napló Télapó és Paprikajancsi karácsonya magyar

Átírás

1 magyar napló A Magyar Írószövetség lapja Megjelenik havonta ISSN Szerkesztőbizottság: Jókai Anna (elnök), Báger Gusztáv, Csontos János, Horváth Antal, Ka lász Már ton, Kő Pál, Nemes Attila, Salamon Konrád, Szakály Sándor, Szentmártoni János, Vasy Géza Főszerkesztő: Oláh János olahjanos@magyarnaplo.hu Mo bil: (70) A szerkesztőség tagjai: Bíró Gergely (olvasószerkesztő, próza, Lapszemle) proza@magyarnaplo.hu Mobil: (70) Cech Vilmosné (gazdasági ügyintéző) Falusi Márton (Európai Figyelő) europeanobserver@magyarnaplo.hu Filip Tamás (vers) filiptamas@magyarnaplo.hu Kelemen Lajos (dunántúli szerkesztő) kelemen-lajos@fre .hu Molnár Csenge-Hajna (tördelőszerkesztő) csengehajna@magyarnaplo.hu Nagyné Nespor Gabriella (honoráriumok) nngabriella@magyarnaplo.hu Réger Ádám (Könyvszemle, szerkesztő) regeradam@magyarnaplo.hu Rosonczy Ildikó (tanulmány) irosonczy@magyarnaplo.hu Szentmártoni Anikó (szerkesztőségi titkár, terjesztés, előfizetés) szentmartonia@magyarnaplo.hu Tornai Szabolcs (szerkesztő) tornaiszabolcs@magyarnaplo.hu Urbán Péter (Nyitott Műhely) urban.peter.up@fre .hu Zsiga Kristóf (könyvkiadás) zsigakristof@magyarnaplo.hu Mobil: (70) A borító Zách Eszter és Árkossy István munkája A szerkesztőség címe (Írott Szó Alapítvány) 1092 Bp., Ferenc krt. 14. Levelezési cím: 1450 Bu da pest, Pf. 77. Számlázási cím: 1062 Bp., Bajza u. 18. Telefon/fax: ; Szerkesztőségi mobil: (70) Központi cím és előfizetés: info@magyarnaplo.hu Internet: Ki ad ja az Írott Szó Ala pít vány (1092 Bp., Fe renc krt. 14.) és a Ma gyar Nap ló Ki adó Kft. (1062 Bp., Baj za ut ca 18.). Ter jesz ti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (1097 Bp., Táblás u. 32.) Előfizetésben terjeszti a Magyar Pos ta Zrt. Hír lap Üz let ága (1080 Bp., Or czy tér 1.) Elő fi zet he tő va la men nyi pos tán, kéz be sí tők nél, en (hirlap@posta.hu), fa xon ( ) egy év re 7390 Ft, fél év re 3870 Ft. To váb bi in for má ció: Elektronikus formában terjeszti a Digital books.hu Kft. Nyom - da: Pannónia Print Kft. (1139 Bp., Frangepán u. 16.) Meg nem ren delt kéz ira tot nem őr zünk meg és nem küldünk vissza. Minden felbélyegzett, válaszborítékkal ellátott levélre válaszolunk. Mutatópéldány kérhető a szerkesztőségben. Címlapon: Faludi Ádám Télapó és Paprikajancsi karácsonya Hozzál friss szalmát a Kisjézus jászolába! Ezzel a mondattal kezdődött gyermekkoromban a karácsony. A ropogó hóval bélelt délután akkoriban még ritkák voltak a fekete karácsonyok napfénnyel ragyogta be a szérűt, ahol a házunkkal szemközt a szalmakazla állt. Hósapka födte. Az oldalába vájt barlang, amelyből a friss szalmát csikartuk ki naponta az almozáshoz, a nyár porba fojtott, hibernált illatával fogadott. A várakozás, a készülődés izgatott pillanatai nemcsak a kis szobát töltötték be, nemcsak az udvart, hanem az egész falut, az egész országot, de lehet az is, az egész földkerekséget. Még mi, gyermekek sem elsősorban az ajándékra vártunk, hanem a csodatévő istengyermek születésére, aki nemcsak fényt, meleget hoz számunkra, de a megbocsátás és az önfeláldozásban kiteljesedő szeretet misztériumába is beavat bennünket. A szokásos petróleumlámpa helyett gyertyát gyújtottunk, és elhelyeztük a gipszből készült, festett vásári kisded-szobrot a kibélelt jászolban. És várakoztunk. Nem evilági várakozás volt ez. Nagyapa megilletődve, akadozó, dörmögő hangon böngészte a Biblia szavait: szülé az ő elsőszülött fiát, és bepólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak az éjszaka az ő nyájok mellett És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen. Mert született néktek a Megtartó találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És ezt látván, elhirdeték, a mi nékik a gyermek felől mondatott vala. És mindenek, akik hallják, elcsodálkoznak azokon, a miket a pásztorok nékik mondottak. Amikor pedig megszületik vala napkeletről bölcsek jövének láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy tisztességet tegyünk neki. Amikor a szavak elapadtak, odakintről, a feneketlen sötét éjszakából előbukkant az angyalok, a csordapásztorok betlehemező csapata, az ablakhoz szorították rózsaszín kamasz orrukat, így kémleltek befelé, elkészült-e már a család fogadásukra, s gircses-görcsös pásztorbotjukkal megkocogtatták az üveget. Szabad-e bejönni? A kérdésre kitárult az ajtó, s betódult a gyermekcsapat, hogy jelentsék ők is az örömhírt: A Kisjézus megszületett... Az örömhírt, amely ahogy Lukács evangélista mondja az egész népnek szól. A népnek, amely érti ezeket a szavakat. Nem gondoltunk mi rá, de éreztük, ez az a kör, a magyar szavakat értők köre, amelyben fájdalmasan és megmásíthatatlanul egyek vagyunk. Az iskola aztán tudatta, az elmaradott klerikális reakció áldozatai vagyunk. A karácsony helyett fenyőünnepről beszéltek, rénszarvas vonta szánon télapó hozta a messzi szovjet tajgából ötágú csillaggal díszített vörös zacskókban az ajándékot. Ellenálltunk, de az ellenállás kényszere árnyékot vetett a régi karácsonyokra. A szovjet világ visszavonult. Gondoltuk, a régi, őszinte karácsonyok áhítatát nem zavarja most már semmi. Tévedtünk. A rénszarvas szán megkerülve a földet, most Amerika felől robog felénk Paprikajancsival és Mikulással a bakon, és csodálatos karácsonyi meglepetésekkel örvendezteti meg legifjabb olvasóit. Ha lehet, végleg elfeledtetve karácsony igazi üzenetét. Oláh János 1

2 TARTALOM MAGYAR NAPLÓ Oláh János: Télapó és Paprikajancsi karácsonya 1 LÁTHATÁR Leonyid Volodarszkij: Karácsony fényköre; Krisztus homokszemei (Cseh Károly fordításai) 3 Budapest egén (Müller László fordítása) 3 Manikűröztet a drágám (Konczek József fordítása); Éjszaka; Lucifer gyűrűje (Cseh Károly fordításai) 4 Cseh Károly: Honosított mítoszok 4 Vasadi Péter: Jegyzetlapok - Arról, hogy Beszélgetni vezsélyes", de (zenét) Hallgatni jó". 5 Végh Attila: Rilke lelke 7 Ágh István: Ráadásul halottak napján 9 Barabás Zoltán: Csöndes fohász szeretteimért 10 Keményfi Gábor: Utolsó találkozás (Emlékezés Makovecz Imrére) 12 Zelnik József: Nomád nemzedék negyven év után 13 Tamás Menyhért: Reményország; A remény továbbírása 20 Érkezésünk 70. esztendejében; Templomünnep után; K. P Kő Pál: A szárnykészítő festő 22 Ébert Tibor: Hová?; Trófeák 24 Filip Tamás: A sokszoros határátlépő 85 éves 24 Kovács István: Csány László 1849-es és Bibó István 1956-os helytállása 25 Egedy Gergely: A kultúra mint honvédelem (Tűnődések Ujváry Gábor A harmincharmadik nemzedék című könyve fölött 28 Kollarits Krisztina: A Nobel-díj árnyékában (Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Tormay Cécile) 35 Czilli Aranka: esély(telen); szerepcsere 43 Vasy Géza: Irodalmunk évszázadai 44 Viola Szandra: Hazudozás; Ha engem öltök; A tündér 45 Faludi Ádám: Tűzfészekben a lappangás parazsa 46 NYITOTT MŰHELY Mezey Katalin: Örök mozgásban (Beszélgetés Faludi Ádámmal) 49 KÖNYVSZEMLE Bartusz-Dobosi László: Meggyőznek még érzékeim, vagyok" (Ágh István: Hívás valahonnan) 58 Giczinger László: Hogyan teremtsük meg a világot? (Faludi Ádám: Hogyan teremtettem a világot) 60 Hegedűs Imre János: Időhajó (Bágyoni Szabó István: Az idő festett orcái) 61 Deáky Zita: Múlt és jelen egy moldvai magyar faluban (Iancu Laura: Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban) 63 Szakály Sándor: Dokumentumok a magyar kereszténydemokrácia XX. századi történelméből (Szakolczai György - Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására) 65 Büky László: Irodalmi és történelmi sorsfordulók (Salamon Konrád: A harmadik úton) 66 A HÓNAP KÖNYVEI (Válogatás a Magyar Nemzeti Bibliográfiából) 67 LAPSZEMLE (Bíró Gergely szerk.) 68 SZERZŐINK 70 2 Számunkat Kondor Béla munkáival illusztráltuk.

