NNCL Fv1.0. Darren Shan A SÖTÉTSÉG VADÁSZAI. Darren Shan regényes története HETEDIK KÖNYV. Móra Könyvkiadó

Átírás

1 NNCL Fv1.0 Darren Shan A SÖTÉTSÉG VADÁSZAI Darren Shan regényes története HETEDIK KÖNYV Móra Könyvkiadó

2 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Hunters of the Dusk HarperCollinsPublishers Ltd Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB Darren Shan, 2002 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével Fordította F. Nagy Piroska A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája, Hungarian translation F. Nagy Piroska, 2003 Hungarian edition Móra Könyvkiadó, 2003 Vadássz Darren Shanra a weboldalon

3 Ajánlás Shirleynek és Dereknek (A Szépség és a Szörnyeteg) Az edzőtársaknak: Gillie Russellnek és Zoe Clarke-nak Az első sorból figyelő Christopher Little klánnak VZSR (Véres Zsigerek Rendjel) díjazottai: Kerry Goddard-Kinch és Christine Colinet la femme fatale

4 BEVEZETÉS Tragikus tévedések kora volt. Az én tragédiám tizennégy évvel korábban kezdődött, amikor úgy megigézett egy vámpír elképesztő mutatványokra képes tarantellapókja, hogy elloptam tőle. Sikeres tettemmel azonban mindent elrontottam, s bűnömért azzal kellett fizetnem, hogy nem lehettem többé ember. Halottnak tettetve magam elhagytam a családomat és az otthonomat, hogy az éjszaka egyik vérivó teremtményének inasaként a Cirque Du Freak társulatával járjam a világot. A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Egyszersmind Vámpír Herceg is, méghozzá olyan megdöbbentő események sorozata nyomán, melyekről még ma is alig tudom elhinni, hogy csakugyan megtörténtek. A hercegek a vámpírklán mindenki által tisztelt vezérei, akiknek minden vámpír engedelmességgel tartozik. Mindössze öten vagyunk a többiek: Paris Skyle, Mika Ver Leth, Nyíl és Vancha March. Hat éve vagyok herceg, s azóta élek erődítményünk, a Vámpírok Hegyének termeiben. Ez idő alatt megismerkedtem népünk szokásaival és hagyományaival, s tanulgattam, hogyan válhat belőlem köztiszteletben álló, tekintélyes vámpír. Megismertem a hadviselés módozatait, valamint a fegyverek használatát. A harc szabályainak ismerete elengedhetetlenül hozzátartozott a vámpírok neveltetéséhez, most különösképpen mert háborúban állunk. Ellenfeleink lilásvörös bőrű unokatestvéreink, a vérszipolyok. Sok tekintetben hasonlítanak ránk, vámpírokra, de egy nagyon lényeges szempontból mások, mint mi megölik azt, akinek a vérét isszák. Mi nem ártunk azoknak, akikből táplálkozunk csak kis mennyiségű vért szívunk a kiszemelt emberből, míg a vérszipolyok szégyennek tartják, ha nem szívják ki áldozatuk összes vérét. Habár a vámpírok és vérszipolyok egymás iránti szeretete nem múlt el végérvényesen, a két klán évszázadok óta kínos fegyverszünetben él egymással. Ez hat évvel ezelőtt megváltozott. Akkor néhány vérszipoly egy Kurda Smahlt nevű áruló vámpír segítségével megrohamozta a Vámpírok Hegyét, méghozzá azzal a céllal, hogy átvegyék az uralmat a Hercegek Termében. Legyőztük őket (nagyrészt annak köszönhetően, hogy még a támadás megindítása előtt lelepleztem a tervüket), majd amikor kifaggattuk az életben maradtakat, megdöbbenve értesültünk arról, hogy mi indította őket a támadásra. A vámpírokkal ellentétben a vérszipolyoknak nem voltak vezéreik náluk e téren is teljes demokrácia uralkodott, de amikor hatszáz évvel ezelőtt elszakadtak a vámpíroktól, a Mr. Tiny néven ismert titokzatos, nagy hatalmú mágus elment hozzájuk, és nekik adta a Tűz Koporsóját. Ez a koporsó elevenen elégetett mindenkit, aki belefeküdt de Mr. Tiny elárulta, hogy egy éjszaka eljön valaki, aki sértetlenül fog kiszállni belőle. Ő fogja győzelmes háborúba vezetni a vérszipolyokat a vámpírok ellen, s attól kezdve ők lesznek az éjszaka egyedüli urai. A kihallgatás során legnagyobb riadalmunkra megtudtuk, hogy a Vérszipolyok Ura már el is jött, és vértestvéreink világszerte készülődnek a kegyetlen, véres háborúra. Mihelyt kínos halálra ítélt támadóink sorsa beteljesedett, futótűzként terjedt el a hír a Vámpírok Hegyéről: Hadban állunk a vérszipolyokkal! És azóta is dúl a harc közöttünk, melyben ádáz küzdelmet vívunk, hogy megcáfoljuk Mr. Tiny baljós jövendölését, mely szerint mi leszünk a háború legyőzöttei, s el fognak törölni bennünket a föld színéről...

5 Megint egy hosszú, fárasztó éjszakát töltöttünk a Hercegek Termében. Egy Staffen Irve nevű tábornok jött jelenteni nekem és Paris Skyle-nak. Paris volt a legöregebb élő vámpír: több mint nyolcszáz esztendő nyomta a vállát. Messziről föl lehetett ismerni lengő, fehér hajáról, hosszú, ősz szakálláról és hiányzó jobb füléről, melyet egy sok évtizeddel ezelőtti összecsapásban veszített el. Staffen Irve már három éve aktív frontszolgálatot telesített, és rendszeresen kaptunk tőle gyors helyzetjelentéseket a Sebhelyesek Háborújáról (a széles körben elterjedt kifejezés az ujjak végén látható hegekre utalt, melyek közös jellemzői voltak a vámpíroknak és a vérszipolyoknak). Különös háború volt ez. Nem vívtunk nagy csatákat, s egyik fél sem használt lőfegyvereket a vámpírok és a vérszipolyok csak kézifegyverekkel harcoltak: karddal, furkósbottal, lándzsával. A háború elszigetelt csatározások sorozatából állt: három-négy vámpír egymással összefogva, életre-halálra összemérte az erejét nagyjából ugyanennyi vérszipollyal. Négyen voltunk hármójukkal szemben mesélte Staffen Irve az egyik legutóbbi összecsapásáról. Csakhogy az én fiaimnak inukba szállt a bátorságuk, míg a vérszipolyok vérre szomjaztak. Egyiküket megöltem ugyan, de a többiek elmenekültek, két emberemet holtan, a harmadikat meg harcképtelenné vált fél karral hagyva hátra. Emlegette valamelyikük a Vérszipolyok Urát? kérdezte Paris. Nem, fenséges úr. Azok, akiket élve fogok el, még kínzás alatt is csak nevetnek a kérdéseimen. A hat év alatt, amióta a Vérszipolyok Urára vadásztunk, soha nyomát se láttuk. Tudtuk, hogy még nem vérezték meg többen is mondták a vérszipolyok közül, hogy még tanulja a szokásaikat, s csak aztán áll be maga is vérszipolynak. Az általános vélemény szerint, ha van egyáltalán esélyünk rá, hogy meghiúsítsuk Mr. Tiny jóslatát, csak abban az esetben járhatunk sikerrel, ha felkutatjuk és megöljük őt, még mielőtt teljesen átveszi a klán feletti uralmat. Egy csomó tábornok várta, hogy beszélhessen Parisszel. Mihelyt Staffen Irve elment, rögtön elő is léptek, de intettem nekik, hogy menjenek vissza. Fogtam egy csupor meleg vért, és odanyújtottam a félfülű hercegnek. Mosolyogva lehajtotta, majd remegő keze fejével letörölte a vért a szájáról hiába, a haditanács vezetése megviselte az agg vámpírt. Fejezzük be mára? kérdeztem; aggódtam az egészségéért. Megrázta a fejét. Fiatal még az idő motyogta. Nem úgy, mint te szólalt meg egy ismerős hang hátam mögött: Mr. Crepsleyé. A vörös köpönyeges vámpír ideje java részét velem töltötte: bátorított, s ellátott tanácsokkal. Kényes helyzetben volt. Egyszerű vámpír lévén nem rendelkezett semmilyen megnevezhető ranggal, s így még a legközönségesebb tábornok is parancsolhatott neki. Ugyanakkor mint a testőröm nem hivatalosan a hercegek hatalmát gyakorolta (hiszen gyakorlatilag mindig az ő tanácsai szerint jártam el). A valóságban Mr. Crepsley közvetlenül Paris Skyle után következett a rangsorban, de ezt nyíltan senki sem ismerte volna el. A vámpírok roppant komolyan veszik a formaságokat! Pihenned kellene mondta Mr. Crepsley Parisnek, miközben kezét a herceg vállára tette. Ez a háború sokáig el fog húzódni. Nem szabad túl hamar kimerítened magad. Később is szükségünk lesz rád. Badarság! nevetett Paris. A jövő a tied és Darrené. Én a múlt vagyok, Larten. Ennek a háborúnak én már nem érem meg a végét, ha csakugyan oly soká tart, mint ahogy tartunk tőle. Ha most nem teszem rá a kézjegyemet, akkor soha nem fogom. Mr. Crepsley már épp tiltakozni akart, de Paris fölemelte görbe mutatóujját, s ezzel elhallgattatta. Az öreg bagoly nem szereti, ha fiatalnak és férfiasnak mondják. Én már utam végére érkeztem, és aki mást mond, az bolond, vagy hazug, vagy mindkettő. Mr. Crepsley engedelmesen fejet hajtott. Jól van. Nem vitatkozom veled. Remélem is húzta el az orrát Paris, és elcsigázottan mocorgott a trónszékén. De ez tényleg kimerítő éjszaka volt. Még beszélek ezekkel a tábornokokkal, aztán elvonszolom magam a koporsómhoz, és alszom egyet. Darren boldogulni fog nélkülem? Menni fog neki jelentette ki Mr. Crepsley bizakodva, és a tábornokok közeledtére alig észrevehetően mögém állt, hogy ha kell, rendelkezésemre álljon a tanácsaival. Paris még hajnalban sem vonult vissza a koporsójába. A tábornokoknak nagyon is sok megbeszélnivalójuk volt a vérszipolyok hadmozdulatait tanulmányozva próbálták megállapítani Uruk lehetséges rejtekhelyét, így majdnem dél lett, mire az agg herceg távozhatott.

