NORBERT SCHWARTE RALF OBERSTE-UFER

Átírás

1 A Bundesvereinigung Lebenshilfe kézikönyve NORBERT SCHWARTE RALF OBERSTE-UFER LEWO Életminõség a felnõtt korú értelmi fogyatékosok lakóformáiban Segédeszköz a minõségfejlesztéshez

2 Fordította ZÁSZKALICZKY PÉTER A szakmai lektorálást végezte MÁRKUS ESZTER A nyelvi lektorálást végezte GÁNÓCZY ANDREA Szerkesztette ZÁSZKALICZKY PÉTER Technikai szerkesztõ DURMITS ILDIKÓ Megjelent a Soros Alapítvány Kitagolás alprogramjának támogatásával, a 653/111. számú pályázat keretében (A fordítás alapjául szolgáló mû bibliográfiai adatai: Schwarte, Norbert Oberste-Ufer, Ralf: LEWO. LEbensqualität in WOhnstätten für erwachsene Menschen mit geistiger Behinderung. Ein Instrument zur Qualitätsentwicklung. Ein Handbuch der Bundesvereinigung Lebenshilfe Lebenshilfe-Verlag Marburg. Verlagsabteilung der Bundesvereinigung Lebenshilfe für Menschen mit geistiger Behinderung e. V.

3 NORBERT SCHWARTE RALF OBERSTE-UFER LEWO Életminõség a felnõtt korú értelmi fogyatékosok lakóformáiban Segédeszköz a minõségfejlesztéshez Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola Budapest 1999.

4 Tartalom Elõszó...9 Szerkesztõi megjegyzések a magyar kiadáshoz A LEWO feltevései, céljai és alkalmazási lehetõségei A minõségvizsgálat módszertani szempontjai Aktuális irányzatok és viták A LEWO-val végzett minõségvizsgálat dimenziói A LEWO-val végzett minõségvizsgálat távlatai A szociális kapcsolatok mint a minõség központi tényezõi Az eszközkészlet kifejlesztésének állomásai Elõkészületek Áttekintés a LEWO irányelveirõl, munkaterületeirõl, tárgyköreirõl és mutatóiról A tárgykörök és mutatóik validitásának megállapítása A szociális rehabilitáció elméleti alapjai és irányelvei Kompetencia-központúság helyett szükséglet-központúság A szociális rehabilitáció irányelvei A LEWO-val végzett minõség-ellenõrzési eljárás elõkészítése és kivitelezése Az értékelési folyamat ideáltipikus lefolyása Az irányítócsoport létrehozása és feladatai A strukturális adatok összegyûjtése és feldolgozása Az értékelést végzõ team feladatai Módszeres információgyûjtés Az egyes tárgykörök és azok mutatóinak kiértékelése A prioritást élvezõ támogatási és változtatási igények meghatározása A szolgáltatás minõségére vonatkozó jelentés elkészítése Cselekvési terv összeállítása Felülvizsgálat és ellenõrzés Munkaterületek, tárgykörök és mutatók munkaterület: A lakóhely, a lakás és a ház berendezése és kialakítása tárgykör: A lakóhely és a lakóforma szabad megválasztása és folytonossága tárgykör: Helyszín tárgykör: Individuális kialakítás és magántulajdon tárgykör: Esztétikum és komfortosság tárgykör: Életkornak és kultúrának való megfelelés munkaterület: A mindennapok felépítése, rutinjai, kínálatai és tevékenységei tárgykör: Önellátás és mindennapos tevékenységek tárgykör: Rendszeres tevékenység a lakószférán kívül tárgykör: Szabadidõs tevékenységek és felnõttképzés tárgykör: Idõkeretek tárgykör: Vallásgyakorlás és spiritualitás munkaterület: Együttélés tárgykör: A lakótársak kiválasztása és az együttélés folytonossága tárgykör: A csoportok nagysága és összetétele tárgykör: A felhasználók és a munkatársak viszonyának alakítása...222

5 tárgykör: Magánjelleg és individualizáció tárgykör: Kríziskezelés munkaterület: Nem-professzionális kapcsolatok és szociális hálók tárgykör: A felhasználók egymás közti kapcsolatai tárgykör: Szociális hálók, jelentõs kapcsolatok és barátságok tárgykör: Pártfogók és önsegítõ csoportok tárgykör: Nemi identitás, szexualitás és partnerkapcsolatok munkaterület: Jogok és védelem tárgykör: Védelem a kényszerintézkedésekkel és bántalmazásokkal szemben tárgykör: Polgári jogok tárgykör: Egészségvédelem tárgykör: Átláthatóság és adatvédelem tárgykör: Nyelvhasználat tárgykör: A felhasználók és hozzátartozóik formális közremûködése munkaterület: A munkatársak vezetése tárgykör: A munkatársak képesítése, kiválasztása és betanítása tárgykör: Vezetés és kooperáció tárgykör: A munkával való megelégedettség tárgykör: Személyi folytonosság munkaterület: Szervezetfejlesztés tárgykör: Konceptualizálás és értékelés tárgykör: Továbbképzés és szupervízió tárgykör: PR-munka tárgykör: Aktív közremûködés a regionális szociálpolitikában és szociális ellátások tervezésében A LEWO eszközkészlete Struktúrakérdõív I.: A lakhatást nyújtó szolgáltatás/lakóegység Struktúrakérdõív II.: A felhasználóra vonatkozó információk Mérõeszköz a lakhatást nyújtó szolgáltatás elsõ feltérképezéséhez A kínálati és a felhasználói profil összehasonlítása egyéni álláspont A kínálati és a felhasználói profil összehasonlítása az értékelõcsoport álláspontja A prioritást élvezõ támogatási és változtatási igények meghatározása Az egyéni fejlõdés tervezéséhez kapcsolódó kulcskérdések A szervezetfejlesztés tervezéséhez kapcsolódó kulcskérdések

6 Elõszó Több mint két évig tartó kutató- és fejlesztõmunka eredményeként adjuk most közre a LEWO (LEbensqualität in WOhnstätten für erwachsene Menschen mit geistiger Behinderung Életminõség a felnõtt korú értelmi fogyatékosok lakóformáiban) elnevezésû segédeszközt, amit a fenti népesség számára tartós elhelyezést, lakhatást nyújtó szolgáltatók által biztosított élet- és lakókörülmények megítélésére és fejlesztésére dolgoztunk ki, abban a reményben, hogy ezáltal hozzájárulhatunk a szociális rehabilitáció gyakorlatának további javulásához. Mérési eljárásunkat nem szobatudósként, hanem gyakorló szakemberekkel szorosan együttmûködve fejlesztettük ki, ami véleményünk szerint jó feltételeket teremthet e cél megvalósulásához. A LEWO voltaképpen egy kívülrõl kísért önértékelést (önmegítélést és kontrollt) szolgáló többdimenziós, multiperspektivikus mérõeszköz. Kidolgozására egy, a Német Szövetségi Egészségügyi Minisztérium, Észak-Rajna Vesztfália-tartomány Tudományfejlesztési és Kutatási Minisztériuma, valamint a Lebenshilfe németországi egyesülete által támogatott kutatási projekt keretében kerülhetett sor, ami A felnõtt korú értelmi fogyatékosok helyi közösségbe integrált lakóformáiban biztosított életminõség felmérésére és fejlesztésére szolgáló eszközkészlet megkonstruálása, validitásának vizsgálata és kipróbálása címet viselte. Úgy a projekt elõkészítésének idõszakában, mint a megvalósítási szakaszban 1994 júniusa és 1996 májusa között megbízható kooperációs partnerre találtunk a Theo Frühauf és Klaus Kräling által képviselt Lebenshilfében. A szervezet betekintést engedett számunkra az általa fenntartott intézmények gyakorlatába, megelõlegezett bizalommal viseltetett kezdeményezésünk iránt, és mindenekelõtt mérõeszközünk validitásvizsgálatának fázisában lehetõséget biztosított a számunkra ahhoz, hogy lakhatást nyújtó szolgáltatásainak munkatársait és a bennük élõ értelmi fogyatékos felnõttek hozzátartozóit bevonhassuk abba a komplex együttmûködési folyamatba, amely messze túlment az ilyen vizsgálatoknál szokásos kikérdezések és interjúk keretein. Mindezért e helyütt is szeretnénk köszönetet mondani. A projekt vezetését Norbert Schwarte tartotta kézben, kivitelezését pedig fõként Ralf Oberste-Ufer végezte, amivel kapcsolatban azonban meg kell jegyeznünk, hogy az ilyesfajta, minimális személyi kiadásokkal dolgozó projektek esetében a vezetési és a kivitelezési feladatokat legfeljebb az absztrakciók szintjén, elméletileg lehet egymástól elválasztani. Christof Wellernek fontos adalékokat köszönhetünk a felhasználói szempontok mérõeszközbe történõ beépítésével kapcsolatosan, s neki kell köszönetet mondanunk a statisztikai adatok elõkészítéséért is. A Nem-professzionális kapcsolatok és szociális hálók, valamint a Mérõeszköz a lakhatást nyújtó szolgáltatások elsõ feltérképezéséhez címû munkaterületek körvonalazásában Johannes Schädler nyújtott jelentõs segítséget. Az adatok statisztikai feldolgozását Arnd Gürtler végezte. A könyv olvashatósága érdekében végzett szöveggondozás és korrektúra Claudia Brosowski munkája, míg a szakirodalom és a munkaanyagok összeállításáért Alexandra Lillpoppot illeti köszönet. A szociális szolgáltatások minõségkontrollja nevet viselõ kutatási munkacsoport tagjaiként mindvégig azon fáradoztunk, hogy közös megegyezéssel hozzuk meg a projekt menetét és alakulását érintõ lényeges döntéseket. Közösen vitattuk meg és többszörösen átdolgoztuk minden egyes, a munkacsoport valamely tagja által elkészített részfejezet szövegét. A végleges változat szerkesztési munkálatait Ralf Oberste-Ufer és Norbert Schwarte vállalta magára, s így õk viselik a felelõsséget a jelenlegi formában olvasható szövegért. A LEWO eszközkészlete nem csupán a lakóotthonokra és a helyi közösségbe (településbe) integrált egyéb lakóformákra jellemzõ élet- és lakókörülmények vizsgálatára alkalmas, hanem a felnõtt korú értelmi fogyatékosok részére professzionális szolgáltatásokat nyújtó különféle lakóformák teljes palettájára vonatkoztatva használható. Emiatt a kötetben rendszerint nem említjük külön az egyes lakóformákat, hanem azokról általánosságban, a lakhatást nyújtó szolgáltatás vagy a támogatással kísért lakóforma semleges fogalmait használva beszélünk. Az e lakóformákban élõ értelmi fogyatékos embereket nem lakókként, hanem a lakhatás valamely formáját nyújtó szolgáltatás igénybevevõiként, azaz felhasználókként fogjuk említeni. Mindezzel azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a pszichoszociális szolgáltatások olyan résztvevõinek tekintjük õket, akik nem egyszerûen betöltik a gondozottak vagy az ápolásra szorulók passzív szerepeit, hanem aktív részesei és alakítói minden, az adott szolgáltatással öszefüggõ folyamatnak. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a fenti fogalom nemigen fogja elnyerni a nyelvészeti és irodalmi akadémiák tetszését. Számunkra azonban elsõdlegesen az volt fontos, hogy kerüljünk mindenfajta fogalmi stigmatizációt, mint ahogyan le akar- 9

