DARREN SHAN VÉRFÜRED. DÉMONVILÁG Harmadik könyv. Móra Könyvkiadó

Átírás

1 DARREN SHAN VÉRFÜRED DÉMONVILÁG Harmadik könyv Móra Könyvkiadó

2 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Slawter First published in Great Britain by HarperCollins Children 's Books 2006 HarperCollins Children 's Books is a division of HarperCollins Publishers Ltd Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W6 8JB Darren Shan, 2006 Darren Shan erkölcsi jogot formál arra, hogy a mű szerzőjének tekintsék Fordította BÁRÁNY FERENC A borítót Mel Grant készítette Hungarian translation Bárány Ferenc, 2006 Hungarian edition Móra Kiadó, 2006 A Démonvilágról és Darren Shanról minden érdekesség megtalálható a világhálón

3 Rendezőasszisztens: Bas "lurhmann" Frizírozás: "figaró" Brian Forgatókönyv-írói múzsa: Lynda "szárazdajka" Lewis Vágó: Stella "csillagkapu" Paskins Készült: a Christopher Little Stúdióban

4 Első rész LÁTOGATÓK Amit életnek nevezünk - A szemem! Kiszúrták a szemem! Felriadok. Kikászálódom az ágyból. Kéz lendül felém, fejen talál. Visszazuhanok. Egy férfihang üvölt: - A szemem! Ki lopta el a szemem? - Dervish! - ordítom el magam. Legurulok az ágyról, egyenesen őrjöngő nagybátyám lábához. - Hé, csak álmodsz! Ébredj fel! - A szemem! - nyüszít fel újra Dervish. Már az arcát is látom a holdfényben - hamarosan holdtölte lesz. A szeme nyitva, de nem lát semmit. Minden tagja reszket a félelemtől. Jobb lábát felemeli, és a fejem irányába rúg. Tiszta erőből. Behúzom a nyakam - épp sikerül kivédenem, hogy betörje az orromat. - Te voltál az! - horkan fel. Érzi, hogy ott vagyok, rettegése most gyűlöletbe csap át. Lehajol, torkon ragad. Az ujjai egyre szorosabbra fonódnak a nyakamon. Ránézésre elég nyeszlett, veszélytelennek tűnik, de a látszat megtévesztő. Könnyedén szét tudná roppantani a gigámat. Rávágok a kezére, közben elrántom a fejemet. Elereszt. Hátrálok. Az ágyba ütközöm. Dervish utánam veti magát. Páros lábbal fejbe rúgom. Baj is lehet belőle, de most nincs idő ezzel törődni. Alaposan eltalálom. Hátratántorodik. Nagyot nyög, a fejét rázza, megszédül. - Dervish! - ordítok. - Én vagyok az, Grubbs! Ébredj fel! Csak rosszat álmodtál! Hagyd ezt abba, mielőtt... - A mester - vág közbe Dervish, arcát ismét elönti a rémület. A plafont nézi - vagyis inkább arra függeszti tekintetét. - Vész herceg. - Sírva fakad. - Ne... kérlek, ne... ne csináld megint! A szemem! Hagyd meg a szememet! Kérlek... - Dervish - mondom most szelídebben. Felülök, a halántékomat dörgölöm, ahol megütött. Óvatosan közelítek felé. - Dervish! Dervish atya, tele a gatya? - Korábbi éjszakákon már rájöttem, hogy a rímekre felfigyel. - Gond van Dervish bácsinál, félelemtől becsinál? Dervish papa, mi a para? Pislogni kezd. A fejét kicsit lejjebb hajtja. Szép lassan visszanyeri a látását. A pupillája az előbb még fekete folt volt, most többé-kevésbé normális. - Semmi baj - mondom neki, és közelebb húzódom, de csak óvatosan, hátha hirtelen megint rátör a lidércnyomás. - Itthon vagy. Itt vagyok veled. Vész herceg nem férhet hozzád. A szemed ott van a helyén. Az egész csak lázálom volt. - Grubbs? - lihegi Dervish. - Igen, főnök! - Tényleg te vagy az? Nem csak egy látomás? Ugye, nem csak a te képedben öltött testet, hogy utána megkínozhasson? - Meg vagy te buggyanva! Ilyen tökéletes arcot még maga Michelangelo sem tudna megformázni. Dervish elvigyorodik. A rémálom mindenestül elmúlt. Most a padlóra kuporodik, és vizenyős tekintettel bámul rám. - Na mi a hézag, nagypárna? - Sehol egy szál. - Megütöttelek az előbb? - kérdezi halkabban. - Álmodban, öreg - somolygok, és persze nem árulom el, hogy szó szerint értettem. Mellé telepszem. Átkarolom. Szorosan megölel, motyogni kezd. - Olyan valóságosnak tűnt. Azt hittem, megint visszakerültem oda. Olyan... És ekkor sírva fakad. Pityereg, mint egy ötéves. Én meg csak fogom szorosan, és miközben a hold lassan ereszkedik az égen, halkan vigasztalom. Most már semmi baj, itthon van, biztonságban van - nincs már a démonok világának fogságában. Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak", ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs. Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már mindig történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszélylyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele - de az még nem a befejezés. Az élet mindig odébbtaszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát lök eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyetlen valódi befejezést - a halálodat. Amíg szuf-

5 la van benned, a történeted pereg tovább. Ha a mesék szabályai tényleg érvényesek lennének, az én történetem már jó négy hónapja véget ért volna. Akkor tért ugyanis magához Dervish, és úgy tűnt, hogy ettől kezdve minden újra a rendes kerékvágásban haladhat. De ez csak látszólagos befejezés volt. Átmeneti megkönnyebbülést hozó, megtévesztőén örömteli szünet. Nemrég egy házi dolgozathoz rövid önéletrajzot kellett írnom. Tömör, frappáns kis összefoglalást eddigi életemről. Az első változatot rövid töprengés után elvetettem - túl őszinte volt, és csak baj lett volna belőle, ha beadom. Írtam hát egy megnyesett, fékezett habzású verziót. (Négyes alát kaptam rá.) De azért megtartottam az eredetit. A szekrényemben őrzöm, egy kupac ruha alatt. Most előhalászom, hogy elüssem vele szabad perceimet. Az elmúlt néhány hét során többször is elolvastam, általában kora reggel, amikor egy-egy eseménydús éjszaka után nem tudtam elaludni. Születésemkor a Grubitsch Grady nevet kaptam. Volt egy nővérem, Gretelda. Röviden csak Grubbs és Gret. Sokáig egyhangú, unalmas életet éltünk. Aztán Gret farkasemberré változott. A családomban öröklődik egy genetikai rendellenesség. Sok ősöm változott már vérfarkassá. Ha az ember a család peches tagjai közé tartozik, a dolog kamaszkorában ütközik ki. Bekattansz. A tested elváltozik. Vérszomjas vadállat lesz belőled, és az életed fennmaradó részét onnantól kezdve ketrecbe zárva töltőd - már persze, ha a rokonaid nem vernek agyon. Gyógymód nincs rá. Csak egy. De előfordulhat, hogy az még magánál az átoknál is szörnyűbb. Démonok ugyanis léteznek. Förtelmes, eltorzult, delejes lények, akiknek emberek iránti gyűlölete az emberhús íze iránti vonzalommal párosul. Saját univerzumukban élnek, de néhányan közülük a mi világunkba is átléphetnek. A Démonvilág - mert ez a pontos kifejezés - egyik alakját Vész hercegnek hívják. Elbűvölő egy figura. Nincs orra, sem szíve - a mellkasában egy kígyókkal teli üreg tátong. Nyolc karja van. A húsa undorító sápadtvörös. A testén rengeteg vágás, amelyekből vér szivárog. A nyomorúság a mindene. Az emberek szomorúsága, gyötrelme és riadalma élteti. Amikor beteszi a lábát a mi világunkba, észrevétlenül mozog köztünk. Az emberi szem számára láthatatlan: úgy bukkan fel temetéseken, mint bármelyikünk egy moziban, és a lelkűnkből lakmározik, a fájdalmunkat falja. Vész herceg nagy hatalmú mester a démonok között. A legtöbb mester képtelen átlépni a Démonvilágból a miénkbe, de ő kivétel. Meg tudja gyógyítani a vérfarkassá változó embereket. Képes rá, hogy levegye a rontást az elátkozott ifjú Gradykről, hogy megszabadítsa őket fertőzött génjeiktől, és hétköznapi emberekké változtassa őket. Csak ugyebár ő is démon, szóval - mi a fenéért tenné? - Mit olvasol? Dervish az, a szobám küszöbén ácsorog, kezében egy bögre kávé, és a szeme a rémálomtól még mindig holdkórosan mered rám. - Az önéletrajzomat - mondom neki. Meghökken. - A micsodádat? - Ki akarom adni a visszaemlékezéseimet. A címe mondjuk lehetne Farkasemberekkel táncoló. Vagy esetleg Portyán a toportyán. Mit szólsz? Dervish aggodalmas pillantást küld felém. - Te meg vagy zakkanva - mormogja, majd nehézkes léptekkel elvonul. - És vajon kitől örököltem? - kurjantom utána, aztán a fejemet csóválva visszatérek az önéletrajzomhoz. Szerencsénkre Vész hercegnek van egy szenvedélye: a sakk. A sakk az egyetlen, amit legalább annyira élvez, mint egy zokogó halandó látványát. Sok alkalma persze nincsen sakkozni, mivel démoni cimborái közül egyik sem ismeri a szabályokat, az emberek pedig valamiért vonakodnak attól, hogy összemérjék vele tudásukat. Egyik fortélyos ősömet Bartholomew Garadexnek hívták. Varázsló volt. (Persze nem holmi bűvész, aki nyulakat huzigál elő a kalapjából, hanem valóságos, Merlinhez és Gandalfhoz hasonló, élvonalbeli mestere a mágiának.) Kieszelte, hogyan húzhatna hasznot Vész herceg sakkmániájából. Kihívta a démonmestert sakkviadalra. A szabály a következő volt: minden partiért, amelyet ő nyer meg, Vész hercegnek meg kell gyógyítania családunk egy tagját. De ha Bart bácsi veszít, Vész herceg megkínozhatja és megölheti. Bartholomew az összes partit megnyerte, de a família későbbi tagjainak - akik konyítottak valamit a mágiához, és kapcsolatba léptek Vész herceggel - már nem volt ilyen szerencséjük. Volt, aki győzött, de a legtöbbjük veszített. Az évek során viszont megváltoztak a szabályok. Most, ha egy szülő ki akarja hívni Vész herceget, egy társra van szüksége. Nemcsak a mesterrel, hanem két famulusával is meg kell küzdeniük: amíg egyikük a herceggel sakkozik, addig a másik a segédekkel harcol. Ha kettejük közül bármelyik veszít, a mester a szóban forgó gyerekkel együtt mindkettejüket lemészárolja. Ha nyernek, egyikük követi Vész herceget a birodalmába, és ott vív meg vele. A másik hazatérhet a meggyógyított gyerekkel.

