Kistérségi versíró pályázat 2012 felnőtt kategória I. hely

Átírás

1 Kistérségi versíró pályázat 2012 felnőtt kategória I. hely Sír az ég: Karácsonyi Ibolya Ólomlábon jött a reggel, Ködös, szürke, foszlott az ég, Az éj már indulóban volt, S hangom visszhangzik riadtan, Ne menj el kérlek, maradjál még! Édes álom ringatott el, Szememre tarka pillangó szállt, Szívemről pengve pattant a páncél, Röppenő léptem hegytetőn járt. Fölfelé néztem, fölfelé vágytam, Kezemben kuncogott gyereknyi fény, Holdat láttam, Szívembe zártam, S lüktetett benne apró remény. A csillagok hátán táncokat járt, Sok-sok kedves régi barát, Ott ült apám is csöndes mosollyal, S karját kitárva sietett párom Sűrű ködön, s felhőkön át. Valahol csendes muzsika szólt, Kezem a kezében, fejem a vállán S egy gömbölyű csillag fölénk hajolt. Jött a reggel, s megtört a varázs, Szisszenve szunnyad az izzó parázs, Foszlott a felhő az ablakon túl, Sír az ég? Vagy a könnyem hull?

2 FELNŐTT KATEGÓRIA II. HELYEZETT Karácsonyi Lászlóné: Reggel Ficánkos kedvvel Jött el a reggel, Pattogó szikrákat Pergetett, Ahová nézett, Ahová lépett, Gondűző felleget Kergetett. Kócos kismadár Gubbaszt az ágon, Szemén még álom Szundikál, Csőrén a pajkos, Görbe, gubancos Tavaszi napfény Táncot jár. Csiklandós kézzel Szárnyakat nyit, Zsongító hévvel Csókokat hint, Itt van és érzi, Kacagva nézi, Daloló madárka Nékem int. Itt van a fütty, Fülembe bújt, Itt van a fütty, Szívemre hullt, Itt van a fütty, Az égbe szállt, S a vacogó világ Zölddé vált. Gyál,

3 KISTÉRSÉGI VERSÍRÓ PÁLYÁZAT 2010 FELNŐTT KATEGÓRIA III. HELYEZETT Karácsonyi Ibolya Vigye el a szél! Egy szó, egy kép, egy emlék Mi a múltból fényesen cikkan itt van a tenyeremben, csendesen pihen S nem tudom, hogyan engedjem el! Oly szép, de szikrája éget, Bőrömbe ivódott és csak viszem, viszem... Fáj az érintése, mert csak képzelem, Hogy igazzá válik és álmomban hiszem Kitárom tenyerem, vigye el a szél Itt minden, minden csak róla beszél Szavak, sorok, képek, gyönyörű emlékek... Félbeszakadt sóhaj, s hiába várom Tenyerem reszketőn szélesre tárom S vissza sosem hozza többé már a szél. Gyál, 2010.

4 Kistérségi versíró pályázat Felnőtt kategória III. hely Karácsonyi Lászlóné: Szürkület Sétálni tanultam valamikor régen, Édesanyám óvta Botladozó léptem. Egy lépés és még egy, Óvatosan kincsem! Nézz a lábad elé, Vigyázz, apró szentem! Így telt sok-sok tavasz Féltő kezek óvtak, S a rohanó napok Barázdákat róttak. Sötét hajam lassan Ezüst fénybe olvad, Édesanyám napja Szürkületbe ballag. Lépte botladozó Reszketeg járása, Féltve nyújtom kezem Egy apró sétára. Egy lépés, és még egy, Óvatosan mama! Kapaszkodj karomba, Úgy vezetlek haza! Gyál,

