A MAGYARORSZÁGI ÉRDEKEGYEZTETÉS TÖRTÉNETE

Átírás

1 A MAGYARORSZÁGI ÉRDEKEGYEZTETÉS TÖRTÉNETE ÉS HELYZETÉNEK ÁTTEKINTÉSE A RENDSZERVÁLTÁSTÓL 2010-IG (KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A KÖZSZOLGÁLTATÓ SZEKTORRA) Szerző: UNIO 2004 Consulting Kft. Készült a MAT támogatásával, az FSzH közreműködésével, 2010-ben.

2 Tartalomjegyzék 1. Bevezetés Illúziók: gondoskodó állam gondoskodás állam Egy az utunk Rendszerváltás a társadalmi párbeszéd területén Az érdekegyeztetés rendszerének átalakulása a rendszerváltáskor Civilek a pálya szélén Az érdekegyeztetés rendszerének fejlődése az 1990-es évek első felében Szerződést a néppel! Vagy mással. Egymással Királyi, többes Semmit nem tanultak, semmit nem felejtettek Az érdekegyeztetés rendszere 2004-től 2010-ig Bipartit egyeztetési és együttműködési formák Civilek továbbra is a pálya szélén Civilek a saját pályájukon Mi lesz így a motivációval? Ki képvisel? Kit képvisel? A gazdasági szervezetek önszerveződésének erősödése Szabályozási anomáliák Nemzetközi kitekintés: érdekegyeztetés az Európai Unióban Érdekegyeztetés közelebbről: a közúti közforgalmú tömegközlekedés példája A kollektív szerződés elterjedtsége és értéke a versenyszférában Felvezetés a strukturált interjúkhoz Interjú Dénes Andrással Interjú Varga Istvánnal Interjú Solecki Szilárddal A tanulmányban használt rövidítések jegyzéke Felhasznált és ajánlott irodalom

3 1. Bevezetés A jelen tanulmány célja egyrészt, hogy bevezetést-áttekintést biztosítson a közszolgáltató szektor érdekképviseletével most ismerkedők (a munkába most beletanulók, a stafétát átvevők) számára; másrészt pedig, hogy felvessefelelevenítse-összefoglalja mindazon problémákat, melyek az utóbbi 20 év háromoldalú érdekegyeztetési tárgyalásai folyamán, illetve a kialakult érdekegyeztetési rendszerben felvetődtek. Mindazok, akik az érdekegyeztetés utóbbi közel negyedszázadának részletes krónikájára kíváncsiak, ajánljuk a Politikatörténeti Alapítvány és Politikatörténeti Intézet közös honlapjának összefoglalóját i, illetve Héthy Lajos a jelen tanulmányban is több ponton idézett kiváló rendszerező munkáját. ii A jelen munka nem elsősorban a kronológiára, illetve a politikai döntések sorozatának összefüggéseire koncentrál, hanem elsősorban arra a néhány interjúra kíván felkészíteni, melyeket szerzői tapasztalt szakszervezeti, intézményi és civil érdekképviselőkkel vettek fel. A jelen dokumentum célja, hogy politikai szempontból elfogulatlan és erősen kritikus legyen, hogy a es időszakra ne csak szakmai felkészítő, hanem gondolatébresztő is lehessen a STRATOSZ képviselői és tagszervezetei számára. 3

4 2. Illúziók: gondoskodó állam gondoskodás állam 1989 előtt mind a hivatalos sajtóban, mind pedig a szamizdat irodalomban publikáló közgazdászok és szociológusok kételkedtek abban, hogy az 1940-es, 1950-es években lezajlott államosítás jelentős mértékben visszafordítható lenne. iii Ennek ellenére az közötti időszakot az utóbbi években egyre többen aposztrofálják nemhogy a (re)privatizáció, hanem az ország kiárusításának korszakaként. Tény, hogy az utóbbi bő 20 évben mind Magyarországon, mind pedig a valamikor Keleti Blokk államaiban szinte elképzelhetetlen mértékű és ütemű magánosítás zajlott le. Ahhoz képest azonban, ami a privatizáció során történt, a szociálisjóléti rendszerekben máig sokkal kevesebb a változás. A bölcsőtől a sírig tartó állami gondoskodást feltételező rendszer belső logikája változatlan maradt mind a választói elvárások, mind pedig a politikusi gondolkodás (és a választóktól való félelem) szintjén (okán ). Ez az, ami ahhoz a Magyarországhoz vezetett, melyet Kornai János már 1992-ben koraszülött jóléti államnak nevezett. iv Erre 1995-ben a Világbank szakértői is rámutattak: Nemzetközi összehasonlítások mutatják, hogy Magyarország erőforrásainak lényegesen nagyobb hányadát költi jóléti intézkedésekre és intézményekre, mint a fejlődés hasonló fázisában lévő más piacgazdaságok. ( ) A jóléti rendszer reformja elkerülhetetlen, ha Magyarország valaha is csatlakozni akar a magas jövedelmű országok csoportjához. v Vajon ki ígérte a magyar lakosságnak először, hogy alig néhány év, és utolérjük Ausztriát? Lehet, hogy senki. Az akkori (politikai, gazdasági, szakszervezeti) vezetők közös felelőssége, hogy hagyták, hogy egy ország elhiggye, hogy ha új hűtőszekrényt és használt autót tudnak hozni Nyugatról, akkor előbb-utóbb hasonló bérszínvonalra is kerülhetnek mint a sógorok, hiszen már nincsenek határok. Mindezt persze úgy, hogy megtartják a kiépült gondoskodó társadalombiztosítást, szociális juttatási rendszert és úgy, hogy az 1970-es, 80-as években kialakult munkamorálon nem változtatnak. Nem arról van szó, hogy a magyarok nem tudnak dolgozni, sőt. Nem véletlen, hogy a brain drain, vagyis az agyelszívás fogalmát az 1990-es években legszívesebben Közép-Kelet Európával illusztrálták nagy amerikai egyetemeken. A gond ott van, hogy ebben az időszakban elfelejtődött kezelődni az a hozzáállás, miszerint előrejutni csak potyautasként, a közteherviselés alól kibújva, fusizva, kiskapukat kijátszva lehet. Tetszettek volna forradalmat csinálni, utalhatunk vissza Antall Józsefre vi de nem érdemes. Nem visszautalni kéne, hanem azt a felelős véleményformálót megkeresni, aki akkor figyelmeztette az országot, hogy ez már nem diktatúra, itt végre vannak jogok és felelősség is. Sajnos azonban akkoriban nem volt ilyen. Akkor mindenki csak 4