3 tartalom magyar napló Oláh János: Télapó és Paprikajancsi karácsonya LÁTHATÁR Leonyid Volodarszkij: Karácsony fényköre; Krisztus homokszemei (Cseh Károly fordításai) Budapest egén (Müller László fordítása) Manikűröztet a drágám (Konczek József fordítása); Éjszaka; Lucifer gyűrűje (Cseh Károly fordításai) Cseh Károly: Honosított mítoszok Vasadi Péter: Jegyzetlapok Arról, hogy Beszélgetni vezsélyes, de (zenét) Hallgatni jó Végh Attila: Rilke lelke Ágh István: Ráadásul halottak napján Barabás Zoltán: Csöndes fohász szeretteimért Keményfi Gábor: Utolsó találkozás (Emlékezés Makovecz Imrére) Zelnik József: Nomád nemzedék negyven év után Tamás Menyhért: Reményország; A remény továbbírása Érkezésünk 70. esztendejében; Templomünnep után; K. P Kő Pál: A szárnykészítő festő Ébert Tibor: Hová?; Trófeák Filip Tamás: A sokszoros határátlépő 85 éves Kovács István: Csány László 1849-es és Bibó István 1956-os helytállása Egedy Gergely: A kultúra mint honvédelem (Tűnődések Ujváry Gábor A harmincharmadik nemzedék című könyve fölött Kollarits Krisztina: A Nobel-díj árnyékában (Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Tormay Cécile) Czilli Aranka: esély(telen); szerepcsere Vasy Géza: Irodalmunk évszázadai Viola Szandra: Hazudozás; Ha engem öltök; A tündér Faludi Ádám: Tűzfészekben a lappangás parazsa Nyitott mûhely Mezey Katalin: Örök mozgásban (Beszélgetés Faludi Ádámmal) Könyvszemle Bartusz-Dobosi László: Meggyőznek még érzékeim, vagyok (Ágh István: Hívás valahonnan) Giczinger László: Hogyan teremtsük meg a világot? (Faludi Ádám: Hogyan teremtettem a világot) Hegedűs Imre János: Időhajó (Bágyoni Szabó István: Az idő festett orcái) Deáky Zita: Múlt és jelen egy moldvai magyar faluban (Iancu Laura: Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban) Szakály Sándor: Dokumentumok a magyar kereszténydemokrácia XX. századi történelméből (Szakolczai György Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására) Büky László: Irodalmi és történelmi sorsfordulók (Salamon Konrád: A harmadik úton) A hónap könyvei (Válogatás a Magyar Nemzeti Bibliográfiából) Lapszemle (Bíró Gergely szerk.) Szerzõink Számunkat Kondor Béla munkáival illusztráltuk.

4 december láthatár Karácsony fényköre LEONYID VOLODARSZKIJ Krisztus homokszemei El innen, el Karácsony fénykörébe! Oda suhanni, ama szép világba, Hol élet és természet révbe érve bolygó se robban él virágban állva. S vadászkutyák dacára is valóban Elszökhetünk, itt hagyva zord időnket: A harmincharmadik dimenzióban Otthon van minden s meghitten időzget. Mikor a nép már feltüzelve várta: Krisztus sivó pusztába rejtezett, S lelkét homokkal súrolta tisztára, Ahogy szokás a gyurmás tenyeret. A földi szemcse mind szent lett és égi: Sűrű csillagokban süt tovább. S egy arra járó remete fürkészi A lenti homokban az Ő nyomát. Cseh Károly fordításai Budapest egén Az éjjel átrepültem Budapesten Tündöklő utcák és terek fölött Úgy éreztem, hogy súlytalanná lettem, S angyallá váltam, szinte szárnyam nőtt. Életem értelme lett a repülés, S agyamon átcikáz egy gondolat: Hunok, szittyák megannyi könny, szenvedés Európát illetné hódolat? Engem bizony fölöttébb érdekelnek Az utódokat vezérlő eszmék, - Tört gerincű hidak nem énekelnek, S háborúk nyoma fájdalmas emlék. Megesküszöm lelkem igaz üdvére: Felhőkben kísér Apolló maga, Otthagyta Hellászt magyarok kedvére, Éjben visszhangzik magasztos dala, Ki voltál te, titokzatos leányka, Kiderítenem most sem sikerült, Csődöt mondott a jóslás tudománya, S a mobilom is éppen lemerült. Remélem, mégis visszahoz e tájék Elfogni a mesés Kék madarat. A szívem lánchídi tűzijáték S megvallom testem Moszkvában maradt Müller László fordítása 3

5 láthatár magyar napló Manikűröztet a drágám Éjszaka Rossz volt a napom, zavaros és zűrös, de azt mondtad a telefonban, hogy rohannod kell, mert vár a manikűrös, s én nyögdelni kezdtem azonnal. Mert valósággal felhergelődött az a kép a képzeletemben, ahogyan reszelgetik a körmöd, és a lakk selyemfénye hogy rezzen, gyengédséggel. Én ott csak állok, és nézem az arcmosótálad, mint valami részeg, hogy kiigyalak belőle Téged és az egész Mindenséget! Konczek József fordítása Csodálatos kézirat az éj, Én meg silabizálom mohón, S hallgatom, ahogy túl a kozmikus mezőn földöntúlnani hársfa zenél, S alatta egy földöntúlnani tavon, Kószálva sorjázó csillagokon, Ismeretlen szem sugara oson: Egy nőé, ki feledte otthonát tán, S találkozunk, lehet, egy közös sornál? Lucifer gyűrűje Lucifer úr ékköves gyűrűje mily különös fénnyel sziporkázol. Talán mert utoljára. Cseh Károly fordításai Ritkán adatik meg, hogy egy tősgyökeres orosz költő más, de tőle korántsem idegen nép történelméből, lelkületéből láttasson valamit lírájában. A hatvanegy éves Leonyid Volodarszkij sajátságosan előnyben részesíti a magyar históriát. Tizenegy álom (Orosz hősköltemény a magyarok nándorfehérvári nagy győzelméről) címmel kiseposzt írt a diadal ötszázötvenedik évfordulójáról, s ezt Marosi Lajos fordította magyarra bravúrosan. Túl ezen emléket állít hőseink - nek, történelmi, legendás személyiségeinknek, mi több, Voro - nyezs alatt elesett katonáinknak is, s ebbéli tevékenységéért kapta meg az MTA Füst Milán fordítói nagydíját. Látóköre azonban szélesebb, távlatosabb: transzcendens összeurópai. Mitikus és keresztény motívumok ötvöződnek nála orosz elemekkel. Valamiféle, már-már földöntúlivá felfokozott, messiási várakozás lengi körül opuszait. Pontosabban: maguk a sorok sugározzák ezt (pl. a Földrengések és cunamik korában című versében). Vissza-visszatérő (jel)képei mint a Grál Kehely, a Feltámadás, a (Világ)karnevál, a Moszkva nem ismétlődések, inkább megerősítések. Biblikus atmoszféra, zsoltáros hang elegyedik többször a köves-rögös realizmussal, és kap groteszk felhangot. A meghittség, a belülről látás, a kikristályosodott meggyőződés ellenére is sokszor kipörög a vers. A legmélyebb istenhitből is fel-felsötétlik incselkedőn az ördögfül. Legalább is mindig ott sejlik ez a kísértés, már csak azért is, mert Volodarszkij szimbolikusan szólva szárnyas elrugaszkodásai közepette is hordozza a földit. Honosított mítoszok Eredendően moszkvai lévén (alkatából adódóan is a Szentpétervár és Moszkva közötti rivalizálásban az utóbbi mellett teszi le a voksot) szinte már törvényszerűen sokat őriz a régiek megváltó hitéből és a nagy orosz lélekből. Meg a mai maszk-idő rejtetten ragyogó fényéből is (a Farsangi maszkban szálló című verse). Imígyen csillan egymásra tradíció és mo - dernség, olykor beárnyékoltan bár, de sosem törten. Külön tanulmányt érdemelne a fényben rejtekezés is költészetében. Néha tipikusan honi irodalmi (bulgakovi) mozzanatokat, példákat aktualizál egyénivé, önmagára alkalmazva (a Mar ga - rita nélkül a Mester című vers), néha fővárosa két arcú(latú)ságát (a Janus-arcú Moszkva című vers), vagy a káosz(ok)ban kijegecesedett értékét-fényét jeleníti meg (a Történelmi című vers). Máskor nyugat-európai kultúrkörből vett motívumokat honosít orosszá. Fagyból megszülető orosz Parsífalról, Grál Kehelyről, világló, majdani új Városról, hárfát illető Trisztánról, vagy éppen a keleti(bb) orosz próféta fehérlő Hattyú- Cárnőjéről énekel, való és mítosz határán lebegve. Mind mondandóban, mind stílusban a finom áthajlás jellemzi. A klasszikusan zárt formákban Szabó Lőrinc-szerű enjambement-nokkal munkálkodik, s így amellett, hogy meglendülnek, egyúttal lavináznak is sorai. Nem állókép-líra ez: mozgósított metaforák, igék segítségével a csodákat áhító-váró lélek hullámzását rendeltetett meg- és felmutatni. Cseh Károly 4