7 tunk mondani a szociális ellátás területén az utóbbi idõben divatossá vált ügyfél terminus használatáról is, ami esetünkben közelebbi vizsgálódás után hamis analógiának bizonyult. A szöveg különbözõ részeinek megfogalmazása közben igyekeztünk rátalálni arra a nyelvi stílusra, ami a lehetõ legközérthetõbben, a gyakorlatra vonatkoztatva közvetíti az értelmi fogyatékossággal élõ emberek szociális rehabilitációjának alapvetõ szakismereteit. Bizonyos, hogy ez nem minden esetben sikerült, amiért kérjük az Olvasó szíves megértését és várjuk a jobbítás érdekében tett javaslatait. ( ) Szeretnénk mindazoknak köszönetünket kifejezni, akik ötleteikkel, ösztönzéseikkel, kritikai megjegyzéseikkel és tapasztalataik átadásával támogatták munkánkat. Különösen is hálásak vagyunk a projektet kísérõ szaktanácsadói testület tagjainak, jelesül dr. Iris Beck és dr. Rolf Depner professzoroknak, dr. Horst Eckmannak, Maren Müller-Erichsennek, dr. Michael Regus professzornak, dr. Monika Seifertnek, Gerhard Thrunnak, dr. Elisabeth Wacker professzornak, valamint a szövetségi egészségügyi minisztériumot képviselõ Elke Vogel tanácsos asszonynak. Szeretnénk továbbá szívbõl jövõ köszönetünket tolmácsolni a Lebenshilfe egyesület lakhatással foglalkozó bizottsága tagjainak, s minden olyan szakembernek és hozzátartozónak. akik tevékeny részt vállaltak mérõeszközünk létrehozásának és ellenõrzésének folyamatában. Kutatásunk szorosan kapcsolódott a Siegeni Egyetemen folytatott oktatói tevékenységünkhöz és az egyetem képzési kínálatához is. Így az 1995/96-os tanév elsõ félévében az Iskolán kívüli nevelõi és szociális munka név alatt futó kísérleti képzés hallgatóinak meghirdettünk egy, a projektet szorosan kísérõ kutatási szemináriumot. Ki kell emelnünk R. Dietl-Hünermann, M. Giffhorn és K. G. Schreiner hallgatóinkat, akiknél a kutatói munka keretében leadott szemináriumi dolgozatok mind a terjedelem, mind a tartalom tekintetében messze meghaladták az ilyenkor szokásos követelményszintet. Fontos impulzusokat és szempontokat kaptunk mérõeszközünk kidolgozásához azokon a tudományos tanácskozásokon és kongresszusokon is, melyeken többek között Duisburgban, Brémában, Berlinben, Münsterben, Marburgban, Erlangenben és az ausztriai Linzben lehetõségünk nyílt a projekt bemutatására. Nem igényel különösebb látnoki képességeket megfogalmazni az elõrejelzést, miszerint a rehabilitáció és a szociális munka területein a következõ évtizedben úgy az elméleti, mint a gyakorlati fejlõdést tekintve komoly hangsúlyt kapnak majd a minõségbiztosítás és a minõségfejlesztés kérdései. Még ha tekintetbe vesszük is az utóbbi idõben a törvényalkotásban bekövetkezett, figyelemre méltó kezdeményezéseket, a különféle civil szervezetek intenzív fáradozásait és a témakörrel foglalkozó publikációk számának rohamos növekedését, akkor is azt kell mondanunk, hogy még csak az elején tartunk annak a hosszú és minden bizonnyal fáradságos útnak, ami a széles körben elfogadott standardok és normák kialakulásához vezet a szociális szolgáltatások minõségkontrollja területén. Azt reméljük, hogy a LEWO akár útjelzõként, akár egyfajta forrásként, lelõhelyként, melybõl tartós alapanyag nyerhetõ a további fejlõdés számára kiállja az idõk próbáját ezen az úton. Siegen, 1997 májusában Norbert Schwarte, Ralf Oberste-Ufer 10

8 Szerkesztõi megjegyzések a magyar kiadáshoz Nagy örömmel adjuk a hazai szakemberek kezébe Norbert Schwarte és Ralf Oberste-Ufer: LEWO. Életminõség a felnõtt korú értelmi fogyatékosok lakóformáiban. Segédeszköz a minõségfejlesztéshez címû munkájának magyar fordítását. A felnõtt korú értelmi fogyatékosok ellátási rendszerében az utóbbi években Magyarországon is lényeges változási folyamatok indultak meg. A korábbi, nagy intézményekre telepített ellátás korlátainak és diszfunkcióinak feltárása a normalizációs elv gyors térhódításához vezetett hazánkban is, melynek eredményeképpen a nyugati országokra már ma is jellemzõ, a jelenleginél magasabb kiépítettségi fokú és differenciáltabb ellátórendszer jöhet létre. A folyamat a nagy intézményektõl a kisebb, integrált lakóformák kialakítása felé tart, melyben kiemelt szerepet játszik a kiscsoportos lakóotthon intézménytípusa. Számos külföldi és hazai vizsgálat eredménye alátámasztja, hogy a felnõtt korú értelmi fogyatékosok különféle lakóformáinak az élet végéig tartó fejlõdés elismerésére kell épülniük, ezáltal elõsegítve a sikeres integrációt, hiszen a megfelelõ szociális kompetenciák hiányáért sok esetben nem az egyén értelmi fogyatékossága, hanem az õt a megfelelõ szociális tanulási folyamatoktól elzáró, mesterséges és izolált környezetet teremtõ intézményes ellátás okolható. Az intézményes keretek között élõ értelmi fogyatékos emberek életminõsége döntõen attól függ, hogy függõségi vagy autonóm viszonyok között élhetnek-e. Egy adott lakhatást nyújtó szolgáltatás minõsége e szempontok mentén, a szolgáltatás meghatározott mutatóinak vizsgálatával, végsõ soron a normalizációs elv kritériumainak az egyén individuális szükségletei szempontjából történõ teljesülését nézve ítélhetõ meg. A magyarországi deinstitucionalizációs (kitagolási) folyamat voltaképpen két pillérre épül, hiszen meg kell különböztetnünk egymástól az állami, illetve a civil szférában lejátszódó történéseket. A nagy intézményes ellátás korlátainak felismerése után ma már mind több állami (önkormányzati) fenntartású intézet kísérletezik olyan lakóformák kialakításával, melyek lazább kontrollt, nagyobb önállóságot és önrendelkezést biztosítanak kitagolt felhasználóik számára. A Soros Alapítvány Kitagolás alprogramja 1996-tól támogatja ezt a folyamatot, melynek eredményei most már a hazai szakirodalomban is olvashatók.* Ez a program tette lehetõvé a most kézben tartott kötet kiadását is. Az intézményrendszer térképének átrendezõdésében a másik fontos tényezõt a civil szféra, a szülõk és szakemberek által létrehozott alapítványok világa, az általuk újonnan alapított kiscsoportos lakóotthonok jelentik. Az elsõsorban a Kézenfogva Alapítvány Fészek programja által támogatott különféle fenntartók által mûködtetett lakóformák egymáshoz képest is nagy eltéréseket mutatnak, ami már önmagában is egy eleve differenciáltabb rendszer kialakulásával kecsegtet. Mindkét szféra intézményeinek esetében az egyik legkomolyabb nehézséget az jelenti, hogy mindeddig nem férhettek hozzá olyan szempontrendszerhez, amely lehetõvé tette volna számukra a közös vonások meglátását, a közös nehézségek együttes megoldását, a mások által már bejárt út tapasztalatainak felhasználását, szolgáltatási kínálatuk egymással és a megvalósítani kívánt elvekkel való összehasonlítását. Hazánkban jelenleg még nem létezik egységes, megfelelõen differenciált és struktúrált, kiértékelhetõ eljárás a lakhatást nyújtó szolgáltatások különféle mutatóinak felmérésére és összehasonlítására, az egyes lakóformák minõségkontrolljának elvégzésére. Ez a kötet voltaképpen egy ilyen, a német nyelvterületen 1997-ben napvilágot látott, nagy hatású minõségbiztosítási eljárás elméleti háttéranyagának és eszközkészletének magyarra fordított változata. Kiadása jelentõs hozzájárulás lehet a magyarországi intézményátalakítási folyamatok folytatásához. Gondosan kimunkált elméleti részei fontos szempontokat és háttérbázist adhatnak a szakterület számára, eszközkészlete pedig alkalmas lehet a belsõ minõségbiztosítás rendszerével való megismerkedésre. Az anyag mögöttes szemléletének rendkívül pozitív és modern vonása, hogy az adott szolgáltatás konkrét felhasználóinak individuális szükségleteit tekinti kiindulópontnak, s térképezi fel 7 különbözõ munkaterület mindösszesen 33 tárgyköre mentén. Ezen úgynevezett fel- * Ld. Zászkaliczky Péter (szerk.): A függõségtõl az autonómiáig. Helyzetértékelés és jövõkép a kiscsoportos lakóotthonokról. Budapest, Kézenfogva Alapítvány - Soros Alapítvány 1998., és Lányiné Engelmayer Ágnes (szerk.): Kiscsoportos lakóotthonok. A szervezés és a tartalmi munka aktuális kérdései. Budapest, Soros Alapítvány

