Nick Hornby. Hosszú Út Lefelé

Átírás

1 Nick Hornby Hosszú Út Lefelé

2 Amandának A boldogtalanság gyógyszere a boldogság. Mondjon bárki bármit. Elizabeth McCracken: Niagara Falls All Over Again MARTIN Hogy meg tudom-e magyarázni, miért akartam leugrani egy toronyház tetejéről? Persze hogy meg tudom magyarázni, miért akartam leugrani egy toronyház tetejéről. Nem vagyok idióta. Meg tudom magyarázni, mert nem volt megmagyarázhatatlan. Logikus döntés volt. Sőt, alaposan átgondolt. Még ha nem is volt ez olyan nagyon komoly gondolkodás. Nem úgy értem, hogy csapongó volt, dehogy, csak épp nem volt különösebben komplikált vagy gyötrelmes. Na jó, tegyük fel, nem is tudom, hogy egy bank igazgatóhelyettese vagy Guildfordban. És az jár a fejedben, hogy de jó is lenne egy másik országban élni, és aztán ajánlanak neked egy bankigazgatói állást Sydneyben. Nos, elég nyilvánvaló, hogy mi lesz a döntésed, de akkor is gondolkodnál rajta egy hangyányit, nem igaz? Legalábbis végig kellene gondolnod, hogy valóban annyira szeretnél-e költözni, hogy el tudod-e hagyni a barátaidat és a kollégáidat, hogy mit szólnak majd a gyerekeid meg a feleséged egy ilyen nagy változáshoz. Lehet, hogy leülnél egy darab

3 papírral, és listába gyűjtenéd az érveket és az ellenérveket. ELLENÉRVEK: öreg szülők, barátok, golfklub. ÉRVEK: több pénz, magasabb életszínvonal (úszómedencés ház, barbecue stb.), tenger, napsütés, nem lesznek baloldali önkormányzatok, amelyek a dalocskában rejlő rasszista üzenetre hivatkozva betiltják a Bee bee fekete bárány tanítását az iskolákban, nem lesznek EU-direktívák, amelyek betiltják a brit virslit stb. Tuti ügy, hát nem? A golfklub! Ugyan már. Az öreg szülők miatt nyilván elgondolkodik az ember egy percre, de ennyi egy perc, és nem több. Tíz perc múlva már telefonon beszélsz egy utazási irodával. Na, ez voltam én. Egyszerűen nem volt elég ellenérv, viszont tengernyi érv szólt amellett, hogy ugorjak. Az ellenérvek listáján egyetlen dolog szerepelt, a gyerekeim, de nem tudtam elképzelni, hogy Cindy valaha is engedni fogja, hogy újra lássam őket. Nincsenek öreg szüleim, és nem golfozok. Az öngyilkosság volt az én Sydneym. És ezzel véletlenül sem akarom megsérteni Sydney derék lakóit. MAUREEN Azt mondtam neki, hogy elmegyek egy szilveszteri partira. Már októberben megmondtam neki. Nem tudom, hogy az emberek már októberben elküldik-e a meghívókat a szilveszteri partijukra. Valószínűleg nem. (Honnan tudnám? 1984 óta egyen se voltam. June és Brian az utca másik oldaláról rendeztek egy szilveszteri partit, közvetlenül az elköltözésük előtt. És akkor is csak vagy egy órára néztem be, miután Matty elaludt.)

4 De nem tudtam tovább várni. Május vagy június óta gondolkodtam rajta, és teljesen be voltam sózva, hogy elmondhassam neki. Ami persze hülyeség. Hisz úgyse érti. Biztos vagyok benne, hogy nem érti, amit mondok. Azt mondják, ne adjam fel, beszéljek hozzá, de az ember látja, hogy semmi sem ér el az agyáig. És különben is, hogy emiatt legyen besózva az ember! Hát éppen ez az hogy nincs semmi más, ami miatt be lehetnék sózva. Abban a pillanatban, hogy megmondtam neki, szerettem volna rögtön elmenni gyónni. Mert hazudtam, nem igaz? Hazudtam a saját fiamnak. Ó, persze, csak egy apró, butácska hazugság volt: hónapokkal előtte megmondtam neki, hogy el fogok menni egy partira. Amit én találtam ki. És nagyon rendesen kitaláltam. Megmondtam neki, hogy kinek a partija, és hogy engem miért hívtak meg, és hogy miért akarok elmenni, és ki lesz még ott. (Bridgid partija volt, Bridgidé a templomból. És azért hívtak meg, mert a nővére is eljön Corkból, és mert a nővére több levelében is érdeklődött utánam. És azért akartam elmenni, mert Bridgid nővére elvitte az anyósát Lourdes-ba, és én szerettem volna mindent megtudni róla, hátha egyszer elviszem oda Mattyt.) De a gyónás ki volt zárva, mert tudtam, hogy újra és újra meg kell ismételnem majd a bűnt, a hazugságot, ahogy közeledik a szilveszter. Nemcsak Mattynek, hanem a gondozóintézet embereinek is, meg... Na jó, igazából nincs más, akinek elmondhattam volna. Talán valakinek a templomban, vagy valakinek a boltban. Szinte vicces, ha jól meggondoljuk. Ha az ember minden napját és minden estéjét azzal tölti, hogy

