A TARTALOMBÓL: Nyílt levél Orbán Viktornak...5. Miért támadja a Fidesz az MVSZ-t? A rendszerváltozás igazi csodája... 23

Átírás

1 A TARTALOMBÓL: A Janus-arcú Orbán A Rózsadombi paktumról Nyílt levél Orbán Viktornak Magyarország pénzügyi szuverenitásának elvesztése Jeszenszky Géza a Rózsadombi paktumról! Mégegyszer a Rózsadombi paktumról Miért támadja a Fidesz az MVSZ-t? A rendszerváltozás igazi csodája Helyzetelemzés 2006 végén Az "én" országom Ön a Jó Ha Figyelünk külföldre is!!! címû alkalmi megjelenésû újság olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!

2 Liberális Izraelben, nép-nemzeti itthon Mi, itt a Magyar Világban és más helyeken, ha csak egy kicsinyke nyilvánosságot is kapunk, folyamatosan kérdezünk, és tényeket közlünk, a rendszerváltozásnak nevezett, hazugságos másfél évtizedrõl. Választ viszont soha nem kapunk, ha csak nem tekinthetjük válasznak a szerkesztõségi iroda elleni rendszeres maffiatámadásokat, telefonbeszélgetéseink illegális lehallgatását, az életveszélyes fenyegetéseket és az ellenünk irányuló gyilkossági kísérleteket. De cáfolat az általunk közzétett, nemzetet kirabló folyamatok feltárásával összefüggésben, soha nem érkezik. Mintha nem is magyarul, hanem valamilyen holt nyelven tennénk fel kérdéseinket. A múlt heti számunkban is közöltünk és kérdeztünk. Nyilvánosságra hoztuk például, hogy mi is történt Orbán Viktor legutóbbi izraeli látogatásán. Leírtuk, hogy a Fidesz-vezér izraeli engedélyt kapott, hogy a választások után miniszterelnök lehessen. Nem Izraelben, hanem idehaza, Magyarországon. Ha most nagyon jámbor akarnék lenni, megint csak kérdeznék, miért kell Izrael engedélye ahhoz, hogy Orbán Viktor miniszterelnök lehessen Hazánkban? Nem országgyûlési választásokon dõl el ez a kérdés? Nem a szavazók akaratából gyõztes párt elnöke alakíthat kormányt, a köztársasági elnök felkérésére? Egyáltalán, a választások során a köztársasági elnök ad kormányalakítási megbízást annak a párt által jelöltnek, akitõl reméli, hogy mûködõképes kabinetet tud összeállítani? De miért van ehhez szükség Izraelre? Vagy ami itthon, egy-egy országgyûlési képviselõi választáskor, miniszterelnök-jelölési megbízáskor történik, az mint csupán kábítás, a nép butítása? Menjetek csak, töltsétek meg voksaitokkal az urnákat, azokat szépen meg is számoljuk, összeadjuk, és eredményt hirdetünk. De a gyõztest Izraelben nevezik meg? Orbán Viktornak, ha miniszterelnök lesz Minden közszereplésének az izraeli és a zsidó érdek megjelenítését is tartalmaznia kell. Milyen csodálatos is ez a magyar nyelv, azzal az egetlen is szó közbeszúrásával esélyt ad nekünk arra, hogy a miniszterelnök a mi miniszterelnökünk IS lehessen. Legalábbis egy picinyke mértékig. És egy picinyke ideig? Mert a követelésként megfogalmazott kérésbõl, a leírt és idézett mondatból egyszer csak eltûnik az is, és Orbán, ha miniszterelnök lesz, már csak az izraeli és a zsidó érdekek megjelenítésére kötelezhetõ? Ezért meg miért kellett Izraelbe menni? Nem így történik Rozgics Mária a Magyar Világ fõszerkesztõje ez már tizenöt éve, kormányról-kormányra, nálunk? A különbség csupán annyi, hogy a Tel-Avivban megfogalmazott parancsok, ilyen egyértelmû megfogalmazásban, eddig nem kerültek nyilvánosságra. Az izraeli beruházók (behatolók) valamennyi befektetése a jövõben kikerül a magyar hatóság engedélyezési körébõl idéztük tovább Tudósítónk segítségével az elmúlt héten a leendõ magyarországi miniszterelnökre vonatkozó verdiktet. De hát eddig, hogy történt, van olyan tervezett beruházás, aminek megvalósítását Izraelben eldöntötték és egy hazájáért, környezetéért, a polgárokért aggódó kormány, ha az nekünk, magyaroknak kártékony volt, meggátolta volna? Ismereteim szerint nekünk magyaroknak nincs! Itt egy Izraelbõl érkezõ befektetõ (behatoló), tehát moszados ügynök, bárhol, bármit megvásárolhat, ingyen, vagy néhány fillérért, esetleg banki hitelt felvéve a tranzakcióra, de a banki kölcsönt soha vissza nem fizeti. Így történt ez az Óbudai Hajógyári-szigeten is. Meg több más helyen, Hazánkban. Aztán, amikor már birtokon belül vannak az üzletembernek álcázott betolakodók, lerombolnak mindent, történelmi emléket eltüntetve, a hozzá kapcsolódó nemzeti értékeket is, s kialakítják néha, néhol megvesztegetések árán is a saját, bennünket onnan kirekesztõ, tõlünk, attól elzáró épületegyütteseiket, vigalmi negyedeiket, kis Izraelt csinálnak belõle. Elõbb csak egy-két helyen, aztán teljes Magyarországon. A Talmud szellemében, és a mi függetlenségünk jegyében. Cipõpucolónak talán meghagynak bennünket. A Tudósítónk által felsorolt, Izraelben Orbán Viktornak, miniszterelnöksége feltételeként megfogalmazott pontok közül még egyet idézek: Hatósági eljárást, izraeli állampolgár ellen Magyarországon csak és kizárólag a Moszad, tehát az izraeli követség engedélyével folytathatnak a magyar hatóságok. Ez aztán a hazaárulás, jajdulhatnánk fel, bár mindegyik felidézett pont ebbe a kategóriába tartozik, ha nem ismerném a rendszerváltozás alatt történteket. A sok-sok hazaáruló és hazaárulás közül most arra az egyre gondolok, amikor Antallék meghozták a titkos kormány-határozatot, amely szerint a magyar nemzetbiztonsági szolgálat nem akadályozhatja Magyarországon az izraeli titkosszolgálat, a Moszad tevékenységét. Ha mindezt ismerve elgondolkodunk, már azt sem tudjuk eldönteni, hogy a tizenöt év alatt ki volt, ki jelenleg a legnagyobb hazaáruló. Jelöltbõl van elég! S ha ehhez még azt is tudjuk, hogy Izraelben törvénybe iktatták, hogy saját titkosszolgálatuk, bármely országban, izraeli engedéllyel gyilkolhat is, a mieink meg, antalli örökségként, nem léphetnek fel ellene, még a Közel-Keletrõl érkezõ ügynökök közelébe sem mehetnek, akkor aztán igazán elképedhetünk. Ha csak az itthon törvényt készítõk, minisztériumokat és országot irányítók között nem bújik meg egy-egy, mit egy-egy, ren- 2 jó ha figyelünk külföldre is

3 geteg Moszad ügynök. Akikre szintén érvényes Izrael parancsa és Antall titkos kormányhatározata. Korábban, újságcikkeinkben,megneveztünk jó néhány, önmagát magyarnak mutató, hazai Moszad- ügynököt, s rengeteget, az onnan hozzánk küldöttek közül, akik üzletembernek álcázva magukat, rabolnak, fosztogatnak. Mint tették azt 150 évig a törökök, aztán az osztrák-labancok, meg a mostani hatalmasságunk által is oltalmazott és kiszolgált dicsõséges felszabadítók, az oroszok. De egyszer mindnek el kellett takarodni ebbõl a Hazából. Így lesz ez most is, csak legyen erõnk kivárni, bátorságunk, hitünk küzdeni érte. De térjünk vissza a mi Viktorunk, a nemzet bálványa, izraeli baráti látogatásához, amely a szokásos szertartásos népbutításhoz, a tusnádfürdõi találkozóhoz is kapcsolódik. Itt, Erdélyben Rákosizott, Kun Bélázott, kommunistázott, az egykori téesz párttitkár fia, Orbán Viktor. Nem tudom, az azóta kapitalistává vedlett Orbán apuka mit érezhetett fia mondatainak olvastán? De hagyjuk a kõbányákat. Inkább a párttársra, az egykor Orbán-kormány volt miniszterére, Fónagy Jánosra gondoljunk. Amikor tusnádfürdõi, genetikailag kódolt kijelentései miatt, Orbánt egyesek antiszemitázni kezdték, megszólalt Fónagy, valahogy ekképpen: Én, mint magyarországi zsidó, kikérem magamnak, hogy azt az embert, Orbán Viktort, akit izraeli látogatásakor, a knesszetben, az ottani parlamentben felállva tapsolt a képviselõk hada, s akit az ottani ház elnöke, mint Izrael igaz barátját mutatott be, bárki is antiszemitának merészeljen nevezni. Ennek, az önmagát zsidónak és nem magyarországi zsidónak valló volt miniszternek ez a kijelentése többször is elhangzott a közszolgálati rádió fõadóján, a Kossuthon, de a másnapi újsághírekben a barátságos izraeli fogadtatásra utaló részek kimaradtak. Vajon miért? Kinek lett kellemetlen a knesszetben elhangzottak emlegetése? Izraelnek? Talán Orbán Viktornak? Aki, egyes források szerint vendéglátói nagy tapsa közepette, állítólag még azt is mondta, hogy önmagát liberálisnak tartja. Hogy is van ez? Van egy liberális Orbán Viktor, izraeli használatra és van egy másik, a nemzeti, a keresztény, a konzervatív, hazai használatra? Hazai népbutításra? De kérdeztünk mi mástól mást is? Sólyom László köztársasági elnöktõl például azt, hogy fiatalkori botlásához, a spanyolországi családi disszidáláshoz, amit Aczél György, utánuk küldött konzuli útlevele simított el valamelyest, a következmények nélküli hazatéréshezésazaztkövetõjénaiegyetemikiküldetéshez volt-e köze a magyar titkosszolgálatnak, a III/II-8-as ügyosztálynak, a hírszerzésnek? Akkor tehát, hogy börtön helyett, az akkori Kelet-Németország következhetett. Meg azt is megkérdeztük, ha már a Szovjetunióban kivégzett patkányforradalmár Kun Béla özvegyének hazatérte, majd késõbbi elhunyta után a korábban rekvirált, rózsadombi villába költözött, nincs-e esetleg rokoni kapcsolatban Kun Bélával? Netalán nem Kun Béla unokája-e a Magyar Köztársaság jelenlegi elsõ embere, Sólyom László köztársasági elnök? Válasz ugye kitalálták nem érkezett. De mi türelmesek vagyunk, hátha a határozottságot mutató, valójában a népet ismét elbutítani akaró elnök ideje egyszer megengedi, s válaszol. Mert válaszára nemcsak a Magyar Világ hetilap alkotói, hanem az általa õ mondta oly becsben tartott magyar nép is kíváncsi. S miért mondom, hogy Sólyom László is be akar csapni bennünket? A politikai elit egyszer már elkábított bennünket, legalábbis annak nemzeti színbe bújtatott sátánjai, hogy most már, a rendszerváltozást követõen, mert akkor még annak hittük mi is, lesz végre ismét Hazánk, és értünk tevékenykedõ nemzeti politikai gárda. Ehelyett, a mi zászlónk alatt, jöttek a vörös szívû, sziréni hangokat hallató árulók. Ezt ismerte fel Sólyom László, látja, hogy a politikusoknak álcázott hazaárulók minden tekintélyüket elveszítették. Majd õ megmenti õket, s ezért kezdett el velünk hazaszeretetet, becsületet játszani. De még egyszer nem lépünk ugyanabba a folyóba. Még egyszer nem engedjük becsapni magunkat. Vagy ha igen, sorsunkat megérdemeljük. De nem válaszolt soha senki arra sem, amikor nyilvánosságra hoztuk, hogy már 1989-ben, az ellenzéki kerekasztal is hazugság volt. Az MSZMP ügynökei ülték körül, s játszották el, ki a nemzeti, ki a liberális, ki a keresztény, ki a kisgazda, ki az ifjú liberális, ki pedig a szocialista. Ez a játék, parlamenti és kormányzati ciklusokon átívelve, folytatódott tovább, s ennek lehetünk szenvedõ tanúi napjainkban is. Ezt is leírtuk, néma hallgatás a válasz. Meg egy-egy hozzánk eljuttatott, fenyegetésbe burkolt jóindulatú szó, hogy meg kellene bennünket ölni, mert nem tudni, hogy még mit tudunk. Mondták mindezt a nemzeti színben pompázó hazaárulók. Pozsgay sem válaszolt, amikor tudattuk, hogy a KGB vezére, Krucskov marsall engedélyével mondhatta ki, hogy Hazánkban 1956 népfelkelés volt. Senki nem tiltakozott akkor sem, amikor bebizonyítottuk, hogy nemzeti vagyonunkat elherdálták, koldusszegénnyé tettek bennünket. S mindezt, a jobb és a baloldal csöndes együttmûködésével, aknamunkájával tették. Az antalli örökség is semmivé lett, s váltott át hazaárulásba, cikkeink nyomán. Ismételjem, hallgatás, hallgatás Már évekkel ezelõtt egyértelmûsítettük, hogy ki, vagy kik azok a média cápák, akik megölették Fenyõ Jánost, miért halt meg az alvilágba beépült Boros Tamás, Prisztás József, s a többi rendõrségnek jelentõ. Bûnük annyi volt csupán, túl sokat tudtak meg az alvilágot mozgató politikusokról. Ekkor jelentettük meg írásunkat, hoztuk nyilvánosságra az interjút a rádió Vasárnapi Újságjában Kõrösi Imrével, amikor kijelentettük, már a politikusok is gyilkoltatnak. Válasz sehonnan sem érkezett ben, 2001-ben folyamatosan tiltakoztunk, interjúkban, általunk megjelentetett könyvekben, hogy a Fidesz miért akarja eladni nemzeti légitársaságunkat, miért akarja dobra verni a MALÉV értékeit. Válasz, tiltakozásunkra, 2005-ben érkezett. Az is csupán közvetve, amikor is a most ellenzékben lévõ párt tiltakozik a MALÉV tervezett eladása miatt. Mennyire elgondolkodtató ez a politikai farizeusság, amíg hatalmon vagyok, eladó a MALÉV, más van hatalmon, ne adják el! Pálfordulás pálfordulást követ, már most borítékolom, ha 2006-ban a Fidesz kerül hatalomra, a MALÉV megint eladásra kerül. Persze nem akarom én, hogy 160 millió forintért, a teljes nemzeti légitársaság és a számláján lévõ 7 milliárd 600 millió forint a hatalom által kiválasztotté legyen. Mindaz, amit elmondtam, csupán tapasztalás, mert pártok jönnek, pártok mennek, a nemzeti vagyon meg egyre fogy. Az óbudai Hajógyári-szigetet is árulták a Fidesz-kormány idején. Amikor az MSZP elkótyavetyélte, nem is szóltak egy szót sem. Itt legalább az ország kiárusításában következetesek voltak. Hadakoztak Orbánék a cementgyárak idegen kézbe jutása miatt is. Horváth László nevû országgyûlési képviselõjük látványos sajtótájékoztatókon még talicskán, a vészhelyzetet illusztrálandó, egy zsák Ukrajnából származó rossz minõségû cementet is betolt a terembe. Aztán, amikor már már kormányon voltak, állítólag a cementgyárak izraeli-svájci tulajdonosai megzsarolták õket: ha nem hallgattok el, kitálalunk az Orbán-bányák és az autópálya-építés közötti kapcsolatról. Nem folytatták hát a hangoskodást. Ellenzékben aztán végképp nem, most már egy szót sem szólnak róla. A földet nemzetközi szerzõdéssel, meg hazai törvénymódosítással õk juttatták külföldiek kezébe. Most meg hirdetik, hogy a magyar föld nem eladó! Akkor most melyik az igazi Fidesz? De tényleg, melyik az igazi, a velejéig liberális, vagy ez a mostani, ez a keresztény? Azt el tudom képzelni, hogy egy párt néhány tagja nézetet vált, de hogy egy egész párt, minden tagjának egyetértésével, jobbra át-ot csináljon, lehetetlen! Ilyet csak hazudva, az eszmét álságosan hirdetve lehet csinálni. Ne kételkedjen hát senki abban, hogy a Fidesz nem hatalomvágyból változtatgat eszmét, védi, vagy éppen elherdálja nemzeti értékeket. A Kulcsár álbróker ügyében is mi szólaltunk meg elõször, mi neveztük néven az azóta már a nyomozók látókörébe került, kétes pénzekrõl és fogott múltjával elõttünk már ismert Schönthal Henriket. A hatalom addig jó ha figyelünk külföldre is 3

4 tétováskodott, késlekedett a nemzetközi elfogatóparancs kiadásával, amíg Schönthal eltûnt. Persze voltak itthonról, akik ebben segítséget nyújtottak neki. Volt itt már Kalasnyikov-ügy, felderítettük az érintetteket, nem történt semmi. Elcsitult a Tocsik-ügy is, nem kutatja ma már senki, hová is lett a Princz-féle Postabank eltûnt 220 milliárd forintja, a VIP-listás személyek, ki tudja, visszaadták-e az ingyen kapott pénzt? De nehogy azt higgyük, hogy csak Princznek volt VIP-listája. Ha egyszer nyilvánosságra kerülne Csányi dédelgetett barátainak OTP-s támogatási listája, meghökkennének néhányan. Nem firtatja ma már senki a Magyar Nemzeti Bank leányvállalatának, a bécsi székhelyû CW-bank eltûnt, ingatlan együttesekkel együtt több mint kétszázhetvenmilliárd forintját sem. A staasi ügynökök és az MSZMP vezérkara dorbézolásának is mi ittuk meg a levét, mert az az ötezer milliárd forint, amit bank-konszolidációra költöttek, merthogy a kiválasztottaknak gazdagodniok kellett, azt is mi fizettük. A zsurki vodkagyár ügyében sem ütötte meg senki a bokáját. Minden kótyavetye megtorlatlan maradt. Vancsik MSZP-s képviselõt is megölették, ezt is leírtuk, a kutya sem kérdezett meg bennünket. Parlamenti vizsgálóbizottságok alakulhatnak, szünhetnek meg, mindenféle elmarasztaló intézkedés elmarad. Ez tizenöt éve a politikai elit érdeke. Feltettük a kérdést, Degesz uram Demszky-e? Degeszt Mister Tizednek is nevezik, aki a sápot mindenhonnan megkapja, s ebbõl erõsíti anyagilag, hõn szeretett pártját. A fõváros egyik legbefolyásosabb egyéniségérõl van szó. Feltártuk, hogy a száz leggazdagabb magyar legtöbbje is hazaáruló, akik a vagyont csak a maffiózó politikusoknak õrzik meg, s közöttük is rengeteg ügynök van, hazai és külföldi szolgálatoknak jelentõ. Szóltunk az off-shore cégekbe vándorló milliárdokról, a vagyonosodásukhoz strómanokat felhasználó politikusokról, s a tolvajlások legalizálásáról, az országgyûlés által megalkotott rablótörvényekrõl! A világ elé tártuk a hazaáruló politikusok által parírozott bíróságokról, ügyészségekrõl, rendõrségrõl, s az Izraelbõl felügyelt, pénzelt és irányított hazai õrzõvédõ szolgálatokról. Mi figyelmeztettünk elõször a sárga veszedelemre! Arra, hogy settenkedõ kínaiak, nem fegyverrel, de korrupcióval, gazdaságilag bénítják meg Hazánkat, s rajtunk keresztül az Európai Uniót. Vámmentesen, korrumpálásokkal hozták, hozzák a hamisított termékeiket, jó részét persze nálunk gyártják. Egy kétszobás panellakásban a termelés ruhaféleségekbõl eléri a régi Május 1. Ruhagyár fénykorabeli kapacitását. A feldolgozandó anyag mert kicsi a tér kétóránként érkezik a varrodaként használt, négyzetméteres lakásokba. S a késztermék ugyancsak kétóránként kerül el onnan. Ügyleteikhez politikusokat, fináncokat, rendõröket fizettek le, a legmagasabb posztokon. A 90-es évek elején szakadt Ladáikkal, Wartburgjaikkal, Trabantjaikkal rótták Hazánk útjait, s ma már ott vannak üzleteikkel, üzemeikkel az ország legkisebb településein is, s a Wartburgokat és társaikat márkás luxusautókra cserélték. Közben pedig áldásos tevékenységük révén munkahelyek tízezrei szûntek meg, megszámlálhatatlan mennyiségû kis boltokban húzták le végérvényesen a redõnyt. Olcsó és silány termékükkel a hungaricumot, a magyar mézet is tönkre tették, csõdbe juttatva méhészeink sokaságát. Most meg, az akkor még aktív miniszterelnökkel Medgyessy Péterrel is szövetkeztek. Egy Kínában halálraítélt maffiózó és a D-209-es talált egymásra, egy újabb hungaricum tönkretételére. Megírtuk, Belsõ-Mongóliában, a HajdúBÉT károsultjainak pénzén kacsa-, liba-hizlaló telepeket hoznak létre, megszüntetve ezzel legalább húszezer vállalkozást Hazánkban, s ki tudja még mennyit a szomszédos országokban. Az azt dokumentáló, a kínaiakkal lepaktáló miniszterelnökrõl is szóló bizonyítékokat eljuttattuk jobb és baloldali napilapokhoz is. Ebben a témában (is) mindegyik a hallgatást választotta. Vagy ha valamilyen fontos információnkat felhasználták, azt is forrás megjelölés nélkül és megcsonkítva tették, teszik. Ez történt az aranyszájú Szanyi Tibor államtitkár esetében is, aki a nemzetbiztonságiak elõtt azt mondta, Izrael nem állam, hanem egy bûnszervezet! Az ezt nyilvánosságra hozó napilap, a kijelentésbõl csak a szervezet szót merte használni, a bûn elõtagot már a süllyesztõbe küldte. Mit is bizonyít mindez? Az újságírók a politikusok ágyasai lettek. Mit nekik Nemzet, Haza, a lényeg; a lé. Mindazt, amirõl eddig írtam, amit megjelentettünk a Magyar Világban, saját honlapomon, március 13-tól, az interneten is lehet olvasni. De mivel fáj az igazság, honlapomat számtalanszor le akarták már rombolni, egyes esetekben sikerült is nekik, de jó barátok mindig újra indították. Így jutottunk el odáig, hogy augusztus 14-ig több mint 81 ezer látogatót regisztrált a számláló. S ezt a honlapot, amely a Hazádnak rendületlenül idézettel és angyalkás koronás címerrel hirdeti hovatartozását, minden reklám nélkül mûködtetem. Még az önmagukat nemzetinek valló honlap-tulajdonosok sem engedik az enyémmel való elektronikus összekapcsolódást. Megszámoltam, március óta majdnem ötezerszer leselkedett nálam a hazai és világ titkosszolgálata. Ugyanakkor viszont, a számtalan hazai látogatón kívül, ötvenhárom ország magyarjai voltak már kíváncsiak a honlapon olvashatókra. S, hogy hányan másolták le cikkeinket, s hány helyre jutottak még el a bûnszövetkezet rabló tevékenységét bemutató írásunk, kideríthetetlen. Ez az igazi szamizdat, politikai pártoktól függetlenül mûködtetve. A honlap és a Magyar Világ is. Egyetlen függésünk van, a hazaszeretet. Végül csak annyit, mindenféle pártok közötti torzsalkodás nem más, mint színlelés, kábítás, a nemzet becsapása. A hatalmas csatazaj közepette a politikai elit kézen fogva üzletel a fejünk fölött, a hátunk mögött. Mondhatnánk azt is: háborút színlelve, a Haza kifosztása zavartalanul folytatódik. Magyar Világ, aug. 18. Forrás: Lakatos Pál 4 jó ha figyelünk külföldre is