5 jóléti rendszerváltást várt, remélvén, hogy mind a gazdasági, mind pedig a szociális kérdéseket a többpártrendszer és az átjárható határok mintegy varázsütésre megoldják de attól még megmarad a kényelmes munkatempó, a balatoni nyaraló, az olcsó kenyér, és talán könnyebb lesz Zsigulit (vagy fauvét ) szerezni is Derűs estét, köszönhettek Aigner Szilárd meteorológussal sokan akkoriban, de hiába minden várakozás, hiába az ellenzékiek öröme afölött, hogy vértelenül sikerült bedönteni a rendszert, borús idők következtek. Senki nem akadt, aki felhívta volna a figyelmet a szocialista berendezkedés három nagy hibájára, a piacgazdaságra átörökített három nagy illúziójára, melyek a következők: a) A kereslet-kínálati egyensúly felbomlása. A tervutasításos rendszerben a piac nem irányíthatta a termelést. Ennek két súlyos következménye, hogy egyrészt a jó szakemberek alulfizetettnek (és minden marxista retorika ellenére kizsákmányoltnak) érezték magukat, másrészt pedig kiváló táptalaja alakult ki a korrupciónak. Minden volt, kis szívességért, komatálért, borítékért Ha a szükséget pedig le lehetett így gyűrni ben, akkor ki lehet elégíteni 1991-ben is. Csak megfelelő ügyességgel, kapcsolatokkal kell rendelkezni. Módszertanában a milliárdos tételben folytatott olajszőkítés és a szolid GMK-zás nem sokban tér el egymástól, csak nagyságrendjében b) A minőségszemlélet hiánya. Nem videómagnót gyártottunk, hanem (robbanós) Color Star televíziót, de kis szemfülességgel persze és hitelekkel megtámasztott forintárfolyammal hozzájuthattunk a csúcstechnikához. Az, hogy a magyar családba Commodore 64 számítógép kerülhetett, táplálta azt az tévhitet, hogy nemcsak a megszerzésben, hanem az előállításban is (továbbra is) jelen van a magyar találékonyság, mi ugyanúgy tervezünk és termelünk mint a nyugatiak. Pedig nem, már rég nem. A társadalom komoly áldozatokat kellett, hogy hozzon ennek belátására egészen a 2000-es évekig. c) A legvidámabb barakk talmi csillogása. Erről az utóbbi évtizedben viszonylag kevés szó esett a közbeszédben. Csodálkozunk azon, hogy a lenézett szlovákok, románok hogy leléptek bennünket az utóbbi 4-6 évben, szidjuk a mindenkori gazdaságpolitikát ahelyett, hogy belátnánk, hogy a magyar virtus utolsó mentsvárába kapaszkodtunk a gazdaság és a személyes egzisztenciák megroppanása idején is. Az Antall-kormány nem kért adósság-elengedést mint Lengyelország. Sem ők, sem az utánuk következők nem vették komolyan a jóléti és államigazgatási rendszerek átalakításának kényszerét mondván, hogy nem állunk olyan rosszul mint a többiek, nem olyan terhes az örökség, nem olyan nagy az adósság, a mi startvonalunk beljebb van. Bírjuk az autópályát drágán is 5