6 A Démonvilágban másképp forog az idő. A mi számításunk szerinti egy év lehet ott egy nap, egy évtized vagy akár egy évszázad is. Amikor a játékostárs elvonul harcolni Vész herceggel, a teste itt marad e világon - csak a lelke vándorol át. Ami itt marad, agyatlan zombivá változik egészen addig, amíg a lelke diadalt nem arat. Ebben az esetben a lélek visszatér, és folytatja mindennapjait. De ha nem ilyen szerencsés, zombi marad halála napjáig. - Lejössz reggelizni? - kiabál Dervish a lakhelyünkként szolgáló udvarház szintjeit összekapcsoló óriási lépcső aljáról. - Egy perc, és jövök! - kiáltom vissza. - Épp most értem ahhoz a részhez, amikor bezombulsz. - Elég a hülyeségből! - bömböli fel. - Rántottat csinálok, és pontosan hatvan másodperced van, hogy leérj! Hogyaza! Nagyon kiismerte a gyenge pontjaimat. - Jövök! - kiáltom, miközben feltápászkodom, a ruhámat keresgélem, az önéletrajzot pedig félrelököm. Dervish bitang jó rántottat tud csinálni. Soha nem ettem még jobbat. Egyetlen szuszra egy egész tányérnyit tolok az arcomba, majd mohón repetáznék. Ami azt illeti, elég nagydarab vagyok - a legtöbb osztálytársamhoz képest egy jól táplált gyapjasmamut -, és az étvágyamat is ehhez szabták. Dervish tréningalsóban és pólóban virít. Se cipő, se zokni. Őszes haja zilált kunkorokban áll szanaszét, kivéve a feje tetején, ahol kopasz, mint a biliárdgolyó. Enyhén borostás (azelőtt szakálla volt, de nemrég levágta). A szaga elég kellemetlen: izzadt és dohos. Mostanában mindig ilyen. Amióta visszatért. - Mi lesz, megeszed azt, vagy nem? - kérdezem. Üveges tekintettel mered rám a tűzhely mellől. Eddig a szürke őszi eget bámulta, a reggelijéhez hozzá sem nyúlt. - Mi van? - kérdi. - A bőséges reggeli a nap legfontosabb étkezése. A tányérjára pillant. Ernyedt mosolyt ereszt meg. A villáját a tojásba böki, kicsit kavargatja, aztán újra kinéz az ablakon. - Eszembe jutott az az álom - mondja. - Kiszúrták a szememet. Körülvettek, megkínoztak, a kivájt szemüregemet meg... - Hé - vágok a szavába. - Még gyerek vagyok. Ilyenekkel ne is traktálj! Az efféle sztoriktól soha be nem hegedő seb maradhat gyermeki lelkemen. Dervish elvigyorodik, ezúttal már szívből. - Na, ahhoz minimum egy metszőolló kéne - dörmögi, majd nekilát a rántottájának. Szerényen magamhoz szólítok egy második repetát is, azután visszatérek az önéletrajzhoz, amelynek írott változatára nincs is szükségem, ugyanis kívülről tudom. Van egy féltestvérem, Bill-E Spleen. Nem tudja, hogy az öcsém. Azt hiszi, Dervish az apja. Akkor ismertem meg, amikor Dervishhez költöztem, miután a szüleim meghaltak Gret megmentése közben. (Utána kis időt egy diliházban töltöttem.) Bill-E-vel összebarátkoztunk. Azt hittem róla, kissé flúgos, de ártalmatlan. Aztán vérfarkassá változott. Dervish elmagyarázta nekem a dolgot, elmondta, hogy Bill-E az öcsém, aztán elmesélte a családi históriát és a Vész herceghez fűződő kapcsolatunkat. Nem nagyon akartam belekeveredni, ám Dervish úgy gondolta, van elég vér a pucámban ahhoz, hogy bekavarjak a démonoknak. Mondtam neki, hogy nem normális, de... na jó, nem akarok itt magamból hőst csinálni... de Bill-E mégiscsak az öcsém. Anya és apa az életét kockáztatta, hogy Gretet megmentse. Úgy gondoltam, tartozom valami hasonlóval Bill-E-nek. Így hát kiálltunk Vész herceg és két gonosz, vérszomjas segédje, Artéria és Véna ellen. A játszmában felülkerekedtem, bár inkább a szerencsém, mint a stratégiám miatt. A démonmester fuldoklolt a dühtől, de a szabály az szabály. A meggyógyított Bill-E-vel együtt visszatérhettem tehát a valóság világába. Dervish pedig szügyig merült a Démonvilág poklába, ahol az életéért mérkőzött a sátáni herceggel. Nem tudom pontosan, mi történt odaát, hogyan csaptak össze, miféle borzalmakon ment keresztül Dervish, hogyan telt az idő, és mi módon aratott végül győzelmet Vész herceg fölött. Több mint egy évig őrködtem a teste fölött egy csapat ügyvéd (a nagybátyám rengeteg pénzéért még hídba is lementek volna) és Meera Flame, Dervish egyik legjobb barátja segítségével. Folytattam az iskolát, helyrepofoztam az életemet, és pesztráltam Dervisht. Egyszer csak, teljesen váratlanul visszatért. Egy reggel felkeltem, és azt láttam, hogy a zombi eltűnt. Dervish újra önmaga lett, beszélt, nevetett - az agya helyreállt. Napokon át ünnepeltünk, mi ketten, Bill-E meg Meera. Aztán boldogan éltünk satöbbi, satöbbi. Vége.

7 Eltekintve attól a hangyányi különbségtől, hogy nem lett vége. Az élet nem mese. A történetek nem érnek véget. Mielőtt Meera elment, félrevont, és figyelmeztetett, hogy legyek óvatos. Azt mondta, Dervish szellemi állapotát képtelenség előre kiszámítani. Az a pár ürge, aki ugyanazt a próbát állta ki, mint Dervish, mind arról számol be, hogy a Vész herceggel való összecsapás után gyakran hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az ember szelleme végleg helyrebillenjen. Előfordulhat az is, hogy a mester győztes ellenfele sosem épül fel teljesen. - Fogalmunk sincs, mi megy végbe a fejében - suttogta Meera. - Úgy tűnik, jól van, de ez átmeneti állapot is lehet. Jól figyelj oda, Grubbs! Készülj fel hirtelen hangulatváltozásokra! Próbálj meg segíteni rajta! Tedd meg, ami csak telik tőled! És ha szükséged van a segítségemre, rögtön hívj! Hívtam is, amikor a rémálmok elkezdődtek. Amikor Dervish először esett nekem álmában, mert démonnak hitt, és ki akarta vágni a szívemet. (Önkívületében szerencsére egy kanalat kapott fel kés helyett.) De Meera semmit nem tudott kezdeni vele, leszámítva pár nyugtató hatású varázsigét, meg hogy elküldte pszichiáterhez. Dervish tiltakozott, de Meera megfenyegette, hogy ha nem megy, magával visz engem. Akkor el is ment egyhez, aki tudott ezt-azt a démonokról, vagyis akivel őszintén beszélhetett. A második alkalom után a pszichiáter felhívta Meerát, és közölte vele, többé nem kívánja Dervisht a rendelőjében látni - csóró dokit túlságosan felzaklatták a beszélgetéseik. Meerának eszébe jutott, hogy talán gondnokság alá kéne helyezni Dervisht, vagy testőröket fogadni mellé, de mindkét javaslatot elvetettem. Így hát, Meera rosszallása ellenére, továbbra is összezárva éltünk ebben a kísérteties kúriában. Ami tulajdonképpen nem is olyan rossz. Dervishre nem szokott rájönni az éjjeli révület heti két-háromnál többször. Lassan meg is szoktam. Vérfagyasztó üvöltésre ébredni az éjszaka közepén nem rosszabb, mint ha egy kisbaba sírása miatt kéne felugrálnom. Tényleg nem. És a helyzet valójában nem olyan borzasztóan veszélyes. A késeket elzárva tartjuk, a házban található egyéb fegyvereket pedig - ja, mert minden dugig van baltákkal, buzogányokkal, lándzsákkal, kardokkal meg hasonló jó kis cuccokkal - a falhoz rögzítjük. A biztonság kedvéért általában az ajtómat is bezárom. Múlt éjjel csak azért maradt nyitva, mert Dervishre az előző két éjszakán is rájött az ötperc, és az nagyon ritkán fordul elő, hogy három egymást követő éjszakán maguk alá gyűrjék a rémálmai. Gondoltam, most egy darabig nyugi lesz. Ezért nem zárkóztam be. Az én hibám volt, nem Dervishé. - Jól van, mester, megölöm, ha kívánod - mondja Dervish halkan. Lassan leeresztem a villámat. - Mi van? Megfordul, az arca kifejezéstelen. Pontosan olyan, mint amikor a lelke Vész herceggel küzdött. A pulzusom felpörög. Aztán Dervish elvigyorodik. - Baromállat! - förmedek rá. Dervishnek kissé beteges a humorérzéke. Tovább habzsolom hát a reggelimet, és Dervish is beletúr az övébe, bár a rántotta már rég kihűlt. Fura egy pár vagyunk mi: egy benga kamasz, aki egy kopaszodó, szellemileg kiegyensúlyozatlan felnőttet tutujgat. Emellett igenis vannak olyan éjszakák, amikor komolyan a frászt hozza rám, amikor úgy érzem, nem bírom tovább, amikor sírok. Nem igazság! Dervish jó ügyéit harcolt, és győzött. Itt vége kéne, hogy legyen. Fanfarok, örömkönnyek, függöny. De a történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerűen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszintén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínűséggel az lesz. Nagyon durva. Prédaleső Fura volt először visszamenni az iskolába. Hónapokig voltam távol - először ugye az intézetben, aztán Dervishsel az udvarházban. Eltartott egy darabig, amíg sikerült újra felvennem a ritmust. Az első két félévben nem is nagyon szóltam senkihez, kivéve Bill-E-t és Mr. Mauch-ot, az iskolapszichológust, akit az amorf alakú feje miatt mindenki csak Mócsingnak hív. Azelőtt, a régi iskolámban bezzeg mindig népszerű voltam. Csomó haverom volt, sportoltam - szóval én voltam a tipikus helyi menő csávó. Carcery Vale-ben minden megváltozott. Visszahúzódó lettem, az önbizalmam elpárolgott, nem szívesen vettem részt beszélgetésekben és iskolai rendezvényeken. A borzalmon túl, amin keresztülmentem, Dervishre is gondolnom kellett. Szüksége volt rám otthon. Így tehát névtelen arc lettem, aki az ideje nagy részét magába fordulva tölti, esetleg a hasonlóképpen eltájolt haverjának társaságában (igen, Bill-E Spleen, rólad van szó). Most már persze más a helyzet. Nem gubózom be annyira. Kezdek hasonlítani arra, aki régen voltam - nem vagyok olyan kuka az órákon, fesztelenebbül elegyedem szóba az osztálytársaimmal. A korombeliekhez képest mindig is nagydarab voltam. Annak idején szinte hivalkodtam a testi fölényemmel, tekintélyt szerzett nekem. A Vale-ben viszont lehorgasztott fejjel, görnyedt vállal mászkál-