5 Értesülésem szerint ön újra Magyarország miniszterelnöke szeretne lenni 2006-ban. A hazai sajtó, már amelyik hazainak és függetlennek nevezhetõ, az ön személyét támogatja, bár elismeri, hogy a sok pályázó közül nehéz a megfelelõt kiválasztani. Így maradjon Orbán Viktor személye, mely elfogadható. Nincsnálajobb írjákésmondják Sajnos ennél szomorúbb véleményt nem lehet mondani a jelenlegi magyar politikusok személyérõl. Az én szememben viszont azok, akik ma különbözõ pártokban elhelyezve a politika mesterségét ûzik, nem egyebek, mint elkötelezett személyek. A becsületes munka megkerülésével, a magyar parlament épületében ülve, könnyen keresik meg azt a pénzt, melynek csak töredéke jut a dolgozó emberek zsebébe. Mivel a kommunizmus, mely állítólag 15 éve megszûnt, azóta a sokat szenvedett magyar nép semmi olyan gyökeres változást nem észlelt, melynek alapján nyugodtan elmondhatná: felszabadultunk! Sõt. A felszabadulás és a függetlenség olyan messze van Hazánktól, mint Makó Jeruzsálemtõl. Arra még mindenki jól emlékszik, gondolom ön is, amikor a Hõsök terén, 1989-ben beszéde folyamán azt a bátor kijelentést tette: a betonba döngöljük a kommunistákat! A negyven éven át politikai rabságban és elnyomásban tartott nép szinte bûvölten és kitörõ örömmel hallgatta ezeket a szavakat. De csak mondjuk meg õszintén: mi lett ebbõl az ígéretbõl megvalósítva? Jóformán semmi. Sajnos azt is tudom és talán nem is tévedek, hogy az ön által kimondott szavaknak más volt az értelmi szerzõje. Jó pár év múlva derült ki, hogy õn csak egyike volt azoknak a fiatal, kitenyésztett csikóknak, akiknek az lett a feladata, hogy a jövõben, a vörös színt átmázolva mondjuk kékben, a megtévesztést szolgálva, továbbra is a régi rendszert szolgálják új köntösben. Ennek az ördögi akciónak a szülõapja és végrehajtója, amíg élt, nem volt más, mint az az Aczél György, aki két évtizeden keresztül nagymestere volt ennek a foglalkozásnak. Mivel a kommunizmus átvedlésben volt, elõkészítették a talajt egy olyan egyetemi szinten való kitermeléshez, az új utódok számára, mely arra lett elkötelezett, hogy az új rendben õk legyenek most már az urak, nem elvtársnak szólítva. A kiválasztottakat elküldték külföldi egyetemekre, ahol a megfelelõ intelligencia mellett, pénzügyi segítséggel, megszületett Magyarország jövõbeni vezetõ gárdája a politikában. Ön Orbán Viktor, az egyike volt ezeknek a kiképzett csikóknak, hiszen jól tudom, hogy Angliában végezte a szükséges Angliából tanulmányokat. Kétségtelen, hogy Aczél György és Soros György jól választott, akiben bízni tudtak, ha jól elvégzi ködösítõ munkáját, egykor még miniszterelnök is lehet önbõl. Így is történt, idõvel Az elsõ, úgynevezett szabad választások alapján, a magyar nép joggal hitte, hogy a nemzet akaratát a gyõztes MDF fogja végrehajtani, Antall József miniszterelnök kinevezésével. Csak azt nem tudták a szavazati urnákhoz járuló magyar szavazók százezrei, hogy az egész szabad választás egy elõre megszervezett politikai komédia volt. A miniszterelnök személyét már elõre kiválasztották, az MDF gyõzelme alapján, mely párt alig pár hónappal elõtte még az SZDSZ nevû pártnak volt a puszi-pajtása. Az SZDSZ-rõl viszont már 1990-ben kiderült, hogy a régi kommunisták gyülekezõhelye, de ügyesen akkor még õk ordítottak a legjobban a gyökeres politikai változásokért. Azóta is ez az a párt, amely mint egy farok csóválja a mindenkori kutya-kormányt. A széthúzást, a rombolást, a hazugságot szolgálják, melynek titkos hátsó rugója nem is nagyon ismeretlen Mégis, az akkori magyar parlament úgy mûködött színleg, mint mondjuk az angol HOUSE of COMMON. Vitatkoztak, egymást szidták a képviselõk, mert ez így illik a demokráciák szolgálatában is. Közben nem változott semmi, ami a letûnt kommunista évtizedek uralmát illeti. Az elvtársak, akikbõl demokratikusan megválasztott képviselõk lettek, akiknek egy bizonyos létszáma tegnap még csalt, rabolt, egyesek még öltek is, ott folytatták az új rend szolgálatában, ahol egykor nem is olyan régen abbahagyták. Hiába szavazták meg látszólag a kártalanítási törvényt, hiába mondhatták ki a képviselõk többségével, hogy a múlt rendszer bûnözõit, gyilkosait felelõsségre kell vonni, nem lett belõle semmi. Ez is beletartozott a színjátékba, melynek folytatása abban csúcsosodott ki, amikor az elfogadott törvényjavaslatot Antall miniszterelnök volt sofõrje, a köztársasági elnökké kiemelt Göncz Árpád, nem írta alá, hanem tovább passzolta az Alkotmánybíróságnak, mely szintén ad acta tette az egészet. Ez is beletartozott a színjátékba, ahogy írtam pár szóval elõbb Mintha csak egy SHAKESPEARE-dráma jelenetei elevenedtek volna meg a magyar parlament épületében. Ez egy elõre megírt forgatókönyv volt, melynek elsõ felvonása így zajlott le. Aztán jött az Antall-kormány látványos bukása, kirúgták-most már Borossal az élen ben a nemzeti kormányt. A csalódott szavazók, mert nem volt más, megválasztották az átfestett és névben kicsinosított MSZP /Magyar Szocialista Párt/ vezetõjét, akit Horn Gyulának hívtak. Hiába volt hírhedt, múltját illetõleg, melynek aktái idõben eltûntek, lett belõle Magyarország miniszterelnöke. Ez a következõ négy év lett a kirablás korszaka, amikor a sikeresen megkezdett privatizációt Horn Gyula és társai még sikeresebben folytatták. Magyarul: kopaszra kifosztva, a nemzet még megmaradt vagyonát eladták külföldi spekulánsoknak, értéken aluli árakért. Persze a hazai kommunista ügynökök mind meggazdagodtak és így nem meglepõ, hogy az elmúlt évek folyamán, ma Magyarországon legalább ennyi milliárdos él, mint Angliában. Önbõl, Orbán Viktor, a Fidesz elnöke lett, akik szintén az SZDSZ elsõ szerelmesei közé tartoztak. De ez talán érthetõ is, hiszen azok egykori társaságában nõttek fel, kitaníttatásuk után csináltak önökbõl új politikusokat, az új Magyarország számára. A Fidesz párt elsõ látványos szereplése 1990-ben volt a trianoni békediktátum 70. évfordulóján. Valaki a képviselõk közül javasolta, hogy június 4-én, a szégyenletes békeszerzõdés aláírásának napján, a magyar parlament képviselõi néma felállással és fõhajtással emlékezzenek. A Fidesz képviselõi, az ön utasítására, ezt nem tehették meg, hanem tiltakozásukat úgy fejezték ki, hogy kivonultak az ülésterembõl. Ennek az igazi okát még ma is szeretném, ha ön megmagyarázná, miért tették ezt így, és erre ki adott titokban önöknek parancsot? Az is még az 1990-es évek elején történt, hogy nyilvánosságra került egy külföldön megjelenõ magyar nyelvû újságban a Rózsadombi Paktum nevû szerzõdés 20 pontja. A Los Angelesben megjelenõ ÚJ VILÁG címû lap is átvette és közölte az én leírásomban nyarán. Persze tagadta minden párt ennek a szerzõdésnek a létezését akkor, sõt Csurka István, az akkori MDF alelnöke, nekem írt levelében ezt kitalációnak nevezte. Az már csak a sors kiszámíthatatlan következménye, hogy évek múlva, amikor kilépett a pártból, egy újabb levélben nekem már azt írta: arózsadombipaktum valóban megtörtént! A szomorú csak az, a még ma is ebben folytatott vitában: volt-e paktum, vagy nem, mert az állítólagos rózsadombi paktum 20 pontja az elmúlt években mind hiánytalanul beteljesedett Magyarországon. Visszatérve Horn Gyula becstelen és hazaáruló négy éves uralkodására, az már csak természetes, hogy õ is megbukott az átfestett MSZP-vel. Miután az elsõ kormány nemzeti színekben ámította el a becsapott magyar népet, majd HORN szocialista maszlaggal fosztotta ki az országot, most újra, a Forgató- jó ha figyelünk külföldre is 5

6 könyv szerint, egy nemzeti kormánynak kellett színre lépni, hogy ez majd rendbe hoz mindent. Volt is ígéret bõven, melyeknek ismertetése talán nem is szükséges, ám az tény Orbán Viktor, hogy kisebb-nagyobb kivételektõl eltekintve megint nem történt semmi. Az égetõ problémák, melyek gúzsba kötve tartották a szabad kibontakozást, nem lettek megoldva, mert azoknak a végrehajtására ön, Orbán Viktor nem kapott engedélyt titokzatos feljebbvalóitól. Õsrégi megállapítás a következõ mondatok leírása, de mégis megismétlem, tudomásulvétel végett: Ha egy kormánynak nincs a kezében szabad sajtó gyakorlása, akkor az uralmának és hatalmának ideje véges!!! Magyarországon, 1990 óta nincs szabad sajtó, csak egyes apró, engedélyezett kisebb sajtótermékek mûködhetnek, melyeknek átható ereje nem az olvasók táborának csak igen kicsi részét befolyásolja. Ez sajnos a színtiszta igazság, mely érvényes a demokráciák országaiban is. Addig nem is kerül erre sor Magyarországon, amíg egy független, igazi nemzeti kormány nem kerül hatalomra. Sajnos erre egyenlõre semmi kilátás nincs. Az ön kormánya, mely 1998-tól 2002-ig gyakorolta a látszólagos hatalmat, a sajtót nem rendszabályozta, a régi tollforgatók és uszítók a helyükön maradtak. Ugyancsak a Horn-kormány alatti kommunistákat is meghagyta a helyükön és ez a helyzet nem változott más téren sem. Legyen az pénzügyi, gazdasági, kereskedelmi bírói és egyéb fontos pozíció. Az ön által beígért elszámoltatás, a törvénytelenül szerzett vagyonok ügyében, 1990 óta, nem történt meg, sõt tovább tartott a szabadrablás minden téren. Nemcsak a kommunistákból, hanem a hírek szerint önbõl is dúsgazdag ember lett, sõt a mendemonda szerint ön társtulajdonosa egy 600 millió forint értékû luxusjachtnak, mely egy horvátországi kikötõben van elhelyezve. A kiszivárgott hírek szerint az ön kormányának négy éves uralkodása sem volt más, mint a kitenyésztett egykori csikók bográcsgulyásos örömünnepe, amikor átvehették a hatalmat 1998-ban, és tovább folytathatták a szabadrablást a Horn-kormány után. Folytassam tovább? Jött a Medgyessy-féle kormány, mely szintén az elõre megírt forgatókönyv alapján tevékenykedett. Tessék csak megfigyelni a politikai folyamatot 1990 óta. Az elsõ felvonásban jött a nemzeti kormány, majd annak bukása után a második felvonás szereplõje, a szocialista kormány. Tapssal jutalmazott megbukása után élvezhették Magyarország színházának nézõi a harmadik felvonást, amikor újra megjött a szocialista kormány. Eredmény? Semmi. Antall-Horn- Orbán-Medgyessy Mennyivel jutott elõbbre Magyarország népe a 40 éves kommunista rémuralom utáni szabadságban? Jólétben, reményben és hitben? Tud erre ön õszintén válaszolni Orbán Viktor? Amikor a többszörös milliárdos Medgyessy is megbukott, most már kinek is juthatna eszébe megkérdezni az igazán nem létezõ nemzeti sajtóban, hogyan lehetséges az, hogy a lemondott miniszterelnök után, elõrángatnak egy ismeretlen, valóban tõsgyökeres kommunista fiókát, és maguk között kinevezik Magyarország új miniszterelnökévé.ezt,amégorráttörölgetõ,taknyosnak, politikusnak egyáltalán nem nevezhetõ fiókát Gyurcsány Ferencnek hívják. Bizony, bizony, mondom Nektek, százszorosan becsapott honfitársaim, a magyar nemzet 1100 éves történelmében még nem történt meg egy ilyen alávaló és galád politikai gazemberség!!! Mi a véleménye errõl kedves Orbán Viktor? Most aztán olyan szerencsétlen helyzetbe került ez a sokat szenvedett ország, hogy 15 évet várva, a 40 éves rabság után, az igazi felszabadulásra, ma legalább olyan igazságtalan politikai elnyomásban él, mint a legvadabb rákosi és kádári uralomban. A különbség csak annyi, hogy az egykori vörös szín részben eltûnt, a kommunista pártkönyvecske az íróasztal fiókjában van elrejtve és az egykori elvtársak ma a külföldi kapitalistáknál is nagyobb kapitalisták közönséges rablók!!! Ezért lett most bedobva, annyi csalódás után, az új ígéretes jelszó: Jöjjön az Orbán Viktor, hiszen nincs nála jobb! Ön pedig nem volt rest, rögtön tett egy olyan kijelentést, melyen még nevetni is lehetne, ha nem volna olyan szomorú helyzetben a polgár. Ön ugyanis magabiztosan jelentette ki: Ha újra kormányt tudunk alakítani, a választók bizalmából, nem lehet olyan rossz a jelenlegi helyzet az országban, hogy azt ne tudnánk rendbehozni. A leírtak után csak azt szeretném megkérdezni öntõl Orbán Viktor, hogy ön tényleg már annyira tehetetlen agysérültnek tartja a magyar népet, hogy annyi becsapás után, 1990 óta, beleértve az ön kormányának négy éves uralkodását is, még elhiszi, hogy ön lenne a legjobb megoldás, ha újra uralomra kerülhetne 2005-ben?! De tegyünk félre minden elõzetes negatív vélemény nyilvánítást. Van az angol nyelvben egy jó mondás, melynek fordítása így hangzik: ADJUNK NEKI MÉG EGY ESÉLYT! /Bizonyára ismeri az eredeti angol szöveget is, hiszen itt tanult Angliában, Soros György pénzbeli segítségével/. Talán a magyar nép is hajlandó volna megadni önnek ezt az esélyt, de csak abban az esetben, ha az elõre leírt és lefektetett pontok, az abban határozottan követeltek alapján eskü alatt, igéretet tesz azon pontok haladéktalan végrehajtására záros határidõn belül! Addig talán kár is volna ismertetni ezeket a pontokat, amíg ön erre nem ad határozott választ. Emlékezzen arra a megbocsáthatatlan mulasztás sorozatra, melyeket 1990-tõl követtek el a kormányok, napjainkig. Talán még elérkezhet az az idõ, amikor az igazán felszabadult és független Magyarország felelõsségre fogja vonni azokat, akik a 40 éves kommunista uralom után, 1990-tõl tönkretették, kirabolták ezt az országot. Annak idején tudjuk kinek a parancsa alapján futni hagytak olyan tömeggyilkosokat az Antall-kormány idején, mint Péter Gábor, Marosán György és még sokan mások Biszku Béla és társai, de talán még a jogos felelõsségre vonás idején életben lesznek olyanok, akik az ország kifosztásában részesülve, milliárdosok lettek. Névsort adni ezekrõl 1990 óta nem probléma. Hajlandó ön mindezeket az idõben megismert és követelt pontokat végrehajtani, ha 2006-ban a magyar nép bizalmából újra kormányt alakíthat? A folytatás önre vár, Orbán Viktor! A válaszát várva, honfitársi tisztelettel üdvözlöm. *** Sír Winston Churchill, aki a 20. század egyik legravaszabb politikusa volt, de minden esetben, elsõsorban Hazájának, Angliának az érdekeit követte, a következõket mondta: Örök igazság az, hogy a politika ott kezdõdik, ahol a tisztesség befejezõdött! Révffy László Magyar Világ,2005. okt.20. Magyarország pénzügyi és gazdasági szuverenitása az elmúlt tíz év során a nemzetközi pénzkartell, valamint a vele szövetségre lépett hazai pénzügyi elit és gépezete kezébe került. A szervezett közhatalmat képviselõ, formálisan még demokratikus ellenõrzés alatt álló állam mellett kialakult a pénzrendszer magánellenõrzésén és a monopolhelyzetû korporációk magántulajdonán alapuló szervezett magánhatalom, amely nem áll többé a társadalom demokratikus ellenõrzése alatt. A pénzkartell magánhatalmának zavartalan mûködését a demokratikus formákat többé-kevésbé betartó állam szavatolja. Az elgyöngített állam kénytelen volt privatizálni és átadni a legfontosabb hatalmi jogosítványait a szervezett magánhatalom- 6 jó ha figyelünk külföldre is