6 építeni, elvégre eleve több van mint a horvátoknak. Fenn tudjuk tartani a mezőgazdasági támogatások rendszerét, elvégre nálunk minden falu villamosított és már 40 éve ipari-agrárország vagyunk. Satöbbi. Történt ez mindaddig, amíg valóban olyan rosszul nem álltunk mint a többiek Mindezek következtében a rendszerváltást nem jóléti rendszerváltás és gazdasági felemelkedés, hanem összeomlás 2010-ben beláthatjuk, ráadásul fokozatos (többlépcsős) összeomlás (eladósodás, illetve a tartalékok felélése) követte. A 2008-ban kezdődött világgazdasági recesszió a legrosszabbkor érte a magyar gazdaságot, elavult társadalombiztosítással (a háztartásoknak juttatott pénzbeli támogatások közel 80%-a nyugdíj! vii ), átláthatatlan és kirívóan nagy terhet jelentő adórendszerrel, rossz foglalkoztatási szerkezettel, az átlagember számára is nyilvánvaló, pimasz korrupcióval mind állami, mind pedig önkormányzati szinten (autópálya-építések és PPP-beruházások, BKV, budapesti kerületek, önkormányzati beruházások a fővárosban és vidéken, az adott helyhatóság színétől függetlenül) ben a Fidesz-KDNP pártszövetség 68%-os többséget szerzett a parlamentben. Orbán Viktor, a győztes politikai erő vezetője szerint most tetszettünk forradalmat csinálni. viii Orbán ezt arra alapozza, hogy elsöprő mértékű felhatalmazást kapott a kormányzásra, miközben két rendszerváltó párt, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége eltűnt a süllyesztőben, és a baloldal történelmi vereséget szenvedett. Pedig ez (még) nem a forradalom a Fidesz-KDNP-t választó népet nem a rendszerváltó hevület, hanem a Fidesz-KDNP populista szólamai, ígéretei fűtötték (ugyanezen okból szerepelt kiválóan a választásokon a szélsőjobboldali Jobbik is. Megszorításokkal, racionális érvekkel nem lehet kampányolni a józan észre apelláló és csak sovány vigaszt ígérő MDF az 5%-ot sem érte el, persze eredményét befolyásolták a budapesti szervezeti botrányai és rossz PRstratégiája is). Forradalom akkor következik (majd), ha a zemberek belátják, hogy áldozatvállalás, valódi rendszerváltás nélkül nincs hosszú távú felemelkedés. Ahhoz, hogy mindenki nyerjen, (közel) mindenkinek dolgoznia és adóznia kell. A (Jobbik által is szlogenként használt) radikális változás nem férfias szórakozás, elszámoltatás és kocsiborogatás, netán jó hangulatú kockakődobálás pártszékházak és közintézmények előtt (vagy beléjük), hanem szorgos, kemény, kitartó munka. Vért, verítéket és könnyeket tényleg csak háborúban vagy forradalomban lehet eladni a népnek. A forradalom azonban ugyanúgy, ahogy 1989-ben lett volna továbbra is veszélyes, kontrollálhatatlan jelenség. Ahhoz, hogy teremtő erői felhasználhatóvá váljanak, de pusztítása ne törhessen elő, az érdekegyeztetésnek, a társadalmi feszültségek artikulálásának és levezetésének 6

7 széles és jól működő csatornákkal kell rendelkeznie. A továbbiakban az érdekképviselet közelmúltbeli történetét áttekintve és jelenét interjúkon keresztül feltárva azt vizsgáljuk, hogy alkalmas-e a hazánkban kialakult és működő háromoldalú egyeztető rendszer feladatának betöltésére, vagyis a politikai ÉS nemzetgazdasági döntések közép- és hosszú távú befolyásolására mind a makrogazdasági mutatók javulása, mind pedig a Magyarország határain belül lakók lehető legszélesebb rétegei jólétének előmozdítása mellett. 7

8 3. Egy az utunk A társadalmi párbeszéd célja a civil társadalom bevonása a törvényalkotásba és az állam működtetésébe, vagyis beleszólás, ráhatás engedélyezése a törvényhozó és végrehajtó hatalom döntéseit tekintve mindazok szervezett csoportjainak, akik ezen hatalomnak nem közvetlen gyakorlói. (A definíció szerint tehát a civil társadalom rendkívül heterogén az ebből fakadó legitimációs és reprezentativitási problémákkal a továbbiakban részletesen foglalkozunk is.) előtt értelemszerűen nem volt tér az egyeztetésre, ha igény lett is volna rá, elvégre az országot a dolgozó nép homogén tömege alkotta, melyet a ha esetleg a Párt és ifjúsági szervezete nem képviselt volna maradéktalanul, ott volt a Hazafias Népfront, mely majdnem-alternatívát kínált az előbbiekkel szemben, pontosabban inkább azokat kiegészítette. Elvtársias légkörben majd mindent meg lehetett beszélni, erre ott voltak a szakszervezetek fórumai is, és végül mindig megszületett a marxizmus és az aktuális (állandó ) irányvonal alapelveinek megfelelő konszenzus. A döntési folyamatba történő bevonás, visszacsatolás lehetősége természetesen csak látszat volt. Ez az, amit szociológiai-politológiai szakszóval korporatizmusnak neveznek, melynek lényege az állam (kormány) és a tőle függő szakszervezetek, valamint munkaadók szoros együttműködése, mely valódi népképviselet híján legitimálja a hatalmon lévők döntéseit. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) és a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) együttműködése a korporatizmus iskolapéldája: a SZOT állami feladatokat látott el, például a munkavédelem felügyeletét, a kedvezményes üdültetés rendszerének működtetését, valamint a kormánnyal közösen jogszabályokat alkotott. 8

