót sem szólok. És most, hogy túl voltak mindenen, már szórakoztatónak is találta a dolgot. Nemsokára maguk is csak nevetni fognak az egészen. Amikor Victoria például elmeséli az unokáinak, hogy egyszer régen majdnem letartóztatták őt Olivia megkönnyebbülten mosolygott. Victoria pedig, talán a tisztesség kedvéért, egy kurta köszönömöt még kipréselt magából, aztán felvonult a szobájába vacsorához átöltözni. Csak Bertie-vel készültek vacsorázni, de Olivia megkérdezte Dawsont, nem volna-e kedve csatlakozni hozzájuk. Egy rendes vacsorát mindenképpen megérdemelt a kínos incidens után. Nagyon köszönöm a meghívást, de nem maradhatok-válaszolta a férfi kissé zavartan. Ha csak lehet, igyekszem a kisfiámmal vacsorázni minden nap. Hány éves a gyerek? kérdezte Olivia érdeklődéssel. Kilenc. Vagyis nyolcéves volt, amikor meghalt az anyja Amikor utoljára látta őt, ahogy elhagyta a Titanicot. Olivia beleborzongott, ahogy ezt végiggondolta. Remélem, egyszer bemutatja nekünk mondta őszintén, s Dawson zavartan és meghatottan bólogatott. Nagyon jó gyerek bökte ki. Aztán őszinteségével lepte meg Oliviát, akiben tényleg volt valami, ami könnyűvé tette mások számára a kitárulkozást, szemben például Victoriával, akit a férfi legszívesebben jól elfenekelt volna. Mindketten nagyon megszenvedtük az anyja elvesztését. El tudom képzelni mondta eltűnődve Olivia. Én nem is ismertem az enyémet tette még hozzá csendesen. De itt vagyunk egymásnak Victoriával nézett nagy szemekkel Dawsonra, aki most mélységesen megsajnálta őt. Ez egészen különleges helyzet bólintott Dawson elgondolkodva. Még sohasem láttam két embert, aki ilyen szorosan kötődne egymáshoz, mint maguk. Talán egy férj és feleség, de még azok sem Inkább azt lehetne mondani, hogy maguk egyetlen személyiségnek a két felét alkotják. Olykor nekünk is így tűnik. Aztán bosszúsan nézett az emeletre vezető lépcső felé. Néha pedig úgy érzem, hogy idegenek vagyunk. Bizonyos dolgokban nagyon különbözünk, másokban viszont szinte egyformák vagyunk. A férfi bólogatva hallgatta. Az biztos, hogy a személyiségük nagyon különböző, de a külsejük alapján ő bizony nem tudna különbséget tenni köztük. Nem zavaró, hogy folyton zavarba hozzák maguk körül az embereket? Ez egy idő után nagyon terhes lehet Megszoktuk. Általában szórakoztatónak találjuk. Egyszerűen ez a helyzet és kész. Olivia is fesztelenül tudott beszélgetni Dawsonnal, aki úgy érezte, hogy ez a nő a barátja tudna lenni. És mégis Victoria volt az, aki megbabonázta, akinek a társaságában elakadt a nyelve. Nem tudta megkülönböztetni őket, de egy rejtélyes ösztön megsúgta neki, amikor Victoria társaságába került, akiben volt valami, ami őt tökéletesen összezavarta. A kedves modorú Olivia társaságában viszont felszabadultnak érezte magát, fesztelennek a szituációt, mintha már ki tudja, milyen régi barátok lettek volna. Még pár percet időzött, aztán elbúcsúzott. Olivia csendesen becsukta mögötte az ajtót, aztán lassan elindult fölfelé a lépcsőn, hogy beszéljen a húgával. Victoria a szobájában ült, és bánatosan meredt kifelé az ablakon. A délutánra gondolt, s arra, hogy mennyire szégyellte magát, amikor az az őrmester kiemelte őt a többi nő közül. Ezek után hogyan tolhatom oda a képemet közéjük? kérdezte boldogtalanul, nővérére emelve fájdalmas tekintetét.

14 A Victoria tekintetében izzó tűz most még jobban felizzott. És mi van akkor, ha több embernek segítek, mint amennyit bajba keverek? Mi van akkor, ha valakinek meg kell halnia egy ügyért, egy eszméért, hogy az igazság győzelemre jusson? Tudom, hogy te ezt hülyeségnek tartod, de én néha úgy látom, hogy tényleg képes volnék erre az áldozatra. Olivia mélységes szomorúsággal hallgatta ezeket a szavakat, mert a szíve legmélyén érezte, hogy a húga őszintén beszél. Mert tényleg ott izzott benne az a tűz, az a lelkesedés, amellyel az életét is képes lett volna feláldozni vagy élete végéig egyre csak menetelni az általa nemesnek vélt cél felé. Ijesztő hallani, amikor ilyeneket beszélsz mondta csendesen Olivia, mire a húga szelíden megfogta és a tenyerébe zárta a kezét. Nem akarlak megijeszteni. Azt hiszem, egyszerűen ez vagyok én. Én nem te vagyok, Ollie. Hogyan lehetünk ennyire különbözőek, miközben külsőleg egyformák vagyunk? Egyformák és különbözőek tűnődött el Olivia is a rejtélyen, amely születésük óta kíséri őket. Ezer dologban abszolút azonosság, ezer másikban ég és föld. Nagyon sajnálom, hogy így alakult ez a mai délután. Nem akartam bajt okozni neked Ennyi bűnbánatot tudott kipréselni magából Victoria, de most sem a tetteit bánta meg, hanem azt, hogy így felzaklatta a nővérét. Akit nagyon szeretett. Megéreztem, hogy valami baj történt veled. Itt éreztem meg tette a gyomorszájára a kezét Olivia. Húga szomorú mosollyal bólintott. Mindketten jól ismerték ezt az érzést. Mikor érezted meg? élénkült meg Victoria. A köztük működő telepátia mindig izgatta őket. Délután kettőkor. Victoria bólintott. Nem volt meglepődve. Sokszor fordult már elő vele is, hogy megérezte, ha a nővére bajba került. Hát igen. Tényleg két óra tájban szedtek össze bennünket és tuszkoltak be a rabszállító kocsiba. Szép kis jelenet lehetett vágott megint kiábrándult képet Olivia. A húga azonban jókedvre derült, mint akiben kellemes élmények idéződnek fel. Úgy is van, hihetetlenül mulatságos volt. A zsaruk eleinte nagyon erőlködtek, hogy mindenkit begyűjtsenek, aztán meg voltak zavarodva, amikor rádöbbentek, hogy senki sem akar kimaradni. Mindenki azt akarta, hogy latartóztassák. Victoria már felszabadultan nevetett, Olivia pedig csak