ARIADNÉ KÖNYVEK Kovács András Ferenc Scintilla animae

Átírás

1 ARIADNÉ KÖNYVEK Kovács András Ferenc Scintilla animae Kábulatok. A Pilvaxtól az Ispán-kútig. Gondolatok a készenlétről. Arany János szertepillant. A műfordításról. Angol líra. Assandro vallomása. Catullusi játékok. Goliárd tavasz. Apollinaire tündöklése és bukása. Andaluz poétika. Dsida Jenő sóhaja A gyermekség dicsérete. Áprily bolyongásai. Ady Endre árnyéka. Fons et Spaeculum. Iszonyú minden angyal. A semmi sodra. A vers, akár a Mekszikra röpte... Holt Költők Társasága

2 Kovács András Ferenc Scintilla animae

3 Sorozatszerkesztő:Visky András

4 Kovács András Ferenc Scintilla animae P-PRESS Korunk Baráti Társaság Kolozsvár 1995

5 Megjelent a Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával Kovács András Ferenc, 1995 ISBN

6 Bevezetés a kábulatba BEVEZETÉS A BEVEZETÉSBE. Nemes gyakorlat lehetett valaha, hogy tudós humanisták avagy csupán poéták ajánlóverseket költöttek különféle könyvek elé. Szokványos szavak szánkáztak végig az ilyesfajta költemények többé-kevésbé találékony kacskaringóin, elannyira, hogy már meglepő fordulatokra sem lehetett számítani bennük, nem is szólván a gondolat hirtelen hajtűkanyarairól, hiszen főleg a szószátyár apologézis, illetve valamely értelmiségi önapoteózis szellemében fogantak eme némelykor panegirisznek is beillő lelkendezések, melyek mégis a lectori salutem tartásával fordultak nyájas olvasók és kábult humanisták felé. A humanisták azóta igencsak megfogyatkoztak, a verseiményes ajánlásoknak már a fanyar Cervantes megadta a kegyelemdöfést, méghozzá Don Quijote szélmalomszurdaló dárdájával. Végtére is kialakult az előszóírás messzemenően modern művészete a hajdanvolt könyvek java része azonban eltűnt, talán elrepült üresen csapdosó lapokkal, akár Marin Sorescu félszegen szárnyaló madarai. Latin disztichonok vagy petrarkizáló szonettek ugyan még díszelegnek néhol néhai könyvek beköszöntéseként, pedáns értekezések avagy reneszánsz verseskötetek előtt, de csak a vers állandó reneszánsza vehető bizonyosra az emberi vágyban a szó újjászületésének értelmében. De hát milyen is ez az újjászületés? A költészet fájdalmas művészet. A vers csak annyira fájhat, amennyire a művészet, mégis a világ valahány művészete egyszerre sem sajog oly égetően, mint a vers maga. Vajon miért? Mivel ő az emberiség rezgésmérője. A szó sokkalta inkább, mint holmi szobor, festmény vagy épület finoman bevonja a nyöszörgő világ sóhaját, átitatódik véle, kerékbe tört lesz, megsebzett, szétszaggatott. A költő lebénul a szabad választási lehetőségek között, merthogy lényegénél fogva nem a tettek embere. Az ő habozása, tétova dadogása, folytonos fontolgatása eleve metafora. Ezek már Sorescu sorai ama előhangból, amely nyitányként szolgál a költő ihletről szóló traktátusához. Magam is hasonlót szerettem volna írni a költészet kábulatáról, Sorescu józan szédületéről a jelen válogatás elé, de csak töredékekre futotta nem lelkesen bizonygató magyarázatokra (a versre különben sincs magyarázat), csak bennszakadt kérdésekre. Tizennégy töredék következne tehát, mondjuk a metaforák természetéről, csupán tizennégy feljegyzés, akár egy elnapolt szonett tizennégy körmönfont sora, egy Sorescunak szentelt beköszöntő szonetté, ha úgy tetszik... EGY. Bizonyos értelemben a poézis a világ metaforája, pontosabban az út egyetlen metafora felé. Az út maga is metaforákkal van kikövezve, a poézis utazói pedig a maguk során mind metaforákká változhatnak, mert a metaforizmus és metamorfizmus legalábbis mostohatestvérek. Az előbbinek egyik különös megjelenési formája éppen a metaforák elkerülése. Valamelyik kritikusa szerint Sorescut alig foglalkoztatja a költészet állapota, márpedig sokat, igen sokat töprenkedik az emberi állapoton, világunk sorsán. Vajon költőnknél nem éppen a metaforák elkerüléséről, esetleg helycseréjéről van szó? Másrészt e két állapot (maradjunk talán a francia fogalompárnál: la condition humaine la condition poétique) létezhet egymástól függetlenül is? Hát a költészet nem lehető s lehetetlen tényezők összjátéka? Sorescu költészete mindenesetre kerülni látszik a metaforákat, s nézetem szerint így változhat egyetlen metaforává. Valóban sokszor szikárnak tűnő verseit egyetlen metafora forró röpte ragyogja be. KETTŐ. A metafora röpte tulajdonképpen Ikarosz pillanata. Röpülni azonban kockázatos, holott csak a szavak röpte vihet valamerre, hiszen a költészetnek más gravitációs törvényei vannak. Az égről viszont semmit sem tudni egyként lehet valamely szoba szilárd mennyezete vagy éppen a költő csillagos ejtőernyője. Sorescu eljátszik a röpülés dillemájával, jól tudja, hogy Ikarosz pillanata (akárcsak bizonyos értelemben a költészet is) élet-halál kérdése. Vagy talán idő kérdése? Képzeljünk el egy kimerevített pillanatfelvételt Ikarosz lezuhanásáról, amelyben kiteljesedik az ikaroszi

7 metafora. Röpülni azonban szükséges, írni még szükségesebb. Minden vers próbarepülés Ikária felett. HÁROM. Ha a költő ikaruszosdija idő kérdése, akkor tellvilmososdija méginkább az nyugtalanító antik játszadozás, hiszen Zénon aporiáin alapul a Mérgezett nyíl láthatatlan útja, s a mozdulatlan mozdony gyorsasága, amint ott fújtat a talpfákon baktató mögött, de sohasem érheti utol... A kegyetlen éleai Zénon kisded játékai mellesleg századunk költészetének rögeszméi közé tartoznak elég itt Valéry áthatóan vibráló strófájára utalnom A tengerparti temetőből vagy éppen Jorge Luis Borges néhány varázslatos sorára. A Zénon-szindróma játékszabályai viszont versenként változóak a létérzékelés meglepő tünetei poétai paradoxonok láncolatába szerveződnek. Sorescu még e paradoxonok paródiájáig is eljut, hiszen a költők könyörtelen kiváltsága lett a játék az idővel. Vagy talán az idő játszik velük? Az idő játssza át őket szavakká? A játszma persze folytatódik... NÉGY. Zénon avagy Tell Vilmos láthatatlan nyílvesszője ott rezeg a költészet levegőjében. Végtelen rezgése, akárcsak az írás pillanata, megsokszoroz kirajzolódnak e moccanatlan vibráció personái is. De mihez kezdhet egy berezdülő szalmaszál, ha megszökött a súlyos szalmazsákból, egyetlen szalmaszál a számtalan közül? Milyen lesz majd az ő egyénisége? Miféle rezgés rázza őt? Talán eszmélni s gondolkodni kezd? Gondolkodó nádszálról már tudunk: Pascal jóvoltából. A gondolkodó szalmaszál talán ellenmetafora? Esetleg Sorescu tragikus mosolya? Vagy egy mosoly karikatúrája? ÖT. Az egyiptomi írnok szobra mintha mosolyogna, pedig csak figyel fegyelmezetten. (Valahova a végtelenbe vagy eljövendő korszakok felé?) Kezében nádszál, pontosabban nílusi nád. Feszült nyugalom mindjárt írni kezd... Évezredek telnek el mindjárt írni kezd... A következő pillanat kiismerhetetlen. Az írás momentumának nem lehet monumentumot emelni csak az idő örökítheti meg szavakból. De mégis itt az írni készülő ember feszült nyugalom. Értelmes arca változatlanul figyel. Csak figyel. Tekintete világos és kifürkészhetetlen. Azt hiszem, az emlékmű mégis létezik. Az írás pillanatát ez a figyelem zárja magába. Az írás művészete lényegileg e figyelem meghosszabbítása. A szobor következő mozdulata létezik. Az írnok bennünk egyszer írni kezd... HAT. Az írás művészetét mi sem igazolhatná ékesszólóbban, mint éppen egy névtelen írnok karcsontja véli Sorescu. Leéghet akár az alexandriai könyvtár is, tombolhatnak vadabb könyvtártüzek szűk homlokok mögött az írnok ír a súlyos egyiptomi éjszakában. Papírra vetni a mondanivalót annyit tesz talán, mintha valamely süket istennel (eszmével vagy világgal?) társalognánk. Az írás művészetének ez is metaforája lehetne, legalábbis így sejteni a költő Szakadékban című verséből. Az írnok karcsontja pedig nem pusztán régészeti bizonyosság része a könyvtár kábulatának, ha nem is az alexandriabélinek, de egy olyannak, amely felgyújthatatlan. HÉT. A könyvtár kábulata ott lüktet a lélek tánclépéseiben, ha kitárul előtte a szó. A lélek táncrendje (a szó megnyilatkozása vagy rejtőzködése) azonban olykor tragikomikus viszonylagosságok egyensúlya. Emberi csetlés-botlás és fennkölt fordulatok kavarodnak a tánc forgatagában magasztos bukdácsolássá. Sorescu képtelen ötletekkel (átfogó gondolati képekkel) ugratja meg e táncot. Ugratása mélységesen komoly távolságtartással közelít a tánc örvénylő szívéhez. Dante vagy Shakespeare így válhatnak nála a poézis és a költői lét metaforáivá. Meglehet, néhol groteszk ez a tánc a könyvek halmai közt, de felszabadító, mint a szellem öniróniája, s akár a homéroszi helyzetek Sorescu verseiben, úgy lejtenek át a lelkesült szavak a könyvtár