5 Kistérségi versíró pályázat Felnőtt kategória III. hely Karácsonyi Lászlóné: Tél végi dal Nem volt igazán reggel, Még szundikált a fény, Az ágak rejtekében Madárdal szólt ez tény. Hogy hol, és merre voltak? Csak sejtettem talán, Mégis merengve álltam, A télvég hajnalán. Tavaszi hang csicsergett Rojtos felhők alatt Szívem ugrálva lódult S a fény felé szaladt. Megállt egy röpke percre A szürke föld fölött S tudta, a hívó szóra A tavasz most beszökött. Nem volt igazán reggel, Még szundikált a fény, De nyurga szívem kapta A csöppnyi dalt, ez tény

6 KISTÉRSÉGI VERSÍRÓ PÁLYÁZAT 2007 FELNŐTT KATEGÓRIA II. HELYEZETT Karácsonyi Lászlóné: Vallomás Láttam lent a porban Apró csilló követ, Csusszanó kis csigát Hazafelé jövet. Miért írok róla? Kérdik sokan mások, Miért veszem észre Ezt az apróságot? Miért, miért, miért, Miért mar úgy belém, Ha a fázós koldus Kezét nyújtja felém? Azt mondják, hogy hagyjam, Mit törődök mással? Foglalkozzak inkább A magam bajával! De a kóbor kutya Mindig engem követ, S látom a bús szemét Hazafelé jövet. Látom a rigót is Ágon dideregni, Tudom, hogy pityegve Csak tőlem kér enni.. Nekem fáj a sok jaj Nekem fáj a sírás, Nekem jutott a toll, És panaszírás. Lehet, hogy tán versem Nem olvassa senki, De az apró virág Nekem tud nevetni! Gyál,

7 VERSÍRÓ PÁLYÁZAT FELNŐTT KATEGÓRIA II. HELY Karácsonyi Lászlóné: Őszelő Lehullt a fáról Az első levél Hosszan görgette Az úton a szél Pörögve repült Az ághegyen túl Az öreg fa féltőn Utána nyúl Sápadva súgja Egy árva sugár Bágyadtan ballag Tovább a nyár Zörögj csak, forogj Te hulló levél Könnyezőn ringat És csitít a tél. Gyál, szeptember 3.

8 VERSÍRÓ PÁLYÁZAT FELNŐTT KATEGÓRIA I. HELYEZETT 2005 Karácsonyi Lászlóné: Furcsa éj Ma éjjel a hold a földre szállt S az ámuló bokor a hóban állt Fehér, fehér, fehér a táj A mélabús lélek zsibongva fáj Különösen furcsa ez az est A szél a kéményre gallért fest Fehér, fehér, fehér a táj A mélabús lélek zsibongva fáj A fény most a földön foszforeszkál S az ágra egy riadt hóbagoly száll Fehér, fehér, fehér a táj A mélabús lélek zsibongva fáj Csüggedten lesi süvít a szél titokban enyhe tavaszt remél Fehér, fehér, fehér a táj A mélabús lélek zsibongva fáj

9 VERSÍRÓ PÁLYÁZAT FELNŐTT KATEGÓRIA I. HELYEZETT 2005 Karácsonyi Lászlóné: A tócsa és a rigó Szomorú, szürke hétfői nap Koppan a járda a léptem alatt Didergő bokor és reszkető fa Vacogva sóhajt hideg van ma Reccsen a fagyás a tócsa vizén S valami furcsát láttam meg én Tenyérnyi tócsán széttiport jég Ámulva leste a sápadó ég Ámulva leste egy csapzott rigó Itt van a tócsa és nem koppanó Csőrével kortyolt, Szabad a víz! Bár még egy kicsit Jeges az íz Jeges az íz, de látni oly jó Fröcskölve fürdött Az a rigó Tollától mosta A gyötrő telet Tenyérnyi tócsán Csodát tehet február 15.