7 nak. A pénzoligarchia számára a jogállamiság elsõsorban azt jelenti, hogy a szervezett magánhatalom birtokosai elvárják az egyébként kifosztott és legyöngített államtól, hogy vagyonukat és jövedelmüket a jogrendszer és a közbiztonság révén olcsón és hatékonyan biztosítsa számukra. Az állam adóztatási monopóliumával szedje be a pénzvagyon-tulajdonosok számára kamatjövedelmük jelentõs részét, fegyveres monopóliumával pedig szavatolja a külsõ és belsõ biztonságot a kamatszedõ hitelpénzrendszer zavartalan mûködéséhez. Az állam legyen elég gyenge ahhoz, hogy el lehessen venni tõle a hatékony kormányzás legfõbb eszközét: a pénz kibocsátását és a pénzrendszer mûködtetését. De legyen elég erõs ahhoz, hogy adóból finanszírozva megvédje a magánpézrendszer tulajdonosainak monopolhelyzetét és privilégiumait. HOGYAN RENDEZKEDETT BE A PÉNZKARTELL MAGYARORSZÁGON? Az elmúlt 30 esztendõ történelmét úgy is leírhatjuk, mint a közpénzrendszer és a magánpénzrendszer több évszázados történelmi küzdelmének befejezõ szakaszát. Ebbõl a küzdelembõl a magánpénzrendszert globális méretekben elterjesztõ, s azt a saját hasznára mûködtetõ pénzkartell került ki gyõztesen mind nemzetközi színtéren, mind Magyarországon. A pénzoligarchia szervezett magánhatalma Magyarországon is pénzmonopóliumán és magántulajdonán alapul. Ez az uralomra került csoport a társadalom által demokratikusan nem ellenõrizhetõ, hiszen hatalmát öröklõdõ vagyonának, nem pedig a választók akaratának köszönheti. Az erõsen megosztott politikai elit viszont négyévenként leváltható. Egymással versengõ csoportjai gyakorlatilag függõ helyzetbe kerültek az el nem mozdítható, pénzügyi és gazdasági túlerõvel rendelkezõ szervezett magánhatalomtól. A politikai szféra szinte minden szereplõje rászorul arra, hogy keresse a pénzügyi gépezet irányítóinak kegyeit, s így vagy úgy megalkudjon velük. A pénzügyi és korporációs oligarchia vezérkara, valamint az irányító központokat elérõ-befedõ rejtett hálózata a befolyásolás változatos eszközeivel szinte mindig el tudja érni, hogy a számára megfelelõ személyek kerüljenek döntési helyzetbe a parlamentben, a kormányban és a tömegtájékoztatásban. A szervezett magánhatalomnak ez a túlsúlya a korrupció strukturális oka, mivel részben a korrupció változatos eszközeivel konvertálja át a fináncoligarchia pénzhatalmát politikai hatalommá. A közhatalom demokratikus kulisszáira és a formális demokrácia kiüresedõ procedúráira azonban szüksége van, hogy mögéjük rejtõzködve homályban maradhasson és velük legitimálhassa autokratikus uralmát. A központi bank függetlensége annak az eufemisztikus szépítgetõ kifejezése, hogy a pénzkartell a maga számára privatizálta a pénzrendszert irányító Nemzeti Bankot, s annak érdemi döntéseibe többé nem enged beleszólást a demokratikusan választott parlamentnek és kormánynak. A jogilag még állami, de ténylegesen magánosított központi bank segítségével a hazai pénzkartell elõször olyan mértékûre emelte a kamatokat, hogy többé nem lehetett nyereségesen mûködtetni a magyar vállalatok többségét. Ezután pedig két olyan csõdtörvényt kényszerített az országra, amely a magas kamattal megbénított vállalatokat vagy felszámolta, vagy pedig tényleges értéküknek a töredékéért a lesben álló nemzetközi pénzkartell és hazai kiszolgálóik tulajdonába juttatta. A magas kamattal, s az elsõsorban ezáltal okozott magas inflációval a független központi bank a pénzkartell legfontosabb hatalmi eszköze elérte a közvagyon gyors átcsoportosítását a nemzetközi pénzkartell, és a vele integrálódott hazai pénzügyi és korporációs elit számára. A közvagyon átcsoportosítása lényegében befejezõdött, erre utalt a miniszterelnök február 2-án a Vigadóban elhangzott, az ország helyzetét értékelõ beszédében, amikor bejelentette: véget ért a rendszerváltás korszaka, és egy,,új korszak kezdõdött. Megemlítette, hogy ebben az,,új korszakban is az állami bevétel minden 100 forintjából 14 forint megy kamatra, adósságszolgálatra, 10 forint jut az oktatásra, és 9,7 forint az egészségügyre. Ez lényegében azt is jelezte, hogy csak a vagyonátcsoportosítás és az új tulajdonosi szerkezet alapvetõ koordinátáinak kialakítása fejezõdött be. A társadalom jövedelmének az átcsoportosítása a munkátvégzõktõl a járadékot húzókig azonban ma is tart. A kormányfõ nem nevezte meg ennek a jövedelem-transzfernek a valódi okát, sem azokat a módszereket, amelyekkel a berendezkedett pénzhatalom gépezete a folyamatos jövedelemelvonást végrehajtja. A központi bank által irányított pénzrendszer az állampolgárok által megtermelt jövedelem folyamatos átcsoportosítását az értékelõállítóktól a pénzvagyon tulajdonosok számára úgy biztosítja, hogy a szervezett magánhatalom megtiltotta az államnak az olcsó közvetítõ közeg, a közpénz kibocsátását. A magyar állam már évek óta csak súlyos kamatokkal megterhelt adósleveleket bocsáthat ki. Az MNB már nem finanszírozza magyar pénzzel a gazdaságot, hanem csupán az ideérkezõ és magának kamatot igénylõ külföldi valuta denominálására bocsát ki forintot. Ezzel lényegében csaknem teljesen felszámolta az önálló magyar valutát és véget vetett az ország pénzügyi szuverenitásának. Ennek a monetáris politikának az a következménye, hogy az 1973 és 1980 között felvett mintegy 4 milliárd dollártartozás 2000-re már 47 milliárd dollár tartozásra növekedett. Ennyi ugyanis ma Magyarország külföldi össztartozása. A közvélemény félrevezetése céljából ezt azonban kozmetikázva közlik az országgal. Elõször kettéosztják állami és nem állami külföldi tartozásra. Az így megmaradt mintegy 28 milliárd dollárnyi adósságot bruttóra és nettóra osztják. A nettó összeg pedig már csak 7 és 8 milliárd dollárnyira rúg. A bruttó és nettó felosztás értelmetlen, mivel az adósságszolgálatot, tehát a kamatfizetést és a tartozás törlesztését a bruttó összeg után kell teljesíteni. De értelmetlen az állami és nem állami tartozásra való felosztás is a terhek viselése szempontjából, mivel a különbség csak annyi, hogy az állami tartozás után a társadalom úgy viseli az adósságszolgálat terheit, hogy elõbb ezt a pénzt adóként beszedi tõle az állam, majd az államadósság kamataként és tõketörlesztéseként továbbítja a hitelezõknek. A nem állami külföldi tartozás kamatait pedig az árukba termelési költségként beépítve közvetlenül fizeti a magyar társadalom. Enélkül az adósságteher nélkül az így elõállított termékek átlagosan mintegy 30 százalékkal lehetnének olcsóbbak. A minden 100 költségvetési forintot terhelõ 14 forint adósságszolgálat lényegesen magasabb, ha a gazdasági élet egésze által használt forintban számolunk. A költségvetési 100 forintok abban különböznek a nem-költségvetési össztársadalmi 100 forintoktól, hogy ez utóbbit az állam által adóként beszedett, majd kamatként továbbított adósságszolgálaton felül a nem állami tartozások kamatai is terhelik. Ennek a 100 forintnak az adósságszolgálati terhei már elérik a %-ot. Ugyanis a nem állami szektor által felvett hitelek kamatait is fizetni kell a magyar társadalomnak. Ezeknek a kölcsönöknek a kamatait is a társadalom értéktermelõ munkát végzõ tagjai termelik ki munkájukkal. Csupán nem az államon keresztül, hanem közvetlenül, az árakba beépítve fizetik ezt a kamatot a pénzvagyon munkát nem végzõ tagjainak. Az így fizetett évi kamatteher mintegy 3 milliárd dollár körül mozog már évek óta. (Ez a szám szakemberek becslésén alapul, mivel a pontos számításokat sem az MNB, sem a Pénzügyminisztérium nem közli.) Ekkora összeggel támogatja tehát Magyarország a nyugati pénzvilágot. Lehet, hogy mindezt nem tudja a kormányfõ és kiváló szakértõi gárdája? Ez nem igen lehetséges. Csaknem biztosak lehetünk abban, hogy ismeri az adatokat, de ismeri azokat a határokat is, ameddig elmehet az adósságfüggõség igazi okainak a megjelölésében. Miután a kormányfõ az MNB-re az adósságcsere kapcsán tett és igen mértéktartónak mondható bíráló megjegyzései miatt a pénzhatalom durva nyomása alá került 1999 szeptemberében, így valószínûleg jobbnak látta most a hallgatást a szegénység legfõbb okáról: a Magyarországon berendezkedett uzsoracivilizációról és annak kamatszedõ magánpénzrendszerérõl. Ezt rezignációként is fel lehet fogni, beletörõdésként a megváltoztathatatlanba. Ez még nem önfeladás, nem defetizmus, de opportunista elfogadása annak, hogy az a helyzet, amely Magyarországon kialakult, belátható ideig úgy is marad. A miniszterelnöknek tavaly szeptemberben tudomá- jó ha figyelünk külföldre is 7

8 sára hozták, sem õ, sem a kormány, sem a parlament, sem az állam más szerve nem avatkozhat az MNB monetáris politikájába, mert ez a pénzkartell felségterülete.,,az állami beavatkozás a független központi bank monetáris döntéseibe csak kárt okozhat hangzott a pénzoligarchia megbízottainak érvelése. A miniszterelnök és a kormányzó koalíció elõtt álló kérdés nem is az, hogy okoz-e kárt, ha az állam beavatkozik az ország számára kulcsfontosságú monetáris kérdésekbe, a fundamentális pénzügyi-gazdasági folyamatokba. Az igazi kérdés az, hogy mekkora károkat okoz a magyar társadalom és gazdaság egészének, ha a kormány és a parlament nem avatkozik be érdemben a monetáris döntésekbe. A sokkal nagyobb kárt az okozza, ha a demokratikusan választott hatalmi szervek megfélemlítve visszavonulnak és szent-tehénként tisztelve az MNB függetlenségét teljesen átengedik a monetáris eszközöket egy ellenõrizetlen magáncsoportnak. A kormánynak ez a monetáris tehetetlensége is azt bizonyítja, hogy a várva várt szabadságból Magyarországon ismét a monopóliumokkal rendelkezõ elit szabadsága lett. Az egyenjogú gazdasági szereplõk szabad vállalkozáson nyugvó piacgazdasága helyett a nemzetközi pénzkartell által dominált globális monopolgazdaság rendezkedett be. A demokráciából pedig a pénzkartell által irányított kulisszademokrácia, alibidemokrácia lett. Ismét történelmi megerõsítést nyert az a politikai tudomány által már ismert igazság, hogy nincs alapja a demokrácia és a szabadság automatikus azonosításának. A manipulálással szemben védtelen demokratikus technikák, nagyon is jól megférnek az elnyomás különbözõ, jól álcázott változataival. Magyarországon is a pénzoligarchia autokratikus rendszere alakult ki az elmúlt tíz év során, amely a demokratikus kulisszák mögül mozgatja a politikai színpad látható szereplõit, kínosan ügyelve a formális szabályok betartására. Azok a politikai személyiségek és pártok, amelyek mégsem engedelmes szereplõi ennek a politikai színjátéknak, azok a szélsõségesek. A tények azt mutatják, hogy a pártok és elitek által dominált magyar demokrácia csaknem teljesen ezekre az üres formákra és szabályokra redukálódott. A tartalmi demokrácia lehetõségét megszüntette a gazdasági esélyegyenlõség felszámolása, a gazdasági demokrácia helyét elfoglaló multinacionális monopóliumok egyeduralma, és a magánpénzrendszert kisajátító nemzetközi pénzkartell szupermonopóliumának a hegemóniája. Magyarországnak ma van szabadon választott parlamentje és kormánya, csak épp egyiknek sincs annyi hatalma, hogy a társadalom legfontosabb ügyeibe, a monetáris kérdésekbe beleszólhasson. Ezek az intézmények lassan a demokrácia díszítõ ornamensévé válnak. A társadalom pedig csaknem tehetetlen a képviseleti demokrácia degenerálódásával szemben. A pénzkartell és politikai gépezete ugyanis gondosan kicsavarta kezébõl a részvételi demokrácia eszközeit. AZ EURÓPAI UNIÓ DEFICITES DEMOKRÁCIÁJA Éppen most figyelhetjük meg közelrõl, mit ért a nemzetközi pénzkartell és az Európai Uniót kormányzó és általa kijelölt hivatalba helyezett politikai elitje demokrácia alatt. Addig érvényesek a demokratikus játékszabályok, a népszuverenitás, a parlamentizmus, amíg a pénzkartell A vagy B csapata kormányoz. Ha viszont valamilyen hiba csúszik a rendszerbe, és a szuverénnek kikiáltott nép olyan döntést mer hozni, amely nem a Hálózat valamelyik politikai csapatának kedvez, akkor maga a nép válik,,antidemokratikussá, amelyet ki kell oktatni, meg kell büntetni,,,le kell váltani. Ha a demokrácia elveibõl indulunk ki, akkor minden politkai erõ demokratikusnak tekintendõ, amíg betartja a demokráciának a játékszabályait, a népfelség elvét, a szabad választások, az alkotmányos parlamentarizmus, a többségi elv, az emberi jogok, a jogállamiság, a meggyõzés gyakorlatát. Objektív ismérve van annak, amikor egy politikai erõ valóban szélsõségessé, antidemokratikussá válik. Ez a kritérium az, amikor vagy erõszakkal megdönti a demokráciát, vagy nyíltan erre törekszik, vagy amikor ugyan demokratikusan kerül hatalomra, de az így megszerzett hatalmat a demokrácia szabályainak a felfüggesztésére, vagy megszüntetésére használja. Azaz: ha többé nem hajlandó a demokratikus választásokon megmérettetni magát és tudomásul venni, hogy választások útján (ugyanúgy, ahogyan kormányra került) eltávolítható a hatalomból. A demokráciát tehát nem szabad a demokrácia felszámolására használni. Ezért volt elfogadható pl. a fellépés a választás útján kormányra került iszlám fundamentalistákkal szemben Algériában, az 1980-as években, mert azok nyíltan meghirdették, hogy ezzel vége a demokráciának és több demokratikus választásra a jövõben nem kerül sor. Egy ilyen fejleményt az igazi demokratáknak minden eszközzel meg kell akadályozniuk. De vajon errõl van szó Ausztriában is? A most annyira támadott osztrák Szabadság Párt demokratikus választások útján került a kormányba, s eddig semmi konkrét jele sincs annak, hogy nem kívánja betartani a demokrácia játékszabályait. Akik elõítéleteikõl kiindulva idegengyûlölettel vádolják e párt szavazóit, valójában a nemzetekfeletti pénzkartell és politikai elitje hatalmáért aggódnak. A szélsõjobbnak elnevezett politikai pártoknak és mozgalmaknak két megbocsáthatatlan bûnt tulajdonít az Európai Uniót ma kormányzó politikai elit és megbízója, a mögötte meghúzódó nemzetközi pénzkartell. Az egyikrõl beszél, a másikról hallgat. Aki utalni mer arra a cáfolhatatlan tényre, hogy az 1933 után a cserére és a kereskedelmi váltók alkalmazására áttért német gazdaság amely gazdasági fordulatnak a koncepcióját dr. Wilhelm Lautenbach dolgozta ki sikeresen növekedési pályára tudott állni, s Németországban az 1/5-ére csökkent rövid idõ alatt a több mint hatmillió munkanélküli száma, nos, aki erre emlékeztet, azért követ el megbocsáthatatlan bûnt, mert bizonyítja: nemzetközi hitelek és kamatfizetés nélkül is lehet jól mûködtetni egy gazdaságot. Ez más szóval azt jelenti, hogy a sikeres gazdasági tevékenységhez nincs szükség a nemzetközi pénzkartell uzsorakölcsöneinek a felvételére. Ez bizony a pénzkartellnek a világ jelenlegi urának a létjogosultságát kérdõjelezi meg. Erre a bûnre nincs bocsánat. Aki ebben elmarasztalható, azon elõre revansot kell venni. De arról, hogy ez az igazi nagy bûne a populistának nevezett politikának, hallgatni kell. Nem jó sokat beszélni róla, mert politikai hatása kedvezõtlen. Hiszen leleplezheti azokat, akik fennkölten az emberi jogokról szónokolnak és aggódva a pénzkartell elveszíthetõ kamatjáradékára gondolnak. Sokkal elõnyösebb jól célzott propagandával a populisták nyakába varrni a nácizmust, mint,,kényszer-rokont. A csúsztatással elõvarázsolt náci-fantommal aztán már el lehet marasztalni a jelenlegi, nemzeti érdekeket védõ populizmust (valójában hazafias magatartást) a nemzetiszocializmusnak a zsidó nép és más népek ellen elkövetett súlyos és semmivel sem menthetõ bûneiért. Más szóval egy hamis rokonítással a ma populistáit felelõsségre lehet vonni, és elõre revansot véve politikailag is le lehet járatni õket. E sorok írójának is az a szilárd meggyõzõdése, hogy az ártatlan zsidó nép és más embercsoportok ellen elkövetett náci bûnöket minden jóérzésû embernek a leghatározottabban el kell ítélnie ma és a jövõben is. De miközben az osztrák választókat hangosan elítélõk a populisták nyakába varrt, de általuk el nem követett bûnökrõl beszélnek, nagyon úgy tûnik, hogy valójában a másik nagy bûnre, a pénzkartell létjogosultságának és hatalmának esetleges kétségbevonására gondolnak. Ténylegesen ez a lehetõség aggasztja õket. Ez az a potenciális veszély, amit csírájában el karnak fojtani. A,,BRÜSSZELI DOKTRÍNA Az Európai Unió demokrácia deficitjét jól szemlélteti, hogy annak döntéshozói az osztrák választók demokratikus módon érvekkel történõ, türelmes meggyõzése helyett azonnal a megtorláshoz, a büntetõ szankciók furkósbotjához nyúltak. A Kreml egykori önkényuraihoz hasonlóan az érvek ereje helyett, az erõvel kezdtek el nyomban érvelni ezek a brüsszeli,,mintademokraták, messze túllõve a célon. Ez jelzésértékû üzenet az Európa Unióba törekvõ kelet-európai országoknak is. Ezzel kapcsolatban írta a Wall Street Journal, hogy ezeknek az országoknak a,,brezsnyev-doktrína helyett a jövõben a 8 jó ha figyelünk külföldre is