8 labirintusán. NYOLC. Viszont eme bibliotheca labyrinthica más nézőpontból nevetséges és fenyegető mert mi más a könyvtár, ha nem egy hatalmas papírlerakat? Ez a szemszög eleve kizárja a lapok fölé görnyedő írástudók teremtő agóniáját. Valami fergeteges paradoxon leselkedik az emberiségre? Vagy csak egy kétségbeesetten könyörtelen Apokalipszistravesztia? Az elsöprően közelítő papírvilág talán nem is annyira könyvtári kérdés, inkább egy megdöbbentően modern metamorfizmus (metafo-rizmus?) problematikus megnyilvánulása? Sorescu papírorkánja mindent és mindenkit papirossá változtat többeket újságpapírrá, nyomtatott szöveggé. Isa papír és papír vagyunk, feleim. Szövegemberkék tolonganak a zörgedelmes ég-, illetve papírszakadásban, amely vészjóslóan egyneműsíti a világot. Szerintem Sorescu a Metamorphoses huszadik századi átköltésével kísérletezik. Hanem ő fonák Ovidius, afféle fordított Publius Ovidius Naso... Nemcsak papírrá, esetleg szöveggé, akár betűvé is lehetünk egyedi és általános átváltozásainkban, ha már, miként ő írja, az élet is főleg az elveszett / betűkből áll. De mi van, ha éppen a költő viszolyog magányosan holmi betűingben? Védelmez-e a betű? Megvigasztalhat-e az ábécé labirintusa? KILENC. Másrészt nyújthat-e vigaszt, tegyük fel, egy festészeti ábécé, melynek körvonalai kirajzolódnak Sorescu költészetében, méghozzá a művészet és valóság viszonylatában? Avagy világunk csupán Másolatok Múzeuma, s az igazi piktúra eleve csak hamisítvány lehet? (Puszta kérdések, melyek mégis a vigasz és az igazság lehetséges kapcsolataira vethetnek fényt, de csakis az olvasók tudatában, hiszen a kínálkozó válaszok költőnk verseiben keresendők, s lévén a költemény létlehetőség a poézis már egymaga válasz minden lehető kérdésre.) Ám közelítsünk a festészet ábécéjéhez ama metamorfózis szellemében, melyet Sorescu szándékoltan éppen a rajzfilmek retorikájával sugall, s akkor a Festmények szomorú fintora mögött már az értékek szaturnáliája tombol, és túl a dolgok abszurd helycseréjén üres Képrámák fityegnek a falon. E végtelen vásznakon fölsejlik-e vajon a festészet vigasza? TÍZ. Mivé lesz vigaszunk azonban, ha a dolgok emberré alakulnak, s az emberek dolgokká változnak át? Sorescu esetében, eme metamorphoses egyfajta hősi epikát is takargat dolgok és emberek hétköznapi harcát kietlen szavak csataterein. Persze, győzelem nélküli hadviselés ez, habár csupa bizakodás vígeposzok harsány szomorúsága, hiszen a dolgok kérlelhetetlen hadrendjei között botladozó egyén a kételkedő gondolat partizánharcát vívja a környező világért. Ebben az értelemben a költészet örök örökkön magányos hadüzenet az emberért. A tárgyak trójai háborúja folytatódik a körénk torlódó limlom falovakból titokzatosan lopóznak elő a cselvető dolgok, és egy szikár szék áll az élükön. A székek Sorescunál, akárcsak Ionesco egyik darabjában, különös szerepet kapnak a valóság szcenírozásában, például költőnk puszta szeszélyből verseket olvas fel nekik, merthogy rendkívül fogékonyak / a költészetre. Ez a parabola visszakacsint az orpheuszi létre Orpheusz éneke tudvalevőleg még az Alvilág bugyrait is berezegte, de hagyjuk az ereboszi lényeket, hiszen széttépett lantosunk a Felvilágban is fenevadakat szelídített meg az elzengett szó varázslatával. Hanem mindez nagyon hajdanta történt... TIZENEGY. Orpheusz kezes kísérete azóta bevonult az állatmesék példázataiba. Mégsincs esendőbb s változóbb valami egy széplelkű állatseregletnél! Hogy frivol legyek: La Fontaine úr már nem állatszelídítő, hanem csupán precíz állatorvos, aki állati kortanát és kórtanát keserű eleganciával adja elő irodalmi szalonokban. Noha a fabula eredetileg felszabadított rabszolgák műfaja volt az antikvitásban, mégis, ha leszámítjuk szószaporító okítgatásait, valamennyire örökérvényűvé válhatott, hiszen ékes ezópusi nyelven azt példázza nekünk, miként hatja át a világot az állati módi. Túl a didakszis

9 kártékony tipizálásain a fabula mélységesen személyessé lehet, bár ez korántsem azt jelenti, hogy feladná távolságtartó józanságát, ami lényege. Mindez meghatározza Sorescu költői menazsériáját is gondoljunk csak a tyúk és a poézis esetére, a tücsökgyilkos hangyákra, a házikígyó sorsára, a háborúcsináló macskára, az undorodó csigára, a halak iránytűire, esetleg a tintahalra s a tenger egyéb szörnyeire. A további felsorolás teljesen fölösleges. TIZENKETTŐ. Egy átfogó fabula hálózza be úgyis a földgömböt. Fokra, percre, másodpercre mégsem ismerni lehetséges summázatainak helyzetét, melyek mögül nem éppen Orpheusz szelíd kísérete leselkedik reánk, hanem a történelem bestiáriuma hiénák gyülekeznek a délkörökön, a föld hatalmas kuglipálya lesz, képtelen háborúk pusztítják az emberiséget, halott hadseregek menetelnek birodalmak délibábos lázálmaiban, tébolygó gyűlölet és ravaszság szedi áldozatait. A megszenvedett idő históriai panorámája aligha nevezhető látomásosnak századunk két világégése után. Sorescu költeményei nagyon is konkrét víziók a vád és a figyelmeztetés jegyében. A költő háború- és rombolásellenes indulata végigvonaglik a torzan vigyorgó verssorokon, nemes indulat ez csupa emberi aggodalom és hit az emberiségben, hiszen Pilátus kézmosása mellett ott mosolyog konokul Svejk, a derék katona, s a háborúsdit hirdető halál érvrendszerére minduntalan rávág egy kurta szentenciát Csókold meg a fenekemet. Csak fújja önmaga együgyű békehimnuszát az emberi önpusztítás vagy akár a fegyverkezési verseny ellen... Ó, mennyire másak a poézis békebeli versenyei! TIZENHÁROM. Ó, igen, a verset is különféle versenyszabályok (utaljunk ismét a francia fogalompárra: la condition humaine la condition poétique) ellentétező összjátéka hatja át. A verseny motivikus rögeszméje Sorescunál saját szabályzatot teremt. Hisz rögtön itt a Rajt rizikója a halántékra célzó rajtpisztoly dilemmája vajon nem épp a költészet egyik metaforája? Hasonló jeladás indíthatja talán a hirhedt hibernálási hajrát vagy a magasugrási vetélkedőt. Ilyesfajta dörrenésre rugaszkodik el valahol egy ismeretlen rajtvonaltól A hosszútávfutó, hogy maga is az élet és/vagy az irodalom marathóni metaforájává váljék a hiány horizontján a verseny kábulatában. TIZENNÉGY. Avagy talán a versekében? Mert mi más pulzál a poézis lényegében, ha nem a szavak versengése a világért. A költészet értelme lüktet e verseny kábulatában a szó s a világ pulzusa pillanatokra együtt ver felszabadultan. Sorescu józan kábulata ott örvénylik a konkrétumok korántsem egyértelmű bűvöletében, e Kábulat maga a kétségbeesett luciditás játszadozása középpontjában mégis valamiképpen ott áll a szavak vigasza. Netalán az igazság? BEVEZETÉS A BEFEJEZÉSBE. Minthogy az is igaz, hogy én Sorescu költészetének kábulatáról szerettem volna értekezni, s lámcsak, belevesztem a kábulatokba az írnok, a könyvtár vagy éppen Ikarosz szédületébe, akit a röpülés vágya feszít zuhanásba... Hogy az átváltozó hosszútávfutók és metaforák kábulatát ne is említsem... A nehézkes szonetté tördelt traktátustervezet immár késznek mutatkozik Sorescut köszönti, a költő kábulatait, ki minden bizonnyal megsomolyogná: minő akadémikusan nagymellényű címmel rukkol elő eme puszta kérdésekkel esetlenül telespékelt prológ, miszerint: Bevezetés a kábulatba. Magam is kábult és tanácstalan volnék e tekintetben. Bevezetés a kábulatba? Szerencsére Sorescu így rekeszti be rendhagyó fordításkötetéhez, Az ihlet traktátusához (Tratat de inspiraţie, 1985) írt előszavát: éppen ezért az előszó... látszólagos kell legyen, mint valami fehérre festett ajtó egy színpadon, amelyen, ha be is akarnál lépni, nem tudsz belépni: csak meglepetten nekiütközöl a falemeznek, mivel az ajtót nem azért csinálták, hogy beléphess rajta, hanem csupán azért, hogy látva lássad ez egy ajtó. Valahogy így van ez a tartásos előszavakkal is: sehová sem vezetnek.