5 egy beteg gyereket gondoz, akkor nagyon kevés lehetősége van bűnt elkövetni, úgyhogy már időtlen idők óta nem csináltam semmit, amit érdemes lett volna meggyónni. És tessék, most meg olyan szörnyű bűnt követek el, amiről még a papnak sem beszélhetek, mert csak bűnözni és bűnözni fogok tovább, egészen a halálom napjáig, amikor is elkövetem a létező legnagyobb bűnt. (És vajon miért ez a létező legnagyobb bűn? Egész életedben azt hallod, hogy majd arra a csodálatos helyre kerülsz, amikor meghalsz. És az egyetlen dolog, amit tehetsz azért, hogy egy kicsit gyorsabban kerülj oda, olyasvalami, ami megakadályozza, hogy odakerülj. Jó, értem, hogy ez egy kicsit olyan, mint előretolakodni a sorban. De ha valaki előretolakszik a sorban a postán, az emberek egy kicsit morognak. Vagy néha azt mondják, Elnézést, de én voltam itt előbb. Nem mondják azt, hogy Ezért a pokol tüzén fog égni örökkön-örökké. Az egy kicsit durva lenne.) Abban azért nem akadályozott meg, hogy eljárjak a templomba. De csak azért jártam el, mert különben az emberek azt gondolták volna, hogy valami baj van. Ahogy közeledett a napja, mindenféle apró-cseprő dolgokat mondtam Mattynek a partiról, amiket, mondtam, épp megtudtam valakitől. Minden vasárnap úgy tettem, mintha megtudtam volna valami újat, mert mindig vasárnap láttam Bridgidet. Bridgid azt mondja, hogy táncolni is fogunk. Bridgid aggódik, hogy talán nem mindenki szereti a bort meg a sört, ezért röviditalok is lesznek. Bridgid nem tudja, hányan lesznek olyanok, akik előtte már ettek. Ha Matty bármit is

6 képes volna felfogni, mostanra meg lenne győződve róla, hogy ez a Bridgid nevű nő tiszta őrült. Ennyit idegeskedni egy laza kis szilveszteri buli miatt! Elpirultam, valahányszor megláttam a templomban. És természetesen szerettem volna tudni, hogy igazából hogyan fogja tölteni a szilveszter estét, de soha nem kérdeztem meg. Ha valóban partit rendezett, akkor esetleg úgy érezte volna, hogy meg kell hívnia rá. Így visszagondolva szégyellem magam. Nem a hazugságok miatt azt már megszoktam. Nem, amiatt szégyellem magam, hogy milyen szánalmas volt ez az egész. Egyik vasárnap azon kaptam magam, hogy azt mesélem Mattynek, hol fogja Bridgid megvenni a sonkát a szendvicsekhez. De hát mindig a szilveszter estére gondoltam, mi másra gondoltam volna, és így legalább beszélhettem róla, anélkül, hogy igazából bármit is mondanék. És azt hiszem, végül már egy kicsit hinni is kezdtem abban a partiban, úgy, ahogy az ember hinni kezd a történetben, amit egy könyvben olvas. Néha elképzeltem, hogy mit fogok felvenni, hogy mennyit fogok inni, hogy mikor jövök el. Hogy taxival jövök-e haza. Ilyesmiket. Végül már olyan volt, mintha tényleg elmentem volna. De még képzeletben sem tudtam úgy látni magam, hogy bárkivel is beszélgetek a partin. És mindig boldogan jöttem el. JESS Egy buliban voltam lent a szkvotterházban. Szar buli volt, tele mogorva vén faszikkal, akik a padlón ültek, almabort ittak, hatalmas spanglikat szívtak, és valami tökre elvarázsolt, lassú reggae-t hallgattak. Éjfélkor egyikük gúnyosan tapsolt, néhányan meg nevettek, és