9 ,,Brüsszeli-doktrína (ez a Wall Street Journal kifejezése) kényszerével kell majd számolniuk valóban önálló és demokratikus döntéshozatal helyett. Az EU politikai elitje amely közvetlenül, vagy közvetve része a nemzetközi pénzkartell hálózatának, de legalábbis az ellenõrzése és a befolyása alatt áll azért nyúlt szinte hisztérikusan (ez a szó Klaus Kinkel német szabaddemokrata politikus meghatározása a reagálás módjáról) ezekhez az intoleráns és durva eszközökhöz, mert nincsenek olyan érvei, amelyekkel demokratikusan meggyõzhetné az osztrák választópolgárokat. Az Európai Unió abban is nagyon hasonlít a Varsói Szerzõdéshez és a KGST-hez, hogy csak csatlakozni lehet hozzá, de nem lehet kilépni belõle. Sõt kizárni sem lehet senkit, csak felfüggeszteni jogi státusát, és büntetõ szankciókkal jogtalan páriává tenni, a közösségbõl kirekesztve karanténba zárni. (Mindezt a kirekesztést elítélõ toleráns magatartás nagyobb dicsõségére.) A kilépésre vagy kizárásra vonatkozó rendelkezések ugyanis hiányoznak az Európai Unió alapokmányaiból. Ez is lehetõvé teszi a demokrácia megerõszakolását a demokrácia nevében. Ezért nem árt, ha a magyar társadalom figyelõ szemét Brüsszelre veti, mert az az Európai Unió, amelybe most oly nagyon igyekszünk, már nem a szociális piacgazdaság Európája, ahol széleskörû szociális intézményrendszer mûködik, ahol mintaszerû jóléti állam van, ahol nincs számottevõ munkanélküliség, ahol nem kell az államadósság kamataira költeni a költségvetés 1/3-át. Belátjuk, hogy történelmi és geopolitikai szükségszerûségbõl a magyaroknak is indokolt belépniük az Európai Unióba, de szervilis hajbókolásra és vak lelkendezésre nincs okunk, mert nem a demokratikus mennyországba fogunk kerülni, hanem egy kamatfizetésen nyugvó, pénzközpontú, kemény uzsoracivilizációba. Az Európai Unió demokrácia deficitjének másik lényeges oka, hogy nem jöttek még létre a választott és tényleges hatáskörrel rendelkezõ központi politikai intézményei. Pl. az amsterdami ún. Maastricht 2 tanácskozást megelõzõen fontos kérdéssé vált, hogy az Európai Unió abszolút függetlenséget élvezõ, frankfurti székhelyû közös jegybankja, az Európai Központi Bank fölé ellenõrzõ szervként egy demokratikusan megválasztott közös gazdasági kormányzatot kellene helyezni, amely érvényt szerez a költségvetési fegyelem, a takarékosság és a valutastabilitás mellett a közös gazdaságfejlesztési és foglalkoztatási politikának is. Eredetileg is ez volt az elgondolás, hiszen az egységes pénz csak az elõzõleg létrejövõ politikai unió gazdasági kifejezõdése, kísérõjelensége lett volna. A közös foglalkoztatási és szociális politikát folytatható politikai unió azonban egyelõre csak célkitûzés, ezzel szemben az egységes valuta bevezetését az egyes érdekcsoportok már realizálták. Az egységes pénz, az euro bevezetése úgy szüntette meg a tagországok gazdasági szuverenitását, hogy az átkerült egy demokratikusan nem ellenõrzött, és nem is befolyásolható nemzetekfeletti intézményhez. A pénzkibocsátás és kamatszabályozás monopóliumával rendelkezõ Európai Központi Bankra vonatkozó minden elõírást csak az EU valamennyi tagjának az egyetértésével lehet módosítani. Ez valójában érinthetetlenné teszi ezt az intézményt, amely intézkedéseivel a kormányokénál is nagyobb hatalommal rendelkezik az adózás, a költségvetés, a gazdasági növekedés, a munkahelyteremtés és a szociális gondoskodás kérdéseiben. SZEGÉNYSÉGÜNK OKA: A PÉNZRENDSZER Visszatérve a magyar kormányfõ országelemzésére, úgy véljük: a kormányt szûk pénzügyi lehetõségei kényszerítették arra, hogy jó képet vágjon a magyar társadalom alapvetõen beteg állapotához, és hogy az adott szûk lehetõségek között próbáljon valami biztatót mondani az országlakók máról holnapra élõ kétharmada számára:,,legyen mindenkinek 3 gyereke, 3 szobája és 4 kereke. A pénzügyi elitet pedig szinte kérlelte, amit így foglalnék össze:,,a te zavartalan gazdagodási igényeid is azt kívánják, hogy nagyobb figyelmet fordíts a máról holnapra élõ 2/3-nyi hátrányos helyzetû embertársad szükségleteire. Legyél már belátóbb, kevésbé mohó és harácsoló. Légy egy kicsit fogékonyabb a szociális gondok iránt. Ez dicséretes, de nem változtat a bebetonozódott pénzrendszer uzsoralogikáján. Folytatva a magyar társadalom elszegényedése legfõbb okának, az eladósodásnak az elemzését, tényként kell megállapítnunk, hogy a magyar nép ma már a külföldi össztartozáson felül 7200 milliárd forintra rúgó belsõ adósság terheit is viselni kényszerül. Ez a belsõ adósság 1989-ben csak egytizede volt a jelenleginek. Tíz évvel ezelõtt csupán 76 milliárd forintot tett ki a költségvetést terhelõ belsõ államadósság kamatterhe, az idén ez már 803 milliárd forinttal terheli meg a költségvetést, tavaly pedig még ennél is több volt, 840 milliárd forint. A valamivel kevesebb kamatteher nem az adósságtömeg csökkenésének, hanem a kisebb kamatlábnak tudható be. A belsõ államadósságnak ebben a rohamos emelkedésében kulcsszerepet játszott a pénzkartell tulajdonába került bankrendszer konszolidációja, amely egyedül mintegy 500 milliárd forinttal, és annak 20 évi igen magas kamataival terhelte meg a költségvetést. Tovább növelte a belsõ államadósságot a Postabanknál eltûnt több mint 200 milliárd forint pótlása. A pénzkartell tulajdonába került magyar bankrendszer veszteségeinek a finanszírozására fordított közkiadások végösszege még nem ismeretes, mivel a magyar adófizetõk pénzébõl kell majd pótolni az MNB bécsi leánybankjánál keletkezett hatalmas veszteséget is, amelynek nagysága már megközelíti a 100 milliárdos nagyságrendet. AZ ADÓSSÁGCSERE FELESLEGES VOLT Jelentõsen megnövelte a belsõ adósságot, s a költségvetés kamatterheit az 1997 januárjában végrehajtott ún. adósságcsere, amelynek az volt a célja, hogy az állam részérõl az MNB javára fizetendõ évi milliárd forintra rúgó többlet-kamatfizetést a nyilvánosság számára valamivel megindokolja szeptember 13-án Járai Zsigmond pénzügyminiszter közölte, hogy,,a jegybanktól a nulla kamatozású adósságot az állam egyszerre csak úgy tudta átvenni, hogy hitelfelvételre kényszerült. Ez után a hitel után a költségvetés évi milliárd forint kamatot fizetett a hitelezõ jegybanknak. A pénzügyminiszter még kimondja idõnként az igazságot pénzügyeink valódi állását illetõen, s ezért a kockázatos megnyilvánulásaiért tiszteletet érdemel. Az adósságcserének nevezett pénzügyi mûvelet miatt az állam tehát arra kényszerült, hogy a saját tulajdonú bankjával, az MNB-vel szembeni kamatmentes, lejárat nélküli adósságának az átalakítása céljából mintegy 2170 milliárd forint értékben további piaci kamatozású adóslevelet, államkötvényt bocsásson ki. Miért volt szükség erre az igen költséges pénzügyi tranzakcióra, amely Surányi György szerint,,az adófizetõknek egyetlen fillérjébe sem került, mondhatni nulla végösszegû játéknak felel meg? Eltûnõdhetünk azon, hogy melyik pénzügyi vezetõnek higgyen a gyanútlan polgár az MNB-elnöknek, aki szerint egy fillér többletkiadással sem járt az adósságcsere, vagy a pénzügyminiszternek, aki szerint évi milliárd további kamatkiadással terhelte meg a költségvetést, hiszen az egyik állítás 100 %-osan üti a másikat. Tény viszont, hogy a nyolcvanas évek elejétõl alkalmazták a költségvetési deficit finanszírozását devizahitelekkel, amelynek forintban kifejezett összege az árfolyamváltozások és az infláció miatt egyre növekedett. A növekedésbõl származó különbözetet önálló számlán, lejárat, kamat és törlesztés nélküli államadósságként tartotta nyilván az állam pénzét kezelõ jegybank. Az MNB-n keresztül fedezték így a központi költségvetés hiányát, amely elsõsorban a fokozódó eladósodás kamatterheinek a következménye volt. A forint 1990-es években rendszeresített csúszóleértékelése tovább növelte a devizaadósság és a forintban nyilvántartott adósság különbözetét. A kilencvenes évek közepén a Nemzetközi Valutaalap tisztázott, átlátható adósságviszonyokat igényelt magának a nemzetközi pénzkartell magyarországi intézményétõl: a magyar államtól már levált, független központi banktól. Ez a teljesen új, független bank jó ha figyelünk külföldre is 9

10 azonban továbbra is Magyar Nemzeti Banknak nevezi magát, holott a magyar állammal ellentétes érdekû intézménnyé alakult át az 1991-ben elfogadott nemzeti-banki törvény alapján, amelyben az Országgyûlés ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül lemondott a magyar állam legfontosabb felségjogát képezõ pénzügyi szuverenitásáról. Állítólag a Nemzetközi Valutaalap átláthatóság iránti igényét kellett kielégíteni 1996-ban az adósságcserének nevezett, s a költségvetést újabb nagy összegekkel megterhelõ tranzakcióval, amelyet a mai napig eltakar a terheket viselõ magyar adófizetõk elõl a titkolódzás sûrû homálya. TÛZ ALATT A MINISZTERELNÖK E homály fellebbentésére tett bátor kísérletet tavaly a kormányfõ, de igen hamar megégette magát, s ezért ezt kérdést a jelek szerint jobbnak látja nem feszegetni többé. Levonta a tanulságokat, hogy a pénzkartellel nem érdemes, sõt veszélyes ujjat húzni, sõt pusztán érdeklõdni a tevékenysége iránt is megbocsáthatatlan bûn, s már beéri azzal a szerény igénnyel, hogy a magánpénzrendszer irányítói folytassák az infláció- és kamatcsökkentés általuk beindított kurzusát. Ugyanis ha mindkettõt 5-6 %-ra csökkentené a független központi bank, akkor a ma magánzsebekbe vándorló inflációs adó csökkenése, továbbá a költségvetést terhelõ adósság kisebb arányú kamatai révén mintegy 300 milliárd forint maradhatna meg a köz javára, amit a kormány az egészségügy, az oktatásügy rendbetételére, a halaszthatatlan vízügyi beruházásokra, utak és olcsó lakások építésére fordíthatna. A pénzkartell vezérkara több évszázados tapasztalatai alapján tudja, hogy egy ország lakóitól eladósítás és kamatszedés révén mintegy az elõállított érték 1/3-át lehet elsajátítani. Ennél nagyobb elvonás esetén már társadalmi nyugtalansággal, sõt robbanással kell számítani. A pénzkartell a vagyonátcsoportosítást az elmúlt években csak magas inflációval, és magas kamatlábakkal tudta végrehajtani, csak ez tette lehetõvé a megtermelt hazai össztermék 1/3-ának az elvonását. Ma már olyan mértékû az állam, a magánszektor és az állampolgárok eladósodása, hogy kisebb arányú kamatlábakkal és kisebb inflációval is el lehet vonni a hazai össztermék ugyanazon arányát. Ezért biztosan számíthat a kormány és a lakosság is arra, hogy a központi bank ezt a csökkenést végrehajtja, hiszen ez a pénzkartell érdeke. Így tudja a jelenlegi jövedelem elvonást stabilizálni, tartósan fenntartani. Ugyanis nem a nemzeti össztermék növekedése indult be, hanem a hazai össztermék növekedéséé. A kettõ között azonban óriási a különbség. A hazai össztermék zömét az úgynevezett vámszabadterületi vállalatok állítják elõ, azaz a multinacionális cégek, amelyek jövedelmüket nagyrészt ma is adómentesen, hiszen inkább csak helyi adókat fizetnek kiviszik az országból. Ebbõl a növekedésbõl a magyar társadalomnak igen csekély haszna van. Annál több ez a haszon a multinacionális korporációk, és kollektív tulajdonosuk a nemzetközi pénzkartell számára, mivel nagyon olcsón használják a magyar területet, valamint infrastruktúrát, ugyanakkor a jól képzett magyar munkaerõért csak a nyugat-európai bér 1/10-ét fizetik. A magyar államnak pedig alig fizetnek adót a folyamatosan meghosszabbított adókedvezményeik következtében, tehát nem termelnek jövedelmet a magyar költségvetés számára. A nemzeti összterméket elõállító magyar tulajdonú kis és közepes vállalkozások termelése azonban lényegesen nem növekedett az elmúlt években, inkább a stagnálás volt a jellemzõ rájuk. Ugyanakkor ezek a vámterületi, tehát valóban magyar vállalatok adják a magyar állam adóbevételének a zömét. Az a tény, hogy a kormány ma a nemzeti ipar, a kis és közepes vállalatok fejlesztését tartja egyik legfontosabb gazdasági feladatának és a gazdasági tárca élére is e feladatnak õszintén elkötelezett szakember került, világosan jelzi, hogy ez a koalíció valóban a társadalom többségének érdekében szeretné felhasználni azt a szûk mozgásteret, amelyet meghagyott neki a Magyarországon véglegesen berendezkedett nemzetközi pénztõke. AZ MNB TITKOLÓDZÁSA VISSZAÉLÉS A HATALOMMAL E reflexiók után térjünk vissza arra a kérdésre, hogy az MNB miért nem meri feltárni az adósságcserének azaz az állam adósságának a legutóbbi nagymértékû növelésének az érdemi részleteit? Alkotmányos kötelessége lenne, hogy elszámoljon a terheket viselõ adófizetõknek a közpénzek felhasználásáról. Miért vonakodik ezt megtenni? Ha tevékenysége jogszerû és tisztességes, akkor miért fél betegesen a nyilvánosságtól? Miért nyúl folyamatosan a 20 évre szóló titkosítás eszközéhez? A választ a független központi bank monetáris politikájában találjuk meg. Ebben rejtõzik a nagy titok. A pénzkibocsátási monopóliummal rendelkezõ központi bankok, így az MNB bevételei abból adódnak, hogy hiteleket nyújtanak a kereskedelmi bankoknak, s cserébe kamat-jövedelemhez jutnak. Költségeik jelentõs része viszont abból ered, hogy a kereskedelmi bankok részben önként, részben kényszerûségbõl betéteket helyeznek el a jegybankoknál, amiért azok kamatot fizetnek. Az MNB már 1993 óta egyre kevesebb pénzt helyez ki a pénzintézetekhez, ugyanakkor ez utóbbiak betétei egyre nõnek a jegybanknál végére az MNB pénzintézeteknél lévõ összes kihelyezései csupán a 16 %-át tették ki a jegybanknál elhelyezett pénzintézeti összegeknek. Az 1995 utáni években az MNB egyre kisebb szerepet játszott az ország gazdaságának a pénzellátásában, s egyre kevésbé jutott pénzkibocsátási monopóliumából eredõ haszonhoz. Az így hiányzó pénz helyére folyamatosan nagy összegû külföldi valutát áramoltatott az országba, amelynek jelentõs részét aztán ki kellett vonnia a jegybanknak a pénzforgalomból magas kamatozású betétekkel, valamint MNBkötvényekkel, hogy elejét vegye a még nagyobb inflációnak. Ez a sterilizációnak nevezett mûvelet igen költséges és az államnak már 1996-ban 58 milliárd forintot kellett átutalnia az MNB-nek veszteségei megtérítésére. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen monetáris politika következtében ez a veszteség állandósul, s ellensúlyozására a jövõben tartós többletforrásra van szüksége a jegybanknak. Ezt a forrást teremtette elõ a,,szimulált adósságcsere. AZ,,ADÓSSÁGCSERE ELÕZMÉNYEI Most szeretném részletesebben is megvilágítani az adósságcsere elõzményeit, valamint azt, hogy a pénzkartell érdekeit kiszolgáló MNB-vezetés milyen könyvelési technikával növelte meg a magyar állam adósságát 2170 milliárd forinttal, valamint a költségvetés kamatterheit további évi milliárd forinttal a szociálliberális koalíció kormányzása idején. Azért érdemes részleteiben is elemezni ezt a konkrét tranzakciót, mert jól szemlélteti, miként feji meg az államot, azaz az adófizetõ polgárokat a pénzkartell, ha kezébe kerül a pénzrendszer irányítása, élén annak motorjával, a központi bankkal. Már utaltam rá, hogy az MNB az évek során devizahitelt vett fel, majd ezt forinttá átalakítva továbbhitelezte az államnak. A devizahitelek után devizában fizette a kamatot, s ezt a devizakamatot felszámolta az államnak. De forintban is vezette az állam devizából származó adósságait. Az egyre nagyobb arányú forint-leértékelések, valamint az MNB által gerjesztett infláció miatt a devizaadósság és annak forint-megfelelõje között sokmilliárdos különbözet keletkezett. Ezt a különbözetet az MNB nem pótolta évrõl évre pénzteremtéssel, holott pénzkibocsátási monopóliuma révén megtehette volna, hanem hagyta halmozódni. Mivel kamatot nem számolt fel érte, ezért lett az árfolyam-különbségbõl származó államadósság forint-nyilvántartásának nulla-kamatozású hitel, vagy röviden,,nullás-állomány az elnevezése. A nullás forintadósság tehát egyre nagyobb eltérést mutató tükörképe volt a folyamatosan kamatozó devizaadósságnak. A devizáért fizetett kamatot évrõl évre hozzáírták a forintban vezetett nyilvántartáshoz is. A kilencvenes évek elejétõl a forintban nyilvántartott tartozást elkezdték fokozatosan átalakítani kötvényesített, s így kamatozó államadóssággá. Emiatt egyre gyorsabban 10 jó ha figyelünk külföldre is

11 nõtt a különbség az adósság devizában és forintban vezetett nyilvántartása között, mert a kamatozó államkötvényekké alakított,,nullás hitelek devizaforrása után a következõ évben ismét adósságot számítottak fel. Az MNB tehát tudatosan felhalmozott az állam számára egy felesleges adósságot, mégpedig úgy, hogy a közérdeket figyelmen kívül hagyva nem élt emissziós jogosítványaival. Majd amikor tartósnak bizonyult sterilizációs veszteségeit pótolni kellett, akkor egyszercsak benyújtotta a számlát és kamatozó kötvényadósággá alakította a saját mulasztásai eredményeként felhalmozódott 2170 milliárdos összeget. Vizsgálatra szorult volna 1996-ban és ez a tényfeltárás ma is még várat magára, hogy mekkora valójában az államot terhelõ rész ebbõl a nullás-állományból, mivel a forintadósság induló összege és jogossága is a múlt homályába vész. Azaz az MNB illetékeseinek módjukban állt a központi bank mindenféle veszteségeit ráterhelni erre a számlára, és az állam, azaz a magyar adófizetõk nyakába varrni. A nulla-kamatozású államadósság alapját ugyanis olyan devizahitelek képezték, amelyeket az MNB az 1970-s évek második felétõl kezdõdõen vett fel. A jegybank ezekkel a hitelekkel pedig nemcsak az állami költségvetést, de az egész gazdaságot finanszírozta, tehát eleve nem volt helyes ezeket kizárólag az államot terhelõ adósságként nyilvántartani. A hiteleket igénybevevõ gazdasági szervezetek magántulajdonba kerültek, de adósságaik a mai napig megmaradtak köztulajdonban, soha ki nem fizethetõ adósságként nyomorítva a kamatfizetés terheit viselni kénytelen magyar polgárokat. A független központi bank azért hajthatta végre a szociálliberális parlament és kormány tevékeny közremûködésével ezt a súlyos pénzügyi terhekkel járó tranzakcióját, mert tevékenységét érdemben az állam nem ellenõrzi, s egyetlen közhatalmi szerv sem szólhat bele monetáris döntéseibe. Az állam a pénzkartell informális kényszerének engedve tiltotta meg saját magának, hogy a közpénzek sorsára legnagyobb hatással bíró állami intézményt, a saját bankját érdemben ellenõrizhesse. Az MNB-törvényt és annak módosításait bizonyíthatóan a nemzetközi pénzkartellnek és hazai hálózatának, nem pedig a magyar társadalomnak az érdekei határozták meg. Az MNB azért nem bocsát ki többé már pénzt sem a magyar állam, sem a magyar gazdaság számára, mert így tudja biztos jövedelemhez juttatni a külföldi pénzvagyon-tulajdonosokat, akik a magyar állam adósleveleinek a felvásárlásával adómentes, s a nemzetközi átlagnál magasabb, garantált jövedelmet húznak pénzük kikölcsönzésébõl. Erreakülföldipénzrenemlenneszükség,haazMNBteljesítenéa magyar társadalommal és gazdasággal szemben fennálló, törvényekben is rögzített kötelezettségeit, és nem számolná fel tudatosan az önálló magyar pénzt, ha nem cserélné ki folyamatosan denominált devizára a magyar nemzeti valutát. Ha ugyanis csak forintra konvertált deviza van forgalomban a magyar pénzrendszerben és gazdasági életben, akkor a nemzetközi pénzkartell bármikor kivonhatja a pénzét és megbéníthatja az ország gazdasági életét, amennyiben az nem teljesíti engedelmesen követeléseit. Magyarország folyamatos eladósítása és kamatfizetésre kényszerítése csak így szavatolható a pénzvagyon kül- és belföldi tulajdonosai számára. Az alkotmány értelmében a költségvetés adósságcserével kapcsolatos hitelfelvételi szerzõdéseit az Állami Számvevõszék elnöke ellenjegyzi. Az ÁSZ 1996-ban feltette a kérdést: miért venné át a költségvetés az MNB-tõl az összes devizaadósságot, és nemcsak azt, amit az állam maga halmozott fel? Ha pedig átveszi, legalább tudja meg az adófizetõ, hogy miért fizeti az európai mércével magas adókat. Az MNB vesztesége az állam vesztesége, és az adófizetõ állja a számlát de akkor viszont alkotmányos joga lenne tudnia ugyanennek az adófizetõnek, hogy miért és meddig kell állnia a számlát! Ezért ragaszkodott az ÁSZ, hogy az adósságcsere elõtt érdemi vizsgálatokra kerüljön sor. A kormányzó szociálliberális koalíció azonban erre nem tartott igényt. Ezért az ÁSZ csupán annyit mondott, hogy az adósságcsere megfelel a róla elfogadott törvénynek, vagyis az MSZP-s és SZDS-s képviselõk akaratának, de a tartalomról a devizahitelek felvételének a körülményeirõl, céljáról, döntési mechanizmusáról semmit sem tudott, mert nem tudhatott meg. A jegybank ma már független részvénytársaság, csak annyiban az államé, hogy veszteségeit mindig pótolhatja a költségvetésbõl, miközben nyereségét megtarthatja magának. A monetáris politika eszközeinek árfolyamszabályozás, kamatpolitika, kereskedelmi banki tartalékráta szabályozása, pénzkibocsátás használata mellett pl. értékpapír-kereskedelmi tevékenységet is végez, továbbá nemesfémüzletekkel foglalkozik, speciális társaságok vannak a tulajdonában. A jegybanki tevékenység gyakorlatilag kívül esik a parlament ellenõrzési hatókörén. Az érdemi ellenõrzést nem pótolhatja sem a bankelnök évenkénti beszámolója (amelynek sem formája, sem tartalma nincs szabályozva), sem a felügyelõbizottság jelentése. A független könyvvizsgálóra az MNB elnöke tesz javaslatot. Javaslata elõkészítésének módja nem ismert. A részletes könyvvizsgálói jelentést nem látja sem az Országgyûlés illetékes bizottsága, sem az ÁSZ. Az MNB példátlan szuverenitást tudott kivívni magának nemcsak hazai, de nemzetközi viszonylatban is. Egy évtizeddel ezelõtt az óriási eladósodás késztette az Országgyûlést az ÁSZ ismételt felállítására. Az MNB függetlensége az érvényben lévõ törvényi szabályozás szerint nem az MNB és a parlament, hanem csak az MNB és a kormány viszonyára vonatkozik, és nincs szó totális autonómiáról, vagyis az MNB csak a monetáris irányítás vonatkozásában független, de nem független a jegybank a gazdálkodás tekintetében. Az MNB elismeri, hogy az adósságcsere folytán az államra testált hatalmas összegû adósság nemcsak azokból a hitelekbõl áll, amelyeket az elmúlt 25 év során az állami költségvetés számára felvett, hanem annak részét képezik a keresztárfolyam-változások, továbbá azok a tranzakciók, amelyek nem a jegybanki, hanem a kereskedelmi banki tevékenységhez köthetõk. Az ÁSZ azt akarta, hogy az államkincstár csak azokat a tartozásokat vállalja át, amelyek az államháztartás mindenkori igényei miatt keletkeztek. Ebbe beletartoztak az árfolyamváltozásból keletkezõ költségek is, noha ezt az MNB pénzteremtéssel folyamatosan kompenzálhatta volna. A valódi áttekinthetõséget, a transzparenciát ez biztosíthatta volna a magyar adófizetõk számára. A független, s a magyar állammal ellentétes érdekûvé vált központi bank vezetõi azonban arra hivatkoztak, hogy az elmúlt évtizedekben a monetáris és a fiskális politika annyira összefonódott, hogy már,,lehetetlen leválogatni az ÁSZ által igényelt adóssághányadot. Az akkori pénzügyminiszter, Medgyessy Péter pedig egyenesen,,forintpántlikázásnak nevezte az adósságcserében szereplõ több mint kétmilliárd tartozás átvilágítására vonatkozó igényt. Az ÁSZ idõben jelezte aggályait az Országgyûlésnek, de a szociálisan ma ismét oly érzékeny MSZP képviselõi ezeket nem vették 1996-ban figyelembe. A nemzetközi és hazai finánctõke engedelmes kiszolgálóiként, igazi nagytõkés pártként viselkedve szemrebbenés nélkül a központi költségvetésre terhelték az MNB teljes nettó devizaadósságát anélkül, hogy tisztázható lett volna annak belsõ összetétele. Ismétlem: ez a tisztázás a mai napig várat magára. 190 MILLIÁRD FORINT TÖBBLETKAMAT Az 1999-s költségvetést 190 milliárd forint többletkiadással terhelte meg az 1997-ben átváltott devizaadósság kamata. Mivel az MNB folyamatos pénzkibocsátással nem szabadította meg az államot ettõl az adósságtól, hanem tudatosan felhalmozta a számára, és még meg is fejelte egyéb tisztázatlan összegekkel, ezért adósságcsere nélkül is igényelhetné és igényli is a kamatot érte. Azaz az államnak szinte észrevétlenül állandóan fizetnie kell a kamatot elvileg saját magának a saját maga tartozásáért. Gyakorlatilag azért mégsem magának fizeti ezt a hatalmas összegû adósságszolgálatot, mert az MNB részére a költségvetéstõl átutalt kamatok nem jó ha figyelünk külföldre is 11