10 Előhang negyvennyolc Petőfi-vershez Csak negyvennyolc vers a többszázból, csak negyvennyolc vers tiszteleg itt e füzetben a forradalomnak: szabadságeszmék szent színe előtt negyvennyolc válogatott vers valahány hű katonája korának, a szabadságharcok elbukott, késő századainak... Illő is, hogy legalább negyvennyolcan legyenek, hisz nem csak tisztességtevőkként, talán inkább a hitvallók elszántságával, de amúgy frissen, legényesen dalolva vonultak be a halhatatlanságba, tanúságtételre az anyanyelv emlékezetébe: tüzesen, sebekkel fölvirágozottan rongyosan és vitézül, amint azt vezérlő csillaguk mondaná, az a Petőfi Sándor, aki a jóreménység kétségbeesett csatáiban ifjakká, magához hasonlatosakká álmodta őket, hogy fegyvertelen civil őrnagy létére örökös generálisuk lehessen a költészetben. Mert ez az ő szabadcsapata, mely bennünk és érettünk vívja ki újra meg újra az elvhűség, győzedelemes vereségeit, mint az igazság maga, mint a jelenlét: a léleké, mely csillapíthatatlanul fiatal, akár a forradalom. Ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenötödike ezért válhat Petőfi visszavonhatatlan pillanatává: a pesti Pilvax kávéház asztala mellől, ha nyughatatlan lángokkal cikázva is, de a meg-megtorpanó vaktörténet ellenére nyílegyenes út vezet az Ispán-kútig, ezernyolcszáznegyvenkilenc júliusába. Eszméiben rendíthetetlenül, végzetes következetességgel, akarva s mégis akaratlanul futja be pályáját a szabadság szikrája teljesülőben, üstökösként, úgy járja be csillagrögös diadalútját a költő: igaza tudatában gyakran magára maradtan, mellőzötten, még megrugdaltan is, de lelkesül, de lép, de lépni tud, mert nem egyszerűen a később héroszivá retusált hadfys kardcsóválás lódítja előre, dehogy a honérzeményi hévtől fröcsögő kincstári deklamációk, aminőket rögtöni utókra oly bocsánatos szeretettel gyömöszöl makacsul dacoló szájába, nem, mert a forradalom hol fölemelő, hol lesújtó hullámmozgása is kérlelhetetlenül viszi, ringatja, fölrázza szerelmetes fiát, a legkedvesebbiket, aki mérhetetlenül több holmi krajcáros gesztusoknál... Más mozdulat lendíti, hajtja, más hajszolja szívét valami, amit vásáros csataképeken nem láthatni, valami benső törvényszerűség, hibátlan mérték, amely egyenes, mintegy spártai tőr, talán erkölcsnek, becsületnek is hívhatnánk, valamiféle rend, szabadsághoz hasonló, szavak szépséges ízéhez; valahol mélyen, megmagyarázhatatlanul, mint a csend, létezik egy nyelv, talán hazának is nevezhető... Tisztán szól: szembefordulni tanít. Mindig. Akkor is, ott is. Fehéregyháza és Héjjásfalva között is Erdélyben. Gondolatok a készenlétről Minden bizonnyal készenlét a vers. Az is. Méghozzá mindig más-más értelemben. Itt van mindjárt a költő készenléte a papír előtt, vagy éppen a lappangó szavak készenléte a betűvetőben. Erről azonban keveset tudni az alkotáslélektan dolga. Hagyjuk, hiszen nem az izzadságos istenülésről szeretnék szólni, nem is a higgadt ajzottság szép (mert fáradságos) állapotáról... Szóval nem a költői munka állandó készenlétéről, hanem a terméshozó virág szárba szökkenéséről, mivel talán mégiscsak tényszerűbb az: mi nőhet ki az elvetett betűkből, mi magasodhat képekké a versből, s végtére is milyen ízeket érlel a semmi gyümölcse? Egy hiányérzet készenlétéről szólnék tehát: a versekben bujdosó, belőlük (belőlünk) leselkedő reményről. Nevezzük reménynek. Hirtelenében jobb szavunk úgysincs rá, csak ez a kopott, ez a Hit Remény Szeretet szentháromságában banálissá csépelt, ez a lerongyolódott. Mert kezdetben vala a Remény, mely Igévé lőn.