6 Rövid pihenőt engedélyezve magamnak bekaptam pár falatot, majd meghallgattam a Hegy három harci kiképzőjét, akik a frissen kinevezett tábornokokat oktatták. Ezután két új tábornokot kellett frontszolgálatra küldenem, hogy átessenek a tűzkeresztségen. Sebtében elvégeztem a rövid szertartást meg kellett kennem a homlokukat vámpírvérrel, és el kellett mondanom felettük egy ősi harci imádságot, aztán sok szerencsét kívánva útra bocsátottam őket, hogy öljék a vérszipolyokat, vagy haljanak hősi halált. Ezek után jöhettek hozzám a vámpírok mindenféle problémáikkal és kérdéseikkel. Elvárták tőlem, a hercegtől, hogy a létező összes dologgal foglalkozzam, holott én csak egy ifjú, tapasztalatlan félvámpír voltam, ki inkább jobb híján, semmint megérdemelten lettem herceg. A klán tagjai azonban tökéletesen megbíztak a hercegeikben, s így engem is ugyanazzal a tisztelettel kezeltek, mint Parist vagy bármelyik másik herceget. Amikor az utolsó vámpír is elment, szundítottam három kurta órácskát a függőágyamban, melyet a Terem hátuljában szereltem föl. Ébredés után ettem egy kevés félig sült, sós vaddisznóhúst, s leöblítettem vízzel és egy csupor vérrel. Aztán visszaültem a trónomra, hogy tovább folytassuk a titkos haditervek készítését, és meghallgassam a jelentéseket. Vérfagyasztó üvöltésre ébredtem. Álmomból felriadva leestem a sziklába vájt cellám hideg, kemény földpadlójára. Kezem önkéntelenül is rövid kardom után kapott, melyet éjjel-nappal a derekamra csatolva viseltem. De mihelyt oszladozni kezdett agyamról az álom köde, rájöttem, hogy csak Harkat üvöltött: megint valami lidérces álom gyötörte. Harkat Mulds törpe személy volt; kék köpenyt viselt, és Mr. Tinynek dolgozott. Valaha ember volt, habár nem emlékezett egykori önmagára, sem arra, hogy mikor és hol élt. Amikor meghalt, a lelke fogolyként itt maradt a földön, míg Mr. Tiny egy új, törpe testben vissza nem küldte az életbe. Harkat ráztam meg erélyesen. Ébredj! Az egész csak álom. Harkatnak hiányzott a szemhéja, csak hatalmas, zöld szeme fénytelen, homályos tükrén látszott, hogy alszik. Most fény lobbant bennük, s ő hangos nyögéssel kigurult a függőágyából, akárcsak percekkel előbb én. Sárkányok! Sikoltását némileg tompította a maszk, melyet állandóan az arcán viselt; tíz-tizenkét óránál tovább nem volt képes belélegezni a közönséges levegőt, így a maszk nélkül meghalt volna. Sárkányok! Nem sóhajtottam. Csak álmodtad őket. Harkat mereven rám szögezte természetellenesen zöld szemét, majd megnyugodva lerántotta a maszkját, és fűrészfogas hasítékra emlékeztető nagy, szürke szájával rám vigyorgott. Bocs, Darren. Felébresztettelek? Nem füllentettem. Már ébren voltam. Egy lendülettel visszapattantam a függőágyamba, aztán csak ültem, és elgondolkodva néztem Harkatot. Csúf volt az istenadta, nem vitás. Kurta, zömök testű, penészesszürke bőrű, se füle, se orra illetve füle volt, csak a koponyája bőre alá rejtve, ellenben szagot vagy ízt egyáltalán nem érzett. Nem volt haja, a szeme kerek és zöld, mint már említettem, és éles kis fogakkal teli szájában alig látszott sötétszürke nyelve. Az arcát mintha úgy öltögették volna sebtében össze tisztára mint Frankenstein szörnyetege. Na jó, én magam sem voltam egy szépség ilyesmi nem jellemző a vámpírokra. Arcom, testem és végtagjaim csupa heg, forradás és égésnyom, melyek legtöbbjét az Avatási Próbák során szereztem (ezeket két évvel ezelőtt, másodszori nekifutásra teljesítettem). Ráadásul még kopasz is voltam, mint egy csecsemő, attól, hogy az első Próbáim során csúnyán összeégtem. Harkat volt az egyik legjobb barátom. Már kétszer mentette meg az életemet: amikor útban a Vámpírok Hegye felé megtámadott egy veszett medve, és az első, kudarccal végződött Próbáim alatt, amikor vérbősz vadkanokkal küzdöttem. Rossz volt látnom, mennyire feldúlják az utóbbi pár évben sűrűn felbukkanó rémálmai. Ez is ugyanarról szólt, mint a többi? kérdeztem. Igen bólintott. Egy hatalmas pusztaságban bolyongtam. Az ég vörös volt. Kerestem valamit, de... nem tudom, mit. Nyársakkal telerakott gödröket láttam. Egy sárkány rám támadt. Visszavertem, de... jött egy másik. Aztán még egy. Aztán... Keservesen felsóhajtott. Harkat beszéde sokat javult azóta, hogy először megszólalt. Eleinte két-három szavanként meg kellett állnia levegőt venni, de idővel megtanulta, hogyan szabályozza a légzéstechnikáját, és már csak a hosszabb mondatok közben tartott szünetet. Megjelentek az árnyékemberek is? faggattam tovább. Néha árnyalakok is jöttek, akik üldözték és

7 megkínozták őt. Most nem, de jöttek volna, ha... nem ébresztesz föl. Harkat testét izzadság lepte el a cseppek halványzöld színűek voltak, s enyhén remegett a válla. Álmai nagyon meggyötörték, ezért ameddig csak bírta, ébren maradt, s így háromnaponként mindössze négy-öt órát aludt. Akarsz enni vagy inni valamit? érdeklődtem. Nem felelte. Nem vagyok éhes. Felállt, s kinyújtóztatta vaskos karjait. Mindössze egy kendőfélét viselt a dereka körül, így látni lehetett sima hasát és mellét nem voltak mellbimbói, se köldöke. Jó, hogy itt vagy mondta, magára kanyarítva kék köpenyét, melynek viseléséhez ragaszkodott. Idejét sem tudom, mikor... voltunk együtt. Tudom nyögtem keservesen. Ez a háborúsdi teljesen kikészít, de nem hagyhatom, hogy Paris egymaga kínlódjon vele. Szüksége van rám. Hogy van a felséges Skyle úr? kérdezte Harkat. Állja a sarat. De nagyon nehéz dolga van. Rengeteg döntést kell hozni, számtalan csoport mozgását megszervezni, sok vámpírt a halálba küldeni... Egy darabig hallgattunk. A Sebhelyesek Háborújára gondoltunk, meg a vámpírokra köztük megannyi jó barátunkra, akik odavesztek a harcokban. És te hogy vagy? kérdeztem, elűzve sötét gondolataimat. Sok a dolgom válaszolta. Seba egyre keményebben dolgoztat. Pár hónapos ténfergés után Harkat kezdett besegítem a szállásmesternek, Seba Nile-nak. Ő felelt azért, hogy a Vámpírok Hegyében ne fogyjanak ki az élelem-, ruha- és fegyverkészletek. Harkat kezdetben a ládákat, rekeszeket és zsákokat cipelte, de hamarosan megtanult eligazodni a készletekben s a vámpírok igényeinek kielégítésében, és azóta Seba első helyetteseként tevékenykedett. Hamarosan vissza kell menned a Hercegek Termébe, nemde? tudakolta. Mert Seba szeretné, ha meglátogatnád. Mutatni akar... néhány pókot. A hegy a Ba'Halen pókjai néven ismert pókok ezreinek adott otthont. Vissza kell mennem feleltem sajnálkozva. De igyekszem mielőbb benézni hozzá. Jól tennéd mondta erre Harkat komolyan. Kimerültnek látszol. Nem Paris az egyetlen, akinek... pihenésre van szüksége. Nem sokkal ezután el kellett mennie, hogy felkészüljön egy tábornokcsoport érkezésére. Én meg a függőágyamban fekve bámultam cellám sötét sziklamennyezetét már nem tudtam visszaaludni. Ugyanabban a cellában voltam, amit a Hegyre érkezésünkkor először osztottam meg Harkattal. Szerettem ezt a kis kamrát még leginkább ezt tekintettem valamiféle hálószobának, de csak ritkán időzhettem benne hosszabb ideig. Az éjszakáim nagy részét a Hercegek Termében töltöttem, és az a pár szabad óra, ami még jutott, rendszerint elment evéssel vagy edzéssel. Végigsimítottam kopasz fejemen, és erről eszembe jutottak az Avatási Próbák. Második nekifutásra simán teljesítettem őket. Nem kellett volna hercegként már nem volt kötelező a próbák teljesítése, de nem éreztem volna jól magam, ha nem csinálom végig. Az akadályok sikeres leküzdésével bebizonyítottam magamnak, hogy méltó vagyok a vámpírságra. A sebhelyeket és az égésnyomokat leszámítva nem sokat változtam az elmúlt hat év alatt. Félvámpír lévén ötévenként mindössze egy évet öregedtem. Valamivel magasabb voltam, mint amikor Mr. Crepsleyvel elhagytuk a Cirque Du Freaket, s valamelyest határozottabbakká, érettebbekké váltak a vonásaim is. De továbbra sem voltam teljes értékű vámpír, és amíg nem leszek az, sokat nem fogok változni. Akkor majd jóval erősebb leszek, be fogom tudni gyógyítani a sebeket a nyálammal, a leheletemmel öntudatlan álmot tudok majd bocsátani a kiszemelt emberre, és telepatikus úton fogok érintkezni vámpírtársaimmal. Sőt, képes leszek még suhanni is, így nevezzük a vámpírok szupergyors sebességű futását. Ezzel szemben nem fogom bírni a napot, és ezért fényes nappal nem járhatok-kelhetek többé a világban. De mindez még odébb van. Mr. Crepsley egy szót sem szólt arról, hogy mikor leszek teljesen megvérezve, de úgy gondoltam, addig semmiképpen, amíg el nem érem a felnőttkort. Ez még tíz-tizenöt év a testem olyan volt, mint egy tizenévesé, tehát sokáig élvezhettem (vagy szenvedhettem) még hosszúra nyúlt gyerekkoromat. Félórát heverészhettem így, aztán fölkeltem és felöltöztem. Megszoktam már, hogy talpig világoskékbe kell öltöznöm, s nem maradhat el a hosszú, fejedelmi palást sem. A jobb hüvelykujjam most is beleakadt a