12 kerülnek nyereségként vissza az államkincstárba, hanem évrõl évre csaknem teljesen felszívódnak az MNB könyveiben. Ezt a pénzt könyvelési technikákkal egyszerûen eltüntetik az MNB pénzügyi varázslói. Azaz ebbõl fedezi a központi bank a feleslegesen Magyarországra jövõ spekulációs tõke sterilizációjának költségeit. Az adósságcsere nyomán azonban ez a teher most minden évben megjelenik a költségvetésben, hiszen a költségvetés nyilvános. Az MNB nagy bánatára emiatt a parlament és a nyilvánosság évenként ismétlõdõen magyarázatot igényel ennek a hatalmas adósságnak az eredetérõl, mert érdemi elszámoltatás hiányában ez továbbra is tisztázatlan, és a múlt homályába vész. A múlt kútját pedig az MNB-elnök 20 éves letitkosítási privilégiuma révén befedi a banktitok, és õrködik felette a központi bank szinte korlátlan függetlensége. Az adósságcsere és az elõfeltételét képezõ felesleges adósságfelhalmozás révén valójában a pénzkartell, a központi bank új de facto tulajdonosa nyújtotta be a számlát a korábbi tulajdonosnak, a magyar államnak, amely már csak formailag de jure tulajdonos. Utólag visszatekintve most már világosan lehet látni, hogy a független központi bankká alakult MNB azért halmozta fel ezt az adósságot, hogy megfelelõ idõpontban behajthassa az így összegyûlt hatalmas összeget a költségvetéstõl és átadhassa az intézmény új, tényleges urainak, a magánpénzvagyon tulajdonosainak. Az MNB ezt a nullás-állományt emissziós eszközeivel könnyedén eltüntethette volna, ha akarta volna. Ez azonban csak a magyar népnek lett volna az érdeke, s nem a bank valódi tulajdonosainak, a finánctõke kartelljének és hazai kiszolgálóiknak. A pénzoligarchia többek között azért hagyta meg az államot jogilag tulajdonosnak, hogy ezzel törvényes látszatot adhasson e 2170 milliárdos összeg, valamint évi kamatai eltulajdonításának a privát eszközévé vált központi bank segítségével, amely azonban csak a demokratikus államtól független, de nagyon is függ új, tényleges tulajdonosától, a nemzetközi pénzkartelltõl, s annak magyarországi kirendeltségétõl. AZ MNB FÜGGETLENSÉGE INDOKOLATLAN Itt térjünk ki arra, hogy mivel indokolja meg a központi bank a maga számára igényelt, szinte abszolút és öncéllá vált függetlenséget. Az MNB függetlenségének is az ország javát kellene szolgálnia. Az MNB az országgyûléstõl kapta jogosultságait, és a magyar törvényhozás ezt vissza is veheti. Miért nem szabad felülvizsgálni egy 51 %-os jogszabályt, amely bizonyíthatóan továbbtaszította Magyarországot az eladósodás útján? Miközben a kormánynak semmire sincs pénze, a bankok egymás között milliárd forintértékû magyar államkötvényt forgattak meg pl elsõ félévében. Naponta 91 milliárd forint államkötvény-forgalom zajlik. Ennek nyereségével tupírozzák fel az üzleti bankok pénzügyi mérlegeiket, hogy aztán a nyereséget kivigyék az országból. Nem ártana, ha a miniszterelnök láthatná minden nap a Kincstári Egységes Számla (a KESZ) napi egyenlegét. Ha ezt láthatná, akkor azt is tudná, hogy az államháztartásnak mindig van többszázmilliárd forintos nagyságrendben pénze a KESZ-en, mivel az Államadósság Kezelõ Központ (az ÁKK) bármikor bocsáthat ki újabb adósleveleket, gyakran indokolatlanul nagy mennyiségben. Az állam bankjának a szerepét ma jobb híján betöltõp ÁKK pénzt csak azért nem bocsáthat ki ami jóval elõnyösebb lenne, mint a súlyos kamattal megterhelt adóslevelek kibocsátása, mert ez az állami felségjog az MNB-nek nevezett független központi bank monopóliuma lett. A független központi bank pedig a bankóprés mûködtetésének monopoljogait mint bemutattuk többé nem a magyar állam és társadalom, hanem a kül- és belföldi pénzvagyon-tulajdonosok érdekében gyakorolja. Jó lenne azonban az Adósságkezelõ Központ adóslevél-kibocsátási gyakorlatát is szabályozni és szorosabban ellenõrizni. El kellene érni, hogy az ÁKK is csak konkrétan megnevezett fontos állami, társadalmi és gazdasági cél finanszírozására vehessen fel adóslevél kibocsátásával hitelt nem pedig névtelenül, bármikor, bármilyen mennyiségben. Legyen minden államkötvény nevesítve, hogy a törvényhozók és a kormány világosan lássák, milyen konkrét feladat igényli az ország további eladósodását, és hogy ellenõrizhessék, az a hitel valóban arra a feladatra lett-e fordítva, amelyre felvették. Az MNB korlátlanná vált függetlensége teszi lehetõvé, hogy olyan monetáris politikát folytasson, amely egyoldalúan a kül- és belföldi pénztulajdonosokhoz szivattyúzza át a magyar társadalom erõforrásait. Ezt a függetlenséget mindeddig azzal indokolták a különbözõ országok központi bankjai, hogy csak így lehet megtartani a pénz Magyarország esetében a forint értékállóságát, és leküzdeni az inflációt. A londoni The Economist tavalyi beszámolója szerint több egyetem kutatói (Oxford, Harvard) nemrég kimutatták, hogy minél nagyobb egy központi bank függetlensége, annál nagyobb az adott országban az infláció. Tehát az MNB-nek sem az infláció elleni küzdelem miatt van szüksége a minden érdemi ellenõrzés alól kibújó függetlenségre. Erre a korlátlan függetlenségre és mûködésének a szigorú letitkosítására azért van szüksége, hogy ne lehessen látni, milyen érdekeket szolgál valójában tevékenységével, hogy hová teszi az ország pénzét, mindannyiunk munkájának eredményét. A nemzetközi pénzvilág képviselõi joggal értékelik nagyra az MNB-elnök monetáris intézkedéseit, mert ezekkel már évek óta tetemes extraprofithoz juttatja õket. Ez egyben azt is jelenti, hogy éppen ezzel a politikájával szolgálta rosszul a magyar állam és társadalom érdekeit, mert több pénzt vont ki az országból, mint más államok központi-banki elnökei. A nemzetközi pénzvilág és a magyar társadalom érdekei szükségszerûen ellentétesek: ami az egyiknek extraprofitot jelent, az a másiknak többletmunkát és fokozódó elszegényedést. A miniszterelnök helyesen mutatott rá, hogy az MNB bécsi leánybankjánál keletkezett 70 (most már 85) milliárdos hiány és az adósságcsere között kapcsolat állhat fenn. Tanúi voltunk, hogy az elektronikus és nyomtatott sajtóban milyen koncentrált és heves támadás érte ezért a kijelentéséért. Azt nem tudjuk, hogy a nemzetközi pénzhatalom idesietõ bennfentesei (Lamfalussy Sándor és mások) mit mondhattak négyszemközt neki. Tény viszont, hogy látogatásuk óta a miniszterelnök nem mulasztja el,,jónak, sõt,,kitûnõnek nevezni az MNB-elnöknek a magyar érdekekkel ellentétes és szakmailag is hibás monetáris politikáját... Világosan kell látnunk, hogy pontosan ez a monetáris politika a magyar társadalom szegénységének a legfõbb okozója. Emiatt szûk annyira a demokratikusan választott törvényhozás és a koalíciós kormány mozgástere, hogy pénzforrások hiányában képtelen megvalósítani az egyébként jónak és korszerûnek tekinthetõ programját. A kormányfõ a Vigadóban elhangzott országbeszámolójában nem szólt az MNB elnökérõl, tevékenységét nem értékelte. Hallgatása neheztelést is kifejezhet, meg félelmet is. Ha nem függne annyira a pénzügyi hatalomtól, akkor a kormány tehetne valamit az ország pénzügyi szuverenitásának a visszaszerzése érdekében. Az MNB-törvény 51 %-os törvény, tehát a koalíció parlamenti többsége jogilag most is cselekvõképes, és megváltoztathatná ezt a törvényt, ha meglenne hozzá a politikai akarata és ereje. Ha nincs is sok mozgástere, de azt azért megtehetné a jelenlegi parlamenti többség is, hogy átvilágítsa ezt a magyar állam fejére nõtt, a társadalomnak folyamatosan tetemes kárt okozó és indokolatlanul titkolódzó közintézményt. Az Alkotmánybíróság pedig dönthetne arról az évek óta már beterjesztett beadványról, amelyben azt a kérdést tették fel a taláros intézménynek, hogy alkotmányos-e az MNB elnökének az a joga, hogy letitkosíthatja 20 évre a közpénzekre vonatkozó érdemi döntéseit. Addig azonban nem tudunk kikerülni a kamatszedõ magánpénzrendszer által okozott civilizációs válságból, amíg nem ismerjük meg alaposan és pontosan, hogyan kerültünk bele ebbe a válságos helyzetet okozó pénzrendszerbe. Az elsõ feladat tehát megismerni a jelenlegi magánpénzrendszer szerkezetét és mûködését. Ennek a pénzrendszernek a legfontosabb intézménye az államtól elkülönülõ, az állam közjogosítványait magához vonó, magánellen- 12 jó ha figyelünk külföldre is

13 õrzés alatt álló független központi bank. Ennek azért kell az államtól függetlenítenie magát, hogy az államot megilletõ jogosítványokat egy szûk magáncsoport zavartalanul gyakorolhassa saját gazdagodása érdekében az állam helyett. A ma érvényes MNB-törvény készítõi az amerikai központi bank mûködési elveit alkalmazták a magyar viszonyokra, ezért érdemes közelebbrõl megvizsgálni, miként mûködik az Egyesült Államok pénzrendszere. HOGYAN SZÜLETIK A MAGÁNDOLLÁR? Az elsõ lépés, hogy a szövetségi kormány kincstári jegyeket, állami adósleveleket bocsát ki. Ez egy írásbeli ígéret arra, hogy egy meghatározott napon egy bizonyos összeget fog fizetni, elõre rögzített kamattal kiegészítve. Ez az adósságvállalás az alapja az Egyesült Államok pénzkibocsátásának. A kormány a kötvénykibocsátásakor valójában pénzt bocsátott ki, de ezt álcázva tette. A FED az, amelyik az állami adósleveleket készpénzzé és számlapénzzé alakítja. Az átalakítás végett az Államkincstár átadja az adósleveleket a FED-nek, amely aztán azokat értékpapírban fekvõ vagyontárgyaknak, követeléseknek, aktíváknak tekinti. Ezt azért teheti, mert bízik abban, hogy a kormány betartja fizetési ígéreteit, megfizeti vállalt adósságait. Az állam ugyanis adóztatási monopóliumánál fogva adóként beszedheti azt a pénzmennyiséget, amelyre szüksége van. A FED-nek tehát most már vannak értékpapírok formájában vagyontárgyai, amelyekkel kiegyenlítheti tartozásait. Õ is elõvesz egy üres papirost és ráírja, hogy Federal Reserve Csekk. Ennek a csekknek azonban nincs fedezete, mert a FED-nek nincs pénze. Bárki, aki milliárdos nagyságrendben fedezetlen csekkeket bocsátana ki, bûncselekményt követne el. A FED-et alapító pénzembereknek azonban sikerült az amerikai alkotmány ma is érvényes rendelkezéseivel ellentétesen legalizálni a fedezetlen csekk kibocsátását a nyolc magánbank tulajdonát képezõ FED-kartell számára. Az állam többek között azért járult ehhez hozzá, mert egyszerûbb így fedezni növekvõ kiadásait, mint állandóan nyíltan emelni az adókat. Ez egyetlen törvényhozás, egyetlen kormány számára sem vonzó feladat. Az államkötvények eladása az állampolgárok számára szintén nehéz, különösen ha alacsonyak a kötvények kamatai. Ha pedig beindítja közvetlenül a bankóprést, nyomban megvádolják azzal, hogy gerjeszti az inflációt. A FED-en keresztül futtatva a pénzkibocsátást a szándékosan túlbonyolított eljárás eltakarja, jótékony homályba burkolja, szinte misztifikálja a pénzkibocsátást. Pedig a felesleges közvetítõ lépésekkel elhúzott folyamat végeredménye ugyanaz, mintha az állam maga bocsátana ki pénzt kiadásai fedezésére. A kormány elfogadja a fedezetlen csekket, majd visszaküldi a FED 12 regionális bankjának az egyikéhez, ahol ez a csekk letétbe kerül a kormány ott vezetett folyószámláján. Ezt aztán felhasználják az állami kiadások fedezésére kormánycsekkek formájában. Azok, akiknek kormánycsekkekkel fizetett az állam, ezeket az összegeket letétként elhelyezik a kereskedelmi bankoknál vezetett számláikon. Ezek a letétek kettõs funkciót töltenek be. Egyrészt tartozást jelentenek a kereskedelmi bank részérõl a betétes felé, másrészt amíg azok a bank birtokában maradnak, kéznél lévõ és használható vagyontárgynak is számítanak. A bank fõkönyvei egyensúlyban vannak, a tartozásokat kiegyenlítik a követelések. De a dollárteremtés processzusa itt még nem ér végett, mert a betétekkel és letétekkel csak részlegesen fedezett banki tevékenység lehetõvé teszi, hogy a letétbe helyezett pénzt és értékpapírokat tartaléknak elnevezve saját céljaira használja a bank. A kereskedelmi bankoknak a FED megengedi, hogy a rendelkezésükre álló pénznek csak a 10 %-át tartsák maguknál. Ha tehát letétbe helyeznek nála 1 millió dollár értékben egy FED-csekket, akkor 900 ezer dollár többlettel rendelkeznek ahhoz képest, mint amennyit az elõírások szerint kötelesek maguknál õrizni, azaz tartalékolni. Ha ez többletpénz, akkor viszont rendelkezésre áll a további kikölcsönzésre. Így ezek a,,többletek fokozatosan kamatot fialó bankkölcsönökké alakulnak át. Vajon ez azt jelenti, hogy egyszerre többen is igényt tarthatnak ugyanarra a pénzre? Nem. A kereskedelmi bankok által kikölcsönzött pénz ugyanis vadonatúj pénz, amelyet a kikölcsönzés pillanatában teremtettek a bankok. A betétesek pénzének a használata privilégium, ezért a pénzért a bankoknak kamatot kell fizetniük. Ezzel szemben az általuk kreált hitelpénzért viszont a maguk számára szedhetnek kamatot. Ezt a járadékot olyan pénz után húzzák, amely mögött semmilyen teljesítmény nincs. A folyamat azonban folytatódik, amikor a többi kereskedelmi bankhoz eljut az eredeti, a FED által kreált millióból a fennmaradt 900 ezer dollár. Ami kölcsön az egyik nap az egyik bankban, az letét lesz másnap egy másikban. Ennek 90 %-a megint többlet, tovább hitelezhetõ kamatért. Ami tehát 1 millió az elsõ fordulóban, 900 ezer lesz a másodikban, 810 ezer a harmadikban és így tovább. Ez a folyamat mintegy 28-szor ismétlõdhet. Ez azt jelenti, hogy a kormány adóslevelével kreált 1 millió dollár kamatozó hitelpénzbõl a FED és az általa vezérelt bankrendszer segítségével 10 millió dollár kamatozó, fedezet nélküli hitelpénz lett. Mivel a pénz önmagában csak értéktelen jel, mindössze az értéket hordozó termékek és szolgáltatások szimbóluma, csak akkor lenne szabad ennek a szimbólumnak a reálgazdaságban megjelennie a közvetítés céljából, ha már a közvetítendõ konkrét termékek és szolgáltatások is létrejöttek. A reálgazdasági fedezet nélküli a leírt módon létrehozott pénz csupán azért jön létre, hogy forgalomba hozóinak munka nélküli kamatjövedelmet biztosítson. A többlet pénz aztán szétterül a gazdaságon. Az árak emelkednek, a pénz minõsége romlik, reálgazdasági teljesítményt kifejezõ értéke csökken. Kiküszöbölhetetlenné válik az infláció. A végeredmény ugyanaz, mintha adó formájában vették volna el az értékelõállítóktól munkájuk eredményének egy részét. Az amerikaiak anélkül, hogy tudnák az államadósság tízszeresét kitevõ rejtett adót fizetnek. Csakhogy ez a rejtett adó ebben a rendszerben magánzsebekbe folyik be, a szimbólumokkal foglalkozó, értéket elõ nem állító pénzügyi szféra tulajdonosait és mûködtetõit gazdagítja. Ha ezt a hatalmas rejtett adót, amely az államadósságnak azaz hatezer milliárd dollárnak a tízszeresére rúg, az amerikaiak közvetlenül az államnak fizetnék, akkor ezt az összeget közcélokra kellene fordítani. Ennyi pénzt el sem tudna költeni a kormányzat, tehát radikálisan csökkenteni kellene az adókat. A dollár kibocsátása augusztus 15-ike óta részlegesen sincs aranyfedezethez, illetve bármilyen más, részleges nemesfém-fedezethez kötve. Ezen a napon jelentette Nixon akkori amerikai elnök a Breton Woods-i rendszer felmondását. Ettõl kezdve a FED tetszése szerinti mennyiségben bocsáthatja ki a dollárt, amelynek kizárólag az adósság a fedezete. Minden egyes dollár azt jelenti, hogy valaki ennyivel tartozik valakinek. Amikor az emberek jobban eladósodnak, akkor bõvül a pénzkibocsátás, az árak emelkednek. Amikor egyesek megfizetik adósságaikat, akkor a pénzmennyiség összehúzódik. A pénzmennyiség bõvülésének és összehúzódásának ez a periodikus váltakozása okozza a visszatérõ fellendüléseket és visszaeséseket a gazdasági életben. A FED azonban nemcsak az állam eladósításával képes adósságot pénzzé alakítani. Az 1929-es világválsághoz vezetõ hatalmas pénzbõvülést úgy hozta létre a FED, hogy a kereskedelmi bankok egymásközti kölcsöneit konvertálta át úgynevezett tartalékká, másrészt hatalmas mennyiségben vásárolt banki váltóhiteleket banker s acceptances, amelyek lényegében áruk vásárlására szolgáló kereskedelmi szerzõdések voltak. Napjainkban még több lehetõsége van az adósságbuborék növelésére. Az 1980-ban elfogadott Monetary Control Act pénzügyi ellenõrzési törvény lehetõvé teszi a pénzkartell számára szinte minden adósságvállaló nyilatkozat pénzzé alakítását, beleértve a külföldi államok ilyen kötelezettségvállalásait is. Ennek az a célja, hogy az amerikai állam kezességet vállaljon azokért a külföldi kormányokért, amelyek nem képesek fizetni a felvett kölcsönök kamatait. Már utaltunk rá, hogy a FED létrehozásának egyik oka az volt, hogy az amerikai törvényhozás, a Kongresszus anélkül költ- jó ha figyelünk külföldre is 13