8 tam, mintha össze akartam volna húzni magam, hogy jelentéktelenebbnek tűnjek. Ez már a múlt. Többé nem vagyok vagány, de nem is rejtőzködöm. Már nem érzem szükségét. Pár gyerekkel össze is haverkodtam. Ott van Charlie Rali, Robbie McCarthy, Mary Hayes. És Loch Gossel. Loch is elég nagydarab, mondjuk nem akkora lórúgás, mint én, de a többiek közül az ő alkata mérhető legjobban az enyémhez. Birkózni jár - és ez alatt valódi birkózás értendő, nem a tévében látható, pankrációnak csúfolt ugrándozás. Azóta győzköd, hogy igazoljak le a csapatánál, amióta iskolába járok. Sokáig ellenálltam, de mostanában már hajlok arra, hogy megpróbálkozzam a dologgal. Lochnak van egy húga is, Reni. Elég csinos lány, még ha akkora orra is van, hogy egy jobb házból való tapírt zavarba ejtene. Gyakran bámulom őt, és néha ő is visszanéz. Szerintem ha megkérném, simán randizna velem. Persze még nem kértem meg. Még nem. De nemsokára... talán... ha majd összeszedtem a bátorságomat. Újabb egyhangú napnak van vége a suliban. Végigásítozott órák minden mennyiségben, csak az ebédszünetre volt érdemes várni - olyankor a barátaimmal lóghatok és beszélgethetek mindenféléről, filmekről, zenéről, tévésorozatokról, számítógépes játékokról. Kis időre Bill-E is csatlakozott hozzánk. Mostanában nem töltök annyi időt Bill-E-vel, mint korábban. Nem tud beilleszkedni az új barátaim közé, kis csírának tartják. Amikor ott vagyok, nem piszkálják, de tudom, hogy egyébként igen. Ez bánt, próbálok is segíteni neki elengedni magát, hogy a többiek lássák, milyen valójában. De társaságban begörcsöl, képtelen természetesen viselkedni, így hát rendszeresen hülyét csinál magából. Ahogy hazafelé sétálok, Bill-E-n gondolkodom. Végül is az öcsém, jó fej volt velem, amikor ideköltöztem - nem akarom, hogy megszűnjön a barátságunk. De ez nem könnyű, ugyanis az új barátaimat sem szeretném elveszíteni. Hát majd jobban oda kell figyelnem arra, hogy ő is a csapat tagjának érezhesse magát. Majd olyan leszek, mint a jól fésült gyerekek a tévében, akik minden adás végére megoldják a problémáikat. Amikor benyitok, Dervish a lépcsőn ül. Csuromvíz vagyok, órák óta szakad az eső. Ha rossz az idő, Dervish általában elém jön motorral. Ma viszont színét sem láttam - gondoltam, reggeli óta nem javult a kedve. Igazam volt. Az arca ugyanolyan kifejezéstelen, mint reggel, csak bámul maga elé. Észre sem vesz, amíg csak oda nem érek hozzá. - Dervish! Hé, Dervish mester! Föld hívja Dervisht! Veszi az adást, parancsnok? Pislog egyet, hökkenten mered rám, mintha nem ismerne meg, aztán elvigyorodik. - Grubbs! Hát mégis élsz. Azt hittem... - Vonásai kissé rendeződnek. - Bocs. Elkalandoztam. Mellé ülök. - Rossz napod volt? - Nem emlékszem - válaszolja. - Miért jöttél haza ilyen korán? - Megmutatom neki az órámat, megkocogtatom. Dervish megnézi, majd felsóhajt. - Kezdem elveszteni, Grubbs. Gombóc nő a torkomban, de nem hagyom, hogy Dervish lássa rajtam a félelmet. - Mármint micsodát, az eszedet? Olyasmit nem veszthetsz el, amid sosem volt. - A talajt a lábam alól. - Dervish lenéz a lábára. Mezítláb van, talpa piszkos. - Azelőtt nem voltam én ilyen. Ilyen szétszórt és bamba. Vagy igen? - Kérlelve néz rám. - Borzalmas dolgokon mentél keresztül, Derv - mondom neki halkan. - Ezek után nem is csoda, hogy nem állsz talpra egyik pillanatról a másikra. - Tudom. De ugye, azelőtt nem voltam ilyen? Van, amikor nem is tudok visszaemlékezni. Olyan, mintha mindig is így lett volna. - Nem - mondom határozottan. - Ez csak átmeneti időszak. El fog múlni. - Egyszer minden elmúlik - motyogja Dervish. Aztán oldalpillantást vet rám, jégkék szemével végigmér. - Miért vagy te vizes? - Fürödtem, és előtte elfelejtettem levetkőzni. - Megbökdösöm a homlokát, és az ablakra mutatok, a párkányra zuhogó eső irányába. - Sügér! - Hú - mondja Dervish. - Érted kellett volna mennem. - Semmi gond. - Felállok, kinyújtózom, a ruhámból csöpög a víz. - Felmegyek, dobok egy zuhanyt, és belebújok valami szárazba, ezt meg berakom a mosógépbe. Van valami szennyesed? - Ugyanis a ház körüli teendőket én láttam el, amíg Dervish szobanövény volt. A szokás hatalma. - Azt hiszem, nincs. Akartam... - Dervish a bal kezét nézi. Fekete folt van rajta. - Akartam neked mondani valamit. Mit is...? - Csettint egyet. - Valaki telefonált, akitől előtte pár t is kaptam. Hallottál már egy Davida Haym nevű nőről? - Nem, most így... - Elhallgatok. - Várjunk csak! Van egy David A. Haym nevű filmproducer.

9 - Ő az. - Azt hittem, Haym férfi. - Hát nem az. A filmjeiben David A. van kiírva, de az igazi neve Davida. Szóval ismered? - Persze. Horrorfilmeket készít. Ő csinálta A fórtelem bugyrait, A zombi gyermekeit meg a Vérvételt. Ez egy kórházban játszódik, ahol az ápolónőket megfertőzi egy vírus. Ettől feltámad bennük a gyilkolhatnék, és nekiállnak vérengzeni a laborban. - És sok Oscart nyert? - kérdezi Dervish. - Persze, csak úgy tarolt - vihogok. - El sem hiszem, hogy nő. Mindig azt képzeltem, hogy... De miért, mi van vele? Nem hittem, hogy érdekelnek a horrorfilmek. - Hát ő az, aki felhívott. Lassan kapcsolok. - David A. Haym felhívott téged telefonon? - Davida Haym. Igen. - Dervish rám sandít. - Agancsom nőtt, vagy mit bámulsz? - Ne már, Dervish! Felfogod, hogy David A. Haymről beszélünk? Olyan, mintha azt mondanád, Steven Spielberg csörgetett meg vagy George Lucas. Jó, nem akkora név, mint ők, de akkor is... - Nem tudtam, hogy ilyen híres - von vállat Dervish. - Mondta a címét pár filmjének, de én nem nagyon nézek filmeket. Abból, amit mondott, azt vettem ki, hogy valami kultfilmrendező. - Az is. Nem forgat ugyan szupersztárokkal, de a filmjei baromi jók! Minden horrorrajongó tudja, ki az a David A. Haym. Bár meglepne, ha azt is tudnák, hogy igazából nő. - Ezen most már igazán túlléphetnél - vigyorog Dervish. - Csak nem leszel nekem hímsoviniszta? - Dehogyis, csak... - Megrázom a fejem. Szőkésvörös hajamról vízcseppek spriccelnek a falra. - Na, és mit akart? - Most készíti az új filmjét. Megkérdezte, találkozhatnánk-e, mert hallotta, hogy sokat tudok az okkult dolgokról. Bele akar turkálni az agyamba. - Csipkedni kezdi az állát, mintha még meglenne a szakálla. - Azért remélem, ezt képletesen értette. - És igent mondtál? - kérdezem izgatottan. - Azt mondtam, még meggondolom. - Dervish! Muszáj találkoznod vele! Mégiscsak David A. Haymről van szó! Mondta, hogy esetleg idejönne? Találkozhatok vele én is? Szerinted... - Nyugi már, apukám - nevet Dervish. - Arról szó sem volt még, hogy hol találkoznánk. Szerinted belemenjek? - Naná! - Akkor a találkozás ezennel megpecsételtetett - mondja Dervish, feltápászkodik, és a dolgozószobája felé indul. - Grady mester óhaja számomra parancs. Utánatrappolok a lépcsőn, útközben kihámozom magam a ruháimból, azon tűnődöm, milyen király lenne találkozni David A. Haymmel... és milyen bizarr, hogy a világ egyik legjobb horrorfilmese egy nő. - David A. Haym nő? Nem létezik! - bődül el Loch. - Szívatni akarsz, mi? - néz rám fenyegetőn Robbie. - Persze hogy nő - mondja Mary. Rámeredünk. - Mi az, nem tudtátok? - Nem - feleli Loch. - Te tudtad? - Igen. - Mióta? Mary vállat von. - Nemtom. Régóta. - És eddig ezt miért nem mondtad? - vakkantja Robbie. - Valahogy sosem került szóba - nevet Mary. - Engem teljesen hidegen hagynak a horrorfilmek. Ha ezekről kezdtek el locsogni, mindig kiszállok. - Akkor honnan tudtad, hogy Haym nő? - kérdem tőle. - Volt róla egy cikk az egyik magazinban, amit anyu olvas - magyarázza Mary. - "A rémfilmes csaj, aki a pasikat saját pályájukon veri kenterbe" - ez volt a főcím, ha jól emlékszem. Ők is majdnem olyan izgatottak, mint én. A legtöbb barátom nem igazán tud mit kezdeni Dervishsel. Bizonyos szinten jó arc, felnőtt létére motorozik, farmercuccokat hord, és tulajdonképpen hagyja, hogy azt csináljak, amit akarok. Másfelől néha úgy tűnik, teljesen begolyózott - ráadásul azt is tudják róla, hogy több mint egy éven át kómázott. De most, hogy lepacsizott az utóbbi idők legelvetemültebb horrorfilmjeinek producerével, egy csapásra nagyot nőtt a szemükben. Tudni akarják, Davida honnan ismeri Dervisht, mikor jön, miről szól