7 ennyi volt nesze neked boldog új év. Odamehettél volna erre a bulira úgy mint London legboldogabb embere, öt perccel tizenkettő után akkor is kedved támad leugrani a tetőről. Én meg persze nem voltam London legboldogabb embere. Nyilvánvalóan. Csak azért mentem el, mert valaki a koleszban azt mondta, hogy Chas is ott lesz, de nem volt. Kábé huszonnyolcezer-hatszázhuszonötször próbáltam felhívni a mobilján, de nem volt bekapcsolva. Miután szakítottunk, hülye kis zaklatónak nevezett, de ebben van valami kedvesség, nem igaz? Meg különben sem hiszem, hogy zaklatásról lehetne beszélni, amikor csak telefonhívásokról meg levelekről meg ekről meg az ajtaján való kopogtatásokról van szó. És csak kétszer mentem el hozzá a munkahelyére. Vagy háromszor, ha beleszámoljuk a karácsonyi partijukat, de én nem számolom bele, mert egyszer megígérte, hogy arra el fog vinni. A zaklatás az, amikor követsz valakit, amikor vásárol, meg amikor szabadságra megy, meg minden, nem igaz? Na, én soha egy boltnak a közelébe se mentem. Meg különben is, nem hiszem, hogy zaklatásról lehet beszélni, amikor valaki magyarázattal tartozik neked. Ha magyarázattal tartoznak neked, az olyan, mintha pénzzel tartoznának, és nem is csak egy ötössel. Mondjuk, minimum öt- vagy hatszáz fonttal. Ha valaki tartozna neked minimum öt- vagy hatszáz fonttal, és az illető kerülne téged, akkor kénytelen lennél késő éjszaka kopogtatni az ajtaján, amikor tudod, hogy otthon van, nem? Ennyi pénzzel nem viccelnek az emberek. Pénzbehajtókat fogadnak fel, eltörik az adós

8 lábát, de én soha nem mentem ilyen messzire. Kicsit azért visszafogtam magam. Na szóval, rögtön láttam, hogy nincs ott azon a bulin, de mégis maradtam egy kicsit. Hova a fenébe mentem volna? Sajnáltam magam. Olyan nincs, hogy az ember tizennyolc éves, és nem tud hova menni szilveszter este, kivéve valami szaros bulit egy szaros szkvotterházban, ahol nincs egy szál ismerőse sem. Hát, nekem sikerült. És úgy tűnik, minden évben sikerül. Elég könnyen barátkozom, de aztán mindenkit gyorsan kiakasztok, erre azért már rájöttem, még ha arra nem is, hogy pontosan miért vagy hogyan. Úgyhogy az emberek is, a bulik is lepattannak rólam. Jent is kiakasztottam, biztos vagyok benne. Ő is lepattant, mint mindenki más. MARTIN Az előző pár hónapot azzal töltöttem, hogy öngyilkossági esetekről szóló jelentéseket olvasgattam az interneten, csak úgy kíváncsiságból. És a halottkém szinte minden egyes alkalommal ugyanazt mondja: Amikor végzett magával, zavart volt az elméje. És aztán elolvasod szegény szerencsétlennek a történetét: a felesége megcsalta a legjobb barátjával, elvesztette az állását, néhány hónappal azelőtt autóbalesetben meghalt a lánya... Halló, Mr. Halottkém? Van otthon valaki? Sajnálom, de itt szó sincsen zavart elméről, cimbora. Én azt mondanám, azt tette az ipse, amit kellett. Egyik csapás jön a másik után, míg végül nem bírja tovább, úgyhogy nyomás a legközelebbi parkolóházba a családi tragaccsal meg egy jó kis gumicsővel. Teljesen ferplé énszerintem. A halottkémnek meg azt kellene írnia a

9 jelentésében: Józanul és gondosan mérlegelte, hogy milyen kibaszott romhalmaz lett az élete, majd végzett magával. Hát nem? Egyetlenegyszer sem olvastam olyan cikket az újságban, amelyik meggyőzött volna arról, hogy az elhunyt elméje épp meg volt egy kicsit zavarodva. Lássuk csak: A Manchester United csatára, aki a jelenlegi svéd szépségkirálynővel volt eljegyezve, nemrégiben különleges duplázással hívta fel magára a figyelmet: ő az egyetlen ember, aki egyazon évben FAkupát nyert és megkapta a legjobb színészi alakításért járó Oscar-díjat. Egyelőre nem közölték, mennyi pénzt ajánlottak első regényének megfilmesítési jogáért, melyet nemrégiben vett meg Steven Spielberg. Egy gerendán lógott az istállójában, amikor személyzetének egyik tagja rátalált. Na, szóval soha nem láttam ehhez hasonló halottkémi jelentést, de ha vannak olyan esetek, amikor boldog, sikeres, tehetséges emberek vetnek önkezükkel véget az életüknek, akkor biztonsággal levonhatjuk azt a következtetést, hogy az illető valóban megbuggyant. És nem azt mondom ezzel, hogy ha a svéd szépségkirálynő jegyese vagy, a Manchester Unitedben focizol, és Oscar-díjakat kapsz, az beolt a depresszió ellen biztos vagyok benne, hogy nem. Csak azt mondom, hogy ezek a dolgok segítenek. Nézzétek meg a statisztikákat! Nagyobb az esélyed arra, hogy kinyírd magad, ha épp átestél egy váláson. Vagy ha anorexiás vagy. Vagy munkanélküli. Vagy prostituált. Vagy ha harcoltál egy háborúban, vagy ha megerőszakoltak, vagy ha elvesztetted valakidet... Tömérdek dolog van, ami miatt az