14 hessen sokkal többet, hogy a választópolgárok tudnák: törvényhozóik többletadót vetettek ki rájuk. Az amerikaiak azért tûrik ezt a rendszert, mert a többségük nem érti, hogyan mûködik. A pénzkartell a tömegtájékoztatási intézmények tulajdonosaként gondoskodik is róla, hogy minél kevesebben lássanak át rajta. Az állam valójában mûködhetne adóztatás nélkül is. Csupán az lenne szükséges ehhez, hogy a FED kellõ mennyiségben alakítsa át pénzzé a kormány által kibocsátott adósleveleket. De a monetizálás eredményeként elõálló infláció is adó. Ez az adó, mivel rejtve marad, politikailag elfogadhatóbb, mint a nyílt adóztatás. Az inflációt egyébként egy olyan Monopoly nevû játékhoz lehet hasonlítani, amelyben a bankár korlátlan mennyiségben tud pénzt szétosztani. A kocka minden eldobása után az asztal alá nyúl és újabb adag pénzzsetont vesz elõ, amelyet a többi játékosok használni kötelesek. Ha a bankár is egyike a játékosoknak éppen úgy, ahogyan a valóságos életben van, akkor nyilvánvalóan csak úgy végzõdhet a játék, hogy a bankár lesz valamennyi vagyon tulajdonosa. Ahogyan a bankár által játékba hozott pénz mennyisége egyre nõ, a zsetonok értéke egyre csökken, a vagyontárgyak ára pedig egyre magasabb. A végén a bankáré minden vagyon és az összes többi szereplõ csõdbe megy. Ez a FED példáján elemzett magánpénzrendszer azonban nem természeti törvényen alapul, mint pl. a gravitáció, vagy a fény sebessége stb., hanem emberi találmány. Közmegegyezésen és állami kényszeren alapuló szabályokból áll, egy kártyajátékhoz hasonlítható. Semmi akadálya sincs annak, hogy ezt a strukturálisan hibás magánpénzrendszert egy ésszerûbb pénzrendszerrel váltsuk fel. MIÉRT KELLENE MEGSZÜNTETNI AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK PRIVÁT JEGYBANKJÁT? Az elsõ érv az, hogy ezt a rendszert 1913-ban állítólag a gazdaság stabilizálására hozták létre. Azonban a válságok, gazdasági visszaesések, a szakadatlan infláció, a korábban nem létezõ szövetségi jövedelemadó bevezetése ellenére nulláról hatezer milliárd dollár fölé emelkedõ állami eladósodás, valamint a nem állami szektor 14 ezer milliárd dollárnyi adóssága, az exponenciálisan növekvõ kamatteher, a szociális rendszer beindult leépülése bizonyítja, hogy ezt a célt a FED több mint 80 év alatt sem tudta elérni. Ha pedig egy intézmény képtelen elérni célját, akkor semmi ok sincs az életben tartására. Felmerül a kérdés, hogy a FED az állandó reformálás és tökéletesítés ellenére miért bizonyult ennyire impotensnek hivatalosan vallott céljának az elérésében. A válasz egyszerû: valójában sohasem a gazdasági élet stabilizálása volt a tényleges célja, hanem létrehozói és tulajdonosai további gazdagodásának elõsegítése. A FED megszüntetését sürgetõ második érv ezt azzal egészíti ki, hogy ez a közfeladatokat kisajátító magánkartell minden olyan esetben, amikor konfliktus merült fel a közérdek és a magánérdek között, soha nem habozott feláldozni az elõbbit az utóbbi kedvéért. Nemcsak hogy nem védte a közérdeket, de egyenesen annak súlyos sérelmére tevékenykedett. A FED megszüntetését alátámasztó harmadik érv kifogásolja, hogy ez a rendszer lehetõvé teszi az uzsorát. Itt uzsora alatt nem a méltánytalanul magas kamat értendõ, hanem az, hogy a semmibõl teremtett, teljesítményfedezet nélküli, színlelt pénzért kasszírozott kamat elfogadhatatlan és ezért tekintendõ uzsorának. E rendszer erkölcstelenségét így fogalmazta meg a híres feltaláló és vállalkozó Thomas Edison:,,Olyanok, akik a legkisebb munkával vagy anyaggal sem járulnak hozzá egy létesítmény kivitelezéséhez, több pénzt tesznek zsebre, mint akik az anyagot adják, és a munkát elvégzik. A negyedik érv az, hogy ez a rendszer szükségszerûen folyamatosan gerjeszti az inflációt. A mindenkori kormányzat bármennyi pénzhez hozzájuthat az államkötvények FED-nek történõ eladása révén. Az adósság monetizálása, pénzzé való átalakítása azonban inflációt eredményez. Ez pedig az adó egyik fajtája. Ez a rejtett adó nem lenne lehetséges a fedezet nélküli pénz rendszere nélkül. Amerikában kizárólag a FED révén lehet elõállítani a fedezetlen pénzt. Ezért a FED az okozója az amerikaiakat sújtó egyik legnagyobb adónak. Mind a politikusok, mind a FED pénzemberei tudják, hogy a hitelként kreált pénz annyiban nem igazi adósság, hogy senki nem várja el annak a visszafizetését, hiszen ha ez megtörténne, eltûnne a pénz a forgalomból. Valójában két célt szolgál: egyrészt legyen a politikusok számára elegendõ elkölthetõ pénz kényelmetlen adóemelés nélkül, másrészt bõségesen folyjon a jövedelem a bankokhoz. A bíráló álláspontot képviselõ szakemberek ötödik érve a FED ellenében az, hogy ez a rendszer kedvez a háborúknak. Kevés történész vonja kétségbe, hogy a két világháború, a koreai, valamint a vietnámi háború finanszírozása csak a FED révén volt lehetséges. A háborúk áttekintése a FED modelljének tekinthetõ Angol Bank megalakulásától kezdõdõen azt támasztja alá, hogy ezek a háborúk kisebbek, rövidebbek lettek volna, vagy nem is kerül sor rájuk, ha nem áll bõségesen rendelkezésre fedezetlen pénz. Az egyik fontos körülmény, amely lehetõvé teszi a modern háborúkat, hogy a kormányok közvetlen adók kivetése nélkül juthatnak pénzhez. E bõséges pénzforrás fõ eszközei pedig a központi bankok. A hatodik ellenérv, hogy a FED stabilizáció helyett folyamatosan aláássa a gazdaság egyensúlyát. Ez a destabilizáló hatás különösen nyilvánvaló a gazdasági válságok elõtti idõszakokban, de ez a rendszer napjainkban is állandó beavatkozásokra szorul a minduntalan elõálló egyensúlyzavarok miatt. A FED bírálói szerint amíg egyes embereknek módjukban áll, hogy beavatkozzanak a pénzellátásba, addig arra fognak törekedni, hogy a kereslet és kínálat törvényeit megkerüljék. A természetes gazdasági folyamatok megzavarásának a következményei ellentétes irányú korrekciót váltanak ki. Ez pedig a korrekció korrigálását teszi szükségessé. És így tovább, mert a legjobb szakemberek sem lehetnek okosabbak, mint a gazdasági döntéseket hozó milliók együttes megítélése. Ezért természeténél fogva a FED kudarcra van ítélve, hasonlóan a túlcentralizált kommunista tervgazdálkodáshoz. Végül azért kívánja több jövõkutató gazdasági szakember a FED felszámolását, mert a rendszer belsõ törvényszerûségei véleményük szerint elvezethetnek egy nyílt vagy rejtett totalitárius rendszer létrejöttéhez. Elemzésük szerint a központi bankok által kreált fedezetlen pénz szükségszerûen adósságba taszítja a kormányokat. Ez tartós inflációt eredményez, ami viszont lerombolja a gazdaságot. A szétzilált gazdaság nagyarányú szegénységhez vezet, ez kiélezi a társadalmi feszültségeket, a veszélyes osztályok megfékezése pedig kemény, diktatórikus módszerek igénybevételét teszi szükségessé, ami végül totalitárius rendszerbe torkollhat.,,a nemzetközi pénzügyi közösség (ez a nemzetközi pénzkartell önmagának adott elnevezése), s a kezükben tartott központi bankok által irányított hitelpénz és kamatkényszer rendszere tehát nem egyszerûen gazdasági kérdés, mert döntõen kihat a társadalmi fejlõdés szinte minden dimenziójára. Ha ez a rendszer fennmarad, sõt folytatódik világszintû kiépülése, akkor aláássa a vállalkozói szabadságot, és a termelés elsõdlegességén alapuló, értékteremtõ piacgazdaságot. A szorosan együttmûködõ központi bankok segítségével és ellenõrzésével egyre inkább a pénzpiacokon spekuláló, parazita tõke veszi át globális méretekben a vezetõ szerepet. Ez pedig felgyorsítja a nyugati demokráciák átalakulását demokratikus technikákkal kormányzott oligarchikus rendszerekké,,,alibi-demokráciákká, amelyekben már nem érvényesülnek a gazdasági demokrácia, a szabad verseny és az esélyegyenlõség követelményei. A gazdasági egyenlõség és társadalmi szolidaritás bizonyos minimuma nélkül viszont nem mûködhet a lincolni értelemben vett valódi demokrácia:,,a nép kormányzása, a nép által a népért. HOGYAN MÛKÖDIK A KÖZPÉNZRENDSZER? A közpénzrendszerben nem a magánkontroll alatt álló központi bankok és a magántulajdonban lévõ kereskedelmi bankok bocsátják ki a pénzt, hanem az egyes államok alkotmányosan ezzel a feladattal meg- 14 jó ha figyelünk külföldre is

15 bízott hatóságai: pl. a magyar államkincstár. Ez a pénzügyi szuverenitás gyakorlója, megfelelõ parlamenti és kormányzati ellenõrzés mellett. A magánbankrendszer ezután már csak a betéteseiktõl összegyûjtött, és szükség esetén az államkincstártól hitelbe kapott pénzt kölcsönözheti ki ügyfeleinek. A gazdasági aktivitáshoz szükséges pénzt az államkincstár, mint legfõbb monetáris hatóság bocsátja ki és adja kölcsönbe közvetlenül a gazdasági élet szereplõinek és a kereskedelmi bankoknak, mondjuk 2 százalék kamatra. A kereskedelmi bankok aztán ezt a pénzt tovább kölcsönözhetik azoknak, akiknek további hitelekre van szükségük. A bankok által nyújtott hitelek kamata azonban már magasabb lesz, mondjuk 3-3,5 %, mint a kincstár által számított kamat, mivel ez az 1-1,5 % különbözet biztosítja a jövedelmezõ mûködésükhöz szükséges hasznot. Ennél jobb megoldás lenne az a társadalmasított hitelrendszer, amelyet Gesell elgondolásainak a magyarországi viszonyokra alkalmazásával a Fennmaradás Mûhely munkatársai dolgoztak ki Síklaky István és Éliás Ádám vezetésével az Összefogás a fennmaradásért címû, átfogó stratégiát tartalmazó, figyelemre méltó tanulmányukban, amelynek csak egyik témája a társadalmasított hitelrendszer. Eszerint köztiszteletben álló személyekbõl határozott idõre szóló közvetlen választással helyi, középszintû és országos hiteltestületek létesülnének, amelyek munkáját szakértõk segítenék. Az Országgyûlés határozná meg a központi költségvetés az adók és a központi forrásból nyújtott hitelek éves keretét. A hitelek elosztása, a hitelfelvételek megállapítása és az állami pénzügyekkel kapcsolatos minden további döntés azonban már a hiteltestületek hatáskörébe tartozna, amelyek nyilvánosan mûködnének. A kereskedelmi bankok csak a technikai lebonyolítást végeznék. Az,,Összefogás a fennmaradásért társadalmi programja helyesen állapítja meg, hogy az állam feladata gondoskodni arról, hogy elegendõ csereeszköz, azaz pénz álljon a polgárok rendelkezésére ugyanolyan állami szolgáltatásként, mint a közbiztonság, az alapoktatás, az egészségügyi ellátás biztosítása, a közútrendszer fenntartása, gátak építése stb. A gazdasági tevékenységhez szükséges pénzt a többi közszolgáltatáshoz hasonlóan önköltségen kell az iparban, a mezõgazdaságban és a szolgáltatásban dolgozó vállalkozók rendelkezésére bocsátani. A pénz önköltsége az a csekély mértékû kamat, amely fedezi a pénz elõállításának, forgalomba hozatalának és kezelésének a költségét, valamint az az összeg, amely fedezi a gondos hitelkihelyezés esetén is bekövetkezhetõ veszteségeket. Ezért indokolt csupán 1-2 %-os kamatot felszámolni. A hitelszövetkezetek, takarékpénztárak és kereskedelmi bankok is nyújthatnának hiteleket olyan feltételekkel, amelyeket a hiteltigénylõk elfogadnának. Szigorú szabály írná elõ, hogy a jelenlegi gyakorlattól eltérõen a kihelyezhetõ hitelek összege ne haladhassa meg a pénzintézet saját tõkéje és a nála elhelyezett lekötött betétek együttes összegét. A közpénzrendszerben a kormány által összeállított, és az országgyûlés által jóváhagyott költségvetés pénzügyi fedezetét teljes egészében az államkincstár teremti meg és bocsátja kamatmentesen a kormány rendelkezésére, mint a pénzkibocsátás monopóliumával rendelkezõ monetáris hatóság. Így a gazdaság számára meghatározott mennyiségû kamatozó és kamatmentes pénz lesz forgalomban. Egy év elmúltával a magánszektor visszafizeti bevételébõl az államkincstárnak a közvetlenül kapott állami hiteleket, a kereskedelmi bankoknak pedig a tõlük felvett kölcsönöket. Ezután a kereskedelmi bankok is visszafizetik az államkincstárnak az általuk felvett hiteleket. Az államkincstár a visszafizetett összegeket azonnal kivonja a forgalomból és megsemmisíti. A magánpénzrendszertõl eltérõen az új közpénzrendszerben a megsemmisítés után is forgalomban marad még annyi kamatmentes pénz ez a költségvetés finanszírozásával került oda, amely elegendõ, hogy a hiteleket igénybevevõk kifizethessék az esedékessé váló kamatokat is. Az adósok megfizetik a bankoknak a fõkövetelést, plusz a 3-3,5 % kamatot és ezzel teljesen adósságmentessé válnak. A bankok pedig megfizetik a kincstárnak a tõle felvett hiteleket és a 2 % kamatot. Az államkincstár szorosan figyelné az árak alakulását. Ha nõnek az árak, akkor pénzt von ki a rendszerbõl, ha csökkennek az árak, akkor pedig pénzt juttat bele. Így tartja fenn az optimális pénzmennyiséget, elkerülve mind az inflációt, mind a deflációt. Ilyen közpénzrendszer esetén egyik magyarországi vállalkozó sem kényszerülne arra, hogy újabb kölcsönt vegyen fel a kamatok megfizetésére csupán azért, mert nincs elég forgalomban lévõ pénz a hitelek és a kamatok egyidejû visszafizetésére. A költségvetés által a pénzforgalomba juttatott kamatmentes pénz elegendõ ahhoz, hogy a kamatok megfizetése után is maradjon még elegendõ pénz a forgalomban. Ha azonban a költségvetés kiadásai nagyobbak, mint az az összeg, ami az államkincstárhoz befolyik és ott megsemmisítésre kerül, akkor úgy lehet egyensúlyban azaz inflációtól mentes állapotban tartani a pénzrendszert, hogy a kormány és a parlament olyan nagyságrendû adót vet ki, amely a megmaradó fölös pénzt is kivonja adóbefizetések formájában a forgalomból. Az adó beszedését követõen aztán a kincstár ezt a pénz is megsemmisíti. Ez a pénzirányítási mód azt is jelzi, hogy a közpénzrendszerben nincs szükség állandó adók kivetésére. A 100 százalékos egyensúly kialakítása a gyakorlatban nem érhetõ el, de erre nincs is szükség. Csupán az szükséges, hogy a forgalomban lévõ pénz mennyisége mindig elegendõ legyen a felvett hitelek és kamataik egyidejû megfizetésére, és ne kelljen csupán a kamatok fizetése végett további hiteleket felvenni. Egy ilyen közpénzrendszerben szilárd árak esetén az államnak már nem lenne többé szüksége adóbevételekre ahhoz, hogy fenntartsa a gazdasági élet egyensúlyát. Ha azonban a gazdasági élet több pénz forgalomba hozatalát igényli az államkincstár részérõl, akkor ezt a többletpénzt adók kivetésével kell kivonni a forgalomból az infláció elkerülése végett. A forgalomba kerülõ pénz sem lesz csupán a kincstár által kibocsátott kamatozó kölcsönök, valamint a költségvetés kiadásait fedezõ kamatmentes pénzek kombinációja. Ha a gazdaság több pénzt igényel, egyes esetekben elégséges csupán az adózás mérséklése és a kamatlábak csökkentése. A döntõ fontosságú azonban az, hogy a forgalomban lévõ pénz mennyiségét, az adók kivetését vagy törlését, a kamatlábak emelését vagy csökkentését a kereslet és kínálat alapján a gazdaság objektív szükségleteihez igazodóan a demokratikus állam erre illetékes és politikai felelõsséggel tartozó szerve, és ne egy monopolhelyzetben lévõ, felelõsségre nem vonható szûk csoport határozza meg elkerülhetetlenül önzõ és partikuláris magánérdekei szerint. És mindez pedig csak nyíltan, a lakosság széleskörû tájékoztatásával történhessen. A KÖZPÉNZRENDSZER INFLÁCIÓMENTES Arra a kérdésre, hogy miért vonunk ki pénzt a gazdaságból, amikor a gazdasági életnek több pénzre van szüksége, ezt válaszolhatjuk: ha az állam konkrét feladathoz kötött, kamatmentes pénzteremtéssel finanszírozza a költségvetés kiadásait, akkor ezt a pénzt a feladat teljesülése után az infláció elkerülése végett ki kell vonni a pénzforgalomból, hogy aztán újabb konkrét feladatok legyenek finanszírozhatók újabb kamatmentes pénz kibocsátásával. Ezért van az, hogy a konkrét feladathoz kötött kamatmentes finanszírozás nem okoz inflációt, amint azt számos történelmi példa is igazolja. (Pl. a dr. Wilhelm Lautenbach által kidolgozott és 1933 után sikeresen végrehajtott terv Németországban, amelyre az elõzõekben már hivatkoztunk, vagy az Egyesült Államok hadiiparának a finanszírozása a két világháború alatt, vagy a Channel-szigetekhez tartozó Guernsey és Jersey, ahol 1815 óta igen sikeres kamatmentes közpénzrendszer van forgalomban. MILYEN HASZNA VAN A KÖZPÉNZRENDSZERNEK? A közpénzrendszer elsõ számú haszna, hogy nem kell sem külföldrõl, sem belföldrõl felvenni piaci kamatozású kölcsönöket, mivel az állam fedezni tudja a gazdaság teljes pénzszükségletét. Második haszna, hogy mindig lesz elég pénz a fõkövetelés és a kamatok egyidejû, és együttes visszafizetésére. Megszûnik az adós- jó ha figyelünk külföldre is 15