10 majd az új filmje. Szűkszavúan és titokzatoskodva válaszolok, semmit nem árulok el, de néha utalok rá, hogy mindenbe be vagyok avatva. Valójában persze semmivel sem tudok többet náluk. Dervishnek nem sikerült elérnie múlt éjjel a nőt. Üzenetet hagyott neki, és amikor reggel eljöttem otthonról, a viszszahívást várta. - Na, hívott? - Kicsoda? Felnyögök, és azt kívánom, bár ne lenne Dervish ekkora tökfej. - David A. Haym, hát ki más! - Ja igen, hívott. - És? - sipítom, miközben Dervish a vacsora elkészítésére összpontosít. - Valamikor a jövő hét folyamán idejön. - Ide? - marad tátva a szám. - Mármint Carcery Vale-be? - Nem - somolyog. - Ide, ebbe a házba. Mondtam neki, hogy ha gondolja, itt is alhat, bár nem tudom, hogy... - David A. Haym idejön a házunkba? - süvöltőm. - Davida - javít ki Dervish. - Dervish... Az a sok szörnyűség, aminek elhordtalak... az a sok rondaság, ahogyan csúfoltalak... mindet visszaszívom! - Nagyon kedves tőled - nevet Dervish, majd abbahagyja, és összevonja a szemöldökét. - Hogyan csúfoltál te engem? Mindenki autogramot akar David A. Haymtől. Találkozni akarnak vele, velünk vacsorázni, esetleg egy kisebb szerepet a következő filmjében. Loch napjában többször is nekiáll produkálni magát előttem, mintha szereplőválogatáson lenne, nyög, ordít, úgy tesz, mintha levágták volna teste különböző részeit, örökbecsű sorokat idéz A zombi gyermekeiből és a Vérvételből: "Nézd, anyu, milyen aranyos őzike! Ugye megtarthatjuk?" "Nem kell félni - fájni fog!" "Tedd le azt a kémcsövet, te némber!" stb. Ezzel persze számos aggódó pillantást gyűjt be olyan tanároktól és gyerekektől, akik még nem hallották a nagy újságot. Bill-E a forgatókönyvhöz sorol alapötleteket. Arra gyúr, hogy a közelébe férkőzhet, és a következő öt filmje agytrösztje lehet. - A forgatókönyvírók egyre fiatalabbak - köti az ebet a karóhoz. - Ebbe a szakmába kell a friss vér! Eredeti ötletek kellenek, olyan írók, akik képesek átírni a sablonokat! Újszerű látásmód! - Kezdetnek mondjuk próbáld meg kidörgölni a csipát a szemedből - nevet Loch. - Persze nem akarom az egész forgatókönyvet egyedül én megírni - mondja Bill-E, eleresztve a cikizést a füle mellett. - Másokkal is együtt tudnék működni. Csapatjátékos vagyok. - Aha - böffenti Loch. - Csak kár, hogy mindig tartalékos! Hagyom, hadd ábrándozzanak. Sokat sejtetően bazsalygok, mintha mulattatna a sok gyerekes hadoválás. Persze én is ugyanúgy fel vagyok spannolva, mint ők - de a látszat kedvéért megőrzőm a hidegvérem. Múlnak a napok, és Davida Haymről semmi hír. Jön a hétvége, aztán el is telik. Folyton piszkálom Dervisht, nincs-e újabb fejlemény. Néha úgy csinál, mintha azt sem tudná, miről beszélek - csak azért, hogy zrikáljon. Kedden már felmerül bennem, hogy az egész csupán blöff volt, hogy Dervish nem is beszélt David A. Haymmel. Elég lökött, beteges poén lenne - de lássuk be, Dervishtől nem áll olyan távol sem a lököttség, sem a beteges humor. Ha Davida nem jön el, az iskolában mindenki előtt hülyét csinálok magamból. Ki kellene találnom valami rablómesét, hogy valami váratlan közbejött neki vagy ilyesmi. Használható kifogások után kutatva baktatok hazafelé. Ne legyen túl szimpla, mint mondjuk egy lebetegedett rokon vagy egy be nem tervezett díjátadás. Nem, valami drámaibb kéne. Leégett a háza? Bubópestist kapott, és karanténba kellett zárni? Éppen a pestises megoldást ízlelgetem - egyáltalán el lehet még kapni manapság? -, amikor egy kocsi áll meg mellettem. Az ablakot egy vékony, fekete hajú nő tekeri le, és kihajol rajta. - Ne haragudj - mondja. - Nem tudod, hol lakik Dervish Grady?

11 - De igen. - Fokozódó izgalommal hajolok be. - Én az unokaöccse vagyok, Grubitsch Grady. Mármint Grubbs. Grubbs Grady. Így hívnak. - Nem is emlékszem, mikor hívtam magamat Grubitschnak. Mekkora tulok vagyok! - Grubbs - bólint egyet a nő. - Igen, tudok rólad. - Komolyan? - Nem tudom palástolni az örömömet. - Dervish mesélt rólam? Ez óriási! Mármint izé, úgy értem, tök jó. Természetesen én is hallottam magáról. - Tényleg? - Meglepettnek tűnik a hangja. - Persze, egész héten magát vártam. - Tudtál róla, hogy jövök? - kérdezi élesen. - Aha. Dervish mondta. Körmével dobolni kezd a kormányon. - Hát akkor hazavihetlek, Grubbs? Úgy mutathatod is az utat. - Naná! - Kinyitom az ajtót, és beszállok. Bekötöm magam. Széles vigyort eresztek meg David A. - vagyis Davida Haym felé. Halvány mosollyal viszonozza. Az arca keskeny és sápadt. Kedvetlennek tűnik, sőt egyenesen borúsnak. Pontosan ilyennek képzeltem egy horrorfilmest. - Csak egyenesen - mondom neki. - Az út pont a házunk előtt visz. El sem lehet téveszteni - az egyetlen udvarház a környéken. Csönd. Davida az utat nézi. Valami laza, szellemes beszóláson gondolkodom, de kihagy az agyam. Ezért hát alaposan megnézem magamnak. Mindene sovány, a nyaka hosszú, a keze csontos, a haja fekete és egyenes, a szeme sötét. Sima fehér póló és szoknya van rajta. A cipője egyszerű, lapos sarkú. Ékszer nincs rajta, a bal kezén viselt ezüstgyűrűtől eltekintve, amelyen egy kör közepén aranyszínű B betű van. - És hogy vagy mostanában, Grubbs? - kérdezi hirtelen. - Jól. - Tudok valamiről a múltadból. Ami tavaly Billy Spleennel történt. - Mit tud maga rólam és Bill-E-ről? - kérdem óvatosan. Kezdek gyanút fogni. - Tudok a farkasemberhajlamról. És arról, hogyan küzdöttetek ellene. - Dervish ezt elmondta? - kiáltom döbbenten. - És hogy van Billy? Előjönnek még a régi tünetek? - Dehogyis! Meggyógyítottuk! Most már teljesen normális! - És te? - kérdezi halkan, a tekintete számítóan és hidegen fürkész. - Ki a fene maga? - kérdezem kissé remegő hangon. - Mit gondolsz, ki vagyok? - kérdez vissza. - Eddig azt hittem, David A. Haym. De maga nem ő... vagy igen? Válasz helyett felemeli ujját, és előremutat. - Az ott biztosan a ti házatok. Behajt a kocsifeljárón. Görcsben a gyomrom. Fogalmam sincs, ki ez a nő, és honnan tud Bill-E-ről. Leállítja a motort, és nyugodt tekintettel rám néz. A szeme sötét, mint az éjszaka. Az arckifejezése robotszerű. Semmi smink. Ajka vékony, szinte nem is létezik. Apró orra van, jobb orrcimpáján bibircsókhoz hasonló anyajegy. - Együtt menjünk be, vagy akarsz esetleg előremenni, és szólni a nagybátyádnak, hogy megjöttem? - kérdezi. - Attól függ. Hogy hívják? Válaszul csak mosolyog. Valahogy normálisabban néz ki, amikor mosolyog. Akár egy tanár - szigorú, de azért ő is emberből van. Kicsit megnyugszom. - Jöjjön csak be! - döntök végül, mert nem akarom itt hagyni, ha esetleg Dervish egyik régi barátja, ne higgye, hogy barátságtalan vagyok. - Köszönöm - mondja, és kiszáll az autóból. Mialatt kikászálódom, lesimítja a szoknyáját, és a házat vizsgálja. - Szép házatok van - jegyzi meg, majd várakozva néz rám, hogy mutassam az utat. Fütyörészve indulok meg előtte, mintha csak egy hétköznapi látogató lenne - nem hagyom, hogy lássa rajtam az idegességet. Bevonulunk az ormótlan bejárati ajtón. A konyhából sercegő, szaftos sült hús illata árad. - Te jó ég - mondja a nő, és tekintete végigfut a magas mennyezeten, a hatalmas szobákon, a falakon lógó fegyvereken, a lépcsőn. - Erre - mondom neki, a konyha felé tartva. - Épp jókor jött, most fogunk vacsorázni. Lassan követ, figyelmét leköti a berendezés. Nyilván sosem járt még itt. Megpróbálok az arcához nevet társítani, gondolatban végigveszek mindenkit, akit Dervish korábban említett. Odaérek a konyhához. Dervish a hús körül buzgólkodik. - Nem! - vonít fel, mielőtt bármit mondhatnék. - Nem telefonált, egyáltalán semmi hír róla, és légy szíves, ne is macerálj vele többet, különben...

12 - Vendégünk van - szakítom félbe. Dervish kérdő pillantással fordul meg. A nő belép a konyhába. Félreállok, hogy nagybátyám láthassa. Azonnal felismeri. Elsápad, majd elvörösödik. Arrébb lép a tűzhelytől, a húsra ügyet sem vet. A szeme összeszűkül. Szája remeg. Haragosan. - Hát te vagy az! - robban ki belőle. - Régen találkoztunk, Dervish - mondja a nő halkan. Nem lép előre, hogy kezet nyújtson. - Jobb bőrben vagy, mint amire számítottam. - Azt hittem, ő David A. Haym - mondom Dervishnek. - Hát nem - csattan fel. - Ez itt Prae D'Alecheu. - Prédaleső? - nézek értetlenül. - Pré Do-lé-só - mondja a nő, minden szótagot hangsúlyozva. - A Bárányok közül való - mondja Dervish megvetően. És a félelem, amely a kocsiban még csak motoszkált bennem, hirtelen olyan erővel tör elő, mintha gyomron rúgtak volna. A Bárányok lehallgatnak Dervish dolgozószobájában vagyunk. Ez is hatalmas, akár a többi szoba, de míg azokban sima a fal, a padló pedig kő-vagy faborítású, ebben bőrlapokból áll a burkolat. A helyiségben két nagy íróasztal van, könyvespolcok faltól falig, számítógép, laptop, írógép, papír és tollak. Régebben volt még öt sakk-készlet is, de ezek már eltűntek a falakon lógó kardokkal és fejszékkel egyetemben. Prae D'Alecheu-nak nincs ínyére a jelenlétem, ez egyértelműen látszik rosszalló pillantásaiból. Dervisht ez hidegen hagyja. A nagyobbik íróasztal mögött ül a számítógépe előtt, egyik keze az egéren, kis köröket ír le vele, és várja, hogy hívatlan vendége szóra nyissa a száját. Prae D'Alecheu vele szemben ül. Én az ajtó közelében állok, hogy hamar lekophassak, ha Dervish úgy kívánja. Prae végül megtöri a csendet. - Billy Spleen még mindig a nagyszüleinél lakik? Dervish lassan bólint. - Gondoltam, esetleg ideköltözteted magadhoz - folytatja a nő. - Megfigyelés céljából. - A megfigyelés inkább a ti asztalotok - mondja csöndesen Dervish. - Szerinted nem veszélyes csak úgy ott hagyni? - erősködik a nő. - Billy átváltozási korszaka már elmúlt. Most már egyáltalán nem jelent veszélyt. - Ezt kétlem - somolyog Prae. - Én viszont nem. Prae az ölében összefont kezét nézi. Egy pillanatra eltűnődik. Aztán felém int. - Ezt inkább nem szeretném a gyerek előtt. - Miért, róla van szó? - kérdi Dervish. - Részben igen. - Akkor pedig muszáj lesz. - Tényleg nem hinném, hogy... - kezdi Prae. - Grubbs velem együtt szállt harcba a démonokkal - szakítja félbe Dervish. - Nem akarok eltitkolni előle semmit. - Csakugyan nem? - húzza az orrát Prae. - Tehát mindent tud arról, amivel foglalkozol? - Nem. De nem titkolózom előtte. Ha kérdez, válaszolok neki. És mivel biztos vagyok benne, hogy erről is kérdezősködne, akár maradhat is, hogy első kézből értesüljön a dolgokról. Prae sóhajt. - Sosem könnyítetted meg az életünket. Mindig is ellenségként tekintettél a Bárányokra. Mi a te oldaladon állunk, Dervish, és némi tisztelet kijárna nekünk. - Tisztelni tisztellek benneteket - mondja Dervish. - Csak éppen nem bízom bennetek. Már el is feledkeztem a Bárányokról. Dervish hibernációja alatt rengetegszer jártak a fejemben, főleg holdtölte idején. Ha észleltem volna a vérfarkassá válás első jeleit, őket kellett volna felhívnom, és megkérnem arra, szabadítsanak meg szenvedésemtől. Ám amióta Dervish visszatért, jobb dolgom is volt, mint hogy a halált rejtő génjeimen vagy a családi rontáson tépelődjek. A Grady családon és rokonságán ugyanis hosszú idő óta átok ül. Nagyon sok generáció óta. A felmenőim az évszázadok során megpróbáltak rájönni az átok okára, gyógyszert kerestek rá, és megpróbáltak módszereket kidolgozni arra, hogyan lehet a megfertőződött gyerekek felől feltűnés nélkül, hatékonyan intézkedni. Így szerveződtek meg a Bárányok. Egy csapat tudós, katona, és nem is tudom, kik még, akik valamennyien az öröklődő vérfarkassá válás kutatásával és kezelésével foglalkoznak. Rengeteg időt, pénzt és energiát fordítanak arra, hogy a Grady család ádáz génjeinek titkait megfejtsék. Szükség esetén viszont kivégzőként is közreműködnek.