10 ember úgy gondolhatja, nincs más megoldás, és mind kivétel nélkül olyan, hogy nem érez tőle mást, csak kurva kibaszott boldogtalanságot. Két évvel ezelőtt Martin Sharp véletlenül sem ült volna egy kis betonpárkányon az éjszaka közepén, és nézett volna lefelé az ötvenméteres mélységbe, a betonjárdára, azon tűnődve, vajon hallani fogja-e a reccsenést, ahogy a csontjai apró darabokra törnek? De két évvel ezelőtt Martin Sharp még más ember volt. Még megvolt az állásom. Még volt feleségem. Még nem feküdtem le egy tizenöt éves lánnyal. Nem voltam még börtönben. Nem kellett beszélnem a lányaimmal egy cikkről, amelyik egy bulvárlap címoldalán jelent meg, az volt fölé írva: MR. BEGERJEDT!, és az én képemmel illusztrálták, amint a járdán fekszem egy jól ismert londoni didibár előtt. (Vajon mi lett volna a főcím, ha akkor ott kinyúlok? BEGERJEDT KIFINGOTT?) Valljuk be, kevesebb okom volt az ilyen párkányon ücsörgésre, mielőtt mindez történt. Úgyhogy ne mondjátok nekem azt, hogy átmeneti elmezavarban szenvedtem, mert egyáltalán nem olyan volt. De komolyan. (Különben is, mit jelent az, hogy valakinek zavart az elméje? Szigorúan tudományos értelemben kell felfogni? Az agy valóban egy olyan lötty a fejben, ami lehet tiszta vagy zavaros, attól függően, hogy épp mennyire vagy megbuggyanva?) Hogy meg akartam ölni magam, az egy megfelelő és ésszerű válasz volt egy egész sor szerencsétlen eseményre, amelyek kibírhatatlanná tették az életet. Ó, igen, tudom, a dilidokik az mondanák, hogy ők tudtak volna segíteni rajtam, de hát ez a kurva ország épp ezért is van ilyen nagy bajban, hát nem? Senki sem

11 hajlandó vállalni a felelősséget. Mindig mindenben valaki más a hibás. Hüp-hüp. No, én azok közé a ritka egyedek közé tartozom, akik úgy gondolják, ami apucival meg anyucival történt, annak semmi köze ahhoz, hogy megkeféltem egy tizenöt éves lányt. Történetesen meg vagyok győződve róla, hogy mindenképp lefeküdtem volna vele, függetlenül attól, hogy szoptatott-e az anyám vagy sem, és ideje volt szembenézni azzal, amit tettem. És hogy mit tettem? Épp csak kidobtam az ablakon az életemet. Szó szerint. Na jó, nem egészen szó szerint, nem úgy, hogy na, gyerünk élet, ablak kinyit, zutty ki az utcára, nyavalyás! De úgy éreztem, mintha ugyanúgy kidobtam volna az ablakon az életemet, ahogyan a pénzt is ki lehet dobni. Volt egy rendes életem, gyerekekkel, feleséggel, állással meg minden szokásos vacakkal, és valahogy sikerült elhánynom valahova, hogy aztán már nem találtam meg. (Most látom, ha az írtam volna, hogy elkúrtam az életemet, azt tényleg szó szerint lehetne érteni.) Különben meg ez így nem is igaz. Tudtam, hogy hol van az életem, mint ahogy azt is tudja az ember, hogy hova kerül a pénze, amikor kiszórja az ablakon. Egyáltalán nem hánytam el. Inkább elköltöttem. A gyerekeimet, az állásomat és a feleségemet is tizenéves lányokra és nudibárokra költöttem: ezek a dolgok mind pénzbe kerülnek, és én boldogan fizettem értük, s aztán hirtelen sehol sem volt az életem. Mit hagyok magam után? Szilveszter este úgy éreztem, hogy csak valami homályos öntudatnak és egy úgy-ahogy működő emésztőrendszernek fogok búcsút mondani szó se róla, az élet minden