9 4. Rendszerváltás a társadalmi párbeszéd területén Paradox módon a rendszerváltástól mindenki a szocialista berendezkedés és értékrend végső ígéretének teljesülését várta. Azt, amit már Petőfi Sándor (tételes baloldali előképzettség nélkül, hiszen a Kommunista Kiáltvány 1848-ban jelent meg /németül/, és nincs jele annak, hogy haláláig a kezébe került volna) 1847-ben így fogalmazott meg: Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! ix A bőség kosara helyett pontosabban fogalmazunk, ha privatizációs svédasztalt írunk. A többi kelet-európai társadalomhoz hasonlóan a magyarnak is csalódottan kellett tudomásul vennie (1989 és 1992 között), hogy ehhez a svédasztalhoz bizony nem fér rendesen hozzá, mert egy szűk réteg már igencsak udvariatlan módon még a székét is odahúzta mellé és buzgón falatozik róla. Az a szűk réteg pedig nem kis részben az 1989 előtt hatalmat gyakorló körből került ki. Az átlagembert azonban nem is annyira ez a tény háborította fel, hanem inkább az, hogy ő miért nem került be ebbe a körbe, vagy legalább miért nem él úgy (hirtelen ) mint egy osztrák. Ha a problémától egy lépést hátrálva jobban belegondolunk, el kell ismernünk, hogy éppen a kapitalizmus szabályai szerint (az eredeti tőkefelhalmozás elvéből következően, vagyis röviden azért, mert pénzből mindenki mindig többet szeretne, tehát esetében nincs értelme határhasznosságról beszélni) a gazdasági rendszerváltás máshogy nem is történhetett volna meg. A szocialista államrend bukása nem egy jótékonysági est keretében zajlott le, bár kétségkívül voltak-vannak olyan idealisták (és/vagy radikálisok) Magyarországon és külföldön egyaránt, akik szerint egy ilyen közjószág-újraelosztó ankétot még most sem volna késő megszervezni. Az emberi természet, a gazdasági racionalitás, illetve a 2. fejezetben pontokba szedett szocialista örökség (illúziók) okán a rendszerváltás a fent idézett Petőfiversnek csak a szabadságjogokra vonatkozó részére terjedhetett ki. A jognak asztalánál valóban mindenki helyet találhatott 1989-től napjainkig, és jelenleg, közepéről visszatekintve szépen megfigyelhető, hogy az eleinte 9

10 pluralizmusként emlegetett vívmány hogyan vált (nem kis mértékben a vele való visszaélések következtében) egyre többek által kárhoztatott közéleti és közkulturális szabadossággá. A társadalmi kontroll, a felelős állampolgári magatartás azonban csak úgy alakul ki, ha adottak az önrendelkezés és az érdekegyeztetés lehetőségei. Ezek sorában az egyik első és a mai napig legfontosabb volt az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) létrehozása 1989-ben. Az OÉT megalakulása, a többpártrendszer engedélyezése, valamint a Vörös Hadsereg kivonulása az országból (a szovjet fennhatóság megszűnése) három olyan esemény volt, melyek egyértelművé teszik, hogy igenis rendszerváltás történt. A lehetőségekkel élni viszont azóta is folyamatosan tanulunk. 10

11 5. Az érdekegyeztetés rendszerének átalakulása a rendszerváltáskor decemberében a Grósz-kormány határozata útjára indította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, amely egy októberi próbaülést követően december 5-én, a Németh Miklós vezette kormány idején alakult meg. Az országos társadalmi párbeszédet abban a formájában, ahogy Magyarországon és a régióban (a következő évben) megjelent, a szakirodalom tripartizmusnak nevezi, három résztvevő csoportjára utalva: a szakszervezetekre, a munkaadókra és a kormányra. A munkaügyi kapcsolatok rendszere a fejlett világban nem egységes. Léteznek kétoldalú (bipartit) modellek is. A bipartizmus a munkavállalók (szakszervezetek) és a munkáltatók (illetve munkáltatói szövetségek) kapcsolatára, ezen belül a kollektív tárgyalásokra és megállapításokra szorítkozik. Ilyen az amerikai és a brit érdekegyeztetési modell. Maga az érdekegyeztetés kifejezés is különféle jelentéstartalmakra utalhat attól függően, hogy milyen helyzetre értjük, illetve milyen kultúrából fordítjuk. Alapvetően a social dialogue szókapcsolatot fordítják vele. Mivel azonban a magyar nyelvben a szociális párbeszéd kifejezés a szociális szó angoltól eltérő értelme miatt zavaró lehet, pontosabb, ha úgy fogalmazunk, az érdekegyeztetés konzultációt és együttdöntést jelent, illetve ezek időről időre és fórumról fórumra (illetve azonos fórumon belül közép- és hosszú távon) változó arányát. A tripartizmus jellemzően közép- és kelet-európai jelenség. Míg az EU régebbi tagállamaiban az angolszász országokhoz hasonlóan a bipartizmus általános, térségünkben az egyeztetést az állam (a mindenkori kormány) közvetlen szerepvállalása kíséri a munkavállalók és a munkáltatók kapcsolataiban. Mint arra Ladó Mária és Tóth Ferenc már 2001-es tanulmányában rámutatott, a hazai makroszintű kapcsolatokban (makroszintű érdekegyeztetésben) napjainkig sem sikerült pontosan meghúzni a határvonalakat a konzultáció és a tárgyalások (megállapodások) között. x Törvényszerű tehát, hogy az OÉT feladatrendszere és státusa kezdettől, a történelmi meghatározottságtól fogva felemás. Mivel eredete nem elsősorban a politikai rendszerváltásra, hanem az 1988-ban kezdődő (persze a politikai rendszerváltástól egyáltalán nem független) bérrendszer-reformra vezethető vissza, küldetése már indulásakor is kettős volt. Egyfelől fórumot kellett biztosítania ahhoz, hogy a bérszabályozás megszületéséhez szükséges döntések a szociális partnerekkel (vagyis a szakszervezetekkel, akkoriban: a szakszervezettel, melyben ellenzéki hangokat is lehetett már hallani) közösen megszülessenek. Másfelől pedig intézményi keretet kellett biztosítania az 11

