megcibáltam üstökét. kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt. a bozótban őzet láttam, csak szeretőm megmaradjon, Jött az erdő: nekivágtam,

Átírás

1 József Attila Betlehemi Királyok Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts édes Istenem! Istenfia jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék afféle földi király személye. Adjonisten Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, aki szerecsen király. Irul-pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, Jóéjszakát kívánok! Altató Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét Lábára lehajtja fejét, alszik a bogár, a darázs velealszik a zümmögés A villamos is aluszik, s míg szendereg a robogás álmában csönget egy picit Alszik a széken a kabát, szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább Szundít a lapda, meg a síp, az erdő, a kirándulás, a jó cukor is aluszik A távolságot, mint üveggolyót megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed, Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász! Látod elalszik anyuka. Aludj el szépen, kis Balázs. Szabó Lőrinc Falusi hangverseny Háp! Háp! Háp! Jönnek a Kacsák! Hej, de éhes, hej, de szomjas ez a társaság! Bú! Bú! Bú! Boci szomorú! Illeg-billeg tyúkjai közt a Kukurikú! Röf, Röf! Röf! Orra sárba döf: négy sonkáján Kucu néni lassan eldöcög. Gá! Gá! Gá! Szalad világgá Liba mama, ha a Csacsi rábőg, hogy: I-á! Rút! Rút! Rút! Föl is, le is út: mérges Pulyka, te szereted csak a háborút! Bú! Röf! Háp! Sípok, trombiták: keltsen édes hangversennyel ez a társaság! Esik a hó Szárnya van, de nem madár, repülőgép, amin jár, szél röpíti, az a gépe, így ül a ház tetejére. Ház tetején sok a drót, megnézi a rádiót, belebúj a telefonba, lisztet rendel a malomba. Lisztjét szórja égre-földre, fehér már a város tőle: fehér már az utca, fehér már a muszka, pepita a néger, nincs Fekete Péter, sehol, de sehol nincs más fekete, csak a Bodri kutyának az orra hegye és reggel az utca, a muszka a néger, a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter és ráadásul a rádió mind azt kiabálja, hogy esik a hó! Szél hozott, szél visz el Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem, szél hozott, szél visz el minek kérdjem: mért visz el? Sose néztem, merre jártam, a felhőknek kiabáltam, erdő jött: jaj be szép! megcibáltam üstökét. Jött az erdő: nekivágtam, a bozótban őzet láttam, kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt. Ha elszaladt, hadd szaladjon, csak szeretőm megmaradjon, szeretőm: a titok, ő sem tudja, ki vagyok. Isten tudja, honnan jöttem, köd előttem, köd mögöttem, szél hozott, szél visz el, bolond kérdi, mért visz el? 1

2 Weöres Sándor Varázsének zabszalma négy csillag közt alszom ma. bojtorján lélek lép a lajtorján. szellő-lány szikrát lobbant, lángot hány. fült katlan szárnyatlan szállj, sült kappan! lágy paplan ágyad forró, lázad van. zabszalma még mellettem alszol ma. A tündér Bóbita Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek. Bóbita Bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra ráül, igér neki csókot, röpteti és kikacagja. Bóbita Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya. Bóbita Bóbita álmos, elpihen őszi levélen, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sürüjében Szán megy el az ablakod alatt Éj-mélyből fölzengő csing-ling-ling száncsengő. Száncsengő csing-ling-ling tél csendjén halkan ring. Földobban két nagy ló kop-kop-kop nyolc patkó. Nyolc patkó kop-kop-kop csönd-zsákból hangot lop. Szétmáló hangerdő csing-ling-ling száncsengő. Száncsengő csing-ling-ling tél öblén távol ring. Rongyszőnyeg Dalok, epigrammák, ütempróbák, vázlatok, töredékek 99 /Galagonya/ Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Pletykázó asszonyok Juli néni, Kati néni letye-petye-lepetye! üldögélnek a sarokba, jár a nyelvük, mint a rokka letye-petye-lepetye! Bárki