nyöszörgött magában, mert eszébe jutott a derék O'Shaunessy őrmester telefonhívása az ötödik kerületi kapitányságról Én mégiscsak örülök, hogy nem tartóztattak le téged közölte száraz hangon. És miért hívtad el ezt a Dawsont? nézett Victoria egyenesen a nővérére, mintha ki nem mondott válaszokat keresne. Ezerszer előfordult már, hogy nem kellett szóban is kérni a választ, elég volt csupán belenézni a másik szemébe. Nem tudtam kihez fordulni. Donovant vagy Petrie-t nem akartam beavatni az ügybe. Egyedül meg féltem odamenni, és mondták is, amikor fölhívtak, hogy lehetőleg ne menjek egyedül. Mégis jobb lett volna úgy. Dawsonra semmi szükség nem volt. Olyan jelentéktelen figura legyintett Victoria. Számára ez a férfi nem jelentett semmit. Nem látta benne a testvére által észrevett erényeket és az érdeklődést. Nem jelentéktelen próbálta védelmébe venni Olivia. Ő inkább megtörtnek látta Dawsont, olyan embernek, akiben tényleg nem lobog a tűz, mert kegyetlen sorscsapás érte. Mélységes részvéttel viseltetett iránta. Sajnálta és kedvelte egyszerre. És látta az erényeit is, mert el tudta képzelni, hogy milyen volt a férfi a tragédia előtt. És el tudta képzelni azt is, hogy milyen lesz ismét, ha kiheveri ezt a szörnyűséget, ha majd talpra áll. Csak egy kis kedvességre lesz szüksége, s talán egy nőre is Megsebzett ember. Kímélj meg ettől vigyorgott kelletlenül Victoria. Hogy beszélhetsz így?! Tíz perc alatt iderohant, hogy segítsen neked. Naná. Apánk az egyik legfontosabb kliense. Felháborító, ahogy beszélsz. Mondhatta volna azt is, hogy nem ér rá. Biztosan tetszel neki jegyezte meg Victoria gonoszkodva, de különösebb érdeklődés nélkül. Vagy éppen te tetszel neki! Valószínűleg nem is tud különbséget tenni köztünk legyintett megint a húga. De ettől még nem válik rossz emberré. Hiszen apánk sem tud mindig megkülönböztetni bennünket. Bertie az egyetlen, aki képes erre. Mert ő az egyetlen, aki igazán törődött velünk vágta oda kurtán Victoria. Miért vagy ilyen utálatos? kérdezte Olivia szomorúan. Nagyon nem szerette, ha a testvére így beszélt. Néha olyan érzéketlen tudott lenni.

15 Hát, én már csak ilyen vagyok. Victoria tárgyilagosnak tűnt, de nem volt benne egy cseppnyi lelkifurdalás sem. Kíméletlen vagyok önmagamhoz is. És nagyon sokat várok mindenkitől, Ollie. Én többet várok az élettől, nekem nem elég az, hogy itt üldögéljek, meg partikra járjak, meg színházba, meg bálokra. Most nagyon felnőttesen beszélt, s Olivia meg is lepődött a hallottakon. Azt hittem, hogy nagyon szeretnél New Yorkba jönni. Hiszen te vagy az egyetlen, aki folyton panaszkodik, hogy ott kell raboskodnia abban az unalmas Croton-on-Hudsonben. Tudom. És szeretek is itt lenni, de ez nem az a társasági élet, amelyre én vágytam. Azt szeretném, ha valami fontos is ím tenne az életemben. Szeretnék valamit véghezvinni ezen a világon. Szeretnék több lenni annál, mint egyszerűen csak Edward Henderson lánya. Egészen nekilelkesült, ahogy ezt sorolta. Olyan szépen hangzik, amikor így beszélsz mosolygott Olivia a testvérére. Victoriának olyan nemes eszményei voltak, s komolyan is gondolta őket, de egy csomó vonatkozásban még annyira gyerek volt, s néha kifejezetten rossz gyerek! Minden kellett neki, az emberek, a szórakozás, a partik és New York, de lelkének komolyabbik felével küzdeni is akart, végigharcolni az összes csatát, orvosolni minden igazságtalanságot, és megváltoztatni a világot. Még nem tudta pontosan, mit is akar, de Olivia érezte, húga többre vágyik annál, hogy egész életét Crotonban élje le. Mi a véleményed a házasságról? Majd elvesz valaki feleségül Olivia csendesen kérdezte ezt, mert néha neki is eszébe jutott a dolog, de valahogy el nem tudta képzelni, hogy egy szép napon elhagyja az apját. Akinek szintén nagyon nagy szüksége volt őrá. Én nem ezt akarom szögezte le határozottan Victoria. Nem akarok valakihez tartozni, mint egy asztal vagy egy szék, vagy mint egy autó. Az ez az én feleségem mondat úgy cseng az én fülemben, mintha valaki azt mondaná, hogy ez az én kalapom, vagy kabátom vagy kutyám. Nem akarok úgy tartozni valakihez, mint egy tárgy. Úgy látom, túl sok időt töltöttél azokkal a nevetséges szüfrazsettekkel biggyesztette el a száját Olivia. Nem értett velük egyet semmiben, legföljebb a szavazójog kérdésében. De a szabadsággal és függetlenséggel kapcsolatos eszméik szerinte háttérbe szorítják az általa tisztelt hagyományos értékeket, például a családot és a gyermeknevelést, vagy éppen a férj és az apa iránti tiszteletet. Nem hitt a szüfrazsettek által hirdetett sajátos anarchiában sem, és néha csodálkozott, hogy Victoria szeretett cigarettázni, ellopni az apja kocsiját, és saját belátása szerint eljárogatni ilyen-olyan helyekre, sőt hajlandó lett volna még a letartóztatást is kockáztatni azért az ügyért, amelyben mélységesen hitt, ugyanakkor ugyanúgy szerette az apját, mint bárki más, és Olivia meg volt győződve arról, hogy ha a megfelelő emberrel találkozik, akkor abba Victoria is épp úgy bele fog esni, mint a nők általában, ha ugyan nem még annál is jobban. Ikertestvére tele volt tűzzel és lobogással, fékezhetetlen szenvedélyekkel és olyan eszmékkel és eszményekkel, amelyekért tényleg hajlandó lett volna az életét is áldozni. Hogyan is mondhatott olyasmit, hogy sohasem akar tartozni valakihez, vagy, hogy nem akar senkinek a felesége lenni? Ez egyszerűen hihetetlen. Komolyan beszélek közölte Victoria higgadtan. Már régen elhatároztam, hogy sohasem megyek férjhez. Kimondhatatlanul szép volt most, ahogy ezeket a szavakat kiejtette, s Olivia