6 december láthatár VASADI PÉTER Jegyzetlapok Arról, hogy Beszélgetni veszélyes, de (zenét) Hallgatni jó. A géprepülés géniusza (1964) Már miért volna veszélyes beszélgetni, amikor önfeledten dől belőlünk a szó, vagy szóféle nyelvi hordalék, nagyokat nevetünk közben azon, ami a fejünkben forog, s fáraszt, amit a másik mond, vagy inkább mondana, kísérletezik a megszólalással, s bár nézzük őt, de se nem halljuk, se nem látjuk, él, mozog, tátog, vár ja reménytelenül, hogy szóözönünkben nyíljon egy kis rés, hézag, átmeneti befejezés, csönd, csöndecske, s benne szóhoz jusson, de hiába vár ja, mi egyedül magunkat, magunknak, magunkról bájolgunk beszélgetés ürügyén, a má - sik úgyis csak a véletlen elénk vetette ürügy, fül, áldozat, a lényeg az, hogy szómalmunk megállás nélkül őröljön, az sem baj, hogy már rég nincs benne mag, üresen kattog, csiripel, súrlódik rozsdás tengelyen a kerékagy, aztán egy váratlan Naszia-szia-szia!, s továbbloholunk. Nem is őt, ma - gunkat untuk meg, csak ezt rákenjük. Azért az néhány sietős lépés után bevillan: Hé!, kivel is beszéltem? Nem tudom. Na-mindegy Beszélgetni veszélyes, mert éppen az a gat-get gyakorító képzős ige a ludas abban, hogy nem engedi megszületni a beszédet. Kit érdekel, hogy Elmorzsolni az időt, a saját és mások idejét, a legnagyobb rossz, mit ember embernek okozhat (S. Weil). A beszéd elemi emberi dolog. Fontos. Több, mint szócsere. Szó- és hangbeli lét - megosztás. A figyelem próbája. Helye. A világosság, a megvilágosodás alkalma. Gondolkodásbeli, tehát az emberi értelem csúcstechnológiájának titkába engedett betekintés. Fölkínált előlege a megértésnek. Ezért nem rablás, hanem odaadás. Én azért beszélek veled szívesen, mert látlak. Meglátni szeretnélek. De ehhez igaz beszéd kell, vagyis tiszta tükör. Azaz nem beszélgetés, amely töredékes, céltalan, fecsérlő, önmagától szenynyes. Hiába szeretném, nem láthatom meg benned magamat. Beszélgetni azért is veszélyes, mert igazi sikere (sikerültsége) azon múlik, idejében érkezik-e a végszó. Amely ha itt van, bár most érzem örömmel fűzném tovább veled a szót, be kell fejeznünk. A végszón túl csöndnek kell lennie ahhoz, hogy ami elhangzott, termékeny, emlékezetes, személyes maradjon. A végszó az végszó. A csönd utána s ami elfér, megmarad benne maga a történet. Másrészt (egymással) beszélni még veszé lye - sebb, mint beszélgetni. A fecsegés azonmód el - tűnik a feledés kanálisában, de a beszéd s a vele járó tekintet, arcizommozgás, bujkáló mosoly, elkomolyodás, az ellenvélemény határozott szelídsége, a hirtelen kitörő közös nevetés, s mindenekelőtt a másik érveinek különössége, eredetisége a fenébe, hogy ezekre nem gondoltam!, legbenső reakcióink őszintesége vagy ravaszkodó kibúvóid, tehát hogy jó hallani, amit mondasz, mindez élünkre állít min - ket: kockáztatunk s miért ne lehetne ezt játékosan? Kockáztatunk, mert az igazságot szeretjük, a te szókimondásodat, mit nem tévesztünk össze sem a kirekesztők libertinus utóillatú esztétikai fasizmu - sával, sem perverz tiltakozásaikkal; az igazságot szeretjük, mert bár rejtőzik van, s nem a magunk igazát. Megéri. Az ember szelleme a megismerésért szüntelenül kockáztat. Már észre sem veszi. Így gondolkodik, mert így él. Akkor így is kell beszélnie. Az, ami az én beszédemet sugallja, nem egy mozdulatlan, szabad ég alatt erre-arra dülöngő sírkövek kőtára, évszázadok óta egy irányba bámuló, kifejezéstelen tekintetekkel, hanem egy parttalan, megragadhatatlan, teremtő ősszellem, amit (akit) embernek mondania érdemes; ő hallgat. 5

7 láthatár magyar napló Igaz, egyszer szólt, akkor nagyot s nagyon világosan, azóta a legbenső, hangtalan beszéd számtalan dialektusával érintkezik velünk, nem sajnálva a fáradságot, hogy mindünkkel a magunk módján, nyelvén, bármikor, másképpen beszéljen. De nem beszélgessen. A mindenki által elfogadott neve: Lét Ha ő sokatmondóan hallgat, én nyomban, szívesen és tartósan elhallgatok. A beszéd, a hallgatás, a zene rokonok. Most éppen Liszt: Concerto Zongoraverseny, zenekar nélkül. Előadja Leszli Hauvard (Leslie Howard). Az első billentés előtt kissé hosszasabb csönd van. Mintha egy óriási nemesfém kapu tárulna. Aztán Liszt virtuóz hangáradása. A Lét zenei ez nyilvánvaló. A Hallgatás Lét-i. A Beszéd csak akkor beszéd, ha emberi hanghullámhosszon is Lét-ien zenei; ezt ma már az agy hullámkibocsátását mérő hatalmas, bonyolult vizsgáló eszközök mérni képesek. Minden zenei, ha viseli a Lét-inek nyomát. A létnek nyomai vannak, számlálhatatlan nyoma van bennünk (s rajtunk is). Liszt egyfolytában beszél. Már művének címe is nyomatékos beszéd: most csak a zongorát halljátok, de zenekarként. Mintha egy ember beszélne, de mint egy szavalókórus. Vajon mennyit kellene ehhez hallgatnia. A sok mély és zavartalan beszédes hallgatás az ára annak, hogy amikor megszólalsz, az emberek ámulatukban elhallgassanak, mert amit mondasz, mindenkit érint. Még ha gyűlölnek is érte. Viszont aki összeviszsza harsog, minimum lepisszegik. Vagy lenyomva a tarkóját betuszkolják egy személykocsiba, és elhúznak vele Beszélgetni kell, mert emberek vagyunk. De jól beszélni csak hallgatásokkal megtűzdelve lehet. Aki beleduhajkodik más beszédébe, erőtlenséget mutat. A gyönge mindig figyelmetlen. Aki a legfontosabbnak ítélt pillanataiban megelégszik a suttogással, az nemcsak fitogtatás nélküli erőt mutat, hanem azt is, hogy sokat tud. Van bátorsága ahhoz, hogy elvesztegesse a panaszait. Ha egy országot combközépig lep el a dohos semmi, a mámoros semmitmondás puha penésze, az már temetés. És ha szellemi, akkor igen nagy a baj. Nagyobb, mintha a testét hantolnák el. Ez utóbbiból még új életre támadhat, ha megnyesegetve is. Az előbbiből már se nem lehet, meg nyomorékká téve magát nem is érdemes. Bukás (1966) 6

8 december VÉGH ATTILA Rilke lelke Az olvasó ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy egy költő kivételes helyet foglal el személyi pantheonjában. A pantheon ettől kezdve piramis. A pi - ra mis csúcsán, mint tudjuk, a halott fáraó lelke kilép, és egyesül a Napistennel. Nem tudni, miért éppen ez a költő nyerte a lélekversenyt, miért éppen az ő verseit hallja olvasónk a legmélyebbről szólni. (Ha ezt tudni lehet, ha az ember képes megtalálni magában az okot, amelynek ez a különleges szeretet a következménye, akkor a szeretet nem szeretet, olvasónk pedig egyszerűen csak sznob. Szeretetsznob, vagy mi.) Az én sötét piramisom csúcsán Rilke lelke kéredzkedik a fénybe. A keresztény ájtatosságból kigyógyulva, megérezve az ókori görög életérzést (állítom: Hölderlinnél akiről még lesz szó is mélyebben), Rilke olyan tiszta, éteri ugyanakkor a mindennapi léttapasztalatban gyökerező nyelvet munkált ki, amelynek nincs párja. Nemrég az Éghajlat Kiadónál megjelent egy tanulmánykötetem, A torzó tekintete, amelynek középpontjában ahogy a címe is jelzi Rilke verse, az Archaikus Apolló torzó állt. Mellette pedig az, amely szerintem párverse ennek: A párduc. Lássuk, miről beszélek: Nem ismerhettük hallatlan fejét, melyben szeme almái égtek. Ám a csonka test mégis izzik, mint a lámpa, melybe mintegy visszacsavarva ég nézése. Különben nem hintene melle káprázatot s a csöndes ágyék íves mosollyal, mely remegve lágy még, a nemző középig nem intene. Különben csak torzult és suta kő lenne, lecsapott vállal meredő, nem villogna, mint tigris bőre, nyersen, s nem törnék át mindenütt busa fények, mint csillagot: mert nincsen helye egy sem, mely rád ne nézne. Változtasd meg élted! (Tóth Árpád fordítása) Említett írásomban amellett próbáltam érvelni, hogy Apollón nem létező feje nemcsak nézi nézőjét, hanem láthatár megítéli. Ítélete az, hogy meg kell változtatnom életem. Azért kell megváltoztatnom, hogy végre emberhez méltó életet éljek. Miért, most talán nem az? Élhet egyáltalán az ember emberhez méltatlan életet, ha egyszer embernek született? Nem önellentmondás ez? Ha hullámos papagáj lennék, vagy vaddisznó (nota bene: egyesek szerint az vagyok), akkor ez lehetetlen volna. Az állatok azok, amik. Az ember azonban nem az, ami, hanem az, ami lehetne. Arisztotelész entelekheiának nevezi a létező teljes valóságát, életcéljának beteljesítettségét. Nos, az állatok teljes egészében betöltik entelekheiájukat; becstelen hullámos papagáj vagy lusta vaddisznó nem létezik. Az ő létükhöz nem férhet kétség. Az emberlét azonban kettős: minden ember megérti, mit jelent, ha azt mondom: légy önmagad! Rilke verse kimondja, hogy Apollón fejetlen szobrába, mint kanóc a lámpába, vissza van csavarva nézése, amely visszacsavartan is ég. Egyetlen tekintet az egész szobor, a szobor minden egyes darabjában benne van az egész szobor értelme: nézése. Nézése pedig a létezés bírájáé, aki kihirdeti a parancsot: válj végre önmagaddá! Válj olyanná, amilyen én vagyok! Részeid az egészet hirdessék, életed minden pillanata életed egészét, saját lelkedet tükrözze! Hogy ez nem így van, az, lássuk be, eléggé nyilvánvaló. Egyszer úgy döntöttem, hogy soha többé nem veszek részt olyan beszélgetésben, amely csak azért zajlik, hogy ne legyen csönd. Azóta abban a pillanatban, hogy unni kezdem, ami történik, fölállok az asztaltól, és távozom. Gyakran egy mondat közepén. Ahhoz, hogy ezt elérjem, hosszú évek rengeteg unalmas beszélgetését kellett végigasszisztálnom, átélve, hogy tulajdonképpeni önmagam hétköznapi önmagammá töpörödik. Ennek oka, hogy az ember nem önmaga. Évek kellenek hozzá, hogy kidolgozza azt a tükörkép-önmagát, amely méltón reprezentálja azt, aki odabent lakik. Mondok másik példát. Önfeledtebb perceimben (amikor szerelmes vagyok, vagy amikor megcsap a létezés valamely más titka) olykor énekelni kezdek az utcán, vagy éppen elsírom magam. Az utcanép, gondolom, tök hülyének néz. Ez a gondolat erősít. És erősít minden alászállás olyan korokba, amikor a lét művészi tapasztalata még élt a mindennapokban. Apollón torzójában ott a görög múlt. Ebben a korban az isteni rend fölött Apollón őrködött. Neve kétféleképpen magyarázható. Ő az a-pollón, a szennyezetlen, a tiszta fényisten. De a név eredeztethető az apollümi igéből, amely annyit tesz: pusztítok; az apollón participium jelentése tehát: pusztító. Aki hübriszt követ el, aki elbizakodottságában az olümposzi rendet megsérti, azt Apollón nyila teríti le. Csakhogy Apollón ahogy a 7