10 KISTÉRSÉGI PRÓZAÍRÓ PÁLYÁZAT II. HELYEZETT Füles: Karácsonyi Lászlóné Háborús éveket írtunk. Az idő novemberbe hajlott, kopasz fák dideregtek az út szélén. A foghíjas utcán néhol kilőtt házak falai meredeztek. Az épen maradtak élettelenül bámultak homályos szemeikkel. Nem volt mozgolódás, füst sem szállt fel a kéményekből. Kifosztott épületek riadoztak tátongó ajtajukkal, nem volt a ki becsukja őket, lakói elmenekültek. Egy-két ember kucorgott csak, akik nem tudtak hová menni. Ebben az időben katonák jöttek-mentek, csizmás lábukkal durván taposták le a tavaly ültetett meggyfa csemetét. Hol a németek, hol az oroszok garázdálkodtak, mindegyik vitte, ami kellett neki. Kerekesék tűrték egy darabig, előbb a lovat hajtották el, majd a malacokat vitték. Hiába volt minden tiltakozás, aki nagyon harcias volt, az kapott egyet a puskatussal. Később már nem is szóltak, csak tűrték, hogy vigyék, ami kell nekik. Ilyenkor a szoba közepére húzódtak, összefogózkodtak, mintha egymásból akarnának erőt meríteni. Csak a kutya csaholt mérgesen, nem értetve mit keresnek itt idegenek. Nagyszőrű farkaskutya volt, hasán látszott, hogy hamarosan megszületnek a kicsik. Az egyik katona megunhatta a csaholást, mert dühödten rúgta oldalba. Gazdája megrettenve kiáltott fel: - Ne bántsa, nem látja, hogy hasas? A katona értetlenül bámult, nem értette a magyar szót. Valamit ordított a maga nyelvén, és öklét fenyegetően rázta. - Füles! Gyere ide! Azonnal! Lábhoz!- kiáltott rá a gazda. A kutya odasomfordált, de ínyét felhúzva morrantott az idegen felé. Most a szobát forgatták fel. A nagyapa zsebóráját rögtön eltették. A fényképek nem kellettek, azok szétszórva hevertek a földön. Mikor már nem találtak elvinni valót, nagy garral odébb álltak, keresték a következő házat. Kerekesék megkönnyebbülten lélegeztek fel, aztán keserű szemmel nézték a kifosztott lakást. - Itt már nem maradhatunk! Mari, szedd össze, ami megmaradt!- szólalt meg az ember Barázdált arcú, szikár ember volt, de azért dolgozni tudott, eltartotta a családot, csak ez az átkozott háború ne lett volna! Hiába, a puska szava hatalmas, nem lehetett szembeszállni vele! Az apró népre nézett, aztán mélyebbre húzta a kalapot a fején, és csendbe maradt. Összepakolták a kis himi-humit, és indultak Pestre a rokonokhoz. Füles látva a készülődést, nehézkesen felemelkedett, indulásra készen. - Te maradsz, vigyázol a házra! adta ki a parancsot a gazda. A kutya értette a szót, mégis kérdőn nézett rájuk. - Nem jöhetsz velünk ilyen állapotban! Maradj nyugton, és senkit se engedj be a házba! Ez már szigorú parancs volt, így hát leült a padlóra, és várt. A gazda körbenézett, egy rossz kabátot terített a szoba sarkába. - Itt a helyed! Szólt oda még a kutyának, és bezárta az ajtót.