inge, rokolyája letye-petye-lepetye! lyukat vágnak közepébe, kitűzik a ház elébe letye-petye-lepetye! Haragosi Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi, din don diridongó. Ha kiborul az a kocsi, leröpül a Haragosi, din don diridongó. Fut a havon a fakutya, vele fut a retyerutya, din don diridongó. Ha kiborul a fakutya, lepotyog a retyerutya, din don diridongó. Arany ágon ül a sármány Arany ágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján, arany égen ül a bárány, belezendít citeráján. Piros alma szivem ágán, kivirító koronáján, aki kéri, neki szánnám, akinek kell, sose bánnám. Mi volnék? Tűzben fa parazsa volnék, vízben puha moha volnék, szélben jegenyefa volnék, földön apám fia volnék. Ha a világ rigó lenne Ha a világ rigó lenne, kötényemben ő fütyülne, éjjel-nappal szépen szólna, ha a világ rigó volna. De ha a világ rigó lenne, be se férne kötényembe, kötényem is honnan volna, ha egész világ rigó volna. Nemes Nagy Ágnes Mennyi minden Ez az ösvény sose fösvény, akármilyen keskeny ösvény. Van itt minden, mennyi holmi! Hogy is tudnám elsorolni? Cipőfűző, plédoboz, fenyőfáról két toboz, szódásüveg cserepe, gesztenyefa levele, zöld csigák, zöld kövek, fű-alatti bőrövek, gerle tolla, kréta, gyufa, fényképen a Verne Gyula, és a többi de szép, de szép! Ezek, azok, izék, mizék. Bámulok csak ennyi kincsen: mennyi minden, mennyi minden! Akácfa 2

3 Akácfa, akácfa, sárga lombot hullató. Kezemre, kezemre mintha hullna sárga hó. Mintha hullna sárga hó, csakhogy el nem olvadó, járdaszélén nagy kupacban színaranyként csillogó. Hogyha belegázolok, hogy zizeg és hogy ropog! Mit csinálsz te? kérdik. Járok, járok sárga hóban, színaranyban, térdig. A titkos út Hogyha most elindulok, aztán balra fordulok, egy kis útig, titkos útig lábujjhegyen eljutok. Egyik oldalt házak háta, fal a másik oldalon, és a lombok zöld szakálla átömlik a kőfalon. Nem jár erre senki, senki, csak talán a Nem-tudom-ki, az is akkor, hogyha kell, kézenfogva Senkivel. Messzi innen utcalárma, messze dong a kisvasút, így bujik a pszt, pszt! így lapul a pszt, pszt! titkos út. A gondolj-rám-virág A gondolj-rám-virág, az volna szép, az volna szép, a gondolj-rám-virág, az barna-kék, az barna-kék (csak volna barna, volna kék, a gondolj-rám csak volna szép, mert nincs ilyen). A nefelejcs azt mondja: nem, a gondolj-rám: igen, igen, azt mondja, hogy igen. Nyári rajz Hogy mit láttam? Elmondhatom. De jobb lesz, ha lerajzolom. Megláthatod te is velem, csak nézd a jobb kezem. Ez itt a ház, ez itt a tó, ez itt az út, felénk futó, ez itt akác, ez itt levél, ez itt a nap, ez itt a dél. Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű, ez itt virág, ezer, ezer, ez a sötét gyalogszeder, ez itt a szél, a repülés, az álmodás, az ébredés ez itt gyümölcs, ez itt madár, ez itt az ég, ez itt a nyár. Majd télen ezt előveszem, ha hull a hó, nézegetem. Nézegetem, ha hull a hó: ez volt a ház, ez volt a tó. Láttam, láttam Láttam, láttam lappantyút! Éjszaka erdőn meglestem, róka-vadásszal kettesben. Nem volt ottan lámpa, se ház, mentünk: én meg a róka-vadász, akkor az égen, fekete égen valami röppent még feketébben, valami röppent: lappantyú! Két szeme lángja két pici lámpa, gurgula-hangja úszik utána. Ketten láttuk, senki más, ketten: én meg a róka-vadász. Lila fecske Piros dróton ült a fecske, piros dróton lila folt, mert a fecske lila volt. Ült a dróton egymagában, ibolyaszín kiskabátban, lila volt a háta, szárnya, földre hullott lila árnya, gyufa-vékony, lila lábon álldogált a piros ágon, lila volt a szeme csíkja lila, mint a lilatinta. Április volt, jött az este, meg se mozdult az a fecske. Április volt, április, én hagytam ott végül is. Lila csőr, lila toll, most is ott ül valahol. A kerti tó Kék a szeme, zöld, zöld a szeme, kék, amilyen, amilyen, fölötte az ég. Sárga szeme barna, lilaszinű, tarka, emilyen, amolyan, nevet