9 láthatár görög világ letűnt. Már csak torzó. Efféle torzókból kell kikövetkeztetnünk, milyen lehetett az a világ. Érzékenységnek pedig azt nevezzük, ha ehhez elegendő a múlt egy-egy darabja. Lelki régészet ez, amelynek legnagyobb költője Rilke. Ő megáll Apollón szobra előtt, és egyszer csak megérzi a szobor figyelő tekintetét. A költő tekintete visszhangként pattan vissza a márványról, de már a szobor tekintetével gazdagodva. Rilke szemüvege a szobor, ezen át nézi magát. Ennek fényében a Változtasd meg élted! imperatívusz arra szólít fel, hogy lássuk meg, hogyan láthat bennünket egy isten. Hogyan lát bennünket egy olyan lény, akinek tekintete nem lát, hanem olyan, mint maga a fény. Vizsgáljuk meg, vajon meg tudunk-e állni az ő ítélő tekintete előtt! Az isteni látást magunkban fölébreszteni: ez a parancs. Apollón persze a mantiké, a jóslás istene is, úgyhogy szerencsénk van: lehet, hogy ez a parancs egyben jóslat. Lehet, hogy előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie a lelkében lakozó istennel, és ki kell állnia kutató pillantását. Apollón tehát változásra hív fel, ám megváltoztatni nem tud. Azt nekünk magunknak kell megtennünk. Önmagunkat kell megváltoztatnunk, meg kell éreznünk, merre van életünk súlypontja, és arrafelé kell magunkat kormányoznunk. Önmagunk alakítóivá, szobrászaivá kell válnunk, hogy helyesen éljünk, hogy visszaszerezzük igazi, az idők során kialudt látásunkat, és végre egész testünkkel lássunk, végre lássuk az életösszefüggéseket, azaz: lássuk, mi történik velünk De hogyan lát az, aki hülyének nézi a felébredettet az utcán? Hogy lát elsötétült, részekre szakadt, a világban sodródó önmagunk? Úgy, ahogy a párizsi állatkert párduca: Szeme a rács forgó futását nézi s úgy elfáradt, hogy már semmit se lát, s amíg ezernyi rúdját nézi, érzi: csak rács van, s nincs a rács mögött világ. Az izmos járás halk-puha lépésben a legparányibb körpályán halad, erők kerengő tánca, hol középen kábultan áll egy roppant akarat. De néha néma függönyét széttárja a szembogár: egy kép most feltűnik, belép, a test feszült csendjét bejárja s a szívhez érve megszűnik. (Farkasfalvy Dénes fordítása) magyar napló Ami Apollón szobrában ébred, az a párducban alszik el. Az állatkerti párduc a magába roskadt, hétköznapi létezés alanya, a tompa megmutatottság tárgya. Mindenki őt nézi, és senki nem fedezi föl, hogy a párduc: tükör. A megvilágosodás, a magunkra ismerés útja: a párductól Apollónig. A fekete lyuktól a Napig. Rilke látja az út kezdetét és végét. Maga is végigment rajta: a korai ájtatos versektől a Duinói elégiák tíz évéig. Amikor Rilke már Apollón, amikor tekintete már fény, akkor a világ legapróbb, leghétköznapibb darabjaiban látja meg a legmagasabb ragyogást. Ő nem rakosgat, nem halmoz, nem nyelvzsonglőrködik, nem trükköz. Szelíden félretolja a zavaró elemeket. Betör a lényeg. Az olvasóban lassan az a bizonyosság kél, hogy Rilke nem a legbonyolultabb, hanem a legegyszerűbb költők egyike, csak éppen a mindnyájunktól elfeledett elemi egyszerűséget fedezte fel újra írja róla Vasadi Péter. Az újrafelfedezés a platóni anamnészisszel, visszaemlékezéssel azonos. Rilke Hölderlinhez írott verse (Vas István fordításában) így kezdődik: Elidőzni a meghitt dolgokon, az sem adatott minekünk; a teljesedett képekből a szellem hirtelen telitendőkké esik össze; tavak csak az öröklétben vannak. Itt meg a hullás hősies. Általhullni, tovább, le a tudott érzésből, amíg nincs más, csak a sejtés A szellem képeinek valaha volt telítettsége odavan, a teljességet az ember ma már nem átérzi, nem a levegővel szívja, hanem felkutatja és az elfeledettségből kiharcolja magának. (Persze nem magának. A magánembert az ókorban úgy nevezték: idiótész.) A tudottból a sejtettig eljutni: hullás. Csakhogy aki hull, az egyre mélyebbre jut. Emlékszem nagy filmrendezőnknek, Fehér Györgynek egy mondatára: Én semmit sem tudok, de azt hiszem, mindent sejtek. Tudásnak, hitnek és sejtésnek milyen gyönyörű kapcsolathálója rezeg a mondat mögött! Költőnek azt nevezzük, aki a sejtettben megy előre, a franc tudja, hova. Mintaképe Orpheusz. A költő alászáll önmaga sötétjébe, hogy megtalálja és onnan hozza föl a nőt, akit szeret. Ahogy botorkál a sejtettből fölfelé, a tudott felé, lantját pengetve énekel. Csak abban bízhat, hogy a nő, akit szeret, követi dalát. A trák dalnok végül elbukott. És kései utódai, Rilke meg Hölderlin? Eszembe jut a Hölderlin életéről készült játékfilm záró jelenete. Áll az őrült költő a bolondok házának kapujában. A sötét kapuszárnyak megnyílnak. Ő elindul, és azt motyogja magában: Csak most hátra ne forduljak. 8

10 december láthatár ÁGH ISTVÁN Ráadásul halottak napján Most az avarfüst szagú köd rideg falusi őszbe vet, városivá őszült kölyök balsejtelmével figyelek, a láthatatlanság legalján ki tudja, bent vagy kívül-e? ráadásul halottak napján állok szemben a semmivel. Kiálló gallyra érkezik a cinke, álltában repül, a vékony kéreg férgeit vagdossa rendületlenül, s addig csúszkál az elmerült fán, ez a kicsi mohó szivacs, ráadásul halottak napján, míg a homály ki nem lyukad. Aztán, mint az angyal, a fény egyetlen ágról égre tör, nem is a nap, sárga levél hullásától száll fel a köd, arany ékszerrel rakott kincstár, lombbal a levegő, a föld, ráadásul halottak napján, amit az idő teletölt. Észre se veszem, mit teszek, egyszerre ősszé változom, már idebent foglal helyet, ami kint, s öntudatlanul valami féktelen szabadság, miként a vidék kiderül, ráadásul halottak napján tör föl a megbomlott derű. Egy évszak jár az avaron, mint lábra kelt feketeség, nagyvad csördíti a vadont céltalan, bár valamiért, csak leszakítom a vadalmát, te a kecskerágót töröd, a ráadás, halottak napján, nyújt múlhatatlan örömöt. 9

11 láthatár magyar napló BARABÁS ZOLTÁN Csöndes fohász szeretteimért Nagyszüleim, Váradi Imre és Váradi Lidia, édesanyám, Váradi Jolán, továbbá hitestársam, Barabás Julianna emlékére Ti már nem halljátok, hogy újabban mit muzsikál a szél a Piatra Craiului utcában, de most is értetek fohászkodom, akik az Úrban éltetek és haltatok. Ti már nem tudjátok, hogy soha ennyi ibolya nem illatozott az öreg kertben, hogy ennyi cseresznye nem termett, hogy ennyi kajszibarack, körte, alma s szilva nem érett elmúlásotok óta. Ennyi még sosem Semmiből. Semmiből. Ti már nem tudhatjátok, hogy lesz-e holnap új, művelt Magyarország és emberséges élet? és érdemes-e itt még kiállni tiszta szívvel és megbűnhődni versben a múltat és jövendőt? * * Emőd Tamás: Levél Adynak 10