8 tunika karjába hat évvel ezelőtt eltörtem, s azóta is fura szögben kiállt. Vigyázva, nehogy különlegesen erős körmeimmel kiszakítsam az anyagot a puhább sziklába lyukat tudtam vájni velük!, kiszabadítottam az ujjam, és befejeztem az öltözködést. Könnyű cipőt húztam, majd tenyeremmel végigsimítottam a fejemen, nincs-e benne kullancs. Újabban, mindenki bosszúságára, nagyon elszaporodtak a Hegyben. Aztán elindultam vissza a Hercegek Termébe, hogy ismét eltöltsek ott egy taktikai megbeszélésekkel és vitákkal teli hosszú éjszakát. A Terem ajtaját csak herceg tudta kinyitni, mégpedig vagy úgy, hogy egyik tenyerét ráfektette az ajtóra, vagy belülről, a trónszékén lévő kapcsoló megérintésével. A Terem falain, melyeket évszázadokkal ezelőtt Mr. Tiny és törpe népsége emelt, semmivel nem lehetett rést ütni. Az életünkben létfontosságú szerepet betöltő Vérkő itt, ebben a Teremben volt elhelyezve. Varázserejű tárgy volt. Minden vámpír, aki csak eljött a Hegyre (a világon szétszórtan élő háromezer vámpírnak életében legalább egyszer meg kellett tennie ezt az utat), kezét egyszer a Kőre tette, és átcsorgatta rajta vére egy részét. Ettől kezdve a Vérkő segítségével meg lehetett találni őt, bárhol járt is. Így például ha Mr. Crepsley tudni akarta, hol van most Nyíl, kezét a Kőre téve csak rá kellett gondolnia, és perceken belül meg tudta határozni a herceg helyzetét. Vagy ha gondolatban egy területre összpontosított, a Kő megmondta neki, éppen most hány vámpír található ott. Én nem használhattam a Követ mások felkutatására erre csak telivér vámpírok voltak képesek, engem viszont meg lehetett találni a segítségével, mivel a Kő vért vett tőlem, amikor herceggé választottak. Ha a Vérkő valaha a vérszipolyok kezére kerülne, minden vámpírt fel tudnának vele kutatni, aki csak összekapcsolódott vele. Többé nem tudnánk elrejtőzni előlük. És akkor megsemmisítenének bennünket. E veszély miatt akadtak vámpírok, akik el akarták pusztítani de egy legenda szerint végveszélyben épp a Kő menthet meg minket. Épp ezen gondolkoztam, mialatt Paris a Vérkő segítségével mozgatta a csapatokat a harctéren. Amikor megérkeztek a vérszipolyok helyzetéről szóló jelentések, Paris a Vérkővel megnézte, hol vannak a tábornokai, telepatikus úton érintkezésbe lépett velük, így adva nekik parancsot a helyváltoztatásra. Mindez rettenetesen kiszívta az erejét. Mások is használhatták volna a Követ, de Parisnek mint hercegnek a szava parancs volt, és gyorsabbnak is gondolta, ha ő maga adja ki az utasítást. Míg ő a Vérkőre összpontosított, Mr. Crepsley és én időnk java részét a hadijelentések egybevetésével és a vérszipolyok hadműveleteinek feltérképezésével töltöttük. A tábornokok közül sokan foglalkoztak ugyanezzel, de a mi dolgunk volt, hogy az ő megállapításaikból kiemeljük a lényeget, és javaslatokat tegyünk Parisnek. Volt egy halom térképünk, melyekre bejelöltük a vámpírok és a vérszipolyok pozícióit. Mr. Crepsley már legalább tíz perce vizsgálgatta aggodalmas arccal az egyik térképet. Láttad ezt? kérdezte végül, odaintve engem is magához. Ránéztem a térképre. Három sárga és két piros zászló volt beleszúrva egymáshoz közel, egy város körül. Öt színt használtunk a fejlemények nyomon követésére. Kéket a vámpírokra. Sárgát a vérszipolyokra. Zöldet a vérszipoly erődökre olyan városok, városrészek jelölésére, melyeket támaszpontjukként védelmeztek. Fehér zászlót tűztünk azokra a helyekre, amelyeket csatában meghódítottunk. Pirosat azokra, amelyeket elveszítettünk. Mit nézzek? kérdeztem a sárga és piros zászlókat bámulva. A kialvatlanságtól és attól, hogy túl sokat néztem a térképeket s betűztem a hevenyészve odafirkantott jelentéseket, csak homályosan láttam. A város nevét bökött oda ujjával Mr. Crepsley. A név elsőre semmit sem mondott nekem. De aztán bevillant. A szülővárosa motyogtam. Ebben a városban élt Mr. Crepsley, amikor ember volt. Tizenkét évvel ezelőtt visszatért ide, s magával vitt engem és Evra Vont a kígyófiút a Rémségek Cirkuszából, hogy megállítson egy Murlough nevű őrült vérszipolyt, aki lépten-nyomon gyilkolni vágyott. Keresd meg a jelentéseket mondta Mr. Crepsley. Minden zászlón volt egy szám, mely jelezte, hogy az irattárunkban hol szerepelnek a rá vonatkozó jelentések, úgyhogy pontosan tudtuk, melyik zászló mit jelent. Percek alatt kikerestem a tárgyhoz tartozó papírokat, és gyorsan átfutottam őket. Az ott látott vérszipolyok közül kettő a belváros felé tartott mormoltam. A harmadik elment. Az első piros zászló egy évvel ezelőtt került oda... négy tábornokot öltek meg egy véres összecsapásban. A másik piros zászló pedig azt a helyet jelöli, ahol Staffen Irve két emberét vesztette el tette hozzá

9 Mr. Crepsley. Akkor vettem észre, milyen lázas mozgolódás van a belváros körül, amikor ezt a második zászlót odatűztem. Gondolja, hogy ez jelent valamit? kérdeztem. Ennyi vérszipoly nem szokott egyszerre egy helyen lenni. Nem tudom biztosan válaszolta. Lehetséges, hogy támaszpontot építettek ott, csak azt nem értem, hogy miért ez a hely kiesik a többi erődítményük vonalából. Elküldhetnénk oda valakit, hogy kémlelje ki javasoltam. Elgondolkodott rajta, majd megrázta a fejét. Már így is túl sok tábornokot veszítettünk el ott. Stratégiai szempontból nem valami fontos hely. Legokosabb, ha napirendre térünk fölötte. Mr. Crepsley megdörzsölte az arca bal oldalán húzódó hosszú forradást, és továbbra is töprengve meredt a térképre. Narancssárga tüskehaját még a szokottnál is rövidebbre vágta a legtöbb vámpír rövidre nyírt hajat viselt a kullancsok miatt, és az erősen megvilágított teremben majdnem úgy nézett ki, mintha kopasz lenne. Zavarja, igaz? jegyeztem meg. Bólintott. Ha valóban támaszpontot építettek ki itt, akkor a táplálékukat emberekből kell szerezniük. Még ma is az otthonomnak tekintem ezt a várost, és nem szívesen gondolok arra, hogy lélekben szomszédaimnak és rokonaimnak tekintett emberek vérszipolyok áldozataivá válhatnak. Odaküldhetünk egy csapatot, hogy füstöljék ki őket. Felsóhajtott. Nem lenne tisztességes dolog. Ezzel a személyes szempontjaimat a klán érdekei elébe helyezném. Ha valaha kijutnék a frontra, magam ellenőrizném az ottani helyzetet, de másokat nem szükséges odaküldenem. Mennyi esély van rá, hogy mi ketten valaha is kijutunk innen? kérdeztem fanyar képpel. Nem lelkesedtem a harcért, de a hatévnyi bezártság után szívesen kimerészkedtem volna pár éjszakára a Hegyből, még ha ez azzal járt volna is, hogy egyedül kell megverekednem tucatnyi vérszipollyal. Ahogy elnézem a dolgok állását, nem sok vallotta be Mr. Crepsley. Azt hiszem, a háború végéig nem szabadulunk ki innen. Ha valamelyik herceg olyan súlyosan megsebesül, hogy vissza kell vonulnia a csatából, esetleg a helyére állhatunk. Máskülönben... Ujjaival idegesen dobolt a térképen, és elfintorodott. Magának nem kell itt maradnia mondtam csendesen. Sokan vannak, akik elláthatnak engem tanácsokkal. Kurtán felnevetett. Az már igaz, hogy vannak elegen, akik elirányítgatnának. De hányan kennének le neked egy nyaklevest, ha hibázol? Nem sokan kuncogtam. A többiek számára herceg vagy, míg én elsősorban és leginkább kotnyeles kis kölyöknek tekintelek, aki hajlamos rá, hogy pókokat lopkodjon. Milyen kedves! fortyantam fel. Tudtam, hogy csak ugrat. Mr. Crepsley mindig a pozíciómnak kijáró tisztelettel bánt velem de azért volt valami igazság a csúfolódásában. Sajátos viszony alakult ki kettőnk között; valami olyasmi, mint apa és fia között. Ő olyan dolgokat is mondhatott nekem, amiket más vámpír nem mert volna. Nélküle elveszettnek éreztem volna magam. Félretoltuk Mr. Crepsley korábbi otthonának térképét, és visszatértünk az éjszaka fontosabb ügyeire. Nem is sejtettük, miféle események fognak végül visszavezetni bennünket Mr. Crepsley ifjúsága színhelyére, s hogy ott milyen szörnyű találkozásunk lesz a gonosszal. Nagy volt az izgalom a Vámpírok Hegyének termeiben és alagútjaiban öt év távollét után visszajött Mika Ver Leth, és azt beszélték, hogy hírt hozott a Vérszipolyok Uráról! Én épp a cellámban pihentem, amikor a hír kipattant. Egy percig sem késlekedtem: gyorsan felöltöztem, és felsiettem a hegy tetején lévő Hercegek Termébe, hogy megtudjam, igaz-e, amit beszélnek. Amikor megérkeztem, Mika épp Parisszel és Mr. Crepsleyvel beszélgetett egy csapat hírekre szomjas tábornok gyűrűjében. Szokásához híven talpig feketében volt, karvalyszeme még a rendesnél is sötétebben,