is, komolyan. Jeromos, a remeterák Jeromos, a remeterák szivén a vágy serege rág. Sötét a víz feneke: nem lesz többé remete. Sírnak-rínak a kis halak: Ki ad nekünk tanácsokat? Fejünk ésszel már ki töltse? Ki lesz öblünk büszke bölcse? De Jeromos hajthatatlan: Unalmas e barna katlan! Ne féljetek, visszatérek, s folytatom a bölcsességet. Alig indul, gyorsan úszva, szembe-perdül egy medúza. Jaj nekem szól siralom! Elveszett a kalapom. Így a fejem alaktalan, nem élhetek kalaptalan. Szól Jeromos: Gyere most, megismered Jeromost, vándorútra menjünk együtt, kalapodat megkeressük. Mennek is a partoldalon. Jön a szivacs lakodalom. Az iszapban, mintha másznék, araszol a büszke násznép. Szól Jeromos: Hej, násznagyok, egy kalapot nem láttatok? Örömapa szól kevélyen: Ki beszél így ünnepélyen? Mit nekünk egy régi kalpag? Ne zavard a lakodalmat! A két vándor elhúzódik, 3

4 eljutnak a vizipókig. Gondolkodik vizipók, nem vállalok rizikót. De ebédre hozatok, ha akarod, moszatot. Újra mennek, mendegélnek, egy korallszigethez érnek. Rájuk se néz kis-koráll, üldögél és sírdogál, mert keresztülugorta a tengeri ugorka. Fáradtak a vándorok, mind a kettő tántorog. Minket senki meg se hallgat? Sose lesz meg az a kalpag? Új kedvre ki hangolna Oszkár tán, az angolna? Jön is Oszkár kanyarogva, hóna alatt csomagocska, föl-le táncol, locsog-fecseg: Elmondok egy történetet! Nemrég történt, épp a minap, Vörös-tenger színe alatt Tamás, ez a kóbor alga, uszonyt lopott s eloldalga. Talált egy szép kalapot, gyorsan beletolatott, s ráírva, hogy Tamás-lak, berendezte lakásnak. Szól Medúza: Drága Oszkár, szörnyű izgalomba hoztál! Oszkár mondja: Csak nyugodtan! Kalapodat visszaloptam! Kibontom a csomagot: benne van a kalapod. Jutalmat nem koldulok, Jeromoshoz fordulok, tőle kérdem: lehet-e? Rág a vágyak serege: ön, a híres remete, tanítványul vehet-e? Jeromosunk eltűnődik, lóg a feje, szinte földig. Jó,jó mondja, még nem láttam ily nagy elmét angolnában. Legyen meg a jutalmad, tanítvánnyá fogadlak! Medúzától elbúcsúznak, szépen, csendben hazaúsznak. Hosszan hallják messze még, a Medúza énekét. A Medúza éneke A kalapom, a kalapom lekötözöm, bebogozom. De jó, de szép, de nagyszerű, már nem vagyok tojásfejű. A csiga Húzgáltam egy kocsikát, úgy kerestem a csigát. Lassú állat a csiga, betettem a kocsiba. Jól húztam a kocsikát, kocsiztattam a csigát. Ne csak füvet, virágot, lásson ő is világot. A galamb leszáll Mint a harang nyelve a galamb ide oda ide oda hintázik hintázik amikor lefele száll. Lent van a földön: szép galamb, fénylik a tolla: réz-harang, fénylik a tolla, fénylik a csőre, fénylik az út köve tőle. Zelk Zoltán Kis mese a Nincs-erdőről Nincsen fája, nincsen bokra, mégis erdő és susog, puha lombokban alusznak mogyorószín mókusok. A nincs-fákon száz nincs-mókus, nincsen-fűben fekszem én, szerelemre, boldogságra nincs-erdőben leltem én. Be boldog lehetnék itten, de hajnalban négy madár csőrébe fogja az erdő négy sarkát és tovaszáll Hull a könnyem, de szívemben rezeg, búg még a derű, s olyan édes gyermekhangon, mint a nádihegedű. Este jó, este jó Este jó, este jó este mégis jó. Apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó. Ég a tűz, a fazék víznótát fütyül, bogárkarika forog a lámpa körül. A táncuk karikás, mint a koszorú, meg is hal egy kis bogár: mégse szomorú Lassú tánc, lassú tánc táncol a plafon, el is érem már talán, olyan alacsony. De az ágy, meg a szék messzire szalad, mint a füst, elszállnak a fekete falak. Nem félek, de azért sírni akarok, szállok én is, mint a füst, mert könnyű vagyok Ki emel, ki emel, ringat engemet? Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet Elolvad a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én. Ákombákom Egyszer régen az irkámon, született egy ákombákom. Hát egyszer csak látom, látom: két lábra áll az irkámon, úgy indul el ákombákom. Azt hittem, már sose látom, oly messze ment ákombákom, de mikor az erdőt járom, ül az ágon ákombákom, s rajta van a nagykabátom. Szólok hozzá: Ákombákom, mért vitted el a kabátom? Eső esik, mindig ázom, hideg szél fúj, mindig fázom Légy olyan jó ákombákom: 4