12 december láthatár Most kint ülök a roskadozó kerti padon és hallgatom, hogy nektek muzsikál a szél a sorsába túl hamar beletörődött Nagyváradon. Reátok gondolok és a Magyar Református Énekeskönyv 461-ik énekére, Lower Mason szerzeményére, Titanic-dalra, amit derékig vízben játszott az elsüllyeszthetetlennek hitt brit hajó zenekara: Mindig velem, Uram, mindig velem Uram, fogadd be az enyéimet és kérlek, hallgasd meg csöndes fohászomat. Teszem ezt annak terhe alatt, hogy imáimban Téged mindig letegeztelek. Ámen. 11

13 láthatár magyar napló KEMÉNYFI GÁBOR Utolsó találkozás Emlékezés Makovecz Imrére Nincs még bent a kedves titkárnő kezet nyújtott. De jól van? Hát igen. Gömbforma csend. Üdvözlöm szeretettel. Megmondom neki, hogy itt járt. Mikor a sötétlő folyosón kifelé haladtam, éppen megérkezett. Törékeny volt, mindenkinél törékenyebb. Szervusz, Imre. Szervusz, kit keresel? Hozzád jöttem. Ha van pár perced. Gyere! Ahogy előttem ment lassan lépkedett, vé - konyka hátán ott volt a gömbforma csend. Ka bát ja félrecsúszott, alig volt alatta más, csak a már csontsovány, csak az a két szent lapocka, csak az az elfogyó test. Ülj le! mutatott már bent az asztala melletti robusztus székre. Amint kabátját gombolni kezdte, felálltam, és hozzáléptem. Ne De A kabátot finoman lesegítettem, de szemérmességemben azért a kezébe adtam. Leültünk ő az íróasztalához, én a szeretett székre. Hogy vagy? Nem jól és elfogta valami görcsös köhögésféle. Majdnem egy percig mozdulatlanul szája elé tett kézzel ült, előrehajolva, hogy elmúlhasson a szorítón megszegett mert az idő e percben megrepedt bentrekedt lehelet. Látod, ilyenek vannak mondta, mikorra jobban lett. Az asztal lába mellől egy flakonos vizet vett fel kupakját csavargatta, de nem ivott belőle. Beszélgettünk. Ő rágyújtott. Makovecz Imre ( ) Arca szép és nemes volt. Most is mint minden találkozásunkkor éreztem, a lét határfelületén tartózkodott. A kedvenc tartományban. Még Itt, már Ott. Hogy beszélgetésünk alatt elsírta magát, mindennél megrendítőbb volt. Egy történetet mesélt el, meghatódott. Még most is sírok elomló tekintetében élete benne volt. Aztán másfelé terelődtek a gondolatok, milyenek a templomok, milyenek is az angyalok. Az angyal szárnyfelfüggesztését kezdtem boncolgatni. Különös anatómiájú az emberi hát. Szemben a has, a mell egyszerű izomzatával, valami félelmetes rafinéria rejlik benne. A lapocka felsőharmad pontján van egy szinte lyukas rész, melyen át semmilyen izom nem köt, nem vezet, ez a felület a szárny csatlakozópontja lehet. Pontosan hol? kérdezte. Gyere, a hátamon mutasd meg! Felálltam, hozzáléptem. És kemény hátára tettem a kezem. A lapocka szinte csak a csont volt. Ujjammal megérintettem azt a pontot. Itt ízesül. Visszaültem a székre. Még szó volt pár dologról. Az állapotáról. Testi nyavalyáink a referenciáink mondtam. Ez minden szellemi embernél így volt. Igen válaszolt. Ha felvállalsz valamit, jönnek a gondok. De mit akar velem az Isten?! a hangjában megrendítő indulat volt. Még egyet-mást elmondtunk magunkról vigasztal, hogy elmondhattuk, és már búcsúztunk. Erős vagy szóltam, és felém nyújtott kezét hittel megszorítottam. Szeretetével megtelt a gömbforma csend. Szervusz köszöntem el, az Isten áldjon, Imre. Az Ég áldjon meg, Gáborka és még egyszer utoljára egymás kezét fogtuk. 12

14 december ZELNIK JÓZSEF Nomád nemzedék negyven év után * Kezdetben a kultúra leszállt a földre. Akkor még nem is kultúra volt, hanem az angyalok által énekelt és táncolt mennyei liturgia. Az emberek csak bámultak, úgy csodálkoztak, ahogy egy gyermek tud, majd szemérmetes igyekezettel elkezdtek ők is énekelni és táncolni, és rájöttek, hogy az jó. A hetvenes években Magyarországon néhány tucat fiatal arra szerveződött, hogy közösen énekeljen, táncoljon, faragjon, fazekasmunkát végezzen, szőjön, mert az jó. Ilyen egyszerű lenne a világ, ha még most is ott élnénk a kezdetek édeni légkörében, és egyáltalán nem is értenék az angyalok, miért olyan nagy vállalás a tánc - házmozgalom, a néptánc, a népzene, a népművészet szeretete. Csak akkor értenék meg, ha megmagyaráznánk nekik, mi a történelem. Az a történelem, amit mi sem értünk teljesen, és szerencsére először táncolni és énekelni kezdtünk, mert ha először a történelem értelmezésével kezdtük volna, akkor elment volna a kedvünk nemcsak a mulatástól, de az élettől is. Most negyven év után talán mégis elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk azzal, mi volt a mi történelmünk, földi létezésünk elmúlt fél évszázada, és mit jelentett abban életünk és ajándéka, a népművészet újrafelfedezése, benne az ünnep, a tánc és a zene. A mából nézve talán már jobban látszik, milyen kulturális világkörnyezetben jelent meg ez a népművészeti reneszánsz. Amikor leírjuk a reneszánsz szót, megdöbbenve kell tapasztalnunk, hogy minden modernkori tematizáló divatszavunkat át kell világítanunk: a reneszánsztól a felvilágosodáson keresztül a forradalomig mindet. Először talán azt az elképesztő közmegegyezést, hogy ezeket a szavakat csak pozitív értelemben lehet használni. Totális kérdéstilalom védi őket, mint a legmerevebb vallások legkeményebb dogmáit Érdemes megvizsgálni, milyen szellemi mélyáramlatok vezettek ide. Hová vettettünk, hová akár magunk által is? De előbb vizsgáljuk meg, mi történt valójában az elmúlt fél évszázadban Magyarországon. Azonban most más szemszögből, mint a főirányú történészek, szociológusok, politológusok szokták. Az elmúlt armageddonos századot rengetegen elemezték már, és * Részlet a Magyar árkádia című készülő kötetből láthatár átvilágították benne a magyar kultúra vonatkozásait. Szinte az az érzése az embernek, hogy túlelemeztük, és ez a túlelemzés vakít. Persze nem lehet valamit túlelemezni, legfeljebb egyoldalúan túlvizsgálni, mert az igazság keresése örök útkeresés. Ma már bántóan merevek azok a keretek, amelyeket sokszor egyoldalú ókori görög filozófiai elképzelések alapján a reneszánsz, a felvilágosodás és a humanizmus eszmerendszere határoz meg. Az így kialakult kérdéstilalomrendszer ma már merevebb szellemi szarkofágba zárja az emberi gondolkodást, mint az általa szétrombolt vallási dogmatizmusok. Ellenhatásként létrejött az őt támadó tradicionalista iskola, s így gondolkodásunk egy kettős taburendszer össztüzében vergődik. Ám ez nem csupán újkori jelenség. Ismert az a régi kínai történet, hogy amikor megkérdezték az egyik császárt, milyen intézkedéseket tenne országa megmentése érdekében, azt válaszolta: Először is helyreállítanám a szavak jelentését. A dolgok néven nevezése első látásra nem is lenne olyan nehéz ügy. Főleg, ha figyelembe vesszük azt a bibliai tételt, hogy csak az embernek van meg az a képessége, hogy megnevezze az állatokat. Ezzel a ké - pes séggel még az ördög sem rendelkezik. Tehát az ember képessége a dolgok megnevezése, sőt még a virágokat is ő kereszteli meg. Ezentúl az ördögnek is ő ad nevet, elnevezi Sátánnak, hogy mindenki tudja, ki ő és hol a helye. Némi túlzás, hogy mindenki tudja, mert valójában szinte senki nem tudja ki és mi ő. Mert, ha mi, emberek tudjuk csak megnevezni a dolgokat, a Sátán viszont ugyanazt a jelenséget meg tudja osztani. Ő a nagy Megosztó. Saját képét is megosztja bennünk. Eredetileg tudjuk, ő az Ellenség, mégis sokan úgy hiszik, azt hiteti el magáról, hogy ő Lucifer, a Fényhozó, egy féltékeny isten száműzöttje. Van azonban még egy ennél is nagyobb trükkje: ő a rejtettség, ő a rejtőzködés zsonglőrje. Bennünk is úgy tud rejtőzködni, hogy legrútabb ügyeinket széppé értelmezteti magunkkal magunkban. Így ő lesz a belső szövetséges ellenség, saját leleplezését is legtöbbször ő irányítja. Ezért szinte lehetetlen helyreállítani a szavak jelentését, visszaépíteni a lélek szakrális orientációját. Az ördögűzés, ha csak kulturális is, veszélyes feladat. Mikor Jézus vitatkozott a farizeusokkal, vagy a ravasz megalkuvó szadduceusokkal, ő is szembekerült ezzel a helyzettel. Felhívta a figyelmet, hogy nem jó az, ha a Sátánt a Sátán űzi ki. Ráadásul, ha még azt sem tudjuk, kit nevezünk Sátánnak, Belzebubnak. Belzebub a héber Baal-Zebub, annyit jelent: a legyek ura ez egy gúnynév, ami a kánaáni isten Baal-Zebul ( Ma gasz tos Baál ) kifigurázása. Tehát az ellenségünk 13