hitetlenkedve ingatta a fejét. Mikor volt ez a már régen? A ma délelőtti szüfrazsett gyűlésen vagy a múlt héten? Szerintem nem tudod, mit beszélsz. De igenis tudom. Sohasem akarok férjhez menni. Határozottan és teljes meggyőződéssel jelentette ezt ki. Tényleg úgy érzem, hogy a házasságot nem nekem találták ki. Ezt honnan tudhatod előre? Vagy azt akarod mondani, hogy otthon akarsz maradni apánkkal és ővele törődni? Ez a felvetés már elég nevetségesen hangzott. Aki ugyanis otthon maradhat az apjukkal annak utolsó éveiben, az csakis ő lehetett, nem pedig Victoria. S ezt mindketten jól tudták. Hogyan is hiheti Victoria, hogy ő majd boldog lesz az apjával odahaza Crotonban? Ez képtelenség. Nem így gondoltam. Hanem úgy, hogy egy szép nap talán elmegyek Európába. Ha majd idősebbek leszünk. El tudnék éldegélni például Angliában. A női szabadságmozgalom ott erősebb volt, mint Amerikában, bár legalább olyan heves társadalmi ellenállásba ütközött, mint mondjuk New Yorkban. Csak az utóbbi pár hónapban fél tucat szüfrazsett vezetőt tartóztattak le és börtönöztek be Angliában. Olivia igencsak elcsodálkozott a hallottakon. Hogy Victoria nem akar férjhez menni, s hogy Európában akar élni Ez az egész olyan idegenül hangzott, olyan furcsán. Megint eszébe jutott, hogy minden közös érzés és gondolat, és a meghökkentő külső azonosság ellenére milyen óriási különbségek is vannak közöttük. Neked kéne férjhez menni Charles Dawsonhoz évődött Victoria, miközben átöltöztek a Bertie-vel való vacsorához. Ha már olyan nagyra tartod őt. Miért is ne mennél hozzá? mondta, s megkötötte nővére hátán a befűző pántot, majd megfordult, hogy az övét is bekössék. Ez egy új ruházati találmány volt, s épp abban az esztendőben jött divatba. A hölgyek gyorsan megkedvelték, mert nagyon könnyű volt bánni vele, s nem kellett többé az embernek a körmeit is lekoptatni íz apró gombok végtelen sorával. Beszélsz hülyeséget nézett meglepődve Olivia. Életemben most láttam másodszor. De tetszik neked. Ne is tagadd. Látom rajtad. Hát jó, tényleg tetszik. És akkor mi van? Intelligens, kellemesen el lehet beszélgetni vele, és remekül hasznát lehet venni, ha a húgomat bevágják a dutyiba. Igazad van: ha te ilyen börtöntöltelék leszel, akkor tényleg nem ártana feleségül mennem hozzá. Vagy nekem is elvégeznem a jogi egyetemet. Ami azt illeti, ez utóbbi sokkal jobb volna helyeselt Victoria. A két testvér így az átöltözés alatt nagyjából lerendezte a konfliktust és helyreállította a békét. Olivia majdnem teljesen megbocsátott a húgának a délutáni kalandért, de azért még kipréselt belőle egy ígéretet, hogy távol tartja magát a tüntetésektől, amíg itt lesznek New Yorkban. Közölte vele, hogy nem azzal akarja itt az időt tölteni, hogy kihúzza őt az ilyen-olyan slamasztikából. Victoria kelletlenül bár, de megígérte, hogy nem csinál több hülyeséget, aztán a fürdőszobában rágyújtott egy cigarettára. A nővére morgott, hogy milyen rondán áll egy nő szájában a cigaretta, de csak

16 nevetett rajta, s azt találta mondani, hogy pont úgy beszél, mint Bertie. Az lehet. De ha valaha is megtudja, hogy cigarettázol, akkor megfojtalak! Victoria szemtelenül a képébe nevetett, s a nemrég vett ruhában leült hatalmas kádjuk szélére, és keresztbe vetette hosszú lábait. A ruha élénkpiros volt, a többi ruhájuknál valamivel rövidebb, nagyon divatos, és borzasztóan jól állt nekik. Mellesleg imádom ezt a ruhát jegyezte meg Victoria.,ahogy lefelé ballagtak az ebédlőbe, egymást átkarolva. Szeretem az általad kiválasztott ruhákat. Lehet, hogy mégis inkább veled élem le az életemet, s nem is gondolok többé Európára. Hát, én bizony nem bánnám sóhajtotta Olivia bánatosan, mert megint eszébe jutott, hogy eljöhet az az idő, amikor el kell válniuk. Ő maga sohasem engedte meg magának, hogy a házasságról kezdjen ábrándozni, mert elviselhetetlennek találta már a gondolatot is, hogy elhagyja az apját vagy az ikertestvérét. Mintha önmagából kellene kiszakítani egy darabot S néha az volt az érzése, hogy az apja és a húga nélkül ő maga is egy nagy semmivé válna. Elképzelni sem tudom, hogy valaha is elhagyjalak benneteket mondta szomorúan, s ahogy a húgára nézett, az egész életében látott ismerős arc tekintett vissza reá, amely annyira hasonlított az ő arcára, mintha csak tükörbe nézett volna. A saját arcának minden vonását és minden apró részletét fölfedezhette a másik arcán, legföljebb annak az ellentétes oldalán. Tükörikrek Nem tudnék elszakadni tőled nézett bánatosan Victoriára, aki meghatottan mosolyodott el, és gyöngéd csókot lehelt nővére arcára. Nem is kell tőlem elszakadnod, Ollie. Én sem hiszem, hogy bárhol is kibírnám nélküled. Csak fecsegek itt össze-vissza magyarázta a dolgot Victoria, érezvén, hogy túlságosan is sikerült fölzaklatnia a nővérét azzal az Európával. Otthon maradok veled, s ha már nagyon szükségem lesz egy kis környezetváltozásra, akkor majd úgy intézem, hogy letartóztassanak. Na, azt merd megtenni! emelte föl fenyegetően a mutatóujját Olivia, de ekkor megjelent Bertie is az ebédlőben. Az a fekete selyemruha volt rajta, amelyet Olivia másolt ki egy párizsi divatlapból. Meglepően jól állt neki. És mindig föl is vette, ha a családdal vacsorázhatott, amit ő megtiszteltetésnek tekintett. És hol voltál egész délután, Victoria? kérdezte Bertie, mire a két lány hirtelen másfelé kezdett nézni, nagy odafigyeléssel kihajtogatva az asztalkendőiket. Hát, izé a múzeumban. RemekTurner-kiállítást rendeztek, a londoni National Gallery gyűjteményéből. Igazán? kerekítette el Bertie öreg, s épp ezért vesébe látó