12 országos bértárgyalásokhoz. Így már 1989-ben egyszerre lett eszköze és szabályozója a központi bérmeghatározásnak. Természetesen ez a bonyolult ágazati és vállalati szerveződés, a decentralizált iparági szakszervezeti struktúra is a rendszerváltás környékén alakult ki. Akkor vált meghatározóvá az egy vállalat-egy szakszervezet elv: az újonnan szerveződő demokratikus mozgalmak ebben a formában jöttek létre, eleve így jegyezték be őket. Ám az örökölt szakszervezeti struktúra reformja során részben a demokratizálódó politikai környezet természetes fejleményeként, részben az évi II. tv. (egyesülési törvény) kötelező alkalmazása miatt szintén a vállalati szakszervezetek dominanciája érvényesült. Ha nem is jegyezték be az összes vállalati szakszervezetet önálló jogi személyként, akkor is az (al)ágazati szövetségekben nagyfokú autonómiával rendelkeznek, mind a tagdíjak felhasználásában, mind pedig vállalati érdekképviseleti politikájuk alakításában. A vállalati szervezetek szabadon dönthettek arról, hogy melyik szövetségbe lépnek be, és csatlakozásuk után is megőrizhették viszonylagos függetlenségüket a választott (al)ágazati szakszervezeti vezetéssel szemben. Az, hogy a szakszervezeti szerveződés súlypontja a vállalati szintre esett, nyilvánvalóan hozzájárult a kollektív alku erősen decentralizált jellegének fennmaradásához, egymást erősítette ebben a munkáltatók ágazati szerződésekkel kapcsolatos ellenérdekeltsége és az ágazati szakszervezetek gyengesége. A szakértők hiánya a szakszervezetek sivár pénzügyi helyzetének következménye arról pedig hosszasan lehetne vitatkozni, hogy a pénzhiány az 1990-es évek első felében hatalmasat zuhant taglétszámnak oka vagy következménye. A szakszervezetek működési költségeiket az elmúlt évtizedben három forrásból fedezték: az örökölt, illetve újra elosztott szakszervezeti vagyonból (tipikusan ingatlanhasznosításból), tagdíjakból és pályázati úton elnyert közpénzekből. A szakszervezeti konföderációk mindegyike, de az ágazati központok többsége is mára már felélte vagyona nagy részét. Ennek látványos a médiában is gyakran taglalt jele a székházak és más ingatlanok eladása, a központok kisebb esetleg bérelt irodákba költözése. A sztrájk idejére, szociálpolitikai vagy önsegélyező céllal gyűjtött jelentékeny ágazati pénzalapok is hiányoznak Magyarországon. Ha pedig az öröklött vagyon elúszott, a tagdíjak elapadtak, akkor más források után kell nézni. A kilencvenes évek közepe óta növekvő mértékben érkeznek a különböző projektekre közpénzekből származó támogatások, részben a magyar kormánytól és hazai köztestületektől, részben nemzetközi szervezetektől. A többé-kevésbé nyilvános projektfinanszírozás mellett meg kell említeni, hogy az új plurális struktúra megszilárdulása óta tudatos szakszervezeti politikává vált különböző befolyásos pozíciók meghódítása az állami intézményekben. Sikeresen hivatkoztak olyan nyugateurópai példákra, ahol a szociális partnerek részt vesznek nyugdíjalapok, 12