9 használói mutatókat feltáró kérdõívek mellett minden tárgykörhöz hozzátartoznak a szolgáltatói profil feltérképezésére szolgáló kérdõívek is, azaz az intézmény belsõ minõségbiztosításáért felelõs munkatársi team az eljárás keretében meg tudja állapítani, hogy a két profil mennyiben fedi egymást, azaz az adott lakhatást nyújtó szolgáltatás mennyiben képes kielégíteni az ott élõk egyéni igényeit, illetve hol nyílhatnak lehetõségei a belsõ minõségfejlesztésre. Reményeink szerint az eljárás hasznos segédanyaggá válhat a magyar szakemberek számára, különösen, mert a német kötet magyarra fordítását és megjelentetését csak az elsõ lépésnek tekintjük a minõségfejlesztés megvalósulása felé vezetõ úton. A németországi ellátási rendszer, a jogi háttér, a finanszírozás komoly eltéréseket mutat ugyanis a magyarországival szemben, tehát az anyagot a hazai körülményekhez kell igazítani ahhoz, hogy hosszú távon is használni lehessen. A Soros Alapítvány támogatásával ezért 1999 szeptemberétõl elindítunk egy olyan, két éves programot, ami a jelen kötet anyagának és a LEWO eszközkészletének magyar viszonyokra történõ adaptálását célozza, s melynek megvalósításába különféle szakértõk mellett az állami, illetve a civil szférából is részt vesznek majd egyes intézmények. Reményeink szerint 2001 õszén már hozzáférhetõ lesz a LEWO magyar körülményekre adaptált második kiadása is. Végül egy fordítói megjegyzés. A magyar szöveg fogalomrendszerének kialakításakor tudatosan törekedtünk arra, hogy visszaadjuk a német szóhasználat és terminusok választása mögött húzódó elméleti törekvéseket. Ezért döntöttünk a magyarul ma még talán kissé idegenül hangzó felhasználó vagy lakhatást nyújtó szolgáltatás stb. kifejezések használata mellett. A LEWO hátterében húzódó szemlélet ugyanis amint az a megfelelõ fejezetekbõl pontosan kiderülhet majd számos vonatkozásában eltér a hazai terminológia számos kifejezésében tetten érhetõ felfogástól: a képességek helyett a szükségletekbõl indul ki, s az értelmi fogyatékos emberekrõl mint a szociális rehabilitáció különféle professzionális szolgáltatásainak igénybevevõirõl, felhasználóiról beszél, akik nem passzív elszenvedõi egy kívülrõl meghatározott és irányított folyamatnak, hanem aktív, önrendelkezésre képes, a helyi közösségekbe és a társadalom életébe egyértelmûen integrálódni akaró és tudó személyek. Teljesen ellentétes lenne ezzel a gondolkodással, ha a magyar szakmai és jogi szóhasználatnak megfelelõen a passzivitást kifejezõ ellátottakról, gondozottakról, lakókról, vagy éppen tartós elhelyezésrõl stb. beszélnénk a magyar változatban. Budapest, szeptember 27. Zászkaliczky Péter 12

10 1. A LEWO feltevései, céljai és alkalmazási lehetõségei A különféle lakhatást nyújtó szolgáltatások munkatársai számára megszokott dolog, hogy rendszeresen elgondolkodnak tevékenységükön, s gondolataikat megosztják team-kollégáikkal, más szakemberekkel, sõt akár barátaikkal és hozzátartozóikkal is. Az e területen végzett munka sokszor nagyon nehéz, s alig-alig végezhetõ megfelelõ szakmai tapasztalatcserék, mások tanácsainak és segítségének igénybevétele nélkül. Sok lakhatást nyújtó szolgáltatásnál a több mûszakra osztott szolgálati beosztás, az egyedül végzett munka és egyéb nehezítõ tényezõk egész sora miatt mégis kivételnek számít a rendszeres, problémaorientált munkatársi megbeszélés. A tapasztalatok szerint a munkatársaknak a mindennapok során arra marad a legkevésbé idejük, hogy rendszeresen és szisztematikusan reflektáljanak a saját tevékenységükre. A szociális szolgáltatókra általában is érvényes a tendencia, hogy a közös elgondolkodás, tervezés és felülvizsgálás mozzanatait mintegy kiemeljék a mindennapok munkarendjének természetes ritmusából, s külön, jó elõre meghatározott idõpontokban kerítsenek sort rájuk, mondjuk szupervízió, szakmai nap vagy valamely továbbképzés keretében, majd visszazökkenjen minden a rendes kerékvágásba, s a munkatársak végre újra tulajdonképpeni feladataikkal foglalkozhassanak. A LEWO eszközkészlete ahhoz segíthet hozzá, hogy a jelenleginél jóval szervesebben épülhessenek be a mindennapos tevékenységek sorába a pedagógiai tevékenység szisztematikus és rendszeres megtervezésének és felülvizsgálatának mozzanatai. Lehetõvé teszi a különféle lakhatást nyújtó szolgáltatások és munkatársaik biztosította kínálat és segítség, valamint a bennük élõ felnõtt korú értelmi fogyatékosok élet- és lakókörülményeinek dokumentálását, megítélését és fejlesztését. A LEWO alkalmazása egyebek mellett hozzájárulhat ahhoz is, hogy a különféle (állandó) támogatással kísért lakóformák valamelyikében dolgozó munkatársak saját tevékenységüket kritikusan szemlélhessék és vizsgálhassák felül, s ezáltal lehetõségük nyíljon az általuk nyújtott szolgáltatás szisztematikus fejlesztésére, valamint munkájuk eredményeinek megfelelõ közvetítéüsére a külvilág felé. Ily módon jobban érthetõvé és saját erõbõl is megoldhatóvá válhatnak a lakhatást nyújtó szolgáltatásokban dolgozók olyan, tipikusnak mondható problémái is, mint amilyenek a rutinszerûen végzett tevékenységek, a személyes szakmai perspektívák beszûkülése, az eleve adott struktúrákhoz történõ rezignált alkalmazkodás, vagy a sokat idézett kiégés, az úgynevezett burn-out-szindróma. Mely lakóformáknál alkalmazható a LEWO? Olyan eszközkészlet létrehozásán fáradoztunk, mely a felnõtt korú értelmi fogyatékosok számára lakhatást nyújtó szolgáltatások alapvetõen minden formájánál, így például az idõskorú, a súlyos fokban és halmozottan fogyatékos, vagy az úgynevezett viselkedési zavarokat mutató értelmi fogyatékosok lakóformáinál is használható. (A német eredetiben mindvégig használt terminus, a geistige Behinderung a magyar értelmi fogyatékosság fogalomnál eleve szûkebb terjedelmû, csak a hazai terminológia középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékosság kategóriát fedi le, azaz a Magyarországon enyhe fokban értelmi fogyatékosként számontartott népesség tulajdonképpen nem tartozik bele a LEWO populációjába, a szerk.). A LEWO éppúgy alkalmas az ambuláns segítséget biztosító lakóformákban, azaz az alkalmanként segítséget kapva viszonylag önállóan egyedül vagy partnerükkel együtt-élõ értelmi fogyatékos felnõttek számára létrehozott szolgáltatásokban, mint az úgynevezett ambuláns segítséggel kísért csoportokban, azaz a helyi közösségbe integrált intézmények külsõ csoportjaiban biztosított lakókörülmények megítélésére, s hasonlóképpen alkalmazható a kisvagy nagy létszámú otthonok egyes lakócsoportjaira vagy a pszichiátriai intézetekben élõ értelmi fogyatékosok csoportjaira jellemzõ életminõség feltérképezésénél is. Mérõeszközünk összeállításakor a súlypontot mindazonáltal egyértelmûen a speciális intézményekben biztosított csoportos lakóformákra helyeztük. Ha a LEWO-t a felnõtt korú értelmi fogyatékosok valamely ambuláns segítséggel kísért lakóformája esetében alkalmazzuk, akkor természetszerûleg egyes tartalmi szempontokat elhanyagolhatunk, míg más aspektusok az adott ambuláns szolgáltatás jellegzetességeihez igazítva módosításra vagy kiegészítésre szorulnak. A LEWO alkalmazhatóságának szempontjából irreleváns a felmérni kívánt intézmény nagysága, mivel a segédeszközzel dolgozva sohasem az adott lakhatást nyújtó szolgáltatás egészét, hanem mindig csak az 13