11 És azután már csak a költészet maradt: a reménytelen reménység készenléte megragadni mindazt, ami szertegomolygó, illanó a világban, s azt, ami mégis súlyos a létben, az emberi tárgyban. Megragadni és mélységében is maradandóvá formálni a pillanatot, meglátni és kibontani összefüggésrendszereit a képek erőterében, hogy szabadabban áramolhasson a sors is a verssorokban. Tudom, úgy hangzik, mintha egy szakszerű műtéti beavatkozásról volna szó, pedig csak az egyszeriség és egyetemesség örökös vérkeringése foglalkoztatott fogalmazás közben, a József Attila-féle Sebed a világ állapota. Mondhatatlanságában is mondhatóvá tágítani a sebet talán rálátni a reményre is a versből az idő résein át. A kifejezhetőség reményére gondolok, mely csupa vágy, csupa gyermeki felfedezés: birtokbavétel és tapasztalat. Mohón, mintha kisded / kapkodná szép fejét az új világban, / megtapogatva mindent: úgy szeretném / kívül-belül a dolgokat hibátlan / formájukban csodálni! (Csak egy percig). Így sóhajt föl a megismerés határmezsgyéin (a költészet senkiföldjén) Tompa Gábor, a költő, első verseskötetében*, mely a reménység méltó útlevele a továbbiakhoz, mivel ezt a gondosan megszerkesztett laissez-pas-ser -t, azaz a világ bizakodás és kétségek között kelt verses igazolványát (igazolását?) végső soron egy állandó költői készenlét hitelesíti. Természetes, hogy éppen a kötet nyitóverse viseli a Készenlét címet. De senkit se tévesszen meg a szonettformát mímelő tördelés, mellyel a költő szinte szemérmesen egyik lehető legszabadabb versét rejtegeti: Nem szomjazunk, // nem tévedünk. Nem együtt. Nem, ma nem. Nem / kérünk szót. Nem az a véleményünk. Nem / kapcsoljuk be. Nem tervezünk, nem ren- // dezünk. Nem adunk, nem veszünk. Nem foly- / tatjuk. Nem állunk fel. Nem értjük. Nem / mozdulunk. Ma nem. Ma eljön értünk. A szó? A hallgatás? Mintha csak a költészet vagy a szabadság dackorszaka köszöntött volna be ezzel a verssel, amelyet a sok nem kemény kötőanyaga egyetlen igenné cementez. Biztos alapvetés építeni lehet rá, akár egy egész verseskönyvet is. Nemhiába kezdődik harminchárom tagadással Tompa Gábor kötete amúgy is az igen felé sodródik. Ellenállhatatlanul, mert valahány örvénymozgása arra mutat, s mert ez a lényeg átsüt a szkepszisen is heroikussá emeli a hiányhelyzetek kétségbeesését. Sorozatos hiányhelyzetek felismerése közben közelít a költő, ám ugyanakkor távolodik, mint A távfutás kifulladásig vitt szonettjében is, vagy A régi játszótér keserű nosztalgiájában: Óperenciás limlomok közt /behorpadt szívrohamsisak / álldogálsz közvetlenül messze / orcádon csorgó mesehab. A groteszk önarckép igen hiteles, hiszen a gyermekkor őszintén ravaszkodó ártatlanságából csak kinő a költő, ún. felnőtté lesz, s mikor már egyebe se lesz felnőttségnél, elveszett vagy sosevolt generációk tagjaként megírhatja akár a Nemzedékváltás fanyar programversét is, mi több: rögvest az euforikus műfaj dühös paródiájaként: nem szakítunk fiatalon láncszemet, és / nem gomboljuk be nyakig, mert / benne vagyunk hej! nyakig, és / csudajói szórakozhatunk! Mert lecsorog, haj! kíméletlenül lecsordul az arcról a mesék habja (vö. József Attila: nem lógok a mesék tején ), de milyen vonásokat hagy maga után? Erről a poéta egy barátaihoz intézett (lásd Villon: Szép lecke az elveszelt fiúknak) Érzelmes szonettben számol be: Aprópénzhez koccantva fényes álmot, / vásárra visszük valamennyien, / dadogva ócska főnevet vagy álnok // igét, nem vált meg immár semmilyen / fohász, sem olcsó kérelem, sem átok. / Lehettünk volna boldogok, barátok. E poéte mauditra valló intonáció mellé kiválóan illik a Közösség két sora: lenni lenni lenni lenni / nincs más kiüt. Még akkor is, ha a raktár, // az ősi tartalék, az emberi / bár fejed, amit tűnődésre adtál, / még nyakadon már apad s nem leli / helyét és értelmét a szó. (Tanács egy másik magamhoz). Ebből az egzisztenciális hiányélményből sarjadnak ki Az elhallgatás okai, s valahol itt, a szavak funkcióvesztésében ver gyökeret A hallgatás családfája is... A néma csend genealógiája pedig nem egyéb, mint a szó (a beszéd) lehetséges jelző-szinonimáinak szinte kopogó zuhataga: ráolvasás és vádirat, egyfajta zsolozsmázó káromkodás. És a lombhullató családfa alatt, akárha egy heraldikus ábrázoláson, ott áll a költő a középkori hallgatás

12 címerében magányos, búsképű lovag: szó-páncélba vértezetten / állok árván ékezetlen / ősz fejem fölé a lombok / hullatják a kettőspontot (Változat magányra). De megvédhet-e valóban a szó? Hiszen maga is sebezhető', sokszor költőknél sérülékenyebb... Oltalmazhat-e pajzsként egyetlen szó, egyetlen szép szó, mondjuk, a szélrózsaillat (Szívemen délkörök) szemben az égtájakká terebélyesedő hallgatással vagy éppen a vágyak elhallgattatásával? A költészet esélyeit latolgató kérdés legalább kétezer éves. Talán fölösleges is mert lényegében megválaszolhatatlan, mivel minduntalan a költészet értelmét és lehetőségeit feszegeti. A rá adandó válaszért a harcot ki-ki maga vívja meg egy láthatatlan belsőköltészettan sajátos logikátlanság a szerint, amely az irodalomtörténészek számára interpretálhatatlan. Persze, úgy is lehetne mondani, hogy a költők immár több mint két ezredév óta újra meg újra puszta létükkel válaszolnak a kérlelhetetlen dilemmára: mihelyt verset írnak, már döntöttek is. Márpedig a költészet létezik: él és lélegzik, miként egy földi friss táj valahol a Versek vidékén Tompa Gábor szép szonettjében. Mert a Versek vidékén mindig minden másképpen van, de valahogy mégis ugyanúgy... Csak éppen egymásban kell kimondani a változatlant és a változót, hogy legyen. Kimondani annak ellenére, hogy az elvérző nyelvet megsebzi a szó... Mert a szó-páncél fájhat is... Elevenbe vág, nehéz viselni: súlyos a versek vértezete. Ebben az értelemben is helytálló az, amit Markó Béla még annak idején (1985) az Alapművelet című antológia előszavában írt Tompa Gáborról: a kimondandó és a kimondható szó súlyát mérlegeli, ars poeticákat ír. Valóban a hol szabadabb, hol kötöttebb formákat változtató kötet majd mindenik verse ama belső költészettan kinyilatkoztatása, hiszen a költői hitvallások sorozata meg-megújuló küzdelem a szó jogáért, amit mondani kell. Innen ered a verseskönyv felkavaró zaklatottsága is hány elharapott kiáltás, visszafojtott sikoly rezonál a szonettek szigorú hangszekrényében! Márpedig Tompa Gábor könnyed biztonsággal, mondhatni klasszikus méltósággal játszik az édes új stíl (dolce stil nuovo) karcsú hangszerén, méghozzá annak mind a tizennégy húrján: tudja a quatrinák és a terzinák fogásait. Tudja, miért és hol kell leszorítani a húrt, hogy hallhatóvá váljék mindaz, ami artikulálhatatlan, s roppant magasan vagy nagyon mélyen pendül meg az emberi hangszekrényben, ha úgy tetszik: a lélekben. Tudjat tehát azt, amit költőknek (talán) tudni illenék: a formát, mely a formátlant alakítja zenévé. Tudja a húr feszülését, akár egy lantművész egyik jeles lantosa ő a nyolcvanas évek hazai lírájában beköszöntött pazar szonettreneszánsznak, mely a 20. századi magyar szonettírás legszebb hagyományainak örököse, folytatva megújítója. De szonettben beszélni némelyek szerint mégiscsak nehéz, esetleg könnyebb megtanulni a kakukkos órát, a szárnyas időt, mely gépezetből és madárból áll: egyszerre mekanyizm és szárnyalási vágy a szabadság metaforája. Mert hogyan is szól a kakukkos órák untig ismételt, bebiflázandó költészettana? Voilá, az elmés szerkezet szétszedése: a kakukkos óra / két részből áll / mondta a tanár elvtárs / / anyag és tudat / alany és tárgy / kakukk és óra // egymásrautaltak / mint ige és test (Óra, árnyékok). A kakukkos óra szétrámolásának szentenciózus tananyaga egy másik kérdést vet fel: megtanulható-e eme mészároslegényi pedagógiával kettévágott, sőt széttépett világ, melyben a megmásíthatatlan / de el-sem-gondolt / akarat / haláltáncolva / szakadatlan/ a lélek drótjába / akad (Állapot-halmaz)? A lecke mintha válaszolna is: ezernyi / álarcot viselni! Lenni! Lenni! Ám Tompa Gábor mégis visszakérdez: Hány életünk van? Hány az őszinte rejtőzködésre? Hány az arcok és arcmások állandó helycseréjére? Mert nemhogy a szó-páncél, de a maszkok váltogató sorozata sem védhet meg az elvakult akarat könyörtelenül tragikomikus danse macabre -jában, a gyilkos abszurditások költőietlenül köznapi karneváljában, ahol csak járunk-kelünk változó alakban (Egyszer még úgyis fölépíthető). Hogyan is védhetne meg, hiszen maga a megsejtett azonosság keresése, maga a forrongó létet formáló átmenet, maga a forma