13 munkanélküli-biztosítás, szakképzés és más, speciális ágazati pénzalapok kezelésében. Ennek lehetősége 1993 után nyílt meg, amikor a társadalombiztosítási alapok irányító testületébe bekerültek a szakszervezetek és munkáltatók képviselői. Bár a társadalombiztosítási alapok körüli botrányok ezt a szerepet könnyen megszűntethetővé tették az 1998-ban hatalomra került jobboldali kormány számára, de a magyar gyakorlatban a vagyonkezelő és pénzosztó mechanizmusokban való részvétel nem korlátozódott a társadalombiztosításra. Másfelől a 2002-es szocialista választási győzelemmel a szakszervezetek újult erővel követelnek helyet a különböző korporatív struktúrákban, illetve az egyházak és a civil szervezetek normatív állami támogatásához hasonló rendszeres juttatást, sőt, ennek ideológiai háttereként megfogalmazódott az igény a szakszervezeti tevékenység közjószágként való állami elismerésére. xi Mindennek következtében állhatott elő az a szomorú helyzet, melyben ma már sokszor elmondható, hogy a szakszervezetek nem azok a tényezők, melyek révén a munkavállalói oldal befolyásol, hanem azok a tényezők, melyek révén a munkavállalói oldal befolyásolható. A szocialista rendszer a vállalatokat és vállalkozókat kényszerveződésekbe tömörítette. Az öt országos hatáskörű szervezet: a Magyar Gazdasági Kamara (MGK), az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa (Okisz),3 a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT), a Szövetkezetek Országos Szövetsége (Szövosz), a Kisiparosok Országos Szövetsége (Kiosz), a Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdekképviseleti Szövetsége (Kisosz). A békés átmenet lehetővé tette hasonlóan a szakszervezetekhez ezeknek a monopolszervezeteknek az átalakulását önkéntes tagságú, autonóm egyesületekké. Az átalakulás a legtöbb esetben névváltozással is járt. A monopolszervezetek valódi egyesületekké alakulása előtt részben azzal párhuzamosan alakultak új érdekképviseletek is, elsősorban a feltörek vő magánszféra vállalkozásainak képviseletére. Elsőként a Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ) jött létre 1988-ban. A VOSZ-ból 1990 nyarán kivált középes és nagyvállalatok új munkáltatói szervezetet hoztak létre Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) néven, amely 1991-ben a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ) nevet vette fel. Szintén még 1990-ben alakult meg a Magyar Agrárkamara, amelyet 1995-től a gazdasági kamarák létrehozása miatt Agrár Munkaadói Szövetségnek (AMSZ) neveztek el. Az es átalakulási/megalakulási hullám után egyetlen jelentős munkáltatói szervezet alakult, a legnagyobb állami tulajdonban levő közszolgáltató vállalatok képviseletére 1994-ben létrehozott Stratégiai és Közszolgáltató Társaságok Országos Szövetsége (Stratosz). (Míg a bekezdés elején felsorolt 9 testület már 1990-től tagja volt az Érdekegyeztető Tanácsnak, a Stratosz az érdekegyeztetési fórumok átalakulása nyomán az első Orbán-kormány idején 1999-ben nyert csak tagságot az Országos Munkaügyi Tanács (OMT) munkaadói oldalán.) 13

14 A gazdasági kamarákról szóló évi XVI. törvény újból intézményesítette a gazdasági kamarákat, amelyeket kötelező tagságon alapuló köztestületként határozott meg. A törvény ugyanakkor elzárta az MKIK-t az érdekképviseleti feladatok ellátásból. Az új kamarai törvény 2000 novemberétől megszüntette a kötelező tagságot. Azóta a kamarák is önkéntes alapon szerveződnek, az eddig végzett közigazgatási feladatok elkerültek tőlük, de még így is számos közfeladatot látnak el. Korábbi tagságuk kevesebb mint 10 százalékát tudták megőrizni. De hogyan is hivatott működni az érdekegyeztetés Magyarországon? A rendszerváltás utáni néhány évben az érdekegyeztetésnek 5 többé-kevésbé pontosan elhatárolható szintje alakult ki, melyet az EU-csatlakozás még egy szinttel fejelt meg (melyen az EU-s direktívák hatása a magyar szabályozásra, az uniós szintű ágazati párbeszéd zajlik, illetve érdekegyeztető fórumok, bizottságok, pl. Szociális Bizottság működnek). Ezek rendszerét szemlélteti az 1. ábra. 1. ábra - Az intézményes érdekegyeztetés szintjei A szintekről, fórumokról, alapvető funkciókról könnyen áttekinthető összefoglalást ad a Szakszervezeti Ifjúsági Szövetség (SZISZ) átalakítás alatt lévő weboldaláról letölthető összefoglaló PowerPoint-diavetítés. xii A jelen tanulmány, céljának megfelelően, az érdekegyeztetésben résztvevő szervezetek történetével, illetve elnevezésük és funkcióik változásaival folytatódik. Előtte azonban ki kell térnünk azokra az érintettekre is, melyek (akik) szervezettsége, reprezentativitása és kötődése egyáltalán nem olyan könnyen meghatározható mint a munkavállalói 14

15 vagy munkáltatói érdekképviseleteké és még kevésbé volt ez megfogható az 1990-es évek elején. 15