11 egymással közvetlenül együtt élõ értelmi fogyatékos felnõttek háztartásait, tehát rendszerint egy-egy meghatározott lakóegységet (például egy adott lakócsoportot) vizsgálunk. A LEWO eszközkészletének szakmai hátterét az értelmi fogyatékos emberek szociális rehabilitációjának azon irányelvei rajzolták meg, melyek mára a fogyatékosságügyben jó ideje zajló eszmecserék eredményeképpen viszonylagos elfogadottságnak örvendenek. A szociális integráció, az életkörülmények normalizációja vagy az individualizált segítségnyújtás elveinek teljesülését általános célként szokás meghatározni akkor, amikor a fogyatékos emberek tartós elhelyezést nyújtó lakóformáiban, napközbeni ellátásában vagy munkahelyein végzett szakmai tevékenység mibenlétérõl beszélünk. Rendre szemünkbe ötlenek a különféle hivatalos értesítések, keretprogramok és követelménykatalógusok olvastán, legtöbbször azonban olyannyira általánosan megfogalmazott követelések formájában kerülnek említésre, hogy azokat bármely szociális szolgáltató képes szinte tetszõlegesen, a saját elképzeléseinek és preferenciáinak megfelelõen teljesíteni. Ezzel szemben igen heves viták tárgyát képezik a következõ kérdések: Hogyan kell a fenti irányelveket a fogyatékos emberek lakókörülményeire vonatkoztatva konkretizálni és a mindennapos gyakorlatban alkalmazni? Milyen standardokat kell használnunk annak megállapításához, hogy egy adott lakhatást nyújtó szolgáltató valóban minõségi munkát végez-e? A különféle szakmai standardok alkalmazásába ma még túlságosan is sok szubjektív elem keveredik, a konkretizálás sok esetben tetszõlegesen történik. A LEWO eszközkészletével megkísérlünk választ adni a fent feltett kérdésekre. Amit a segítségével vizsgálunk és értékelünk (evaluáció), az tehát nem más, mint egyrészt az adott lakhatást nyújtó szolgáltatás kínálatának minõsége, másrészt pedig a felhasználók lakókörülményeinek ezzel összefüggõ minõsége, azaz voltaképpen a felhasználók életminõsége. Pénzügyi keretfeltételek és a szolgáltatások minõsége A BSHG* 93. -ának 2. bekezdése szerint a társadalombiztosítás csak akkor kötelezhetõ egy adott intézmény szolgáltatásainak finanszírozására, ha az intézmény fenntartójával vagy annak felsõbb szervével a szolgáltatások tartalmára, terjedelmére és minõségére, valamint azok díjazására nézve megállapodás áll fenn A megállapodásoknak tartalmazniuk kell azokat a szabályozásokat is, melyek lehetõvé teszik a társadalombiztosítási szerv számára a szóban forgó szolgáltatások gazdaságosságának és minõségének ellenõrzését. A szociálpolitikai célokra fordítható források elosztásáért folyó, egyre élesebbé váló harcok következményeként a fogyatékosságügyben tevékenykedõ különféle fenntartók egyre inkább egymás versenytársaiként jelennek meg. A jövõben is folytatódó takarékossági intézkedések miatt a szolgáltatási kínálatok korábban elért szintje aligha lesz tartósan fenntartható. A megváltozott társadalombiztosítási jogszabályok elõírásai (a különféle lakhatást nyújtó szolgáltatások munkájára a BSHG 93. -ának 2. bekezdésében leírtak mellett a késõbbiekben a költségvetés, a prospektív gondoskodási díj, valamint a társadalombiztosítási szervek és a magánbiztosítók által nyújtott vegyes finanszírozás is hatással lesznek) arra kötelezik az értelmi fogyatékosok szociális rehabilitációjának intézményeit mûködtetõ fenntartókat, hogy a jövõben a lehetõ legátláthatóbb módon, dinamikus fellépést mutatva ismertessék meg a nyilvánossággal különféle kínálataik és szolgáltatásaik minõségét. Legkésõbb a 90-es évek elejétõl kezdõdõen elmondható, hogy a szociális szférában bevezetett, egyre kíméletlenebb takarékossági intézkedések hatására a fogyatékosokat ellátó intézmények fenntartóinak alig maradt más lehetõsége, mint hogy foggalkörömmel harcolva megpróbálják megõrizni szolgáltatásaik korábbi színvonalát. Ebben a pénzügyi környezetben pedig újra akadémikus jellegû kérdésnek, a valóságtól egyre elrugaszkodottabb ötletnek hat az értelmi fogyatékosok számára nyújtott, individualizált és az egyéni szükségletekhez illeszkedõ szolgáltatások konzekvens továbbfejlesztésének gondolata. A megváltozott financiális keretfeltételek szorításában fennáll a veszély, hogy a fogyatékos emberek intézményes lakóformáinak lehetséges változásairól folytatott viták is majdhogynem kizárólag a költségek csökkentésérõl szólnak majd, teljesen a háttérbe szorítva a szakmai standardok kérdését és az érintettek életminõségének szempontjait. Mindezért elkerülhetetlen, hogy a fogyatékosok ellátására vonatkozó minõségi kritériumok meghatározásáról folytatott, legalább részben még mindig nyílt kimenetelû vitában ne csak a fenntarók képviselõi vegyenek részt, hanem úgy a lakhatást nyújtó szolgáltatók munkatársai, mint a szolgáltatások igénybevevõi és azok hozzátartozói is aktív szerepet vállaljanak ebben a diszkusszióban. * BSHG: Bundessozialhilfegesetz a szociális ellátásokról rendelkezõ német szövetségi törvény, a szerk. 14

12 A gyakorlatra vonatkozó minõségi standardok szükségessége A fenti összefüggés értelmében különösen fontos a saját minõségi standardok kifejlesztése akkor, ha nem akarunk azokra az elõírásokra hagyatkozni, melyeket eredetileg ipari termékek és túlnyomórészt technikai feltételek által meghatározott szolgáltatások minõségének kontrollálására hoztak létre. Ehhez viszont a különféle szociális szolgáltatások és szolgálatok fenntartóinak meg kell egyezniük arról, mit is kell érteni egy adott szolgáltatás minõségén, és hogyan lehet ellenõrizni a megállapított standardok, kritériumok teljesülését. Emellett a lakhatást nyújtó szolgáltatóknak szükségük van megfelelõ, gyakorlatorientált mérõeszközökre is, melyek segítségével saját maguk rendszeresen és megbízhatóan ellenõrizhetik mind saját szolgáltatásaik minõségét, mind pedig közvetve a felhasználók életminõségét, aminek alapján lehetõségük nyílik szolgáltatási kínálatukat célzottan fejleszteni és offenzív módon képviselni a külvilág felé. Napjainkban különösen sürgetõ feladattá vált a fenti folyamat beindítása, hiszen az utóbbi években egyre erõteljesebb szakmai kritika éri a fogyatékosok ellátórendszerének hagyományos formáit is. A különféle civil fenntartók jó ideje az ország egész területét egyenletesen lefedõ, magas kiépítettségi fokú ellátási hálózat létrehozásán fáradoznak, miáltal a koncepcionális megfontolások háttérbe szorulni látszanak. Az értelmi fogyatékos emberek számára lakhatást nyújtó szolgáltatások tervezése és kialakítása terén még ma is a klasszikus ellátási modell dominál; az individuális kialakítású, egyéni igényeket is kielégíteni képes szolgáltatások létrehozására irányuló törekvések dacára mind a mai napig a nagy létszámú otthonok határozzák meg az ellátórendszer arculatát. További hiányosság, hogy a fogyatékos emberek és hozzátartozóik szemében sok esetben átláthatatlan szövevényként jelenik meg az elérhetõ szolgáltatások és segítségnyújtási formák rendszere éppúgy, mint ahogyan keveredik elõttük a különféle intézmények fenntartóinak illetékességi köre is, akik ráadásul alig-alig mûködnek együtt, ezáltal téve lehetetlenné egy felhasználóbarát kínálati struktúra kialakulását. A professzionális szolgáltatások tartalmi és minõségi standardjainak meghatározását, kifejlesztését és ellenõrzését célzó próbálkozásokra a civil szféra intézményeinek fenntartói a legtöbbször visszahúzódnak azon szabadságuk bástyái mögé, ami jogilag is garantálja a számukra saját intézményeik kereteinek önálló kialakítását. Emiatt aztán elvileg azonos feltételek mellett az egyes intézményekre az jellemzõ, hogy fejlettségi szintjük és mûködésük egymáshoz képest akár nagymértékû eltéréseket is mutathat. Mindezt könnyebb lenne elfogadni akkor, ha a felhasználók és hozzátartozóik valóban szabadon választhatnának a különbözõ szolgáltatások kínálatából, amirõl azonban a fogyatékos emberek számára valóban megfelelõ lakóformák korlátozott hozzáférhetõsége okán aligha beszélhetünk. Idõközben regionális szinten megalakult néhány olyan ambuláns segélyszolgálat, amely sok szempontból rugalmasabban dolgozik a nagy intézményeknél, s komoly koncepcionális fejlesztõmunkát is végez az individualizált segítségnyújtás és támogatás új formáinak kialakítása érdekében. A fogyatékosságügy különféle szolgáltatói által végzett munka minõségbiztosításának fontossága egyenesen következik ezen intézmények önmeghatározásából és felvállalt feladatkörébõl, s nem csupán bizonyos gazdaságossági és szervezetpolitikai megfontolások indokolják a figyelembevételét. A Lebenshilfe keretprogramja például azt vállalja fel, hogy a szervezet az egész életen keresztül, mindenre kiterjedõ módon, a lehetõ legmagasabb szinten biztosítja az értelmi fogyatékos emberek és hozzátartozóik életminõségét (Bundesvereinigung Lebenshilfe 1991, 5). A lakhatást nyújtó szolgáltatások igénybevevõinek joguk van arra, hogy átláthatóvá tegyék számukra a professzionális segítségnyújtás elemeit, hogy elismerjék alapvetõ igényüket az önrendelkezésre és támogassák õket ennek megvalósításában, valamint hogy a különféle lakóformák kiválasztása és igénybevétele esetén választási lehetõségeket kínáljanak fel a számukra. A következõ években tehát már csak szakmai okokból is egyre nagyobb súllyal esik majd a latba, hogy a fogyatékosságügy egyes intézményei képesek lesznek-e az általuk nyújtott szolgáltatások megbízható értékelésére (evaluációjára) és folyamatos javítására. Kívánatos továbbá, hogy a lakhatást nyújtó szolgáltatások között párbeszéd alakuljon ki munkájuk megítélésének kritériumairól, miközben természetesen nem szabad megengedni, hogy csak az egyes intézmények állapítsák meg az erre szolgáló standardokat, ugyanis a felhasználóknak és hozzátartozóiknak joguk van ahhoz, hogy kellõképpen átlátható és megfelelõ kötelezettségeket vállaló szolgáltatásokat kínáljanak fel nekik; a szolgáltatások szakembereinek mind szubjektív érdeklõdése, mind szakmai érdeke azt kívánja, hogy részt vegyenek a munkájuk minõségének megítélésére szolgáló standardok kidolgozásának folyamatában; a szolgáltatások fenntartóinak törvényben rögzített joga, hogy ellenõrizzék a közpénzek megfelelõ a megfelelõ minõséget biztosító felhasználását; az utóbbi idõben, kellõ szaktudományos háttérrel, a szociális rehabilitáció empirikusan megala- 15