12 külsődleges jele megvolt, de a tartalmából semmi. Még csak különösebben szomorú sem voltam. Egyszerűen hülyének éreztem magam. És nagyon dühösnek. Nem azért ülök most itt, mert hirtelen megjött az eszem. Azért ülök itt, mert az az éjszaka is ugyanúgy elcsesződött, mint minden más. Még egy kibaszott toronyház tetejéről se tudtam úgy leugrani, hogy ne csesszem el ezt is. MAUREEN Szilveszter este küldtek érte egy mentőt a gondozóból. Ezért pluszpénzt kellett fizetni, de nem érdekelt. Miért érdekelt volna? Matty végül is sokkal többe fog kerülni nekik, mint amennyibe nekem került. Én csak egy éjszakára fizettem, ők meg fizetni fognak az élete egész hátralevő részére. Arra is gondoltam, hogy eldugom Matty holmijának egy részét, nehogy furcsának találják majd, de persze honnan tudhatnák, hogy mi volt az övé? Éppenséggel még egy csomó gyerekem lehetett volna, úgyhogy mindent a helyén hagytam. Hat óra körül jöttek, és a két fiatalember kigurította. Nem sírhattam, amikor elment, mert akkor a fiatalemberek látták volna, hogy valami nem stimmel; ők úgy tudták, hogy másnap délelőtt tizenegy órakor megyek érte. Épp csak megpusziltam a feje búbját, és megmondtam neki, hogy legyen jó a gondozóban, és mindent visszafojtottam, amíg azt nem láttam, hogy elmentek. És akkor csak sírtam és sírtam, körülbelül egy óra hosszat. Tönkretette az életemet, de akkor is az én fiam, és soha többé nem látom, és még rendesen elbúcsúzni se tudtam tőle. Egy kicsit néztem a

13 tévét, és megittam egy-két pohár sherryt, mert tudtam, hogy hideg lesz odakint. Tíz percig vártam a buszmegállóban, aztán úgy döntöttem, hogy inkább gyalog megyek. Ha tudod, hogy meg akarsz halni, kevésbé leszel ijedős. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy késő este gyalog tegyem meg azt a hosszú utat, különösen, amikor tele van az utca részegekkel, de most már mit számított? Igaz, aggódni kezdtem, hogy megtámadnak, de nem ölnek meg ott hagynak, és azt hiszik, hogy meghaltam, de igazából még élek. Mert akkor kórházba vinnének, és megtudnák, hogy ki vagyok, és hogy ott van nekem Matty, és tiszta időpocsékolás lett volna az a hosszú hónapokon át tartó tervezgetés, és úgy jönnék ki a kórházból, hogy sok ezer fonttal tartozom a gondozónak, és ugyan honnan szereznék annyi pénzt? De senki sem támadott meg. Pár ember boldog új évet kívánt, de nagyjából ez volt minden. Nincs is olyan sok minden ott kint, amitől félni kellene. Emlékszem, arra gondoltam, milyen vicces, hogy éppen most jövök erre rá, életem utolsó estéjén; a többi részét úgy töltöttem, hogy mindentől féltem. Soha nem jártam még az Öngyilkosok Házában. Épp csak busszal mentem el mellette egyszer vagy kétszer. Még azt sem tudtam biztosan, hogy fel lehet-e még menni a tetejére, de nyitva volt az ajtó, és csak mentem fel a lépcsőn, amíg már nem volt hova menni. Nem tudom, miért nem gondoltam arra, hogy az ember nem ugorhat le csak úgy, amikor kedve tartja, de abban a pillanatban, amikor megláttam, rájöttem, hogy ezt nem engedik meg. Odatették azt a dróthálót, jó magasan, és

14 ferde, tüskés tetejű rács volt rajta... na, ekkor kezdtem pánikba esni. Nem vagyok magas, és nem vagyok valami erős, és nem vagyok már olyan fiatal, mint voltam. El nem tudtam képzelni, hogyan tudok majd felmászni oda, márpedig azon az éjszakán kellett elintéznem, Matty miatt, aki a gondozóban volt meg minden. És végigvettem magamban az összes többi lehetőséget, de egyik sem tetszett. Nem akartam a saját nappalimban csinálni, ahol valaki ismerős találna meg. Azt akartam, hogy egy idegen találjon meg. És nem akartam vonat elé ugrani, mert láttam egy filmet a tévében a szegény mozdonyvezetőkről, és hogy az öngyilkosságok mennyire feldúlják őket. És nem volt autóm, úgyhogy nem tudtam elhajtani valamilyen csendes helyre, és beszívni a kipufogófüstöt... És akkor megláttam Martint ott a tető másik oldalán. Elbújtam az árnyékban, és néztem. Láttam, hogy ő rendesen felkészült: hozott egy kis létrát meg drótvágót, és így át tudott mászni a rácson. És csak ült ott a párkányon, lógatta a lábát, bámult lefelé, kortyolgatott a kis laposüvegéből, cigarettázott és gondolkodott, amíg én vártam. És csak cigarettázott és cigarettázott, én meg csak vártam és vártam, míg végül nem bírtam tovább várni. Tudtam, hogy az az ő létrája, de szükségem volt rá. Neki már úgyse kell. Nem próbáltam meg lelökni. Nem vagyok olyan izmos, hogy le tudjak lökni egy felnőtt embert egy párkányról. És különben sem próbáltam volna meg. Az nem lett volna helyes; az ő dolga volt, hogy ugrik-e vagy sem. Csak odamentem hozzá, átdugtam a kezem a dróthálón,