szemeit. És úgy tett, mintha elhinné, amit mondtak neki. Hát akkor azt nekem is meg kell néznem, amíg itt vagyunk. Nagyon fogod élvezni biztosította őt széles mosollyal Victoria, miközben Olivia a mennyezet felé fordította a tekintetét. Az jutott eszébe, milyen lehetett ez a ház, amikor a szüleik még itt éltek, milyen lehetett az édesanyjuk, s hogy lelkileg melyikük áll hozzá közelebb, ő vagy pedig a húga. Ez a kérdés gyakran fölvetődött náluk, de mindketten tudták, hogy az apjuk nem szeret erről beszélgetni. Hiába telt el közben két évtized, számára ez még mindig túl fájdalmas téma volt. Holnap megérkezik az apátok. Ugye, örültök neki? kérdezte Bertie kedvesen a vacsora vége felé, amikor már a kávét szolgálták fel. Igen, örülünk válaszolta Olivia és az apjára gondolt, meg a virágokra, amelyeket a hálószobájában akart elhelyezni. Victoria eközben azon tűnődött, hogy a nővére tényleg meg-fojtja-e őt, ha még egyszer elmegy egy tüntetésre. Mert épp a börtönbe vitték őket, amikor a társnői beszéltek neki a legközelebbi tüntetésről, s ő megígérte, hogy ott lesz S ahogy így töprengett, Olivia odanézett rá és megcsóválta a fejét, mintha csak belelátott volna a gondolataiba. Az ilyesmi többször is előfordult már velük, s maguk sem tudtak magyarázatot adni rá. Mintha a fejükben megszólaltak volna a másik gondolatai. Ne merd megpróbálni súgta Olivia Bertie háta mögött, ahogy fölálltak az asztaltól. Fogalmam sincs, miről beszélsz mondta Victoria szemrebbenés nélkül. Legközelebb nem hozlak ki, ezt jól jegyezd meg. Aztán majd magyarázkodhatsz apánknak. Ezt nem hiszem el nevetett Victoria, s a válla mögé lendítette hosszú sötét haját. Ez a lány szinte semmitől sem félt. Még a ma délutáni bebörtönzés sem hagyott benne semmiféle nyomot. Inkább szórakoztatónak, mint ijesztőnek találta a dolgot. Javíthatatlan vagy ingatta a fejét Olivia. Aztán megcsókolták Bertie-t, jó éjszakát kívántak neki, és felmentek a hálószobájukba. Olivia divatlapokat nézegetett, Victoria pedig az angliai szüfrazsett mozgalom szerinte legnagyobb alakjának, Emmeline Pankhurstnek a röpiratát olvasta a börtönbeli éhségsztrájkokról. És mivel biztosra vette, hogy Bertie elment már lefeküdni, nagy merészen rágyújtott egy cigarettára. Megkínálta a nővérét is, de az köszönte szépen és nem kért. Olivia az ablak előtt üldögélt és kifelé bámult a forró szeptemberi éjszakába, s bármennyire is igyekezett más, fontosabb dolgokra koncentrálni, gondolatai egyre csak Charles Dawson körül kalandoztak. Hagyd már szegényt szólt oda neki Victoria. Az ágyon heverészett, fújta a füstöt, és mereven nézte a nővérét. Mármint kicsodát? fordult felé Olivia meglepetten. Ne gondolj folyton őrá tanácsolta Victoria, és egy szép nagy füstkarikát fújt az ablak felé. Miről beszélsz? kérdezte Olivia elképedve. Mindig végigfutott rajtuk valami kellemetlen borzongás, ha a másik kitalálta a gondolatukat. Nagyon jól tudod, hogy miről, pontosabban kiről. Charles Dawsonról. Ugyanígy csillogott a szemed, amikor vele beszélgettél. Túlságosan unalmas fickó. Egy csomó sokkal érdekesebb férfi járkál ebben a városban. Én ezt nagyon is jól érzem. Victoria úgy beszélt, mint egy bölcs és sokat tapasztalt ember, Olivia pedig még mindig csak értetlenül bámult rá.

17 Honnan tudod, hogy kire vagy mire gondolok? kérdezte, bár az ilyesmi elég gyakran fordult elő velük. Ezt is jól tudod. Néha hallak a fejemben, mint a saját belső hangomat. Néha pedig elég csak rád néznem. De ez nekem olyan félelmetes vallotta be Olivia. Mi annyira szorosan kötődünk egymáshoz, hogy sokszor már nem is tudom, hol végződöm én és hol kezdődsz te. Néha meg mintha teljesen egybeolvadnánk. Lelkileg sziámi ikrek vagyunk, nem? Hát, néha igen mosolygott Victoria, de nem mindig. Én szeretem tudni, hogy mikor mire gondolsz És tetszik nekem, hogy meglepetést tudok okozni az embereknek, hogy helyet tudunk cserélni, ahogy azelőtt csináltuk. Ez nekem még ma is hiányzik. Most, hogy itt vagyunk, kipróbálhatnánk megint. Soha senki nem jönne rá a turpisságra. És jó móka lenne, nem? Most, hogy idősebbek vagyunk, én már nem egészen így látom. Ez már nem egy ártatlan, gyerekes tréfa volna, hanem az emberek megtévesztése mondta elgondolkodva Olivia. Ne legyél már ilyen jó kislány, Ollie! Ez még most is csak egy ártatlan tréfa volna. Nem ártanánk senkinek. Az ikertestvérek mindenütt ezt csinálják. Ebben azért nem lehettek ennyire biztosak. Egész életükben alig találkoztak ikrekkel, és azok vagy fiúk voltak, vagy sokkal idősebbek, és sokkal kevésbé hasonlítottak egymásra, mint ők. Próbáljuk már ki megint! unszolta a csínytevésre mindig könnyen kapható Victoria a nővérét, aki azonban csak eltűnődve mosolygott, de nem szólt semmit. Victoria azért mindent megértett ebből is. A nővére ebbe nem fog belemenni. Ők most már nem gyerekek, hogy ilyen idétlenséggel szórakozzanak. Na, látom már, milyen kedélybeteg vén banya lesz belőled, ha így folytatod figyelmeztette, s Olivia hangosan kacagott a jóslaton. Ha így is lesz, addigra legalább te megtanulod, hogyan kell viselkedni. A két testvér szeretettel nézett egymásra. Erre azért ne számíts, nővérkém kuncogott Victoria. Azt hiszem, én sohasem fogom megtanulni, hogyan kell viselkedni. Valószínűleg én sem sóhajtott Olivia, s elindult a fürdős/óba felé, Victoria pedig vágyakozó szemekkel bámult ki a New York-i éjszakába. 