13 pozott és normatív jellegû irányelveinek egész sora került kidolgozásra, melyeket lévén idõközben széles szakmai elfogadtatásra találtak nem lehet önkényesen kezelni vagy figyelmen kívül hagyni. E tartalmi szempontok mellett módszertani érvek is felhozhatók az ellen, hogy kizárólag az egyes intézmények állapítsák meg a saját mûködésükre vonatkozó minõségi strandardokat: a különféle pszichoszociális szolgáltatások szakszerû vizsgálata és értékelése csakis komplex feladatként végezhetõ el megfelelõen, vagyis nem lehet gyors eljárással, mintegy rövid úton elintézni, vagy mellékes kérdést csinálva belõle mondjuk egy minõségbiztosítási felelõs kinevezésével egyszerûen letudni. A LEWO eszközkészlete A LEWO olyan, a gyakorlatra vonatkoztatott mérõeszköz, amely meghatározza a lakhatást (is) nyújtó szociális szolgáltatások minõségének megítélésére szolgáló szakmai standardokat, s egyben megadja azokat a konkrét kritériumokat vagy mutatókat (indikátorokat) is, melyek mentén egy adott szolgáltatás esetében megítélhetõ-e standardok teljesülésének mértéke. Segédeszközünk emellett arra is alkalmas, hogy úgymond közvetítsen a fogyatékos emberek támogatással kísért lakóformáiban hozzáférhetõ szolgáltatásokat nyújtó különféle csoportok egymástól eltérõ elképzelései és érdekei között. Szociálpolitikai aktualitásától függetlenül a szociális ellátásban érvényesítendõ minõségi standardok körüli vita igazából még csak most kezd kibontakozni. Így a LEWO-t sem tekinthetjük végleges eszköznek, hanem sokkal inkább egyfajta kezdetnek azon az úton, amelyen haladva megbízható és ellenõrizhetõ kritériumok kidolgozásán fáradozunk a lakhatást nyújtó szolgáltatók szakmai munkájának felméréséhez. Tudatában vagyunk annak is, hogy az ebbe az irányba megtett minden egyes új lépés vitatható, sõt egyenesen annak is kell lennie. Lehetséges, hogy a LEWO jövõbeli alkalmazói nem fognak minden olyan szemponttal egyetérteni, melyet a felnõtt korú értelmi fogyatékosok lakókörülményeinek és életminõségének megbízható felmérése és jobbítása céljából eszközünkbe beépítettünk. Lehetséges, hogy egyszer jobban, másszor pedig kevésbé érzik majd teljesülni a szociális rehabilitáció azon irányelveit, melyeket az 52. oldaltól kezdõdõen az egész eszközkészlet számára elõzetesen kitûztünk; lehetséges, hogy egyes tárgykörök kevésbé jelentõsnek tûnnek majd a szemükben, míg más, általuk fontos szempontokat hiányolni fognak. Nem tekintjük egyedül érvényesnek és kizárólagosnak azokat a kérdéseket, melyeken keresztül a fogyatékos emberek lakókörülményeit és életminõségét megragadni igyekeztünk, de nem is önkényesen, tetszõleges választások alapján szerepeltetjük õket a mérõeszközben, hanem erre ahogyan ezt Az eszközkészlet kifejlesztésének állomásai címû fejezetben, a 29. oldaltól kezdõdõen bõvebben is kifejtjük majd csak validitásuk megfelelõ szakemberek bevonásával történt vizsgálata után került sor. Mindvégig azon igyekeztünk, hogy alapvetõen minden olyan szempontot figyelembe vegyünk, melyek befolyásolhatják a felnõtt korú értelmi fogyatékosok lakókörülményeit. Ez persze nem volt könnyû feladat, hiszen a mindennapokra vonatkoztatottsága miatt a lakhatás tárgykörét egyáltalán nem lehet olyan egyértelmûen körülrajzolni és másoktól elhatárolni, mint ahogyan az a rehabilitáció egyéb, például az orvosi vagy a foglalkoztatási rehabilitációra vonatkozó területeinek esetében lehetséges. Emiatt aztán egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a LEWO esetében végül egy igen komplex és differenciált eszközrendszerrel találjuk szemben magunkat. Egyszerû modellekkel azonban nem lehet komplex összefüggéseket a megfelelõ differenciáltsággal leképezni. És a gyakorlati alkalmazhatóság sem az egyszerûségen, hanem a mérõeszköznek a sokoldalú felhasználást is megengedõ rugalmasságán múlik. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a LEWO-n kívül más eszközök is szóba jöhetnek a fogyatékos emberek lakókörülményeinek és életminõségének megbízható értékelésére és javítására. Azt is tudjuk, hogy az eszközkészlet konstruálása és a szakmai tartalmak megjelenítése szintén nem az egyedül lehetséges módon történt. Ennyiben aztán a LEWO koncepcióját semmiféleképpen nem tekintjük egyszer s mindenkorra lezártnak, hanem azon a véleményen vagyunk, hogy a terepen dolgozó, a mérõeszközt ténylegesen használó gyakorlati szakembereknek az alkalmazással párhuzamosan folyamatosan munkálkodniuk kell a LEWO továbbfejlesztésén és jobbításán. Meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy segédeszközünk éppen a fent említett differenciáltságából, valamint a további kiegészítések és változtatások iránt nyitott szerkezetébõl adódóan különféle módokon is értékes támogatást nyújthat az alábbiaknak: a nagyobb létszámú otthonokban vagy azok egy lakócsoportjában dolgozó, illetve a felnõtt korú értelmi fogyatékosok valamely vagy állandó támogatással kísért, vagy csak esetenkénti, ambuláns segítséget biztosító lakóformájának segítõi és gondviselõi feladatait ellátó munkatársaknak; a felnõtt korú értelmi fogyatékosok számára létesített otthonok vagy lakásszövetségi rendszerek vezetõ munkatársainak vagy ügyvezetõinek; 16

14 az otthonban vagy más lakóközösségben élõ, esetleg belátható idõn belül hasonló lakóformába költözni készülõ fogyatékos emberek hozzátartozóinak; a felnõtt korú értelmi fogyatékosok barátainak, képviselõinek vagy a német Gondnoksági Törvény (Betreuungsgesetz, BtG) által meghatározott funkciókat betöltõ gondnokainak; az otthonok vagy egyéb lakóközösségek lakóinak, azaz a szolgáltatások igénybevevõinek. A lakhatást nyújtó szolgáltatások munkatársait a LEWO hozzásegítheti ahhoz, hogy kollégáikkal szoros együttmûködésben egyértelmû kritériumok mentén, szisztematikusan átgondolhassák és tisztázhassák az alábbi kérdéseket: Hol tartunk jelenleg, meddig jutottunk el munkánkkal ezidáig? Milyen szakmai standardokat tekintünk mérvadónak munkánk számára? Mit tekintünk munkánk erõs oldalainak, és miben látjuk elsõdleges gyenge pontjainkat? Hol látunk kitörési pontokat ahhoz, hogy munkánk még jobb minõségû lehessen? Meddig juthatunk el az általunk nyújtott szolgáltatások továbbfejlesztésében? A LEWO tehát nemcsak a jelen helyzet felmérését szolgálja, de segédeszközt nyújt a továbblépéshez is. Ezáltal többek között a következõkre nyílhat lehetõségünk: megbízhatóan felmérhetjük, majd az eredménybõl kiindulva tudatosan fejleszthetjük tovább munkánkat; konkrét célokat határozhatunk meg mind saját munkánk, mind kollégáinkkal való együttmûködésünk számára, s kijelölhetjük azokat az utakat, melyeken haladva eljuthatunk e célok megvalósításához; a mérõeszköz segítségével egyfelõl meghatározhatjuk mindenkori aktuális helyzetünket a kitûzött célokhoz képest, másfelõl pedig a bizonyos idõközönként elvégzett mérések eredményeinek összehasonlításával képet kaphatunk a fejlõdés elõmenetelérõl is; az eszközkészlet egész sor ösztönzést és konkrét utasítást tartalmaz arra vonatkozóan, hogyan valósítható meg a jelenleginél konstruktívabb és hatékonyabb együttmûködés az egyazon teambe tartozó kollégák, valamint a team és a külsõ szakemberek között; az eszközkészlet segítségével lehetõségünk nyílik saját tevékenységünk minõségének és hatékonyságának offenzív képviselésére, méghozzá befelé (az adott szolgáltatás munkatársai felé) éppúgy, mint kifelé (a nyilvánosság, a felhasználók és hozzátartozóik, a fenntartók stb. irányában); a LEWO alkalmazásával lehetõvé válik saját munkaterületünk és szakmai perspektíváink önálló feltérképezése, továbbá meglévõ cselekvési kompetenciáink kibõvítése; a segédeszköz használata alkalmat kínál a támogatással kísért lakóformák munkatársainak arra, hogy szisztematikusan átgondolják és tisztázzák saját szakmai szerepeiket. A LEWO segítségével világosan elhatárolhatják egymástól és megfelelõ kritikai szemlélettel vizsgálhatják saját szakmai tevékenységük azon lehetõségeit és határait, melyek az értelmi fogyatékos emberek és hozzátartozóik, valamint a fenntartó képviselõinek és egyéb csoportok tagjainak különféle érdekeire és feladataira vonatkoznak. A LEWO eszközkészletével végzett folyamatos munka fõként a különféle lakhatást nyújtó szolgáltatások munkatársainak nyújt jó lehetõséget arra, hogy szakmai tevékenységük strukturális összetevõinek és tartalmainak jobb megismerésén, majd szisztematikus optimalizálásán túlmenõen idõrõl idõre aktualizálják és bõvítsék szakmai ismereteiket. Ebben az értelemben a LEWO a lakhatást nyújtó szolgáltatásoknál dolgozó, különféle szakmai végzettségekkel rendelkezõ alkalmazottak belsõ képzésének és feladatorientált továbbképzésének módszereként is használható. Emiatt aztán a LEWO eszközkészletével elvégzett vizsgálat adott esetben például az adott intézmény továbbképzési keretének terhére is kivitelezhetõ. A lakóotthon vagy a lakásszövetségi rendszer ügyvezetésének vagy igazgatóságának tagjai a LEWOval szakmailag is megfelelõen megalapozott eljárást kapnak kézhez, mellyel biztosítható és folyamatosan emelhetõ az általuk irányított intézmény szolgáltatási kínálatának minõsége. A szolgáltatások minõségének javítása nem minden esetben jelent automatikusan megnövekedõ kiadásokat is. Épp ezért az eszközkészlet alkalmazása azzal az elõnnyel is kecsegtet, hogy a fennálló struktúrák optimalizálásán keresztül az adott intézmény meglévõ forrásai jobban kihasználhatóbbá, rejtett tartalékai jobban kiaknázhatóbbá válnak. A mérõeszköz folyamatos használata módszertani alappal szolgál továbbá a fõfoglalkozású alkalmazottak szisztematikus, szigorúan feladatorientált továbbképzéséhez is. Végül, a LEWO számos utasítást tartalmaz arra vonatkozóan, hogyan láthatók el a jelenleginél hatékonyabban a különbözõ vezetõi és humánpolitikai feladatok. A felnõtt korú értelmi fogyatékosok szülei és hozzátartozói (vagy barátai, képviselõi, a Gondnoksági Törvény által meghatározott funkciókat betöltõ gondnokai) a LEWO alkalmazásánál közremûködve megbízható képet kaphatnak az adott lakhatást nyújtó szolgáltató kínálatáról és munkájának minõségérõl. Ezen felül számos szemponttal lehetnek gazda- 17