11 Azt azért tudni kell, hogy abban az időben a bejárati ajtón volt egy nyílás, amin a kutya hideg időben bejöhetett a házba. Ezt most szabaddá tették, ha dolgát kell végeznie, ki tudjon menni. - Te Janó! Éhen fog veszni ez a szegény pára, ki ad neki enni? Meg a kölykök is hamarosan megszületnek! - Majd beszélek Fodorékkal, hogy nézzenek rá, és néha-néha lökjenek be egy kis ennivalót, meg vizet. Ide teszem a tálat a kerítés mellé! Elmentek. Füles egyedül maradt. Egy ideig ült, ahogyan parancsolták neki, aztán összegömbölyödve lefeküdt, és várt. Eltelt egy nap, kettő, de még mindig senki sem jött, hiába hegyezte a fülét, az ismerős léptek nem koppantak sehol. Most már kimerészkedett az udvarra, beleszagolt a levegőbe. Gyomrában kínzó éhséget érzett. Valamit enni kell, a kicsik is elégedetlenül türelmetlenkedtek ott bent. Mozgást vett észre, fejét arra fordította. Megnyugodva billentett egyet a farkával, mert megismerte a szomszédot. -Hát te, Füles? Már azt hittem elő sem jössz! Na, gyere ide!- szólt barátságos hangon. Füles nem ment, csak várta, hogy mi fog történni. Parancsot csak a gazdától fogadott el, erre tanították. Fodor elfordult, majd kis idő múlva egy darab kenyérrel a kezében hajolt a kerítéshez. - Gyere már ide, te kutya, hoztam neked valamit! Nesze, egyél! Füles maradt, figyelte, hogy nem akar-e bejönni. Azt a parancsot kapta, hogy vigyázzon a házra, hát ekként viselkedett. Fodor ismerte már, nem erőltette a dolgot. - Jól van, majd megeszed, ha éhes leszel!- azzal elment. A kutya nézte a kenyeret, egyre inkább érezte, hogy gyomrát marcangolja az éhség. - Enni kell! - a kicsik is nyugtalankodtak pocakjában, mintha ők is éheznének!- óvatosan odasomfordált, szemét körbe villantotta, felkapta a kenyeret, és beszaladt a házba. Később vizet is talált a tálban. Lassan megszokta, hogy Fodor jön, hoz ennivalót, beszélget valamit, és elmegy. Addig nem ment oda, amíg az ember ott volt, de már nem gyanakodott, csak várt, minden nap várt. - A gazda vissza fog jönni! ezt biztosan tudta- Egy nap, késő este érezte, hogy itt az idő, a kicsik világra kívánkoznak. A kabátot vacokká gyűrte, mellé húzott még ezt-azt, amit talált. Mire a nap besütött a rácsos ablakon, a kicsik már békésen szoptak. Hideg volt, de karikába gömbölyödött, úgy melegítette a jövevényeket. Napra-nap telt, időnként kiment, és evett. A szomszéd is észrevette a változást, és a kenyeret zsírral is megkente. - Egyél, hiszen most már többen vagytok. Jó étvágyuk lehet a kicsiknek, mert Nagyon sovány vagy! Sovány volt, kócos, de szemében büszke fény ragyogott. Fülét megbillentette, és az sem érdekelte, hogy a hó a bundájára hullik. Lerázta magáról, mielőtt visszabújt a kutyabejárón. Egy nap furcsa zaj ütötte meg a fülét. Hallott már ilyet. Utoljára akkor, amikor az a rossz szagú ember belerúgott, és neki egyedül kellett maradni. Nyugtalanul ugrott fel, a kicsikre sandított, látta, hogy békésen szundikálnak. Jól sejtette! Rossz szagúak! Belökték a kaput, és bejöttek az udvarra. A kutya nyakán égnek meredtek a szőrszálak, torkából mély fenyegető hang tört elő. A katonák hallották a morgást, de mit sem törődtek vele, csak kiáltottak valamit. Mindenesetre egy