13 Sok szülő dönt úgy ugyanis, hogy megöli gyermekét, ha az vérfarkassá változik. De legtöbbjük képtelen arra, hogy a piszkos munkát saját maga végezze el. Ilyen esetben is a Bárányokat hívják, akik elszállítják az átalakult gyereket, és megteszik, amit meg kell tenni. - Honnan tudtad, mi történt Billyvel? - kérdi Dervish. - Nyilvántartást vezetünk a család valamennyi tagjáról - mondja Prae. - De Billy nem hagyott nyomot maga után. Semmi bizonyíték nem volt az átváltozására. Prae elmosolyodik. - Csodálatosan falaztál neki. Összegyűjtötted utána a döglött állatokat, és szép csendben megszabadultál tőlük. Persze minden egyes dögöt még te sem találhattál meg. És az ügynökkel sem számolhattál, aki látta Billyt kiosonni a házából telihold idején. - Közvetlen megfigyelés alá helyeztétek? - csattan fel Dervish. - Időszakosan, igen. Dervish ujjai megdermednek az egéren. - Ehhez nem volt jogod. - Nekünk mindenhez jogunk van - helyesbít Prae. - Ha a gondviselő úgy dönt, hogy személyesen veszi gondjába a fertőzött gyereket, abban az esetben semmi közünk az ügyhöz. De te ehelyett szabadjára eresztetted. - Vigyáztam rá! - hördül fel Dervish. - Senkire nem jelentett veszélyt. A megfelelő pillanatra vártam, ezért nem tettem semmit. - Értem - mondja Prae. - Mi viszont nem kockáztathattunk. Sejtettük, hogy az átváltozása esetén így cselekednél, ezért pár éve szemmel tartjuk a fiút. És a bátyád gyerekeit is. Dervish már készül, hogy visszavágjon. Aztán meggondolja magát, és bosszús arcot vág. - Minek jöttél ide? - Több okból is - mondja Prae. - Egyrészt meg kellett bizonyosodnom arról, hogy Billy egészséges. - Igen, az - mondja Dervish. - Meggyógyítottuk. - De vajon mennyire megbízható a ti gyógymódotok? - kérdi Prae. - Tudunk a démonról és az egyezségetekről, de a folyamat nagy részét sűrű homály fedi. A démon többi ellenfeléhez hasonlóan te is titkolod előlünk, amit tudsz. Nem segíted elő az ügyünket. - Kívülállókat nem avathatunk be - mondja Dervish kimérten. - A démon egyszerre csak egy esettel foglalkozik, és csak olyanokkal, akiknek van némi közük a mágiához. Ez a dolgok rendje, és nem rajtunk múlik - egyedül rajta. - Az a démon... - bólint Prae. - Vész... - Ki ne ejtsd itt a nevét! - szakítja félbe Dervish. - Bajt hozol ránk. Prae idegesen néz körül. Érzem, ahogy libabőrös lesz a tarkóm. Dervish azonban elkapja a pillantásomat, és alig észrevehetően félrehajtja a fejét. Jól ismerem ezt a mozdulatot - néha így tesz kacsintás helyett. Rájövök, hogy csak Prae-re akarja a frászt ráhozni. A markomba vigyorgok, és megvárom, amíg a nő lehiggad. - Ez így nem tisztességes - folytatja Prae kissé nyugtalanul. - Mi még sosem léptünk kapcsolatba a démonnal. Ha megteremtenéd köztünk az összeköttetést, talán külön egyezséget köthetnénk vele. - Képtelenség. - Egy próbát mindenképpen megérne. A mi... - Egyszer már megtárgyaltuk ezt a dolgot - szól közbe Dervish. - Nem kezdjük elölről. A Bárányok a tudomány útját járják. A démonok mágikus lények. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Slussz. - Hát legyen - mondja Prae, és sápadt arcát egy pillanatra a méreg pírja önti el. - Ha úgy döntesz, hogy nem avatsz be bennünket, az ellen nem tudunk mit tenni. De ez azt jelenti, hogy továbbra sem lesz elegendő információnk a gyógymódról. Semmi bizonyítékunk arra, hogy hosszú távon is hatásos, és ha igen, mitől. Ezért csak természetes, hogy gyanakszunk, és a biztonság kedvéért saját kísérleteket folytatunk. - Mi sem természetesebb - mondja Dervish mézédes undorral. - De nem hinném, hogy egészen mostanáig vártatok volna, hogy meggyőződjetek arról, Billy nem közveszélyes-e. Ha már az átváltozása előtt is figyeltétek, akkor biztos vagyok benne, hogy az azóta eltelt több mint egy évben is. így tehát a látogatásod úgynevezett első oka csak rizsa - nagyon is jól tudod, hogy Billy egészséges. Jöhet a második ok, de lehetőleg ennél hihetőbb legyen! Prae metsző pillantást vet Dervishre, majd rám. - Másodszor - sziszegi. - Ellenőrizni akartuk Grubbsot. Veszélyes életkorban van. Az öccse... - Itt görcsbe rándul a gyomrom. Ez a nő tudja az igazságot Bill-E-ről! -...és a nővére is átváltozott. Tanácsosnak ítéltük, hogy vessünk rá egy pillantást. Türelmesen vártunk, amíg... gyengélkedtél, de most, hogy felépültél, gondoltuk, eljött az ideje egy kis beszélgetésnek. - Mosolyogva felém fordul. - Mondd csak, hogy alszol mostanában? Nem álmodsz rosszakat? Reggelente nincs föld a körmeid alatt, esetleg...

14 - Ugye tudod, mit csinál most, Grubbs? - kérdezi Dervish. - Megpróbál beparáztatni - dünnyögöm mérgesen. - Pontosan. Ha tényleg ellenőrizni akarnának, akkor titokban csinálnák. Észre sem vennéd őket. Ezeket most csak azért mondja, hogy kiborítson téged, mert én is kiborítottam őt. Ne is törődj vele! Te viszont - mondja Prae-nek - most rögtön mondd el, miért jöttél, vagy tűnj innen! - Hát jó - Prae kihívó pillantást vet Dervishre. - El akarunk végezni néhány kísérletet Billyn, laboratóriumi körülmények között. - Kísérleti nyulat akartok csinálni az unokaöcsémből? - nevet Dervish érdesen. - Azt akarjátok, hogy kölcsönadjam nektek a kölköt, hogy taperoljátok, hogy összeszurkáljátok, hogy füttyszóra bilibe pisiltessétek? - Nem ilyesmiről van szó. Mi csak... - Ki innen! - kiáltja Dervish. - Legyen egy csöpp eszed! - tiltakozik Prae. - Engedd, hogy befejezzem. - Már be is fejezted - nevet Dervish. - Éppen eleget hallottam. Most pedig ülj szépen vissza a kocsidba, és... - Láttál már olyan gyereket, aki átváltozott? - fordul hozzám Prae élesebb hangon. - Az öcsédet biztosan láttad, de csak az átalakulása első fázisaiban. Eltart pár hónapig, amíg a betegség elhatalmasodik. Szőrt növesztenek! A testrészeik eltorzulnak! A gerincük kicsavarodik! Van nálam pár fénykép, amelyeken... - Nem! - ordítom. - Nem akarok fotókat látni! Már láttam őket! - Épp egykorúak veled - mondja Prae gyorsan, amint Dervish megindul felé. - De vannak még fiatalabbak is. Van nálunk egy nyolcéves kislány, akinek a szülei nem tudtak a betegségről. Megölte az anyját. Kiharapta a torkát, és... - Most azonnal takarodsz innen! - mordul fel Dervish, és Prae gallérja után kap. - Várj! - állítom meg feltartott kézzel. - Grubbs, oda se figyelj erre a... - Csak egy percet várj! Légy szíves! Dervish nagyot fúj, majd hátralép. - Csak segíteni akarunk - mondja Prae. Hozzám beszél, de Dervishre néz. - A nagybátyád egy régi tudomány mestere. Ő varázslatnak hívja, számunkra viszont tudomány, csak másféle. Mi az új irányzat hívei vagyunk. Dervish egyszerre csak egy harcot vív. A szüleid is ezt a lehetőséget választották. Mi viszont ezt a betegséget gyökerestől próbáljuk meg kiirtani. Azt akarjuk, hogy ne csak néhányan járjanak jól, hanem mindenki. Ehhez pedig vizsgálatokra és kutatásokra van szükség. Az öcséd egyike annak a nagyon kevés áldozatnak, aki legyőzte az átkot. Ha tanulmányozhatnánk, ha rájöhetnénk csodálatos gyógyulásának nyitjára, talán képesek lennénk megismételni, és így megmenthetnénk másokat is - méghozzá démonok és varázslat nélkül. - Nem sikerülne - mondja Dervish elcsigázottan. - Már megmondtam, hogy ennek semmi köze a tudományhoz. Egyáltalán, ehhez az univerzumhoz. Soha nem fogjátok megérteni, sem utánozni. Azt hiszed, akadékoskodnék, ha a legkisebb esély is lenne rá, hogy sikerülhet? - Nem tudhatod biztosan - mondja Prae. - De igen. Prae halkan mormog valamit, aztán újra felém fordul. - Semmi baja nem esne Billynek. A nagybátyáddal bejöhetnétek, és megnézhetnétek. Egyszerűen csak többet akarunk tudni, hogy megérthessük... hogy segíthessünk. Kezdem megsajnálni Prae D'Alecheu-t. Rémes kinézete és modora ellenére tényleg csak jót akar. De hogy magával vigye Bill-E-t, bezárja, és kísérletezzen rajta... Megrázom a fejem. - Jobb, ha most mész - szólal meg csendesen Dervish. - Nem segíthetünk. - Miattatok lesznek ártatlan emberek szenvedésre és halálra kárhoztatva - mondja Prae dühösen. - Már elég régóta vagyunk erre kárhoztatva - von vállat Dervish. - Kezdjük megszokni. Egyik kezét Prae vállára teszi. A nő kitér előle, és szembefordul vele. - A lányom is átváltozott - sziszegi. - Megpróbáltam meggyógyítani, de nem sikerült. Még életben van, mert még hiszek, és reménykedem. Ha cserbenhagysz bennünket, őt és a hozzá hasonlókat is cserbenhagyod. Hogyan tudsz majd aludni, ha ez a te lelkeden szárad? - Pocsékul - feleli Dervish. - Billy viszont úgy alszik majd, mint a tej, és nekem ő a legfontosabb. Ahogyan neked a te lányod. - Közel hajol hozzá. - Fordított esetben hagynád, hogy a te szeretteidet vigyék el? - Igen - vágja rá Prae. - Szó nélkül. - Látod, ez köztünk a különbség. Én ritkán tűrök bármit is szó nélkül. - Más módja is van ám - mondja Prae, és hangján fenyegetés érződik. - Meg sem kellett volna kérdeznünk téged. Minden további nélkül magunkkal vihetnénk.