15 és megütögettem a vállát. Csak meg akartam kérdezni tőle, hogy még sokáig tart-e. JESS Mielőtt odamentem a szkvotterházba, eszembe se jutott, hogy felmenjek a tetőre. De komolyan. Nem is gondoltam rá, hogy ez az Öngyilkosok Háza meg minden, amíg el nem kezdtem beszélgetni azzal a sráccal. Azt hiszem, tetszettem neki, amivel persze nem mondok túl sokat, hisz láttam, hogy nagyjából én vagyok ott az egyetlen harminc év alatti nő, aki még képes felállni. Adott egy cigit, és megmondta, hogy Bongnak hívják, és amikor megkérdeztem tőle, hogy miért hívják Bongnak, azt mondta, azért, mert mindig bongból szívja a füvet. Mire én, hogy akkor itt mindenki mást Spanglinak hívnak? Mire ő, hogy nem, azt a fazont ott például Flúgos Mike-nak hívják. Azt meg ott Pocsolyának. Azt a másikat meg Szaros Nickynek. És így tovább, amíg végig nem mondta mindenkinek a nevét, akit ismert. De az a tíz perc, amíg Bonggal beszélgettem, megváltoztatta a történelmet. Na jó, nem úgy értem a történelmet, hogy Kr. e. 50 vagy Nem a történelem-történelmet, hacsak valamelyikünk fel nem találja az időgépet, vagy meg nem akadályozza, hogy Nagy-Britanniát elfoglalja az al-kaida, vagy mit tudom én. De ki tudja, mi történt volna velünk, ha nem tetszem meg Bongnak? Mert amikor dumálni kezdett velem, már épp haza akartam menni, és Maureen meg Martin most már valószínűleg halottak lennének, és... szóval minden más lenne.

16 Amikor Bong végzett a nevekkel, rám nézett, és azt mondta, Nem azon filózol, hogy fölmész a tetőre, ugye? Én meg azt gondoltam, nem veled, hülye narkós. Ő meg, Mert látom a fájdalmat és a kétségbeesést a szemedben. Elég alaposan el voltam ázva addigra, úgyhogy visszatekintve egészen biztos vagyok benne, hogy amit a szememben látott, az hét Bacardi Breezer és két dobozos sör volt. Én meg, hogy Ó, valóban? Ő meg, hogy Aha, tudod, én öngyilkosőrségben vagyok, azért tettek ide, hogy figyeljem azokat az embereket, akik csak azért jöttek ide, mert fel akarnak menni a tetőre. Én meg erre, hogy Miért, mi történik a tetőn? Ő meg erre nevetett, és azt mondta, Most csak viccelsz, igaz? Ez az Öngyilkosok Háza, testvér. Itt ölik meg magukat az emberek. Soha nem jutott volna az eszembe, ha nem mondja. És hirtelen minden összeállt. Mert bár már épp haza akartam menni, el nem tudtam képzelni, hogy mit fogok csinálni otthon, meg azt sem, hogy reggel felébredek. Én Chast akartam, Chas meg nem akart engem, és hirtelen rájöttem, hogy alighanem messze az a legjobb, ha a lehető legrövidebb lesz az életem. Majdnem felnevettem, annyira klassz volt: azt akarom, hogy rövid legyen az életem, és egy bulin vagyok az Öngyilkosok Házában, szóval annyira tutira egybeesett minden. Olyan volt, mintha az Úrtól kaptam volna üzenetet. Oké, kicsit lelombozó, hogy Istennek összvissz annyi mondanivalója van számomra, hogy ugorj le egy tetőről, de nem hibáztattam. Ugyan mi mást mondhatott volna még nekem? Egyszer csak éreztem mindennek a súlyát a magány súlyát meg mindenét, ami elcsesződött. Hősies érzés