16 6. Civilek a pálya szélén A rendszerváltáskor burjánzani kezdett a nonprofit szféra. Ez számos okra vezethető vissza: a szocializmus időszakát is túlélt történelmi hagyományokra és sérelmekre, új problémák (környezetszennyezés, munkanélküliség, hajléktalanok) megjelenésére, a társadalmi (jövedelmi) különbségek növekedése miatt fokozottan igényelt jóléti szolgáltatások hiányára, az állam legyengülésére (a felelősség és feladatok áthárítására-leadására), illetve nem utolsó sorban Európa igényére a civil társadalom erősítése iránt. A civil társadalom és véleménynyilvánítás mennyiségi fejlődése azonban nem rejtette el a folyamat minőségi gyengeségeit, vagyis azt, hogy a hangjukat akár országos szinten is hallatott szervezetek jelentős része mögött nem állt jelentős tagság és anyagi erő, vagyis gyakran csak megélhetési civilek szereplésének kereteit adták, vagyis kizárólagos küldetésük az volt, hogy főként állami támogatásokból egy-két embernek és családjuknak megélhetést biztosítsanak. xiii Több év kellett ahhoz, hogy kikristályosodjanak a valóban egyéni-társadalmi támogatásra méltó (azzal mind figyelemmel, mind pályázati pénzekkel életben tartott) kezdeményezések és megerősödjenek a befolyásos civil szervezetek. Ezzel párhuzamosan azonban megjelent (és azóta is jelen van) a politikai pártok azon igyekezete, hogy a jelentősebb szervezeteket magukhoz kössék, élükön saját embereiket lássák, sőt, maguk hozzanak létre önszerveződő csoportokat. (Az ezredforduló után a polgári körök központi felfuttatása ennek extrém példája.) Seres Mária képviselői költségtérítésekkel kapcsolatos népszavazási kezdeményezése (2009.), illetve az általa vezetett Civil Mozgalom párttá alakulásának (és 2010-es országgyűlési választási szereplésének) példája ugyanakkor azt mutatja, hogy a folyamat visszirányban is működhet, azaz az állampolgárok többségét foglalkoztató (irritáló ) kérdésekben van esély arra, hogy hivatalosan kialakított és pénzelt ágazati vagy országos fórumokon kívül is, legitim keretek között az állampolgári kezdeményezések a törvényalkotói munkát is befolyásolják. (Ehhez azonban a civil társadalmi kontroll 20 éves folyamatos fejlődésére volt szükség.) A rendkívül heterogén civil szféra képviseleti problémáiról, legitimitásáról a tanulmány további részében még szó lesz egyelőre térjünk vissza a szervezett és felülről koordinált érdekegyeztetési rendszer történeti áttekintéséhez. 16

17 7. Az érdekegyeztetés rendszerének fejlődése az 1990-es évek első felében Az 1. ábrán bemutatott rendszer lényegi elemei az Antall-kormány idején alakultak ki, illetve erősödtek meg annak ellenére is, hogy a rendszerváltás utáni első kormány megalakulása után felmerült, hogy az OÉT életben tartása a demokratikus fordulat után okafogyottá vált, az érdekegyeztetésnek más, merőben új fórumokat kell keresni, illetve létrehozni. Abban, hogy az MDF vezette kormány ideje alatt az es alapítású szervezet tovább működött, jelentős szerepe volt annak a felismerésnek, hogy a háromoldalú érdekegyeztetés, különösen válságos helyzetekben, jelentős szerepet tölthet be a társadalmi együttműködés erősítésében és a társadalmi béke megőrzésében. Ezt nemcsak az 1991-es taxisblokád kezelésének példája bizonyította, hanem számtalan példa igazolta-igazolja az EU fejlettebb tagállamaiban is. Az országos háromoldalú érdekegyeztetés valamennyi részese számára a legitimitás és a társadalmi támogatottság egyaránt való megerősítését ígérte 1990-ben. Az OÉT-alapítókon és az aktuális kormányzaton kívülállók azonban egyre gyakrabban kifogásolták az országos egyeztetésben résztvevők támogatottságát, illetve legitimitását. A szakszervezeteken azt a demokratikus legitimációt kérték számon, amelyhez a parlamenti pártok a szabad választások révén jutnak, s ami a szakszervezetek esetében nem értelmezhető, velük szemben sehol máshol sem (volt) követelmény, hiszen esetleges érvényesítése a szakszervezetek alárendelését jelenthetné az általános választói (s nem munkavállalói) akaratnak, vagyis visszarendeződést eredményezne a korporatizmusba. Ezzel a problémával részint átfedésben merült a reprezentativitás kérdése. Egyszerűen fogalmazva semmilyen reprezentativitási kritérium nem érvényesült a makroszintű tripartizmus szereplőinek meghatározása során, s ez 1990-ben kétségkívül indokoltnak is volt tekinthető. A reprezentativitás figyelmen kívül hagyása a feleknek azon közös véleményén alapult, mely szerint: a) ahhoz, hogy a partnerek valóban függetlenek, autonómok és relatíve erősek legyenek, jelentős időre lett volna szükség, amit aligha lehetett volna kivárni; b) a szociális partnerek, illetve a munkaadói oldal képviseletének túl korai szelektálása, bármilyen kritériumot is választottak volna, akadályozta volna az organikus fejlődést, akár lehetetlenné is téve az új szervezetek (bármilyen új érdekszövetség) megerősödését (jelentőssé válását); c) egy gazdasági és politikai átmenet időszakában minél több partnert sikerül bevonni, annál nagyobb az esély a társadalmi béke megőrzésére. 17

18 Mindezen meghatározottságoknak megfelelően az Antall-kormány idején lényegesen átalakult az érdekegyeztetés rendszere, augusztus elsején létrejött az Érdekegyeztető Tanács (ÉT). A szereplők száma megnövekedett: a munkavállalókat 7 szakszervezeti konföderáció képviselte, míg a munkáltatói oldalon 9 szervezet kapott helyet (ld. a 2. ábrán). Kormányoldal Munkavállalói oldal Munkaadói oldal Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) ( ) Témától függően változó Érdekegyeztető Tanács (ÉT) ( ) Témától függően változó; állandó tag a mindenkori munkaügyi politikai államtitkár SZOT Autonóm Szakszervezetek MGK OKISZ SZÖVOSZ TOT KISOSZ és KIOSZ (egy közös képviselővel) ÉSZT FSZDL MOSZ MSZOSZ SZEF Szolidaritás ÁFEOSZ GYOSZ IPOSZ KISOSZ Magyar Agrárkamara MGK (MAOSZ, MGKMSZ) MOSZ OKISZ VOSZ 2. ábra - Az OÉT és az ÉT összetételének különbségei Az ÉT érdeklődési köre is tovább bővült: a kormány a bevont érdekképviseletek hatására elfogadta, hogy az ÉT gazdasági (adózás, társadalombiztosítási járulékszabályozás), továbbá a költségvetést érintő kérdésekkel is foglalkozzék. xiv Az új felállásban a kormány elismerte, legalábbis nem feszegette tovább a szociális partnerek legitimitását, azok pedig tudomásul vették ha nem is feltétlenül támogatták azokat a kormányoldali gazdasági kényszerintézkedéseket, melyeket a szakszervezeti tagok (sőt, időnként maguk a munkaadók is) sérelmeztek. 18