5 add vissza a nagykabátom! S képzeljétek, jövő nyáron, eljött hozzám ákombákom: s visszaadta nagykabátom! Kóc, kóc Kóc, kóc, csupa kóc, Szemöldöke, haja kóc. Hát még az a kisze-kusza, Földig érő nagy bajusza, Az is csupa kóc! Ág, ág, görbe ág, Görbe ágból görbe láb, El ne törd a derekát, Az se egyéb, csak egy ág, Az is görbe ág! Ez meg a feje, Törött bögre teteje, Nem is bögre, semmise, Vagy talán még ennyi se, Ennyi a feje! Volt, volt, ember volt, Se nem élő, se nem holt Nem a ruha, csak a folt, Napsütésben telihold, Talán sose volt! Tavaszi dal Egy, kettő, három, négy, kis őzike hová mégy? Elég, hogyha tudom én: tavasz elé futok én! Egy, kettő, három, négy, te kis nyuszi, hová mégy? Se erdőbe, se rétre: a szép tavasz elébe! Egy, kettő, három, négy, te kis madár, vígan légy: olyan szép dalt daloljál, szebb legyen a tavasznál! A három nyúl Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, három nyulak összegyűltek, selyemfűre települtek, ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig, amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek, egy szarka felettük szállott s felkiáltott: Mit csináltok? Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak Úgy, úgy bizony, mint az urak! felelték a három nyulak. Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk! Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni! Csacsi szarka nem elhitte? Repült is már, a hírt vitte, s buta róka is elhitte. De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka, mert a szarka így kiáltott: Egy jegenye fölött szállok, mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe. Összebújva tanácskoztak Jaj mekkora nyulak voltak! Jaj mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka. Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne! Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt: Szaladj te is, komám, farkas, jaj mit láttam ide hallgass! Az erdő közepében jártam, most is borsódzik a hátam, sosem láttam ilyen szörnyet, ottan ültek három szörnyek! Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett, a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott! Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve; a medve így szólongatta: Hova szaladsz, farkas koma? Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted! Erdő közepén jártam, jaj mit láttam, jaj mit láttam? Három nyulak ottan ültek, éppen ebédre készültek. Akkora volt foguk szájuk, kis egérke vagy hozzájuk! Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak medvét esznek! Egyébre se volt már kedve, szaladni kezdett a medve. Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve. Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe. Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe. Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve No hiszen, csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél! Szaladj inkább te is erre! kiáltott rája a medve. Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket. Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát! Szedte lábát a vadász is, eldobta a puskáját is. Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza, csak ne falják fel a szörnyek, sohase vadászik többet Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban, három nyuszi alszik szépen, összebújva, békességben Nagy László Csodafiú-szarvas Tavasz kerekedik, bimbó tüzesedik, jázminfával fényes agancs verekedik, csodafiú szarvas nekitülekedik, nekitülekedik. Jázminfa virágát lerágom hajnalra, inaimmal ugrok nyárdelelő napba, pörkölődök, vékonyodok, 5