17 volt, ahogy mentem fel az utolsó lépcsőfokokon az épület tetejére, magammal cipelve azt a súlyt. Az ugrás tűnt az egyetlen dolognak, amivel megszabadulhatok tőle, amivel a hasznomra tudom fordítani, ahelyett hogy nyomasztana; annyira nehéznek éreztem magam, hogy tudtam, egy pillanat, és már szét is kenődök az aszfalton. Meg fogom dönteni a toronyházról való leugrás gyorsasági világrekordját. MARTIN Ha nem próbált volna megölni az a nő, akkor halott lennék, az biztos. De mindannyiunkban van túlélési ösztön, nem igaz? Még akkor is, amikor épp meg akarjuk ölni magunkat. Csak azt tudom, hogy éreztem azt a jókora ütést a hátamon, mire megfordultam, és megragadtam a korlátot magam mögött, és kiabálni kezdtem. Addigra részeg voltam. Jó ideje kortyolgattam a laposüvegből, meg már azelőtt is jócskán ittam, hogy elindultam otthonról. (Tudom, tudom, nem lett volna szabad volán mögé ülnöm. De nem akartam buszon vinni azt a tetves létrát.) Szóval, igen, valószínűleg nem válogattam meg a szavaimat. Ha már akkor tudom, hogy Maureen az, és ha tudom, hogy Maureen milyen ember, akkor egy kicsit féken tartottam volna a nyelvem, gondolom, de hát nem tudtam; azt hiszem, még a p betűs szót is használtam, amiért már bocsánatot kértem. De ismerjétek el, hogy különös helyzet volt. Felálltam és óvatosan megfordultam, mert nem akartam leesni, amíg úgy nem döntök, és üvölteni kezdtem vele, ő meg csak bámult rám. Ismerem magát mondta.

18 Hogyhogy? Kicsit lassú volt a felfogásom. Bárhol járok az országban, folyton odajönnek hozzám mindenféle emberek az éttermekben, a boltokban, a színházakban, a benzinkutaknál és a vizeldékben, és azt mondják, Ismerem magát, és mindig épp az ellenkezőjét értik ezen: igazából azt akarják mondani, Nem ismerem magát. De láttam a tévében. És autogramot kémek, vagy beszélgetni akarnak velem arról, hogy Penny Chambers milyen igazából, az életben. De azon az éjszakán egyszerűen nem számítottam rá. Kicsit olyan mellékesnek tűnt, mármint az életnek az az oldala. A tévéből. Ó, az isten szerelmére! Épp meg akartam ölni magam, de sebaj, egy autogramra mindig tudok időt szakítani. Van tolla? Meg egy darab papírja? És mielőtt megkérdezi, az egy igazi ribanc, akinek tökmindegy, hogy mit szív, csak narkó legyen, és bárkivel lefekszik. Különben maga mit csinál itt fent? Én... én is ugrani akartam. Csak kölcsön akartam kérni a létráját. Tessék, végül mindig a létráknál lyukadunk ki. Na jó, nem szó szerint; a közel-keleti békefolyamat nem lyukad ki a létráknál, meg a pénzpiac sem. De egyvalamit megtanultam abból a sok interjúból, amit különböző híres emberekkel készítettem a műsoromban: a leghatalmasabb témák is szétszedhetők a legapróbb részeikre, mintha az élet egy repülőgépmodell volna. Hallottam, amint egy vallási vezető a hitét egy kerti

19 fészer elromlott kallantyújának tulajdonította (egyszer gyerekkorában rázáródott az ajtó, és akkor jött az Isten, és átvezette az éjszakán); hallottam, amint egy túsz azt mondta, azért maradt életben, mert a fogvatartói közül az egyiknek nagyon megtetszett a londoni állatkert kedvezményes családi bérlete, ami a pénztárcájában volt. Nagy dolgokról akarsz beszélgetni, de a fészerajtók kallantyúi meg a londoni állatkert kedvezményes családi bérletei azok, amiken meg tudod vetni a lábad, nélkülük nem tudnád, honnan is indulj el. Legalábbis akkor, ha a Korán kelj, aranyat lelj Pennyvel és Martinnal műsorvezetője vagy. Maureen és én nem tudtunk arról beszélni, miért vagyunk annyira boldogtalanok, hogy szeretnénk, ha szétloccsanna az agyvelőnk a kövezeten, mint egy mcdonald sos tejes turmix, úgyhogy ehelyett a létráról beszéltünk. Tessék, vigye. Megvárom, amíg... Szóval megvárom. Hogy mi? Csak itt fog állni és bámulni? Nem. Dehogyis. Gondolom, szeretné, ha senki sem zavarná közben. Jól gondolja. Majd átmegyek oda. A tető másik végére mutatott. Majd kiáltok egyet lefelé menet. Én nevettem, de ő nem. Hé. Ez egész jó poén volt. Már figyelembe véve a körülményeket. Hát, nem vagyok olyan hangulatban, Mr. Sharp. Nem hiszem, hogy viccelni akart, de attól, amit mondott, még jobban nevetnem kellett. Maureen átment a tető másik végébe, és leült, hátát a falnak támasztva.