10 ádázabbul villogott. Amikor észrevette, hogy utat vágok magamnak a többiek között, egyik kesztyűs kezét üdvözlésre emelte. Vigyázzállásban viszonoztam köszöntését. Hogy van a mi Kölyökhercegünk? kérdezte, miközben szája feszes kis mosolyra rándult. Egész jól feleltem, a sebesülés jeleit kutatva rajta. A Vámpírok Hegyére visszatérők közül sokan viselték magukon a harcban szerzett sebesülések nyomait. Jóllehet Mika fáradtnak látszott, a jelek szerint nem sebesült meg. Mi hír a Vérszipolyok Uráról? kérdeztem minden bevezető nélkül. Azt beszélik, te tudod, hol van. Bár tudnám! fintorgott Mika. Majd körülpillantva így szólt: Összehívhatnánk egy gyűlést? Vannak híreim, de szívesebben mondanám el mindenki füle hallatára. A jelenlévők erre sürgősen megindultak a székek felé. Mika letelepedett a trónjára, és elégedetten felsóhajtott. De jó visszajönni ide! És megveregette a keményfából faragott szék karfáját. Vajon Seba gondját viselte a koporsómnak? A vérszipolyokba a koporsóddal! kiáltotta oda magáról megfeledkezve az egyik tábornok. Mi van a Vérszipolyok Urával? Mika egyik kezével végigsimított koromfekete haján. Először is tisztázzuk: nem tudom, hol van. Halk nyögés hullámzott végig a termen. De van róla hírem tette hozzá Mika, mire mindenki hegyezni kezdte a fülét. Mielőtt belekezdenék folytatta, mondjátok csak, tudtok a legújabb vérszipolyújoncokról? Mindenki értetlen arccal bámult rá. A háború kezdete óta a vérszipolyok egyre gyarapították seregeik létszámát azzal, hogy a szokottnál is több embert véreztek meg. Ezt már tudjuk mordult fel Paris. Sokkal kevesebb vérszipoly él a világon, mint vámpír. Számítottunk rá, hogy fáradhatatlanul fognak toborozni. Emiatt nincs okunk aggodalomra még így is óriási számbeli fölényben vagyunk. Igen bólintott rá Mika. Csakhogy ők már megvérezetlen embereket is használnak. Vémbereknek nevezik őket. Minden jel szerint maga a Vérszipolyok Ura dobta be ezt az elnevezést. Hozzá hasonlóan a vémberek is a megvérezésük előtt, emberként tanulják meg a vérszipolyélet és a hadviselés szabályait. Azt tervezi, hogy egész hadsereget állít fel olyan emberekből, akik segítik őket. Emberekkel el tudunk bánni horkant fel az egyik tábornok, mire a többiek élénken helyeseltek. Normális esetben hagyta rá Mika. De ezeknél a vémbereknél nem árt óvatosnak lennünk. Ha hiányzik is belőlük a vérszipolyok ereje, harcolni megtanulnak úgy, mint ők. Ráadásul mivel nincsenek megvérezve, nem kell tartaniuk magukat a vérszipolyok korlátozó szabályaihoz. Nem kötelezi őket a becsület az igazság kimondására, nem kell követniük régi szokásokat és nem muszáj beérniük pusztán kézifegyverekkel. Dühös morgás söpört végig a termen. A vérszipolyok puskát használnak? kérdezte Paris döbbenten. Fegyverek tekintetében ők még a vámpíroknál is szigorúbbak voltak. Mi használhattunk bumerángot és lándzsát is, de a legtöbb vérszipoly még ilyesmit se vett a kezébe. A vémberek nem vérszipolyok mordult fel Mika. Ugyan miért ne használhatna lőfegyvert a meg nem vérezett vémber? Nem hiszem, hogy a tekintélyesebbek helyeselnék a dolgot, de ha az Uruk ezt parancsolta, akkor nekik sem lehet kifogásuk ellene. De most nem a vémberekről van szó folytatta Mika. őket csak azért említettem meg most, mert összefüggnek azzal, hogy miként szereztem tudomást az Urukról. Egy vérszipoly inkább kínhalált halna, semhogy elárulja a klánját, de a vémbereket nem ilyen kemény fából faragták. Pár hónapja foglyul ejtettem egyet, és sikerült kiszednem belőle néhány érdekes dolgot. Mindenekelőtt azt, hogy a Vérszipolyok Urának nincs állandó támaszpontja. Egy kis létszámú testőrséggel járja a világot, s hol ennél, hol annál a harci egységnél jelenik meg, hogy ébren tartsa bennük a harci szellemet. A tábornokok nagy izgalommal fogadták a hírt ha a Vérszipolyok Ura nincs helyhez kötve, és nem is őrzik olyan szigorúan, akkor védtelenebb a támadásokkal szemben. És ez a vémber tudta, hogy hol tartózkodik a Vérszipolyok Ura? kérdezte Mr. Crepsley. Nem felelte Mika. Látta őt, de annak is már több mint egy éve. Az útitervét csak a kísérői ismerik. Még mit mondott el? faggatta Paris. Azt, hogy még mindig nincs megvérezve. És hogy minden erőfeszítése ellenére fogytán van a harci szellem. A vérszipolyok veszteségei óriásiak, és sokan nem hisznek abban, hogy megnyerhetik a háborút.

11 Egyesek békekötésről beszélnek akár azonnali fegyverletétel árán is. Hangos örömujjongás tört ki a teremben. Néhány tábornok úgy fellelkesült Mika szavaitól, hogy egy kisebb csoport előrerohant, a vállukra kapták, s úgy vitték ki a teremből. Hallani lehetett, amint énekszóval, nagy nevetések közepette vonulnak a lenti sör- és borraktár felé. A többi, józanabb gondolkodású tábornok Paris felé tekingetett, tőle várva eligazítást. Menjetek mosolyodott el az öreg herceg. Udvariatlanság lenne, ha hagynánk, hogy Mika és fellelkesült barátai magukban igyanak. A teremben maradt tábornokok megtapsolták az indítványt, és elsiettek. Csak néhány teremszolga, jómagam, Mr. Crepsley és Paris nem tartott velük. Ostobaság dörmögte Mr. Crepsley. Ha a vérszipolyok csakugyan a megadást fontolgatják, akkor most kéne megszorongatnunk őket, nem pedig az időt vesztegetni... Larten szakította félbe Paris. Eredj a többiek után, keresd meg a legnagyobb hordó sört, és idd le magad a sárga földig. Mr. Crepsley leesett állal meredt a hercegre. Paris! kapkodott levegő után. Túl régóta vagy itt bezárva felelte Paris. Menj, lazíts, rúgj ki a hámból, és vissza se gyere, amíg nem vagy másnapos! De... kezdett volna tiltakozni Mr. Crepsley. Ez parancs, Larten mordult rá Paris. Mr. Crepsley olyan képet vágott, mintha egy eleven angolna csúszott volna le a torkán, de mivel nem az a fajta vámpír volt, aki ne engedelmeskedett volna a feljebbvalójának, összecsapta a bokáját, és sértődötten kiviharzott, hogy meg se álljon a készletraktárakig. Még sohasem láttam Mr. Crepsleyt másnaposan vigyorogtam. Olyankor milyen? Mint egy... hogy is mondják az emberek? Zsémbes? Paris öklét a szájára nyomva köhögött (újabban sokat köhögött), aztán elmosolyodott. De jót fog tenni neki. Larten néha túl komolyan veszi az életet. Hát maga? kérdeztem. Nem akar velük tartani? Paris savanyú képet vágott. Egy korsó sör végezne velem. Inkább kihasználom az alkalmat, befekszem a terem hátuljában lévő koporsómba, és egy teljes napig aludni fogok. Biztos? Maradhatok, ha akarja. Nem. Menj csak, és érezd jól magad. Én jól el leszek. Oké. Leugrottam a trónomról, és indultam az ajtó felé. Darren szólt utánam Paris. A túlzott alkoholfogyasztás a fiatalnak éppúgy árt, mint az öregnek. Légy bölcs, és csak módjával igyál. Emlékszik, mit mondott nekem pár éve a bölcsességről, Paris? kérdeztem. Mit mondtam? Azt, hogy a bölcsességhez nem vezet más út, mint a tapasztalat. Rákacsintottam, kirobogtam a teremből, s nemsokára már egy narancssárga hajú, mogorva vámpírral osztoztam egy hordó sörön. Mr. Crepsley az éjszaka előrehaladtával egyre jobban felvidult, és mire másnap késő reggel visszatámolygott a koporsójához, már teli torokból énekeit. Amikor fölébredtem, nem tudtam, miért van két hold az égen, s miért zöldek. Keservesen nyögve dörzsöltem meg öklömmel a szememet, s aztán újra megnéztem. Akkor jöttem rá, hogy a földön fekszem, és a kuncogó Harkat Mulds zöld szemébe bámulok fel. Jól mulattál az éjjel? kérdezte. Megmérgeztek nyöszörögtem a hasamra fordulva, miközben úgy éreztem, mintha egy vad viharban hánykolódó hajó fedélzetén lennék. Ezek szerint most nem kérsz vaddisznóbelsőséget és... denevérhúslevest? Ne! borzadtam meg már az ennivaló gondolatától is. Te meg a többiek az éjjel a sörkészlet felét... leguríthattátok a torkotokon jegyezte meg Harkat, miközben fölsegített a földről. Mi van? Földrengés? kérdeztem, amikor elengedett. Nem felelte zavartan. Akkor miért rázkódik a föld? Nevetve kormányozott el a függőágyamig. A cellánk ajtajában, a földön aludtam. Csak halványan