6 maradok magamra, maradok magamra. Vadászok meglőnek, golyó a szügyemben, Balatonban a sok víz, mind az én könnyem, sírva sírok, sírva sírok, ha sietek lemaradok, csodafiú-szarvas hiába vagyok, hiába vagyok. Deresen, havasan eljön a karácsony, csodafiú-szarvas föláll az oltáron, szép agancsa gyúlva gyullad: gyertya tizenhárom, gyertya tizenhárom. Balatonparton Balatonparton a nádi világban megbújtam egyszer, s csodaszépet láttam: bóbitás nádon nádiveréb-fészket, sásbokor alján kis vízicsibéket. Vadruca moccant, topogott a vízre, barna liléit vízi útra vitte Senki se látta, csak magam csodáltam, ott a víz partján még sokáig álltam. Játszott a nádas széllel és derűvel, s hazaindultam nádihegedűvel. Adjon az Isten Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet nekem a kérés nagy szégyen adjon úgyis, ha nem kérem. Dióverés Elsuhogott az a füttyös sárgarigó is délre. Sárgul az árva diófa zöld terebélye. Levelek lengnek, akár a színarany rigó-szárnyak, elszállnak ők is a szélben puszta határnak. Áll a diófa, és érett kincsei válnak tőle: szellő ha bántja az ágat, buknak a földre. Szaporább kopogás, csörgés támad, ha jön az ember, s bottal az ágak bogára boldogan ráver. Földre, fejekre, kosárba kopog a dió-zápor, burkos dióra a gyermek kővel kopácsol. Már, mintha álmodnék, hallom zaját a jó örömnek, darálók forognak, diós mozsarak döngnek. Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak s tisztának is, hogy örüljünk csörgő diónak. Majd csorgó hó levén ring a picike dió-csónak, s lomb zöldül újra a füttyös sárgarigónak. Tamkó Sirató Károly Tengerecki Pál Szil, szál, szalmaszál! Merre jár a Pál? Tenger szélén? Hegyek élén? Havas sziklák meredélyén? Hol bolyong a messzivágyó, tűzhegyjáró, felhőszálló Tengerecki Pál? Hol a Bajkál halat dajkál, kis pej lován ott poroszkál. Hol porzik a nagy zuhatag, arany szitakötőt itat. Megfújja fény-trombitáját, felölti neon-ruháját. Viharcsónak legelején száll a tűztenger tetején. Göncölszekér útját rója ezüstszínű űrhajója. Varázsdallal, muzsikával harcot vív a fagykirállyal. Siklik villanyfelhők szélén, kóborol a tenger mélyén. Szil, szál, szalmaszál! Gyere haza, Pál! Vándor kedved meddig éled? Játszanék már újra véled. Messzeségből hozzám térj meg! Tőlem többé el ne tévedj, ecki, becki, tengerecki, Tengerecki Pál! 6

7 Zórád Napsütötte Nógrád, ott lakott a Zórád. Nem szerette Dórát, csak az aranyórát. Egy szép napon Zórád felhúzta az órát meg a pisze orrát, és elhagyta Dórát Gyászba borult Nógrád! Hej, te kutya Zórád! Ha nem bírod Dórád, álljon meg az órád, s szakadjon a hó rád! Marabu Ez a dühödt haragu sárgalábú marabu elfelejtett arabul így ejthette őt rabul csalafinta csellel egy bozontos berber. Lett belőle jó ragu! Meg is ette a falu. Ám a bőrét bár puha kiköpte a pápua. Gáz Három évvel csupán a villanyfény után a mocsaras Mucsán megjelent a propánbután, drót nélküli fénye, hőt sugárzó gáza messze kinn a pusztákon is éghet minden házba. Elvánszorog tropán, összeomlik bután a sötétség és a hideg, hogyha itt a propán, és villog a bután Pécen, Pácon, Nánán, minden bokor hátán, kákán, szittyón, mohán, sok kis hepehupán Piszkén és Perkupán! Csoóri Sándor Lekvárcirkusz bohócai Piros a som, a csipke, dér sógor megcsípte: kerek kosárba szedjük marékkal, lekvárt főzünk három fazékkal. Jövőre, jövőre, sokat eszünk belőle. Lekvár-bajuszt pödrünk s nevetünk, lekvárcirkusz bohócai mi leszünk, mi leszünk. Visszatérés régi udvarunkba Sárga itt a nyár, sárga itt a dél, sárga a kakas, még a kerítés is pedig csupa vas sárga, sárga minden és olyan magas. Arany udvarunkba most értem haza, sárga szalmaszálon, mint gyöngy-katona régi-régi múltból hozom bánatom, a nyár aranysávja sajog vállamon. Dióbél bácsi Ki lakik a dióhéjban? Nem lakhat ott bárki, csak Dióbél bácsi. Ha rácsapsz a dióhéjra, kinyílik a csontkapuja, és cammogva előmászik vén Dióbél bácsi csak a szádat tátsd ki! Csanádi Imre Négy testvér Év múlik, évet ér, egymást hajtja négy testvér: víg