20 Megfordultam, és újból leültem a párkányra. De nem tudtam összpontosítani. Elmúlt a megfelelő pillanat. Most biztosan azt gondoljátok, ugyan mennyire kell összpontosítani ahhoz, hogy az ember leugorjon egy magas épület tetejéről? Hát, meg lennétek lepődve. Mielőtt Maureen felbukkant, közel álltam hozzá, de tényleg; egészen könnyű lett volna ellökni magam. Teljesen azokra az okokra tudtam összpontosítani, amik miatt ott vagyok fent; iszonytatóan világos volt számomra, milyen képtelenség lenne azzal próbálkozni, hogy folytassam az életemet odalent. De a Maureennel folytatott beszélgetés elterelte a figyelmem, visszahúzott a világba, a hidegbe, a szélbe és a hét emelettel lejjebb dübörgő basszus zajába. Nem tudtam újból visszakerülni abba a hangulatba; olyan volt, mintha valamelyik gyerek felébredt volna, épp amikor elkezdünk szeretkezni Cindyvel. Nem gondoltam meg magam, és tudtam, hogy valamikor így is, úgy is túl kell esnem rajta. Csak épp tudtam, hogy nem leszek képes rá a következő öt percben. Odakiáltottam Maureennak. Hé! Nem akar helyet cserélni? Lássuk, magának hogy megy. És megint nevettem. Egy bohózatban éreztem magam, és annyira részeg voltam meg, gondolom, annyira zavaros lett az a lötty a fejemben -, hogy úgy éreztem, minden, amit mondok, halálosan vicces. Maureen előbukkant az árnyékból, és óvatosan odajött a dróthálón lévő lyukhoz. Én is egyedül szeretném csinálni mondta.

21 Rendben. Kap húsz percet. Aztán kérem vissza a helyemet. Hogy akar visszajönni ide? Erre nem gondoltam. A létra csak egy irányban működött: ott, ahol ültem, nem volt elég hely kinyitni. Tartania kell majd. Hogyhogy tartanom? Átadja ide nekem. Én függőlegesen a rács mellé állítom. Maga meg tartani fogja a másik oldalról. Nem tudnám megtartani. Maga túl nehéz. Ő pedig túl könnyű volt. Alacsony és nagyon-nagyon vékony; arra gondoltam, hogy talán azért akarja megölni magát, mert valami gyógyíthatatlan betegsége van, és nem akar hosszan szenvedni. Hát akkor el kell viselnie, hogy itt leszek maga mellett. Különben sem voltam biztos benne, hogy át akarok mászni a másik oldalra. A rács most egy határt jelzett: a tetőről a lépcsőhöz lehetett menni, a lépcsőről az utcára, és az utcáról Cindyhez, a gyerekekhez meg Danielle-hez és Danielle apjához, meg minden máshoz, amely felröpített ide, mintha egy chipsesdoboz lennék a viharban. A párkányt biztonságosnak éreztem. Itt nem volt megaláztatás és szégyen már azon túl, ami nyilvánvalóan eltölti az embert, ha magányosan ül egy párkányon szilveszter éjszakáján. Miért nem tud körbemenni a tető másik oldalára? Maga miért nem tud? Az enyém a létra. Nem mondhatnám, hogy igazi úriemberként viselkedik.

22 De nem ám, bassza meg. Ami azt illeti, ez az egyik oka annak, hogy itt vagyok fent. Nem olvas maga újságot? Néha belenézek a helyi lapba. Na és mit tud rólam? Régebben benne volt a tévében. Ennyi? Azt hiszem. Gondolkodott egy kicsit. Nem az Abba együttesből az egyik nő volt a felesége? Nem. Vagy valami más énekesnő? Nem. Ó. És szereti a gombát, azt tudom. A gombát? Maga mondta. Emlékszem. Épp valami főszakács volt a műsorában, és adott magának valamit, hogy kóstolja meg, maga meg azt mondta: Mmmm, imádom a gombát. Mindennap meg tudnám enni. Az maga volt? Éppenséggel én is lehettem. De ez minden, amit össze tud kaparni? Igen. Na és mit gondol, miért akarom megölni magam? Fogalmam sincs. Hát ez kurva jó. Most hülyéskedik, mi? Megkérhetem, hogy válogassa meg a szavait? Nem szeretem, ha valaki így beszél velem. Elnézést. De tényleg nem tudtam elhinni. Nem tudtam elhinni, hogy találtam valakit, aki nem tudja. Mielőtt börtönbe mentem, minden reggel, amikor felébredtem, ott várt az ajtóm előtt a bulvárlapok szemete.