12 emlékeztem rá, hogy valahányszor be akartam mászni az ágyamba, mindig kiestem belőle. Csak elüldögélek egy kicsit a földön mondtam. Ahogy óhajtod nevetgélt Harkat. Kérsz egy kis sört? Menj innen, vagy kupán váglak mordultam rá. Már nem szereted a sört? Nem! Érdekes. Pedig folyton arról énekeltél, hogy mennyire... szereted. Jöszte, finom söröcske, a herceg kupája, Sörherceg kupája váááár. Elvitetlek a kínzókamrába fenyegetőztem. Rá se ránts folytatta Harkat. Az egész klán meg volt veszve... az éjjel. Egy vámpírnak sokat kell innia, hogy... berúgjon, de a legtöbbnek sikerült. Láttam, amint egyesek szétszéledtek a járatokban, mint a... Kérlek rimánkodtam, ne meséld el, hogy milyenek voltak. Harkat nevetve rángatott fel a földről, és kivezetett a cellából, be az alagutak labirintusába. Hová megyünk? kérdeztem. A Perta Vin-Grahl Terembe. Megkérdeztem Sebát, mit ajánl... másnaposságra... gyanítottam, hogy nem úszod meg... és ő azt mondta, egy zuhany rendszerint... megteszi. Ne! nyögtem. Csak a zuhanyt ne! Könyörülj! Harkat oda se hederített a siránkozásomra, s nemsokára belökött a jeges vízfüggöny alá, mely a Perta Vin-Grahl Terem belsejében zuhogott alá a magasból. Azt hittem, mentem szétrobban a fejem, amikor vastag sugárban ömlött rám a jéghideg víz, de pár perc elteltével enyhülni kezdett szaggató fejfájásom, és a gyomrom is megnyugodott. Mire szárazra törülköztem, százszor jobban éreztem magam. Visszafelé menet találkoztunk Mr. Crepsleyvel; egészen zöld volt az arca. Nyájasan jó estét köszöntem neki, de válaszul csak fogvicsorgatva felmordult. Sohasem fogom megérteni, mi jó van az... alkoholban jegyezte meg Harkat, mialatt öltözködtem. Te még nem voltál részeg? kérdeztem. Lehet, hogy a régi életemben voltam... de amióta törpe személy vagyok, nem. Nincsenek ízlelőbimbóim... és az alkohol nem hat rám. Szerencsés fickó vagy morogtam kedvetlenül. Amikor elkészültem az öltözéssel, fölballagtunk a Hercegek Termébe, hogy megnézzük, nincs-e Parisnek szüksége rám. A terem azonban üresen tátongott, és Paris még elő sem bújt a koporsójából. Járjunk egyet az alagutakban... a termek alatt javasolta Harkat. Kezdetben, amikor először érkeztünk ide, a Hegybe, számos felfedezőutat tettünk ezekben a járatokban, de két-három év is eltelt azóta, hogy utoljára kalandoztunk bennük. Nincs semmi dolgod? kérdeztem. Van, de... Összeráncolta a homlokát. Időbe telt, mire kiismertem Harkat arckifejezéseit ha valakinek nincs szemhéja és orra, akkor nehéz megállapítani, hogy most morcosan néz-e vagy vigyorogva, de már megtanultam olvasni az arcáról. Megvár. Furcsán érzem magam. Járnom kell. Oké feleltem. Csavarogjunk egyet. A Corza Jarn Teremben kezdtük, ahol az újonc tábornokok harci kiképzése folyt. Magam is sok órát töltöttem el itt, amikor azt tanultam, hogyan kell bánni karddal, késsel, bárddal és lándzsával. A fegyvereket általában felnőttekre méretezték, az én kezemben túl nagyok és ormótlanok voltak, de azért az alapvető tudnivalókat elsajátítottam. A legmagasabb rangú kiképző tanár egy Vanez Blane nevű vak vámpír volt. Mindkét Avatási Próbámon ő volt a felkészítő mesterem. A bal szemét sok évtizeddel ezelőtt, egy oroszlánnal vívott küzdelemben, míg a jobb szemét hat éve, a vérszipolyokkal való összecsapásban veszítette el. A vörösesszőke játékmester épp három ifjú tábornokkal birkózott. Vaksága ellenére éppoly kemény és szigorú volt, mint régen, és rövid úton két vállra fektette mindhármójukat. Ezt még tanulnotok kell közölte velük, majd továbbra is a hátát fordítva felénk, köszöntött bennünket. Helló, Darren. Üdvözöllek, Harkat Mulds. Szervusz, Vanez feleltük, cseppet sem meglepődve azon, hogy tudta, mi vagyunk ott; a vámpíroknak roppant kifinomult a szaglásuk és a hallásuk. Hallottalak az éjjel énekelni, Darren mondta, otthagyva három tanítványát, hadd fújják ki és szedjék össze ismét magukat. Jaj, ne! kiáltottam elszontyolodva. Eddig azt hittem, Harkat csak ugratott ezzel a dologgal. Nagyon üdítő volt mosolygott Vanez.

13 Nem én voltam! nyögtem. Mondd, hogy nem én énekeltem! Ne izgasd magad vigyorgott fülig érő szájjal Vanez. Rajtad kívül még nagyon sokan csináltak bolondot magukból. Be kéne tiltani a sört morogtam. A sörrel nincs semmi baj ellenkezett Vanez. A sörivókat kéne féken tartani. Elmondtuk neki, hogy járunk egyet az alsóbb alagutakban, és megkérdeztük, nem tart-e velünk. Nincs sok értelme felelte. Nem látok semmit. Különben is... Hangját lehalkítva elmesélte, hogy a kiképzésen részt vevő három tábornokot hamarosan akcióba küldik. Köztünk legyen mondva, még nem volt dolgom katonai szolgálatra ennyire alkalmatlan hármassal sóhajtotta. Sok vámpírt idő előtt dobtak ki a frontra, hogy pótolják a Sebhelyesek Háborújában elesetteket. A klánon belül sokan helytelenítették ezt rendszerint legkevesebb húsz esztendő kellett ahhoz, hogy egy tábornok kivívja a többiek megbecsülését, de Paris kijelentette, hogy súlyos helyzetekben drasztikus intézkedésekre van szükség. Vaneztól elbúcsúzva a raktárak felé vettük utunkat, hogy meglátogassuk Mr. Crepsley öreg tanítóját, Seba Nile-t. Seba a maga hétszáz évével a második legöregebb vámpír volt. Vörös ruhát viselt, akárcsak Mr. Crepsley, és a beszédstílusa is ugyanolyan választékos volt. A kor töpörödötté és ráncossá tette, erősen sántított is mint Harkat, mivel ugyanabban a csatában, melyben Vanez a maradék ép szemét veszítette el, ő a bal lábán kapott súlyos sebet. Seba nagyon megörült nekünk. Amikor meghallotta, hogy felfedezőútra indulunk, mindenáron csatlakozni akart hozzánk. Van valami, amit szeretnék megmutatni nektek újságolta. Amikor a termeket elhagyva beléptünk az egymásba csatlakozó alsó járatok kiterjedt övezetébe, körmeimmel megvakartam kopasz fejemet. Kullancs? nézett rám Seba. Nem feleltem. Újabban pokolian viszket a fejem. De a karom meg a lábam is, és a hónaljam. Szerintem allergiás vagyok. Az allergia nagyon ritka a vámpírok között válaszolta Seba. Hadd nézzelek. A falakat sok helyütt borította világító zuzmó, s egy tömöttebb folt fényénél közelebbről is meg tudott vizsgálni. Hmmm. Éppen csak elmosolyodott, aztán elengedett. Mi az? kérdeztem. Lassan nagykorú leszel, Shan úrfi. Mi köze ennek a viszketéshez? Majd megtudod hangzott a rejtélyes válasz. Seba a pókhálóknál minduntalan megállt, és szemügyre vette a pókokat. Az agg szállásmester szokatlan jóindulattal viseltetett a nyolclábú ragadozók iránt. Nem tekintette éppen házi állatkáknak őket, de sok időt töltött szokásaik és viselkedésük alapos megfigyelésével, és a gondolatai segítségével kommunikálni is tudott velük. Ezt Mr. Crepsley is meg tudta csinálni, sőt még én is. Aha! állt meg egy nagy pókháló alatt. Ez az. Halkan füttyentett, s pár pillanat múlva egy különös, zöld pettyes, szürke pók ereszkedett le a pókhálón, egyenesen Seba felfelé fordított tenyerébe. Hát ez honnan jött ide? léptem közelebb, hogy alaposabban megnézzem. Nagyobb volt a közönséges hegyi pókoknál, és a színe is más volt, mint azoké. Tetszik? kérdezte Seba. Én Ba'Shan pókjainak nevezem őket. Remélem, nincs kifogásod ellene... nekem kézenfekvőnek tűnt ez a név. Ba'Shan pókjai? ízlelgettem a nevet. Miért éppen... Hirtelen torkomon akadt a szó. Tizennégy évvel ezelőtt elloptam egy mérges pókot Mr. Crepsleytől: Madame Octát. Nyolc évvel később, Seba tanácsára, szabadon eresztettem, hadd találjon új otthonra a hegyi pókok között. Seba azt mondta, nem fog tudni párosodni velük. Azóta sem láttam őt, és hovatovább el is feledkeztem róla. De most rögtön eszembe villant, és már tudtam, honnan jött ez az új pók. Madame Octa egyik leszármazottja, igaz? nyögtem ijedten. Igen válaszolta Seba. Párosodott Ba'Halen pókjaival. Három éve figyeltem fel erre az új törzsre, habár csak tavaly szaporodtak el. Most már ők vannak többen. Szerintem tíz-tizenöt éven belül ők lesznek a hegy domináns pókfajtája. Seba! kiáltottam ijedten. Csak azért engedtem szabadon Madame Octát, mert azt mondtad, nem

14 lesznek utódai. Ezek mérgesek? Igen, de nem annyira, mint az anyjuk vont vállat Seba. Ha négy vagy öt egyszerre támad, akkor képesek ölni, de egyenként nem. És ha feldühödnek, és egyszerre indítanak támadást? üvöltöttem. Nem fognak közölte Seba kimérten. Honnan tudod? Megkértem őket, hogy ne tegyék. Hihetetlenül intelligensek, akárcsak Madame Octa. Az értelmi képességeik vetekednek a patkányokéival. Azon gondolkodom, hogy képezni kéne őket. Mire? nevettem el magam. Harcra felelte sötét képpel. Képzeld csak el, mi lenne, ha kiképzett pókok hadait küldenénk szét a világba, azzal a paranccsal, hogy kutassák fel és öljék meg a vérszipolyokat. Mondd meg neki, hogy megőrült fordultam esdeklő tekintettel Harkathoz. Térítsd észre! Én jó ötletnek tartom vigyorgott Harkat. Nevetséges! fortyantam fel. Meg fogom mondani Mikának. Ő utálja a pókokat. Csapatokat fog leküldeni ide, hogy tiporják szét, irtsák ki őket. Kérlek, ne tedd szólt csendesen Seba. Még ha nem lehet is kiképezni őket, szeretem nézni, hogyan fejlődnek. Kérlek, ne fossz meg a kevés maradék örömöm egyikétől. Oké néztem sóhajtva a mennyezetre. Nem szólok Mikának. Se a többieknek hangsúlyozta. Nagyon népszerűtlenné válnék, ha kitudódna. Mire gondolsz? Bűntudatosan krákogott. A kullancsokra motyogta. Az új pókok kullancsokkal táplálkoznak, és azok fölfelé menekülnek előlük. Aha. Eszembe jutott az összes vámpír, akinek le kellett nyírnia a haját és a szakállát, és még a hónalját is ki kellett borotválnia a kullancsáradat miatt. Elvigyorodtam. A végén a pókok egészen a hegy csúcsáig fogják üldözni a kullancsokat, és azzal a járvány is véget fog érni bizonygatta Seba. De addig jobb lenne, ha senki sem tudná, mi okozta. Fel is akasztanának, ha ez kitudódna! hahotáztam. Tudom fintorgott. Megígértem, hogy hallgatni fogok a pókokról. Seba ezután elindult vissza, a termek felé ez a rövid út is kifárasztotta, mi pedig Harkattal tovább haladtunk le, a hegyi járatokban. Minél messzebbre jutottunk, Harkat annál hallgatagabbá vált. Nyugtalannak tűnt, de amikor megkérdeztem, mi baja van, azt felelte, nem tudja. Végül ráakadtunk egy alagútra, mely kivezetett a hegyből. Addig mentünk, amíg ki nem értünk a meredek hegyoldalba; ott leültünk, és néztük az esti égboltot. Hónapok óta nem jártam odakint, és több mint két esztendeje nem aludtam a szabad ég alatt. Jólesett a friss levegő, de furcsa volt. Hideg van jegyeztem meg a karomat dörzsölgetve. Tényleg? kérdezte Harkat. Élettelen, szürke bőre csak a rendkívüli forróságot vagy a jeges fagyot érzékelte. Késő ősz vagy tél eleje lehet. Egy hegy gyomrában élve nehéz nyomon követni az évszakok múlását. Harkat nem figyelt rám. Az alattunk elterülő erdőt és völgyet fürkészte, mintha keresne ott valakit. Kicsit lejjebb ereszkedtem a hegyoldalban. Harkat mögöttem jött, majd hirtelen elém vágott, és megszaporázta a lépteit. Óvatosan szóltam utána, de oda se figyelt. Aztán futásnak eredt, s én jóval lemaradva mögötte azon töprengtem csodálkozva, hogy vajon mit játszik. Harkat! kiabáltam. Elbotlasz és betöröd a fejed, ha... Megálltam. Egy szavamat se hallotta. Magamban morogva kibújtam a cipőmből, megtornáztattam a lábujjaimat, majd gyorsan utánaeredtem. Igyekeztem nem túl sebesen rohanni, de a meredek lejtőn képtelenség volt lassítani, így hamarosan, kavics- és földlavinát görgetve magammal, száguldottam lefelé, miközben izgalmamban és rémületemben torkom szakadtából üvöltöztem. Valahogy sikerült állva és ép bőrrel megérkeznünk a hegy lábához. Harkat tovább rohant, egészen addig, míg egy kör alakú kis facsoporthoz nem ért. Ott megállt, s csak állt mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Persze én is odaloholtam, és lihegve kérdeztem:

15 Mi... volt... ez? Harkat bal karjával a fák felé mutatott. Mi az? kérdeztem, mert nem láttam mást, mint fatörzseket, ágakat és leveleket. Jön súgta Harkat. Kicsoda? A sárkánymester. Furcsállva néztem rá. Olyan volt, mint aki ébren van, de lehet, hogy elszundított, és álmában járkál, mint egy holdkóros. Azt hiszem, vissza kéne vigyelek fogtam meg kinyújtott karját. Rakunk egy jó kis tüzet, és... Helló, fiúk! kiáltott ki valaki a facsoport belsejéből. Ti vagytok a fogadóbizottság? Elengedtem Harkat karját, szorosan melléje léptem ekkor már én is kőszoborként álltam, és tekintetemet visszafordítottam a facsoport felé. Felismerni véltem a hangot habár reménykedtem, hogy tévedek! Pár perc múlva három alak bukkant ki a sűrű homályból. Két törpe személy, akik hajszálra ugyanúgy festettek, mint Harkat, azzal a különbséggel, hogy a fejükbe húzták a csuklyájukat, és azzal a merevséggel mozogtak, amit Harkatnak a vámpírok között töltött évek során sikerült levetkőznie. A harmadik alak egy alacsony, mosolygós, ősz hajú ember volt, akinek láttán nagyobb félelem fogott el, mint ha egy csapat portyázó vérszipollyal futottunk volna össze. Mr. Tiny! Hatszáz évi távollét után Desmond Tiny visszatért a Vámpírok Hegyére. És miközben örömtől sugárzó arccal közelített felénk, mint a hamelni patkányfogó cinkostársa, tudtam, hogy újbóli felbukkanása csak bajt jelenthet, semmi mást. Amikor Mr. Tiny mellénk ért, egy rövid időre megállt. Alacsony, kövér kis ember volt, elnyűtt sárga öltözéket felsőkabátot nem, csak vékony zakót viselt, hozzá gyerekes, magas szárú, zöld csizmát és vastag üvegű szemüveget. Szív alakú órája, melyet mindig magánál hordott, egy láncon függött elöl, a kabátján. Egyesek szerint Mr. Tiny magát a végzetet képviselte ha keresztnevének, a Desmondnak a rövidebb alakját illesztették a vezetéknevéhez, a Mr. Destiny név jött ki belőle. Megnőttél, ifjú Shan nézett végig rajtam. És te, Harkat mosolygott a törpe személyre, aki tágra nyílt, nagy kerek szemekkel nézett vissza rá. Te aztán úgy megváltoztál, hogy rád se lehet ismerni. Nem viselsz csuklyát, a vámpíroknak dolgozol és beszélsz! Tudta... hogy tudok beszélni motyogta Harkat, visszaesve régi, szaggatott beszédstílusába. Mindig is... tudta. Mr. Tiny bólintott, majd indult tovább, előre. Elég a locsogásból, fiúk, dolgom van, méghozzá sietős. Minden perc drága. Holnap kitör egy vulkán az egyik trópusi kis szigeten. Tíz kilométeres körzetben mindenki elevenen meg fog sülni. Ott akarok lenni nagy buli lesz! Nem tréfált. Ezért rettegett tőle mindenki. Gyönyörűségét lelte azokban a tragédiákban, amelyek a lelke mélyéig megrendítettek mindenkit, akiben maradt egy kis emberség. Fölkísértük Mr. Tinyt a hegybe; a két törpe személy mögöttünk lépkedett. Harkat sűrűn hátra-hátranézett testvéreire. Azt hiszem, beszélgetett velük a törpe népség tudott olvasni egymás gondolataiban, de nekem erről semmit sem szólt. Mr. Tiny más járaton át lépett be a hegybe, mint amin mi kijöttünk. Ez magasabb volt, szélesebb és szárazabb, mint a többi sohasem jártam benne. Nem voltak kanyarulatai, s nem nyíltak belőle oldalfolyosók. Egyenesen vezetett föl a hegygerincre. Mr. Tiny észrevette, hogy megbámulom az ismeretlen járat falait. Itt szoktam átvágni mondta. Az egész világon vannak ilyen lerövidített útjaim, még olyan helyeken is, ahol álmodban sem gondolnád. Időt nyerek velük. Útközben elhaladtunk rongyokba öltözött, halottsápadt bőrű emberek mellett, akik az alagút szélére húzódva, mély meghajlással köszöntötték Mr. Tinyt. Ők voltak a Vámpírok Hegyében lakó Vér Őrei, akik vérükkel táplálták a vámpírokat, és cserében haláluk után kivehették azok belső szerveit és agyát amiket aztán különleges szertartás keretében megettek! Ideges lettem attól, hogy őrök sorfala között kell el masíroznom eddig sohasem láttam egyszerre ennyit belőlük, de Mr. Tiny csak mosolyogva integetett nekik, megállni azonban nem állt meg, hogy szót váltson velük. Negyedóra sem telt belé, megérkeztünk a Vámpírok Hegyének termeihez vezető kapuhoz.

16 Kopogtatásunkra a szolgálatban lévő őr szélesre tárta az ajtót, de amikor megpillantotta Mr. Tinyt, nyomban kezdte is visszacsukni. Ki vagy? kiáltotta védekezően, s keze már indult is a derekára csatolt kard markolata felé. Tudod te, ki vagyok, Perlat Cheil felelte Mr. Tiny, s egy mozdulattal félretolta az útból a megrökönyödött őrt. Honnan tudja a...? kezdte Perlat Cheil, de elakadt a szava, s csak nézett a távolodó alak után. Remegés fogta el, s keze lehullott kardja markolatáról. ő az, akinek gondolom? kérdezte, miközben Harkattal és a törpe személyekkel együtt bevonultunk a kapun. Igen feleltem egyszerűen. Charna zsigereire! kapkodott levegő után, és jobb keze középső ujját a homlokához, a két mellette lévőt a szemhéjaihoz szorítva a halál érintésének jelét mutatta. Ezzel jelezték a vámpírok, ha úgy gondolták, hogy közel van a halál. Az alagutakban, melyeken végighaladtunk, elnémult a beszélgetés, s a szájak tátva maradtak. Még azok is, akik sohasem találkoztak Mr. Tinyvel, felismerték őt, és abbahagyták, amivel épp foglalkoztak, beálltak mögénk, s így vonultunk némán, mint egy gyászmenet. A Hercegek Termébe csak egy alagút vezetett hat évvel ezelőtt ugyan rábukkantam egy másodikra is, ám azt azóta lezárták, és ezt a hegy legkiválóbb őrei vigyázták. Az volt a dolguk, hogy megállítsanak és átkutassanak mindenkit, aki be akart lépni a Terembe, de amikor Mr. Tiny megjelent, ők is eltátották a szájukat, leeresztették a fegyverüket, és szó nélkül továbbengedték őt is, és vele együtt az egész menetet. Mr. Tiny a Terem ajtajában megállt, és végignézett a kupolás építményen, melyet ő maga emelt hatszáz évvel ezelőtt. Egész jól állta az idő próbáját, nem igaz? kérdezte, csak úgy, senkihez sem intézve külön a szavait. Majd kezét az ajtóra téve kinyitotta, és belépett. Az ajtót csak a hercegek tudták kinyitni, de senkit nem lepett meg, hogy Mr. Tiny is képes rá. Odabent épp Mika és Paris tárgyalták a háború állását egy csomó tábornokkal. Kedvetlen és kialvatlan társaság volt, de mindenki azon nyomban összekapta magát, mihelyt meglátták a beballagó Mr. Tinyt. Az istenek szakállára! kapkodott levegő után Paris, s az arca elfehéredett. Összerándult, látva, hogy Mr. Tiny föllép a trónszékek emelvényére, de mindjárt össze is szedte magát, és kényszeredetten elmosolyodott. Desmond! kiáltotta. Örülök, hogy látlak! Én is neked, Paris felelte Mr. Tiny. Minek köszönhetjük a váratlan megtiszteltetést? kérdezte Paris erőltetett udvariassággal. Várj egy percet, mindjárt elmondom válaszolta Mr. Tiny. Belehuppant az egyik trónszékbe az enyémbe!, és lábát keresztbe vetve kényelmesen elfészkelődött benne. Hívd be a bandát bökött mutatóujjával Mikára. Mondani akarok valamit, ami mindenkire tartozik. Percek múlva szinte minden, a hegyben tartózkodó vámpír beözönlött a Terembe. Felsorakoztak a falak mentén minél távolabb Mr. Tinytől, és idegesen várták, mit fog mondani a rejtélyes látogató. Mr. Tiny szemügyre vette a körmeit, majd le-föl húzogatta őket a zakója mellrészén. A törpe személyek a trón mögé álltak. Harkat tőlük balra helyezkedett el, s bizonytalanul nézegetett maga köré. Éreztem, hogy nem tudja eldönteni, vajon a természet szerinti vagy a választott testvérei, a vámpírok mellett van-e a helye. Minden rendben? Mindenki itt van? kérdezte Mr. Tiny. Felállt, s kacsázó lépteivel elballagott az emelvény széléig. Akkor rögtön rá is térek a lényegre. A Vérszipolyok Urát megvérezték. Megállt, mint aki várja az elszörnyedt morajt, a rémület nyögéseit és jajkiáltásait. De mindannyian némán, a döbbenettől mozdulatlanná dermedve meredtünk rá. Akkor folytatta. Hatszáz évvel ezelőtt elmondtam az őseiteknek, hogy a Vérszipolyok Ura háborúba fogja vezetni ellenetek a vérszipolyokat, és eltöröl benneteket a föld színéről. Igazat mondtam de nem az igazságot. A jövő egyszerre nyitott is és zárt is. Mindössze egyetlen lesz létezik, de gyakran számtalan lehet van mellette. Ami azt jelenti, hogy a Vérszipolyok Urát és híveit le lehet győzni. A vámpírok torkában elakadt a lélegzet, és érezni lehetett, amint a remény, mint egy felhő, összesűrűsödik körülöttünk. A Vérszipolyok Ura jelenleg még csak fél-vérszipoly folytatta Mr. Tiny. Ha megtaláljátok és megölitek, mielőtt még teljesen megvérezik, a győzelem a tiétek. Erre már kitört az örömujjongás, és a vámpírok vidáman csapkodták egymás hátát. Néhányan azonban nem csatlakoztunk az általános füttykoncerthez és víg kurjongatáshoz. Jómagam, Paris, Mr. Crepsley, akiknek már volt dolgunk Mr. Tinyvel, éreztük, hogy még nem fejezte be, és gyanítottuk, hogy valami