13 szomja kitárulkozik az áhított teljesség felé... Dehogy bújtat el, dehogy rejt az álarc... Kiszolgáltat és lemeztelenít. Még inkább kitakarja a költő csupa ideg arcát a versek és a világ színpadán. Tompa Gábor tudja: nincs az a smink, ami elkendőzhetné a végső spektákulumot. Az ő theatrum mundijában nem arctalan a játék. Ennek a mízan-szen - nek jól kivehető egyéni arca van: drámai jam-busok viselik a rendező vonásait, s daktilikus redők formázzák csendes homlokráncolását, amint éppen az egyetemes színpad esetlenségében is fenséges mozgását figyeli. Mindez viszont a versek egyik (univerzális) motívumköréhez utal bennünket, amelyben a játékmester mintha új egységbe fogná az arc, az álarc, a tükör, a szó, a hallgatás, a semmi és a többi sokrétű viszonylatrendszerét. Tompa Gábor újrafogalmazott és átértelmezett színházi metaforáinak természetesen megvan a maguk előtörténete bölcseletben, poétikában s retorikában egyaránt. Kutathatunk utánuk Platónnál és a künikoszoknál, Petroniusnál és Salisbury Jánosnál ( All the world's a stage ), sőt egyéb középkori tekintélyeknél és neves humanistáknál, még teológusoknál is de ugyan minek? Elég lesz inkább Shakespeare-t és korát megidéznünk, mivel a theatrum mundi képzete a reneszánsz válságának idején, az európai manierizmusban indult igazi virágzásnak. Akkor és most: a századvég művészetében-irodalmában, melyet, úgy tartják, elsősorban a posztmodernség divatozó (mindazonáltal valós) gyűjtőfogalma jellemezhet. De vajon nem egyfajta rejtett manierista kontinuum periodikusan ismétlődő megnyilvánulásáról van-e szó? Nem valamiféle neomanierizmusról? A marionettlét, bohóclét, komédiáslét, teátrumi lét költői kép- és gondolatalakzatai mindenesetre egy jellegzetesen manierisztikus léttípus meghatározottságai felé tartanak. Tompa Gábor esetében azonban nem egyszerűen e kulturális toposzok használatáról, hanem hiteles megéltségükről kell szólnunk a szerep, alakítás és valóság hármasságáról, születés és halál áttűnéseiről a versek színpadán. Az ember-színész (A színész fakuló arcai) és ember-bábu (El nem veszhet, ami volt) szonettjeinek szépsége éppen ezért nemcsak egy kozmikussá tágított hiányélmény jelenvalóságáról üzen, hanem egy vágyott és remélt rend megalkothatóságáról is, akárcsak a József Attila-i Levegőt! torokszorító zárósorai. A hiány kifejezhetősége felismerést és felülemelkedést is jelent ezek a rend katartikus pillanatai: nincs többé isten, nincs, ki ablakom / becsukja majd, ha rám talál a végzet, / hogy egy gyanútlan őszi hajnalon / megálmodja elölről az egészet, / / s a csillagokkal újra elkeverve, / szólítson engem értelmes szerepbe, / amely valóbb, s így: szabadabb lehet (Bűvös kör). Mert a theatrum mundinak ez a végső tétje, s talán a költészetnek is... Az előbbi idézetből különben az is kitűnik, hogy Tompa Gábor (szonettírói) stílusa távolról sem tekinthető neomanierisztikusnak inkább klaszszicizáló tisztasággal zeng. Mértéktartóan, pontosan, higgadtan. Eleve klasszikusként indulni manapság sokak számára kihívást jelent. Pláne akkor, ha a költő klasszicizmusát csipetnyi romantika is fűszerezi, de dúsítja azt a posztszimbolizmus olvatag muzsikája is (Üres lapok szonettje) csupa szecessziós villódzással; jelzőhasználata és kifinomult hasonlatai pedig a Nyugat és az Erdélyi Helikon lírikusain is iskolázottak... Persze csak alig észrevehetően, csak úgy, ahogy szántszándékkal (szinte kacsintva) kiugraszt utalásképpen egy-egy Petőfi- vagy Áprily-sortöredéket a versből, hogy aztán holtsúlyos komolysággal kajánkodhassék, akár a Vers a Semmiről hátborzongató kis remekében, melyben Ady magyar Ugarát is tanúságtételre idézi a jog- és szófosztottság perében. Különben a briliáns szójátékokra gyors Tompa Gábor ijesztő eleganciával fordítja ki a közhelyeket is: a groteszk és abszurd rögtönzések (Utazás, Ásatás, Egy régi kérvény, Ókor, Főpróba) csalafinta konkrétumai az akasztófahumor határát súrolják, és tulajdonképpen egy nonszensz világrend lenyomatai, hiszen játék ez légies ledér / rettentő látszatba bújva legalábbis ígyen állapíttatik meg a weöresi variációkra kitűnően rájátszó Szerepcserék epilógusában. S ha már a költői játszadozásoknál tartunk, pillanatra se feledkezzünk meg a Hótorlaszok képtelen mikulásosdijáról,

14 melyben fenyegető abszurdumok és megnevezhetetlen félelmek forgatókönyvévé válik a könnyed játszadozás, akárcsak az Intés a tükörből terror hangulatú szürrealizmusában is. Mert Tompa Gábor lírájának korhű látomásosságában minduntalan az emberi fenyegetettség ellenidylliumai kísértenek a Megszólítások Georg Büchnert invokáló vallomásában éppúgy, mint a Hűtlen elfagyásban vagy Az álombéli táj régióiban is: Ólomlábakon menetel a zápor, / villogva feni késeit az ég, / kémlel a Hold a vihar ablakából, / a csapzott erdő riadt lánggal ég. A sorokból leselkedő kiszolgáltatottság bukolikus borzalma már-már a kései Radnóti hangján remeg át a versszakokon. De Tompa mégsem eclogákat ír, ő csak kérdez: szenvedélyes kérdező... A költő kútjának a mélyén tükröt tart a mindenkori kérdés: vers vagy élet? S ha igen, akkor: Hány életünk van? Ahány versünk? Ahány világra szabott szavunk? Hisz a szóban a rend, s a hiány szívében végül is ott a szabadság. Mert a költőnek mégiscsak egyetlenegy élete van: védtelen ő is, félre-félredobban az ő szíve is, de valahogy jambikusan teszi avagy épp hexameterekben... Am mindenképp a lehető dolgok ritmusára, s együtt a széthullt egésszel... Akkor is, ha kislánya ébredéseiről vagy a csillagos mindenségről szól, akkor is, ha az Égi ünnep kijózanító mámorosságáról egy par excellence szimbolista versben... Mert a költészetnek is, akárcsak az életnek, szívhangjai vannak: üzeneteik szervesen áthatják és tagolják a világot egy végtelen sort értelmező központozások. Ezért a költő él és a költő ír kijelentések valahol szinonímaértékűek, hiszen írni csak annyi (!?), mint reménnyel és vággyal töltekezni: szabadsággal és szerelemmel; még akkor is ha A látvány nem hoz újat: Talán figyelni kéne föld alatti / zenékre, minden lassú változás / apró jelére, ébernek maradni, // míg mások alszanak, míg pályatárs, / bolyongó csillagok reszketve égnek, / vagy jelt adnak talányos messzeségek! Minden bizonnyal készenlét a vers. A v irrasztás is az. Tompa Gábor lírája ezért lehet az emberi létbe vetettség szép dokumentuma, jelzés a lélek készenlétéről a reménytelen reménység folytonos vállalásáról. Ami a vers, a szó, az élet. * Óra, árnyékok. Kriterion Könyvkiadó, A teremtő tekintet pillanata Avagy lehelé, hogy halandó szent nézze A szellemvilágot, teljes öntudatban? (Arany János: Dante) Az Őszikék poétája majdhogynem mindennapi vendégem... De nemcsak a legendássá vált kapcsos könyv remetéjét ismerem, tudom magaménak, hanem az ünnepibb alkalmakra tartogatott komor fenségű avagy kesernyés humorú epikust is: mesterségről szólván véle mulattatom magam s kevéske időmet. Gondolom másokhoz hasonlatosan... Mert sokan így vagyunk Arany János borongós derűjével, így vagyunk szinte arisztophanészi szellemével, szomorkás poétai tudományával, pontos nyelvi jelenlétével, amely akár szakmailag is tanulságos lehet, mert ránk fér, miközben kortárs líránk egyre akadémikusabb, avagy egyre prózaibb ömlengésű lészen... Ami tulajdonképpen ugyanazt jelenti, hiszen feloldódásról és kioltódásról egyként beszélhetünk... Hát inkább kései balladákkal vértezzük föl magunkat! Ennyit talán a költő Arany János kapcsán. Ami pedig az esztéta Aranyt illeti gyakorta tanáros, ám mértéktartó értekezései javarészt mindmáig ismeretlenek előttünk, habár nem kevés klasszikus meglepetéssel és modern bizonyossággal szolgálhatnak a poézissel. bíbelődő maradéknak, az arra rászorulóknak... Például Zrínyi és Tasso című tanulmányának olvastán még most utólag is azon töprenkedem, hogy bizonyos hazai viszonylatokban (valahol Szigetvár és Jeruzsálem között) vajon milyen messzire esik