3. A pjuk a jelzett időben, péntek délután megérkezett Croton-on-Hudsonből. Donovan ment érte a Cadillackel, Olivia pedig addigra tökéletesen rendbe szedte a házat. Mindent a helyére rakott, leporolt, felrázott és kifényesített, s még a hálószobát is úgy rendezte el, ahogy azt az apja a legjobban szerette. Mindenhová virágot rakott, úgyhogy a legfinomabb illatok lengték be az egész házat. Még a kertet is kitakaríttatta, hogy az apjuk ki tudjon oda ülni, ha akar, bár ez a kertecske a crotoni birtok után csak egy tenyérnyi zöld foltnak tűnt. Az öreg Henderson roppant elégedett volt a látottakkal, és nem győzte dicsérni Bertie-t és a két lányt. A dicséretekből nem hagyta ki Victoriát, pedig jól tudta, hogy Olivia az, aki a háztartást vezeti. Örült, hogy viszontláthatta a gyerekeit, akik szeretettel és vidáman fogadták. Megcsókolta Victoriát, majd köszönetet mondott Oliviának a sok fáradozásért, mire a lányok elkezdtek kuncogni, s az öreg Henderson rögtön megértett mindent. Úgy látom, szólnom kell Bertie-nek, hogy megint kössön más-más színű szalagot a hajatokba, és tartsa rajtatok a szemét, hogy ki ne cserélhessétek! De hát már ezer éve nem cseréltünk egymással, papa? méltatlankodott Victoria, mire Olivia meglepetten mérte végig őt. Igen? És ki akart rábeszélni engem erre a mókára épp tegnap este, mi? De Victoria úgy tett, mint aki semmire sem emlékszik. Ollie ebbe úgysem menne bele, papa. Teljesen elvesztette a humorát panaszkodott Victoria az apjuknak, aki bánatosan mosolyogva jegyezte meg, hogy talán jobb is így, mert épp elég fejfájást tudtak ők okozni a környezetüknek helycsere nélkül is. Még most is a hideg futkosott a hátán, ha eszébe jutott a két évvel ezelőtti New York-i bemutatkozás: a két lány, ha annak rendje és módja szerint kiöltözött, olyan feltűnő jelenség volt, hogy egyszerűen sehová sem lehetett menni velük anélkül, hogy le ne állt volna a forgalom. És ez próbára tette az öreg Henderson idegeit, aki most abban reménykedett, hogy ezúttal talán nem támad akkora csődület, ha kiteszik a lábukat az utcára. De hát ez még a jövő zenéje. Holnap este színházba mennek. Akkor majd kiderül minden Olivia az ünnepi alkalomra apja egyik kedvenc ételét készíttette el: szarvassültet spárgával és vadrizzsel, és reggel még friss kagylót is rendelt Long Islandről. A zöldséget Donovan hozta a crotoni kertből, s került még az asztalra csokoládétorta is, amelytől az orvosok hiába próbálták eltiltani az öreg Hendersont. A vacsora utáni kávézgatás közben arról beszélgettek, miféle szórakozások várnak rájuk az elkövetkező hetekben. Holnap tehát színház, aztán van egy csomó ember, akivel a lányoknak nem árt megismerkedni, megnyílt két új étterem is, azokat feltétlenül ki kell próbálniuk, s Henderson végül bejelentette, hogy szeretne egy partit is rendezni. Évek óta nem hívott már vendégségbe senkit, így hát lesz valami különlegessége, szezonnyitó jellege a dolognak, főként hogy most már mindenki hazatért a New England-i és Long Island-i nyaralásból. A két lány csillogó szemekkel hallgatta apjuk terveit. És még azt is elárulom folytatta Henderson, hogy meghívást kaptunk Astorék báljára, a Whitney család pedig két hét múlva rendez nagy partit. Attól tartok, hölgyeim, hogy vásárolniuk kell még néhány ruhadarabot. Ettől még jobban felcsillant a lányok szeme, bár Oliviát a saját

18 partijuk izgatta a legjobban. Apjuk azt mondta, hogy körülbelül ötven embert akar meghívni. Ez épp elég ahhoz, hogy meglegyen a nagy felfordulás, s mégsem túl sok, így marad némi családias hangulat, és majdnem mindenkivel lehet néhány szót váltani. A vendégek listáját már összeállította, holnap oda is adja Oliviának. Úgyhogy neki meg Bertie-nek lesz épp elég dolga. Henderson sejtette, hogy Victoriára a szervezésben nemigen lehet számítani. Olivia másnap már kora reggel az íróasztalnál ült és írogatta a meghívókat. A parti két hét múlva lesz, ugyanazon a héten, mint az Astor-bál. Lesz hát elfoglaltságuk bőven. Örömmel fedezett föl sok olyan embert a vendéglistán, akikkel két éve ismerkedett meg, bár néhányuknak csak a nevére emlékezet t, az arcára már nem. Mégis érdekes lesz találkozni velük ismét, különösen itt, ebben a házban. Gondolatban máris összeállított néhány menüsort, s még délelőtt ellenőrizni fogja.1 terítékeket. Egy csomó étkészletet be kell majd hozatni Crotonból. A poharak és a porcelánok rendben lesznek, s abban reménykedett, hogy még így, szeptember végén is be tudja szerezni a megfelelő virágokat. Olivia még a délután nagy részét is az íróasztal mellett töltötte a parti tervezgetésével, Victoria pedig elment az apjával. A Cadillackel beugrottak a városba, majd szép lassan hazasétáltak a Fifth Avenue-n, ahol az öreg Henderson sok régi ismerősével futott össze, s mutatta be nekik nagy büszkén a lányát. Igen jó hangulatban értek haza. Olivia nagyon elégedetten fogadta őket: elkészült az egész parti tervezetével. Este az Astor Színházban, ahol Wallace Eddinger főszereplésével A kopasz ember hét kulcsát adták elő, az apjuk mintha mindenkit ismert volna. S amikor bemutatkozásra került sor, a lányok, mint mindig, most is okoztak egy kis zavart. Testhez simuló, fekete bársony estélyi volt rajtuk, kicsiny, galléros hermelinpalásttal, a hajukba pedig egy-egy hosszú, fekete, gyöngydíszes tollat tűztek. Úgy néztek ki, mintha két példányban léptek volna ki egy párizsi divatlapból. A feléjük irányuló közfigyelem azonban most kevésbé idegesítette Hendersont, mint két évvel ezelőtt, és a lányok is valahogy jobban viselték a dolgot. Végül is két évvel idősebbek lettek és már hozzászokhattak, hogy megjelenésük mindenütt kisebb-nagyobb feltűnést kelt. Hát ez csodálatos volt! sóhajtott Victoria, amikor másnap reggelinél a színházról beszélgettek. Annyira