15 Dervish megdermed. - Azt próbáljátok meg - suttogja. - Csak aztán ne lepődjetek meg túlságosan. - Nem akadályozhatsz meg bennünket - mondja makacsul Prae, hangját harag szorítja el. - Nagy a hatalmad, de a Bárányoké is az. El tudnánk... - Ha velem packázol, akkor mindannyiunkkal packázol - szakítja félbe Dervish. - Csakugyan ez a szándékod? A Bárányok most már egyenértékűnek tartják magukat a Tanítványokkal? - Nem félünk a fajtádtól - mondja Prae, de szavai üresen csengnek. Dervish bágyadt mosolyt ereszt meg. - Ha csak egyetlen ujjal is hozzányúltok Billyhez vagy Grubbshoz, megtanítalak benneteket a félelelmre. És ezt veheted ígéretnek. - Nem akarhatod, hogy ellenségekké váljunk - figyelmezteti Prae. - Ezen a világon mindenki szorulhat segítségre, még a Tanítványok is. Egy nap még szükséged lehet ránk. - Lehet - bólogat Dervish. - De az nem ma lesz. - Az ajtóra mutat. Prae szóra nyitja a száját, hogy még egyszer próbálkozzon, de rájön, hogy csak a falra hányna borsót. Undorral rázza meg a fejét. Haragos pillantást lövell felém. - Imádkozz, hogy ne törjön ki rajtad, mert ha megtörténik, a nagybátyádhoz hasonló emberek miatt nem fogunk tudni segíteni rajtad. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megölünk. Az ajtóhoz lép, felrántja, és kivonul. Pár másodperc múlva halljuk a bejárati ajtó csapódását, aztán az autó motorjának zúgását. Felerősödik, majd fokozatosan elhalkul. Dervish rám bámul. Én rá. Egyikünk sem szól. Fogalmam sincs, min gondolkodhat, az én fejemben viszont egyetlen kérdés visszhangzik: kik azok a Tanítványok?!. Egy rendes rémcsalád Dervishnek megint rémálmai vannak. Négy éjszaka zsinórban - biztos rekordot akar dönteni. Szerencsére most már számítottam rá. Miután Prae D'Alecheu elment, Dervish nem nagyon mutatkozott. A dolgozószobájában járkált fel-alá, és egyfolytában dünnyögött, mormogott. Sejtettem, hogy ebből megint rémálmok lesznek, ezért miután lefeküdt, fennmaradtam. Ébren várakoztam, miközben lélekben felkészültem egy újabb hosszú, mozgalmas éjszakára. A képcsarnokban találtam rá. Úgy osont el az ajtóm előtt, hogy észre sem vettem, pedig erősen hegyeztem a fülemet. De egy perccel ezelőtt nekiállt üvöltözni, így már könnyen rá lehetett jönni, hol van. Ebben a teremben halott családtagjaim portréi és fotói láthatóak. Főleg vérfarkassá változott kamaszok képei. A képcsarnok az első emeleten található, a hálószobám közelében. Mire odaérek, Dervish jó néhány fényképet sodort már le a falról, és éppen egy nagy portrét próbál letépni a kampójáról. - Hagyj engem békén! - üvölti. - Nem az én hibám! - Dervish! - szólok neki, odasietek hozzá, lefogom a jobb kezét, és megpróbálom lefeszegetni a képről az ujjait. - Dervish pajtás! Nem igaz a fele sem, ne őrülj meg teljesen! Ne ordítsál, késő van már! Füle botját sem mozdítja pompás rímeimre. Elrántja a kezét. - Takarodj a fejemből! Az agyam... Ne edd meg az agyam! - Térdre rogy, két kézzel szorítja a fejét, és halálra vált hangon, fájdalmasan hörög. - Dervish, nyugi, semmi baj, minden rendben, higgadj már le! Megint rosszat álmodtál, ne fetrengj a padlón már! Tekintete megakad egy mellettünk lógó fényképen. Elakad a lélegzete. - Nem én tettem! - zihálja. - Nem én öltelek meg! Hagyj már békét nekem! Félrelököm a fotókat, megragadom Dervish kezét, leráncigálom a fejéről, és farkasszemet nézek vele. - Ébredj már föl, te kopasz kerge birka! Nincs már mitől félni, észhez kéne térni! Elborult az agyad, szedd már össze magad! Tessék szépen felébredni! Ez az, tudom én, hogy laknak otthon, tudom... Kitisztul a tekintete. Egy pillanatig olyan képet vág, mint egy eltévedt kisgyerek - szeme szótlanul segítségért könyörög. Aztán visszatér az igazi Dervish, és az őrjöngést lassan felváltja a szégyen és a kimerültség. Eleresztem, megnyugtatóan bólogatok, hogy lássa, minden oké, nem történt semmi baj. Dervish körbenéz a földön heverő fotókon. A legtöbb szét van szaggatva, néhányat össze sem lehet már ragasztani. A keretekben nincs üveg, azokat már néhány hónappal ezelőtt kivettük, ha esetleg bármi ehhez hasonló történne. Nem akartam, hogy kárt tegyen magában - vagy bennem. - Azt hittem, életre keltek - böki ki Dervish. - Engem okoltak. Azt mondták, az átok miattam van. Meg akarták bosszulni. - Csak álmodtál. - Tudom. De mégis... - Megrázkódik. - Olyan jól megvoltam Prae D'Alecheu meg a Bárányok nél-

16 kül. A hátam közepére sem hiányoztak. Főleg ebben az állapotomban. Miért történnek a rossz dolgok mindig a legrosszabbkor? - Felejtsd el őt - mondom neki. - Már elment. Elzavartad. - Talán nem kellett volna. Talán... - Köhint egyet, majd feláll. - Nem. Ezt a rémálmom mondatta velem. A Bárányok nem segíthetnek. Jót akarnak, de ilyen esetekben tehetetlenek. - Nem úgy, mint a Tanítványok? - pendítem meg, és bár nem vagyok benne biztos, hogy a titokzatos témával a legjobb pillanatban hozakodom elő, győz a kíváncsiságom. Dervish a fejét rázza. - Később majd mesélek róluk. De nem most. Rendben? Közönyt színlelve vállat vonok. Dervish gondolataiba mélyedve mormog. - Billynek sejtelme sincs az átváltozásáról, Vész hercegről, és hogy mit tettünk érte. És ez jobb is így. Semmi értelme nem lenne megzavarni az életét. A Bárányok az emberek világában élnek, semmi közük nem volt soha a Démonvilághoz és a mágiához. Billytől semmi érdemlegeset nem tudhatnának meg. - Akkor emiatt ne is aggódj - motyogom. - Feküdj vissza, aludd ki magad, a szörnyű álmaidat meg gyűrd össze, és dobd ki az ablakon! - Ha ez ilyen egyszerű lenne - nevet Dervish. Órájára pillant, és ásít. - Azért megpróbálok visszaaludni, hogy Grubitsch nővérkének ne legyen rám panasza. - Rám néz. - Ha elalszom, lehet, hogy elölről kezdem a mászkálást. Zárd rám az ajtót. - Azt már nem - mosolyodom el. - Ripityára törnéd a berendezést. Ne aggódj, alvás közben fél füllel figyelek majd rád. Vigyázok rád, bízd csak ide! Dervish kinyújtja a kezét, megszorítja az enyémet, és felcsoszog a lépcsőn a hálószobája felé. Követem a tekintetemmel, amíg be nem fordul a sarkon. Kicsit maradok még -Bill-E, a Bárányok, a titokzatos Tanítványok járnak a fejemben. Aztán nekiállok összeszedni a fotókat, a kevésbé megviselteket visszaakasztom a helyükre, és tudom, hogy úgysem tudok majd visszaaludni. Gyűrött vagyok. Alig bírom nyitva tartani a szemem. A haverjaim a David A. Haymsszel kapcsolatos fejlemények felől kérdezősködnek, de válasz helyett csak nyögök. Ebéd közben Bill-E-t fürkészem. Elképzelem őt a Bárányok karmai között, egy asztalhoz szíjazva, testén elektródákkal. Ezt nem fogom hagyni. Én az öcsémért már Vész herceggel is megküzdöttem, úgyhogy ha Prae D'Alecheu sanda terveket szőne Bill-E-vel kapcsolatban, akkor nemcsak Dervish-sel és a Tanítványokkal kell számolnia - hanem velem is. Jó, tudom, hogy valószínűleg nem csinálná össze magát, ha egy tizenévessel kellene szembeszállnia. De elég nagydarab vagyok. És ami azt illeti, tudok nagyon szemét is lenni. Ha a szükség úgy hozza. Amikor hazaérek, egy limuzin áll a kocsifelhajtón. A kormány mögött sofőr szunyókál. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljam, ki a tulajdonos. Amint belépek az ajtón, már hallom is a hangját. A nappaliban van. Erőteljes, magas a hangja, kicsit affektál. Az egyik korábbi filmjéről beszél - talán A förtelem bugyrairól -, és épp azt taglalja Dervishnek, milyen nehéz volt hihető kinézetű szörnyeket készíteni. -...manapság viszont már mindenki számítógépes animációt használ! Hát én ki nem állhatom. A közönség egyből észreveszi, és esze ágában sincs félni. így működik az ember - ha egy szörnynek öltözött színészt vagy egy jól megtervezett bábut lát, még akkor is képes elhitetni magával az illúziót, ha közben tudja, hogy nem valódi. De ha egy számítógéppel megrajzolt figurát mutatnak neki, az agya egyszerűen nem hagyja magát átverni. És nem is tartja ijesztőnek. Az a véleményem... Belépek a szobába, és halkan köhintek. Davida Haym a díványon ül, felpillant. Ötven körüli, és elképesztően hétköznapi benyomást kelt. Fekete hajában ősz szálak. Tömzsi. Nyájasan mosolyog. Az orrán lila keretes szemüveg. A ruhája világos, virágmintás. Ránézésre inkább tűnik kacarászó nagymamának, mint hétpróbás horrorfilmesnek. - Davida, ő az unokaöcsém, Grubbs - mutat be Dervish. Davida mellett ül a díványon, és kicsit elcsigázottnak tűnik, valamiért az az érzésem támad, hogy Davidának azóta be nem áll a szája, amióta megérkezett. - Grubbs itt él velem. - Szia, Grubbs! - mondja Davida, és feláll kezet nyújtani. Alacsony. Alig ér a mellkasomig. - Szép neved van. Talán valami becenév?