19 Annak érdekében, hogy a kölcsönös elfogadásra épülő tripartit struktúra kiegyensúlyozottan működhessen, az ÉT ritka döntési mechanizmus szerint működött. Minden oldalának egy, közös hangon kellett megszólalnia (ez az, melyet a nemzetközi szakirodalom one-voice system -nek nevez xv ). Ennek következtében a tripartit fórum oldalai egy-egy szavazattal rendelkeztek, melyhez az egyes szervezetek különvéleményt fűzhettek. A tárgyaló oldalak tehát közös véleményt kellett, hogy kialakítsanak az ÉT plenáris üléseit megelőző zárt üléseiken. Ebben a sajátos struktúrában a legfontosabb kérdés az volt, hogy az azonos oldalon helyet foglalók együttesen relevánsan képviselik-e a különböző érdekeket, és ezeket mennyire képesek eredményesen egyeztetni. Az egy közös hang egy oldal rendszer az ÉT működési hatékonyságát nagyban fokozta. A tripartit fórum küldetésének újradefiniálása az OÉT és az ÉT szervezeti struktúráinak különbségeiben is tükröződött. Az ÉT (és utódszervezetei) munkáját nagy mértékben bizottságokban végezte, és megalakult saját (központi) titkársága is (ld. a 3. ábrán). Bizottságok Titkárság Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) ( ) Érdekegyeztető Tanács (ÉT) ( ) Nem voltak bizottságai Bér- és Munkaügyi Bizottság Gazdasági Konzultatív Bizottság Információs Bizottság Jószolgálati-Etikai Bizottság Jövedelempolitikai Bizottság Munkaerőpiaci Bizottság Munkavédelmi Bizottság Országos Képzési Tanács Privatizációs Bizottság Szociálpolitikai Bizottság Nem volt titkársága Kis létszámú, mindhárom oldalt kiszolgáló titkárságának elsődleges feladata a plenáris ülések előkészítése volt Elkülönült titkárságok is alakultak a bizottságok kiszolgálására 3. ábra - Az OÉT és az ÉT szervezeti felépítésének különbségei 19

20 Mint azt struktúráik különbsége is mutatja, az ÉT felhatalmazottsága jelentősen különbözött az OÉT-étől, és a megfigyelhető eltérések az általános konzultáció, illetve a jogszabályalkotást megelőző konzultáció feladatainak túlsúlyba kerülése irányába mutattak. Ezt tükrözi a hatásköröket és jogokat összefoglaló 4. ábra is. Illetékesség Feladatok, jogok Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) ( ) Bérmeghatározás Foglalkoztatási válságkezelés (részben) Folytasson tárgyalásokat és kössön országos hatókörű megállapodásokat egyes bér-kérdésekben (pl. a minimálbérrel kapcsolatban, a bérszabályozás alóli kivételek tekintetében, a versenyszférának ajánlott bérnövekedés kapcsán) Közösen (tripartit egyetértéssel) határozza meg a kritikus területeknek szánt támogatás mértékét foglalkoztatási válság esetén Érdekegyeztető Tanács (ÉT) ( ) Gyakorlatilag a gazdaságés foglalkoztatáspolitika összes területe, különös tekintettel a munkaügyi kapcsolatokra Folytasson tárgyalásokat és kössön országos hatókörű megállapodásokat egyes bér-kérdésekben (pl. a minimálbérrel kapcsolatban, a bérszabályozás alóli kivételek tekintetében, a versenyszférának ajánlott bérnövekedés kapcsán) Folytasson konzultációt a gazdasági, szociális és munkaügyi törvénytervezetekről, illetve minden olyan jogszabályról, amelyet a szociális partnerek kiemelten fontosnak tartanak, beleértve a jogszabályokat megalapozó koncepciókat Folytasson konzultációt az országos jelentőségű, a szociális partnereket érintő kérdésekről (általános konzultáció) 4. ábra - Az OÉT és az ÉT hatásköreinek és jogainak különbségei Az Antall-kormány idején alakult meg továbbá szinte kizárólag az ÉT-ben is helyet foglaló munkavállalói és munkaadói szervezetek képviselőiből az Egészségbiztosítási Önkormányzat és a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat, amely és között gyakorolta az ellenőrzést a két jelentős állami pénzalap fölött, illetve ekkoriban jöttek létre a költségvetési szféra első érdekegyeztetési intézményei, köztük a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT). 20