16 ságspirál, ki lehet kerülni végleg az,,adósságfizetés még nagyobb eladósodás ördögi körébõl. Harmadik haszna, hogy csökken a magánkamatok szerepe, az állam által nyújtott kölcsönök kamatai pedig a közcélokat, a költségvetés kiadásainak fedezését szolgálják. Negyedik haszna, hogy megszûnik a magánbankrendszer által a semmibõl, könyvelési úton alkotott magánpénz után szedett uzsora, amelyet a köznyelv kamatnak nevez, de ami nem tekinthetõ annak, mert nem teljesítménnyel fedezett megtakarítás használati díja, hanem csak fedezet nélküli, üres szimbólum kikölcsönzési díja. A közpénzrendszer ötödik haszna, hogy csak annyit és akkor kell adóztatni, amennyit és amikor az állam kiadásai tetemes mennyiségû kamatmentes pénz kibocsátását igénylik. Akkor ezt a többletpénzt adóval ki kell és lehet vonni a pénzforgalomból, és így megelõzhetõ az infláció. A hatodik haszon, hogy ez a rendszer alkotmányosan, szigorúan pártpolitikától mentesen mûködtethetõ. Mivel szigorú felügyelet alatt álló állami intézmény, a kincstár mûködteti, ezért nem állhat partikuláris érdekek szolgálatában, és nem használható fel privát nyerészkedés céljára. Spekulációs célokat szolgáló pénzszûke, infláció és defláció, gazdasági visszaesés többé már nem idézhetõ elõ. A közpénzrendszer hetedik haszna, hogy lehetõvé teszi a gazdaság kiegyensúlyozott, folyamatos növekedését, a munkanélküliség minimumra csökkentését, az infláció és a defláció kiküszöbölését. A nyolcadik haszon az állami költségvetés egyensúlyának tartós biztosítása, a csökkenõ adózás, a kincstárba befolyó kamatjövedelmek közmunkákra, közcélú feladatokra fordítása. Mindez lehetõvé teszi a jóléti állam szociális intézményrendszerének újraépítését, fenntartását, továbbfejlesztését. A közpénzrendszer kilencedik haszna: segítségével biztosítható, hogy csak a reálgazdaság tényleges növekedése, az áruk és szolgáltatások bõvülése arányában kerüljön pénz a forgalomba. Ez visszaállítja az értéktermelõ tevékenység elsõbbségét a spekulációs, parazita jellegû pénzforgatási tevékenységgel szemben. A közpénzrendszer tizedik haszna, hogy megszünteti a korrupció legfontosabb, a jelenlegi pénzrendszer által gerjesztett okát. A magánpénzvagyon tulajdonosai ma a pénzügyi és vagyoni juttatások legváltozatosabb formáival befolyásolják a tõlük sokkal kevésbé megfizetett politikai és igazgatási elitet. Felszámolható a pénzügyi és bankszféra indokolatlan túlfizetése a reálszférához, és a politikai-közigazgatási szférához viszonyítva. Visszaállítható a teljesítményelv a gazdasági, társadalmi és közéleti érvényesülés terén. Ha egy privilegizált csoport magán-pénzmonopóluma révén már nem vonhatja magához a többi ember munkájának eredményét, akkor megindulhat az erkölcsi tisztulás és létrejöhet egy igazságosabb társadalom. VALÓBAN NEM TEHETÜNK SEMMIT? Az államok feletti pénzhatalmat szolgaian kiszolgáló magyar pénzügyi elit azt sugallja, hogy nem tehetünk semmit, mert Magyarország oly mértékben be van ágyazódva a nemzetközi pénzrendszerbe, hogy minden külön út lehetetlen és eleve kudarcra van ítélve, hiszen a globális pénzrendszer irányítói minden eszközzel meg fogják akadályozni a közpénzrendszer bevezetését Magyarországon. Feladatunk most az, hogy átgondoljuk, miként alakulhat reálisan az új magyar közpénzrendszer és a nemzetközi magánpénzrendszer kapcsolata. Ha a magyar gazdaság szereplõi folyamatosan és olcsón elegendõ tõkéhez jutnak a kincstártól, akkor csak az import fedezéséhez szükséges külföldi deviza felhasználása. Azt a célt kell tehát kitûzni a magyar gazdaság elé, hogy importkiadásait fedezze exportjának a bevétele. Ez nem könnyû, de elérhetõ célkitûzés. Magyarország egyedül is rátérhet erre a gazdaságpolitikára. Elsõ lépésként el kell érnie az importkiadások radikális csökkentését. Csakis azt szabad importból fedeznie modern technológia, Magyarországon hiányzó fontos nyersanyagok és nem elõállítható termékek, szolgáltatások, ami életbevágó a magyar gazdaság mûködéséhez. Fel kell karolni a hazai termékek és szolgáltatások igénybevételét a nélkülözhetõ import kiváltására és az exportkényszer enyhítésére. Ha sikerül egyensúlyba hozni az importot és az exportot, akkor fokozatosan kiküszöbölhetõ a devizakölcsönök felvétele a nemzetközi pénzpiacokon. A legnehezebb kérdés az, miként lehetne megszabadulni a máris hatalmas méretû és megfizethetetlen külföldi tartozásoktól. Magyarország külföldi össztartozása akkora, hogy azt egyszerûen,,kinõni nem lehet. Az eladósodás folyamatosan nõtt a rendszerváltás óta, ezen az sem változtatott, hogy a privatizációból befolyt többmilliárd dollárt az MNB csaknem kizárólag a külföldi adósság törlesztésére fordította. Ez a tényállás azt mutatja, hogy a külföldi adósság vonatkozásában elkerülhetetlen új lapot nyitni. Minthogy a globális magánpénzrendszerbe épített kamatmechanizmus uzsoraelvonása gyakorlatilag semmilyen idõpontban sem teszi lehetõvé ennek az egyre nagyobb összegû adósságspirálnak az áttörését, ezért az ország vezetésének vagy az idõtlen-idõkig való évi mintegy 3 milliárd dollár adósságszolgálat, vagy pedig az adósság-elengedés iránti tárgyalások azonnali megkezdése között lehet választania. A növekvõ eladósodás spirálját végül is le kell állítani. Az adósságnak arra a részére pedig, amelyet nem lehet leíratni, fizetési moratóriumot kell kiharcolni. Az Országgyûlésnek törvényben kell megtiltania újabb nemzetközi hitelek felvételét államkötvények és MNB-kötvények piacra dobásával. Amíg leépül a külsõ tartozás, addig korlátozni kell a deviza kivitelét Magyarországról. Újból ellenõrizni kell a devizamozgást, hogy az ország fizetõképessége fennmaradhasson. Az egyik szokásos ellenvetés, hogy Magyarország csak kis részben kapott hiteleket államoktól és a nem privát nemzetközi pénzintézetektõl. A külföldi kölcsönök nagy részét kereskedelmi, azaz magántulajdonú bankoktól vette fel, és ma már elsõsorban azoknak a kis befektetõknek tartozik, akik magyar állampapírokba és MNB-kötvényekbe fektették be pénzüket. Nekik nem lehet megtagadni a kölcsönök és kamataik maradéktalan és pontos visszafizetését. A Magyarországnak hitelezõ, magántulajdonban lévõ nagy kereskedelmi bankok és befektetõ intézetek mind rendelkeznek a megfizethetetlen hitelek leírását fedezõ biztonsági keretekkel. Azok a kisbefektetõk, akik megvásárolták a magyar állam és az MNB hitelleveleit, ezekhez az értékpapírokhoz a nagybankok és befektetõi alapok közvetítésével jutottak. Ezek pedig financiálisan elég erõsek ahhoz, hogy veszteségeik fedezésére félretett alapjaikból a magyar államadósság egy részét leírják, elengedjék, átütemezzék. Egy másik szokásos ellenvetés, hogy Magyarország külföldi tartozása ma már nagyrészt a magánszektor által felvett kölcsönökbõl tevõdik össze és olyan privát tartozásnak minõsül, amelybe a közérdeket képviselõ állam már nem szólhat bele. Ezt az adósságot természetesen másképpen kell leépíteni, mint az állam által felvett hiteleket. Ha a magyar gazdasági szereplõk számára kellõ mennyiségben fog rendelkezésre állni olcsó hazai hitel, kevésbé lesznek rászorulva, hogy drága külföldi devizahiteleket vegyenek fel. A közpénzrendszer szilárd és folyamatos pénzellátása olyan tartós gazdasági növekedést tesz lehetõvé, amely biztosíthatja a magánszektor számára, hogy külföldi kölcsönei jelentõs részétõl viszonylag rövid idõ alatt megszabaduljon. A magyar kormány és pénzügyi vezetés az adósság-elengedési tárgyalásokon utalhat arra a közismert tényre, hogy a nemzetközi pénzvilág vezetõ központjai City of London, Bank of England, Wall Street és a Federal Reserve System, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap nem kérdezték meg az adósokat, amikor az 1974 után kihelyezett olcsó petrodollár-milliárdok kamatait néhány hónap leforgása alatt 1979 júliusától decemberéig egycsapásra a háromszorosára emelték. Ezzel egyben az eladósodás mértékét is megháromszorozták. A kölcsönfelvevõ országoknak, köztük Magyarországnak is tehetetlenül kellett tudomásul venniük a róluk, de nélkülük hozott súlyos döntést. 16 jó ha figyelünk külföldre is

17 Magyarországnak még maradék pénzügyi szuverenitására támaszkodva most kell válaszolnia erre az 1979-ben hozott egyoldalú zsaroló döntésre, amely kész helyzet elé állítva az országot, a magyar adósságot is megháromszorozta, s amely egyben lehetetlenné tette az adósságszolgálati terhek viselését további nagymértékû eladósodás nélkül. A magyar állam egyoldalú lépése a megfizethetetlen adósság törlesztésének felfüggesztése csak egy megkésett válasz lenne a pénzvilág vezérkarának 1979-ben hozott, ugyancsak egyoldalú lépésére, amikor a kamatokat a háromszorosára emelte. Egy ilyen lépés államférfiúi bátorságot igényel, de radikális fordulat nélkül a magyar társadalom erõforrásai továbbra is külföldre áramlanak úgy, hogy a magyar nép nem kap érte semmit cserébe. Meg kell szabadulni a Magyarországra importált rákényszerített magánpénzrendszertõl! Az elszegényedésnek, és a kamatfüggõségnek ezt a rendszerét, amely gyakorlatilag zsákutcába vitte az 1989 utáni magyar átalakulást, mert példa nélkül álló mértékben elszegényítette a magyar társadalom túlnyomó részét, mielõbb át kell alakítani közpénzrendszerré, még mielõtt a globális magánpénzrendszer belsõ ellentmondásai következtében katasztrofálisan összeomlik. Ameddig haszonra dolgozó magánintézmények a jogilag állami, de ténylegesen privát MNB és a kereskedelmi bankok rendelkeznek a pénzteremtés és kamatra hitelezés monopóliumával, addig szükségszerûen fölénybe kerülnek minden más üzleti vállalkozással és magával az állammal szemben is. Ez utat enged a csoportönzés érvényesülésének, a pénzhatalommal való társadalmi méretû visszaélésnek, aláássa az egyenlõ esélyek szabadságát, a szabad versenyen alapuló piacgazdaságot, végsõsoron a demokrácia alapjait. A pénzrendszer Magyarországon 1989 után fokozatosan egy szûk réteg magánmonopóliumává vált. Ez a magánmonopolrendszer mint már említettük nemcsak ellentéte a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságnak, de a politikai hatalmat is elkerülhetetlenül egy szûk elit kezébe összpontosítja. Eddig csak egyetlen kormány a jelenlegi tett egy félénk kísérletet ennek a monopolhatalomnak a korlátozására, de olyan ellenállásba ütközött, hogy nyomban visszakozott. Az 1989 utáni kormányok és a különbözõ összetételû országgyûlések tehát mind kiadták a kezükbõl az államirányítás és a kormányzás eme legfontosabb feltételét és eszközrendszerét: a monetáris hatalmat. Megelégedtek az alárendelt fiskális hatáskörrel. Beszedték az adót és összeállították a költségvetést, jól-rosszul elosztva annak 3/4-ét, míg a negyedik-negyedét, vagy még nagyobb részét már évek óta átutalják kamatként és adósságtörlesztésként a pénzvagyon tulajdonosainak. (Így demokratikus kormányaink a magánpénzvagyon hivatalos és közpénzbõl fizetett kamatbeszedõivé is váltak.) Jelenleg a monetáris, és nem a fiskális hatalomnak van a döntõ súlya a kormányzásban, mert minden elfogadott törvény és kormányintézkedés végrehajtása pénzforrásokat igényel. Ezeket a forrásokat pedig az igen korlátozott fiskális, adóztatási módszerek helyett csak monetáris eszközrendszerrel lehet és kell megfelelõen biztosítani. Monetáris eszközökkel elõállított források nélkül ugyanis a politikai döntések egyszerûen nem hajthatók végre. Ezért Magyarországon valójában az dönt a legfontosabb stratégiai és politikai kérdésekrõl, aki ezt a monetáris hatalmat birtokolja. MIT KELL TEHÁT CSELEKEDNÜNK? 1. Korlátozni kell az MNB túlhatalmát, ezért az elsõ teendõ módosítani a felestörvénynek számító, tehát a jelenlegi kormány koalíció által egyedül is megváltoztatható, évi LX-es törvényt. Meg kell tiltani, hogy az MNB elnöke saját hatáskörében 20 évre letitkosíthassa a társadalom egészét súlyosan érintõ monetáris döntéseit. A társadalomnak joga van ahhoz, hogy tudja: mi történik a pénzével? 2. Vissza kell állítani az 1996-os állapotnak megfelelõen az ún.,,0-ás állományt. 3. Vissza kell állítani az államnak az a jogát, hogy a költségvetési hiány egy részét (a költségvetés legalább 10 %-át kitevõ összeg erejéig) kamatmentes, állami pénzteremtéssel finanszírozhassa drága, piaci kamatozású hitelek helyett. Bõvíteni kell a kamatmentes finanszírozás egyéb lehetõségeit is és vissza kell térni az alacsony kamatozású állami hitelezés gyakorlatához. A konkrét feladathoz kötött kamatmentes állami finanszírozás nem okoz inflációt. 4. A jelenlegi monetáris gyakorlat kiiktatta a gazdálkodásból a termelõ-kereskedelmi tevékenységet ösztönzõ kereskedelmi váltót, és így eltûnt az a pénzügyi eszköz a gazdasági életbõl, amely a reálgazdasági szereplõk között hitelez, azaz olcsó közvetítõ közeget pénzt teremt anélkül, hogy inflációt váltana ki. Haladéktalanul létre kell hozni állami garanciális alappal egy váltóleszámítoló intézményt, amely a bankrendszerben megteremti a reálgazdasági szereplõk egymás közötti hitelezésének a mechanizmusát, mint végsõ leszámítoló. Azokat a bankokat, amelyek ennek forgalmát akadályozzák mûködési engedélyük bevonásával ki kell szorítani a bankszférából. Kétségtelen, hogy ilyen módon jelentõs pénzforrást lehet megnyitni a reálgazdaság számára az infláció veszélye nélkül. 5. Következõ lépésként meg kell kezdeni az állampapírok jegybankpénzzel finanszírozott felvásárlását, és a befolyt ellenértéknek az állami költségvetésben történõ felhasználását. Az adósságállomány ilyen módon való leépítése forrást teremt a halaszthatatlan állami feladatok finanszírozására. A költségvetés egyharmadát elnyelõ kamatterhet néhány év alatt a negyedére lehetne csökkenteni. A reálkamat csökkenésével az infláció elsõ számú oka is fokozatosan megszüntethetõvé válna. 6. El kell érni, hogy a reálgazdaság profitja nagyobb legyen, mint az államkötvények kamata. Ennek hiányában nincs megfelelõ gazdasági növekedés, hiszen a tõke és a megtakarítás a pénzpiacra mennek. Csak annyi állampapírt szabad kibocsátani, amennyi vevõre talál a reálgazdaságban elérhetõ profitnál kisebb kamatok mellett is. Az új jegybanki törvénynek tehát ki kell mondania, hogy csak annyi államkötvényt szabad kibocsátani, amennyire a profitnál kisebb kamat mellett is van kereslet. 7. A reálgazdaság rendelkezésére álló pénzmennyiség bõvítésével olyan helyzetet kell teremteni, amelyben a reálgazdaság kapacitásai optimálisan, minimális önköltséget eredményezõ módon vannak kihasználva. A jelenlegi magyarországi infláció oka nem a nagy kereslet, hanem a kamatterhek miatti magas költség. Ezt támasztja alá, hogy a magas infláció ellenére nagyon alacsonyak a profitok. A kamatterhek miatt folyamatosan emelni kell az árakat, mert egyébként veszteség keletkezne. Nem a kereslet, hanem annak a hiánya gerjeszti az inflációt. Magyarországon a kínálati árat ma a kapacitások jobb kihasználásával lehet csökkenteni. Jelenleg a bér sokkal kisebb költséget jelent, mint az állami elvonás, ezért a bérek visszafogásával nem lehet fékezni az áremelkedéseket. 8. Meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy a költségvetés az elkülönített alapok fel nem használásával támogatja az MNB-t. A monetáris bázis a GDP-hez viszonyítva fele az évinek. Az MNB pénzügyi politikájának a következtében erõteljes pénzkivonás van folyamatban a reálgazdaságból. A magyar bankok mérleg-fõösszege csak a GDP 70 %, míg a többi rendszerváltoztató országé %, a nyugati országok esetében pedig kétszeres ez az arány. 9. A bankrendszernek ismét hiteleznie kell a vállalkozásokat. Törvénnyel kell kötelezni a jegybankot, és a kereskedelmi bankokat arra, hogy ne vonulhassanak ki az értékelõállító gazdasági tevékenység pénzügyi közvetítésébõl. Mind a rendelkezésre álló pénztömegnek, mind e pénz monetáris jó ha figyelünk külföldre is 17