17 - Eredetileg Grubitsch - mormogom. - Nagy rajongója vagyok önnek. A Vérvétel szerintem az utóbbi tíz év legjobb horrorfilmje volt. - Jaj, köszönöm! - rikkantja Davida, és tovább szorongatja a kezemet. - Bár, hogy őszinte legyek, nem sok munkám volt vele. Liam Fitz, a rendező, elég céltudatos fickó, minden részlet felől saját maga dönt. Részemről sínre tettem, megadtam mindent, amit csak kért, de ezen túlmenően... - Vállat von, és a kezemet még mindig nem engedi el. - Ez meg itt June - mondja Dervish, és a szobában tartózkodó harmadik személyre mutat, aki tőlem balra ül egy székben. - Juni - helyesbít a nő, miközben felemelkedik. - Juni Swan. - Davida Haym végre elereszt, én pedig kezet fogok a másik nővel. Ő is alacsony, bár Davidánál kicsit magasabb. Vékony. Csinos. A haja fehér, a bőre nagyon sápadt, szeme rózsaszínes. Albínó. Haját hátul lófarokban fogja össze. A korát nehezen tudnám megsaccolni, olyan sápadt és ránctalan a bőre. - Juni Miss Haym asszisztense - teszi hozzá Dervish. - Davidáé - javítja ki a producer, majd hangosan csettint. - Ki nem állhatom az udvariaskodást. - És nem is az asszisztense vagyok - mondja Juni szinte bocsánatkérően. Nagyon halkan beszél. - Bár valóban segíteni jöttem. - No, hát üljünk le! - mondja Davida, mintha mi vendégeskednénk nála. Visszavezet bennünket a helyükhöz, és biztatóan megveregeti a díványt maga mellett. így hát leülök Dervish és őmellé. - Éppen azt meséltem a nagybátyádnak, milyen nehézségeim voltak a többi filmemmel. Ahogy biztosan tudod is - mert sejtem ám, hogy rajongsz a horrorért -, odavagyok a szörnyekért! Egyszerűen IMÁDOM őket! A tépőfogakat, a csápokat, a kidülledő szemeket, a nyálkát... ez mind olyan isteni, ugye? Na ugye! De hogy valóságosnak tűnjenek... hihetőnek... hogy a nézők sikítófrászt kapjanak tőlük... az pokolian nehéz dolog. De neked ezzel biztosan nem mondok újat. Valószínűleg rengeteg pocsék rémfilmet láttál már. Amelyekben a szörnyek nagyjából olyan rémisztőek, mint egy szendergő csecsemő. Ugye? - Aha - vigyorgok. - A legtöbb horror gagyi. Pont ez bennük a jó. - Szó szerint! - kurjant Davida, és akkorát csap Dervish térdére, hogy az felszisszen. - Nem semmi a kölyök! Ez aztán tudja, mitől döglik a légy! - Majd megint hozzám fordul. - Nagyon is jók néha azok a könyökvédős rémhistóriák, amelyek csak úgy csöpögnek a béna effektektől meg a nevetséges szörnyektől. Én még a régi Universal- és Hammer-filmeken nőttem fel, nincs is azokkal semmi baj. Az embernek néha jólesik leülni, és röhögni egyet valami olcsó majomkodáson. - Egyik ujját felemeli, és halkabban folytatja. - De horrort nem mindig azért nézel, hogy nevess, igazam van? Megesik az is, hogy félni akarsz. Hogy fenekestül felforduljon a világ. Hogy a sötétben ülve marcangolni kezdjen a rettegés. Ugye? - Naná! - Miután Vész herceggel és segédeivel harcoltam, volt egy időszak, amikor nem élveztem a horrorfilmeket. Épp elég félelmetes volt maga az élet. De ahogy teltek a hónapok, a valóságos borzalmak emlékei halványulni kezdtek, és újra felfedeztem a képzelet szülte horror iránti vonzódásomat. - Nos, éppen ez a szándékom a következő filmemmel - folytatja Davida, újra emelt hangon. - Egy darabig kivontam magam a forgalomból, lassan négy év telt el a legutóbbi munkám óta. Ezt az időt kutatással és tervezgetéssel töltöttem. Azt akarom, hogy a legújabb filmem nagyot üssön, ne valami régebbi sztoriról lenyúzott, sokadik bőr legyen. Sikítást akarok, nem nevetést. Torkon akarom ragadni a nézőt, fel akarom rázni, hogy utána reszketve menjen haza. - Ez király! - örvendezek. - És itt jön a képbe a nagybátyád. - Davida lesimítja a szoknyáját, és mosolygós arcát Dervish felé fordítja. - Rátérhetünk most az üzletre, vagy akar előtte még egy kis időt? - Most is megfelel - mondja Dervish. - Rendben. - Davida körbepislant, nem hallgatózik-e valaki. - Nemsokára elkezdem forgatni a legújabb filmemet. Már minden készen áll. És ezúttal nem csak a producer leszek - én írtam a forgatókönyvet, és én is fogom megrendezni. El tudják képzelni? Én, mint rendező! - Hátraveti a fejét, és kacagni kezd. Dervishsel vele nevetünk, bár fogalmunk sincs arról, mi ezen olyan mulatságos. - A tervet teljes titokban tartom - folytatja Davida. - A többi filmemről sem locsogtam sokat, de ez most kifejezetten titkos. Minden érintett írásba adta, hogy bizalmasan kezeli, ami ezzel kapcsolatban a tudomására jut. A szörnyek terveit egy hipermodern széfben őrzöm, és rajtam kívül csak ketten látták őket teljes valójukban - a többiek csak egy-egy kis részleten dolgozhatnak. Ezúttal nem valamelyik híres stúdióban fogunk forgatni, ugyanis berendeztem egy saját stúdiót, távol a kíváncsi szemektől. A legtöbb ember azt sem tudja, hogy újra dolgozom - azt gondolják, biztos kiégtem, és most épp a tengerparton üldögélve malmozok. - Úgy tűnik, rengeteg vesződséget hozott a saját fejére - mondja Dervish. - Ne vicceljen már! - horkan fel Davida. - Most vagyok igazán elememben! Ezt a filmet akartam mindig is leforgatni! Imádom az ármányt, a feszültséget, a rejtélyt! Ez egy játék, méghozzá a legjobb a

18 világon, aminek egyedül én ismerem az összes szabályát. A világon senkivel nem cserélnék most, nincs az a pénz! - Örülök, hogy boldog - mondja Dervish. - De nem igazán értem, miért...? - A kérdést befejezetlenül hagyja. - Mármint miért mesélem ezt el éppen önnek? - Davida rám néz, és kacsint. - Illetve... önöknek? - Megint halkabban folytatja. Nem hiszem, hogy képes lenne suttogásra, ez mindenesetre a legtöbb, ami telik tőle. - Annak, amit most mondok, szigorúan köztünk kell maradnia. Még nem kértem önöktől, hogy titoktartási szerződést írjanak alá, de ha elfogadják az ajánlatomat, ezt később meg kell tenniük. Abból, amit önről hallottam, arra következtetek, hogy állja a szavát. De ami Grubbst illeti, nem is tudom... - Tudok titkot tartani! - fortyanok fel. - Miattam egy percig se féljen! - Nagyszerű. - Játékosan megszorítja a térdemet, ami majdnem szilánkosra törik. - Tehát ha azt kérem önöktől, hogy arról, amit most mondani fogok, senkinek ne beszéljenek, még a legjobb barátjuknak sem... bízhatok önökben? - Harapófogóval sem szednek ki belőlem semmit! - nevet Dervish. - Belőlem sem - tódítom. - Pompás! - sugárzik Davida. - Akkor jól figyeljenek, és hallgassanak, mint a sír. A film címe Vérfüred. - Vérfüred! - ismétlem elhűlve. - Nagyon ütős! - Szerintem is - kuncog Davida. - Vérfüred egy városka neve, a film ott játszódik. Talán kicsit idétlen név, de mindig is bolondultam az olcsó szóviccekért. Már látom is a plakátokat: "Tartson velem Vérfüredre!", esetleg: "Kezdődjék a Vérfüred!" - Rám hunyorít. - A szlogenen talán még agyalni kell kicsit, de nagyjából értik, mire gondolok. És most jön a lényeg, amiért tulajdonképpen jöttem, és biztos vagyok benne, hogy a legjobban ez fog tetszeni önöknek. A Vérfüredben látható szörnyek ugyanis... démonok! Széles mosollyal hátradől, úgy várja a reakciónkat. Fogalma sincs róla, hogy ezzel az erővel akár bombát is dobhatott volna közénk. Davida el sem tudja képzelni, miért nem lelkesedünk. Nem tudja hova tenni lapos pillantásainkat és a ránk ereszkedő kínos csendet. Tovább beszél a filmjéről. Elmondja, hogy Vérfüred városát démonok lepik el. Szót ejt pár szereplőről és jelenetről. Rezzenéstelenül hallgatjuk Dervishsel. - Na jó - mondja végül Davida. - Mi a baj? - Beszagol a hóna alá. - Büdös vagyok, vagy mi? Dervish mosolyt erőltet az arcára. - Nincsen semmi baj. Csak hát... Nem igazán vagyunk oda a démonokért, ugye, Grubbs? - Hát nem - mordulok. - Hogyhogy? - kérdi Davida - A démonok a legfélelmetesebb szörnyek az összes közül. - Talán túlságosan is - dörmögi Dervish, majd élesen felnevet. Davida hitetlenkedő arcot vág. - De hát maga állítólag valóságos démonszakértő! Minél mélyebbre ásom magam a témában, annál többször merül fel a neve. Úgy hallom, maga mindent tud az életükről, a szokásaikról, a küllemükről. - Úgy beszélsz róluk, mintha léteznének - kuncog Juni Swan. - Természetesen tudom, hogy nem léteznek - horkan fel Davida. - De a démonokról rengeteg történet és legenda szól, tömérdek leírás és festmény létezik róluk, és Dervish többet tud ezekről, mint bárki más. A világ legritkább démonos könyvei és kéziratai vannak a birtokában. Nincs igazam? - Az átlagnál többet tudok, de vannak, akiknél kevesebbet - válaszolja Dervish óvatosan. - Annyit azért biztosan mondhatok, hogy a démonokat nem szabad bagatellizálni. Ha démonosdit akar játszani, rendben: használja a fantáziáját, találja ki, váljék egészségére. De az az érzésem, hogy maga ennél többet akar. - Eltalálta, öregem! - vágja rá Davida. - Nekem valódi szörnyek kellenek, a létező legádázabb démonok! Azt akarom, hogy a filmem hihető legyen. Ehhez már szinte minden megvan, ami kellhet, ahogy mondtam, már négy éve dolgozom az ügyön. A démonjaim bevetésre készek. De azt akarom, hogy életszerűnek tűnjenek. Hogy még a legavatottabb démontudós is hitelesnek találjon minden apró részletet. - Davida Dervishre mutat. - És itt jön maga a képbe. A szakértelmét akarom, a véleményét, a tudását. Azt akarom, hogy legyen ott a forgatáson mint szakértő. Szóljon, ha valamit rosszul csinálunk, tereljen a helyes útra, segítsen elkapni a lényeget! - Magának nem én kellek - jelenti ki Dervish. - Semmit sem konyítok a filmezéshez. - Egyszer mindent el kell kezdeni - erősködik Davida. - Nem állítom, hogy éppen ez a megbízás hiányozna később a szakmai önéletrajzából, nevezzük inkább kirándulásnak. Megnézi, hogyan készül egy film... haverkodik a színészekkel és a stábbal... megmondja, hol hibázunk... ráadásul nem is keresne vele rosszul!