tavasz, virághintő, koszorús nyár, kalászöntő, ősz, gyümölcsérlelő, tél, havat terelő. Hónap-soroló Új év, új év, új esztendő,! Hány gyermeketek van? Tizenkettő! Jégen járó Január, fagyot fújó Február, rügy-mozdító Március, Április, füttyös, fiús, Május, Május, virágdús, kalász-konyító Június, kasza-suhintó Július, aranyat izzó Augusztus, szőlő-szagú Szeptember, levelet ontó Október, köd-nevelő November, deres-darás December. Rózsapirosító Hej, rózsa, rózsa, csipkebokor-rózsa gyöngyharmat hulladozza, langyos eső mossa. Szellő szárogatja, hold aranyozza, Isten napja kicsókolja hajnalló pirosra. Hej, rózsa, rózsa, csipkebokor-rózsa, fülemüle a kertésze, cinege a csősze. Farkasüvöltő Tél, tél zúg a szél, havat kavar kinn a szél, éjek éjjelén, erdők mélyén, őzike tib-láb, jaj, hogy fél. Ágak durrognak, vad árnyékok forognak. Holdas hegy-élen ordas üvölt kevélyen. 7

8 Medve-éhkopp Szél diderget, hull a dér, morgó medve útra kél; reggel a kacagás érik a fagy, felhő gyűl, cammog étlen, elbődül. Nincs málna, nyár-illatú, mézet nem csurgat odú; gyönge bárány, faggyas juh, nincs a mezőn friss borjú. Hideg nyomon szaglászhat fogjon inkább alvásnak; seregel a farkas, völgyet jár, megjajdul a dermedt táj. Megy a medve morogva, hajtja gyomra korogva, tar fekete sziklák közt, zúgó-rengő bükkfák közt. Szilágyi Domokos Január Csíp a dér, fagy az ér, csupasz ág feketéll, pihenő cinegék szeme még feketébb, s a nyitott kapunál didereg január Olvadás Csirr-csur, csöpög az eresz, háztetőről a hó lassan földre szekerez, szelek dalolnak-mulatnak, kurjongat a szélben az ablak, Tavasz-tündér lakomázik, folyik a lé Hencidától Boncidáig! Március Foga van a napnak, fényei harapnak, jussa van a földnek: füvet, rügyet, zöldet! Tükrén a folyónak habokból hajóhad: tengertüzű víztánc; mosolyog egy kislány, s az ibolya ég alatt ibolyántúli örömök izzanak. Tavasz Zöldülni tanul a fű, nő, növekszik egyre, nézd! S mit csinál a napsugár? Tanulja a napsütést. Bólogat a hóvirág, szél tanítja rá na nézd! Hát a szagos ibolya? Tanulja a kékülést. Hazaszáll a fecskepár, a szúnyogoknak hada, nézd! Még csak zirrenni se mer, tanulja a remegést. Zörögni is elfelejt erdő alján a haraszt, némán figyel: a világ most tanulja a tavaszt. Réten Legelész a csorda, csudajó a dolga, ha a nap feljött, megeszi a felhőt. Baktat a konda, csudasok a gondja, azt keresi hol van pocsolya a holdban. Táncol a ménes, szeme csudafényes, homloka táján kacag a szivárvány. Fortyog a katlan Tíz-húsz-ötven kocsival jöttem harminchárom kocsival a párom, fortyog a katlan ötven-hatvan rőzselángon, kavarja-keveri örömét megleli hetven ángyom. Nyár Hajadon füzek, búzabóbiták csupa illat és virág a világ, csupa mosoly és csupa kedv, csupa libegés: lányokon selyemruha emitt a pipacsok piros kis pamacsok, amott az ég alatt pisze szellő szalad, a felhő szétszakad, s látszik egy kék falat égbolt alatta sirül el a nyár, s pacsirtaszóval frissen kiabál: Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan. Ragyogj Elaludtak a fák, a levelek libegnek, az álmok tudnak várni, az álmok nem sietnek. Tudjál álmokra várni, ahogy ők tudnak várni rád az éber csak így nem csalja meg magát. A levelek fölött álmodó fények úsznak, az álmok fölragyognak, a fények elalusznak. Aludj fényekkel együtt, ragyogj álmokkal együtt. Ősz szele zümmög Ősz szele zümmög, aluszik a nyár már, aluhatnál falevél, hogyha leszállnál. Aluhatsz falevél, betakar a tél, az egekig ér. Kányádi Sándor Ha a napnak Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kis padra. Kérges kezét térdre ejtvén, merengne a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy a föld őt megkerülje. 8