belefeledkezett a színpadi eseményekbe, hogy észre sem vette a körülötte ülők rájuk irányuló tekintetét. Sokkal jobb, mint a sitten ülni súgta oda neki Olivia a kávéscsésze mögül vigyorogva, majd még egy adagot töltött az apjuknak. Délelőtt még istentiszteletre mentek a Szent Tamás-templomba, ahol mindenki barátságosan üdvözölte őket, majd beültek Donovan mögé a kocsiba és hazahajtattak a Fifth Avenue-n lévő házba, hogy ott töltsenek együtt egy nyugodt vasárnapot. Olivia másnap már korán talpon volt, utasításokat osztogatott a személyzetnek, megrendelte a partihoz szükséges dolgokat, apjuk pedig elment az ügyvédeivel tárgyalni, hiszen épp ezért költöztek be egy időre New Yorkba. Az apjuk délután tért haza, méghozzá John Watsonnal és Charles Dawsonnal együtt, s Olivia halálra rémült, amikor meglátta őket bejönni a házba. Attól félt, hogy Charles esetleg elszólja magát, szóba hozza azt a kis rendőrségi kirándulást. De a férfi egész idő alatt nem is szólt hozzá. Amikor megjött, udvariasan biccentett felé, s amikor elment, egyetlen szóval búcsúzott. Közben pedig nem sok érdeklődést mutatott a két lány iránt, ami nagy megkönnyebbüléssel töltötte el Oliviát, Victoria viszont megjegyezte a nővérének, hogy ő bizony nem bánta volna, ha Charles elmesél ezt-azt. Apánk agybajt kapott volna térítette észhez a húgát Olivia, és ezt te is jól tudod. Rögvest visszavitetett volna téged Crotonba. Hát igen, valószínűleg igazad van mosolygott kelletlenül Victoria. Túlságosan jól érezte magát itt New Yorkban ahhoz, hogy merje vállalni a hazaküldés kockázatát. El szeretett volna menni az Amerikai Nemzeti Szüfrazsett Egylet összejöveteleire, de megígérte nővérének, hogy kerülni fogja őket. Aznap este megint színházba mentek, a hét egy másik napján pedig vacsorázni apjuk barátaival. Victoria izgatottan hallgatta a történeteket egy Tobias Whitticomb nevezetű, gyanús és botrányos figuráról, aki óriási vagyont szerzett mindenféle kétes bankügyletekkel, majd még kétszer annyit az Astor-családba való benősüléssel. Állítólag igen jóvágású fickó volt, aki után bolondultak a nők. És az egész város beszélte, hogy legutóbb viszonyt kezdeményezett egy előkelő hölggyel, méghozzá olyan viszonyt, amelynek részleteit a férfiak nem merték szóba hozni a Henderson kisasszonyok előtt, csupán sejtelmesen somolyogtak a bajszuk alatt. Ezután általános megdöbbenést keltett, amikor az öreg Henderson bejelentette, hogy ő viszont nemrég üzleti kapcsolatba lépett ezzel a Whitticombbal, s hogy nagyon kulturáltnak és kedvesnek találta a fickót. Rendkívül előnyös szerződéseket kötött vele, és szerinte tisztességes és jóravaló fiatalember. Na, lett is nagy felzúdulás! Kirobbant a vita. Az asztaltársak egymást túlkiabálva mesélték a történeteiket Whitticomb úrról, de azt mindenki kénytelen volt elismerni, hogy botrányok ide, szerelmi ügyek oda, ezt a figurát azért mégiscsak meg-meghívják a legjobb családok fogadásaira és partijaira is. Bár ez valószínűleg inkább csak annak köszönhető, hogy elvette feleségül Evangeline Astort. Abban pedig mindenki egyetértett, hogy ez a nő egy csodálatos teremtés, valóságos angyal, főként Tobyval összevetve. S hogy nyilván belenyugodott a férjecske dolgaiba, hiszen már öt éve élnek együtt, és három szép gyermekük is van. Az pedig már csak a hazafelé vezető úton jutott eszébe Oliviának, hogy hiszen ez a Whitticomb rajta van az apja által meghívottak listáján. Már el is ment neki a meghívó Tényleg olyan csirkefogó ez a Whitticomb, amilyennek mondják? kérdezte az apját, miközben a kényelmes Cadillac suhant velük az éjszakában. Victoria nem figyelt rájuk. Egész este a politikáról beszélgetett egy nővel, s úgy látszik, fontos dolgokat hallhatott, mert most gondolataiba merülten, szótlanul bámult ki a sötét ablakon. Edward Henderson elmosolyodott, és megvonta a vállát. Hát, tényleg nem árt vigyázni az olyan fiatalemberekkel, mint Tobias Whitticomb. Nagyon fiatal és nagyon fess, és valószínűleg nagyon tetszik a nők többségének. És az igazság kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy tényleg nagy nőcsábász, de inkább csak férjes asszonyokra vadászik, azok pedig magukra vessenek, ha hagyják magukat elcsábítani. Nem hiszem, hogy fiatal lánykákkal is kikezdene, mert akkor természetesen nem hívtam volna meg hozzánk. Kiről van szó? érdeklődött Victoria, akinek néhány érdekes szó mégiscsak megütötte a fülét, bár a beszélgetés elejét nem hallotta. Már közel

19 jártak az otthonukhoz. A papa meghívott a partinkra egy feslett erkölcsű szabadgondolkodót, s a vacsoránál a háziasszonyunk szólt, hogy jó lesz vigyázni vele. Ki ez a fickó? Nőket és gyerekeket gyilkol halomra? kérdezte Victoria minden különösebb érdeklődés nélkül. Épp ellenkezőleg magyarázta Olivia. Állítólag elbűvölően kedves és ellenállhatatlan, és a nők egymás után hullanak a lábai elé, szerelméért esdekelve. Fú, de undorító az ilyesmi! fakadt ki Victoria, és a testvére meg az apja elnevette magát ezen a heves reakción. Miért hívtuk meg egyáltalán? Van egy bűbájos felesége is. Annak meg a férfiak vetik a lába elé magukat? Szép kis műsor lesz, ha körülöttük egész este egymás után rogynak össze a vendégek! Közben megérkeztek a ház elé. Fáradtan, de a kellemes este örömével készülődtek a lefekvéshez, és nem is foglalkoztak többé a veszedelmes nőcsábász Tobias Whitticombbal. A partira szóló meghívást szinte mindenki elfogadta, így aztán negyvenhat vendégre számíthattak. Ezek négy kerek asztalnál vacsoráznak majd az ebédlőben, azután pedig tánc következik a szalonban, s akik friss