15 láthatár istene a mi sátánunk. Démonizáljuk egymás isteneit, így először csak mások isteneit tagadjuk, majd nincs megállás a nagy és általános istentagadásig. A huszadik századot valahol mélyen a permanens istentagadás és az abból is következő forradalmiság határozta meg. A két legnagyobb földi szélsőség százada volt. Ebből született az a hazugság-felhalmozódás, amit létező szocializmusnak nevezünk, s ami a huszadik század második felében meghatározta életünket. Innen kezdődik az a hajszálvékony ösvény, amin igazságainkat féltve egyensúlyozgatjuk. Ott éltünk Kádárkádiában, és most sorba vesszük, amit akkor láttunk, amit akkor nem láttunk, de most már sejtjük, ahogy akkor láttuk magunkat és őket a hatalomban, és ahogy ők láttak, figyeltek, figyeltettek bennünket. Ha ez nem az életünk lett volna, akkor azt is gondolhatnánk, hogy egy sci-fi, egy virtuálisan kitalált zavarosan spekulatív világ, amire az ember könnyen mondja, ha filmen nézi, hogy ilyen nincs. Mi volt a nomád nemzedék? Mivel huszadik századvégi életünket a nomád nemzedék nézőpontjából vizsgálom, először azt kell leírni, mi volt az a nomád nemzedék. Mi volt az a többszörösen rendszeridegen csodabogár, amitől a magyarországi bolsevik utódok és a csírázó liberálisok is fanyalogtak. Vannak mozgalmak, melyeknek mélyén időtlen gesztusok munkálnak ezzel a mondattal kezdtem 1981-ben a nomád nemzedék születésének tízéves évfordulójára megjelent kötet előszavát. Az egész előszó ott egyensúlyozott a politikailag kimondható és a kimondhatatlan határmezsgyéjén. Ki lehetett mondani azt az igényt, hogy a változások által okozott bármilyen törések ellenére tudatában maradjunk életünk folyamatosságának. Nem lehetett azonban arról beszélni, hogy melyek voltak a huszadik században ezek a törések. Például Trianon és az 1945-tel kezdődött hosszantartó szovjet megszállás. Hogy milyen dupla és tripla, sőt több fedelű rendszerben működött a magyar társadalom a szovjet megszállás alatt, azt éppen a Trianon-szindróma mutatja. A hetvenes évek elején néhány tucat, majd néhány száz, később egyre több fiatal megalakította a Fiatalok Népművészeti Stúdióját és a Táncház-mozgalmat, ezzel elkezdődött egy furcsa játék a hatalom és köztünk. Mind a két oldal hol jobban, hol kevésbé, de cinkelte a lapokat. A hatalom ami tudvalevőleg nagyon éber, amíg bele nem fárad egyből észrevette, hogy itt egy alternatív, szabadabb ifjúsági kezdeményezés magyar napló indult, ezért kétfrontos harcot (Kádár kedvenc machiavellista kifejezése) indított. Totális belügyi megfigyelést szervezett, valamint utasította a KISZ KB-t, hogy támogassa a kezdeményezést anyagilag úgy, hogy egyre jobban vegye saját befolyása alá. Mi viszont bevonultunk egy kulturális szakmai intézmény, a Népművelési Intézet háttér-szárnyai alá. Ebben az intézetben Aczél György, Kádár kulturális és valódi helyettese már építette azt a bázist, ahol a polgári ellenzék meghúzhatja magát. Erre a farvízre kapaszkodtunk mi rá ún. nemzetiek, népiek. Persze ravaszságunk Aczélnak is jól jött, mert a hozzá közelálló polgári világ ellenzéki építkezését sokszor velünk, nacionalistákkal elfedhette, mikor őt, mint Moszkva-ellenes, liberális, nyugatimádó elhajlót Kádár balosai Moszkvában feljelentették. Kádárnak, ha volt zsenialitása, akkor az a proli machiavellizmusa volt. Kitűnő érzékkel egyensúlyozott a Moszkva-hű, ultrabalosok és az Aczél vezette rejtetten nyugatos, liberális csoport között. Kádár észrevette, hogy neki, ha hosszútávon hatalmon akar maradni, akkor meg kell adni a császárnak, ami a császáré. Tehát alapvető kérdésekben mindenáron (bárki bármit mond is utólag, mindenáron) ki kell szolgálni a birodalmat. De azt is észrevette, hogy pilátusi helyzetben van. Nem elég a birodalmat szolgálni, ki kell egyeznie a Szanhedrinnel is, mert különben elkaszálják a birodalmak központjaiban, Keleten és Nyugaton egyaránt. Ez adta Aczél György rendkívüli védettségét, és ezzel a kultúr-pápa zseniálisan élt is. Kádár szerepéből, krumplistésztás önuralmából talán csak egyszer esett ki. A nyolcvanas évek második felében nagyon megbarátkozott Madaras Józseffel, a színésszel. A sűrű találkozások miatt Józsi vette a bátorságot, hogy kultúrpolitizáljon, és naivan elkezdte szidni Kádárnak Aczélt, és ecsetelte ártalmasságát a magyar kultúrára, csak úgy balosan, józsefattilásan. Eleinte Kádár mosolygott ezen, mikor azonban a színész erőszakosan többedszerre elővette a témát, a főtitkár kiborult és jellegzetes hangnemében azt mondta: hát lőjék le Aczél elvtársat! Többet nem fogadta Madarast. Kénytelen vagyok szellemileg csatangolni Kádár - kádia bozótos ligeteiben, mert látom, másoknál máshol, hogy a túl egyenesre vágott ösvény nem leleplezi, hanem inkább csak cizellálja azt a hazugság-felhalmozódást, ami a Kádár-rendszerrel kapcsolatban létrejött. Különben is egy történetnek saját akarata van. Hagyjuk élni, talán úgy kevesebbet tévedünk. Valamikor a hetvenes években megkerestem Makovecz Imrét, akit akkor még saját szakmája se nagyon ismert, hogy Tokajban építsünk egy alkotóházat 14

16 december láthatár fából. Ahogy most felemelkedik emlékeimből ez a ház, úgy érzem, akkor azért kellett megépíteni, hogy most pontosabban, mélyebben tudjam mindazt elmondani, amit szeretnék. Némely sinto templomokat szoktak úgy építeni, hogy szétszedhető legyen, és egy új nemzedéknek újra fel kelljen építeni, és így tanuljon bele a hagyományba, hogy a hagyományok aranyágának eredeti teljessége minden reformtól és forradalomtól mentesen érintse meg. A templomot nem szabad átalakítani, az oltárt nem szabad megfordítani, mert felfordul a világ. Kell az életben egy biztos pont, ahonnan rálát az ember az eredet céljaira és mérni tudja a változás irányát és hogy az a változás milyen célt szolgál. Ennek a helyzetnek a felszámolása hívja az magát akármilyen jóképű izmusnak, akár liberalizmusnak és humanizmusnak is ez az ősbűn. Nincs más ősbűn. Ezért kell a történetet, történetünket elmesélni, mert ez az egyetlen tanulság, és nem az állami történelemoktatás, ami már régóta nem más, mint egymásra hivatkozó vagy egymást egyoldalúan tagadó történelemhamisítások állandó körforgása. A mi létező szocializmusunk, de a létező kapitalizmus szintúgy először és legszélsőségesebben ennek a folyamatos emberi történetmesélésnek a lehetőségét szüntette meg, és lebontotta annak képességét is. De a gyökerek mélyebbek. Talán ott kezdődnek, mikor egy kultúra, mint például az európai, összes történetét vallásos erővel egy nép kreált őstörténetéhez (melyik őstörténet nem kreált?) rögzíti, s ezzel egyirányú, merev sínre tesz egy civilizációt. A haszid zsidók között mesélnek egy történetet a történetmesélés képességéről és képtelenségéről. 1 Egy nagyon gazdag ember megfizet egy rabbit aki nagyszerű mesemondó hírében áll hogy az ő családi ünnepségén meséljen. A rabbi sok kilométert utazik a gazdag ember házáig, ám egész este, de még 1 Susan Strauss: The Passionate Fact című művében elemzi így a történetmesélést. Az ember teremtése, a gép teremtése (rézkarc, 1959) másnap sem jut eszébe egyetlen történet sem. Végül az ünnepség véget ér, és a rabbi erősen szégyenkezve távozik. A hazafelé vezető úton eszébe jut egy történet, viszszamegy és elmondja. A gazdag ember megdöbben, rájön, hogy ez az ő története arról, hogy milyen csalárd módon érte el a gazdagságát mások szenvedése árán. Nehéz kérdés vi szont, hogy éppen most, mi kor az egész világot már egy általános történetmesélési tilalom sújtja, és szklerotikus a képesség is, mit lehet tenni. Talán házat kell építeni, olyat, mint a tokaji, és inkább úgy, ahogy a karok nép tette. Ezek a kaliforniai őslakosok külön házat építettek a régi történetek elmeséléséhez. Ennek a háznak a padozata maga a föld. Középen egy lyuk van és úgy tartották, hogy a régi történetek ebben a lyukban vannak. A mese mondó énekel ennek a lyuknak, hogy előhívja a történeteket, ám azok rendkívül szégyenlősek, nehezen jönnek elő. Ha véletlenül előjön egy, akkor a mesemondó gyorsan és felfokozott indulattal mondja el, nehogy idejekorán visszacsusszanjon a lyukba. Jöjjenek hát föld alá bújt, szégyenlős történeteink! Minden tisztességesebb mesélő természetesen elöljáróban elmondja: nem tudom, hogy pontosan így történt-e, de ha elég sokáig hallgatod a történetet, meghallod majd, mennyire igaz. Politikai árkádok A nomád nemzedék élethelyzetének a megértése szinte lehetetlen a politikai történelmi háttér megvilágítása nélkül. Nem szeretném most a kialakult történelemértelmezési sémákat felmondani, mert azok mára nagyrészt kiüresedtek. Ráadásul az egyoldalúan marxista értelmezéseket felváltotta az egyoldalúan neoliberális dogmák túlsúlya. Jel lem ző, hogy az elmúlt húsz év Magyar országára is csak hellyel-közzel jutottak be azok a szerzők, akik világun kat nem ateista, materialista, egzisztencialista néző pontból szemlélték. Jel - 15