9 Három kérdezgető I. - Miből van a pántlikád? - Hajnal pirosából. - Miből szőtték a ruhád? - Kék ég bársonyából. - Miből van a köténykéd? - Havasok havából. - Hát te magad miből vagy? - Mezők harmatából. II. - Te kis juhász merre mész? - Merre nyájam legelész. - Hát a nyájad merre jár? - Ahol zöld füvet talál. - Hallod-e te kis juhász, ha farkas jő, mit csinálsz? - Előveszem a botom, s a farkast megugratom. III. - Hallod-e, te kis kovács, mit kopog a kalapács? - Azt kopogja: kippre-kopp, csengős csikót patkolok. - Hallod-e, te kis kovács, mit dohog a kalapács? - Azt dohogja dön-de-leg, ekevasat élezek, mert a tavasz közeleg. Tavaszelő Zajlik a Küküllő vonszolódva lépdel, hátán a sok súlyos dirib-darab jéggel. Egyik másik tábla tutajnak beillő; emeli, billenti, viszi a Küküllő. Viszi s ha megunja, kiveti a partra, hogy a nap egy kicsit vékonyítson rajta. Vállra veszi újra, s kéri, invitálja, hogy a nap is üljön föl a tutajára. Haszna is van ám az együttutazásnak: elolvad a jég s a füzek kibarkáznak. Tavaszutó Ázik a Küküllő, paskolja a zápor, tovatűntén is még csurog a fűzfákról. Játszik az esővel a nap mosolyogva, szivárványhidakat ível a folyóra. Récefiókákat vezényelő vének tanítgatják a szép búvármesterséget. Messzi jár a zápor, viszi a szél, húzza: szemlátomást nő a nyomában a búza. S meglátván a békák udvarát a holdnak, holnapra új záport, záport kuruttyolnak. Nyár Ballag a Küküllő meg-megállva baktat, szúnyogokat fogdos a kicsi halaknak. Vén bivaly módjára olykor kedve szottyan el-ellustálkodni a nagy kanyarokban. Sütteti a nappal hosszasan a hátát. Ha ott lennél, mélye legmélyét is látnád. Ám a lustasága csak amolyan látszat. Ilyenkor gyűjti be illatát a nyárnak. Aztán jön a szellő, s a csillagokig szárnyal a nyári Küküllő esti illatával. Télelő Szajzik a Küküllő: hártyavékony jéggel szegte be a szélét a zimankós éjjel. Kétoldalt a fűzfák ezüst-zúzmarásak, és olykor a ködtől egymásig se látnak. Hová lett a nyári kedve zubogása? Már a nap sem jár el fürödni a gátra. Legfönnebb úgy déltájt hunyorít a vízre, de még ő is mintha fölötte elnézne. Csak megkönyörül majd valamelyik éjjel, és bevonja végesvégig ezüst jéggel. Csukástó Egyszer régen, amikor még több volt a hal, mint a horgász, és nem volt a folyók mentén ekkora nagy sürgés-forgás, élt a kicsi csíki Oltban élt egy csuka, hasonlót még én sem tudnék kitalálni, hogyha horgász ember volnék. Nem is élt, de uralkodott. Ő volt a halak királya: se hálónak, se horognak nem volt hozzá bátorsága. Nemcsak félték, tisztelték is, mert nagylelkű és kegyes volt: szúnyogon meg moszaton élt, testvérhúsba sose kóstolt. Úszta, járta birodalmát Domokostól le Bükszádig. Védelmezte népét s annak porontyait és ikráit. De leginkább Tusnád táján szeretett elidőzgetni, hol a szikla a kis Oltot majdnem-majdnem megrekeszti. Ha elfáradt, ott pihent meg, ott a víz is, mint a kristály, s a vízből is tisztán látta a fenyőket fenn a sziklán. Ahogy telt az idő, s ő is 9

10 lassacskán mind öregebb lett, hovatovább mind gyakrabban bámulta a fenyőfákat, gondolt egyet, és fővárost alapított ott magának. Jó is lesz így, öregedő uszonyaim mit fárasszam, mikor úgyis itt folyik át egész hosszú birodalmam. Igen ám, de épp ez a baj: folyton folyik az országom, és nekem, hogy itt székeljek, folyton-folyvást kell úszkálnom. Szerencsére jött a tavasz, és a kis Olt úgy megáradt, hogy nem fért át a szoroson, s majd ellepte a fűzfákat. Jött aztán az apasztó nyár nagy meleggel, de hiába, ott maradt a fűzfák között, az Olt egy kicsi darabkája. Csillogott, akár egy kastély, ez kellett a mi csukánknak! Átevickélt a szép tóba, s lefoglalta palotának. És azóta Csukástónak hívja minden vízi s földi, hetedhét országból szoktak odajárni gyönyörködni. Mondják, hogy az öreg csuka lemondott a királyságról, s mai napig ott éldegél szerényen a nyugdíjából. Pilinszky János: A nap születése Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában. A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld. Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban. A különféle állatok alig ismerték egymást, és az ember hallgatagon ült kunyhója előtt. A felhők vaktában bolyongtak, mint elszabadult bárkák a vizen, s a madarak semmit se tudtak a szárazföldek többi állatáról, se a tengerben fürdőző halakról. Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörüsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt. Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hugy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak. Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben. Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét a világosság első ünnepélye. Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut - akár egy végtelen hajóraj - gyönggyel megrakott hullámaival. Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem-látta asztalánál. Rendre érkeztek a vendégek. Legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban, együtt az öreg égbolttal, aki - ha lehet - még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit. A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve. Ki következett ezután? Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel. Az ötödik vendég kisebb csoport. De annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb. Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá. A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból. Aztán jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni! Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány - az ünnepély királyi párjaként - az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek. Úgy érezték mindannyian: a delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának. Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva. Senki se törődött vele. "Egyék, lakjék jól - gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból." De aztán, ahogy telt-múlt az idő: újabb árnyékok lopakodtak, bújtak 10

11 az aranyszín abrosz alá. "A sötétség gazdátlan ebei" - szólalt meg a nagylelkű tenger. "Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?" Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. Hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény. Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas. Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott. Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült. A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült. Először a füvek hagyták el a vendégséget, s utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában. De a fiú nem rettent meg szivében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: "Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek, az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással." Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megigérte? S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett - hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme. Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ. Kötetek: Szép Ernő: - Gyermekeknek való Szabó Lőrinc: - Kicsi vagyok én - Lóci óriás lesz Weöres Sándor: - Bóbita - Tarka forgó /Károlyi Amyval/ - Zimzizim - Ha a világ rigó lenne - Télköszöntő Zelk Zoltán: - Gyermekbánat - Tilinkó - Erdőben-berdőben - Száll az erdő - Tollászkodik a tavasz - Vers a két kis fiókáról - Alszik a szél Nemes Nagy Ágnes: - Jó reggelt gyerekek - Ki ette meg a málnát? - Lila fecske - Mit látunk az utcán - Mennyi minden - Bors néni könyve - Szökőkút Csanádi Imre: - Négy testvér - Kis verses állatvilág - Kergetőző négy testvér Csoóri Sándor: - Lekvárcirkusz bohócai - Lábon járó verőfény Tamkó Sirató Károly: - Tengerecki Pál - Pinty és ponty - Majomkönyv - Tengerecki hazaszáll Pilinszky János: - Aranymadár - A nap születése Szilágyi Domokos: - Liliompalota - Medvelakodalom Kányádi Sándor: - A bánatos királylány kútja - Fából vaskarika - Farkasűző furulya - Fényes nap, nyári nap - Három bárány - Madármarasztaló - Tavaszi tarisznya - Költögető - Billegballag 11