levegőre vágynak, azoknak egy nagy sátrat is felállítottak a kertben, lampionokkal, kerti asztalokkal, ahogy kell. Olivia rengeteg elintéznivalót vállalt magára, hogy az apját kímélje. Úgy érezték, hogy már a nyakukon van a Nagy Esemény, s Olivia az utolsó két napon mást sem csinált, mint ellenőrizte a virágokat, az asztalneműt és a porcelánt. És persze kóstolgatta az előre elkészített ételmintákat, és vezényelte a sátor felállítását a kertben. Az ebédlőben jégszobrok is lesznek, ezeknek helyet kellett találni, aztán megérkezett a zenekar, hogy szintén helyet találjon magának a szalonban, és nyomban tartott egy főpróbát is. Úgy látszott, hogy az előkészületek sohasem érnek véget. Szegény, elnyűhetetlen Bertie mindent megcsinált, amit csak tudott, és persze jól kimerült. Victoria pedig mindig éppen máshol tartózkodott, mint ahol némi hasznát vehették volna. Az elmúlt hetekben barátokat gyűjtött maga köré, s nem is akármilyeneket. Főként értelmiségieket, köztük egykét írót, több képzőművészt, akik mindannyian különös helyen laktak. Victoria ellátogatott hozzájuk a műtermeikbe, s úgy tapasztalta, hogy nagyon sok hasonlóság van a politikai nézeteikben. Sokkal több barátot és ismerőst szerzett ilyen módon, mint Olivia, aki szinte állandóan a ház és az apja ügyeivel volt elfoglalva. Victoria folyton nyúzta is a nővérét, hogy gyakrabban kéne kimozdulnia. Olivia megígérte, hogy amint túl lesznek a partin, kimozdul otthonról. Akkor majd jut ideje másra is. A parti utáni napon az Astorék bálja következett, és Olivia tényleg örült, hogy ő ott már csak vendég lehet. De ma még el kell játszania élete első főszerepét, a háziasszonyt. Ez lesz az általa szervezett első New York-i parti. És szinte remegett az izgalomtól, amikor Victoriával együtt levonultak a lépcsőn a crotoni varrónőjük által készített sötétzöld szaténruhájukban, melyet hátul tornűr és nem túl hosszú uszály díszített. Mélyen dekoltált ingválluk fekete borostyán gyöngysorral volt kirakva. Hajukat magasra feltornyozták, és magas sarkú, fekete bársonycipellőt húztak a lábukra. A nyakukban hosszú igazgyöngyfüzér csillogott, ezt az apjuktól kapták a tizennyolcadik születésnapjukra, a hozzáillő gyémánt fülbevalókkal együtt. Egymás tükörképeiként vonultak lefelé a szalonba, hibátlan duettet alkotva, s még mosolyuk és a mozgásuk is tökéletesen szinkronban volt. A zenekar éppen rázendített, a csillárok teljes fénnyel ragyogtak, illatos virágok pompáztak mindenfelé, s az egész termet valami különös hangulat lengte be. Az ikrek hihetetlen látványt nyújtottak a fényárban úszó szalonban, ahogy két oldalról közrefogták roppant elegáns és öregesen is jóképű apjukat. Az öreg Henderson egy kicsit hátrább is lépett, hogy jobban érvényesüljön a két lány lélegzetelállító szépsége, kecsessége és nemes tartása. Olivia és Victoria külön-külön is egy káprázat volt, de ha egyszerre jelentek meg valahol, akkor a publikum megbabonázva figyelte okét, s az emberek alig bírták levenni róluk a szemüket. Most is ez történt, ahogy a vendégek elkezdtek szállingózni. A három Henderson a bejáratnál fogadta őket. s bár az érkezők jól tudták, hogy kihez mennek, amikor beléptek, mindegyiküknek elállt a lélegzete. Akik régebbről ismerték őket, most attól is meg voltak zavarodva, hogy megint nem tudtak különbséget tenni a lányok között. Az ikrek gyorsan elárulták a barátaiknak, hogy melyikük kicsoda, az apjuk pedig mindenkinek bemutatta őket, aminek nem sok haszna volt, mert a vendégek többsége úgysem tudott különbséget tenni közöttük. Sőt, maga az öreg Henderson sem, de ezt gondosan leplezte, és egyszerűen arra hagyatkozott, hogy Olivia áll neki jobb felől, Victoria pedig bal felől. Megérkezett Charles Dawson, akinek már volt annyi esze, hogy bele sem kezdett a találgatásba. Egyszerűen csak rájuk mosolygott, és élvezettel nézegette hol az egyiket, hol a másikat. És csak jóval később, amikor már elkezdtek beszélgetni a szalonban, akkor érezte meg, hogy a két lány közül melyik az a vadócabb lelkületű, és csak akkor mert megkockáztatni, suttogva, egy kis szurkálódó megjegyzést: Ugye, jó érzés, hogy messzire van innen az ötödik kerületi rendőrkapitányság? kérdezte évődve, de Victoria egy cseppet sem jött zavarba. Kihívó mosollyal mérte végig Charlest, s láthatóan az sem zavarta, hogy a közelben állók esetleg meghallják a válaszát. Talán. De már Oliviának is megmondtam, hogy jobb lett volna, ha maguk hagyják, hogy letartóztassanak engem. Én föl voltam készülve rá. És nagy csalódást okozott nekem, hogy aztán mégsem csuktak le. Azt hiszem, a nővére viszont nem kudarcélményként élte meg a maga kiszabadítását válaszolta Charles, már-már leplezetlenül gyönyörködve a lányban. Évek óta nem látott ilyen gyönyörű nőt, s ez ráadásul két példányban volt megtekinthető. Úgy láttam, rettenetesen nagy kő esett le a szívéről, amikor sikerült magát kihoznunk arról a szörnyű helyről. És most már bevallhatom magának, akkor még én sem hittem, hogy ilyen könnyen megússzuk. Zavarba ejtően őszinte volt ez a vallomás egy szalontársalgás körülményei között Megpróbálhatjuk még néhányszor. Legközelebb én magam fogom önt hívni közölte lazán Victoria, és érzékien csengett a hangja, ahogy a várható csínytevéseire célzott. Charles pedig elgondolkozott, hogy az öreg Henderson hogyan is bírta ki megbolondulás nélkül, két ilyen lánnyal. Hiszen akadt idegeskednivalója bőven, bár az is igaz, hogy Olivia nem volt olyan égetnivalóan rossz, vásott kölyök, mint fiatalabb testvérkéje. Henderson mondogatta is, hogy Oliviát az Isten küldte neki.