15 gabbak arra nézve, hogyan tudnak a lakhatást nyújtó szolgáltatás munkatársaival és igénybevevõivel szoros együttmûködésben hozzátartozóként (barátként stb.) hozzájárulni e szolgáltatások színvonalának javításához. A LEWO alkalmazásának folyamatába mindig be kell vonni a lakhatást nyújtó szolgáltatásokat igénybe vevõ felhasználókat is, mégpedig alapvetõen oly mértékben, amennyire ez csak lehetséges. Megfelelõ rávezetéssel, támogatással így nyílhat alkalmuk arra, hogy jobban megfogalmazhassák és közvetíthessék saját elképzeléseiket, szükségleteiket és kívánságaikat, s ezáltal mindennapjaik alakulására nézve nagyobb befolyásra, önrendelkezésre tehessenek szert. A LEWO alkalmazásának lehetséges változatai Jelen pillanatban még nem lehet megítélni, hogy a fenntartók vagy az intézményi felügyeletek által jelenleg elõszeretettel alkalmazott, túlnyomórészt szakmailag megalapozatlan és sematikus ellenõrzések mennyiben válthatók ki a jövõben a LEWOhoz hasonló, elsõdlegesen a szociális rehabilitáció szakmai standardjai irányában elkötelezett eszközök bevetésével, melyek alkalmazóiknak megengedve bár a szakterületen dolgozó, de a vizsgált intézménytõl szervezeti szempontból független szakértõk bevonását is mindenekelõtt az önkontroll gyakorlásának lehetõségét kínálják. Ennek egyik elõfeltétele az volna, hogy az értelmi fogyatékos emberek számára létrehozott lakóintézmények fenntartói amennyire ez csak lehetséges közösen állapodjanak meg a különbözõ szolgáltatások, illetve ezek mérésének egységes standardjairól, ezen túlmenõen pedig egyenként tisztázzák a maguk számára, mely segédeszközök és eljárások alkalmazásával, s pontosan milyen utat járva kívánják ellenõrizni saját kínálataik minõségét. Megítélésünk szerint a LEWO gyakorlati alkalmazásának esetében alapvetõen három ilyen út járható. 1. változat: Az értelmi fogyatékosok számára lakhatást nyújtó szolgáltatások érdeklõdõ munkatársai külsõ, körülbelül egy hétig tartó képzés keretében megismerkednek a LEWO eszközkészletének tartalmaival és alkalmazásának lépéseivel. Mindez történhet a fogyatékosságügy területén mûködõ fenntartók szervezett továbbképzési programjainak keretében is. Saját intézményeikbe visszatérve a képzést abszolvált munkatársak elõször továbbadják kollégáiknak a mérõeszköz felépítésével és használatával kapcsolatos ismereteket, majd az eljárás bevezetése során segítik õket ezek gyakorlásában, ahogy támogatják ebben az érdeklõdõ felhasználókat és hozzátartozóikat is. Ennek elõfeltétele persze az, hogy a továbbképzõ kurzusra beiskolázott munkatársak erre nézve is megfelelõ tartalmi és didaktikai felkészítésben részesüljenek a képzés során. A folyamatban részt vevõ szolgáltatók azon munkatársainak, akik nem vettek részt a külsõ továbbképzésen, a LEWO-kézikönyvet megkapva nyílik alkalmuk arra, hogy autodidakta úton megismerkedhessenek az eszközkészlettel és elsajátíthassák annak tartalmi alapjait. Tapasztalataink szerint azonban a munkatársaknak csak egy kisebb része az, amelyik él is a felkínált lehetõséggel. A külsõ képzésben részesült munkatársak (multiplikátorok) az intézményen belül bevezetõ kurzust szervezhetnek, hogy ezáltal is csökkenjen a tudásbeli különbség köztük és azon kollégáik között, akiknek csak a kézikönybõl volt lehetõségük a LEWO-val megismerkedni. Ennek során közvetítik a többiek felé az eszközkészlet használatára vonatkozó alapismereteket, s további érdeklõdõket nyerhetnek meg a szervezett külsõ továbbképzések számára. Végül, az intézmény kifejezetten e célból kiválasztott részlegeiben vagy lakócsoportjaiban sor kerül a LEWO tulajdonképpeni alkalmazására, mindvégig szem elõtt tartva ennek a korábbiakban ismertetett menetét. E változat lényeges elõfeltételei a következõk: a fogyatékosságügy területén mûködõ fenntartók rendszeresen szerveznek olyan kurzusokat, melyeken a beiskolázott munkatársak elsajátíthatják a LEWO használatának alapjait; a lakhatást nyújtó szolgáltatók vezetése támogatja intézményeiben a segédeszköz bevezetését és alkalmazását. A változat választásából a következõ elõnyök származhatnak: a LEWO-val való megismerkedést célzó külsõ kurzusok viszonylag problémamentesen beilleszthetõk a fenntartók meglévõ továbbképzési kínálatának kereteibe; viszonylag pontosan kalkulálhatók a külsõ képzések költségei; az eszközkészlet alkalmazása során alapvetõen adott az önértékelés lehetõsége. A változat választásából a következõ problémák adódhatnak: az alkalmazás iránti elkötelezettség hiánya: ebben az esetben ugyanis a LEWO melletti döntés nem a munkatársak személyes igényeibõl és motivációjából fakad, hanem elsõsorban az érintett szolgáltatások vezetésének pozitív hozzáállásától és támogatásától függ. Ennek hiányában az ellentétes intézményes érdekek szószólói a se pénzünk, se idõnk nincs ilyesmire kibúvójának 18

16 hangoztatásával könnyen elérhetetlen luxusként tüntethetik fel a segédeszköz alkalmazását a legtöbb lakhatást nyújtó szolgáltatás esetében; a mérõeszköz szûk körû hozzáférhetõsége: a különféle külsõ szervezésû továbbképzések a szakemberek közül rendszerint csak a téma iránt valóban érdeklõdõ kisebbséget (a szakma elitjét ) vonzzák. E változat választásának esetében a LEWO irányában nyitott szolgáltatások munkatársainak többsége csak a külsõ képzést elvégzett kollégáik közvetítésével, indirekt módon ismerkedhetne meg segédeszközünkkel, azaz a fogyatékosságügyben dolgozó alkalmazottak túlnyomó többségét a LEWO nem érhetné el közvetlenül; a fent vázolt problémák következtében a LEWO elsõdlegesen a minõségfejlesztést szolgáló rendszeres használat esetén longitudinális vizsgálódást, azaz idõrendi összehasonlításokat is megengedõ eszközkészletének alkalmazására csak kivételes esetekben nyílhatna mód. 2. változat: Elsõ lépésként az érdeklõdõ munkatársak mintegy egy hétig tartó külsõ képzésen vesznek részt, az elõzõ változatnál leírtakkal megegyezõ módon. Közvetlenül ezután a képzésben részesült szakemberek a továbbképzés szerves részeként azt a feladatot kapják, hogy végezzék el a régió néhány kiválasztott, értelmi fogyatékosok számára lakhatást nyújtó intézményének (külsõ) minõségellenõrzését. A feladat elvégzését olyan külsõs moderátorok kísérik figyelemmel, akik a regionális érdekvédelmi szövetségek munkatársaként és/vagy ezektõl független kutatóként járatosak a LEWO eszközkészletének használatában. A továbbképzés harmadik szakaszában aztán sor kerül az egyes minõségvizsgálatok eredményeinek közös kiértékelésére és elemzésére. Az eljárás lényegében megegyezik a szintén minõségellenõrzésre kifejlesztett, az Egyesült Államokban és Kanadában széles körben elterjedt PASSING-modell kivitelezési módjával. Az egyes intézmények munkatársai ennél a változatnál is kézhez kapják a LEWO-kézikönyvet. E változat lényeges elõfeltételei a következõk: a fogyatékosságügy területén tevékenykedõ fenntartók megfelelõ továbbképzés-sorozatot szerveznek alkalmazottaik számára; a gyakorlóterepnek kiválasztott lakhatást nyújtó szolgáltatások vezetõsége és munkatársai késznek mutatkoznak arra, hogy elõre rögzített idõintervallumokban alávetik magukat az ellenõrzési eljárásnak. A változat választásából a következõ elõnyök származhatnak: az értékelés területén dolgozó szakemberek intenzív továbbképzésben részesülnek; az alkalmazás egységes eljárással történik, s a résztvevõk számára elkötelezettséggel jár; kidomborodik a LEWO azon funkciója, amely szerint a minõségfejlesztés folyamatosan használható segédeszközeként kíván megjelenni a lakhatást nyújtó szolgáltatásokkal szemben; a rendszeres gyakorlati alkalmazás és az ebbõl származó tapasztalatok lehetõséget kínálnak az eszközkészlet folyamatos továbbfejlesztésére. A változat választásából a következõ problémák adódhatnak: az ismertetett eljárásmód viszonylag sok idõt és szervezést igényel; az 1. változattal összehasonlítva ennél a variánsnál magasabb költségekkel kell számolnunk; szorosabb értelemben véve ebben az esetben nem önértékelésrõl, hanem kívülrõl jövõ alkalmazásról van szó, ami pedig igen szûk teret ad a lakhatást nyújtó különféle szolgáltatások munkatársainak és igénybevevõinek arra, hogy befolyást gyakoroljanak a minõségvizsgálat tartalmi szempontjaira és kivitelezésének menetére. 3. változat: A LEWO eszközkészletének megismerését célzó kurzusok szervesen beépülnek a fogyatékosságügy területén dolgozó minden szakmai szövetség és szervezet továbbképzési kínálatába. Az 1. változatban leírt külsõ képzést a lakhatást nyújtó szolgáltatások minden egyes fõállású munkatársának kötelezõ meghatározott idõn, mondjuk két éven belül abszolválni. A mérõeszköz folyamatos, az önértékelésre irányuló alkalmazását a belsõ minõségi standardok biztosítása érdekében hosszú távon a fenntartó szervezetek minden egyes lakhatást nyújtó szolgáltatásánál bevezetik. A minõségellenõrzés belsõ, önértékelésen alapuló elvégzésére körülbelül évente egy ízben sor kerül, amiben a 2. változatnál leírtaknak megfelelõen a szakmai szövetségek erre kiképzett munkatársai és/vagy külsõ, független szakértõk (például moderátori vagy tanácsadói funkciókat ellátó kutatók) segítik a lakhatást nyújtó szolgáltatókat. A szövetség egyfajta minõségtanúsítvány kiadásával honorálja a rendszeres minõségkontrollt és fejlesztést végzõ lakóintézmények teljesítményét. A LEWO eszközkészletével végzett rendszeres értékeléssel bizonyítani lehet azt is, hogy egy adott szolgáltatás színvonala valóban megfelel a BSHG* 93. -ának 2. bekezdésében elõírtaknak. Megfelelõ megállapodást feltételezve a fogyatékosságügy területén * BSHG: Bundessozialhilfegesetz a szociális ellátásokról rendelkezõ német szövetségi törvény, a szerk. 19