12 sorozatot az ajtóba eresztettek. Füles résen volt, időben félreugrott, és most már hangosan ugatott, hangja vészjóslóan kongott kifelé. Egy apró csend, és még egy sorozat, most a zárra. Füles ugrásra készen állt, teste ívbe feszült, minden idegszálával az ajtóra figyelt. Az egyik katona berúgta az ajtót. Ott álltak szemben egymással. Füles egyetlen hatalmas lendülettel vetette magát a katonára, fogait mélyen a karjába vájta. Durva káromkodás valami érthetetlen nyelven, és újabb lövések csattantak. Füles most is félre ugrott, és mint egy rontó szellem ugrott ismét. Már többen is álltak figyelték a párviadalt. Ketten a katonához ugrottak segíteni, mert folyt a vér a kabátjából. Lőttek rúgtak, ütöttek, vágtak... Füles, mintha nem is kutya, hanem a bosszú angyala lenne, olyan villámgyorsan támadott hol ide, hol oda, a golyók sosem találták el. Hátul az egyik megunta a komédiát, és valamit mondott nekik. Azok hátrább húzódtak, a kutya meg várta a következő támadást, szemei már vérben forogtak. Nem tudta mi következik, de várt. Nem jöttek közelebb, csak egy repülő valamit vett észre, ami a szobában ért földet, pont ott ahol a kicsik voltak. Hatalmas, fülsiketítő robbanás, és éles, szaggató fájdalom... Mikor újból kinyitotta a szemét, csak fekete füstöt látott, és ahol a kölyköket sejtette, ott egy lyuk tátongott. Felállni nem tudott, hasát feltépték a szilánkok, de azt érezte, hogy itt a vége, és a kölyköknek is. Nyüszítve, utolsó erejével még a lyukhoz kúszott, az egyik kölyök épen maradt testét magához húzta. Később, mikor már minden elcsendesedett, a szomszéd beóvakodott. Meglett ember létére könnybe lábadt a szeme, ott feküdt Füles, egy kölyök a mancsánál, a többi darabokban. Az a fekete lyuk mindent elárult. Szó nélkül kihordta a tetemeket, és elásta az eperfa alá. Az az egy még élt, azt magához vette. Akkurátus kis halmot csinált, a tálat lefelé fordítva a tetejére tette. Egy idő után Kerekesék hazajöttek, a szomszéd mindent elmesélt, és az asszony kezébe tette a kölyköt. Az eperfa alá virágot ültettek, időnként meg-megálltak egy percre, ilyenkor szemük mindig párásan csillogott. Egyszer a legkisebbik gyerek mondta ki azt, amit a többiek csak gondoltak: - Jó kutya vagy Füles, vigyáztál a házra! Most már aludj békében!

13 KISTÉRSÉGI PRÓZAÍRÓ PÁLYÁZAT III. HELYEZETT A három angyal titka Elhunyt szeretteimet látogattam meg a temetőben. Vittem virágot a vázába, megigazítottam a szélnyűtte halmot aztán vízért indultam, hogy megöntözzem az árvácskákat. Közvetlenül a kút közelében áll egy síremlék, ami mellett gyakran eltűnődök, vajon mi lehet a titka? Három angyal, szorosan összeölelkezve, alatta három név: Katus Imre, élt 10 évet Katus Károly, élt 6 évet Katus Mihály, élt 3 évet. Gyerekek! Testvérek, és mind a három egy napon hunyt el! Mi lehet a titka? Talán valami szörnyű járvány? Az sem lett volna csoda, hiszen a dátum szerint július 08-án hunytak el. A háborúnak vége volt ugyan, élelem, gyógyszer, és orvos híján sokan pusztultak el abban az időben. Tűnődésemben észre sem vettem, azt a fekete kendős, szikár asszonyt, aki mellettem állt már egy ideje. -Szomorú látvány ugye? Kérdezte fakó hangon -Az bizony feleltem Szegény gyerekek, vajon milyen szörnyű kórság vihette el őket? -Kórság? Dehogy is kórság! Egészségesek voltak, mint a makk. A háború! Az vitte el őket! - De hiszen ez hogy lehet? Az van ide írva, hogy július 08. Akkor már vége volt a háborúnak, itt meg hamarább is. - Mégis csak az volt, nekem elhiheti, én ismertem őket! Mivel még mindig hitetlenkedve néztem rá, így szólt: - Na, jó, látom, nem idevalósi, mert az itteniek mind tudják, mi történt! Ha megvár, útközben elmesélem. Itt megtalál, már nem sokáig szöszölök! Visszamentem, megitattam a vízért sóvárgó virágokat, gondolatban még elbeszélgettem egy kicsit nagyanyámmal, aztán indultan a kút felé. A felgyülemlett víz, tócsában állt, ugrifüles verebek zsinatoltak benne. Ittak egy kicsit, aztán fröcskölve verték a vizet, mit sem törődve a körülöttük hallgató csenddel. A szikár asszony felemelte a fejét jöttömre, bizonyára végzett az imával. Megsimogatta a fejfát kezével, és ránézett a szomszédos három angyalra. - Ez nagyon szomorú história. Nem volt már harc, mégis úgy történt, ahogy mondom! Azzal nyújtotta kezét, hogy segítsek neki, átlépni a tócsát. Sosem volt olyan gyönyörű nyár, mióta az eszemet tudom! Az emberek összetakarították a háború nyomait, szétszórt himi- humit, elhullott állatokat. A férfiak a lőszereket gyűjtötték össze, meg a lövedékek nyomait temették be. Olyan volt az egész föld, mint egy ragyaverte ábrázat a himlő után. Aztán kezdett szépen minden helyrejönni. A kilőtt házakból elhordták a törmeléket, a romokat újjá kellett építeni. Gyönyörűen sütött a nap, mintha tudta volna, hogy melegíteni kell kívül is, meg belül is. Az ember