20 Csak szóljon, ha segítségre van szüksége. Én nyomban ott termek mosolygott Charles, aztán hagyta magát elsodorni, és más vendégekkel, majd pedig John Dawsonnal kezdett társalogni. Ekkor már a kerti sátorban voltak, és a jégszobrokat csodálták. Közben befutottak az utolsó meghívottak is, Olivia szabadon járkált a kisebb-nagyobb embercsoportok között. Victoria még a bejáratnál álldogált, amikor megérkeztek Whitticombék. A lánynak fogalma sem volt, kikkel áll szemben, hiszen nem emlékezett semmire az apja és a nővére közötti beszélgetésből. Csak annyit látott, hogy megjött egy nagyon csinos kis nő, ezüstös kabátban és ruhában, s ezüstösen csillogott még a turbánja is, amely alól egy-két világosszőke hajtincs kunkorodott elő. A nyakában pedig szemkápráztató gyémánt nyaklánc. Az őt kísérő férfi még nála is jobban nézett ki. Victoriának szinte elállt a lélegzete, ahogy ránézett. A következő pillanatban a feleség elindult a sátorban észrevett barátai, valamint a zene és a pezsgő irányába. A férfi ezt szinte észre sem vette, s egyre csak Victoria kihívóan divatos, sötétzöld ruháját bámulta, melyet Crotonban alkottak meg ügyes varrónői kezek, párizsi divatlap alapján, Olivia remek ötleteivel még fel is dobva. Szép jó estét! Én Tobias Whitticomb vagyok mondta a férfi, kecses mozdulattal leemelve egy pohár pezsgőt egy ezüsttálcáról, le sem véve közben a szemét Victoria csábos alakjáról. Mélyen a lány szemébe nézett, amikor bemutatkozott, mintha csak azt akarta volna kifürkészni, milyen asszociációkat kelthet a lányban a nem akárhogyan csengő Whitticomb név. Magácska pedig? kíváncsiskodott kissé türelmetlenül, mert nem értette, hogy miért nem látta ő még ezt az elbűvölő arcot, ezt a ritka szépséget. Victoria Henderson vagyok válaszolta halkan a lány, aki egy pillanatra zavarba jött a férfi rámenős stílusától. Ah, vagy úgy! szaladt ki a férfi száján, leplezetlen csalódással. Akkor az ön férje a mi házigazdánk. Boldog ember lehet mosolygott lelombozódva. Victoria azonban csak nevetett rajta. Nem emlékezett az apja és a nővére közötti beszélgetésre, így nem tudhatott semmit a Whitticombról terjengő pletykákból sem. Ezért aztán Victoria most csak egy elegáns megjelenésű, fekete hajú, vidám tekintetű, sportos alakú és piszokul jóképű fiatalembert látott maga előtt. Mint egy bonviván És nyilván csupa vidámság és csibészség Nem a felesége vagyok a házigazdának javította ki nevetve a vendéget, azon tűnődve, hogy szándékos volt-e a tévedés. Hanem a lánya. Na, hála Istennek! Akkor meg van mentve az estém. Nem tudnám elviselni, ha ön a felesége volna, bármilyen kedves fickó is az öreg Henderson. Épp mostanában kötöttem igen jó üzleteket vele. Nagyon hízelgőén mondta mindezt, ahogy besétáltak a szalonba, ahol Whitticomb szó nélkül átkarolta a lányt, és már vitte is táncolni. Mintha valami mágneses erő vonzotta volna őket egymás felé, ellenállhatatlanul. A fiatalember elmondta, hogy pár évig Európában, Oxfordban tanult, ott lovaspólózott is, majd két év múlva Dél-Amerikába, Argentínába ment játszani. Sokat mesélt magáról, s Victoria nagy érdeklődéssel hallgatta. Elbűvölte őt a fiatalember, aki remekül táncolt, csak úgy siklottak körbe-körbe a termen, és Victoria már szédült és csak nevetett, és láthatóan senki sem érdekelte már a jelenlévők közül. Végül elhagyták a parkettet, s Whitticomb mókás történeteket mesélt a lánynak mindenkiről, aki csak eszébe jutott. Csak éppen a feleségét és a gyermekeit hagyta ki a mesélésből, nem említette őket egyetlen szóval sem. A második pohár pezsgő után pedig már közeli barátok voltak, mintha száz éve ismerték volna egymást. Whitticomb rágyújtott, és nagyon tetszett neki, hogy amikor senki sem látta, Victoria elkérte a cigarettáját, és mélyet slukkolt belőle. Ez igen! Maga aztán belevaló teremtés! És mit szokott még csinálni? Inni, cigarettázni és késő éjszakáig fennmaradni? Milyen bűnei vannak még? Ugye, mesél róluk? Abszintot is iszik? Keleti mágiával nem foglalkozik? A férfi szünet nélkül bolondozott. És hát nagyon fess volt, kifinomult, és szédítően közel merészkedett Victoriához. Aki még soha életében nem találkozott ilyen férfival. Az utolsó tánc után elnézést kért, mondván, hogy a vacsora körül van még némi elintéznivalója. De megígérte, hogy hamarosan visszajön. Aztán csinált valamit, és tudta, hogy Oliviát a guta fogja kerülgetni tőle. De hát muszáj volt megtennie. Gyorsan és észrevétlenül cselekedett, s nagyon elégedetten várta a fejleményeket. Ahogy kifelé ballagott, vissza Tobyhoz, látta, hogy a férfi tökéletesen meg van zavarodva. Oliviával beszélgetett, de már bele is vörösödött. Súgott valamit a lány fülébe, hogy szökjenek ki a kertbe cigarettázni, átkarolta a derekát is, mint Victoriáét tánc közben, de Olivia egyáltalán nem örült ennek a közeledésnek, és persze gyorsan rájött, miről van szó. Ekkor jelent meg mellette Victoria, és Toby Whitticomb megtántorodott. Azt hitte, kettős látása lett. Egek! szakadt ki belőle a döbbenet. Ennyi pezsgőt ittam volna? Mi ez? Hitetlenkedve bámulta a két lányt. Nem tudott a Henderson-ikrek létezéséről, és most szabályosan megnémult. Csak nem viselkedett illetlenül az én tisztességtudó nővérkémmel? kérdezte Victoria gonosz vigyorral, Olivia meg csak nézte őket. Fogalma sem volt, ki ez a férfi, s hogy a húga honnan ismeri őt. De, attól tartok nyögte Whitticomb, igyekezvén kikecmeregni abból a kínos helyzetből, hogy ő derékon fogott egy ismeretlen nőt és megpróbálta kicsalni a kertbe, cigarettázni, jaj Igaz, hogy ennél az idegennél azt a másikat sem ismeri jobban, de hát az mégiscsak könnyen volt kapható erre-arra Megkínáltam cigarettával, azt hittem, ő is cigarettázik Ne menjünk ki mindhárman? Bár azt hiszem, nekem most előbb innom kell valamit Fel is kapott egy újabb pohár pezsgőt, és hosszan kortyolt belőle, s még mindig tágra nyílt szemmel bámulta a két lányt. Tudják, maguk maguk egészen különlegesek, mindketten. Én ilyet még sohasem láttam. Hát igen, első látásra tényleg lehet benne valami meghökkentő mondta jóindulatúan Olivia, hogy oldja a férfi zavarát, aki azonban egyáltalán nem volt szimpatikus neki. De.aztán hozzá lehet szokni, vagy legalábbis úgy néz ki, mintha.az emberek hozzászoknának. Szörnyen sajnálom, ha modortalan voltam hebegte a férfi, érezve, hogy ez a második lány nehezebb eset, mint az első. Akkor hát ön egy másik Miss Henderson. Én ma semmit sem találok el, a nővéréről azt hittem, hogy Edward Henderson felesége. Ezen már mindannyian elnevették magukat, mire a férfi hozzátette: S míg el nem felejtem, az én nevem Toby Whitticomb. Olivia arcáról abban a pillanatban lehervadt a mosoly. Hűvösen és kimérten nyújtott kezet a férfinak, s Victoria azonnal észrevette a hirtelen változást. Már sokat hallottam önről közölte, remélve, hogy ezzel lelohasztja a férfi heves érdeklődését a húga iránt. Az én esetemben ez nem biztos, hogy bók válaszolta Whitticomb, némileg visszanyerve a magabiztosságát, amikor a pincérek elkezdték vacsorához szólítani a vendégeket. Olivia megkönnyebbülve indult az ebédlő felé. Tudta, hogy jó helyet jelölt ki a húga számára az asztalnál, két jóképű és jó nevű fiatalember között,