17 tevékenykedõ szolgáltatók, illetve a finanszírozásért felelõs társadalombiztosítási fenntartók között folyó tárgyalásokon, mindez az utóbbi javára döntheti el az intézményi fenntartók által általában igényelt külsõ, illetve belsõ minõségellenõrzési eljárások preferálására vonatkozó kérdést. E változat lényeges elõfeltételei a következõk: a szövetségek és lakhatást nyújtó szolgáltatásaik egyaránt késznek mutatkoznak arra, hogy részt vegyenek a munkájuk minõségének folyamatos fejlesztésére és szakembereik folyamatos továbbképzésére irányuló, átfogó és perspektivikus programban; a program végrehajtásához megfelelõ anyagi források állnak rendelkezésre, mint ahogyan biztosítottak a szükséges személyi feltételek is. A változat választásából a következõ elõnyök származhatnak: a segédeszköz igen széles körben válik hozzáférhetõvé, miáltal rendszeres alkalmazása esetén a LEWO a belsõ minõségfejlesztés és minõsítés alapvetõ eszközévé válik; a szakterületükhöz illeszkedõ, szigorúan feladatcentrikus továbbképzés eredményeképpen a szolgáltatások minden egyes fõállású munkatársának bõvülnek a szakmai kompetenciái; a minõségfejlesztés kötelezõ jellegébõl fakadóan az eszközkészlet használata magas szintû kötelezettségvállalással, folyamatosan történik; létrejön a külsõ és a belsõ értékelés (az ön és a mások által végzett értékelés) gyümölcsözõ kombinációja; kifelé (a külvilág felé) és befelé egyaránt javul a lakhatást nyújtó szolgáltatások munkájának bemutatása; szisztematikus munka indulhat a lakhatást nyújtó szolgáltatások által végzett szociális rehabilitáció átlátható és általános minõségi standardjainak létrehozására. A változat választásából a következõ problémák adódhatnak: meglehetõsen magas személyi és anyagi igényekkel jár; széles körû, intenzív kampánymunka szükséges mind a fenntartó szervezetek, mind az egyes intézmények meggyõzéséhez; a segédeszköz elterjesztése hosszabb idõbe telik. A LEWO alkalmazásának fenti, ideáltipikus jelleggel megrajzolt változatainak alapján persze nem jósolható meg teljes biztonsággal, milyen esélyekkel, problémákkal, hatásokkal és mellékhatásokkal fog járni a segédeszköz alkalmazása az egyik vagy a másik esetben. Megbízható információkat ezzel kapcsolatban csak a mérõeszköz próbaszerû, egyedi bevetései során nyert adatok szisztematikus kiértékelésébõl kaphatunk. Egy komplex önértékelésen alapuló, a különféle szociális szolgáltatások minõségbiztosítását és szervezetfejlesztését szolgáló eszközkészlet gyakorlati alkalmazásának figyelemmel kísérése, valamint beválásának tudományos vizsgálata egyfajta szûz földre lépést jelent, már amennyiben Németországban a fogyatékosságügy területén mindezideig nem került sor hasonló vállalkozásra. Az ilyesfajta nyomonkövetés egyfelõl azzal a reménnyel kecsegtet, hogy ezáltal vizsgálható lesz a LEWO gyakorlati beválása, s lehetõség nyílik a segédeszköz lépésrõl lépésre történõ továbbfejlesztésére, tökéletesítésére. Másfelõl azonban általános bepillantást nyerhetünk általa a pszichoszociális segítségnyújtás intézményesített formáinak komplex feltételrendszerébe is, s ennek alapján lehetõvé válik a különféle szociális szolgáltatások minõség- és szervezetfejlesztésére vonatkozó javaslatok és irányelvek megfogalmazása. Ily módon pedig fontos adalékkal szolgálhatnánk a szociális rehabilitáció mindeddig homályosan és meglehetõsen tetszõlegesen definiált területének pontosításához. A LEWO-t a szakszerû minõségfejlesztés alapeszközének tekintjük. Ezen jellegénél fogva nem határozza meg pontosan az információáramlás és a kommunikáció belsõ, az adott szervezetre jellemzõ folyamatait, mint ahogyan részletesen nem írja elõ azt sem, hogyan kell dokumentálni a konkrét belsõ döntéseket és intézkedéseket, vagy hogyan kell biztosítani az ezekre történõ visszajelzést. Mivel a lakhatást nyújtó különféle szolgáltatások aktuális fejlettségi szintje egymáshoz képest igen nagy eltéréseket mutat, a minõségfejlesztést irányító menedzsmentnek nem szabad elõzetesen, mintegy az íróasztal mellett döntenie ezekrõl a tényezõkrõl, hanem a LEWO alkalmazásával párhuzamosan kell alakítania õket. 20

18 2. A minõségvizsgálat módszertani szempontjai 2.1. Aktuális irányzatok és viták Az evaluációkutatásban mára az alábbi négy, a szociális szolgáltatások minõségének vizsgálatát speciális célkitûzéssel végzõ eljárás megkülönböztetése vált elfogadottá: 1. Hatástanulmányok: Azt vizsgálják, hogy adott szociális szolgáltatások elérik-e a maguk elé kitûzött célokat. A szociális rehabilitáció esetében többek között az általunk összeállított irányelveket (például a szükségletorientáltság, az önrendelkezés vagy az individualizált segítségnyújtás elveit) tekinthetjük ilyen fölérendelt céloknak. 2. Költséghatékonyság-elemzések: A hasonló típusba tartozó különféle intézkedések és szolgáltatások költségigényének és megtérülõ hasznának szembeállítását teszik lehetõvé. A költséghatékonyságelemzés az elsõdleges célja azoknak a fogyatékosságügy területén is használt eljárásoknak, melyek a személyzet kívánatos létszámát objektív kritériumok alapján próbálják meghatározni. 3. Elviselhetõségi tanulmányok: A különféle szolgáltatási kínálatok, intézkedések és intervenciók lehetséges mellékhatásait, valamint a különféle szociális rendszerek (például a lakhatást nyújtó szolgáltatások, a felhasználók családjai, a szomszédság és a közvetlen lakókörnyezet, egyéb szociális szolgáltatók) ökológiai egyensúlyára gyakorolt, hosszú távú következményeit vizsgálják. 4. Minõségelemzések: Azt vizsgálják, hogy egy adott szolgáltató mennyiben tartja be az általa nyújtott különbözõ szolgáltatások esetében a szakmai standardokat, ezen túlmenõen pedig igyekeznek meghatározni e standardok kialakításának szempontjait is (vö. HEINER 1986). A LEWO eszközkészletével elsõsorban hatástanulmányok és minõségelemzések végzésére nyílik lehetõségünk. A minõség fogalmához Manapság már mindenütt a minõség fogalmával találkozunk a szociális ellátások területén is. Az ISO* 9004/8402-es jelzetû DIN-norma megfogalmazásában a minõség valamely termék vagy szolgáltatás tulajdonságainak vagy ismérveinek összessége abban a vonatkozásban, hogy az mennyire képes bizonyos lefektetett vagy elõfeltételezett követelményeknek eleget tenni. Eszerint a lényeg a szolgáltatás tényleges jellemzõi és a szolgáltatással szemben támasztott követelmények közti viszonyban van. Minél inkább megfelel az adott szolgáltatás az elõzetesen felállított mércéknek, annál inkább beszélhetünk minõségrõl. Ehhez persze elkerülhetetlen, hogy mindenekelõtt konkrét elképzeléseink legyenek arról, pontosan mely mértékeket tekintünk kötelezõ érvényûeknek. Csak akkor van értelme belevágni a minõségkontroll és fejlesztés vállalkozásába, ha már pontosan definiáltuk a lakhatást nyújtó szolgáltatásokkal szemben támasztott azon mércéket vagy standardokat, melyek az értékelés alapjául szolgálhatnak. Az egészségügyi ellátórendszerek kapcsán végzett elemzések nyomán fõként DONABEDIAN-ra (1982) hivatkozva, a minõség kérdésében folytatott jelenlegi vitákban általában szokás egymástól megkülönböztetni az adott szolgáltatás struktúrájának, folyamatának és eredményének minõségét. Az értelmi fogyatékosok élet- és lakókörülményeinek szempontjából minden kétséget kizáróan döntõ jelentõségû az, hogy milyen az adott lakócsoport vagy lakóotthon materiális felszereltsége és szakember-ellátottsága, vagyis milyen tárgyi és személyi struktúrák jellemzik a kérdéses szolgáltatást vagy ellátási kínálatot. Egy ideje ezekrõl a szempontokról a szociális ellátás területén is a struktúraminõség kifejezést használva beszélnek, s többek között az alábbiakat értik alatta: a tárgyi, a pénzügyi és a technikai ellátottságot, ideértve a helyiségek méretét és beosztását, illetve a felszerelések megfelelõségét és kényelmességét is; a lakhatást nyújtó szolgáltatás szervezeti folyamatait és adminisztratív - technikai szabályozásait; a szolgáltatás beágyazódását a regionális infrastruktúrába; a szolgáltatásnak helyet adó ingatlan fekvését, a telek nagyságát, a környezet biztonságosságát, a zajtól való védettséget stb.; a személyi forrásokat, ideértve a szakemberellátottságot, illetõleg a munkatársak képzettségének és fluktuációjának mértékét is. * ISO: International Standardization Organization a nemzetközi szabványügyi hivatatal; DIN: Deutsche Industrienormen a német ipari szabványok rendszere, a szerk. 21