14 szíve csak úgy repdesett ettől a szikrázó fényességtől. A felszaggatott földet térdig érő fű nőtte be, és olyan zöld volt, hogy szinte már el sem akartuk hinni. A Katusék is szorgosan dolgoztak. Kidűlt két oldal a házukból, és az ólak is mind a földön hevertek. Ott laktak a kanális mellett, még szerencse, mert legalább vízért nem kellett messze menni! Öt gyereket neveltek, négy fiút, meg egy lányt. A legnagyobb fiú már nyurga volt, sokat segített az apjának, a lány, pedig szintén nagyobbacska lévén az anya körül tüsténkedett. A három kisebb a víz mellett játszott, a jó kövér fűben, időnként megmártóztak a vízben. Ott volt a többi korabeli gyerek is, afféle gyerek gyülekezet volt a parton. Mindig volt valami érdekes dolog, amivel el lehetett foglalatoskodni. A békák, szöcskék, csigák, meg a patakbéli halak, csiborok mind ezernyi titkot rejtettek. Jó idő lévén, egy szál nadrágban fürödtek a vízben. Imre már úszni is tudott, ő bírta legtovább a víz alatt levegő nélkül. A többiek nem is mertek vele versenyre kelni. No de az írás! Abban Karcsi volt a nagy tudós! A nedves homokban olyan szépen kanyarintotta a K betűt, hogy csak úgy ámult a sok nehéz kezű gyerkőc. Maguk között irka-firkának hívták. Misó meg csak nézett azzal a nagy kék szemével, szőke haját mindig kócosra fújta a szél. Most is úgy telt a nap, mint máskor. Előbb szöcskét, meg békát kergettek, aztán a pirosodó málnát kereseték a bokrok között. A három gyerek egymás mellett szemecskézett, lesték, hogy melyikük talál többet. Misónak nem volt olyan szerencséje, mint a többieknek, mert azok a huncut szemek mindig olyan magasra kúsztak, hogy sehogy sem érte el. Ami meg lent volt, úgy körülbástyázta magát szúrós ágakkal, hogy úgy nézett ki, mint aki kismacskával verekedett. Most viszont talált valami nagyon érdekeset. Nem is kellett kapaszkodni érte, mert a földön volt, pont belerúgott a lábával. Vasból volt, hosszúkás, és olyan nehéz, hogy nem is bírta felvenni. Kínlódott egy ideig, aztán kiáltott a testvéreinek. A bátyók jöttek is hamarosan, mert úgy nevelték őket, hogy a kicsit ne hagyják egyedül, ezt jól megtanulták. - Nézzétek mit tajájtam! A két nagyobbik leguggolt, előbb csak nézegették, aztán lökdösték, kicsit odébb cibálták, hogy jobban megvizsgálják. Imre már sejdítette. - Te! Macska legyek, ha ez nem bomba! - Dehogy is, az sokkal nagyobb! És mik ezek a szárnyak rajta? - Már pedig az! Láttam, amikor jöttek összeszedni apámék! Hát ez is olyan, csak kisebb. aknabomba! - Akkoj ezs bistosan jossz! Menjünk innen! szólalt meg Misóka nagy bölcsen. Hát eriggy, ha félsz! Te még úgy is kis pisis vagy! Majd mi Imrével megnézzük! Misóka tanácstalan volt, hiszen már nem is volt pisis, de azért mégis úgy gondolta, hogy ez a valami nem jó dolog. Mint mindig, ha nem tudta, hogy mit tegyen, bekapta a hüvelyk ujját, azzal próbálta megnyugtatni magát. Közben Imi, és Karcsi akkurátusan próbálták szétszerelni a szárnyas aknát, mert közben kitalálták, hogy azt találtak. - Leszedjük a fejét, a többi részét meg hazavisszük, jó lesz az még valamire! Te, és mi lesz, ha felrobban? - Dehogy robban! Nem látod, hogy rozsdás? Ez már döglött bomba, különben rég felrobbant volna, pláne tegnap, amikor a zetor itt járt. - Jól van, te tudod! Akkor én itt fogom meg, te meg hátul, ütögesd ezzel a téglával,