17 láthatár magyar napló lemző, hogy Eric Voegelin korszakos politikai-filozófiai munkásságából eddig egyetlen könyvet sem fordítottak magyarra. Egy olyan szerzőtől, aki a huszadik század megkerülhetetlen politikai filozófusa volt. Termé - szetesen, mint minden nagy ember, elhelyezhetetlen volt a táborok fiókjaiban, nem állt sem jobb, sem baloldalon, nem volt idealista és materialista sem. De nem ez volt a legnagyobb bűne, hanem a gnózis-probléma, a gnoszticizmus kérdésének a mély feltárása. Voegelin szerint a gnoszticizmus nemcsak az antikvitásban fellépő vallási irányzat volt, hanem egy folyamatosan lé tező gondolkodásmód, világkép, amelynek hat jellegzetes vonását sorolta fel: 1. Elégedetlen a helyzetével, mert azt egy negatív világba vetettségnek fogja fel. 2. A világ rosszul van teremtve, ebből következik minden baj. Tehát a világ tökéletlen, és nem az ember. 3. A világ rossz vonásai alól lehetséges a megváltás. 4. A világ megjavítása, megváltoztatása történelmi folyamat révén érhető el. 5. A világ megváltoztatása, megváltása az ember saját erőfeszítésétől függ. 6. Ezért a gnosztikus feladata a változtatás receptjének a kidolgozása (ő a forradalmár alkimista), a rossz alóli megváltás módszerének a megismerése. Ez a gnózis, a tudás. A gnosztikus prófétaként lép fel, megváltó tudását hirdetve az emberiségnek. Voegelin kimondja az ítéletet: A gnosztikus gondolkodók mind az ókoriak, mind a modernek az elidegenedés nagy pszichológusaiként a prométheuszi lázadás örökösei. Ezt követi végső igazsága: a gnosztikus mozgalmak körébe tartozik a progresszivizmus, pozitivizmus, a marxizmus, a pszichoanalízis, a kommunizmus, fasizmus és a nemzeti szocializmus. 2 Rövid bemutatásomban G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom című könyvének összefoglalását követtem. 3 Vitányi Iván: Második prométheuszi forradalom, Bp., Emberpár Ebből a tételből és könyvei tételes és pontos bizonyításrendszeréből kiderül, hogy fasizmus és kommunizmus mélyen egylényegű jelenség. Az új gnoszticizmus lényege, hogy tagadja: az Isten és az ember, a világ és a társadalom, a lét eredeti közösségét képezi. 2 Kádárkádiában való no - mád létezésünk a marxista létező szocializmus időszakára esett. Jellemző volt erre az időre, hogy maguk az ideológusok sem tudták, hogy valójában milyen mély szellemi áramlat határozza meg gondolkodásukat és nyelvhasználatukat. Ebben az időszakban jelent meg egy könyv a Második pro - métheuszi forradalom címmel. 3 A szerző észre sem vette, milyen mélyen igaza van, mikor Marxot és izmusát második prométheuszi forradalomnak nevezte. Csak ő azt hitte, hogy az egy pozitív dolog. Az úgynevezett modern gondolkodás hőse, megkérdőjelezhetetlen szentje lett Prométheusz. Imádata az ókori görögöknél kezdődött. Hésziodosz, a boiótiai parasztköltő szerint még vétkes az istenek ellen ravaszkodó Prométheusz, mivel Zeusz az értelmes rend őre, aki ellene lázad az eleve bűnös. Ráadásul ez a lázadás hosszabb távon kudarcot vall. Így többet árt, mint használ az embereknek, akikre pedig többnyire farizeus módon hivatkozik. Tehát ógörög földön a Kr. e. 8. század végén még az archaikus rend uralkodott, melyben az erkölcsi értékek, jogrend, igazságosság (diké) még az isten(ek) és az ember szövetségéből származtak. A Kr. e században világképfordulat volt. Ekkor lett az istenek ellen ravaszkodó, lázadó emberből, Prométheuszból hős, félisten. Aiszkhülosz műve (valószínűleg nem az övé) A leláncolt Prométheusz jelzi a fordulatot, de legalábbis, a fordulat csíráit. A modernkori gondolkodás ennek a Prométheusz-képnek az áhítatában született, és elvégezte az értékek átértékelését. Nem vé let len, hogy az emberi hübrisszel áthatott művészet legked veltebb, újra és újra feltűnő motívumai közé tartozik Prométheusz. A klerikalizmus elleni lázadását istenta-

18 december gadássá kiteljesítő felvilágosodásnak egyik központi figurája lesz, természetesen az önállóságáért, saját szellemi szuverenitásáért küzdő személyiség nemes szerepébe öltöztetve, mint Goethe Prométheusz című versében. A modern ember, a fauszti ember benne találta meg istentagadásának és mérhetetlen hübriszes önmegvalósítási vágyának igazolását. A marxizmus ateista, materialista utópiá jához keresve sem lehetett volna jobb szentet ta lál ni, mint Prométheuszt, azt a lázadó titánt, aki kimondta, az ember minden tudása éntőlem való (Aiszkhülosz). A létező szocializmusban ezt a világképet permanens forradalomként mutatták fel úgy, hogy egy duplafedelű hazugságként az emberektől éppen a szabadsághoz és a személyiség szabad kiteljesedéséhez való jogot vonták meg. Ráadásul mindent ebben a hazugságfelhalmozó keretben kellett értelmezni, így a művészetet és a népművészetet is. A létező szocializmus, avagy a vak barlangja Descartesnak az Értekezés az értelem helyes használatáról című művében van egy példázat a vak barlangjáról. Ebben azokról a bölcselkedőkről szól, akik ahhoz a vak emberhez hasonlítanak, ki, hogy kára nélkül megverekedhessék valakivel, aki lát, azt egy igen sötét barlang aljára vezeti. Így éltünk mi is a létező szocializmusban. Barlangból barlangba kerültünk. Platon barlangjából a vak barlangjába. A vak, egy állandó napi politikai értelmezéssel megerőszakolt újgnosztikus és kabbalista gyökerű ateista dialektikus materializmus fojtogatta a szellemi életet. Ehhez biztosított hátteret Marx állandó racionalitásra hivatkozó, valójában okkult és mélyen hazug eszmerendszere, amely a lázadás és a forradalom szentté avatását szolgálta. Már doktori disszertációjában, amit a démokritoszi és az epikuroszi természetfilozófia különbségéről írt, meghamisította Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusz című művének a lényegét: azt, hogy az eredeti összefüggésben Prométheusz istentagadása lelki betegség. Voegelin kimutatja ezt Wissenschaft, Politik und Gnosis című könyvében: 4 Marx, a spekulatív gnosztikus a kiszakított idézettel manipulál, tudatosan csal, ráadásul ennek tudatában démonikusan ragaszkodik a lázadás pozitív toposzához. Ezzel főleg a gazdasági-filozófiai kézirataiban 4 Eric Voegelin: Wissenschaft, Politik und Gnosis, München, Erről bővebben szól a B. G. Rosenthal által szerkesztett Az okkult az orosz és a szovjet kultúrában című könyv Bp., láthatár kifejtve az a célja, hogy a létfolyamatból kizárja a transzcendens létet, és így az embert önnön műveként tüntesse fel. A létező szocializmusban, a vak barlangjában ez volt az egyik világítás, a vakítás világítása. Ráadásul ezt a vakítást ez a rendszer egy totális nyelvi terrorral bástyázta körül. Kialakított egy prométheuszi szótárt, aminek a legszentebb szava a forradalom szó lett, s amiben a beteljesülést, az új teremtést a világforradalom ígérete jelentette. Második prométheuszi forradalom: lehet-e ennél hízelgőbb képletet kitalálni az önmaga vakításában is az egyik legszélsőségesebb rendszernek. Az ideológia centrumában a forradalom volt. Ezt ragozta a szolgáló képzelet permanens forradalommá, mindennapi forradalmisággá, és így tovább. Eme mag körül gravitált a szocialista kultúrának nevezett álvallás. Ezt a beszédet gyorsan elsajátítottuk és bevontuk játékunkba. Ha valami fontosról akartunk beszélni, csak hogy beszélhessünk a témáról, a végére odabiggyesztettük a hivatkozást a szocialista kultúrára. Ezt neveztük vörös faroknak. A legegzotikusabb és irracionálisabb témák is átmentek a cenzúrán, ha rajta volt a vörös farok. A legzseniálisabban és egyben legcinikusabban használta ezt a technikát Jancsó Miklós és Hernádi Gyula. Például Égi bárány című filmjükben okkult és ezoterikus szimbólumrendszer mozog nagy vörös farokkal. A nagyközönség mivel nem volt tisztában ezzel a világgal, egyszerűen zavarosnak tartotta ezt a művet, de a kommunista cenzúra sem értette vagy nem akarta érteni, vagy az 1945 utáni agymosás után már nem tartotta veszélyesnek. Jellemző ahogy a korabeli ügynöki jelenté sekből kiderül, hogy veszélyesebbnek találták Konrád Györgyék akkor lázadó rendszerkritikáját, mint Hernádi Gyula ezoterizmusát. Az ügynökökön keresztül ezért különböző kecsegtetési technikákkal (megjelenés, színpad, külföldi bemutató) nyomást gyakoroltak Hernádira, hogy tartsa távol magát Konrádéktól. Addigra már minden nyomát eltüntették annak, hogy az úgynevezett szocialista kultúra milyen okkult tanokból eredt. Már senki nem tudta, vagy nem merte szóvá tenni, hogy a Gorkij és Lunacsarszkij által megszerkesztett marxista valláspótlék, az empiriokriticizmus, az energetizmus, a teozófia, Nietzsche Dionüszosz-kultusza többnyire okkult interpretáción alapult. 5 Ők, az istenépítők a kollektív humanitást éltették. A tömegek látens energiájának galvanizálásában reménykedtek. Kollektív halhatatlanságot ígértek és magasztalták a forradalom érdekében hozott önfeláldozást. Ezeket az árulkodó kezdeti elképzeléseket aztán később elleplezték úgy, hogy 17