19 Az életminõség és a lakhatás terén megvalósuló komfortérzés azonban nem csupán a materiális ellátottság és a személyzeti struktúra függvénye. Egy lakhatást nyújtó szolgáltatás igénybevevõje a minden igényt kielégítõ bútorozású, saját egyágyas szoba és a rendszeres szabadidõs tevékenység mellett is bizonyosan rosszul érzi magát, ha példának okáért nem megfelelõ a közte és a munkatársak között fennálló emberi viszony, vagy ha a lakócsoport légköre általánosságban rossz. Épp ezért a LEWO túlmegy a lakhatást nyújtó szolgáltatások személyi és tárgyi feltételeinek egyszerû feltárásán, még ha ez például a személyzet megfelelõ létszámának meghatározását célzó mérõeszközök esetében kielégítõ is lenne. Számunkra ezzel szemben nem pusztán arról van szó, hogy a lehetõ legpontosabban rögzítsük, milyen individuális segítségekre van szüksége az egyes értelmi fogyatékosoknak, s a lakhatást nyújtó szolgáltatás személyzetének mennyi idejébe kerül az ezekkel összefüggõ feladatok ellátása. A LEWO alkalmazása nem teszi tehát lehetõvé a személyzet létszámára vonatkozó effajta kulcsok kiszámítását. Valamely lakhatást nyújtó szolgáltató munkájának minõségét lényegesen befolyásolja egy sor egyéb, nem materiális természetû összetevõ is. Így hát a minõségellenõrzés kapcsán mindenekelõtt az érintett emberek élethelyzetére és munkakörülményeire jellemzõ folyamatokat kell az értékelés tárgyává tennünk, miközben nem csupán a pontos dokumentálásukat kell szem elõtt tartanunk, hanem egyfajta formatív értékelést végezve törekednünk kell ezek aktív és célzott jobbítására is. Ennek megfelelõen a LEWO mérõeszköze nem elégszik meg annak vizsgálatával, hogy például milyen materiális felszereltség és személyi körülmények jellemzõek egy adott lakóegységre vagy lakócsoportra, illetve hogy milyen segítõ szolgáltatások hozzáférhetõek a felhasználók számára, hanem mindenekelõtt azt igyekszik kideríteni, hogyan valósulnak meg ezek a szolgáltatások. Más szavakkal: érdeklõdésünk homlokterében az úgynevezett folyamatminõség feltárása áll, ami alatt a különféle szolgáltatások meghatározott standardok (például a szociális rehabilitáció irányelvei) alapján történõ megvalósításának módját értjük. A LEWO viszonya a minõségellenõrzés és -fejlesztés egyéb eljárásaihoz A fogyatékosságügy területén tevékenykedõ különbözõ pénzügyi (társadalombiztosítási) fenntartók és intézményi szolgáltatók közti, az általuk nyújtott szolgáltatásokról rendelkezõ megállapodások jelenleg csupán a struktúraminõség egyes összetevõinek vonatkozásában tartalmaznak általában a szolgáltatások szintjének alsó értékét megadva egyfajta konszenzust, míg a folyamatminõség központi jelentõségû szempontjait többnyire elvont általánosítások formájában érintik csupán. Ma már az is bizonyosnak vehetõ, hogy az elõreláthatóan csak 1999-tõl életbe lépõ és sok tartalmi vonatkozásukban még nyitott, az ellenõrzésrõl rendelkezõ megállapodások legjobb esetben is csak a struktúraminõség egy kis részletére terjedõen fognak egyfajta szûk kontrollt elõírni. Mi ezzel szemben azon a véleményen vagyunk, hogy szakmai szemszögbõl nézve a minõség effajta, a végletekig redukált fogalma teljességgel alkalmatlan a lakhatást nyújtó szolgáltatások kínálatának és teljesítményének vizsgálata és fejlesztése szempontjából, hiszen ennek alapján például egyáltalán nem mérhetõk fel a szolgáltatók által végzett szakmai tevékenység, vagy a munkatársak és a felhasználók között professzionális alapokon kialakított együttmûködés olyan központi aspektusai, melyek pedig döntõen befolyásolják a szolgáltatást igénybe vevõ fogyatékos emberek életminõségét. Annak tisztázása érdekében, mit is kell értenünk a lakhatást nyújtó szolgáltatások feladataival összefüggésben a minõség fogalmán, szükségesnek látszik a LEWO eszközkészletében alkalmazott metodikát elkülöníteni a minõség-ellenõrzésre és -fejlesztésre szolgáló egyéb eljárások módszertanától. Egy ideje kirajzolódni látszik az a tendencia, mely szerint a szolgáltatók szövetségi és intézményi szinten megnyilvánuló, meghatározott szakmai standardok mentén végzett belsõ minõségellenõrzésre irányuló fáradozásai egyre inkább háttérbe szorulnak bizonyos, e szakmai szempontoktól idegen eljárások terjeszkedésének köszönhetõen. Így a szociális rehabilitáció területén is mindinkább kezdenek szóba jönni például a DIN ISO 9000-es normák szerinti minõségmenedzselési rendszerek (BAUDER 1995). Ezzel kapcsolatban jól meg kellene azonban gondolni, hogy a minõségmenedzselésnek a DIN ISO szabványaira épülõ modelljei túlnyomórészt formális eljárástechnikai szabályozókat írnak elõ, mégpedig mindenekelõtt annak érdekében, hogy ezáltal a szolgáltatói szektor intézményei számára táguló piaci lehetõségeket, ügyfeleik számára pedig jobb tájékozódást biztosíthassanak. A DIN ISO normák nem adnak választ arra, hogy a szociális ellátás valamely szolgáltatója által végzett munka megfelel-e a szakmai standardoknak, s így ennek eldöntése továbbra is az adott intézményre hárul. Nem a szolgáltatás minõségére vonatkozó célok szakmai megalapozottsága kerül itt górcsõ alá és kerül hitelesítésre, hanem csak az, hogy mennyiben volt képes az adott intézmény a saját maga által definiált célok eljárástechnikai szempontból maradéktalan teljesítésére. Kissé sarkított megfogalmazásban szinte azt mondhatjuk, hogy egy adott lakhatást nyújtó szolgáltatást a DIN ISO 9000-es normák szerint akkor is hitelesíthetnénk, ha a külsõ minõség-ellenõrzésre általa beterjesz- 22

20 tett célkatalógus szerint munkája tökéletesen gátolni igyekezne ugyan a társadalmi integrációt, ezt azonban eljárástechnikai szempontból makulátlanul végezné. A fentiekkel szemben a LEWO a minõség-ellenõrzés és -értékelés szakmai és tartalmi szempontokból meghatározott kritériumait adja meg. A LEWO koncepciójával ellent kívánunk mondani annak a põre hitelesítõ-mentalitásnak, ami nem a szakmai standardok alapjára felépített szociális rehabilitáció folyamatát hanem a lehetõ legkisebb erõbedobással elvégezhetõ hitelesítõeljárás teljesítését helyezi a minõségmenedzselés középpontjába. Meggyõzõdésünk szerint a jelenleg uralkodó, a minõsítés eljárástechnikai részleteirõl folyó vita folytatása helyett sürgõsen el kellene kezdeni egy másfajta, az életminõségrõl és az ezt meghatározó lakókörülményekrõl szóló tartalmi eszmecserét, különös tekintettel a lakhatást nyújtó szolgáltatatók kínálatára és szolgáltatásaira. E kérdésben önmagában nem lehet kielégítõ a különféle üzemgazdaságtani koncepciók alkalmazása, hiszen az értelmi fogyatékosok számára lakhatást nyújtó szolgáltatások területén nem tisztán piaci viszonyok uralkodnak, legalábbis amíg mintegy helyi közösségbe integrált férõhely hiányáról kell beszélnünk (KRÄLING 1995, 24). A felnõtt korú értelmi fogyatékosok a szociális segélyezési rendszerben sem ügyfélként jelennek meg, hiszen õ maguknak csak igen korlátozott beleszólásuk van abba, hogy milyen és mennyi járadékban vagy egyéb szolgáltatásban részesülhetnek. Ha ezzel szemben az ügyfél fogalmának használatával pusztán a jelenleginél felhasználó-orientáltabb szolgáltatási kínálat megteremtését kívánjuk célperspektívaként megjelölni, akkor ezt minden további nélkül megtehetjük anélkül, hogy (mindenesetre) hogy visszanyúlnánk azokhoz a piacgazdasággal kapcsolatos fogalmakhoz, melyek minden emberi életfeltételt és minden emberi kapcsolatot a gazdasági viszonyok függvényének tüntetnek fel A LEWO-val végzett minõségvizsgálat dimenziói Meggyõzõdésünk, hogy a lakhatást nyújtó szolgáltatások minõségének biztosítása és fejlesztése érdekében nem csak formális eljárástechnikai normákat, de mindenekelõtt tartalmi célokat és mércéket szükséges rögzítenünk. Ezen okból kifolyólag több dimenziót is beépítettünk a LEWO rendszerébe: a segédeszköz éppúgy irányul a szolgáltatások strukturális összetevõire, mint ezek megvalósításának folyamataira. Éppúgy vizsgálja a támogatással kísért lakóformák fennálló személyzeti viszonyait és a bennük dolgozó munkatársak formális képzettségét, mint a felhasználók lakhatásra vonatkozó szükségleteit és különféle formájú segítségekre való rászorultságát, illetve minden érintett személy bevonásával a köztük fennálló interakciókat. A lakhatást nyújtó szolgáltatások minden munkaterületéhez szakmailag megalapozott célokat fogalmaz meg, egyszersmind számos konkrét utalást is közöl a munka hatékony szervezésére vonatkozóan. Mindezek alapján megbízható módon megítélhetõ, hogy az adott intézmény által nyújtott szolgáltatási és segítségnyújtási kínálat 1. hozzájárul-e a felhasználók életkorának és kultúrájának megfelelõ, individuálisan kialakított életstílusának és lakókörülményeinek létrejöttéhez; 2. fejleszti-e a felhasználók azon kompetenciáit, melyek szükségesek a mindennapok feladatainak és problémáinak megoldásához, illetõleg csökkenti-e a külsõ segítségnyújtástól való függõségük mértékét; 3. támogatja-e a felhasználókat abban, hogy az egyes segítségnyújtási formák tekintetében választási alternatívákat alakítsanak ki, továbbá egyre nagyobb kontrollal rendelkezzenek felettük; 4. hozzájárul-e az izolációs és elmagányosodási tendenciák leküzdéséhez, valamint biztosítja-e amikor csak lehetséges, laikus (nem szakember) segítõk bevonásával a felhasználók számára az általános közösségi kínálatból, a tágabb lakókörnyezet nyújtotta szociális, kulturális és infrastrukturális lehetõségekbõl való részesedés alkalmait. A fenti kérdésfeltevések értelmében a LEWO a következõ területeken alkalmazható a szisztematikus értékelés segédeszközeként: az adott lakhatást nyújtó szolgáltatás materiális adottságai és szociális - ökológiai környezete (ld. A lakóhely, a lakás és a ház berendezése és kialakítása elnevezésû munkaterületet, a 87. oldaltól kezdõdõen); a mindennapok formális és informális struktúrái, ide értve az önellátási kompetenciák fejlesztésére, az autonómiára, a kommunikációra és a szociokulturális participációra vonatkozó aktivitásokat és fejlesztési kínálatot is (ld. A mindennapok felépítése, rutinjai, kínálatai és tevékenységei elnevezésû munkaterületet, a 143. oldaltól kezdõdõen); a felhasználók, a munkatársak és más személyek közti kapcsolatok és a rájuk jellemzõ cselekvésminták (ld. az Együttélés elnevezésû munkaterületet, a 201. oldaltól kezdõdõen); a felhasználók szociális kapcsolatainak úgy a lakóterületen belüli, mint azon kívüli hálói (ld. a Nemprofesszionális kapcsolatok és szociális hálók elnevezésû munkaterületet, a 253. oldaltól kezdõdõen); 23