15 - talán úgy könnyebben lejön a hátsó része! Ütögették. Hallatszott a kopácsolás, aztán egy hatalmas, eget rázó robbanás... Hirtelen mintha megállt volna az idő! Az emberek mozdulatlanná dermedtek, a békák elhallgattak, talán még a patak sem sietett tovább, hanem egy helyben állt a döbbenettől. A többi gyerek később óvakodva hazaszivárgott, valahogyan egyik sem akart a közelbe menni. Csak Katusék indultak ólomlábakon a még mindig füstölgő gödör felé. Megmagyarázhatatlan rossz érzés vonzotta őket, miközben egyre azt motyogták - Nincs semmi baj. A látvány leírhatatlan volt. Ép ésszel fel sem lehet fogni! Három gyönyörű gyermek. Egy, aki sokáig bírja a víz alatt levegő nélkül, egy, aki szépen cifrázza a K betűt, és egy, akinek olyan szőke a haja, mint a len, és a szél mindig összekócolja. Láttatok már néma gyászt? Az anya nem sírt, nem verdeste magát a földhöz, mégis szörnyűbb volt, mindenfajta bánattól. Ölbe vette Misókát, csendesen ringatta, egyre törölgette azt a csúf ragacsot a kicsi fejéről. Még akkor is így ült, amikor már sokan voltak ott, és próbálták kivenni a kezéből Misót. A gödörhöz oda sem engedték. - Gyere anyám, haza kell menni! fogta meg kezét a nagylány. Tedd le Misót! Ekkor nézett fel először. - Micsoda? Elment az eszed? Hogy mehetnék el, mikor itt vannak a testvéreid? - Majd apám velük marad! mondta a lány, könnyeit visszatürködve szemébe. Érezte, hogy most nem szabad sírni. Hirtelen felnőtt, és anyját gyámolítva húzta hazafelé. Az asszony először megindult, de kitépte magát lánya kezéből, mint amikor átszakad a gát, nem bírva ellenállni az árvíznek, őrjöngve rohant a gyerekei felé. Útját állták, többen is fogták az ordító, rúgkapáló asszonyt, míg a hatalmas fájdalom meg nem szánta, és sötét ájultságot borított rá. Sok év telt el azóta. Katusné le sem vette a fekete ruhát soha többé magáról. Nevetni senki sem látta, csak ide jár ki a temetőbe, és beszélget a három angyallal. Habár az utóbbi időben igazi angyalokkal is beszélget, mert három gyönyörű unokája van. A legkisebbik, Sanyika olyan lenszőke, nagy kék szemekkel, haját mindig kócosra borzolja a szél, és ha tanácstalan, a hüvelykujját szopogatja. Katusné ilyenkor ölbekapja, magasra tartva forog vele, egy régi dalt énekel, arca kisimul, és elfelejti, hogy volt három fia, akit megölt a háború. Karácsonyi Lászlóné