19 láthatár például Gorkij megmaradhatott vörös-farkos hivatkozási pontnak. A Nomád nemzedék-kötetben Vitányi Iván is így használja a hetvenes évek új népművészeti mozgalmának védelme érdekében. Szerinte a népművészet Bartók és Kodály szellemében kap szerepet a szocialista művelődéspolitikában. Megvédi a két zeneszerzőt, hogy nem a polgári művészethez tartoznak, hanem Gorkijjal és József Attilával együtt a szocialista művészet első világrangú képviselői. Azt, hogy Vitányi aki művelt ember ezt komolyan gondolta, vagy csak a rá jellemző cinizmussal mosolygott is azon, amit írt, csak ő tudná megmondani. Akkori világunknak azonban ez csak az egyik tudatos vagy tudatlan tévedése volt. Talán nagyobb hiba volt (és most is az) az utópizmus mérge és állandóan csábító kísértete. A szellemileg védtelen tömegeket könnyű elvarázsolni egy szép új világ ígéretével. Pedig történelmi tapasztalat, hogy ez a szép új világ mindig állatok farmjává változott. Legegyértelműbben a nácik mellett a szovjet kommunizmusban. Ezt a világot is a nyelve leplezi le. Már ennek a világnak az elnevezéseiben is látható (lenne) miről van szó. Morus Tamás Utópia elnevezése a görög u-fosztóképző és a toposz (hely) összetételéből származik és valami olyasmit jelent, hogy Seholsincsország. William Morris a másik nagy utópista művének címe: News from Nowhere (Hírek Seholországból). Hogy elérjünk Utópiába természetesen mindennek fejlődnie kell, az embernek, a társadalomnak, a tudománynak, a művészetnek és a népművészetnek is, új közösségi művészetté. Új közösségi művészet természetesen csak olyan társadalomban lehetséges, amely maga is közösségi, tehát a szocialista és különösképpen a kommunista társadalomban, mely a közösség eszméjét kiteljesíti legalábbis Vitányi szerint. Mi ezt akkor nem vártuk ki, hanem énekeltünk és táncoltunk tovább, egészen addig, amíg meg nem öregedtünk, mint a fű, a fa, a virág, és mint az ember. A táncház mozgalom igazi szellemi vezetője Csoóri Sándor volt. Ő volt a hetvenes években a magyar kulturális élet garabonciás szelleme. Rendkívüli helyzetérző tehetséggel egyensúlyozott lehetőségek és lehetetlenségek között, porcelánként egy elefántboltban. Ráadásul ehhez az egyensúlyozási készséghez egy cizellált nyelvi szinten előadott esszéisztikus gondolkodás társult: többek között Németh Lászlótól és József Attilától ihletetten és a szürrealistáktól fertőzötten. Az egyik 1971-es rövid esszéjének a címe filozófiai alapvetés: Élni az idő közepén. A pontosan megtalált tételt így fejti ki: A kultúra lett légyen népi vagy magas kultúra mindenkor közösségeket teremtő magyar napló erő. Ahol megnyilatkozik, épp a fejlődésről, a haladásról derül ki, hogy az igazi haladás: nem az egyirányú előretörés, hanem a minden irányú kiteljesedés. Dolgunk tehát: élni az idő közepében, élni egy nép szellemiségének a közepében Mi néhányan, akik akkor alapítottuk a Fiatalok Népművészeti Stúdióját, azért kerestük meg az akkor negyvenéves Csoóri Sándort, hogy támogasson bennünket. Egy olyan embert, akinek akkor semmilyen párt vagy állami funkciója nem volt, mégis egy nomád fejedelem méltóságával galoppozott az akkori Magyar - ország párttitkárokkal, rendőrökkel, ügynökökkel, irigy félelmekkel valamint kommunistává vált Túri Danikkal és Doktor Faustusokkal aláaknázott terepein. Így az sem véletlen, hogy Csoóri hetvenes évek végén megjelent Nomád naplója ihletett bennünket, hogy magunkat nomád nemzedéknek nevezzük el. Ez lett annak a kötetnek is a címe, amelyben 1981-ben bemutattuk ezt a fellegajtó nyitogató nemzedéket. Vajon mi mozdul a társadalomban, a levegőben, a lélekben, hogy egyszer csak kialakul egy életérzés és összeállnak a fiatalok nem valami ellen, hanem valamiért, ami nehezebb. Ha valami ellen fognak össze, lehetnek mártírok vagy az elmúlt kétszáz év divatja szerint istenített forradalmárok. Főleg, ha azt üvöltözik, hogy akasszátok föl a királyokat. Senki sem kérdezi: a rosszakat és a jókat is? Vagy, hogy éljenek a forradalmárok úgy általában, ha jók, ha rosszak. Vajon mi mozdul akkor, ha nem forradalmat akarunk csinálni, hanem csak élni tisztességgel az utópiákból megtérve az idő közepében. Két dolog biztosan; a hatalom és az ideológia, főleg az életre irigy ideológiák. A hetvenes évek látszatra egysíkú marxista, materialista ideológiai irányultsága mögött egy sokszínűen zavaros ideológiai légkör terjengett. Ezt természetesnek is tarthatjuk, mivel egy valódi és szellemi diktatúra által lefojtott viták nélküli, ezért álvitákkal (pl. mindennapi forradalmiság) teli kulturális életben végig nem gondolt, megrágatlan tételek burjánoztak. Kerülgették a létező szocializmus értékzavaros életérzéseit. Hogy milyen életérzéseket, azt jól írja le a következő idézet:»kinek a fia vagy te?«kérdezte kétségbeesetten 1970 körül egy vadnak tűnő kamaszkort megélő ismerősömet az anyja. Kinek a fia vagy, kérdezte, mert tudni akarta, hogy J. honnan tett szert arra a szép szokására, hogy nem pusztán felteszi a fotel karjára a lábát, de ellopja az apja cigarettáját, a virágföldbe nyomja el a csikket, házibulikon belerókázik idegen családok másnapi levesébe, és alkalmanként merő kedélyességből értékes tárgyakat hajigál ki az ablakon.»a szerencse fia, a korom büszke gyermeke vagyok«, 18

20 december válaszolta nagy örömmel J., és világossá tette, hogy és mint állnak a dolgok a családi hagyományokat illetően. Így éltünk Pannónia helyén. 6 A nomád nemzedék így nem akart élni, ezért elhagyta ezt a világot. Nem dacosan, nem lázadón, nem forradalmian, hanem szelíden, mint aki félrelép valami undorító fenyegetés elől. Ettől a hatalom is megdöbbent és a modernista ideológiák szajkózói is. A hatalom lesben állt és fondorlatoskodott. Aczél György így: Kedves Koltay Elvtárs! Levelével kapcsolatban megemlítem, hogy számomra soha nem volt probléma az Ön által említett kérdés, hogy a néphagyomány, a folklór hogyan illeszthető be szervesen a nemzeti kultúrába. 7 A nagy manipulátor azt is kifejti, hogy szerinte a nemzeti kultúrára épül a szocialista kultúra, sőt az ő internacionalista eszméi és a nemzeti kultúra elválaszthatatlan. Ehhez persze Trockijnak és Leninnek lett volna néhány szava, ha az egyiknek egy jégcsákány meg nem nyitja a tudat magasabb dimenzióit, és ha a másikat kommunista vallásalapítóként nem mumifikálják. A modernizmus sablonjai felől nézve is nagyon gyanús volt ez a népművészet felé fordulás, ezért mórickás lendülettel be is skatulyázta a maradiság és haladás primitív dualisztikus sablonjának negatív részébe. Ebben a felfogásban az eredeti népzene előadása nosztalgia és felmelegítés, szemben például a versmegzenésítéssel, ami új minőség létrehozása. Annak, aki az idő közepén él ez nevetséges képlet, mert állandóan gyakorolnunk láthatár kell magunkat az évezredes hagyományban, hogy az évezredes képletek biztos ismeretében alkossunk, amikor annak van ideje, újat is. Különben a hagyomány állandó felszámolását végző újításkényszer fel is számolta az európai művészetet. A másik kritikai címke, hogy a táncház-mozgalom kivonul a társadalomból egy üvegbúra alá: Ahelyett, hogy a külvilág feszültségeit hoznák be magukkal, néhány órára légmentes üvegbúra alá kerülnek a tánc - ház látogatói, akár egy panoptikumban. 8 Ebben a tételben a mindennapi (ál)forradalmár kéri számon az osztályharcos forradalmi lendületet tánc közben, vagy ha kell az ágyban is szociologizáló felsőbbséggel. Ráadásul még úgy is álságos a dolog, hogy micsoda feszültséget vitt volna be egy diktatúra feszültségmentesített világából. Ez a mozgalom valójában ennél messzebbre ment, a társadalmi életből kitiltott szabadságot és szabadságvágyat vitte be, és a szabad tánc közben felszabaduló örömmel akkumulálta magába, és átmentette jobb időkre az értékekkel szövetséges emberi szabadság felemelő érzését. Nem búra alá vonult, hanem a lélek örök szabadságburkát vonta a lefojtott életben nehezen átmenthető örök emberi értékek köré. 6 György Péter: Apám helyett című könyvéből való idézet. 7 Aczél György a Minisztertanács elnökhelyettesének levele Koltay Gábor V. éves műegyetemi hallgatónak. 8 Báron György: Városi népzene közösségi zene? Mozgó Világ, Fantasztikus üveggyár / Család (1963, rézkarc) 19