15 egymástól a leomló Trója, a tortosai tábor, Nagyfalu tarlója vagy éppen Nagyida kacagtató veszese... Rohamozó kételyek és meghátráló válaszok váltótüzében számomra már csupán egyetlen esély mutatkozik az, hogy lehetőségeim szerint meghatározzak egy momentumot, körbebotorkáljak egy metaforát, körvonalazzak egy lehetséges arcmást. Egyetlen arc adott csak: az Aranyé, de mögötte kivehetően vajon hány arcél, hány vissza- és előretekintő pillantás? Egy szemfordulásból világot megnézé. (Mondja Istenről Zrínyi Miklós!) Valaha az Úr, a Pater Omnipotens így tekinthetett végig a villongásokba bolydult földi tartományokon s én úgy hiszem, hogy az alkotó ember is ilyen: egy szem fordulatból erőt gyűjt, végigpásztázza az egyetemes elme veszendő provinciáit, az európai szellem (?!) némelykor mégis átláthatatlan régióit... A szemlélődő feldolgozza, átalakítja az anyagot, de a látásanyag is alakít a körbetekintő nyitott alany így jut el az univerzálist megsejtő összegezésekig. A szellem magára bukkan az emberi kultúra rétegeiben, s egyúttal önmagában is föltalálja a világot: a felismerés, a tudatosítás szinte katartikus erejű. Megráz és felráz. (Az iménti vitatható képsor persze csupán egy összetettebb folyamat egyetlen állandó mozzanatba való belesűrítése. Örök találkozásnak is nevezhetnénk.) Arany János szemfordulása, teremtő befogadása és kisugárzása ugyanis egy azóta sem elégszer újragondolt, esetleg különféle gátlásokkal kezelt íróigondolkodói modell mindenkori lehetősége. Az epikusi hitelvek Arany általi exponálása vallomás is egyben: nemcsak az alkotói vonzásokról, hanem a választásokról is. A választás jelen esetben a virtuális egyetemest kísértő beirányozás, amely örök, ciklikus megújhodásokra képes folyamat, s egyben az alkotói kétely és bizonyosság állandó átélése, illetőleg annak esetleges megragadása. Úgy vélem, hogy az alkotási tettben a nyitott alany alkalmasint ráakadhat arra a ritka csomópontra, arra a szellemi keresztútra, ahonnan egyetlen szempillantással a Mindenbe mérheti, vagy legalábbis tisztázhatja teendőit és ars poeticáit. Így Arany János is, habár az ő költői vallomásai a szöveg mögötti térségekben lakoznak valami gőgös szerénységgel, már-már az elhallgatás határán... A szöveg mögötti térségeket azonban a mindenkori összefüggések állandó és mégis változó utalásrendszere hálózza be, ahonnan olykor viszontvib-rációk, feltételes villódzások, biztosabb avagy akadozóbb jelzések hullámmozgása üzen a visszaható gondolatnak. Perorációként pedig csak annyit: a mindenre figyelmező arc is az Aranyé. Pillantása még ott rezeg az európaibb (?!) tartományok és a tespedőbb provinciák felett... Vonásai mögött néha még felizzanak egyetemes kultúránk egyre szétmosódóbb arcélei. A kedélyesen sziporkázó Gyöngyösi István valamint a súlyos döngésű, verselésében is hadvezéri Zrínyi éppoly közel vagy messzi van a számvetést készítő kései epikustól, akár Homérosz, Vergilius, Lucanus, Ariosto és végül Tasso... (Vagy az emennél vígabb, groteszkebb talján verselők: Pulci meg Tassoni.) Ebben a megvilágításban viszont az epikus Arany János arca leginkább az esztéta Babits Mihály arcára emlékeztet... De figyelmeztet is: a szintetikus látás állandó lehetőségére, a művek jelenvalóságára, a világliteratúra messziségére és közelségére. Mert vannak, adottak olyan visszavisszasajgó szellemi pontok is, ahonnan a viszonylatok a bemérhető végtelenbe csapnak át... Meglehet, éppen Szigetvár és Jeruzsálem között... Így talán még az is elképzelhető, hogy a Nagyfalu határában égő Trója és a szentföldi keresztesek ostromgyűrűjébe kerített füstös, hahotás Nagyida valahol mégiscsak rokonok.

16 A műfordítás reményteljessége* Megvallom, kissé zavarban volnék, hisz sem hétpróbás műfordítónak, sem Eminescu-értő filosznak nem ismerem magam, mi több: az előttem szólók igen körültekintő alapossággal, sőt otthonos biztonsággal lényegében már felvázolták e kerekasztal-értekezlet fontosabb irányvonalait, mintegy meghatározván azokat a lényegesebb pontokat és kérdésköröket, amelyek elengedhetetlenül felvetődnek, ha a műfordítás és a műfordítói munka lehető és lehetetlen problémáiról esik szó ezúttal éppen a magyar Eminescu-tolmácsolások tükrében... Hát hogyne volnék zavarban s nemcsak azért, mert hozzászólásomban óhatatlanul ismétlésekbe bocsátkozom majd, hanem azért is, mert olyannyira ellentétes vélekedések hangzottak el az imént a műfordításról általában. Nevezetesen olyasmiről esett szó, amit (a különben műfordítónak is kitűnő) Szilágyi Domokos írt le régebben egyik idevágó cikkében (persze rögvest megjegyezvén, hogy a megállapítás már akkoriban is közhelyszámba ment), miszerint: A műfordítás a világ legreménytelenebb foglalkozása. Miért is ne volnék zavarban, mikor ebben az általánosan elterjedt poentírozó szentenciában túl sok az igazság annyira sok, hogy akár igaznak is tekinthető; éppoly igaznak, mint a fordítottja: A műfordítás a világ legreményteljesebb foglalkozása. Nos, ezért volnék én zavart: nem látom egymással szembeszegezhetőnek e két szentenciát, hiszen egyként igaza van a szkeptikusabbnak és a reménykedőbbnek is fordítani képtelen s lehetetlen feladat, de azért még lehet, és kell, mert hátha mégis... Nem a szükségről szólok, csak a szép lehetetlent vállaló felfedezők megszállottságáról, ha úgy tetszik heroizmusáról... Navigare necesse est adták sorjában Tengerész Henrik majd Kolumbusz szájába a később jócskán torzított és az élet ellen kijátszott ókori aranyköpést számomra legalábbis szinte kolumbuszi tettnek tűnik az újabb (költői) világok felfedezése, illetve többé-kevésbé pontos, de mindenképpen fáradságos feltérképezése a műfordítások tengeri útján... S ha már a nagy költészetföldrajzi felfedezéseknél tartunk, minek restellném bevallani, hogy eme hajókázási vágy hasznot is hoz: olyanféle gazdagodást, mely az Indiák és Mexikó aranyához sehogy sem mérhető... Hódításnak is nevezhetném, csakhogy itt nincsenek hódítók, sem hódítottak: csupán fordítók és fordítottak; s még azt sem tudni: melyik másik, hiszen ez az örömosztó, erőszakmentes szellemi gyarmatgyűjtés messzemenően kölcsönös és megfordítható egyenlő felek kézfogása az Irodalom Nagy Világtengerén. Hanem e felfedezői allegória eufóriájából evezzünk végre ismerősebb vizekre ismét a megadott partszegély felé! Mert persze tudom én (is), hogy a legtöbb költőt alig lehet pusztán szavaik nyomán haladva kutyahűséggel fordítani, azaz pontosan ugyanazt és ugyanúgy a maga maradéktalan voltában visszaadni belőlük, amint teremtetett. Tudom, hogy létezik (és ha igen főleg a költészet szigorúan kötött domíniumán belül) egy nehezen vagy egyáltalán nem nyitható nyelvi kód, valamiféle nyelvbezártság, s éppen ezért legtöbbször a gondolkodásmód bizonyos jellemzőinek olyan egyszeriségével, izoláltságával kell számolni, mely nemcsak nyelvenként, népenként, de természetesen költőnként is változik, méghozzá külső szemek (fordító kívülállók) számára majdhogynem átláthatatlanul. S végül tudom azt is, hogy más (és ajánlott) saját anyanyelvükön, eredetiben olvasni a már (akár magyarra is) lefordított költői műveket, csakhogy a nyelvtudás kiterjedtsége ezt csupán a boldog keveseknek engedi meg. Marad a fordítás a maga bajával s lehetőségeivel, hiszen nehezen fordítható költők nincsenek, mivel java részük mind csak nehezebben fordítható elég itt (amúgy kapásból) Horatius, Villon, Shakespeare, Hölderlin, Baudelaire, Rilke, Eliot stb. igazán tetemes méretű magyar fordításvariációira utalnom. Vannak továbbá olyan kivételes slágerversek, amelyek többszöri szép nekigyürkőzés ellenére is lefordíthatatlanok