19 Juni udvariasan köhint. - Davida, körülnéztél te ebben a házban? Nem hiszem, hogy a pénz szempont lehet. Így van, Dervish? - Őszintén szólva tényleg nem szűkölködöm - mosolyog Dervish a csinos albínóra. - Hát akkor ne a pénzért csinálja! - von vállat Davida. - Csinálja az élmény kedvéért! Ilyen lehetőség egyszer adódik az életben. Grubbst is magával hozhatja. Ugye, Grubbs, téged is érdekel, hogyan készül egy film? - Naná! - lelkendezem. Aztán eszembe jut, miről szól a film. - De a démonok... szóval... tudom, hogy hülyén hangzik, de... - fintort vágok. - Én ezt nem hiszem el! - csattan fel Davida. - Azt hittem, odalesznek a gyönyörtől, hogy részt vehetnek ebben. Ha ilyen fanyalogva állnak hozzá, másokat is megkérhetek! Nem fogok itt... - Davida! - szakítja félbe higgadt hangon Juni. - Letámadással nem fogod meggyőzni őket. Ha nem akarnak részt venni a filmben, el kell fogadnod a döntésüket, és napirendre kell térni fölötte. - Tudom - morogja Davida. - Csak egyszerűen nem értem, miért utasítanak vissza! - Nem személyes okból - mondja Dervish, és Junira néz. - Miss Swan, ön milyen minőségben vesz részt a forgatáson? - Pszichológus vagyok. Sok gyerek szerepel a filmben, az én dolgom, hogy felügyeljek rájuk. - Sok ehhez hasonló munkát végez? - kérdezi Dervish. Juni a fejét rázza. - Ez az első ilyen. - Azért hoztam magammal Junit, mert most megyek beszélni egy gyerekszínésszel - mondja Davida. - Szeretném, ha a lehető legkorábban elkezdene foglalkozni a gyerekekkel. Juni száz méterről is kiszúrja a problémás gyerekeket. - És a problémás felnőtteket? - kérdezi Dervish. - Nem hinném, hogy önnel bármi gond lenne - válaszolja Juni félénk mosollyal. - Erre azért nem vennék mérget - mormogja Davida, majd szélesvásznú mosolyát Dervishre villantva újabb támadásba lendül. - A pokolba is, Grady! Bánom is én, hogy problémás-e, vagy sem, maga kell a csapatomba! Mondja, mivel tudnám meggyőzni? Dervish már mondaná is, hogy Davida semmit sem tehet, de aztán elgondolkodik, Junira pislant, és megadó képet vág. - Van itt egy példány a forgatókönyvből? - Nincs - vágja rá Davida. - De ha lenne, akkor sem mutatnám meg magának. Van viszont lemezre mentve pár részlet, a cselekmény vázlatos formában, és néhány démon leírása - valamivel csak meg kellett nyernem a befektetőket. Még ennyit sem szeretnék azonban felfedni, pláne olyasvalaki előtt, aki nem írt alá szerződést. - Értem - mondja Dervish. - Viszont ha belenézhetnék, meg tudnám mondani, hogy van-e rám szüksége vagy nincs. Nem szeretném vesztegetni sem a maga idejét, sem az enyémet. Ha nem látok rá okot, hogy jelen legyek a forgatáson, ha nem tudok a segítségére lenni, hát akkor... Davida nincs túlságosan elragadtatva. - Van pár másolatom a lemezről - mondja, és fejével a földön fekvő táskájára int. - Digitális másolásvédelem van rajtuk, így a rajta lévő anyagot nem tudja lemásolni, sem en továbbküldeni. De... - Eltűnődik, majd a táskájába nyúl, és egy lemezt vesz elő dobozban. - Nem tudom, miért bízom meg magában. Annyira azért nem fontos nekem. Viszont maga az első ember, aki egy filmemre nemet mond, és ez sehogy sem tetszik nekem. A csodálatos Davida Haymet senki sem utasíthatja viszsza! - Kurta nevetést hallat, majd feláll. - Huszonnégy órán keresztül magánál lehet. Ma este beszélünk a gyerekszínésszel, holnap erre jövünk vissza, és beugrunk a lemezért. Egyetlenegyszer felteszem majd a kérdést, meggondolta-e magát. Ha nem, úgy is jó. - Dervishre mosolyog, felém biccent, majd fejedelmi arckifejezéssel az ajtó felé masírozik. Juni mosolyogva feláll. - Mekkora primadonna! - mondja, amint Davida hallótávolságon kívül kerül. - Díjnyertes - nevet Dervish. - De bűbájos ember - mondja Juni. - A gyerekekhez pedig nagyon ért. Úgy bánik velük, mintha az anyjuk lenne. A borzalmas filmjei ellenére a légynek sem tudna ártani. Juni az ajtó felé indul. Megáll. Dervishre néz. - Remélem, meggondolja magát. Tudja... - Elhallgat, megköszörüli a torkát, az arcán mosoly villan, majd kilép az ajtón. Dervish utánasiet, hogy kikísérje őket. A nappaliban maradok, a díványon heverő lemezt bámulom - és bár fogalmam sincs, miért, borzalmas balsejtelmem támad.

20 Ne menj le a pincébe! Dervish dudorászva tér vissza. - Egész kedvesek - mondja. - Főleg Juni - jegyzem meg szárazon. - Így van. - Kezébe veszi a lemezt, és töprengve nézi. - Miért gondoltad meg magad? - kérdezem. - Arról egyelőre szó sincs - mondja. - De azért megfontolod, ugye? - Igen. Aggodalomra valószínűleg semmi ok, csak a szokásos bazári trükkökből akarnak néhányat eldurrogtatni. De az az érzésem, hogy Davida a lehetőségeihez képest túlságosan sokat tud. Feltett szándéka, hogy a filmje valódinak hasson, ezért elképzelhető, hogy olyasmibe akar belepiszkálni, amibe nem kellene. Elképzelhető, hogy ősi rítusokat akar feleleveníteni, az pedig balul üthet ki. Nem lehetett könnyű a nyomomra bukkannia, és tartok tőle, hogy esetleg mást is kiszimatolt rólam. Kíváncsi vagyok, mit tudhat még. - Tehát átnézed a sztorit és a démonokat, nehogy valami simliskedésről legyen szó? - kérdezem. Dervish bólint. - Bár van egy sanda gyanúm, hogy Juni bájos mosolyának is köze van ahhoz, hogy mégis átgondolod. - Te meg vagy őrülve! - csattan fel Dervish. - Juninak semmi köze ehhez! Heves reakciója, meg az, ahogyan kiviharzik a szobából, sikeresen meg is győz az ellenkezőjéről! Miután elhessegettem baljós előérzetemet, megpróbálom rábírni Dervisht, hogy mutassa meg a lemezt. Tudni akarom, hogy fest David A. Haym filmje ilyen korai szakaszban. Dervish nem enged kérésemnek, és bezárkózik a dolgozószobájába. Visszamegyek hát a földszintre, és elalszom a díványon. Az éjszaka közepén ébredek fel. Fázom. Fontolgatom, hogy felvonszolom magamat az ágyamba, de győz a lustaságom. Inkább körbebástyázom magam néhány párnával, ezek hamarosan felmelegítenek. Lassan újra álomba szenderülök, de egyszer csak felpattan a szemem, és egy pillanat alatt észhez térek. Dervish bajban van. Hogy miből gondolom, nem tudom - valami megérzésféle. Lecsúszom a díványról, a párnák szanaszét gurulnak, én meg felrohanok az emeletre. Dervish nincs a hálószobájában. A dolgozószobájában sincs. A második emeleten sehol nincs. Az elsőn sincs. Visszarobogok a földszintre. Gyorsan ott is körülnézek, de nyoma sincs. Ezek szerint vagy elment itthonról, vagy... lent van a pincében. Mielőtt lemennék, megnézem, hogy Dervish nem törte-e fel a konyhában az evőeszközös szekrényt, és nem fegyverkezett-e fel késekkel. Azután lefelé indulok a lépcsőn. Lámpák gyulladnak fel automatikusan, ahogy a lépcső aljára érek. Ebben a pincében Dervish bort tárol. Nem sűrűn járok itt lent. Sehol semmi érdekes. Hallgatom a lámpák zümmögését, az árnyékokat nézem, megpróbálom bemérni Dervisht. Egypercnyi álldogálás után lelépek a legalsó lépcsőről, és hirtelen támadásra számítva, összeszorított ököllel elkezdem átvizsgálni a borospolcokat. A pincében sehol sem találom Dervisht. Mivel az egészet átkutattam, legszívesebben indulnék is fel, hogy körülnézzek a ház körül. De van még egy hely, ahol körül kell néznem. Ott aztán a legkevésbé szeretnék kutakodni - ezért is vagyok egyre inkább biztos abban, hogy Dervisht ott találom. Az egyik fal titkos átjárót rejt. Keresni kezdem. Egy borosüvegek alatt roskadozó, hatalmas polc takarja. De az egyik üveg preparált. Megtalálom, és erősen benyomom a dugót. Besüllyed. A polc kettéválik, és a két elkülönülő szárny mögött egy szűk, sötét folyosó tűnik fel. - Dervish! - kiabálok be. Kiáltásom visszhangzik, de válasz nem érkezik rá. Szaggatottan lélegezve elindulok befelé a folyosón. A borospolc két szárnya visszacsúszik a helyére. Pár pillanatig sötétség vesz körül, de aztán fények gyulladnak a fejem fölött, és ezek derengése éppen elég ahhoz, hogy lássak. A folyosó egy titkos föld alatti pincéhez vezet. Ez az a hely, ahol Dervish a mágikus és veszedelmes könyvei nagy részét tartja. Ide vonul vissza akkor is, amikor a mágiát akarja gyakorolni. És hoszszú hónapokkal ezelőtt Vész herceggel is itt küzdöttünk meg. Ez itt a hely, ahol majdnem elpatkoltam. Egy vaskos faajtóhoz érek. Aranyszínű karika a fogantyúja. Az ajtó félig nyitva, halvány fény szűrődik ki bentről. - Dervish! - kiáltok megint. Nincs válasz. Komolyan nem akarok bemenni, de nincs mese - muszáj lesz. Sarkig tárom az ajtót, és torkomban dobogó szívvel belépek. Nagy teremben vagyok. A plafont fagerendák tartják. A falakon rengeteg fáklya, de egyik sem ég.