17 turpisságnak kell lennie a dologban. Mr. Tiny nem az a fajta volt, akinél a nyájas mosoly csupa jó hírt jelent. Ő csak akkor szokott ilyen derűsen vigyorogni, amikor tudta, hogy mostantól szenvedés és nyomorúság következik. Az izgatott zajongás elcsitultával fölemelte a jobb kezét. A baljában a szív alakú óráját szorongatta. Az óra sötétvörösen izzott, s hirtelen ugyanilyen színben izzott fel a jobb keze is. Minden tekintet a bíborvörösen fénylő öt ujjra szegeződött, és a teremben kísérteties csend lett. Hét évvel ezelőtt, amikor megtalálták a Vérszipolyok Urát, megvizsgáltam a szálakat, melyek a jelent összekötik a jövővel, és láttam, hogy öt esély van arra, hogy eltérítsétek útjából a végzetet mondta Mr. Tiny, miközben arcát bevilágította az ujjaiból sugárzó vörös fény. Az egyik esély már megnyílt, és oda is veszett. Hüvelykujjában kihunyt a fény, s mindjárt el is rejtette a tenyerébe. Kurda Smahlt volt ez az esély folytatta. Kurda volt az a vámpír, aki ellenünk vezette a vérszipolyokat azzal, hogy megszerezhetik a Vérkő fölötti irányítást. Ha Kurda sikerrel jár, a vámpírok többsége beolvadt volna a vérszipolyokba, és a Sebhelyesek Háborúját ahogy ti nevezitek el lehetett volna kerülni. Ti azonban megöltétek őt, s vele együtt elpusztítottátok legszebb reményeiteket az életben maradásra. Dőreség volt tette hozzá rosszalló fejcsóválással. Kurda Smahlt áruló volt mordult fel Mika. Árulásból soha semmi jó nem sül ki. Inkább a becsületes halál, semmint hogy egy köpönyegforgatónak köszönjem az életemet. Így csak a bolondok beszélnek vihogott Mr. Tiny, majd megmozgatta fénylő kisujját. Ez jelenti a legutolsó esélyeteket, ha az összes többit is elszalasztjátok. Erre még egy ideig nem kerül sor ha sor kerül rá egyáltalán, így ezzel most nem kell törődnünk. Ezt az ujját is behajlította, s felmutatta a maradék három középsőt. Most jutottunk el jövetelem okához. Ha sorsotokra hagylak, észrevétlenül elsiklotok az esélyeitek mellett. Folytatjátok, ahogy eddig, miközben a lehetőségek sorra bezárulnak előttetek, és mire észbe kapnátok... szájával halk, pukkanó hangot hallatott. Az elkövetkező tizenkét hónapban három találkozásra fog sor kerülni bizonyos vámpírok és a Vérszipolyok Ura között feltéve, hogy megfogadjátok a tanácsomat mondta tovább halkan, de jól érthetően. Három alkalommal lesz kényetekre-kedvetekre kiszolgáltatva nektek. Ha megragadjátok valamelyik alkalmat, és megölitek, megnyertétek a háborút. Ha kudarcot vallotok, akkor sor kerül egy végső, mindent eldöntő szembesítésre, s ezen múlik majd a földön élő valamennyi vámpírnak a sorsa. Idegesítő hatásszünet után még ennyit mondott: Hogy őszinte legyek, remélem, hogy a dolog idáig fog fajulni... szeretem a nagy, drámai végkifejleteket! Azzal hátat fordított a teremnek, és nagyot húzott abból a flaskából, melyet az egyik törpe személy nyújtott át neki. Mialatt ivott, dühös suttogások és morgások hullámoztak végig az összegyűlt vámpírok sorain, s amikor ismét szembefordult a sokasággal, Paris Skyle-lal találta szembe magát. Igazán nagylelkű voltál, Desmond, hogy mindezt tudattad velünk mondta a herceg. A többiek nevében is köszönöm. Szóra sem érdemes felelte Mr. Tiny. Már nem világítottak az ujjai, az óráját is elengedte, s mindkét keze az ölében pihent. Fokoznád-e a nagylelkűségedet azzal, hogy elárulod nekünk, kik jutnak közülünk arra a sorsra, hogy találkozzanak a Vérszipolyok Urával? tudakolta Paris. Igen válaszolta önelégült képpel Mr. Tiny. De előbb egy dolgot tisztázni szeretnék: a találkozások csak abban az esetben jönnek létre, ha az illető vámpírok maguk döntenek úgy, hogy üldözőbe veszik a Vérszipolyok Urát. Annak a háromnak, akit megnevezek, nem muszáj elfogadnia ezt a kihívást, és a vámpírok klánjának jövőjéért sem kell vállalnia a felelősséget. De ha nem vállalják, a sorsotok meg van pecsételve, mert egyedül hármójukban van meg a képesség arra, hogy megváltoztassák a sors könyvében leírtakat. Tekintetét lassan körbehordozva sorra belenézett minden vámpír szemébe, keresve benne a gyengeség vagy félelem jeleit. Nem volt senki, aki félrekapta volna a szemét, vagy arcán a csüggedés jelei mutatkoztak volna egy ilyen ijesztő megbízatás hallatán. Nagyon helyes morogta Mr. Tiny. Az egyik vadász nincs jelen, így őt nem nevezem meg. Ha a másik kettő útnak indul Lady Evanna barlangjához, útközben alighanem összefutnak vele. Ha mégsem, akkor az illetőnek elillan az esélye, hogy aktív szerepet játsszon a jövő alakításában, és az ügy teljes egészében a fennmaradó kettőre hárul.

18 Mégpedig...? kérdezte Paris feszülten. Mr. Tiny rám nézett, és ebben a pillanatban belém hasított a szörnyű felismerés, hogy mi következik ezután. A két vadász csakis Larten Crepsley és az inasa, Darren Shan lehet közölte a világ legtermészetesebb hangján Mr. Tiny, és miközben minden szempár felénk fordult, minket keresett, olyan érzés fogott el, mintha egy láthatatlan szerkezet fogaskerekei egymásba kapcsolódnának. Abban a pillanatban tudtam, hogy a Vámpírok Hegyében töltött nyugodt és biztonságos évek számomra véget értek. A feladat visszautasításának lehetősége meg se fordult a fejemben. A hat év alatt, amióta a vámpírok között éltem, belém ivódtak a tőlük tanult értékek és hitek. Minden vámpír habozás nélkül életét adta volna a klán javáért. Természetesen itt nem pusztán arról volt szó, hogy adjam oda az életemet küldetésem volt, amit teljesítenem kellett, s ha elbukom, mindnyájan megszenvedjük, de az elv egy és ugyanaz. Kiválasztottak, és az a vámpír, akit egy feladatra kiválasztanak, nem mond nemet. Rövid tárgyalás vette kezdetét, melyben Paris közölte Mr. Crepsleyvel és velem, hogy itt nem egy hivatalos megbízásról van szó, és nem kell beleegyeznünk, hogy az egész klánt mi képviseljük nem vallunk szégyent, ha visszautasítjuk, hogy együttműködjünk Mr. Tinyvel. A tanácskozás végén suhogva lobogó vörös köpenyében Mr. Crepsley előrevonult, és kijelentette: Örömmel elfogadom a lehetőséget, hogy üldözőbe vegyem a Vérszipolyok Urát. Erre én is kiléptem, bár nagy sajnálatomra nem volt ő rajtam a tiszteletteljes hatást keltő kék palástom, és reményeim szerint bátran közöltem: Én is. A fiú érti, hogyan fogja rövidre a mondókáját jegyezte meg Mr. Tiny, Harkatra kacsintva. És mi legyen velünk, többiekkel? tudakolta Mika. Öt évet töltöttem el a gyalázatos üldözésével. Szeretnék én is velük tartani. Igen! Én is! kiáltotta a tömegből egy tábornok, mire mindenki üvöltözni kezdett, hogy Mr. Tiny engedje őket is csatlakozni az üldözőkhöz. Mr. Tiny azonban megrázta a fejét. Három vadásznak kell a nyomába erednie se többnek, se kevesebbnek. Nem vámpírok segíthetnek nekik, de ha a saját fajtájukbeli közül csak egy is utánuk ered, elbuknak. Dühös morgás fogadta a szavait. Miért kellene hinnünk neked? kérdezte Mika. Tíznek nyilván több esélye van, mint háromnak, húsznak több, mint tíznek, és harmincnak... Mr. Tiny csettintett az ujjaival. Éles reccsenés hallatszott, és a fejünk fölül por szitált le. Föltekintve azt láttam, hogy a Hercegek Termének mennyezetén hosszú, egyenetlen vonalú repedések jelentek meg. Más vámpírok is észrevették, és rémülten felkiáltottak. Te, aki még három évszázadot sem értél meg, te merészelsz nekem, aki az időt kontinensek lassú eltolódásában mérem, a végzet működéséről beszélni? kérdezte Mr. Tiny fenyegető hangon. Újra csettintett az ujjaival, mire a repedések hasadékokká szélesedtek, és a mennyezetről kisebb-nagyobb darabok hullottak alá. Ezernyi vérszipoly sem tudna lyukat vágni ennek a teremnek a falaiba, én meg csak csettintek egyet, és ledöntöm az egészet. És fölemelte a kezét, hogy újra csettintsen. Ne! kiáltotta Mika. Bocsánatot kérek! Nem akartalak megsérteni! Mr. Tiny leengedte a kezét. Gondold meg, mielőtt még egyszer ellenkezel velem, Mika Ver Leth mordult rá, majd fejével intett magával hozott törpe népségnek, akik megindultak a terem ajtaja felé. Ők majd befoltozzák a tetőt, mielőtt elmegyünk mondta Mr. Tiny. De ha még egyszer feldühítetek, zúzalékkővé morzsolom ezt a termet, akkor semmi sem véd meg benneteket meg a drágalátos Vérkőtöket a vérszipolyoktól. Lefújta a port szív alakú órájáról, és ismét sugárzó arccal nézett körül. Akkor hát megegyeztünk hárman mennek? Hárman bólogatott Paris. Hárman motyogta sápadtan Mika. Mint mondtam, nem vámpírok részt vehetnek részt kell venniük a vadászatban, de vámpírok egy évig nem indulhatnak a vadászok keresésére, legföljebb olyan okból kifolyólag, aminek semmi köze a Vérszipolyok Urának üldözéséhez. Egyedül kell helytállniuk, és egyedül kell győzniük vagy elbukniuk. Ezzel befejezettnek nyilvánította a gyűlést. Egy fölényes kézmozdulattal elbocsátotta Parist és Mikát, maga elé intette Mr. Crepsleyt és engem, és a trónszékemen kényelmesen hátradőlve ránk vigyorgott. Míg