17 maradtak a maguk teljességében. (Ilyen az elhíresült goethei Vándor éji dala vagy Poe Hollója mellett Apollinaire Le Pont Mirabeau-ja is, amelyet talán Vas István tolmácsolt a legszebben, bár a sorok szajnai muzsikáját föl- és visszaidézni valóban lehetetlen.) Még szerencse, hogy egy-egy költői életmű bővebb kiadásai egyazon vers több változatát is tartalmazzák, s noha egyik sem egészen maga az eredeti vers, legalább a változatok egybevetése tanulságos lehet, s egyszersmind elrettentő a jövendő műfordítók számára, akik időnként megjelennek, s új szemmel újra meg újra nekiveselkednek néhány immár klasszikussá magasztosult költői műnek, makacs versnek, amely sehogy sem adja meg magát... Hiszen értem én, hogy hasznos és szép feladat (sőt hivatás!) időről időre újrafordítani valamicskét a múlásban talán már túlságosan megmerevedett klasszikusokból, s talán kicsinység jól is esik néha fölfölrugdalózni a Shakespeare-fordító Arany hallgatag szobra felé, mert attól az még úgyse bukik le talapzatáról... Mondom, értem én a másság igényét, esetleg még azt a friss (fétisromboló és kegyeletsértő) lendületet is, mellyel minden kor egy kissé (néha drabális túlzásokkal) a maga szája ízéhez igazítja az írók úgynevezett üzeneteit, miközben egyre precízebb, sokrétűbb (bár lehetséges, hogy sokkalta szürkébb) jambusátültetésekre törekszik felfedezési lázában s ez rendjén is volna, hiszen számtalan csapnivaló vagy teljességei elhibázott műfordítás is akad bőven, hanem azért még nem kell fuzsitusmód kölyköstül kiloccsintani a feredővizet, s minden megelőző műfordítás időtállóságát nagy garral firtatni... Abban azért még valamelyest az Idő is dönt, illetve (szerintem nem is egy esetben) már döntött őkelme, hiszen Vörösmarty Lear királyavagy Arany Hamlet-fordításán is túl hogy kaján legyek biza csak heába tamáskodhatnánk Béza Tódor és Marót Kelemen uraimék énekinek Szenci Molnár Albert által való gyönyerőséges és erősen hiteles fordításában... Szándékosan sarkítottam az imént, mivel csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az irodalom idejében mennyire továbbgondolásra serkentő az idegen művek (műfordítások) jelenléte: az Ómagyar Mária-siralomtól kezdődően Heltai Gáspáron, Balassin és a barokkon keresztül a literatúrai élet jelentős részében még együtt lélegzik az antik vagy a külhoni auktor és a honi humanista írástudó, hogy végtére a nagyon tágan és meglehetős szabadossággal értelmezett fordítások (át- és utánköltések, parafrázisok) ösztönzésére, s mintegy erőt gyűjtvén a továbbiakhoz, még életrevalóbb kedvvel nyújtózkodhassék át lassan az eredetiségbe az anyanyelvi irodalom. A szövegés formahű fordítások elve pedig csak később, Kazinczyék felvilágosodásában hallat majd magáról, s mivel a XIX. század folyamán sem válik egészen általánossá új elvárásokkal sürgető örökségként s feladatul többek között a nyugatosok nemzedékére marad. Úgy vélem, nincs miért félnünk a fordítások időtállóságától a mégha régecskén is, de jól (és épp a kellő időben) lefordított művek, ha igazán maradandók, úgyis megállják az idő próbáját, s maradéktalanul szólnak a hozzájuk folyamodóhoz, mert pezsdítően szerves részeivé válnak az egésznek, hiszen élénkítő hatással szívódnak fel kultúránk vérkeringésébe, s abba a literatúrai (esetünkben lírai) körforgásba is, mely a maga során elidegeníthetetlen része a nyelv életének. Nos, ezért nem értem én eléggé, miért is volna érdemes a nyelvi köztudatba átment és átmentett, egyszóval: teljesen sajátunkká vált, mesteri tolmácsolású sorokat egy újfajta és türelmetlenül proklamált kizárólagosság igényével újrafordítani. Lelkesedésből, kíváncsiságból születhetnek többé-kevésbé érvényes változatok, amolyan állandó szellemi erőpróbaként ezt elfogadom, de csak írástudóhoz méltó alázattal a jó (és immár meghonosodott) ősfordításokkal szemben. (Ami nem azt jelenti, hogy a hajmeresztően setesutára sikeredetteket nem kellene újrafordítani, akár több változatban is azokat érdemes csak igazán!) Hát minek is szegényíteni magunkat, ha mégoly gazdag és áttekinthetetlenül kiterjedt műfordítás-irodalmunk is van, amelynek hatástörténete sem elhanyagolható következetesen formahű fordításkultúránk európai szinten majdhogynem magányos minőségére mi sem vet jellemzőbb fényt, mint ama nevezetes Babits-anekdota a legszebb magyar versről, vagyis Shelley nyugati szelet köszöntő

18 ódájáról és a műfordítónak (mert költőnek is!) elsőrangú Tóth Árpádról. Tény, hogy költői fordításirodalmunk körültekintő bőségét (még ellentmondásaiban is) nagyszerűen tükrözik azok az Eminescu-átültetések, amelyek kapcsán emez elébbi, általánosabb gondolatsor felötlött bennem, hiszen a kitűnő román költő magyar fordításainak története több mind százéves múltra tekinthet vissza, s nemcsak elképesztő menynyiségét tekintve, de értékénél fogva is külön fejezetet jelent műfordítás-irodalmunkban, hiszen rengetegen fordították már s rengeteg változatban jómagam a kiemelkedőbb teljesítmények és fordítók hosszabb és méltán megérdemelt felsorolását mellőzve, itt csak Dsida és Áprily (legalábbis számomra) mértékadó fordítói munkáját említeném. Eminescut és magyar fordításváltozatait átolvasva viszont azt tapasztaltam, hogy olykor versértő mesterembereink, sőt még legjelesebb költőink is mellémelléfordítgatnak: vagy meg sem hallják, vagy pedig síróssá túlozzák az eminescui gondolatok hullámzásának melankolikus muzsikáját... Mit szóljunk akkor a szerényebb képességű fordítók, száraz szakemberek és úttörők sokszor bosszantó és szánalmasan botfülű botladozásához a szinte már szikkadt és szürke prózaisággá silányuló sorok között, melyeket másik végletként végzetes csöpögősséggel itat át az angyalkás epedezés s a hő keblek nyögdellő sóvárgása, mintha az almanach-líra lagymatagul bájolgó stílusa térne vissza még csak nem is a romantikus stíl fenséges vadsága, nem, nem a világmegvető dac kínja: a mal du siècle csak valami szentimentalistán romantikázó, élettelenné erőltetett modor, s miközben a költeményekbe már-már versidegen sápatag szóvirágokat igyekeznek belegyömöszölni Eminescu gyönyörű sarkvidéki ragyogása, melyben fagyosan lüktet az emberi teljességvágy gyötrelmes tiszta fénye (olyan dermesztően, s mégis oly sebezhetően és hatalmasan, mint egy érző jéghegy), nos, mindez a ködös és visszavonhatatlan tündöklés az el-ellágyuló (s nem gyöngéd, hanem gyönge) fordításokban már csak a széplelkűsködés langy haloványságával pislákol tovább erőtlenül. Márpedig Eminescu esteledő költői nyelvének minden álomszerű lebegése vagy szenvedélyesen komor látomásossága ellenére (és éppen ezek által is) ereje van. Verseinek gazdagon árnyalt költői nyelvét magától értetődő természetességgel hozza mozgásba a látszólag legegyszerűbb közlésekben lakozó két- avagy többértelműség az az állandó feszültség, amely betölti és meg-megrezegteti a szavak mögötti térséget. Megfigyelhető, hogy egy-egy szerelmes versének kezdeti fanyar-édeskés játszadozása hogyan súlyosodik s nehezül el a várakozásban: miként válik lassan mozdulatlanná az idő emlékezetében, kozmikusan kihűlt sorokban. Megtévesztő kissé az a könnyed dalszerűség, amelyben a népköltészet, a német Lied s a románc emléke zsong, hullámzik fátyolos hanghatásokkal a költő könyörtelen időélményében... Nehéz tehát ezeket az andalítóan rideg s a mindenség felé figyelő magányos verseket Eminescu valós dimenzióiba helyezni... S talán éppen ezért nem elég fordításkor a kötöttségeket így-úgy betartva eminens énektanárként leszolmizálni a verset, mert a vers leglelke érintetlen marad: nem küld viszontrezgéseket. Legalábbis így hiszem én, aki műfordító sem vagyok, hiszen csak hébe-hóba s alkalomszerűen fordítgatok szinte félve, de azért valami bizsergető érzéssel legbelül, miközben meg-megsejtem, hogy költőt fordítani azért olyan izgalmasan szép és fáradságos feladat, mert olyan ösztönző azonosulást (egyfajta önismeretet) jelenthet, mint (mondjuk) egy jól felépített s lélekkel való színészi alakítás. Talán ebben rejlik az is, amiről a kezdet kezdetén beszéltem: a műfordítás reményteljessége. *Hozzászólás 1989 tavaszán a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztősége által megrendezett műfordítói találkozón. A megbeszélés középpontjában a magyar Eminescu-tolmácsolások állottak.