18 kezelésének ismét a reálgazdaság mûködését kell szolgálnia. 10. Át kell venni a japán jegybank gyakorlatát. A Japán Nemzeti Bank kétévenként mintegy 1000 milliárd dollár kamatmentes jegybanki pénzzel látja el a japán gazdaságot, mégsincs infláció, sõt egyedülálló jelenségként megjelent a negatív kamat. A japán kereskedelmi bankoknak nincs szükségük pénzbetétekre, ugyanakkor a reálgazdaság irányában szabadulni akarnak felesleges pénzeiktõl, ezért teszik a lehetõ legolcsóbbá a banki hitelek felvételét. A JNB gyakorlata ismét bizonyítja, hogy a nagy erejû, kamatmentes vagy csekély kamatozású jegybankpénz nem okoz inflációt. Ezzel szemben a kizárólag kamatozó államkötvényekkel való hitelpénzteremtés magyar gyakorlata csak gerjeszti az inflációt. Az MNB-nek ily módon pont azoknak kell hozamot ígérnie, akik ezt a reálgazdaság jövedelmébõl kívánják kihasítani. Azért kell egyre több pénzt kibocsátani, hogy pótolni lehessen a forgalomban lévõ pénzmennyiségben így keletkezõ hiányt. Ezzel az MNB állandósítja a funkció nélküli pénzkibocsátást. 11. Mivel 1991-ben az államvezetés az Országgyûlés és a kormány lemondott a pénzkibocsátás jogáról, ma már döntõen csak külföldi kölcsönök felvételével, denominált devizában gyarapodik a forgalomban lévõ pénz. Az MNB monetáris politikája így garantálja a folyamatos eladósodást, és a forgalomban lévõ pénz szûkössége által okozott gazdasági restrikció fennmaradását. Meg kell szüntetni a forint kicserélését külföldi valutára. Ne csupán denominált pénz legyen az országban, mert ez bármikor kivonható és túlságosan kiszolgáltatja az országot a külföldi befektetõknek. A pénzkibocsátás jogát az állam, a demokratikus kormány legalább részben vegye vissza. Korlátozza az MNB által begyûjtött valutatartalék volumenét, mert az a szükségesnél nagyobb kamatterheket jelent a magyar társadalom számára. 12. Az Országgyûlés és a kormány állítsa le a bank-, a hitel- és adóskonszolidációra fordított állami hitellevelek után a kamatok fizetését. A túlfizetett bankszektor ne élõsködjön még hosszú évekig a társadalom nyakán, bezsebelve az államkötvények sok százmilliárdra rúgó kamatait. A társadalomnak százmilliárdos veszteségeket okozó banki vezetõk ne húzhassanak havi 8-9 millió forintos jövedelmeket. Ha a veszteség a költségvetést terheli, akkor a demokratikus közhatalom korlátozhassa az aránytalanul magas juttatásokat. Eme a teljesség igénye nélkül felsorolt javaslatok a jelenlegi pénzrendszeren belül maradva is évi 500 milliárd forintra rúgó megtakarítást eredményezhetnének a költségvetés számára. Mivel a magyar társadalom legfõbb problémája ma a szegénység, ennek pedig elsõsorban az ide importált kamatszedõ magánpénzrendszer az okozója, ezért ezt a pénzrendszert kell megváltoztatni. Elsõ lépésként a tömegtájékoztatási intézmények útján lefolytatott széleskörû társadalmi vita keretében fel kellene világosítani a magyar társadalom minél nagyobb részét a jelenlegi pénzrendszer valódi természetérõl: arról, hogy ezt a rendszert a nemzetközi és hazai pénzügyi elit a saját magántulajdonaként mûködteti és a kamatmechanizmus révén folyamatosan és egyre növekvõ mértékben kisajátítja magának a társadalom többsége munkájának az eredményét. Második lépésként el kellene érni, hogy a kizsákmányoló kamatrendszer megváltoztatása a következõ parlamenti választások központi témája legyen. Fel kell tárni, hogy a jelenlegi koalíció kényszerûségbõl lényegében ugyanazt a monetáris politikát folytatja, mint az elõzõ szociál-liberális kormány. A fiskális politika némi megváltoztatásával eltûri, hogy tovább mûködjön a társadalom erõforrásait elszivattyúzó monetáris rendszer, és nincs elég ereje ahhoz, hogy megváltoztassa a fosztogató kamatrendszert. Választani tehát a pénzügyi elit érdekeit 1989 óta kiszolgáló valamennyi kormányzat eddigi pénzügyi politikája, és a pénzügyi szuverenitás helyreállítására, a magánpénzrendszer közpénzrendszerré átalakítására, valamint a fosztogató kamatrendszer felszámolására törekvõ új politika között kell. A társadalom akaratát a választott szerveknél gyakran hitelesebben kifejezõ civil szervezetek által képviselt egyik alternatíva az,,összefogás a fennmaradásért program már elkészült. Mivel a pénzügyi elit, s a tõle függõ politikai elit nem érdekelt egy ilyen társadalmi vita lefolytatásában, várhatóan elkövet mindent, hogy ez a valódi kiutat tartalmazó program ne kerüljön megvitatásra sem az elektronikus, sem az írott tömegtájékoztatásban. De a nyilvánvaló nehézségek ellenére sem szabad feladnunk a küzdelmet. Ha ismerjük bajaink természetét, a terápiát is meg fogjuk találni. Csak az lehetetlen, amit meg sem kísérlünk! Dr. Drábik János Dr. Drábik János, a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezetõ programszerkesztõje: június 9-én született Budapesten. Csellistának készült. Zenei tanulmányait a budapesti Erkel Ferenc Zenemûvészeti Szakiskolában és Zenei Gimnáziumban végezte. Ugyanitt érettségizett 1956-ban. Kéztörés miatt azonban pályaváltoztatásra kényszerült ban fejezte be tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 1968-ban pedig az ELTE Bölcsész Karán, ahol esti tagozaton filozófiát tanult ben ügyvédi-jogtanácsosi vizsgát tett, elõzõleg pedig a MUOSZ Újságíró Iskoláját is elvégezte novemberéig különbözõ jogi, szerkesztõi és államigazgatási munkakörökben dolgozott. Amerikába történõ távozását megelõzõen az ERBE jogi osztályát vezette. A New York University-n folytatta tanulmányait és 1981-ben bejegyzett jogtanácsos lett New York Államban ban Münchenbe került a Szabad Európa Rádióhoz, ahol Kézdi Pál néven számos mûsort írt és szerkesztett. Sorozatot írt többek között a sztálinizmusról, az amerikai alkotmányról, a neokonzervativizmusról, a Szovjetunió történetérõl. Öt éven keresztül szerkesztette a világgazdasági magazint, és a demokratikus intézmények mûködését elemzõ Nyugati Úton c. programot februárjában a Szabad Európa és a Szabadság Rádió elnöke a Superior Performance Award kitüntetésben részesítette az 1988-ban nyújtott teljesítményéért, elsõsorban az amerikai alkotmányról készült 32 részes sorozatáért tól aktívan részt vett a müncheni Széchenyi Kör tevékenységében, ahol több elõadást is tartott ig a Széchenyi Kör titkára volt. Rendszeresen ír a Münchenben megjelenõ Nemzetõr c. lapban, és más magyarországi napi- és hetilapokban. Tanulmányait több folyóirat is közölte. Az 1999-ben megindult Leleplezõ c. könyvújság fõmunkatársa, majd nemzetközi fõszerkesztõ-helyettese. Rendszeresen tart elõadásokat az emberközpontú társadalom, a demokrácia és a pénzrendszer összefüggéseirõl. Alapító tagja a áprilisában megalakult Összefogás a fennmaradásért mozgalomnak, amelynek célja a magyar föld megõrzése, és Kert-Magyarország feltételeinek megteremtése, Magyarország gazdasági szuverenitásának a visszaállítása, a résztvevõ demokrácia megvalósítása, a népszavazás hatáskörének kiterjesztése, valamint a pénznek a nemzet alapvetõ fontosságú közintézményeként való kezelése. Jelenleg a nemzetközi pénzrendszer és a demokrácia összefüggéseivel foglalkozó szakmunkán dolgozik tõl márciusáig a Németországban mûködõ magyar egyesületek, a BUOD elnökségének a tagja, 1996-tól az MVSZ választmányába is beválasztották, ahol Dél-Németországot képviselte. Az 1998-as parlamenti választásokon a KDNP képviselõjelöltje volt Budapest 1. számú választási körzetében. Nõs, felesége vegyész, a müncheni egyetemen volt tudományos kutató. 18 jó ha figyelünk külföldre is

19 Antallt a ma élõ emberek között feleségem, az õ unokahúga hosszabb ideje és jobban ismerte, mint nõvérét leszámítva bárki. Én 15 éves koromtól, tehát jó 35 éven át voltam mellette, ebbõl 26 éven át mint családtag, hat éven át mint lojális társ a politikában. Mi koronatanúként cáfoljuk a rágalmakat. De Antall saját írásai, beszédei, a titkosszolgálati jelentések (v.ö. Rainer errõl szóló tanulmánya), a róla szóló könyvek, emlékezések, tanulmányok tényekkel bizonyítják, milyen kérlelhetetlen ellenfele volt a kommunizmusnak és a kommunistáknak. Ama kevesek közé tartozott, akik semmiféle olcsó kompromisszumot nem kötöttek a Kádár-rendszerrel, még az elvtárs szót sem volt hajlandó kiejteni vagy leírni, hacsak nem gúnyos összefüggésben. Nem volt indulatos ember, de egy dolog nagyon felháborította: amikor a rendszerváltozás után régi marxisták akarták õt demokratizmusból, vagy liberalizmusból kioktatni. De még ennél is felháborítóbb, amikor ma jobboldaliv! á átalakult régi párttagok azt vetik a szemére, hogy nem volt eléggé antikommunista, vagy hogy nem támogatta eléggé az elszakított területek magyarságát. (Ez utóbbi témát dolgoztam fel Antall, a nemzetpolitikus c. tanulmányomban.) A Rózsadombi paktum egy gyalázatos rágalom, minden bizonnyal titkosszolgálati munka, azt állítja, hogy Antall a kommunistákkal elõzetesen megállapodott, hogy érdekeik nem fognak sérülni. A legfrissebb változat ugyan március 15-re teszi keletkezését, de az elsõ megjelenés még márc. 15-ét jelölte meg, s Antall mellett Göncz Árpádot és Petõ Ivánt jelölte meg, mint akik az izraeli és amerikai résztvevõkkel megállapodtak volna. E dátumnak még lett volna értelme, hiszen egy titkos paktumnak csak a változások hajnalán lett volna realitása, de mivel rámutattam, hogy a megnevezett személyek 89. tavaszán még alig voltak ismertek, s még pártjaikban sem volt vezetõ szerepük, a késõbbi verziók késõbbre tették az idõpontot. De mondjuk 1991 tavaszán már késõ lett volna ilyen megállapodást kötni, hiszen addigra a legfontosabb alkotmányos, politikai és gazdasági lépések már megtörténtek. Lássuk az állítólagos paktumot, ahogy az Egyesült Államokban élõ Balogh Sándor terjeszti. Kommentárjaimat vastag betûkkel teszem hozzá. Szinte egyidõben történt a határok megnyitása a nyugati toke elott és a privatizációnak nevezett tökéletes országrablás, a nemzeti közvagyon 80 százalékának elherdálása, amit a külföldi sajtóban még ma is Magyarország demokratizálódásának neveznek. A nyugati cégekkel már a 80-as évek második felében jó személyes és üzleti kapcsolatokat építettek ki a kommunista vezetõk tól az Antall-kormány megalakulásáig zajlott le az ún. spontán privatizáció, ami egészséges és ésszerû elemek mellett módot adott a kommunista elit számára politikai hatalmát gazdaságira konvertálni. Az májusa utáni magánosítás elengedhetetlen volt a piacgazdaság helyreállításához, de a közüzemek és stratégiai vállalatok állami kézben (ÁVRT) maradtak. A számonkérés, amit az Antall-kormány megígért, elmaradt. Sõt hogy mentesítse õket a törvényes felelõsségrevonástól, a kormány 15 évre zárolta az ávósok és titkosrendõrök listáját, akik negyven évig terrorizálták a magyar népet. Ilyen listát a kormány sosem ismert meg, tehát nem is határozhatott felõle. Azóta az ügynökök és a tartótisztek számos listája megjelent, sok személyrõl (köztük ismert mûvészekrõl, sõt egyházi személyekrõl is) hoztak nyilvánosságra terhelõ adatokat, az állambiztonsági iratok kutathatók. A fennálló korlátok a személyiségi jogok világméretû túlhajtott kultuszával magyarázhatók, én személy szerint e korlátokkal nem értek egyet. A témáról Boross Péter volt belügyminiszternél, majd miniszterelnöknél kellene érdeklõdni. De a felelõsségrevonás elmarad más felelõs kommunista vezetõk ellen is, akik kulcsszerepet játszottak a magyar nép szenvedésében. Tehát a volt kommunista vezetõk és készséges kiszolgálóik továbbra is büntetlenül élvezik a magyarság kínja, szenvedése árán összeharácsolt vagyonukat. A különféle igazságtételi kísérleteket a parlamenti többség ellenében az elévülés elve, illetve az Alkotmánybíróság hiúsította meg. Mintha elõre kitervezett események sorozatát látnánk, a részletek kidolgozására magyar oldalon március 15-én került sor egy rózsadombi villában. A titkos gyûlésen megjelentek a távozó szovjet hadsereg tábornoka, a szovjet titkosrendõrség egyik ezredese, az amerikai követség egyik vezetõ alkalmazottja, az amerikai kémszolgálat egyik magyarországi tisztje, az izraeli titkosszolgálat egyik képviselõje, a magyar római katolikus, református egyház és az izraelita hitközség képviselõi, valamint 5 magyar politikai vezetõ. Hol vannak ezek a nevek? Miközben a magyar nép a pesti utcán ünnepelte a magyar szabadságot, a rózsadombi tizenhárom küldött megtárgyalta és aláírta Magyarország új rabszolgaságát, és gyarmatosítását. Az állítólagos dátumon, március 15-én kora reggeltõl délutánig együtt voltam Antallal a nyilvános ünnepségeken, késõbb pedig családi keretek között. A rózsadombi titkos tárgyaláson a következõket vetették pontokba: 1. A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról. 2. A Szovjetúnió kárpótlása a hátrahagyott épületekért és javakért. A kivonásról szóló egyezményt még a Németh-kormány kötötte meg március 20-án, de a pénzügyi követelésekrõl hosszú vitákat kellett folytatnunk a horribilis nagyságú igényekkel fellépõ szovjet féllel. Mi az 1956-ban és késõbb okozott károkat szegeztük ezekkel szembe. Végül elértük az ún. nullszaldós megoldást, de errõl a végsõ megegyezést már Jelcinnel kötöttük meg annak november 11-i budapesti látogatásán. 3. Barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése a Szovjetúnió és Magyarország között. Errõl nem kellett paktumot kötni, amíg ez az atomhatalom a szomszédunk volt, ennek az ellenkezõje súlyos felelõtlenség lett volna. Az MSZP persze pont azzal vádolja a két polgári kormányt, hogy ideológiai okokból nem volt hajlandó kereskedni a szovjet, majd az orosz féllel. Ez is egy gyalázatos hazugság. jó ha figyelünk külföldre is 19

20 4. Mindennemû szovjet-ellenes tevékenység megakadályozása. Az állítólagos egyezmény idõpontjában már szétesõben volt a szovjet rendszer. De mi lenne a szovjet-ellenes tevékenység? Az Egyesült Államokkal és NATO-val kialakított bizalmi viszony? Ezt büszkén vállalom. 5. A határok kölcsönös megnyitása a Szovjetúnió és Magyarország között. Addig vízummentesen lehetett utazni, csak éppen útlevele nem volt a szovjet állampolgároknak. Most azonban hosszú ideje csak vízummal lehet utazni Oroszországba és legtöbb utódállamába. 6. Volt kommunista párttagok büntetés alóli mentesítése. Ahol üldözhetõ bûncselekményre derült fény, pl. az 56-os sortüzek esetében, ott ítéletekkel végzõdõ eljárásokra került sor. Tehát az utóbbi két pontnak az ellenkezõje valósult meg. 7. A volt kommunista titkosszolgálat, határõrség, rendõrség tagjainak védelme az esetleges megtorlásoktól. Nevetséges. Hogyan történhetett volna? De népharag nem volt ezekkel szemben, ld. Medgyessy esete. 8. Az egykori megbízható kommunistáknak más pártokban való futtatása választások alkalmával. Errõl a szembenálló parlamenti pártok állapodtak volna meg? 9. Az államvagyon átmentése kommunisták kezébe. Ez részlegesen megtörtént, fõként az 1990-es választások elõtt. 10. Az igazságszolgáltatás megtartása a kommunisták kezében. Erre az illetékes apparátusok hivatottak válaszolni, illetve az 1990 utáni igazságügyminiszterek. 11. Minden zsidó-ellenes nyilatkozat, megmozdulás és szervezkedés szigorú büntetése. Az Alkotmány, illetve a BTK tiltja a népek, nemzetiségek, felekezetek elleni izgatást, gyûlöletkeltést, ezen belül természetesen az antiszemita uszítást is. De ki van ma börtönben zsidóellenes megnyilvánulások miatt? Senki, nem is volt. Román-, vagy szerbellenesség miatt sem voltak perek. Magyarellenesség miatt lett volna indok ilyen perekre. 12. Jobboldali, vagy szélsõjobboldali pártok szervezkedése illetve megakadályozása a választásokon Bõségesen szervezkedtek ilyen pártok, de csak egy ízben sikerült egynek átlépnie, a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 %-os küszöböt. 13. Mindennemû revíziós megmozdulás letörése, de annak állandó hangoztatása, hogy a magyar határok véglegesek és azokon változtatni nem lehet. A Hatvannégy vármegye mozgalom mûködik, a MIÉP az 1999-es koszovói válság idején határmódosítást követelt Szerbiával szemben. Az idézett mondat 1990 óta sosem hangzott el. 14. Az új magyar kormány nem tarthat fenn kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel, csoportokkal. Nyilas jellegû szervezetekkel, személyekkel valóban nem tartottunk fenn semmiféle kapcsolatot, minden más nyugati magyar szervezettel pl. Külföldi Magyar Cserkésszövetség, Amerikai-Magyar Koalíció, AMSZ, MAOSZ, MAOSZ számos helyi szervezet, intenzív kapcsolatokat ápolt az Antall- és az Orbán-kormány, én mint külügyminiszter, illetve mint nagykövet. 15. A románok, jugoszlávok, szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok történhetnek a kormány és a magyar képviselõk részérõl. Valóban igyekeztünk barátságos politikát folytatni, de milyen sokszor kellett nyilvánosan is bírálnunk Meciar, Iliescu, Milosevic és társaik politikáját. 16. Az 1956-os eseményeket, mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik a nyilvánosság elõtt ezt így értelmezik. Több tucat könyv, tanulmány, film megjelenése cáfolja ezt. 17. A magyar hadsereget egyharmadára kell csökkenteni (pontosan elõírták, hogy hány repülõgépünk lehet, hány páncélosunk és rakétánk.) Helytelenítem, hogy az MSZP-vezette kormányok mennyire elhanyagolták a honvédelmet, az Antall-kormány ezt nem tette, és a nemzetközi fegyverzetcsökkentési egyezményeken kívül semmiféle korlátozó egyezményt nem kötött. 18. A Szovjetúnió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerõsítheti gazdasági befolyását a magyar közéletben. Ennek az elsõ fele most van megvalósulóban Gyurcsány és Putyin között. 19. Magyarország teljes garanciát biztosít a magyarországi nemzetiségeknek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogaik zavarmentes gyakorlására. Az errõl 1993-ban hozott törvényünkre kifejezetten büszke vagyok, személyes részem volt megszületésében. 20. Magyarország teljesen kártalanítja a magyar zsidóságot a második világháború alatt szenvedett szörnyû veszteségeiért. A kárpótlási törvényekkel az 1939 után a magyar állam által saját állampolgárainak okozott károkat, igazságtalanságokat igyekeztünk legalább jelképesen jóvátenni. A teljes körû jóvátétel sem pénzügyi, sem fizikai oldalról nem volt megvalósítható. A gyûlésrõl kiszívárgott hírek szerint vita csak a 13. a 15. és a 17. pontnál volt, de a józan többség hamarosan meggyõzte a három ellenzékit Itt is egy leleplezõ elszólás: 1991-ben Antall és a meg nem nevezett másik két személy nem volt ellenzékben! Arról, hogy ezeknek a pontoknak a garantálása része a teljes megegyezésnek és nem képezheti vita tárgyát. A Rózsadombi 13 paktum szövegét az Amerikai-Magyar Élet közölte elõször február 20-i számában, és e sorok írója is már többször idézte számos írásban. Sajnos, a húszpontos titkos egyezményt Magyarországon felelõtlen hamishírterjesztésként fogadták. Racionális gondolkodásra képes személy ezek után nem adhat hitelt e paktum -nak, illetve nem veheti komolyan azokat, akik továbbra is terjesztik e mesét, ezt a rágalmazó hazugságot. Jeszenszky Géza Ez még viccnek is rossz. Na nem a Rózsadombi paktum, illetve annak Jeszenszky féle lábjegyzetes interpretációja, (bár az sem semmi) hanem maga a tény... Maga a tény, hogy a Rózsadombi paktumot a titkosszolgálatok által kreált hamisítványnak nevezi ezzel mintegy mélységesen alábecsülve a szervezet kvalitásait és konspirációs képességét. Magyarra fordítva: legalább akkora hülyének nézi õket, mint minket... Maga a tény, hogy fent nevezett primitív iromány tartalmát messze meghaladja napjaink magyar valósága, amitõl még az oly nagyszerû afrikai demokraták, mint Idi Amin Dada, Mobutu Sese Seko és Hailé Szelasszié is hasmenést kaptak volna. (Itt és most hadd ne térjek ki a mienktõl lényegesen fejlettebb demokráciákra úgymint Elefántcsontpart, Pápua Új Guinea, Ghána és Rhodesia ahol az ilyesmi elõ sem fordulhat, különös tekintettel a lakosság alacsony ingerküszöbére.) Maga a tény, hogy: Antallt a ma élõ emberek között feleségem, az õ unokahúga hosszabb ideje és jobban ismerte, mint nõvérét leszámítva bárki. (Azért érdekelne a már elhunytak véleménye is...) Egyszerûen röhej, hogy a rendszerváltó miniszterelnök testvére lányának a férje lett nyilván merõ véletlenségbõl az elsõ demokratikusan megválasztott kormány külügyminisztere. 20 jó ha figyelünk külföldre is