19 beszélt, lerúgta lábáról az egyik csizmát. Nem hordott zoknit, és döbbenten láttam, hogy nincsenek lábujjai a lába úszóhártyában végződött, és hat kis karom nyúlt ki belőle, mint a macskának. Félsz, Shan úrfi? kérdezte gonoszul csillogó szemmel. Igen feleltem. De büszke vagyok, hogy segíthetek. És mi van akkor, ha nem segítesz? gúnyolódott. Ha kudarcot vallasz, és kiirtásra ítéled a vámpírokat? Vállat vontam. Elfogadjuk, ami jön feleltem, az éjszaka teremtményeinek közismert mondását visszhangozva. Mr. Tiny arcáról lehervadt a mosoly. Jobban kedveltelek, amikor még nem voltál ilyen talpraesett morogta, majd Mr. Crepsleyre pillantott. Hát nálad mi újság? Megrémít a felelősség súlya? Igen válaszolta Mr. Crepsley. Gondolod, hogy össze is roppanhatsz alatta? Meglehet mondta Mr. Crepsley pléhpofával. Mr. Tiny elfintorodott. Ti ketten nem vagytok valami szórakoztatóak. Képtelenség feldühíteni benneteket. Harkat! ordította el magát, mire Harkat automatikusan elindult felé. Te mit gondolsz erről a dologról? Izgat téged a vámpírok sorsa? Igen válaszolta Harkat. Izgat. Aggódsz értük? Harkat bólintott. Hmmm. Mr. Tiny megdörzsölte az óráját, amely egy pillanatra felizzott, majd megérintette Harkat fejének bal oldalát. Harkatnak elakadt a lélegzete, és térdre esett. Lidérces álmaid vannak jegyezte meg Mr. Tiny, ujjait továbbra is Harkat halántékán tartva. Igen! nyögte Harkat. Szeretnéd, ha abbamaradnának? Igen. Mr. Tiny elengedte Harkatot, aki felkiáltott, összecsikorgatta éles kis fogait, felállt, és kiegyenesedett. Kis zöld könnyek reszkettek a szeme sarkában. Ideje, hogy megtudd az igazságot magadról mondta Mr. Tiny. Ha velem jössz, elárulom neked, és nem lesznek többé lidérces álmaid. Ha nem jössz, tovább folytatódnak, sőt egyre félelmetesebbek lesznek, s egy éven belül idegroncs leszel. Harkat ezt hallva remegni kezdett, mégsem rohant oda Mr. Tiny mellé. Ha várok... lesz még egy alkalom... hogy megtudjam az igazat? kérdezte akadozva. Lesz válaszoka Mr. Tiny. De addig sokat fogsz szenvedni, és nem kezeskedhetem a biztonságodért. Ha meghalsz, mielőtt megtudnád, ki vagy valójában, örökre elvész a lelked. Harkat bizonytalanul ráncolta a homlokát. Van egy érzésem motyogta. Valami azt súgja... megérintette mellkasa bal oldalát itt. Úgy érzem, el kell mennem Darrennel... és Lartennel. Ha ezt teszed, több esélyük van, hogy legyőzzék a Vérszipolyok Urát mondta erre Mr. Tiny. Nem létfontosságú ugyan, hogy te is részt vegyél benne, de fontos lehet. Harkat szóltam oda neki halkan, nem tartozol nekünk semmivel. Már kétszer megmentetted az életemet. Menj el Mr. Tinyvel, és tudd meg az igazságot magadról. Harkat ismét összeráncolta a homlokát. Azt hiszem, hogy ha... elhagynálak benneteket azért, hogy... megtudjam az igazságot, annak, aki voltam... nem tetszene, amit tettem. Pár nehéz pillanatig még eltöprengett a döntésén, de aztán odaállt Mr. Tiny elé. Velük tartok. Akár jól teszem, akár nem, úgy érzem... az én helyem a vámpírok mellett van... Minden egyéb várjon a sorára. Legyen hát felelte fanyalogva Mr. Tiny. Ha életben maradsz, útjaink még keresztezni fogják egymást. Ha nem... mosolya egyenesen lesújtó volt. Hogy fogjunk hozzá a kereséshez? kérdezte Mr. Crepsley. Említette Lady Evannát. Kezdjük vele? Ha akarjátok vont vállat Mr. Tiny. Én nem irányíthatlak, nem is akarlak irányítani benneteket, de én nála kezdeném a keresést. Aztán már követhetitek a szívetek óhaját. Felejtsétek el, hogy valakinek a

20 felkutatására indultatok, és menjetek oda, ahol otthon érzitek magatokat. A sors majd vezet benneteket a saját tetszése szerint. Ezzel véget is ért a beszélgetésünk. Mr. Tiny búcsú nélkül távozott, magával vive törpe népét (míg mi beszélgettünk, ők végeztek a javítással). Kétségtelenül türelmetlenül várta már a másnapi végzetes vulkánkitörést. Aznap éjjel teljes volt a felfordulás a Vámpírok Hegyében. Vég nélkül vitatták és elemezgették Mr. Tiny látogatását és jövendölését. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Mr. Crepsleynek és nekem egyedül kell útra kelnünk, hogy összetalálkozzunk a harmadik vadásszal akárki legyen is az, de abban már megoszlottak a vélemények, hogy nekik, többieknek, mit kellene tenniük. Egyesek úgy gondolták, hogy mivel a klán jövője három magányos vadászon múlik, legjobb, ha megfeledkeznek a vérszipolyokkal vívott háborúról, mert az ilyenformán már semmiféle célt nem szolgál. A többség azonban nem értett egyet ezzel, s azt hangoztatták, hogy őrültség lenne abbahagyni a harcot. Mr. Crepsley röviddel hajnal előtt kivezetett engem és Harkatot a Hercegek Terméből, mondván, hadd vitatkozzanak tovább egymással a hercegek és a tábornokok, miránk azonban ránk fér egy kiadós nappali nyugodalom. Nehéz volt elaludni, amikor egyre Mr. Tiny szavai jártak az eszemben, de pár órát azért valahogy sikerült szundítanom. Napnyugta előtt körülbelül három órával fölkeltünk, ettünk egy keveset, és összecsomagoltuk azt a pár holmit, amink volt (én például becsomagoltam egy tartalék öltözet ruhát, néhány palack vért és a naplómat). Külön is elbúcsúztunk Vaneztől és Sebától az öreg szállásmestert különösen elszomorította a távozásunk, majd a termekből kivezető kapunál találkoztunk Paris Skylelal. Elmondta, hogy Mika továbbra is segédkezik a háború éjszakáról éjszakára folyó levezérlésében. Amikor kezet fogtam vele, láttam, hogy nagyon rossz bőrben van, és olyan érzésem támadt, hogy nem sok esztendeje van hátra ha küldetésünk sokáig tart bennünket távol a Vámpírok Hegyétől, könnyen lehet, hogy utoljára látom őt. Hiányozni fog, Paris öleltem át félszegen, miután kezet ráztunk egymással. Te is hiányozni fogsz nekem, ifjú herceg felelte, s míg szorosan magához ölelt, a fülembe súgta: Találd meg és öld meg őt, Darren. A csontjaimig hatoló hideget érzek a tagjaimban, de nem az öregségtől. Mr. Tiny igazat mondott ha a Vérszipolyok Ura teljes hatalmat kap, biztos vagyok benne, hogy mindannyian elveszünk. Meg fogom találni fogadtam meg, és tekintetem összekapcsolódott az agg hercegével. És ha a szerencse úgy hozza, hogy nekem kell őt megölnöm, nem fogom eltéveszteni a célt. A vámpírok szerencséje kísérjen utadon szólt. Csatlakoztam Mr. Crepsleyhez és Harkathoz. Integettünk azoknak, akik idáig kísértek bennünket, majd bevettük magunkat az alagutakba. Gyors és biztos léptekkel haladtunk, s két óra múlva magunk mögött hagytuk a hegyet, hogy a nyílt mezőn, a felhőtlen éjszakai égbolt alatt folytassuk utunkat. Ezzel kezdetét vette a Vérszipolyok Ura elleni hajtóvadászatunk. Jó volt megint úton lenni. Nagyon is tudatában voltunk, hogy utunk egyenesen a pokol tüzébe vezethet, és hogy társainkra mérhetetlen szenvedések várnak, ha kudarcot vallunk, de mindezek miatt ráértünk később aggodalmaskodni. Ezekben az első hetekben csak arra tudtam gondolni, milyen nagyszerű, hogy kinyújthatom a lábam, hogy tiszta, friss levegőt szívhatok, s nem vagyok bezárva izzadságszagú vámpírok tucatjaival. Jókedvűen tapostam az ösvényt éjjelenként a hegyek között. Harkat keveset beszélt; sokat rágódott azon, amiket Mr. Tiny mondott neki. Mr. Crepsley morózus volt, mint rendesen, de én tudtam, hogy látszólagos búskomorsága ellenére éppoly boldog, hogy kint lehetünk a szabadban, mint én. Egyenletes, jó iramban haladtunk, sok-sok kilométert hagyva magunk mögött éjszakánként, nappal meg nagyokat aludtunk a fák, bokrok alatt, vagy barlangokban. Elindulásunkkor még erős Fagyok jártak, de ahogy lejjebb ereszkedtünk a hegyek közül, lassanként engedett a csípős hideg. Mire leértünk a lapályra, már olyan kellemesen éreztük magunkat, mint az emberek egy-egy szeles őszi napon. Hoztunk magunkkal palackozott embervért, ennivalóval pedig a vadállatok szolgáltak. Régóta nem vadásztam már, de hamar belejöttem. Ez ám az élet, nem igaz? jegyeztem meg örvendezve egy reggel, frissen sült szarvashúst rágva.