19 Egy antológia margójára A Beowulf-eposz angolszász ködökbe vesző archaikus idejétől tulajdonképpen csak Dylan Thomas koráig ível két tömött köteten keresztül a Klasszikus angol költők (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986) antológiája. A mégis meghökkentően robusztus versgyűjtemény (dicsértessék a fordítók és a válogatók munkás fáradozása!) jogos büszkeséggel hirdetheti bővebb fülszövegében, hogy ami az angol költészetből ez idő szerint magyarul hozzáférhető, annak a zöme itt együtt van... Mi több: az aprólékos életrajzi jegyzetek külön kis könyvecskét tehetnének ki! Tehát jócskán akadt, amit megélni az angolhoni kartársaknak... Hát ez ijesztően szép! A Nyájas Olvasó szinte örömmel émelyeghet, hogy mennyien vannak és mind költők! Ráadásul valamennyien klaszszikusok! Eleve névtelenek vagy csak ismeretlenek, eleve ismerősek, elismertek vagy csak zseniálisak... De most tekintsünk el talán a nevektől, hiszen a felsorolásban ott tolonghatnának mindnyájan: a többnyire anonim óangol és középangol verselők, a Tudor-reneszánsz és a restaurációs barokk bravúros ragyogású poétái, a romantikus hevülettel vagy éppen hűvösen klasszicizáló költők, valamint a viktoriánus korszak kegyetlen szenvelgői és fanyarul esztétizáló dekadensei... És így tovább el egészen a valamivel már modernebb (?!) lírikusokig. Úgy az ötvenes évekig... A pompás névsor mögött azonban ott a poézis világa, a vers valósága és valószerűtlensége az immár visszavonhatatlanul állandó mozgásban lévő líra visszhangokkal teljes (illetve terhes) szöveg-dzsungele, amely a maga elrettentő gyönyörűségében tárulkozik ki a felfedező, a gyanútlan behatoló előtt, s egyszerre tud támadékony és messzemenően toleráns lenni a teljes megmutatkozásban. Ezért a jelen válogatás maradandósága és tünékenysége valmiféleképpen mégis a vers táguló világegyetemére vet fényt: a költészet értelmére az emberi vágyban, az isteni szépség tériszonyában... Mert soha szebbet a szó szédületénél! Az angol antológia rejtett örvényeinek kavargásában, az újító hagyomány és a hagyományos új gazdag összjátékában távolodnak és közelednek a különböző korszakok, költői iskolák hanghullámai... Ám túl a helyzetek és a témák lehetséges kapcsolatain a versek változó viszonylatában varázslatosan rezonál egymás mellett Chaucer medieválisan vaskos galantériája és Lord George Gordon Byron elegáns világfájdalma vagy az Erzsébet-kori drámák (Shakespeare és a többiek!) dalbetétei és (üsse kő!) az indiai Kipling gyarmati fűszerezésű katonaballadái! Teszem azt a Mandalay... De jól megfér egymás mellett John Donne (meg a metafizikus költők) kifinomult manierizmusa és T.S.Eliot Átokföldjének egészen poundiánus modernizmusa is...* Hanem folytathatnám a kapkodóan hiányos poétai seregszemlét Milton Elveszett Paradicsomától Alexander Pope rokokósan víg, mondhatni dorottyás Fürt-rablásáig, Swift morbid szatíráitól a travesztált Browning-monológok szerepjátszásáig, Blake furán profetizáló naiv énekeitől az Edward Lear-féle nonszensz versikékig. Ebben az értelemben viszont Coleridge Vén tegerészére Lewis Carroll Sárkvodászata válaszolhat, Keats görögségeszményére pedig az ír W.B. Yeats Byzantium-költeményei. Hasonlóképpen a lázongó Shelley szertelen szépségű verseinek mennydörgő' sóhajtozása ott sodródik az új ösztönösségkultuszt, új személyességet teremtő walesi bárd, Dylan Thomas, szétroppantó retorikájú neoromanticista soraiban... Persze, nem emlékeztem meg külön a jelentős angol szonettköltészet nagyjairól, sem a szigeti líra sajátosan szomorkás (szinte harapós) humoráról... És egyáltalán semmit sem szóltam eleddig Britannia és Kaledónia költészetéről, mivel még meg sem említettem a borongós bájának derűjével mindenkor üdítően ható Burns játszi hajlékonyságát, harsány erejét... Nélküle pedig olyan az egész, mintha például a magyar poézist Csokonai vagy Petőfi nélkül igyekeznénk elképzelni... Vegyük csak a skót költőből A vidám koldusok című remek

20 kis kantátát... No, ugye! Végezetül viszont három, töredékes ars poeticának is beillő, huszadik századi idézettel búcsúzom. Sorrendben: Eliot, Auden és Thomas költő urak következnek... Idemásolom megmódolt szavaikat mintegy poétai céhünk, azaz a magunk intő tanulságára is: És mert a szó volt gondunk és a szó hajtott, a törzs nyelvét tisztába tenni, és lélekben előre s hátra látni * (Bármely oktondi szörny vehet gépet a boltban, ám szent varázsa titok marad az effélék előtt; de ha uralkodni vágyunk, nekünk sem működik.) A szörny így is, úgy is eljő. jósolta Joyce. Végül is mi böjtölve, lakomázva tudjuk: a Szellem nélkül halunk meg, de Betű nélkül élni igen rossz ízlésre vall. * Nem a sok maga-hittnek, írok tajték levélen, nem tornyozódó holtak csendjét, hogy dalra váltsam: nekik írok, akik ma egymást átszorítva átérzik minden korna kínját, s rá se gondolna mi a szakmám s az ihlet. * Talán mégsem véletlenül épp itt és most jut eszembe, hogy van az angol lírának egy majdhogynem adoptiv amerikai fenegyereke termékeny hatása kiérezhető Eliot vagy Yeats költészetéből, James Joyce és az Ulysses fölfedezése pedig nem kis mértékben neki is tulajdonítható. Róla szól ez a közbevetett lábjegyzet. Mert lassan másfél évtizede múlt, hogy Ezra Pound, Európa fogadott fia, meghalt Velencében. Tékozló fiú volt, hiszen egyként tudott tékozolni gyűlöletet és szeretetet, miként szavakat is a tékozló szépségre, mert szertelenül szétszórta magát a vers minden égtája felé, mert önzetlenül szétosztotta magát barátai (Eliot, Fitzgerald, Frost, Hemingway, Joyce, William Carlos Williams stb.) és szapora ellenségei között az irodalomban... Így hát fennhéjázóan nagylelkű lehetett: elvakultan indulatos és alázatosan gyöngéd, akár egy művész avagy egy ravasz zsoldosvezér... Afféle Malatesta. (Akit pedig meglep a hasonlat, olvassa csak újra Ady Endre Város megvétele után című versét!) Századunk költészetének szilaj condottieréje volt, s valahogy több, mint egy idahói kvékerivadék vagy egy őrült jenki Pennsylvaniából... London,Párizs, Provence és Rapallo mind magáénak tudhatta, hiszen valamiképpen az öreg kontinens egyik legutolsó trubadúrja volt: a tudós Arnaut Daniel méltó utódja, a száműzött Guido Cavalcanti kései sorstársa... Mindenesetre igaz poéta lehetett: merész metszésű,precíz sorokat kovácsoló költő... ll miglior fabbro ahogyan Eliot nevezte Dante szavával a The Waste Land neki szentelt ajánlásában. Az imagista Pound poétai vállalkozásában valóban volt valami dantei, hiszen (miközben olasz, provanszál, görög, latin, kínai és japán költőket fordított ) az emberi mindenség mániákusaként hosszú évtizedeken át írta,csiszolta, emelte a Can tók bábeli épületét, amely még befejezhetetlenségében is formát adott szép megszállottságának a szellem intő példájaként. Az időben szétindázó Cantók fojtogatóan befonták életét, s egy riadt elme stációivá váltak az univerzális szétesésének tragikus széljegyzeteivé... Hogy létrejöhessen a teljesség és a töredékesség költői, szinte epikusi emlékműve, mintha világok tündöklő törmelékébe elgurult gemmákat, elfeledett kámeákat fagyasztott volna be a poézis pillanata...